Egy ember álma

Egy hangot hallott? Egy hang szólította?

Felült az ágyban. Figyelt. A hold besütött, átvilágította a szobát. Az ajtó nyitva. Egy pillanatra mintha apát látta volna a második szobában, ahogy átfordul az ágyon. De nem, nincs senki az egész lakásban.

Egy darabig még úgy ült az ágyban, megmerevedve. Talán a hangot várta, vagy valami mást.

Jönnek értem. Ma éjjel jönnek értem.

Száraz lett a torka, az egész teste. Kiszállt az ágyból.

Szakadt vállú ing egy székre dobva. Ez várta a második szobában. Fehér papírlap az asztalon. Egész jól el lehetett olvasni azokat a kusza betűket.

– Hozz magaddal nyolcszáz forintot, mert szabászhoz kellett mennem, de nem tudtam pénzt kivenni, így kölcsön kellett kérnem.

Miféle szabászhoz kellett mennie? És kinek?

Vállat vont, és továbbment.

Még mindig jobb, ha az ajtó előtt várom őket.

Ebben valahogy biztos volt. Kissé megenyhülnek, ha meglátják az ajtó előtt. Ha a kapu előtt – az nem jó. Akkor azt hiszik, hogy szökésre készült.

Résnyire nyitotta az ajtót. Kikémlelt a lépcsőházba. Még nem hallani lentről a lépéseket, még ki se nyitották nekik a kaput. Lehet, hogy egész kis csapat jön, de lehet, hogy csak egyvalaki.

Újság a szomszéd ajtajában. Szinte kedve lett volna kiemelni azt a begyűrt kis csomagot.

Lekuporodott a lépcsőre. Mintha startjelzésre várna, pisztolydurranásra. Végig le lehetett látni a kapuig. Odalent a mélyben a lift. Nem teherfelvonó, és mégis szállítanak rajta. Ezt elmondja majd nekik. Ezzel fogadja őket. Nem teherfelvonó, és mégis nemegyszer… Kulcs csikordult a zárban. Valahol az emeleten lassan, óvatosan megfordítottak egy kulcsot a zárban.

Jókora hasadás a felső lépcsőn. A falból is hiányzik egy darab. Felállt. Keze végigsiklott a falon, eltűnt abban a barlangszerű üregben. Ez valami cső. Miféle csövek vannak itt?

Mindjárt hozzák a tejet. Sorra kirakják a tejesüvegeket az ajtók elé. Nem, az régen volt, régen…

Kirántotta a kezét a falból. Úgy simogatta, mintha rávágtak volna. A lift rácsánál állt, a kezét dörzsölgette.

Már úton vannak. De lehet, hogy csak most indulnak.

Tyúk szállt fölfelé egy kamrában. Álmából riadt tyúk verdeste szárnyával a falat. Hallotta, ahogy a szárny súrolja a falat. Mintha az arcát is érintené.

– Mi az, öreg?

János megfordult. Az ajtó csukva, akár a kis ablak. Persze, apa már nem lakik itt. Elköltözött egy másik házba.

Fény lobbant egy ablakban. Most kel fel a gyógyszerész. Biztosan tudna adni egy tippet. Hogy mégis, mit mondjak nekik?! Valamit csak kell mondani… Vagy nem, semmit?

– Gyógyszerész úr! Zombori gyógyszerész úr!

Az ablak elsötétedett.

A gangon állt, az emeleteket kémlelte. Rongydarabok lógtak a rácson. Szőnyegek. Ha összekeverném a szőnyegeket. Vagy inkább a lábtörlőket. Igen, az még jobb. Azzal talán meg tudnám őket téveszteni… máshová csöngetnének.

Felkapott néhány lábtörlőt. Úgy vágtatott a gangon, a lépcsőházban. Hol a másodikon tűnt fel, hol a hatodikon. Dobálta a lábtörlőket, akár a szalvettákat.

Melyik az én ajtóm?

Ünnepélyes, sárgaréz tábla a negyedik négyen. Világító betűk. Doktor Himmläder.

Valamikor itt lakott, de még a háború előtt. Kiment Nyugatra a családjával.

Az ajtó előtt állt. A lábtörlők kipotyogtak a hóna alól. Doktor Himmläder…

Hirtelen valami furcsa megkönnyebbülésféle fogta el. Majd ők megmondják… Majd ők jönnek, és megmondják, ki hol lakik.

Visszaült a lépcsőre. Lehet, hogy csak elköltöztetnek. Talán azért jönnek, hogy másik házba vigyenek. Csomagolnom kéne… néhány holmit meg iratot. Csomagolópapírt kell szereznem. De hát honnan szerezzek most csomagolópapírt? Pedig ez lesz az első, amit megkérdeznek. „Minden be van csomagolva?”

Belekapaszkodott a lift rácsába, dühödten rázta.

– Nem kaptam csomagolópapírt! Sehol se kaptam!

Elengedte a rácsot. Megint azt a szárazságot érezte.

Most már itt vannak. Csöngetnek. Rázzák a kilincset.

Lerohant a kapuhoz. Valaki mintha utánakiáltott volna, de nem törődött vele. Valósággal rázuhant a kapura.

Nem csöngettek, nem rázták a kilincset. Csönd volt.

A kapualjban álldogált. Aztán megint ott ült a lépcsőn, a szürkén derengő fényben.

Szólt a zene a fürdő kertjében. Katonazenészek játszottak, kövér, nagy bajuszos karnagy vezényelt. Hátul, a székeken üresen tátongó hegedűtokok, a kürtök huzatja.

Párok a pavilon körül. Világos ruhás, nagy kalapos nők, szürke meg fekete öltönyös férfiak. Egy férfi szivarra gyújtott. Elmélázva fújta a füstöt, úgy hallgatta a zenét. Fehér ruhás nő hátradőlt a padon, hanyagul lóbálta az ernyőjét.

János elindult a pad felé, de valaki megfogta a karját.

– Régen volt itt zene – mondta Kálmán bácsi.

Ő még mindig a fehér ruhás nőt nézte. Katonatiszt a pad mellett, tollas csákóban. Könnyedén meghajol, és már a nő mellett ül.

– Ne hidd, hogy a tiszteknek könnyebb. – Kálmán bácsi is hátrafordult. – Egy percig se hidd.

A pavilon körül köröztek.

– A montenegrói ezred ad zenét. Ki tudja, holnap már kint vannak a fronton. Hallottál a rácországi hadjáratról?

Vontatóhajók úsztak lefelé a Dunán. Hosszan elnyújtott kiáltások. Méla, borús ködkürtök.

Kavicsdombok végig a Duna-parton.

János megállt.

– Kálmán bácsi látta a kavicsgyűjteményemet?

– Láttam. És azt is hozzátehetem, hogy nemigen bukkantam még ilyen gyűjteményre. De a legszebb darabot mégiscsak én hoztam neked.

– Az arabot.

– Hát te mindenesetre annak nevezted! – Kálmán bácsi felnevetett. – Nagy darab, lapos, kávébarna kavics. Fiuméból hoztam.

– Amikor a Park Szállóba költöztünk, még megvolt. – János elgondolkozva nézte a kavicsdombokat. – Csak amikor aztán… Miért költöztünk mi annyit apával?

– A Fisutól is sok kavicsot kaptál. Emlékszel a Fisura? Ott volt drogériája a Vár mellett, és anyád egy időben csak hozzá járt.

Szólt a zene a fürdő kertjében. Kálmán bácsi és János a pavilon körül járkáltak.

Hatalmas, sötétzöld palack a fürdő kapujában. Víz tört föl belőle, párásan remegő sugárban.

– Leköti a gyomornedveket – bólintott Kálmán bácsi. – A császár soha nem ivott más vizet, innen vitték neki.

Be lehetett látni a fürdőbe. Az úszómedence is olyan párás. Kopasz, hegyes szakállas férfi és egy telt nyakú nő a medence szélén. A férfi csíkos úszótrikóban, a nő buggyos, fodros fürdőruhában. Lábukat a vízbe lógatták.

– A trónörökös nagyon szerette ezt a fürdőt. – Kálmán bácsi Jánoshoz hajolt. – Különkabinja volt. Akárcsak annak a bizonyos udvarhölgynek.

– Csak nem azok ott?

– Mit képzelsz! Rudolf soha nem húzott volna fel egy ilyen trikót!

Apró, földbe roskadt házak vették körül a fürdőt. János a szűk kis utcák felé fordult.

A zene elhallgatott.

– Szünetet tartanak a montenegróiak – mondta Kálmán bácsi.

Tompa fényű szobák a kis házakban, barna bútorokkal.

– Almárium. – János elmosolyodott.

– Itt mindenütt megtalálod. Meg a befőttesüvegeket a szekrény tetején.

Egy nő ágyazott. Dobálta, paskolta a dunyhát, a párnát. A katonakarnagy az ágy szélén ült, a derekát masszírozta. Csákója az asztalon, zubbonya kigombolva. Ő meg csak ásítozott, a derekát nyomogatta.

– Ledől egy kicsit – mondta Kálmán bácsi.

Fej fej mellett úsztak: János és Kálmán bácsi. Rajtuk kívül nem is volt más a medencében. Lassan úsztak. Eszükbe se jutott volna, hogy versenyezzenek. Kálmán bácsi öreg, pikkelyes karja kiemelkedett a vízből. Pár pillanatig a levegőben hagyta, mint valami csöpögő rudat.

– Nem tudom, beszélt-e apád arról a bizonyos albumról, amit Rudolffal szerkesztettek.

Hosszú padsorok a medence mellett. Üres padsorok. Egy frottírköpenyes férfi gubbasztott csak az egyik pad végén.

– Hogy jobban megvilágítsam a helyzetet, tulajdonképpen apád volt a szerkesztő, Rudolf teljesen szabad kezet adott neki. A Monarchia vasúthálózata.

– Vasúthálózat? Apa nem foglalkozott ilyesmivel.

– Apád sok mindennel foglalkozott.

– De mégis… vasút…

A korlátba kapaszkodtak. A korlátba kapaszkodva lógtak a medence szélén. Csorgott róluk a víz, ahogy kiáztatták magukat.

– Sokan várták az album megjelenését. – Kálmán bácsi felhúzódzkodott. Egyetlen éles könyök lett. – Nem is annyira nálunk, mint külföldön. Főleg Angliában. – Visszacsúszott a vízbe.

– Miért éppen Angliában?

– Rudolf angolbarát kapcsolatai közismertek. – Lehalkította a hangját. – Itt, ebben a fürdőben, nemcsak a szerelmével találkozott. A hátsó kabinsoron komoly tanácskozások folytak a brit birodalom képviselőivel. Ezekről a tanácskozásokról sajnos elég korán értesültek az udvarnál.

A frottírköpenyes alak szivarra gyújtott.

– Néhányan Porkusch fürdőmestert tartják a besúgónak.

– Az a frottírköpenyes?

Kálmán bácsi nem felelt. Egy darabig szótlanul lógtak a korláton. Majd az öreg alig hallhatóan:

– A szerelmi légyottokkal nem nagyon törődtek az udvarnál, de ezeket a megbeszéléseket nem nézték jó szemmel.

A medence szélén ácsorogtak. Két elnyúlt, kiázott fürdőtrikó.

– Apád ugyan rendszeresen kapta a pénzeket, de kissé lassan dolgozott. És meg kell mondanom, a munka jelentős része rám hárult. Mindegy, erről most már ne beszéljünk. Régi barátság fűz apádhoz, és hát Rudolfért aztán igazán mindent megtettem volna. – Felemelte a fejét. – Mint ahogy neked is meg kell tenned mindent.

– De hát…

– Porkusch fürdőmesterrel ne törődj. Ha csak megmozdul, a kabinosok végeznek vele.

János lekuporodott a kőre. Vissza akart mászni a medencébe, de Kálmán bácsi elkapta a karját.

– Nem, nem, Jánoskám! Ezt meg kell tenned. Ki kell mosnod a sebet.

– Miféle sebet?

– A tragédia után sikerült elrejtenünk a trónörököst. Képzelheted, milyen állapotban! Te még segíthetsz rajta. Te vagy az egyetlen, aki…

Elhallgatott. Arra a férfira nézett, aki ott állt mellettük. Rövidre nyírt, fehér haj, barnáspiros arc. Fehér atlétatrikó, fehér nadrág.

– Tőle aztán igazán nem kell tartanunk – bólintott Kálmán bácsi. – Egyébként Kovács úr visz majd el Rudolfhoz.

Kovács úr és János elindultak a szűk kabinsoron.

Homályos ablakok. Fullasztóan nehéz levegő. Oldalt egy-egy gyúrópad, lepedőhalmazzal. Kiszáradt úszótrikók az ablakkilincsen, fürdőköpenyek. Gereblyék a sarokban, meg mindenféle kertészszerszámok. Csövek a falon, mint egymásra tapadt kúszónövények.

Az egyik kabinajtó félig nyitva. János, úgy elmenőben, belesett. Övig meztelen, kövér férfi aludt odabent, fejét a falhoz dűtve.

Az atlétatrikó fehér foltja János előtt.

Víz zuhogása. Mintha azokon a tekervényes csöveken át ömlene egyre vadabbul. A falak mögül.

– Már megint kieresztik a vizet. – Kovács úr megállt. – Idegen fürdőkbe eresztik. A Rudasba meg a…

Intett Jánosnak, hogy várjon egy kicsit, azzal eltűnt.

Csukott kabinajtók. Az egyik mögött a trónörökös.

Egy gereblye megcsúszott a falnál. Lezuhant. Ott feküdt a kabin előtt. János csak nézte azokat a hatalmas, rozsdás fogakat. Az egyik félig kitört. A gereblye, ezekkel az irtózatos fogakkal, végignyúlt a folyosón.

– Vigyék innen ezeket a szerszámokat! – János futni kezdett. – Vigyék innen!

A kisvasút kifutott az alagútból. Fűvel benőtt sínen szaladt, fűvel benőtt, elvadult kertben. Roskatag pavilon a kert közepén. Abban egymásra dobált gereblyék, ásók.

János kihajolt a vonat ablakán. A kert… A fürdő gazzal benőtt épülete… A kapu előtt félig földbe temetett, megfeketedett palack. Az ablakok bedeszkázva. A deszkák résein át látni lehetett az üres medencét.

János eltűnődve nézte.

– A Fisuval jártunk ide. A Fisuval meg a Kádár Micuval.

Vézna spárgán lógó lekváros kenyerek. Maszatos gyerekarcok kapkodtak utánuk. Mintha szeplőkkel szórták volna tele ezeket az arcokat. Szeplőkkel, kiütésekkel. Aztán már csak elkenődött foltok maradtak belőlük. Sötét ragacsfoltok imbolyogtak a spárga alatt.

– Futás! – hallatszott egy hang.

Sípszó, és a gyerekek megindultak.

Zsákban ugrándoztak, botladoztak a Balaton felé. Felcsattanó nevetés, ha valamelyik feldőlt. Az feltápászkodott. Visszamászott abba a sötéten tátongó lyukba, és a zsák újra megindult.

Dülöngélő zsákok futása. Ormótlan, mafla zsákok futása. Az első elérte a Balatont, valósággal belezuhant a vízbe. Utána a többi.

A zsákok eltűntek.

Maradt a pengeéles Balaton-part.

 

 

Lassan sötétedett, árnyékok csúsztak egymásra. Kiabálás hallatszott a Balatonból, nevetés. Olykor egy víztől csöpögő test felemelkedett, de csak azért, hogy újra visszazuhanjon.

János a parton állt. Tudta, hogy szólítani kéne őket. Bele kéne fújni a sípba. – Kifelé! Sorakozó!

A hangok távolodtak, közeledtek.

– Fürjes! Nyomjátok a víz alá a Fürjest!

Egyszerre csönd lett. Mintha hirtelen mélyen beúsztak volna a Balatonba.

Telefoncsörgés a háta mögül. Ajtók csapódtak az Otthonban. Ablakok nyíltak, ahogy János megfordult. Fehér fityulás nővér hajolt ki, de csak egy pillanatra.

Gyermekotthon. – Ez állt a kastély homlokzatán.

A telefon csörgött. Hirtelen elhallgatott.

Megint a Balaton felé fordult. Most már igazán sípolni kéne. Mindjárt este van, és amíg felsorakoznak a vacsorához…

Kőasztalok a park sétányán. Ilyenkor már meg vannak terítve. Ilyenkor már ott állnak a nővérek, és egymás után vezetik a csoportokat az asztalokhoz.

Nem terítették meg az asztalokat. A nővéreket se látni.

A víz már majdnem elsötétedett. Távoli kiáltozást lehetett hallani.

Két nővér futott a sétányon egymásba kapaszkodva.

János utánuk kiáltott:

– Juci! Márta!

Nem fordultak meg. Eltűntek a fák között.

– Szedje össze a gyerekeket. – A gondnok állt János mellett. Alacsony, szomorú tekintetű ember. Az Otthon felé nézett, ahonnan megint megszólalt a telefon. – Mindjárt itt lesznek az első osztagok, a községházáról telefonáltak.

Az Otthon kapuja nyitva. Akárcsak a szobák ajtajai. Komor, fekete telefon csörgött egy asztalkán.

– Osztagok? – kérdezte János. – Miféle osztagok?

Néhány férfi bőröndöket cipelt ki a kapun. A bőröndöket feldobálták egy szekérre, ők is felugrottak. A kocsis a lovak közé vágott. A szekér elindult. Egy nővér, táskával a kezében, kirohant, de már nem érte el a szekeret.

– A gyerekek nem mehetnek haza – mondta a gondnok. – Értesítést kaptam Pestről, a szülőkről. Összeszedték őket. Nemcsak a forradalmárokat. Azokat is, akik nem vettek részt semmiben.

– Hova vigyem a gyerekeket?

– Az biztos, hogy itt nem maradhatnak.

Egy emeleti ablakban kigyulladt a villany. Ismét sötét lett.

– Talán vigye be őket a községházára. Onnan majd elszállítják a társaságot.

– Elszállítják?

A gondnok már nem volt mellette.

Lekuporodott a partra, a vizet kémlelte. Azok mélyen beúsztak, jó mélyen, és többé talán…

Megmozdult a víz. Bukdácsolva, fröcskölve, prüszkölve, lökdösődve igyekeztek a part felé. Nevetgéltek, gáncsot vetettek egymásnak.

– Jancsi bácsi! Jövünk már!

Ott álltak mind a parton. Gyufaszál karok és lábak. Ázott, tapadó klottgatyák.

– Öltözni. – János hátrahúzódott a padok felé.

Ingek, trikók, nadrágok a padokra dobálva. Előttük nagy halom cipő. A zoknik begyűrve. A sötétben öltöztek, egymás kezéből kapkodva a ruhákat. Fél lábon táncoltak, a szandáljukat rázogatták.

– Na, légy szíves, a trikómat! Asztalos, hallod!

– Ki vette fel a csukámat?

– Ez kinek a nadrágja?

János a padok mögött járkált. Lekerült a partra, mintha bele akarna gyalogolni a vízbe.

Az Otthon sötét volt. Nem gyulladt fény az ablakokban.

Lement a part mellett. Nem akart hátrafordulni. Majd mégiscsak ott volt közöttük. Megfogott egy vállat.

– Sorakozó!

Elindult velük. Elkanyarodtak az Otthon épülete előtt. Valaki megkérdezte:

– A parkban vacsorázunk?

Mindjárt feleltek is:

– Persze, te lüke pék!

Nevetés, csúfolódó hangok: – Mi az, Bálint, neked talán odabent terítenek? Jancsi bácsi, igaz, hogy a Bálintnak külön terítenek?

A nevetés elhalt, ahogy elmentek az üres kőasztalok mellett.

– Futólépés!

Úgy hagyták el a parkot, futólépésben.

Ijedt suttogás a sorok között. Egy lány János mellett futott. Nem kérdezett semmit. Csak az a riadt tekintet!

– El kell érnünk a vonatot – mondta János.

Kiértek az országútra. Szekér jött velük szembe. A széles kalapos kocsis János felé hajolt.

– Az Otthonból vannak?

János nem felelt. Intett a gyerekeknek, hogy gyorsabban, gyorsabban. Fák között futottak. Egy fiú leült. Odarohant hozzá, felemelte. A hónaljánál fogva vonszolta.

Téren ácsorogtak. Körös-körül kivilágított ablakok. Tányércsörgés. Kedélyesen dörmögő, álmos hangok. Egészen közelről lehetett látni, ahogy takarót dobnak az ágyra. Ajtó nyílik, egy férfi pohárral a kezében benéz a szobába.

Ők még a téren. Átizzadt trikók, kopott, poros szandálok.

A gyerekek a szökőkút kőpadja körül keringtek. Valahogy nem mertek leülni.

János megmosta az arcát a kút vizében. Közben hallotta a hangot:

– Jancsi bácsi… menjünk!

Szűk, kis utcán nyomultak fölfelé.

– A Rádics lemaradt – suttogta valaki. – A Rádics, a Halász meg a Bikácsi.

Szúrós napfény a hegyoldalon. Kidögölve feküdtek a poros, száraz fűcsomók között. Felhúzott, csontos térdek, belefúródva a napba. Ez volt János előtt. Mellette pedig szakadt, kék trikó, megfeketedett bádogharisnya. És szandálok! (Ezek valahogy mind szandálban voltak. Többé már nem is fog mást látni, mint szandálokat.)

Lerúgott egy üres kekszesdobozt.

– Ki hozott kekszet? Kinél van keksz?

Egy fiú lassan, kínlódva oldalt fordult. Egy lány felült, a lábát dörzsölgette.

János előrehajolt. Éppen lelátott abba a városkába. Kedélytelen napfény az utcákon. A gondnok! Igen, az Otthon gondnoka, ott állt egy kirakat előtt. Szűk nyakú, ócska vadászruhában, kosárral a karján. Karalábé lógott ki a kosárból, meg répa. Magas, csontos arcú nő ment el mögötte. A Márta nővér. Mintha mondott volna valamit a gondnoknak. Az otthagyta a kirakatot, átvágott az utcán, és eltűnt.

A nővér egyedül maradt. Felintett.

– Integet – mondta egy lány. – Mehetünk ebédelni.

– Azért még várjatok. – János felállt.

A szandálosok feléje fordultak. Senki se szólt. Nézték, ahogy ott áll a napban. Akkor se szóltak, amikor megkerült egy fiút, és lefelé kanyarodott.

Olykor megbotlott valamiben, csúszott egy kicsit. Gyorsított. Valósággal futott. Már azzal se törődött, ha megbotlott. Megkapaszkodott egy bokorban, magával sodorta.

Nem is tudta, hogy ért le. Elfutott egy bakterház mellett. Vonat kanyarodott be. Feldobta magát a lépcsőre.

Egy cvikkeres úr a kupéban újságot olvasott.

János leült. Úgy alattomban a ruháját tisztogatta. Leveleket söpört le a válláról, törött gallyakat. A nadrág hajtókájából dőlt a kavicsos föld.

– Turista? – A cvikkeres nem nézett fel az újságból. – Mostanában annyi turistával akad össze az ember.

Gesztenye gurult ki a nadrág hajtókájából. János ujja végigsöpört a hajtóka árkában.

– Odatette a jegyét? – hallatszott a magasból a kalauz hangja.

– A turisták odateszik a jegyüket. – A cvikkeres az újságját zörgette.

– Bérletet akartam váltani. – János végre felemelkedett. – De hát csak ötödikéig lehet.

– Azért kristályvizet még ihat. – Tálca lógott a kalauz nyakában. Azon apró kis poharak, különböző színű folyadékkal. A kalauz úgy tologatta őket, mint a sakkfigurákat.

– Egy pohárka bort is kaphat. – Előretolta a poharat. Visszahúzta. – Nem, inkább kristályvizet.

János kérdőn nézett rá.

A kalauz csak mosolygott, a fejét csóválta. A cvikkeres úr szólalt meg:

– Ön túlságosan fel van hevülve. – A térdére eresztette az újságot, figyelmesen nézte Jánost. – És nem is tudom, mikor evett utoljára. Bort nem lehet csak úgy éhgyomorra.

János bólintott. A kristályvizes pohár után nyúlt. Majdnem felkiáltott.

Bogár mászott elő a poharak közül. Szerényen, szinte észrevétlenül, mint aki éppen csak arra jár. Piros hátú bogár, nagy, fekete pöttyökkel.

A cvikkeres is a tálca mellett állt, a bogarat nézte. – Megvehetné a gyerekeknek?

– A gyerekeknek?

– Miért ne?

– Megvehetné. – A kalauz rátette a mutatóujját a bogár hátára. Az megállt.

– Elmés szerkezet – mondta a cvikkeres. – A gyerekek bizonyára nagyon örülnének neki.

Fák között futott a vonat. A napfény vékony sávokban sütött be a fülkébe. Por szállt, finom, aranyszínű por. Meg valami zene.

A cvikkeres ujja a bogáron. – Mit akar, még zenél is. – Elengedte a bogarat. Az megint elindult a tálcán. – Vegye meg a gyerekeknek. Miért nem veszi meg?

Csönd a kupéban. A vonat szinte észrevétlenül futott.

A kalauz a bogár elé tolta az ujját.

János nézte, ahogy a bogár lassan, kényelmesen átkel a kalauz ujján.

A cvikkeres közelebb hajolt. – Igazán nem veszi meg nekik?

János az ajtó felé hátrált. Kiugrott a folyosóra.

– Ugyan! – Most már a cvikkeres nyakán volt a tálca. – Nem kell mindjárt fizetni.

János a hosszú folyosón rohant. Nem lehetett tudni, honnan lépett eléje a cvikkeres. Széttárta a karját, mintha egy régi ismerősét üdvözölné. A mosdófülke ajtajában is így fogadta. Aztán csak az arcát lehetett látni a folyosó homályos üvegajtaján, mintha odalehelték volna.

János leugrott a vonatról.

Utcán állt. Elolvasta a táblát. Aradi utca.

– Anyja barátnőjének itt a trafikja.

– Persze, a Mayának – szólalt meg mögötte a gondnok agyonmosott burettöltönyében.

– Cukorkaüzletet akart a Maya néni. Cukorka meg csokoládé.

– Azért ez se olyan rossz a Maya néninek. Ez a trafik.

– Beülök hozzá egy kicsit. – János lassan elindult. – Tudja, régebben néhányszor nálunk ebédelt. Özvegyasszony, és hát…

– …a kedves papa mindig szerette az ilyen özvegyeket.

– Mit akar ezzel?

– Semmit, igazán semmit. – Újságot húzott elő a zsebéből. Belenézett, visszacsúsztatta. – Azért mégse menjen el a Maya nénihez.

– Miért? Legfeljebb apát is ott találom.

– Inkább a vámosokat.

– Mit beszél?

– Megszállták a trafikokat. Beültek minden trafikba.

János még akart valamit kérdezni. De akkor már egy kapualjnál voltak. Feltűzött szuronyú katona járkált odabent. Olykor beleveszett a sötétbe, aztán egyszerre csak előttük volt az éles, keskeny arca.

Kopaszos férfi sétált az udvarban, hátrakötött kézzel. Az udvarban és az emeleteken végig csukott ajtók. Az ablakfüggönyök leeresztve. Az első emeleti gangon katona üldögélt, hokedlin, térdére fektetett puskával.

Az a férfi meg csak járkált körbe-körbe.

– Idehozzák sétálni a börtönből. – A gondnok arrébb húzta Jánost. – Minden délután kettő és három között ideszállítják.

– De hát ki ez?

– Forradalmi biztos volt. Most kezdődött a perük. Maga nem olvas újságot? Nem hallott a biztosok peréről? Felszántották a lóversenyteret. – Hátrálni kezdett. – Az ő fia is az Otthonban volt. – Arra eliramodott.

János újra be akart nézni abba az udvarba. De sehogy se találta.

Elment egy odúszerű kávéház előtt. Félelmetes sötétség odabent. Vendéget, pincért nem lehetett látni. Apa hangja hömpölygött végig.

– Már egy órája könyörgök az Ilustriertéért! És hol a Graphic? Ez maguknak kávéház? Balkán! Ázsia!

Magas, ősz nő emelkedett fel az állólámpa fényköréből.

– Nahát! Maga az?!

János átbaktatott a homályos szobán. Az állólámpa az egyetlen fényforrás. De a hatalmas ernyő alig engedett ki valami fényt. A könyvszekrény mellett, mintha többen állnának, pohárral a kezükben.

Az ősz nő János felé indult.

– Csak nem Zsókát keresi?

– Zsókát? – Egy pillanatra megállt.

– Na igen. – A nő feléje hajolt. – Meg kell mondanom, meglehetősen csodálkozom azok után.

– A szobája. – Ismét elindult. – Beülök a szobájába. Pár perc, legfeljebb egy félóra.

A nő hátravetette a fejét. – Le akar ülni nála!

János folytatta az útját. Tudta ő nagyon jól, merre kell menni a kis szoba felé, át az ebédlőn, a hálón, a fürdőn.

– De hát ő már nincs itt, férjhez ment. – Az ősz nő vele tartott szobáról szobára. – Egy orientalista a férje.

Kiértek a szűk folyosóra. Szekrények kétoldalt a fal mellett. Alig tudták átpréselni magukat.

– Igazán nem várhatott magára.

– Persze, persze.

Lomha madár emelkedett fel az egyik szekrényről. Mindjárt vissza is ült a bőrönd tetejére.

– Zsókáék küldték Maléziából. Örökké úton vannak.

– Nem maradok sokáig. – Megállt egy ajtó előtt.

– Lehetetlen – suttogta az anya. – Átrendeztük a szobát.

– A dívány azért még megvan. Ott mindig lehetett üldögélni.

– Üldögélni!

Akárcsak egy képkereskedés raktárába lépett volna. Mozdulni se lehetett az összezsúfolt képektől. Borús tekintetű hindu nézett rá. Fátyolos nő, korsóval a vállán.

– Itt kell lennie a díványnak!

Dobálta a képeket.

– Mit csinál?! – hallatszott kintről az anya hangja.

János az ajtóhoz ugrott. Bezárta.

– A férjem gyűjteménye… tönkreteszi! – Dühödt kaparászás az ajtón. – Megírom Zsókának! Mindent megírok!

A képek megcsúsztak, lezuhantak.

Előtte a dívány. Ketten üldögéltek rajta: a cvikkeres úr és a gondnok. A gondnok csuklója zsebkendővel összekötve jó szorosan.

– Ő hozta a nyakamra a gyerekeket – mondta, ahogy felnézett Jánosra.

– No, persze, ön csak az orvosuk volt. – A cvikkeres felállt. – A doktor bácsi.

A gondnok a fogával tépkedte a zsebkendő csomóját. De valahogy rendkívül türelmesen. Nem is tépkedte. Inkább csak úgy rágcsálta. Majd, ahogy egy pillanatra abbahagyta:

– Beszélhetne egy kicsit a nagybátyjáról.

– Beszélhetne – bólintott a cvikkeres. – A Béláról.

János hallgatott. Aztán kibukott belőle

– Feleségül akarta venni az Aranyt. Ő is meg az Andor is, a másik nagybátyám.

– Az Arany! – A cvikkeres felsóhajtott.

A gondnok végképp abbahagyta a rágcsálást. Valami mosolyféle jelent meg az arcán.

– Mutasson nekem valakit – mondta a cvikkeres -, aki nem volt szerelmes az Aranyba. A magamfajtának persze nem sok esélye lehetett. – Dúdolni kezdett, dúdolt, dúdolgatott. – Akit imádok, egy tüzér, csak egy tüzér, akit imádok! – Hirtelen abbahagyta. – Szóval a Béla elvállalta az egyik biztos védelmét.

János értetlenül rázta a fejét.

– Nem tudja! – vihogott a gondnok. – Nem olvas újságot?

– Miért ne vállalta volna el? – folytatta a cvikkeres. – A Béla ügyvéd. Úgy hallom, kiváló ügyvéd. Igaz, hogy jobban szeret kávéházba járni, mint tárgyalásra… Úgy hallom, utálja a tárgyalásokat. És most mégis! Azért ez egy kicsit furcsa, valljuk be.

– Szeretnék leheverni. Csak egy félórára.

– Leheverni? Ön le akar heverni?

– Félórára.

– Jó, de stoppolom az időt. – A cvikkeres fölrántotta a gondnokot. – Nem hallotta, hogy a barátunk le akar heverni?!

Gyerekarc vágódott az ablaküveghez.

– Novák! – János fölrántotta az ablakot, kiugrott a kertbe. Rohant át az úton, egy hegyoldalig.

Szandál leszakadt csatja a füves árokban. Felemelte, a térdéhez ütögette.

Fölfelé nyomult a hegyoldalon.

Gyerekek hintáztak egy tisztáson. Csukott nyakú, fekete posztóruhában. Kopaszra nyírt, mosolytalan arcok. Alig lendült a hinta. Nem szállt vele nevetés.

Szürke ruhás nő ütemesen tapsolt.

János a hintázók között járkált. Felmutatta a szandál csatját, mint valami jelt.

– Novák! – súgta egy arcba. Majd egy másikba: – Pál Tamás! – Pörgött, keringett közöttük, ahogy mondta a neveket. – Vidács! Holl! Kutas!

Meg se rezdültek az arcok. Nem volt tekintetük.

János elhallgatott. Csak nézte, hogy szállnak a hinták azokkal a lenyírt, fekete ruhás alakokkal.

Mindjárt megismerte azt a hátat. Ahogy előrehajolt, ahogy valósággal rábukott a kapualj kövére. A cipőpertlijét igazgatta. Valaki kilépett a kapuból, kicsit meglökte a vállát.

– Hólyag! – mondta apa, minden bosszúság nélkül. A pertlit húzogatta. Azt akarta elérni, hogy mind a két szára egyenlő legyen.

Sohase tudta rendesen megkötni, gondolta János. Ez azért nem zavarja túlságosan. A kocsiút közepén is lehorgonyoz, ha éppen úgy adódik. Leállítja a forgalmat.

Többen is kijöttek a kapuból. Úgy látszott, elsodorják apát. De nem. Rendületlen nyugalommal húzogatta a pertlit.

János el akart somfordálni mögötte. De akkor, kezében a pertlivel, megszólalt.

– Miért nem köszönsz a Garaminak?

János megállt. Nem tudott továbbmenni. Állt, és nézte ezt a hátat.

Apa meg se fordult. Csak, ahogy a cipőfűzőt húzogatta:

– A Garami mondta, hogy újabban nem köszönsz neki. Micsoda hülyeség! Azért, mert most rossz passzban van? Tudod te, ki volt a Garami? A Werner Huschke titkárja Berlinben. Csakhát aztán elvették a katedráját a Huschkének, megfosztották a katedrájától, és akkor a Garami… Szóval csak ne nagyképűsködj, öreg, nem áll az jól neked.

János kicsit közelebb ment.

Apa sehol. A pertli szakadt zsinórja. Ez volt a kövön.

Hatalmas oszlopcsarnok. János lassan jött előre, mintha keresne valamit. Merev, bajuszos arc az oszlop mögött. Fekete télikabátos fiatalember, kerek diáksapkában. Már nagyon régen figyelhette Jánost. Akárcsak a többiek. Diáksapkák az oszlopok mögött. Kerek diáksapkák, csúcsos fövegek. Mozdulatlanok, ahogy János elment mellettük. Egy tejfelesképű fiú cigarettázott. A szája sarkából lógott ki a cigaretta, hetykén, szemtelenül.

Szürke lépcsősor.

Zsakettes urak a lépcső tetején. Némelyik zsaketten rendjel. Középen lila cingulosos pap és egy kövérkés, meghatott tekintetű férfi. A pap kezében kerek diáksapka.

János fölfelé ment a lebegő fényben. Nem nézett hátra. Tudta, hogy azok is elindultak. A kerek diáksapkák, a csúcsos fövegek.

Halk taps a magasból. És akkor a pap:

– Mindnyájan összegyűltünk az ősi kollégium falai között, hogy egy olyanvalakit avassunk fel, aki egész életével példát mutatott nekünk.

Ment felfelé. Körülötte a sapkák. Odafentről már csak valami mormolás hallatszott. A lépcsőről meg halk, pimasz füttyengetés. Majd egy csöndes, tiszta hang:

– Tokapofa! Mit akarnak itt a tokapofák!?

A diákok ellepték a lépcsőt. János megállt. Csak menjenek el mellette, csak mind menjenek el, aztán majd szépen lelép. Azok egyre többen voltak. Krákogtak, harákoltak, pisszegtek, fütyültek.

– Mit akarnak itt a tokapofák?!

Elhallgattak. Csöndben vonultak felfelé.

A pap: – Köszöntjük a mi új díszdoktorunkat. – A kövérkés férfi fejébe illesztette a sapkát. Kicsit megigazította.

Azok meg nyomultak felfelé. Egy csúcsosföveges előrerohant, leverte a kövér férfi fejéről a diáksapkát.

– Le vele!

– Ez az! Le a tokapofákkal! – zúgott a kórus. – Pfúj! Pfúj!

A kövér lehajolt, hogy felemelje a sapkát. Belerúgtak. Lefelé repült a lépcsőn. Az egyik zsakettről letépték a rendjelet.

– Ki hozta ide a tokapofákat?

– Ki hozta a tokapofákat a testületbe?

A pap mozdulatlanul állt a lépcsőn. Tekintete egy pillanatra találkozott Jánoséval. Mintha megismerte volna.

Jánost hátulról előrenyomták. Szinte a levegőbe emelkedett. Megperdült, zuhanni kezdett lefelé. Bele az üvöltésbe.

– Ki a tokapofákkal!

– Üsd, ahol éred!

– Ne sajnáld!

Közrekaptak egy sovány fiatalembert. Lerántották a földre.

– Ki hozta a nyakunkra a tokapofákat?

– Rohadt kis nyalizó!

– Üsd! Üsd!

János lent volt a mélyben. Térdét arca elé húzta. Így talán nem látják. Valaki megállt előtte, kopogott a térdén.

– Doktor… keljen fel, doktor.

Még jobban felhúzta a térdét. Csakhogy szétfeszítették.

– De hiszen ön orvos – hajolt föléje egy szakállas arc.

– Mit akarnak? – Szerette volna felhúzni a térdét, de visszanyomták.

– Jöjjön. – Hátulról felemelték. Kitépték a tömegből, belökték egy terembe.

Az asztal… Ezt látta meg először. Hosszú, barna asztal, mindenféle csapokkal. Karcsú, ezüstös csapok, sárgák, rozsdásak. Elnyúlt gumicsövek.

Kopott bőrfotel a sarokban. Két lecsüngő kéz, féloldalra billent fej. János a felszakadt homlok előtt volt. Csúnyán felszakadt. Az arc is véres. Maszatos, meggyalázott arc. Éteres vattával dörzsölte. Átnyújtották a vattát. A gézt, a tapaszt. Az ajtó többször is kinyílt. Zúgás hallatszott. Gonosz, ellenséges zúgás.

A homlok eltűnt. Egy száj sötéten, véresen tátongó barlangja.

Újabb sebesült. János csak a feltépett ingmellet látta.

A pap is feltűnt. Az ablakmélyedésben állt. Nézte, ahogy János dolgozik, közben kiflit rágcsált. Fölötte, a szekrény tetején, kitömött bagoly.

Sistergés. Először csak vékonyan fütyülve. Majd egyre vadabbul.

– Megszólaltak a csapok. – A pap, ha lehet, még jobban behúzódott az ablakmélyedésbe. – Legalább negyven éve nem szólaltak meg.

János megfordult.

Hörögtek, remegtek az asztal csapjai. Párás, bugyborékoló víz tört fel belőlük. A pap bögrét tartott alájuk.

– Egyszerűen nem lehet parádi vizet kapni.

A csapok elhallgattak. Senki se volt a szobában, csak a sebesültek. Az egyik fotelben, a többi a földön. Az asztalon is feküdt valaki. Oldalt fordult, hörögni kezdett.

János odaugrott, hogy elkapja.

Nyílt az ajtó. Diáksapkák tűntek fel. Kerek diáksapkák, csúcsos fövegek. A sebesültet tartotta, úgy fél kézzel. Közben csak nézte, ahogy azok jönnek befelé.

Megálltak előtte. Egy vékony bajuszos fiú nagyon halkan:

– Szóval, maga…

Mondani akart valamit, de a másik leintette.

– Hagyja csak, hiszen maga a foglalkozása, a hivatása szerint…

Valaki felvakkantott. – Hivatása szerint!

A sebesültek között állt. A sebesültek meg a diáksapkák között. Az egyik fiú azt az asztalra fektetett alakot nézte.

A vékonybajuszos rámutatott a bekötözött homlokra: – A Huszár. Ismeri?

– Nem ismerem.

– Nem ismeri? – hátrafordult a többiekhez. – Azt mondja, nem ismeri a Huszárt. De ezt csak ismeri! – Turkálni kezdett a sebesültek között. Dobálta őket. Végre kiválasztott egyet. – A nagybátyját csak ismeri!

– Béla!

– Béla, persze! – diadalmas nevetés. – Vörösőr volt. A postánál állt, a postát őrizte.

Feltépték az ajtót.

– Hozzák a rektort!

A szoba kitágult. Megint a lépcsőket lehetett látni. Az oszlopokat.

– Megfürdetjük a rektort! – tört fel a kiáltás. – Fürödjön a rektor!

János lerohant a lépcsőn. Vele szemben egy idősebb férfit hoztak fel, székre ültetve. Szeme lecsukva, alsó ajka élettelenül lefittyedt. Diákok nyargaltak fel vele a lépcsőn. Egyre csak azt ordították:

– Fürödjön a rektor! Fürödjön a rektor!

János oszlopok között futott.

Homályba vesző oszlopcsarnok. Az oszlopok ritkulni kezdtek, lassan elmaradtak.

A földalatti alagútja.

János elhagyott sínek között baktatott. Kövek hevertek az úton. Rézdarabok. A fal félig leszakadva. Talán valami omlás lehetett. Az biztos, hogy nem jön kocsi.

Alakok tűntek fel. Katonatisztek, hosszú köpenyben, emeletes csákókban. Valahogy mind meggörbültek, akár a megtört szivar. Kezüket hátrakulcsolva igyekeztek valahova. Az egyik bevárta Jánost. Feléje fordította az arcát. Egy mosoly emléke jelent meg a ráncok között.

– A kedves mama a függöny mögül kukucskált.

– A kedves mama?

– Az ön édesanyja. Egymással szemben laktunk akkoriban. A függöny mögül kukucskált. Azt hitte, hogy nem veszem észre, de hát persze hogy észrevettem.

Ott álltak a sötét alagútban. Egy pillanatra mintha valami dübörgést lehetett volna hallani. Az öreg tiszt megérintette János karját. Elindultak.

– Akkor persze még másképp festettem. Képzelheti! A hadnagy úr!

Kezét fáradtan csákójához emelte, ahogy egy csapat tiszt elment mellette.

– Képzőbe járt a kedves mama. Ha véletlenül összeakadtunk az utcán, mindig elejtette a könyveit. – Csöndesen nevetett. – Össze voltak szíjazva a könyvei, aztán mégiscsak szétpotyogtak.

– Maslija is volt?

– Masli? – A tiszt mintha meglepődött volna. Majd szaporán bólogatott. – Az, az, masli! – Karon fogta Jánost. – Hanem, tudja, szigorúan bántak vele. Szigorú neveltetésben volt része. Sok mindent láttam onnan az ablakból.

Legszívesebben kiszakította volna karját a tiszt kezéből. Elrohant volna, hogy ne is hallja.

– Verték… és nemcsak pofonokat kapott. Volt a házban egy kis korbács. Önnek sose beszélt erről? A kis korbácsról?

– De, igen, talán.

– Nem akarok titkokat elárulni. – A hang elhidegedett. – Családi titkokat. Távol áll tőlem.

Elengedte János karját.

Az alagút hirtelen véget ért. Kint voltak a Hősök terén. Alig lehetett világosabb, mint odabent.

A vezérek szobrai a hajnali szürkületben. Egymás mellett és mégis magányosan. Mintha már régen összevesztek volna. Mintha már régen egy szót se szólnának egymáshoz.

– Ond vezér nem akart idejönni ebbe az országba. – Valaki elment János mellett. – Ond volt az igazi, rá kellett volna hallgatni. Csakhát, a többiek!

Emelvény a téren. Körülötte tisztek, félkaréjban. Előtte sötét, mozdulatlan tömeg.

Odafent fehér ruhás, nagy kalapos hölgy. Összecsukott napernyőjét cipője orrához érintette. Mintha nem is a sáros, borús fényű ég alatt lenne, de inkább egy nyári réten.

– Vali néni! – János közelebb ment.

A hölgy mosolygott, a fejét rázta. Ő pedig megkérdezte:

– Mi van Gábor bácsival? Nyugdíjazták?

A hölgy mosolygott. Napernyőjét lógázta.

Jánost elrángatták.

– Miféle Vali néni? Mit Valinénizik itt?!

– A nagynéném.

Mindenki elhallgatott. Majd egy rémült hang. – Ez a kormányzóné!

János egy sarki kávézónál állt. Vele szemben két keménykalapos férfi.

– Az iratokat.

– Tessék. – Átadta a villamosbérletét.

– Ez nem kombinált bérlet – mondta az egyik keménykalapos.

Megszólalt a zene. Az emelvény felé fordultak.

Cilinderes férfiak a kormányzóné előtt.

– Főméltóságú asszonyom, engedje meg, hogy felbocsássuk a galambokat.

Ketrecek az emelvény szélén. János egész közel került a ketrecekhez. Szárnyak tört csapkodása, felemelkedő csőrök. És tollak, tollak.

– Hadd röppenjenek fel egy nagy nemzedék ivadékai. A világháborús hősi galambok ivadékai!

A ketrecek kinyíltak. Az ivadékok felröppentek.

A kormányzóné az üres ketrecek között. Tollak keringtek körülötte. Pihe szállt az arcába. Megpróbálta arrébb lökni az ernyőjével, kergette, még rá is fújt. Riadtan, kislányosan nevetett, ahogy a pihék közé fújt.

Szólt a zene. A ketrecajtók végig nyitva. Ömlött belőlük a toll.

– Tessék jönni – János felnyújtotta a kezét.

A kormányzóné eltűnt a tollak és pihék kavargásában.

Az ablaknál állt, és a lépcsőkre bámult. Már nem is tudta, mióta áll az előszobaajtó kis üvegablakánál, és nézi, ahogy a tábornok jön felfelé a lépcsőn.

A tábornok lassan jött fölfelé a vigasztalanul tisztára sikált lépcsőn. Köpenye vállára dobva, szürke gyapjúsál a nyakában. János úgy érezte, hogy a tábornok sokáig ülhetett a téren, egy padon. A tér is épp olyan üres lehetett, mint most ez a hajnali lépcsőház. János végig látta a barna ajtókat. Az ajtókat a lépcsőházban, a gangon.

A tábornok keze a karfát sikálta. Olyankor megállt. Igazított valamit a kardján, vagy csak úgy maga elé nézett.

Bezárom az ajtót, gondolta János. Jól bezárom, és aztán visszamegyek a szobába.

Előtte állt a tábornok. Az egyik ujját az üvegablakhoz nyomta. Közben, mintha rá akarna lehelni.

A tábornok bent volt az előszobában. Egy képet nézett a szekrény mellett. Előkotorta öreg, drótkeretes szemüvegét, úgy hajolt a képhez. – Város, valamilyen város. Azért egy domboldal mégiscsak más, domboldal, présházzal.

– Présház, az nincs – János hátrébb húzódott.

– Azt hiszi, hogy szeretek inni? – Csalódottság volt a tekintetében, ahogy Jánosra nézett. Hirtelen a kardjára mutatott. – Beleakadt valamibe, segítsen, kérem.

János a kard fölé hajolt. Majdnem összeért a homlokuk.

– Le kell tennem – mondta a tábornok. – Néha azért mégiscsak le kell tennem.

János ujjai eltűntek a kardbojtban. Majd, mintha valami páncélt érintettek volna. És megint csak majdnem összeért a homlokuk.

Le fogom lökni a csákóját, le fogom sodorni.

– Beállíthatom oda a sarokba?

– Igen, hogyne.

– De hát nem tudom lecsatolni, és ön se, hiába.

Egymásra meredtek.

A tábornok felegyenesedett, szelíden befelé tolta Jánost.

– Nincs bevetve az ágy – makogta János. – Még nincs bevetve.

A tábornok a könyvszekrény előtt. János egyszerűen nem tudott beljebb jönni az ajtóból.

A tábornok keze végigfutott a könyvespolcon. Kiemelt egy kötetet, belelapozott.

Az ablak előtt tejszínű ködben úszott az utca. A tábornok még jobban összezsugorodott ebben a szürke fényben. Valósággal belefeledkezett a könyvbe, ahogy úgy állva olvasott. Néha Jánosra pillantott.

János az ajtóból:

– Az apám… ezeket a könyveket az apám szedte össze. Mindenfélét összehordott, én nem is tudom.

Egymással szemben ültek. A tábornok előrehajolt, az oldalára tette a kezét.

– Nem is a szúrások miatt, az engem nem zavar.

János mereven kifeszített derékkal ült. Mit akar a szúrásaival?

– De a köhögések, és most már éjszaka is. – Figyelmesen nézett Jánosra. Halványan elmosolyodott. – Nehéz légzés, ahogy maguk mondják.

János meg se mozdult. Ezt nem lenne szabad hallanom. Nem lenne szabad, hogy elmondja nekem.

– Talán egy kivizsgálás… mit gondol? – Gyanakvóvá vált az arca. – Persze ha túlzsúfoltság van önöknél. – Várt egy kicsit, majd rosszindulatú, éles hangon: – Túlzsúfoltság van?

János az ablaknál állt. Vékony faágak belefúródva a ködbe. Odakint valami mozgás támadt. Mintha alakok rohannának. A katonák. A katonák, akik a tábornokot keresik.

Elfordult az ablaktól.

A tábornok rádiózott. Az öreg, barna készülék fölé hajolt, a középső gombot csavargatta. Recsegés, szaggatott, sipító hang, zenefoszlány. Megint csak recsegés. Rosszallóan felnézett.

Mire János:

– Még anya vette a tisztviselői fizetéséből. – Maga is meglepődött, hogy milyen sértődött a hangja.

A tábornok a gombot csavargatta. – Az édesanyja tisztviselő?

– Korán nyugdíjazták, a szeme miatt.

Megszólalt a zene. Kissé bánatos, halk keringő.

– A nyugdíjából már nem tudott volna rádiót venni.

Ezt mondta János. De a másik nem hallotta. Valósággal belebújt a készülékbe. Szólt a keringő, és ő ütemesen bólogatott.

János a gallérját nézte. A ráncos, öreg nyakát. A kardját, ahogy a lábai közé ékelődik.

Már keresik. Katonai osztagok vonulnak a városban, különítmények. Szólni kell valakinek, még mindig jobb, ha én…

Kifelé hátrált, becsukta a szobaajtót. A falhoz húzódott. Aztán lefutott a lépcsőn.

Rosszkedvű, ködös reggel. Az emberek mintha kendőt kötöttek volna az arcuk elé.

János egy öregasszony után vetette magát.

– Kérem! Kérem szépen!

Az öregasszony egyre gyorsabban lépkedett. Alig lehetett beérni.

– Bent van nálam valaki.

Az öregasszony nem nézett Jánosra. Egymás mellett ügettek.

– Látogatóm van. Egy bizonyos…

Az öregasszony iszonyodva ránézett. Valósággal eliramodott.

János ott állt az utcán, mozdulni se tudott.

Kis csoport jött vele szembe. Fázósan behúzták a nyakukat, hónuk alatt csomag.

– Ha felugranának hozzám! – János felemelte a kezét. – Csak egy pillanatra.

Az egyik férfi ránézett. – Ha felugranánk?

– Teát csinálnék. Jó forró teát.

– Mit mond? – kérdezte valaki.

– Teát csinálna – magyarázta a férfi.

– De rumot nem tenne bele! – hallatszott egy női hang.

– Felugorhatnának – motyogta János.

Senki se volt mellette. Lámpák imbolyogtak a ködben. Tétova, elvesző fénypontok.

Egy csoport katona ment el, vállra dobott puskával, zsebre dugott kézzel. Lódobogás. A katonák rosszkedvűen hátrafordultak.

Lovas katonák vágtattak, hosszan előrenyúlva a lovukon. Az egyik valamit odakiáltott a gyalogosoknak.

– Tüzelnek! Mindjárt tüzelnek!

Behúzódott a kapuba. Várta a puskaropogást.

Asztalok a kapualjban. Apró kis asztalok, székekkel. Az egyik asztalnál lompos bajuszos férfi újságot olvasott. Kávéját kavargatta. Mögötte összebújt szerelmespár.

A kapualj mélyében egy nő felkelt az asztalától, elindult János felé. Fejét féloldalt dűtötte. A szemüveg furcsán kislányossá tette az arcát.

– Anya!

Anya megállt előtte, félénken elmosolyodott. – Apád már megint rendelni akar valamit. – Várt egy kicsit. – Már ittunk egy tejeskávét, de ő megint csak rendelni akar.

Elhallgatott.

János is hallgatott. Várta, hogy az a másik is fölkeljen az asztalától, és előrejöjjön. Ott ül valahol hátul, a nyakkendőjét rángatja. Előtte egy halom újság. Valóságos újságtorony.

Anya kinyújtotta a kezét, de nem érintette meg Jánost. – Fönt van még nálad?

– Nálam? Kicsoda?

– A hölgy, Jancsikám. Láttam fölmenni. Apád azt mondta, hogy ő sose küldte el hazulról a szüleit, ha vendége volt.

– Milyen vendége?

– Ne törődj vele, fiacskám, bárki feljöhet hozzád.

– De anya…

– Nekünk még igazán nem kell hazamenni, nem fontos. Csak foglalkozz a hölggyel. – Hátrálni kezdett. – Nem tudom, apádnak milyen hölgyvendégei lehettek, de aki hozzád feljött, az bizonyára… – Lassan távolodott. – És itt vannak lapok, képeslapok. Még ki se néztem, annyi van. Csak apád mindig rendelni akar.

Anya eltűnt az asztalok között.

A bajuszos férfi letette az újságot. Csöndesen dobolt az asztalon. Egy idősebb nő a szomszédjához hajolt. – Es regnet… esik, esik az eső. Mondja utánam. Maga sose mondja utánam.

Csönd volt a kapualjban. Csak az a suttogó hang:

– Miért nem mondja utánam? Es regnet… es regnet.

– Tudod, ők lelkileg nem passzolnak egymáshoz. – Hajlott hátú, ősz férfi János mellett, agyonkefélt, fekete kabátban, harisnyával a nyakában. Egy lakásajtóban állt, kezében ruhakefe.

– Kálmán bácsi!

– Apád és anyád lelkileg nem illenek egymáshoz. – Megfogta a harisnyát, szelíden húzogatni kezdte. – Ez mindjárt nyilvánvaló volt. Apádnak egy másik nő oldalán lett volna a helye, míg anyádnak egy másik férfi oldalán. De hát így történt!

– Kálmán bácsi itt lakik?

– És hogy így történt, annak bizonyos következményei voltak.

– Ebben a házban lakik?

– Az ilyesminek mindig a gyerek issza meg a levét. Tudom, fiam, tudom. De azért nem kellett volna őket így útra tenni.

– Útra tenni?

– Szervusz, Jancsika. – Elindult a hátsó lépcsőház felé.

Köd szállt az udvarban.

János az előszobában állt. Előtte a tükrös szekrény, egy kép, a gázóra. Ruhakefe a gázórán. Leemelte. Meggyőződéstelenül kefélgette a vállát.

Zene hallatszott bentről. Árnyak az ajtó üvegjén. Összefonódó, táncoló pár.

János bent volt a szobában.

Azok ketten észre se vették. A tábornok és az a kissé ünnepélyes arcú, ősz nő. Táncoltak. A rádióban szólt a zene, és ők táncoltak.

– Urbánné!

Meglehetősen kinyúlt pulóver, magas szárú fűzős cipő. Ez volt Urbánné. Hátravetette a fejét, félig lehunyta a szemét.

A tábornok, úgy tánc közben, igazított valamit a rádión.

János a könyvszekrényhez húzódott.

– A Hóesés-keringő! – suttogta Urbánné.

Ködből előmeredő faágak az ablak előtt. A bevetetlen ágy. A táncoló pár. János megfogta a takarót, mintha most már be akarna ágyazni.

– Érzem a hópelyheket, a hópelyheket az arcomon.

János az ágy szélén ült, összekulcsolta a kezét.

Recsegés a rádióból. Kellemetlen, száraz recsegés. A tábornok egy mozdulatot tett a készülék felé. Keze a levegőben maradt. Az ajtó felé fordult. A nyitott ajtó felé.

János felállt.

Az ajtó nyitva. Az előszobában katonák. Felsorakoztak, kétoldalt, a falnál.

A tábornok elengedte Urbánnét. Az egyedül táncolt, hátravetett fejjel, félig lehunyt szemmel.

A rádióból megint zene szólt. Trombiták, ködbe fúlt trombiták…

A katonák az előszobában. Egy se akadt, aki belépett volna.

A tábornok Jánosra nézett. Az egy mozdulatot tett. Egy olyan törött, sajnálkozó mozdulatot.

Kürtök szóltak a rádióból. A katonák mögött borúsan csillogott az előszobatükör. Urbánné egyedül táncolt.

– A hópelyhek…

A tábornok már nem volt a szobában. Az előszobában se volt senki.

Lábtörlőkkel vágtatott végig a házban. Hol a másodikon tűnt fel, hol az ötödiken. Szórta, dobálta a lábtörlőket.

– Ez megtéveszti őket!

A lakók kint álltak az ajtó előtt. Az ajtó előtt, a gangon, a lépcsőházban. Nézték, hogy hajigálja a lábtörlőket.

János meg csak cikázott az emeletek között.

– Nem értik? Ez megtéveszti őket! Akik majd jönnek… Szét kell szórni a lábtörlőket!

– Hogyan? Mit beszél? – A gyógyszerész kinézett az ablakból. Egy képet tartott a kezében. Mintha éppen most akarná fölakasztani.

János közelebb ment, megnézte a képet. Keskeny arcú nő, szalmakalapban.

– A Nani. – A gyógyszerész behúzódott a képpel.

– Bécsből hoztam magammal a Nanit.

János továbbrohant.

A lakók szótlanul nézték. Aztán elfordultak, és már senki se volt a lépcsőházban.

Egyedül anya állt a gang rácsánál.

János elfulladva megállt. Lábtörlők potyogtak a hóna alól.

– Anya! – Feléje dobott egy lábtörlőt.

Nyurga, csodálkozó szemű kamasz lány, fodros szélű kötényben. Elképedve megrázta a fejét, ahogy a lábtörlő lehullott az udvarra.

Egy gyümölcsösbódénál állt.

Kivilágított gyógyszertár az utca túlsó felén. Innen is látni lehetett, hogy nincs bent senki.

Körülnézett. Szétgurult almák, narancsok a bódé mellett. Néhány teniszlabda.

A földhöz ütögetett egy labdát. – Be kell csomagolni apa kollégiumi bőröndjét. Apa ötre vár a papírral. Hol kapok én kék csomagolópapírt?

Elhajította a labdát. Elindult az üres, kivilágított boltok között. Az egyikben hatalmas mérleg. Nem is mérleg, mázsáló. Valaki megérintette a vállát.

– Mi lesz a hadkötelezettséggel?

János a szemüveges férfi felé fordult. Hirtelen fázni kezdett az ingjében. A vállát dörzsölgette.

– Boszniából visszaözönlenek a csapattestek. Most minden azon múlik, mi lesz a hadkötelezettséggel.

János hallgatott. Vállát, karját dörzsölgette. Váratlanul kibukott belőle:

– És a zakóm?

A szemüveges közelebb hajolt hozzá. – Levetettük a mundért? – Várt egy kicsit. – De hát nem maga az egyetlen.

– Bent maradt egy papírboltban, zsúfoltság volt… zsúfoltság…

Feltűnt egy menet. Puhakalapok, keménykalapok. Nők fátyolban, malomkerék-kalapban. Fölfelé néztek az órákra, mintha valami jelre várnának.

A szemüveges megfogta János karját.

– A Nagyszálló elé.

– A frontról jött – mondta, ahogy Jánost betolta a menetbe.

– Nem, dehogy.

Meg se hallották. Egy nyeszlett kis pofa levetette a zakóját, és ráhúzta. Kicsit szűk volt, de mégiscsak…

– Köszönöm, Baum úr – bólintott János.

– Nem találkozott odakint az öcsémmel? Már hónapok óta nem kaptunk tőle semmit.

János hallgatott. Úgy elöntötte a szégyen. Visszaadom a zakóját, mindjárt visszaadom a zakóját.

Baum urat elsodorták. Egy nő került János mellé. Úgy menet közben megfogta a kezét.

– Mit gondol, lövetni fognak?

János vállat vont. A nő, szinte bizakodva:

– A kormánynak már igazán nincs más lehetősége. Könnyen lehetséges, hogy lövetni fognak.

Katonák a felvonulók között. Fáradt, elnyűtt arcok, sáros köpenyek. Leszakított vállpántok, letépett rangjelzések. A cérna kigöndörödött az üres parolin.

– A déli harctérről jöttek – mondta valaki János mögött. Majd váratlanul: – Nem akar beszélni a bajtársakkal?

– Nem, nem, én fel vagyok mentve… apa elintézte.

Döbbent suttogás a sorok között. – Azt mondja, hogy az apja elintézte!

Kávéházak előtt mentek el. Pincérek a járda szélén, szalvétával a karjukon, leeresztett tálcákkal. Mögöttük a kávéház odúja. Villany égett a páholyban. Egy vendég ráhajolt az újságra.

Nyitott vagon a sarkon. Katonák integettek. Nevetgéltek, a lábukat lógázták.

A felvonulók megálltak. Éljenezni kezdtek. Egy nő odaszaladt az egyik katonához, kendőt terített a vállára.

– Ezekhez sem megy oda? – kérdezte valaki, ahogy továbbmentek.

János nem felelt. Feltűrte a zakó gallérját, mert eleredt az eső. Egy pillanat alatt fényes lett az utca.

Ernyők nyíltak mindenfelé.

Ázott ernyők a Nagyszálló előtt.

Szekerek húztak el, rongyos köpenyes, foszladozó bakancsú katonákkal.

– Már elkezdődött a beszéd? – Egy férfi megpróbált előrefurakodni az ernyők között.

Távoli lövések. Az ernyők meginogtak.

– Lövetnek! (Női hang.) Mégis lövetnek.

– És a beszéd? Azért megtartják a beszédet?

Újabb lövések, most már közelebbről.

János átszaladt a másik oldalra, behúzódott egy kapualjba. Megint eszébe jutott apa kollégiumi ládája meg a csomagolópapír.

– Talán itt a házban lehetne kapni.

– Nem hinném. – Sportsapkás férfi állt mellette, zsebre dugott kézzel. – Mindenki csomagol. – Kikémlelt az utcára. – Figyelje csak.

Lövések, akár a jégeső.

– Fedélzeti fegyverek – bólintott a sportsapkás.

Fényes, fekete ernyők futottak el a kapu előtt. Sortűz. Elhanyatló ernyők. Megint sortűz.

– Gondoltam, hogy ez lesz a vége. – A sportsapkás közelebb hajolt. – Menjen innen. Ha meglátják velem…

– De hát ki maga?

– Minek akarja tudni? – Szomorúan elmosolyodott. – Jobb, ha nem tudja.

– És maga itt marad?

– Megvárom őket. – A kapualj kövét nézte. – Még mindig jobb, ha itt kapnak el.

János még kérdezett volna valamit, de kilökték az utcára.

A Nagyszálló üres lépcsősora. Néhány elhajított ernyő a kihalt térségen. A kopott vagon a sarkon. Körös-körül az ablakok lehúzott redőnyei. Egy elkésett redőny riadt, kétségbeesett csattogása. Aztán csönd. Talán mindenki elhagyta ezt a várost. Csak az órák. Ahogy ott álltak egy-egy utcán.

Lovasok tűntek fel a Duna-parton, tollas csákóban. Az egyik kivált közülük, lassan előrejött. Hangja átszállt az utcákon.

– Át kell számozni az órákat. Minden órát át kell számozni.

Csorgott az eső, végigfolyt az órák üveglapján.

Egyik kapualjból a másikba futott a levert forradalom vezére.

A kapuk döngve becsapódtak. Szakadt az eső.

János egy létra tetején állt. Csomagolópapírral próbálta befedni az óra számlapját. De hát ez sehogy se sikerült. A papír minduntalan elszakadt, kiviláglott a meztelen üveglap.

Nem adta fel a harcot. A csuromvizes papír már miszlikre szakadt, de ő csak ragasztgatta ezeket az ázott, tépett darabokat.

Apa a Barlang Mozi előtt ácsorgott. A plakátot nézte, szivarozott. Közben, úgy a szeme sarkából, ravaszkás mosollyal figyelte Jánost. Most nem lóghatsz meg, öreg. Körülbelül ez volt a mosolyában.

János különben egy lelket se látott a városban, ahogy a zsidótemplom felől jött. Megvakult, nappali kirakatok. Hatalmas, szürkészöld nyomdagépek egy pinceszerű helyiségben. Üres madárkalitkák. Üres gyerekkocsik. Üres utcák.

Az az egy alak a Barlang Mozinál.

– Anyádat fent hagytam a Balogh Böskénél. – Apa nem fordult meg, ahogy János megállt mellette.

Furcsa ez a kalapja, gondolta János. Még sose láttam barna kalapban.

– Egy dán kollégától kaptam – mondta apa.

Fény hintázott az utcákon. Mintha most locsolták volna őket.

– Persze, a tereket nem locsolják. – Apa elfordult a moziplakáttól. – A tereket hagyják porosodni.

Apa elindult, János is elindult. Elmentek a könyvkereskedések előtt. A kirakatban néhány könyv, odabent barlanghomály. Asztalok, székek a kávéház üvegje mögött. Csak éppen vendég nem akadt. Az egyetem kapuja tárva, de senki se tűnt fel az oszlopcsarnokban.

– Itt lakik a kormányzó borbélya. – Apa beintett egy kis utcába. – Legalább húsz éven keresztül ő borotválta a kormányzót. Csakhogy most nem hozzá megyünk.

Apa cipőjében nem volt fűző, és az a szürke szalonnadrág!

– Bódog Kálmán szerint csak színházba lehet felvenni egy ilyen nadrágot – bólintott apa. – Micsoda nagyképűség! Ez a reggelizőnadrágom.

Megálltak egy ház előtt. Boltíves kapu, lekopott felírással. Valamikor fogadó lehetett.

– Itt szállt meg a svéd király – magyarázta apa. – Ágyba kérte a reggelit. Kávé, vaj, dzsem, tojás.

Apa elővette bőrtárcáját, cetlik között kotorászott. Közben felnézett a kapura, mint aki a házszámot ellenőrzi.

– Még szerencse, hogy második József óta ki kell tenni a házszámokat. – Elsüllyesztette a tárcát. – Itt lakik, hát persze, hogy itt lakik.

– Kicsoda?

– Ferenczi Aurél, az utolsó konfliskocsis. – Ahogy befelé mentek: – A lóvasúttól rakták át, és ezt nagyon szégyelli.

Egy konyhában álltak. A kék kötényes nő rézüstből emelkedett fel.

– Tessék csak bemenni, itthon van az uram.

– Persze – mosolygott apa. – Ő már nem nagyon mozdul ki hazulról.

– Nem nagyon.

– Hát érdemes? – Apa egyre derűsebben mosolygott. – Most mondja meg, hát érdemes?

– De te örökké mászkálsz – szólt közbe János.

Csönd lett a konyhában. Apa még mindig mosolygott. De a nő arca elborult.

– Tessék hagyni a papát!

Apa legyintett, és eltűnt a szobában.

János és a konfliskocsis felesége kint maradtak a konyhában. Hokedlin ültek. Az asszony nagy bögre kávét tett az asztalra.

– Ó, a kedves papa! – Lesimította a szoknyáját. – A legjobb vendége volt az uramnak. A kedves papa meg a Begyács.

Edények és falvédők között ültek. Az udvarból besütött a nap, a szobából pedig apát lehetett hallani.

– Nagy Lajos turkevei gyerek, az író, na igen. Az öcsém a legjobb barátja. Maga ismeri a Bélát, persze hogy ismeri.

Az asszony János felé hajolt: – Nincs föl a kávén, nyugodtan megihatja.

Csészék, bögrék, tányérok, tányéraljak a konyhaszekrény üvegje mögött. Fénykép. Az a fehér sálas férfi mintha éppen csak besétált volna a bögrék közé.

János odament a képhez.

– De hiszen ez…

– A kedves papa. Csodálkozik? Ezen nem szabad csodálkozni.

A fénykép előtt álltak. Bentről zene hallatszott. Hegedű, brácsa.

János megfordult. Apát látta a nyitott ajtóban, álla alá szorított hegedűvel.

– A kedves papa behozza a tengerészethez.

– Kit?

– Az uramat. – Majd valami dühödt sziszegésben. – Miért ne hozná be? Csak nem szabad sürgetni.

Az asszony elhallgatott. Apa János felé intett a vonóval.

– Majd érdeklődjenek nála, a Mátyás téren. Mátyás tér 17.

Az én címemet adta meg, gondolta János. Miért az enyémet… miért az enyémet?

Az előszoba. Otthon voltak, az előszobában, mint akik valami hosszú útról tértek meg. Apa a csukott szobaajtóra nézett, majd Jánosra.

– Hát akkor, öreg…

Volt valami csöndes szégyenkezés a hangjában. Meg egyáltalán, ahogy ott állt, ferdén lecsuklott vállal.

János tudta, hogy semmit se szabad tőle kérdezni. Semmit. De mégis kibukott belőle:

– Hová mész?

Apa a fejét ingatta. Ő meg újra megkérdezte.

– Hová mész innen?

Apa vállat vont. Most már egészen kicsi volt. Kicsi és vékony. Behúzta a nyakát, nem felelt.

János meg egyre csak azt kérdezte:

– Most hová mész?! Most! Most!

– Nem megy fel az Emmiékhez? – Az asszony felintett a negyedik emeletre.

– Miféle Emmiékhez?

– Az Emmi annyit nyúzza a papát. – Csúfondárosan utánozva. – „Mikor hozza már el a kedves fiát? Mikor jön már el a kedves fia?”

– Nem is ismerem.

– Nem is kell. – Az asszony elhallgatott. Aztán nagyon csöndesen: – Az Emmi bátyja vöröstengerész volt. Többször bevitték, igen. Az Emmit is.

– A bátyja miatt?

– Nemcsak a bátyja miatt. Egy vörösparancsnok járt hozzá. Egy monitorkapitány.

Zene hallatszott bentről. Apa hangja:

– Bármikor adhatnék nyilvános hangversenyt. Minek? Mondja, minek?

– Kivégezték a monitorkapitányt.

A konyhaablaknál álltak.

Az asszony végtelen gyöngédséggel nézett rá.

– Az édesapja annyit beszél magáról… dicsekszik a fiával. – A konyha végébe húzta, egy pokróccal letakart vaságy felé. – Ne menjen fel az Emmihez! Mit akar az Emmitől?

Elérték az ágyat.

Az asszony egyre azt ismételgette: – Mit akar az Emmitől?

– Jó, jó – bólintott János. – Csak előbb lemosdok. – Felnyúlt a szekrény tetejére, hogy leemelje a szappant. Beleakadt valamibe a keze. Hajháló vagy micsoda.

Az asszony ledőlt az ágyra.

János ujjai beleragadtak abba a gubancba. Nem volt szabadulás.

A nő felnézett az ágyról. – Mit csinál a hajammal? – kérdezte elnyújtott, panaszos hangon.

János ujjai megmerevedtek. A nőt nézte, ahogy hever az ágyon. A vörös hajat a szekrény tetején. Egy öreg bőrönd mögül kígyózott elő, egyre kócosabban, egyre vadabbul. Rátekeredett a kezére, az ujjai közé nőtt.

– Egészen összekócol! – hallatszott az ágyról.

– Micsoda hajzuhatag! – Apa állt az ajtóban. Hóna alatt a hegedű.

– Ó, a feleségem haja! – Ferenczi Aurél kijött a szobából. Odament Jánoshoz, letépte a kezéről a hajat. – Valaki azt mondta, hogy Erzsébet királynőé volt ilyen.

– Na nem! – Apa a fejét ingatta. – Erzsébeté lágy fürtökben omlott alá, míg ez a maga vadságában…

– Egészen összekócolt! – Az asszony egy párna mögé bújt. – Este már nem is tudok elmenni.

– Dehogynem – mondta a férje –, addigra rendbe jössz. – Szelíd szemrehányással nézett Jánosra. – Tudja, nagyon kényes a hajára, az a büszkesége.

János még mindig úgy tartotta az ujjait, mintha tele volna hajjal.

– Azért Erzsébet inkább medalion-szépség – mondta apa.

– Medalion-szépség! – fuldokló nevetés a párnából.

– De akiben igazán élet van, akiből sugárzik az élet…

– A kormányzó hitvese! – vágta rá Ferenczi.

Apa egy pillanatra elnémult. – Meghajlok az ízlése előtt.

– Talán nem tetszik önnek a kormányzóné?

– Nem a zsánerem. Impozáns megjelenés, megengedem, de hát… – Jánosra nézett. – Tudod, hogy Bélának is tetszett a kormányzóné? Mindig azt mondta, hogy a férje méltatlan hozzá.

– A kormányzó? – Az asszony rémült arca a párna mögül.

Apa türelmetlenül intett a vonóval. A konyha közepére jött. Féloldalt dűtötte a fejét, körme hegyével a húrokat pöcögtette. – A köztársasági elnök felesége! Nem, kérem, ne is mondjanak semmit.

– Maga nem ismerte az Andort, a kisebbik öcsémet?

Ezt már az utcán kérdezte apa. A Teréz-templomnál voltak: apa, Ferenczi Aurél és János.

A templom mellett egy sor taxi. Az egyik sofőr kiugrott a kocsiból. – Tessék, kérem.

– Tanár úr! – János kicsit közelebb ment. – Pázmán tanár úr.

– Beszállunk? – Pázmán tanár úr meghajolt.

– Apa, nézd csak, Pázmán tanár úr! Az meg ott Attkáry Kálmán, aki elhúzott fizikából.

– Persze – bólintott apa. – Sikerült standot kapniok.

Ferenczi Aurél mélységes rosszallással: – Kiszorítanak bennünket.

– De apa, miért vannak mentősapkában?

– Bé osztályosok, bé osztályos tanárok.

– Kiszorítanak bennünket.

Pázmán tanár úr mentősapkában, agyonkefélt télikabátban, a taxi mellett állt. Apa intett, hogy köszöni, de nem.

Elindultak.

Körülöttük sátrak. Kis utcák a sátrak között. A búcsú kavargása. Szóltak a trombiták.

– Erre, csak erre! – harsogott az árus. – Itt kapható a finom, a habos…!

Cselédlányok katonákkal. Szinte mindenkit kiszorítottak, ahogy végighömpölyögtek a sátrak között. Bakákkal jöttek, és huszárokkal. Ulánusokkal és hegyivadászokkal. Angol gyarmati katonák fehér sisakja a csákók között. Gránátosok medvebőr süvegje. Olasz katonák tollas fövegje.

Egy őrmester kivált a tömegből. Jánosra meredt. Kedélytelen, szúrós tekintet.

– Ne izgulj, öreg – mondta apa. – Nem fognak besorozni.

A konfliskocsis csendes szemrehányással: – Az a baj, kérem, hogy a fiatalok nem akarnak katonának menni.

Apa türelmetlenül legyintett: – Szóval az Andort semmi más nem érdekelte, csak a nők.

Az őrmester a sarkon állt. Még mindig Jánost nézte.

– Mondtam, hogy ne törődj vele. – Apa megfogta a fiú karját. Tovább magyarázott: – Andor egy-két vizsga után az egyetemet is abbahagyta.

– De az úszásban… mintha olvastam volna róla.

– Hát persze hogy olvasott róla! De mennyire! Nagy reménység volt. Csak hát annyit nőzött!

– Maga nőzik? – Ferenczi, apán keresztül, János felé hajol.

Szőke nő bukkant fel, fekete bundában. Apára mosolygott, és nem volt már sehol.

– Az Arany! Mit akar itt az Arany?! – Apa egy pillanatra megállt. Elgondolkozva nézte a Teréz-templomot. – Talán ha Arany hozzámegy az Andorhoz… igen, ez még segíthetett volna. De hát a temetésére se jött ki. – Aztán, ahogy továbbmentek: – Téged nagyon szeretett az Andor, úszót akar belőled nevelni, sprintert.

– Sprintert?

– Mondja – fordult apa Ferenczihez –, gondolt maga egyáltalán a feleségére? Mégis, mit vásárol neki? Vagy úgy akar hazamenni, üres kézzel?

– Hát kérem…

– Tudja, egyszer Moszkvába utaztam egy táncosnő után. – Megint a templomot nézte, hosszan, figyelmesen. – Egy cigány táncosnő után.

– Mikor utaztál te Moszkvába?

– Régen, hát még régen. Na, de csak annyit akarok mondani, hogy nem mentem üres kézzel.

– És Vargha Ágnes? – Az utolsó konfliskocsis apa körül topogott.

– Mit akar vele?

– Azt mondják, komoly áldozatokat hozott érte.

– Még mit mondanak!

– Hogy ön indította el a pályán.

– Ugyan! Az Ágnes akkor már évek óta az Operett Színházban játszott. Na, és különben is! – Megfordult, vitte magával a másik kettőt.

Hosszú sor egy bódé előtt. Csöndesen ácsorogtak. Olykor egy-egy kéz kinyúlt, a levegőben matatott, visszahúzódott.

Beálltak a sorba. Üres, élettelen arc fordult feléjük. Ellenzős sapka, szűk, sötét kabát.

– Hogy van ez begombolva! – Apa az elcsúszott gombolást nézte. Dühös türelmetlenséggel kigombolta. Végiggombolta, hogy aztán újra begombolja.

Kabátok. Egy sor félszeg, rosszul szabott kabát. Elcsúszott gombolások.

Apa hol az egyikhez fordult, hol a másikhoz. Itt begombolt, ott kigombolt.

Elöl fehér bot emelkedett a magasba.

– Mire vár? – hallatszott egy hang. – Vegye már el!

Fehér botok váltak ki a sorból, indultak el tétován botorkálva.

– De hiszen itt fehér botokat osztanak! – mondta Ferenczi Aurél.

Apa legyintett. Jánossal együtt kilépett a sorból.

Ferenczi Aurél előrefurakodott. Valósággal kikapta a botot a selyemsapkás árus kezéből. Átszaladt a másik oldalra, onnan integetett.

Apa visszaintett. Megfogta János karját. – Na, gyerünk!

Egy sátorból kilépett az őrmester. A felső zsebéből elővett egy noteszt. Beírt valamit. De közben csak Jánost figyelte.

– Beszélek ezzel a hólyaggal. Te addig várj meg. – Apa a Teréz-templom felé tolta Jánost.

Rakétákat lőttek fel a Gellérthegy felől.

– Indul a tűzijáték! – nevetett egy lány.

János a templom oldalajtajából nézte, hogy pukkannak szét a levegőben a színes rakéták. Onnan nézte, hogy hátrál az őrmester apa elől.

– Drága szerkesztő úr!

– Semmi szerkesztő úr!

– De én csak a tűzijáték miatt…

– Ugyan kérem!

– Innen látni a legjobban. Szóljon a fiúnak, hívja ide. Miért nem hívja ide?

– Ugyan kérem! – Apa benyomta a sátrak közé az őrmestert.

János belépett az oldalajtón. Irtózatosan vén kőlépcsőkön botorkált lefelé. Szenteltvíztartó.

Színes ablaküvegek merültek fel a homályból. Zászlók a sarokban.

Orgona szólt, alig hallhatóan. Valahol, nagy messzeségben, az oltár. Papok mozogtak az oltár előtt, füstölőt lóbáltak. Középen gyászfátyolos nő.

– Zita – hallatszott a padokból. – Zita is eljött.

Öregasszonyok, ráborulva a padokra. Fönt, a szószéken hófehér hajú püspök.

A papok elhagyták az oltárt. A gyászfátyolos nő egyedül állt a koporsónál. Bajuszos férfi a koporsóban. Áttetszően halvány arc.

– Károly. – Egy öregasszony félig felemelkedett. – IV. Károly.

– Pszt! – sziszegte valaki. – Károlyt titokban hozták haza.

– Itt helyezik örök nyugalomra.

– Örök nyugalomra!

– Zita is eljött.

Az orgona elhallgatott. A papok ismét megjelentek. Felemelték a koporsót, elindultak.

– Most viszik le a templom pincéjébe.

A püspök felállt, keresztet vetett. Elindult a koporsó után.

A gyertyák ellobbantak. Sötét lett.

János tapogatózva ment előre. Olykor beleütközött egy zászlóba. Félretolt egy öregasszonyt. Zita királyné állt előtte, leszíjazott bőrönddel. Felemelte a bőröndöt, belépett egy gyóntatófülkébe.

Apa hajolt ki a fülkéből. Szótlanul szivarozott. Szétfújta a füstöt a templomban.

Az asszony a Barlang Mozi előtt várta. Ingerülten mosolygott, mint aki már régen itt ácsorog a sarkon. János elé ment, és rámutatott egy kirakatra.

– Miért nem veszi meg nekem azt a prémet?

Vékony kis nyestprém az üveg mögött. Olyan nyúzott, koszladt.

– Az Emminek megveszi? – Az asszony közel húzódott Jánoshoz.

– Miféle Emminek?

– Tudja, aki ott lakik nálunk a házban.

– Nem is ismerem.

– Pedig az Emmi annyit nyúzza a papát. – Csúfondárosan utánozva: – „Mikor hozza már el a kedves fiát? Mikor jön már el a kedves fia?”

– Mondom, hogy nem ismerem.

– Jobb is. Bakák járnak az Emmihez, bosnyák bakák.

János még mindig a prémet nézte. Majd anélkül, hogy az asszonyhoz fordult volna:

– Apa már kijött a moziból?

– Nem tudom. – Az asszony kissé elhúzódott. – Nem járunk moziba a papával. Igaz, egyszer megígérte, hogy hoz jegyet. – Megint közelebb húzódott. – És maga… maga mikor hoz jegyet?

– Apa esti előadásra jár. – János elfordult a kirakattól.

A tábornok állt a mozinál, mélyen behúzódva a köpenyébe.

– Nála van jegy? – Az asszony belecsimpaszkodott János karjába, a tábornok felé hunyorított. – Mit gondol, hozott nekem jegyet? Mit gondol?! – Tépte, karmolta János karját.

Sehogy se lehetett lerázni. János már legszívesebben a karját is eldobta volna, csak hogy megszabaduljon ettől a nőtől. Égő szemű, prüszkölő macska lógott a karján. Valósággal hozzátapadt.

A tábornok elővett egy jegyet, és bement a moziba.

János a karját dörzsölgette. A macska már nem lógott rajta, de még mindig érezte a karmolást. Pár lépést tett az előcsarnokban. Megállt egy oszlopnál, benézett a terembe.

A tábornok egyedül ült a nézőtéren. Köpenye és sapkája gondosan rátéve egy másik székre. Ő maga térdére tett kézzel meredt az üres vászonra.

– Sose adja be a köpenyét a ruhatárba. – Alacsony, ősz nénike állt János mellett. – Még csak véletlenül se.

Pocsolya fénylett egy gázlámpa alatt, a sötéten zuhogó esőben. Körülötte szuronyok. Szuronyok, végig a sötétbe hullott, esős városon. Remegett a záportól vert pocsolya.

Üres, magányos téren állt. Villamosok köröztek körülötte. Az egyik megállt, nyílt az ajtó. Be lehetett látni a kocsiba.

A lépcső melletti ülésen a tábornok. Csákója az ölében, ő maga plédbe burkolva. Háttal ült. A fél arcát, az egyik kezét megvilágította a holdfény.

Ráncigálni kezdte a plédet. Lassan, részletekben felemelkedett. A pléd lecsúszott a lábához, mint valami lehetetlen, öreg, elnyűtt szoknya.

 

 

Kékes füst lengett a kávéházban. Egy hegedűs játszott, meg egy zongorista. Ők ketten az ablaknál ültek. János és a tábornok.

Szétlapult, bámészkodó arcok az ablaküvegen. A tábornok beljebb húzta a függönyt.

– Legalább ajánljon valakit, ha műtétre kerül a sor.

– Az nem biztos még, az még egyáltalán nem olyan biztos. – Azokat az ormótlan csizmákat nézte.

– Ez még onnan van…? – Elakadt.

– Honnan? – A tábornok tekintete megvillant. Áthajolt az asztalon, talán, hogy megfogja János kabátgombját.

Olasz dalt játszottak a zenészek. Egy olyan könnyű kis olasz dalt.

A tábornok dúdolgatott. Ránézett a vizespohárra. Megint a műtétről beszélt, az orvosokról.

– Nekem egyszer ajánlottak egy sebészt, persze többet is ajánlottak.

Egyre csak a poharat nézte.

Neveket kér, gondolta János, most mindjárt neveket kér.

– Tessék? – A tábornok az ujja hegyével megérintette a poharat.

– Nem, semmi.

– Mit akart az előbb azzal a sárral?

– Az én cipőm is, arról se jön le… a kalocsnim meg szétázott.

– Kalocsni? Magának kalocsnija van?

– Én csak… – Csüggedten elhallgatott.

Úszott a füst a kávéházban. Szólt a hegedű meg a zongora.

János odabólintott egy alacsony, borotvált arcú férfinak.

Kihunyt, merev arc nézett rá. De csak azért, hogy mindjárt el is forduljon.

Akárcsak a többiek. Valami döbbent szomorúsággal meredtek maguk elé. Behúzott nyakak, lecsúszott vállak.

János félig felemelkedett, mintha oda akarna menni valakihez. Visszacsúszott. Az asztal márványlapját bámulta.

Én itt kész vagyok… ebben a kávéházban…

Úszott a füst. Szólt a hegedű meg a zongora.

A tábornok felemelte a poharat.

– Vagy megissza?

– Tessék?

– Meg akarja inni? – Tétován János felé nyújtotta a poharat.

– Nem, dehogy.

– A Mikádó kabátja. – Letette a poharat, de nem engedte el. – Van egy ilyen zenés játék.

– Nem ismerem, kérem – mondta a hegedűs.

– Nem ismeri? Maga nem ismeri a Mikádó kabátját?

– Talán a kollégám.

– Hagyja a kollégáját.

János felragyogott. – Apa biztosan ismeri.

– Látja, az ő apja ismeri, maga meg nem.

– Szólok a kollégámnak.

– Hagyja a kollégáját. A Mikádó kabátjában van egy kettős… de hát mit beszélek én itt erről! Csak folytassa ezt a dalocskát, egész kedves.

– Apa a Kannibál nőt is ismeri, meg a Stux urat.

– Stux úr! – A fejét ingatta. – Tudja, hogy a fiam nem akar katona lenni? Mit csináljak? Nem erőltetem.

– Hát igen, az nem jó.

– Mi nem jó?

– Ha valakit úgy kényszerítenek.

– Kényszer? – A tábornok félig felemelkedett. – Ki beszél itt kényszerről?

János vállat vont. A tábornok visszacsúszott. Keze között remegett a pohár. – De hát azért egy apának csak lehetnek elképzelései. – Ellenséges gyanakvással nézte Jánost. Majd hirtelen: – Maga nem iszik vizet?

– Vizet? Milyen vizet?

– Hát ezt.

– Úgy a simát nem annyira. Inkább a szóda, kristály.

– Kristály! – A tábornok elmosolyodott. – Azokkal a szétpattanó kis buborékokkal. Pakk! Pakk! pakk! – A mosoly eltűnt az arcáról. Valósággal a szájához rántotta a poharat. Gyors, mohó kortyokban inni kezdett.

 

 

Átment a kávéházon. Üres asztalok. Egy kopasz homlokú vendég vörösbort ivott az ablaknál. Elfordult, és kinézett az utcára. A presszósnő a főzőnővel beszélgetett a gép mögött. János köszönt, de nem válaszoltak. Egy pincér előkerült a konyha felől, mindjárt vissza is húzódott.

János elment az asztalok között. A kopasz ránézett, majd megint az utca felé fordult.

Zongorista és gitáros a pódiumon. Előttük egy énekes. Éppen próbáltak.

János átment a kávéházon.

Az asztaloknál már nem ült senki. A kopaszos férfi is eltűnt az ablak mellől. A pódiumon a székre tett gitár valami fekete kendőbe bepólyázva. A zongora letakarva.

Üvegek a pult mögött. Fényes, hidegen csillogó üvegsor.

Az asztalok között járkált. A mosdóban. Kiengedte a vizet, hosszan folyatta. Belebámult a kagylóba, mélyen belehajolt.

Átment a kávéházon.

Átment a téren.

Ott álltak elszórt kis csoportokban, a fák között, a kávéház vendégei. Mintha éppen megbeszélnének valamit. Egyszerre csönd lett, ahogy János megjelent.

Ő pedig odaköszönt.

– Irsay úr!

– Gorilovics!

– Fischer bácsi!

A levegőbe néztek. Vagy csak úgy maguk elé.

Tóth úr, a pincér, leeresztett tálcával, szalvétával. Mellette a presszósnő, a főzőnő.

János úgy körözött közöttük, akár a fák között.

Egyetlen tekintetet se tudott elkapni. És köszönt, és megint csak köszönt.

– Irsay úr!

– Gorilovics!

– Fischer bácsi!

Aztán már nem volt hangja. Elindult az utcák felé. A tér sarkáról még visszafordult.

Vézna fák, elszórt kis csoportokban.

Valahonnan a Körútról keveredett be ebbe a csöndes kis utcába. Egy pillanatra még visszanézett a fényreklámokra. Aztán elindult. Fáradt volt, iszonyatosan fáradt. Az előbb talán még nőket hajszolt, de most már csak le akart ülni valahova.

Hajólámpa ingott egy kapualjban. Nem, inkább konfliskocsi lámpája. A kocsi bent az udvarban.

Az udvarban botorkált. Nem talált semmiféle kocsit.

– Keres valakit? – hallatszott egy ajtó mögül.

Megint az utca.

Elment az ablakok alatt. Vázák, porcelánok, ahogy benézett. Tükrök, tükrös szekrények, komódok. Sisak egy szekrény tetején. Majd megint vázák, porcelánok. Csupasz asztal a szoba dögletes hőségében.

Megszólalt a zene az utca mélyén. Recsegő, botorkáló gramofonzene.

Az ablakok egyszerre megteltek, akár a páholyok. Hálóinges, pizsamás férfiak jelentek meg. Nők pongyolában. Az egyik ablakba kiraktak egy dunyhát, rákönyököltek.

Első emeleti ablakból szólt a gramofon. Párok táncoltak odabent a homályban. Egymásba fonódó párok. Női arc tűnt fel az állólámpa fényében.

– A Frey Bandi húga!

János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna ugrani a szobába. De a nő eltűnt. Díványt lehetett látni, nagy, lomha párnákkal.

Felmegyek, gondolta János, hiszen itt a Frey Bandi húga. Egyszer üzent is a Bandival, hogy beszélni akar velem.

Olyan meghitt boldogság töltötte el. A zene most már az ő zenéje volt. Mindjárt bent lesz abban a szobában. Ledől egy kicsit a díványra. Frey Bandi húga limonádét csinál.

Már éppen indult volna, de akkor megpillantotta apát.

Apa talán már régen ott állt az ablakban azzal a nővel. Barnára sült nő, mélyen kivágott, zöld ruhában. Csukott szájjal mosolygott, ahogy odadőlt apához.

Apa szivarozott. Úgy otthonosan átfogta a nő vállát. Közben leszórta a hamut a párkányra.

– Miért nem viszed el a gallérokat, öreg?

Csönd lett.

Az ablakok közönsége János felé fordult. Egy pillanatra még a zenét se lehetett hallani. Csak azt az átható, tiszta hangot.

– A pucerájban mondták, hogy még mindig nem adtad le a gallérokat.

Zászlók csapódtak az autó elé, akár a sorompók. Arcok az üveg előtt, szakállas arcok. Kiabáltak, integettek.

János bent ült a kocsiban. Semmit se értett az egészből. Csak azt tudta, hogy indulnia kell, és hogy nem indulhat.

Az arcok az autó előtt egyre dühösebbek, türelmetlenebbek.

Összetörik a kocsit, gondolta János. Váratlanul beleordított a tömegbe:

– Előadásom van az Akadémián!

Gúnyos röhögés.

– Ne mondja! – Vigyorgó pofa a kocsi lépcsőjéről. – Az a kérdés, hogy miről?

– Légcsőmetszés.

Hordágyakat vittek. Egy sebesült keze lelógott. Távoli lövések.

– Ne mondja! – A pofa felállt a lépcsőről. Mosolytalan arccal nézett Jánosra. – De hiszen maga úgyis elmetszené. Mindegyiket elmetszené, igaz?

János a fejével intett, hogy nem, nem. Szólni nem tudott. Azzal az ordítással minden elszállt belőle.

A másik, alig hallhatóan: – És ha egy osztagos jön? Egy lángszórós? Akkor se?

Karszalagos fiúk rohantak át az utcán. Kis zászlókkal integettek.

– Indulhat! Arra! Arra!

János megnyomott egy gombot. A kocsi kissé felemelkedett, de aztán simán gurult.

Tömeg az autóbusz-megállónál. Már régen nem jöhetett busz. Többen kiálltak az úttestre, úgy lesték. Akadt, aki leült.

János leállította a kocsit. Rákiáltott egy magas, barna kabátos férfira:

– Vidor!

A barnakabátos egy darabig még arrafelé nézett, ahonnan a buszt várta. Aztán odarohant Jánoshoz.

– Öregem!

– Mi ez az egész?

Vidor hallgatott. Aztán széttárta a karját. – Én csak azt tudom, hogy már megint nincs lakásom.

– Lehet, hogy nekem sincs. – János kifelé kémlelt.

Az ég sötét volt. Olykor vörös csíkokat lehetett látni.

– Beszállsz?

– Nem vagyok egyedül.

– Mindegy.

– De Paula néni nem bírja az autót. A buszt igen, az autót nem. Ehhez szólj! – A megálló felé intett. – A csomagokra vigyáz.

Ágyúdörgés. Tompa, rosszindulatú ágyúdörgés.

– Hiába, vissza kell mennem. – Vidor elindult. Egy pillanatra még visszafordult. – Focizol még? Székely Zolit otthagyta a felesége.

János kocsija elindult.

Az autó valósággal döcögött a felszakított utcakövek között. Csoportok jöttek, táblákkal. Az egyiken egy szakállas öreg.

– Koch Róbert – János felállt a kocsiban. – De hiszen ez Koch Róbert.

– Tudjuk – sértődött hang. – Ezt mindenki tudja.

A táblák eltűntek. János még ott állt a kocsiban.

– Koch Róbert… azt vitték.

Egy ablak kivilágosodott. Nő rohant ki az erkélyre. Sisakos férfi vágtatott utána. Lekent neki két pofont, visszarángatta. Az ablak elsötétedett.

– Ezt nem szabad. – János fölfelé nézett. – Még egy lángszórósnak se.

Egy pillanatig dermedten állt. Lezuhant az ülésre. Hát akkor itt már bent vannak!

Csönd. Súlyos, mozdulatlan csönd. Aztán egy hang:

– Ég a Modiano-ház!

János kiugrott a kocsiból, futni kezdett. Megállt. Úgy érezte, hogy az elhagyott kocsi után kullog. De nem, semmi. Továbbrohant a sötét utcákon.

Lovasok zászlókkal. Zöld és fehér keresztes zászlókkal. Egymásra hajló zászlókkal.

Lassan, nagyon lassan ment a lovasok felé. Egyre dühösebb lett. Fuldoklott a kétségbeesett dühtől. Megállt egy szakállas lovas előtt. Valósággal rákiáltott:

– Mit akarnak! Maguk mit akarnak?

A zászlók inogni kezdtek. Egy lovas, a hátsó sorból, előrehajolt. – Ki ez?

– Ismerem az anyját – bólintott a szakállas. – A terézvárosi templomba járt. És ő is oda járt.

János bólintott. Aztán megint csak azt kérdezte:

– Mit akarnak itt?

A lovas lehajolt, végtelen szomorúság ömlött el az arcán. Egy darabig szembenézett Jánossal, majd hátrafordult a többiekhez.

– Azt kérdi, hogy mit akarunk.

Suttogás támadt a fehérkeresztesek között.

– …pedig ő az Egyház hű fia.

– A templomban nem nagyon lehet látni.

– Csak amíg az anyja vitte.

– A Teréz-templomba jártak.

– Úgy kellett elcipelni.

– Ismerem az egész családot, az apja nem is akarta, hogy megkereszteljék.

– De az anyja a sarkára állt.

– Az igen, az anyja.

– Ő meg a Szívgárdistába írt, én olvastam tőle valamit.

– Az nem a Szívgárdistában volt – mondta János.

A szakállas lovas lehajolt hozzá. – Meg kéne beszélni. Ezt az egészet meg kéne valahol beszélni.

Presszó sarkában ültek. A szakállas katona és János. A katona mögött kifeszített, zöld selyemzászló. A sarokban felfelé fordított sörösládák, felborult asztalok. Előttük, az asztalon, üres feketéspohár.

– Nem akartunk fegyverhez nyúlni. – A szakállas az üres feketéspoharat forgatta.

– Mégis az lett a vége.

– Meg akartuk előzni az osztagosokat.

– Hát erről lecsúsztak.

– Tudom. – A pohár kigurult a kezéből. Összekulcsolta kezét az asztalon, fejét ráhajtotta. Fölnézett. – Azért menjen el néha abba a templomba. Tudja, a terézvárosiba.

– Anyával jártunk oda. Nem igaz, hogy úgy kellett elcipelni.

– Persze hogy nem igaz.

– Mindenféle rajzok vannak a falon. Gyerekrajzok.

– Ha egy falon gyerekrajzok vannak, ott az Isten van. – A szakállas bizonytalanul elmosolyodott.

– Kérjek még egy kávét?

– Nem szükséges. Ugye, elmegy oda?

János futott az utcán. Senkit se lehetett látni. Távoli, tompa dörrenések. Egy épület lépett eléje a sötétből. Komoly, méltóságteljes lépcsősor. Valaki eléje ugrott, megfogta a karját.

– Itt most nem lehet.

Becipelte a mellékutcába. Kétszer megdöngetett egy pinceajtót. Az ajtó kinyílt.

– Már vártuk. – Kövér férfi nézett fel Jánosra.

Előretessékelte. Többen futottak mellette a lépcsőn. Akárcsak egy furcsa versenyen.

A ruhatár. Ernyők, kabátok, kalapok, aktatáskák összepréselve.

Magas, szőke nő megrovóan nézett Jánosra.

– Kinlovits professzor már bent van.

Apró kis asztal, székkel. Fönt a magasban Koch Róbert képe. A szakáll váratlanul kigöndörödött, gyűrűsödött.

Széksorok odalent a mélyben. Elöl Kálmán bácsi, harisnyával a nyakában. Mögötte egy mókusarcú lány. Előrehajolt. Rádőlt az előtte levő székre, karját lelógatta.

János az asztalnál. Megint hallotta kintről a pukkanásokat. Gépfegyversorozat. Nem, ez már ágyú.

A magasban Koch Róbert.

Cédulát csúsztattak az asztalra. „Kérem, kezdjük.”

Halk taps. Kálmán bácsi szelíd mosollyal nézett az előadói asztalra. A mókusarcú lány előrecsúszott Kálmán bácsi mellé.

– Az irataim! – János a zsebeiben kotorászott. – Az előadás…

Radírgumit kotort elő, összeragadt savanyúcukrot, ceruzacsonkot.

Kálmán bácsi végtelenül türelmesen: – Keresd nyugodtan, Jancsikám.

János még egy noteszt is kirakott az asztalra. Megakadt valamiben a keze. Egyszerre megnyugodott. Levél. Nem is levél, csak olyan levelezőlap. Meglehetősen megtört, ahogy úgy maga elé tette.

– Na látod! – bólintott Kálmán bácsi.

– Mit lát? – vihogott a lány.

– Tábori lap. – A magas, szőke nő ott hátul felemelkedett. – Tábori posta.

– Nem – mondta János. – Ez csak olyan levelezőlap. – A közönség felé mutatta. – Mozihirdetés, itt felül. Friss, hideg a levegő a Rádius Mozi nézőterén. – A lapot forgatta, majd olvasni kezdte azt a kusza, elmosódott ceruzaírást. – Kedves Anya! Lapodat megkaptam, és nagyon örültem neki. Vigyázok magamra, hogy valami bajom ne legyen. Most éppen nagy atlétikai viadalok folynak, amiben minden pavilon indul.

Felnézett, mint aki kérdést vár.

A mókusarcú lány kissé eltátotta a száját.

– Magasugrás-selejtezőben továbbjutottam, 115 cm. 100 m-es futásban első vagyok a csoportomban. Távolugrásban is továbbjutottam. A Lét forrását is megkaptam apától, és már a felét elolvastam.

– Cöcö! – A lány kedves szemtelenséggel ingatta a fejét.

Kálmán bácsi megrovóan nézett rá.

– Ismerem. – A lány Jánosra mutatott. – A Lukácsból ismerem, a Lukács uszodából.

János a lapját tologatta az asztalon. Kálmán bácsi a harisnyáját húzogatta a nyakában.

– Nem tud ám úszni. – A lány hátrafordult a többiekhez. – Csak pancsol a medencében. Pancsikál.

Előhúzott egy másik lapot. Egyáltalán, tele volt lapokkal.

– A csomagot megkaptam, nem kellett semmit fizetni érte, egyszer húsz fillérért megborotválkoztam, egyelőre nem megyek a vízbe, mert a hátam leégett. Az idő egy kicsit hűvösebbre fordult, este már korán lefekszünk, és reggel hétkor kelünk.

– Apád kelt fel elsőnek a kollégiumban – szólalt meg Kálmán bácsi. – Már hétkor bent ül a könyvtárban.

– Az ő apja? – A lány Jánosra mutatott.

Kálmán bácsi bólintott.

– Én egészen mást hallottam róla.

Kálmán bácsi mereven ült. A lány elkapta a harisnyáját a nyakában, rángatni kezdte.

– És miért nem megy el hazulról az apja? Miért nem hagyja, hogy egyedül legyünk?!

– Hagyd abba! – János felugrott. A levelezőlapok kipotyogtak a zsebéből.

– Miért? Te is tudod, hogy így van.

– Hallgass! – Az asztal felborult, ahogy János odarohant a lányhoz. A levelek szétszóródtak.

Éles nevetés. A lány eltűnt. Mindenki eltűnt. Csak a szétszóródott lapok. János megpróbálta összeszedni. Valahogy egyre több volt. Levelek, noteszok, meghívók, fényképek, moziműsorok megvadult kavargása.

Kint napozott az erkélyen. Szemét lehunyva süttette magát az ócska, olajfoltos nyugágyon. A tér oly közel volt. Csak ki kellett volna nyújtania kezét, hogy magához húzzon egy fát.

Úgy, lehunyt szemmel, bele is nyúlt egy fa koronájába.

Fölnézett. Az erkélyt átsütötte a nap. Vékony kis erkély, épp hogy elfért rajta a nyugágy.

A szoba ajtaja nyitva, a roló majdnem teljesen lehúzva.

Felült a nyugágyon. Mintha szólították volna onnan bentről. De hát senki sincs a lakásban. Egyáltalán senki. A telefon csörgött? Nem, az se.

Négykézlábra ereszkedett. Benézett a redőny rései alatt. Valahogy, mintha egy idegen lakásba leselkedne.

A szekrény sarka, a széklábak, a padló repedései tele porral.

Rézsútosan sütött be a nap. A szoba megemelkedett a fényben. Harang alakú szoknya. Akárcsak odadobták volna arra a székre. Csatos női cipő, szinte János orra előtt. Valaki csöndesen nevetett. Leütöttek egy billentyűt, a szoba felzendült. Kis asztalka, teáscsészékkel. Aprósütemények a tálon. Egy női kezet lehetett látni, ahogyan a sütemény után nyúl.

– Ilonka – hallatszott egy hang. – Az Omniába megyünk?

– Az Omniába – mondta anya. – Johnny már megvette a jegyeket.

– Balogh Böske is jön?

– Nem, a Böske influenzás lett.

– Ó, influenzás!

Anya van itt. János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna csúszni a redőny alatt. Anya és társasága.

– A torreádorok is jönnek?

– A torreádorok is, meg a banderillók – mondta anya.

Miféle torreádorok? János az erkélyen kuporgott. Miféle torreádorok mennek az Omniába?

Egy férfihang:

– Egész Pestet lázba hozták a torreádorok.

– A torreádorokat pedig Ilonka és Arany.

– Honnan jöttek ezek? Madridból?

– Igaz, hogy kiviszik magukkal Aranyt?

Valaki megint a billentyűket ütögette.

– De azért nincs komoly baj a Balogh Böskével? – kérdezte egy aggódó hang.

– Nem, nem – mondta anya –, ez nem olyan ronda influenza, mint tizennyolcban.

– A nagy járványra gondol, Ilonka?

– Csak úgy potyogtak az emberek. – Anya elhallgatott. Majd felnevetett. – Egyedül a vörösbor segített. Gyulával kint ültünk a Múzeum-kertben, és üvegből ittuk a vörösbort.

– De hát a Gyula nem szokott inni.

– Akkor ivott. Aztán, ahogy elmúlt a járvány… – Csalódottságféle volt anya hangjában. – Hát igen, akkor megint csak olyan lett.

– Mi van az Andorral?

– Elköltözött – felelte anya. – Ő már nem lakik velünk.

– Tönkreteszi magát az Andor.

– Csak az egyik torreádor jött Madridból – mondta anya. – A másik Barcelonából.

– Nahát, ez az Ilonka!

A zongorát lehetett hallani. Anya lágy, dallamos hangját:

– Enrique Ortega Lillo Barcelonából jött.

János a presszóban állt, a pultnál. A mennyezeten felgyulladt egy fémtok. Sárgás hasú halként úszott a magasban. A pult mögött Karola szalámis zsömlét evett.

János nézte egy darabig, majd azt mondta.

– Torreádorok vannak fent anyánál.

Karola fél kézzel a kasszában babrált. Egy pohár vizet adott Jánosnak. Az elmosolyodott.

– Sosem iszom vizet, legfeljebb szódát.

Kálmán bácsi megszólalt János mellett. – Hallottam valakiről, aki lehunyta a szemét, és látta a kezét.

– Megpróbálhatjuk.

János felemelte a kezét, szétterpesztette az ujjait. Lehunyta a szemét, és látta a kezét, a hosszú, szétterpesztett ujjakat. Hirtelen kinyúltak az ujjai, felcsapódtak, mint egy lepedő.

Benyitott egy szobába. Négy-öt férfi lehetett odabent. Inget váltottak. Volt, aki éppen most tűrte be a nadrágjába. Volt, aki a gallérgombjával bajlódott, a mandzsettájával.

– Lemegyünk az Ambassadeurbe – mondta egy monoklis.

– Előbb az Abbáziába. – Ez nagyon hasonlított apához, csak éppen nem volt mosoly az arcán.

– Ugyan, Béla, akkor téged már ki se lehet onnan húzni! Elkezdtek dumálni a Nagy Lajossal, vagy sakkozni…

– Gyerekek! Találtam egy kávéházat!

Nevetés.

– A Zsiga talált egy kávéházat!

– Minden héten talál egyet.

– Mindennap.

– Én még ilyet nem ettem. – A monoklis a fejét csóválta. – Feljönnek vidékről, és beesnek az első kávéházba. Beesnek? Bezuhannak.

János az ajtóban állt. Mind ismerte őket. Az egész társaságot. Apa barátai. És Béla, az öccse.

– Nem hagyjuk ki az orfeumot. – Zsiga nyakáról lepattant a keménygallér. Kétségbeesetten utánakapott. – Az Aranyt is visszük.

– Az Aranyt? – Béla a nyakkendőjét kötötte. – Azt már elvitte egy főhadnagy. Elvitte, és elintézte.

– Éppen egy főhadnagy!

– Az Arany egy liba.

– Meg vagytok veszve Aranyért.

– És te talán nem?

– Ki mondta, hogy nem?

A monoklis magára kapott egy csíkos zakót. Fütyörészett, ahogy föltette a szalmakalapját.

Béla ebben a pillanatban fölfedezte Jánost. Kicsit közelebb jött.

– És apád? Meddig várjunk rá?

A többiek is feléje fordultak.

– A Gyula? Hol a Gyula?

János becsukta az ajtót. Kint volt a homályos folyosón. Egy darabig csak úgy le-föl járkált, majd megint benyitott az ajtón.

Futball-labda a szoba közepén. Új, négyes döngő. Megkerülte, belelőtte a falba.

Vetetlen ágy a másik szobában. Lehetetlenül összegubancolódott takaró.

János rácsapott a takaróra. Felpattant egy borzas, álmos fej.

– Apád megengedte, hogy itt aludjak. – A férfi elhallgatott, majd kissé ellenségesen. – Miért? Én is tettem már hasonló szívességet, vagy azt hiszed, hogy ő nem került ilyen helyzetbe? – Megenyhült a tekintete. – Ma én kísérlek el az iskolába.

Tovább a folyosón. Megállt egy ajtónál. Csöndesen kopogott.

– Apa!

Nem jött válasz.

Halk nevetés egy másik szobából.

– Már azt hittem, be se jössz. – A mókusarcú lány kuporgott a díványon.

János leült a dívány sarkára. – Elhordják az ingeit.

– Az ingeit? Kinek az ingeit?

– Apa ingeit. Az öccse meg a barátai… széthordják a holmiját.

– Na és? Az öcsém elszedi a pénzemet.

– Begyács megint itt aludt.

– Begyács?

– Link alak.

– Az öcsém tengerész akar lenni. De hát hol talál itt tengert? Most mondd, hol talál itt tengert? – Elkapta János karját. – Te nem is akartál bejönni hozzám?!

János átfogta a lány vállát.

– Sorakozó! – hallatszott egy hang az udvarról. – Akiknek nincs svéd útlevelük, az udvarban sorakozó!

A lány riadt arca, ahogy János felé fordult.

– Sorakozó!

– Beszélj velük! Hallod? Menj le, és beszélj velük! – A lány levágta magát a díványra.

János föléje hajolt. Egy mozdulatot tett, hogy megsimogassa.

Nyílt az ajtó. A monoklis behajolt. Elmosolyodott, ahogy hátraszólt.

– Ide bújtak.

A lány felült, megrázta a fejét.

– Elkésünk. – A monoklis valósággal belógott az ajtónyíláson. Béla hajolt be mögötte. Aztán a többiek. Csak néztek onnan az ajtóból. A monoklis leemelte a kalapját, és akkor megszólalt a zene.

 

 

Szólt a zene, az orfeum zenéje.

János a páholy mélyében. Valaki ült mellette. De hogy kicsoda? Az egyik széken keresztbe fektetett kard. Katonaköpeny a fogason.

Selyemtrikós lányok táncoltak a színpadon. Elöl egy nagy bajuszos férfi, csíkos úszótrikóban. A háttérben kabinok, kifeszített napernyők. Vakítóan kék ég.

János szinte elsüllyedt a hatalmas páholyban. Elöl egy férfi és egy nő. Összehajoltak, majd szétváltak. A nő a látcső után nyúlt. De nem a színpadot, hanem a nézőteret figyelte.

János beljebb húzódott. Egyszerre ráterült a katonaköpeny. Az a szúrós posztó, zsebekkel, gombokkal. A kabátujj rácsúszott az arcára. Arrébb pofozta. Hiába – megint csak visszacsúszott. Ahogy végre kiszabadult, a karnagy nézett fel rá a mélyből. Fehér, csodálkozó arc.

A nagybajuszos énekelni kezdett:

– Jön-e velem, nagysád, shimmyt járni? Bizsereg a talpam, nem tud várni…

Úszótrikós férfiak szaladtak be. Elkapták a lányokat. Megindult a tánc.

Apa barátai is a színpadon voltak. A kalapjukkal integettek, ahogy a shimmyt járták. A monoklis meg a többiek. És persze Béla. És persze Begyács. Egy pillanatra a mókusarcú lány is feltűnt.

Valaki beszólt a páholyba.

– A telefonhoz kérik.

– Engem? – állt fel János.

Az ajtó becsukódott.

Keresztbe fektetett kard, lecsüngő bojttal. A katonaköpeny. János belenyúlt a zsebbe. Dohánypor, szétszóródott tea, kávészemecskék.

Ettől valahogy elszomorodott.

– Ilyeneket rak a zsebébe! Egy magas rangú tiszt, és ilyeneket rak a zsebébe!

Felháborodott pisszegés. A karnagy megint felnézett.

– Egy magas rangú tiszt! – Kihajolt a páholyból. A nézőtér fölé emelte a teaszálas kezét.

Az öltözők között járkált. Öreg pincér jött, egy pohár sörrel.

– A Göndör Kálmán művész úrnak.

– A telefon? Nem tudja, hol a telefon?

Űzött mosoly a pincér arcán. Eltűnt a sörrel. Cilinderes férfi bukkant fel, rövid kis ostorral.

– Mit mászkál itt? – János felé intett az ostorral. – Itt nem lehet csak úgy mászkálni.

Üres üvegfülke.

János bent volt. Végigtapogatta az üvegfalat. Hátha felfedez egy készüléket.

A cilinderes a fejét csóválta. Egy lány szaladt át a folyosón. Utánasuhintott az ostorral.

János kilépett a fülkéből.

Begördítették a tábornokot egy guri-guri kocsin. A kocsi előreszaladt, aztán megállt. Megvárta Jánost.

A tábornok megöregedett, borotválatlan arca. Fehér mohával benőtt arca. Pertlivel megkötött kórházi ing a lötyögő toka alatt. Könyvecske a takarón.

– Jó színben vagyok? – kegyetlen gúny a tábornok tekintetében. – Talán azt akarja mondani, hogy jó színben vagyok?

János bepréselve a kocsi és a fal közé.

A gúny eltűnt a tábornok tekintetéből. Inkább, mintha könyörögne.

Behunyta a szemét. Így feküdt mozdulatlanul. Valahol egy óra ketyegett.

János úgy érezte, hogy most már örökké ezt a homlokot kell néznie, ezt a tokát, az összekulcsolt kezet a tarkón.

– Olvasson – mondta a tábornok, anélkül hogy felnézett volna. – Kérem, olvasson fel egypár oldalt.

János a könyv után nyúlt.

A tábornok hirtelen felült, és elkapta a kezét.

– Most pedig megoperál!

János közel került ahhoz a ráncos archoz, sűrű, szürke szemöldökhöz, a kórházi ing pertlijéhez.

– Nem lehet – nyögte. – Itt nem lehet.

– Mit nem lehet? – A tábornok szeme kerekre nyílt.

– Nincs műtő… nem tudok bemosakodni.

– Majd bemosakszik.

– Nem, itt nem lehet. – Kitépte a kezét a szorításból.

– Elintéztem a műtőt! Én már mindent elintéztem!

János futni kezdett. A kocsi utánagurult.

– Nem hagyhat cserben!

Ajtók nyíltak. Strucc nézett ki az egyikből. De mégse strucc. Egy hosszú nyakú, rövid hajú nő, tüllszoknyában. Két nyakas pulóveres férfi.

– Ápolók! – üvöltött a tábornok.

János beugrott egy ajtón.

Anya a szoba közepén ült. Karját lelógatta a székről, félig lehunyt szemmel mosolygott.

Körülötte a lump társaság. Apa barátai. A monoklis, aki, úgy látszott, hogy a vezérük. Zsiga és Béla.

Béla lehajolt anyához, kissé hátrébb húzta a vállát. Zsiga a karján igazított valamit. A monoklis a fejtartásán.

Anya sötét kosztümben, fehér csipkegallérral. A táska az ölében. Béla elvette a táskáját, letette egy asztalkára.

– Így jobb lesz, Ilonka.

Anya bólintott. Megrebbent a tekintete, ahogy észrevette Jánost az ajtóban.

– Menj ki, Jancsika.

Állt az ajtóban, nem mozdult.

A többiek feléje fordultak. Béla közelebb jött. – Huzatot csinált, amikor tüdőgyulladásban feküdtem.

– Nem – ingatta fejét anya. – Ezt a Gyula találta ki.

– És a Godzéger tanár? – kérdezte Zsiga. – Azt is Gyula találta ki?

– Egypárszor elvitt a Gerbaud-ba, annyi volt az egész.

– Ilonka! – A monoklis valósággal suttogott. – De hát elaludt a Walkür alatt.

Anya hallgatott. Előrecsuklott a feje.

A monoklis a két keze közé fogta anya fejét.

Anya fölnézett rá. Mosolygott.

– Mit akarnak tőle? – János beljebb lépett.

– Menj ki, Jancsika – mondta anya alig hallhatóan.

– Nem nézhetjük tovább a viselt dolgait. – Béla megfogta anya állát. – Az Aranyt is ő mutatta be a főhadnagy úrnak.

– Nem! Nem!

– Ugyan, Ilonka!

Elindultak körbe a szék körül. Kezük hátul összekulcsolva. Ahogy elmentek anya mellett, arcul legyintették. Hanyagul, könnyedén.

János odaugrott, de akkor Kálmán bácsi elkapta a karját. Nem tudni, honnan került elő, de most itt volt, és nem engedte el.

– Ezen túl kell esni – mondta, ahogy az ajtó felé vonszolta. – Anyádnak mániája a szellőztetés.

Azzal kilökte Jánost.

Az ajtó előtt állt, mozdulni se tudott.

Valaki megszólalt mellette:

– A Française-be járnak a táncosnők. Még véletlenül se néznének be a Helvétiába, pedig a Helvétia az Opera oldalán van. A Française a tanyájuk. Hajnalban mindig oda mennek át az orfeumból.

A homokos parton járkált. Olykor megállt, a mozdulatlan vizet nézte. Aztán megint tovább. Az előbb még egy lánnyal volt. A lány beszaladt a kabinjába egy percre, éppen csak egy percre. Szinte hallotta a nevetését. „Mindjárt jövök, addig ne menjen be a vízbe, Jánoska!” De ez már elég régen volt. És a kabinok? Hol vannak a kabinok? Egyetlenegy, annak is nyitva az ajtaja.

Senki sincs a parton, egy lélek se. Pedig micsoda nyüzsgés volt! Lépni se lehetett a gumimatracok, párnák, fürdőköpenyek között. És hogy bömböltek a rádiók! Most meg senki. A fagylaltos kocsija is eltűnt. Az olajozó bódéja.

A parton járkált.

Lassú szél jött, fújta a homokot.

János megállt. Mintha szólította volna valaki. Talán a víz felől jött a hang. Nem, semmi. De most meg, mintha néznék. Egy tekintet követné.

Valósággal megmerevedett. Nem akart mindjárt lehajolni. Nézte, ahogy a kabin nyitott ajtaját csapkodja a szél. Megint csak arra próbált gondolni, hogy az előbb itt még kabinsorok voltak. De ez már egyáltalán nem volt fontos.

Lehajolt. Mereven kifeszített keze a bokájához ért. Aztán előredőlt, és akkor már a kezét is kinyújtotta.

Kinyújtotta a kezét az arc felé.

Anya arca a kissé nedves homokban. Mintha a szél éppen most fújta volna rá a homokot. Tűnődő tekintet, a száj kissé szétnyílt. Várni lehetett, hogy valami iszapos víz tör föl belőle. De nem, békés és mozdulatlan volt ez az arc. És mintha sohasem tartozott volna hozzá semmi más. Se váll, se kar, se test. Vagy mintha most végre megszabadult volna mindentől. Elhagyott volna mindent. Furcsán lebegő virág a homok alatt.

János közel hajolt hozzá. Nem merte érinteni, nehogy szétzilálja. Így is, mintha valami örök szél fújná. A haja a homlokába csapódott. Nem is haj. Kusza növényzet.

Anya elmosolyodott. Orra felhúzódott, szája még jobban szétnyílt. Előtűntek apró, fehér fogai.

– Anya!

A mosoly eltűnt.

A homok peregni kezdett, szétfolyt. Lassan szétfolyt az arc is. A vonások megcsúsztak. A homok félelmetesen megnőtt, de csak egy pillanatra. Aztán már csak a szemek látszottak. A száj meghasadt vonala. Mindez továbbvándorolt, hogy a szél fújta, hordta a homokot.

János szinte négykézláb futott. Valahogy a vállával lökte magát előre. Olykor majdnem elhasalt.

A haj fodrozódott előtte, ez a furcsa, föld alatti növényzet. Egy tekintet csillant fel. Az orr üregje, mint valami kagyló.

Aztán semmi. Csak a szél fújta a homokot.

Csukott ajtók a folyosón. Benyitott az egyiken, éppen csak úgy résnyire. Ágy a homályos szobában, éjjeliszekrény. Az éjjeliszekrényen pohár meg orvosság. Nagy halom orvosság.

– Ne keltsd fel. – A borzas hajú férfi áthajolt János vállán, csöndesen becsukta az ajtót. – Anyának rossz éjszakája volt.

János csak nézte azt a sovány, szürke ruhás férfit. Hogy rángatja a nyakkendőjét. És mintha most kapta volna magára a zakóját. A Begyács! Ez a Begyács!

– Ma én viszlek el az iskolába. – Begyács megfogta János vállát.

– Iskolába?

– Na igen, anyád egész éjjel nem aludt, hiába, ha egyszer elkapja a fejgörcs! – Kis szünet. – Apád pedig… igazán nem lehet tudni, hol mászkál.

A folyosón álltak. János Begyács zakóját nézte, azt a szürke zakót. Mintha egy kicsit szűk lenne vállban, mintha nem egészen rá szabták volna.

– Egy szabónál dolgoztatunk apáddal – mondta Begyács.

– Ja, úgy.

– Mit akarsz ezzel? És mit nézel úgy? – Begyács idegesen rángatta a zakó ujját. – Az a baj, hogy túl sokat megengednek neked. – Elhallgatott. Majd közel hajolt Jánoshoz. – Jó, hát egyszer kaptam egy mellényt apádtól. Gyula különben is utálja a mellényeket. – Hátravetette a fejét, a szeme sarkából nézte Jánost. – Túl vagy már rajta?

– Micsodán?

– Igazán nem szeretném, ha útközben kapna el. Vagy pláne, az iskolában. Az ilyesmit jobb elintézni indulás előtt.

János szólni se tudott.

Begyács meg csak magyarázott. – Apád néha félóráig is elüldögél odabent. Feltett kalappal üldögél, és szivarozik. Szóval, kisöreg… – Betolta Jánost egy ajtón.

Kissé tétován állt a kagyló előtt. Megfogta a lehúzóláncot, himbálni kezdte. Leült, de nem tolta le a nadrágját. Vasszürke falra lehetett látni a kis ablakból.

– Nekem ne játssz odabent – hallotta Begyácsot.

Begyács le-föl járkált a folyosón. Ahogy János kint volt, megkérdezte. – Lehúztad? A Kunfi sose húzza le rendesen. Egyébként a Kunfi módszeresen pumpolja apádat. Arról nem is szólva, hogy megint itt aludt. Ő is elkísérhetett volna az iskolába, de hát lehet is rá számítani!

Kint voltak az utcán. Begyács a sarkon vett egy újságot. Menet közben belenézett.

– Hallatlan! A kormány elnöke a Szigeten teniszezik, amikor frankhamisítással van vádolva. Nemzetközi bíróság elé állítják, és ő teniszezik! – Zsebre gyűrte az újságot. Jánosra pillantott. – Azért lekefélhették volna a kabátodat!

Fodros szélű csipkegallér vette körül Jánost. Alatta a kabát kopottas bársonya. Ettől valahogy teljesen megrémült. – Milyen lehet a nadrágom?!

– Tiroli – bólintott Begyács. – Tiroli nadrág bársonykabáthoz! – Arrébb tolta Jánost, alaposan szemügyre vette. – Nem hiszem, hogy a Frey Bandit így elengednék hazulról. – Eltűnődve ingatta a fejét. – Csinos mamája van a Frey Bandinak.

Begyács két ujjal megfogta János nyakát, és egy magas, bajuszos férfi elé tolta.

– A Gyula fia.

A bajuszos végignézte Jánost. Borúsan bólintott.

– A Gyulának nem kellett volna belemászni azokba a spekulációkba.

Spekulációkról beszélgettek ott a sarkon, meg nőkről.

– Érdekes, hogy manapság mennyi nő tőzsdézik – mondta Begyács.

Jánosról teljesen elfeledkeztek. Majd Begyács váratlanul elkapta a karját. – De hiszen te még nem is reggeliztél!

Egy kávéházban ültek. Begyács otthonosan hátradőlt a széken.

– Reggeli nélkül mégse mehetsz iskolába. Igaz, már nincs valami sok időnk. Ha pedig kapkodva eszel, akkor meg…! A belek, hiába, gyöngék a belek. Iszod még azt a cseresznyeszárteát? Tudod, amit, a Kun Zsiga hozott neked?

János a tiroli nadrágját nézte. Hogy megkeményedett! Mitől keményedik meg így egy nadrág?

Begyács közben rendelt.

– Kávé, vaj, dzsem.

A sovány, rókaarcú pincér nem mozdult el az asztaltól. János felé intett. – Csak nem?

Begyács mosolyogva bólintott. – Dehogynem! Hát persze, hogy az ő fia.

Mások is odajöttek az asztalhoz. Mellényes, csokornyakkendős férfiak, dobozkalapos nők. Körülvették Jánost.

– A Gyula fia! Itt a Gyula fia!

– Tiszta apja!

– A szeme, a nézése…

– De honnan van ez a krumpliorra?

Egy borotválatlan alak rákönyökölt az asztalra. – És mondd csak, fiacskám, apád még mindig az Operett Színházban tölti a karácsonyi ünnepeket?

– Miket beszél! – nevetett valaki.

– Miért? Maga nem tudja, hogy a Gyula az Operettben karácsonyozik?

János a körme hegyével vonalakat húzogatott a tiroli nadrágon. Egy nő az állánál fogva felemelte a fejét.

– Miért nem mersz a szemembe nézni?

– Na, na, Stefike! – Begyács arrébb tolta a nő kezét.

A tálca leereszkedett. Kávé, vaj, dzsem.

– Láss csak hozzá! – intett Begyács.

Stefike is leült hozzájuk. Tenyerét állába dűtötte, csöndesen mosolygott.

– Milyen komolyan eszik. Még csak véletlenül se nézne rám.

– Hagyja, Stefike.

János evett. Asztalok vették körül. Kerek malomkőasztal, apró kis dominóasztal, vékony lábon álló gyufaskatulyák. Férfiak és nők sétáltak az asztalok között. Korzóztak. Fehér, zöld és piros golyók a biliárdasztalon.

Fehér bóbitás lány János mellett, tálcával. Gyűrűsszivarok a tálcán, cigarettásdobozok, szipkák és képeslapok.

– Köszönjük, Ildikó! – biccentett Begyács. – A kis barátunk egyelőre még nem szivarozik.

A tálcás lány meg se hallotta. Kiemelt egy hatalmas, torpedó alakú gyűrűsszivart, letette János elé.

– A papáé.

Begyács a szivarra meredt. Ildikóra. Egy pillanatig mintha nem kapott volna levegőt. Aztán kirúgta maga alól a széket.

– Nekem ebből elég! A Gyulának küldözgetnek szivart, és közben én hurcolom iskolába ezt a… De most aztán be van fejezve! Na nem, köszönöm szépen!

– De Begyács úr! – rohant oda a pincér.

Többen felugráltak az asztaloktól. Egy férfi, biliárddákóval, előretört.

– Mi van a Begyáccsal?

– Na, Begyácskám… igyon egy pohár vizet!

– Egy pohár vizet a Begyácsnak!

Stefike fuldokolva nevetett. – Nem is tudtam, hogy ennyire odavan az Ildikóért!

– Egyáltalán nem vagyok oda az Ildikóért – ordított Begyács –, de azért ez mégiscsak túlzás!

Szivar az asztalon. Fölötte Ildikó, a tálcával.

– Ne törődj vele, majd én elviszlek az iskolába.

Begyács egyszerre elnémult. Stefike se nevetett. Csönd lett a kávéházban. A vendégek és a pincérek Jánost nézték, ahogy az asztal mögött kuporog. A tálcás lányt, ahogy feléje nyújtja a kezét.

– Gyere!

Végigfutottak az utcán. Elfutottak egy templom mellett. Ildikó odadobott néhány rövidszivart egy öreg, szakállas koldusnak. Színes képeslapokat szórt a járókelők közé.

Az utolsó padban ültek: János és Ildikó.

Bálint tanító úr pillangókat rajzolt a táblára. Piros, kék és sárga pillangókat. Az osztály néma csöndben figyelt. Sikuta hátrasandított, és meglökte Ambrust. Sikuta és Ambrus hátrafordultak.

Ildikó apró kis mignonokat rakosgatott a tálcán. Egyet odatolt Jánosnak, egyet meg Sikutának.

Nyílt az ajtó. Benézett Begyács. Mélyen behajolt, és János felé intett.

– Jancsi! Az igazgatói irodába!

Mindenki Jánosra bámult. Ő meg felállt, elindult a padok között. Hirtelen kicsúszott Begyács hóna alatt – és már a folyosón rohant. Beugrott a mosdóba. Éppen csak annyi ideje volt, hogy bezárja az ajtót. Azok már nekiugrottak, és elkezdték rázni.

– Nyisd ki! – dörömbölt Begyács. – Hallod? Nyisd ki!

Ott voltak mind az ajtó előtt: Begyács, az igazgató, Bálint tanító úr, az öreg pedellus meg az egész osztály. Dörömböltek, a kilincset rázták.

Hirtelen csönd lett. És akkor Begyács azt mondta:

– Kifüstöljük.

Begyács szivarra gyújtott. Homlokára tolta a kalapját, kékesszürke karikákat eregetett be a kulcslyukon. Valóságos füstfelhőket.

– Mi lesz, fiatalúr?!

Ráhajolt a kulcslyukra, okádta magából a füstöt.

A magas, barna nő János felé intett. Az meg akarta fogni a kezét, de a nő elsiklott.

– Most nem lehet, Jánoska! – Egy pillanatra közel hajolt hozzá. – Templomba kell mennem… gyónásra. Tudja, berendelt egy pap. Ha látná! Szikár, öreg pap, és csak úgy berendelt magához. A vonaton kapott el. Bementem a fülkébe, és ő már ott ült. Lehajoltam, és kezet csókoltam. Ő meg azt mondta, hogy térdeljek le. Képzelje, le kellett térdelnem, és aztán, amit akkor kaptam! Most pedig nem szabad elkésnem… kikapok, nagyon kikapok, rettentőőőeeen…! Amit a vonaton kaptam, az még csak kóstoló volt, az még csak kóstoló se volt. Elkísér? Eljön velem? El akar kísérni?

A templomban kávéztak. A csontos arcú, szikár, öreg pap és a nő. A homályos templom közepén ültek, egy kis barna asztalkánál. Porceláncsészéből itták a kávét. Rajtuk kívül senki se volt a templomban. A nő fölékszerezve ült a pap előtt. Fátyol ereszkedett le a kalapjáról, fátyol borította az arcát. De a fátyolon is átsütött a lángoló tekintete.

János egy hátsó padban kuporgott. Nézte, ahogy a nő keresztbe veti a lábát, két ujjal fogja a kávéscsészét, kissé eltartja magától.

Mióta előkelősködik! – János előrehajolt. – Tiszta cselédtempó!

A nő letette a csészét, előrehajolt a pap felé. Nyaklánca mélyen lelógott.

Mondhatott neki valamit a pap. – János öklére támasztotta az állát. – De mit mondhatott neki?

Semmit se hallott. De látta azt a mozdulatot, ahogy a pap meghimbálja a nő fülbevalóját, ahogy kiveszi a füléből, és a templom kövére dobja. Látta, ahogy meghintáztatja a nő nyakláncát, leemeli a nyakáról, és a kőre hajítja. A karpereceit lecsúsztatja a karjáról.

A nő egyre jobban előrehajolt. Ráhajolt az asztal lapjára, feje előrecsuklott. A pap leemelte a fátyolos kalapját, és a földre dobta. Leemelte róla a selymeket és a sálakat. Fölemelte a nőt a csuklójánál fogva, és a szenteltvíztartóhoz vezette.

János fölállt. Nézte, ahogy a pap előredűti a nő fejét.

Előredűtötte a nő fejét, belenyomta a tartóba. Alámerítette egyszer, kétszer… Aztán már csak a szenteltvíztartó üres kagylója.

A pap kezét törölgette egy dohánybarna kendőbe. Elhajította a kendőt, kiment a templomból.

– Jancsi!

Begyács állt az oltár előtt, abban a szűk zakójában. Nyakkendője kibomlott, ahogy fölemelte a kezét.

– Mit csinálsz te ott?!

János a padban lapult. Közben látta a tiroli nadrágját, azt a lehetetlenül megkeményedett tiroli nadrágot.

Begyács előrerohant a padok közé.

– Azt hiszed, nem tudom, mit csinálsz? Azt hiszed?! Azt hiszed?!

Kényelmes szoba volt. Kényelmesebb már nem is lehetett volna. Tulajdonképpen egyetlen hatalmas, barlangszerű ágy. Ha János előmászott a párnák közül, és félrehúzta a sárgásbarna selyemfüggönyt, egy olyan erkélyfélén találta magát. Hasra feküdt, állát tenyerébe támasztotta, lebámult.

Odalent kőkerítéssel körülvett kert. Apró, gomba alakú asztalok. Középen a zenészek pavilonja.

Apa tűnt fel a kertben, egy magas, barna nővel. A nő a kezében tartotta a kalapját, fejét hátradűtötte apa vállára. Két pincér kísérte őket az asztalhoz. Apa odafordult az egyikhez. – Örülök, hogy idekerült, Kapás úr! Ez mégiscsak más, mint a Szimplicsek. – Kapás úr mosolyogva meghajolt. Színes ernyőt nyitott ki az asztal fölött. Apa és a nő eltűntek az ernyő alatt.

Eltűntek az asztalok.

Hatalmas sátor a kertben. Abban könyvek, folyóiratok, képeslapok. Oly közel, hogy Jánosnak éppen csak a kezét kellett kinyújtani. Föl is nyalábolt egy halom színházi újságot. De milyen régiek! Ez a tornyos frizurás primadonna, virággal a kezében! Giza… milyen Giza?

Érdekes, ezt nem lehet elolvasni. De azt igen, hogy VII. évfolyam. 1918. március. Egy rajz… ketten ülnek a padon, olyan nagyon régi padon. Matrózblúzos lány, szalmakalapos fiú. Alatta a szöveg, a színészek neve, de ez megint olvashatatlan. Az meg nagyon is tisztán kivehető, hogy Modern Színpad.

Félretolta a lapokat.

Elment egy kivilágított omnibusz. Fehér terítős vacsoraasztal az omnibusz tetején. Többen ültek körülötte, pezsgőt bontottak. Egy monoklis férfi, fölnézett. Apa barátai: a monoklis, Kun Zsiga és Béla.

Kunfi meg Begyács az asztal mellett álltak, pezsgőt töltögettek. Nem néztek egymásra. Valahogy kerülték egymás tekintetét. Estélyi ruhás nő Béla és Kun Zsiga között. A monoklis áthajolt az asztalon, mondott valamit a nőnek. Az felnevetett, valósággal rázkódott a nevetéstől. Zene szólt valahonnan a kocsi belsejéből.

Az omnibusz tovagördült.

Anya állt a szemben levő ablakban. Hátraszólt valakinek:

– Színházban ismerkedtünk meg a Gyulával, szünetben valaki felhozta a páholyunkba. Vékony, fekete fiú volt. Meghajolt, és kezet csókolt. Nagyon szépen tudott meghajolni és kezet csókolni. – Anya hangja csúfondáros volt. – Ahogy csak egy postás. Pedig nem is ő volt postás, hanem az apja. Derék, öreg postás, azzal a három fiúval. Gyula, Béla és Andor. Igen, Gyula, Béla és Andor…

János mögött mozgolódás támadt a szobában. Ajtó nyílt és csukódott. Lépések, akár a padlóreccsenés.

Megfordult.

Két lány a toilette-asztalnál. Az egyik a tükör előtt ült, vörösesbarna haját igazgatta. A kissé kövérkés, fekete hajú lány mögötte állt, kezét a vállára tette. Jánossal egyáltalán nem törődtek. Mintha nem is lett volna a szobában.

Ez meglehetősen bosszantotta. Görögni kezdett az ágyon. Hasra feküdt. Az egyik lány ismerős volt. Az a fekete.

– Santos Presszó!

A lány meg se hallotta. Belepancsolt a barátnője hajába, kontyba csavarta.

– Egyszerű, délutáni frizurát szeretnék – mondta a vöröseshajú.

– Bízd rám. – Szétdobta a kontyot, lusta mozdulatokkal kavargatta a hajtömeget.

– Tálcáslány a Santosban. – János egyre dühösebb lett. – Mindig felgőzöli a kávémat, pedig tudja, mennyire utálom.

A fekete lány elengedte a barátnőjét. Belehajolt a tükörbe, saját frizuráján igazított valamit. A barátnője elhagyatottan üldögélt egy darabig. Majd elővett egy hosszú nyelű fésűt meg egy kefét. – Frufrut csinálok.

A szoba tele lett tükrökkel. Apró, ovális tükrök borították el a falat. Előttük lobogó sörények.

Ősz nő üldögélt az ajtó mellett, retiküllel az ölében. Felsóhajtott:

– Csak tudnám, mikor kerülök sorra!

Selyempizsamás lány ment el az ágy mellett, fésűvel a kezében.

– Presszósnők. – János föltérdelt. – Ezek itt mind presszósnők, de kalauzlány is akad köztük.

Apáca állt az ajtóban. Levette a fityuláját, elhajította. Apró kis fésűjével végigszántott kurtára nyírt haján.

– Pár hónap, és a válladig ér – mondta a pizsamás lány.

– Nem akarom olyan hosszúra megnöveszteni.

Az ősz nő: – Beszélnek, csak beszélnek, nekem meg várnom kell.

Két lány megfogta a pizsamát, kezénél meg a lábánál fogva felemelték a levegőbe, rádobták az ágyra, és kezdték hengergetni.

– Még csak ez hiányzott! – János leugrott az ágyról. Elment a lányok mögött. Útközben rángatta fel a nadrágját. A nyakkendőjét is úgy kötötte meg.

Hirtelen megállt.

Az a nő valahogy különösen ismerős, a nagy olajfestmény alatt. Olajfestmény, karos gyertyatartó. Előtte gesztenyebarna hajú nő, fekete fésülködőköpenyben.

– Ira! – János kicsit közelebb megy. – Legalább magának legyen esze.

– Miből gondolja, hogy Irának hívnak?

– Legalább magában legyen annyi ízlés… tapintat…

– Miféle tapintatról beszél? És miből gondolja, hogy Irának hívnak?

– De hiszen együtt utaztunk repülőgépen, maga csatolta fel az övemet, amikor a gép indult.

– Semmiféle övet nem csatoltam fel magára. – A nő hangja egy csöppet se volt ellenséges. Inkább olyan eltűnődő. Meg mintha el se tudná képzelni, hogy János valaha is repülőgépen ült.

– Nézze, Ira…

– Ragaszkodik hozzá, hogy így hívnak?

Négy lány vágtatott át a szobán, egymásba kapaszkodva. A szoba közepén kört alkottak, pörögni kezdtek.

– Lemegyek a portára! – János lerántotta a nyakkendőjét, egy meztelen váll felé vágott.

Kitört a nevetés. Géppuskaszerű csúfondáros nevetés.

– Ó, lemegy a portára!

– Panaszt tesz!

– Panaszt emel!

Egy lány odafutott hozzá. – A papája soha nem csinált volna ilyesmit! – Felemelte a fésűjét. – Ha tudni akarja, ezt is tőle kaptam!

– Csak menjen! – kiabálták a többiek. – Mire vár? Menjen! menjen!

Ott voltak azon a szűk, homályos folyosón. A lányok szorosan a falhoz húzódva. Mögöttük a szobák, de a szobaszámok már nem látszottak. János a lépcső korlátjára tapadt, lefelé bámult, a portára. Látta, ahogy egy tányérsapka lassan felemelkedik a porta pultjánál. Mögötte kulcsok a rekeszben, előtte egy hatalmas könyv. De ő most otthagyja a kulcsokat meg a könyvet, és elindul fölfelé.

Egy lány az arca elé húzta a haját. Mintha fátyol mögül figyelné Jánost.

János két kézzel fogta a korlátot. Látta azt a zömök alakot, ahogy jön fölfelé. Köpenye vállára dobva, keze a korláton. Olykor megáll, egy kicsit kifújja magát.

Suttogás támadt a folyosón, felcsapódó, sziszegő hangok.

– Árulkodó!

– Árulkodó Júdás!

– Megfésülhetett volna!

– Összeborzolhatott volna!

– De ő árulkodott!

– Júdás! Júdás! Árulkodó Júdás!

A lépcső roppant egyet. A hangok elhallgattak.

Valaki felért ide a folyosóra. Megáll, és körülnéz.

Egy árnyék János mellett. Egy sapka árnyéka, egy köpenyé.

A tábornok bizalmatlanul hunyorgott. Mintha a szobaszámokat akarta volna leolvasni a lányok mögött. Kesztyűjét húzogatta. Váratlanul megérintette János vállát.

– Mutasson be a hölgyeknek!

Bent ültek a szobában, a vaságy szélén: János és a tábornok.

A tábornok meglengetett egy cédulát.

– Ezt dugták a fiókomba!

János a cipőjét nézte. Vékony, kopottas orrú cipő a tábornok csizmája mellett.

– Olvassa! – mondta a tábornok. – Miért nem olvassa?

Átfogta János vállát. Az a súlyos kéz rátelepedett a vállára. És most már olvasni kezdte.

– Egy büfékenyér, egy vaj, egy doboz sajt.

Ez állt a cédulán. Legalul pedig dőlt betűkkel: Bőrgyógyász.

– Ezt dugták a fiókomba. – A tábornok figyelmesen nézett Jánosra.

Az hallgatott. Valami olyasmit akart mondani, hogy nem vagyok bőrgyógyász, és különben is… De csak hallgatott.

A cipője egész közel került a tábornok csizmájához. Riasztóan furcsa, bizalmas közelségbe. Egyszerűen nem volt ereje visszahúzni.

– Most mondja meg – a tábornok is János cipőjét nézte –, ki dugdos ilyeneket a fiókomba? Kinek jut eszébe?

Várt egy kicsit, majd ő maga kezdte olvasni.

– Egy büfékenyér, vaj, egy doboz sajt…

Sötét volt a röntgenben. Csak az ernyő fluoreszkáló fénye.

János kerek, fehér sapkában a kisszéken. A felvételt figyelte. Szuszogás az ernyő mögül. Szuszogás meg nyögés.

A sötétben is látszott az a székre dobott tábornoki köpeny, csákó.

– A vállakat tessék az ernyő felé előrehúzni – mondta János. – Mélyen lélegezni, csukott szájjal és jó mélyen.

A tábornok csukott szájjal lélegzett. És jó mélyen, övig meztelenül állt a röntgenben, fél kézzel fogta a nadrágját.

A fény elcsúszott, az ernyő elsötétedett.

– Ez így nem lesz jó.

– Új felvételt csinálunk? – hallatszott az ernyő mögül.

– Igen, azt hiszem.

– Azt hiszi?

– Úgy gondolom, hogy talán.

– Talán! Meg azt hiszi! Ez már a harmadik felvétel!

– Nem, azért még nem. – János előregörnyedt.

– Persze, ha egyszer nem megy másképp. Köhögjek?

– Nem, köszönöm.

– Volt egy orvosom, az mindig köhögtetett.

– Tessék csak mélyen lélegezni. Kicsit jobbra elfordulni, kicsit balra. Sóhajtani.

A tábornok sóhajtott. Majd váratlanul kilépett az ernyő mögül. Előrejött, az üres ernyőre nézett. – Maga mióta csinálja ezt?

– Nem tudom, jó pár éve.

– És semmi baj?

– Mit akar ezzel?

– Az apja akarta, hogy orvos legyen?

– Nem, inkább az anyám.

– Persze, mégis hogy az orvos fia. De hát ő nem tudja, nem tudhatta…

– Mit?

– Mondja, miért tornáztatott az előbb?

– Tornáztattam?

– Mintha nem tudná! Kicsit jobbra, kicsit balra.

– A vizsgálat…

– Vizsgálat? Ezt nevezni maga vizsgálatnak? Meg van róla a véleményen. – A tábornok az ernyő körül keringett, közben lassan öltözködött.

János mélyen előrelógatta a kezét. Messziről hallotta a hangot.

– Megmondhatom, hogy mit hallottam a röntgenesekről. Egyik se húzza sokáig. – A köpenyét gombolta. – Van, aki lefordul a székről, van, aki reggel, borotválkozás közben. – Feltette a csákóját. – Meghalnak a röntgenesek.

Orvosok egy réten, fehér köpenyben. Az egyik unott képet vágott, a másik mosolygott. Egy szakállas odadőlt a fához, cigarettára gyújtott. János előrejött, zavartan hunyorgott. Hirtelen oldalt lépett. Levágott egy ösvényen, futni kezdett a fűvel benőtt völgyben.

Hegyoldalon futott lefelé. Apró kövek gurultak mellette.

Villamos kanyargott odalent. Eltűnt a fák között. Előbukkant, majd megint eltűnt.

Valaki feléje intett. Puhakalapos férfi a fánál. Levált a fáról. Jánoshoz lépett, karon fogta.

– Magához feljárt egy kis nő – mondta a puhakalapos.

– Több is.

– Bennünket csak egy érdekel. Tudja, aki svéd útlevélre pályázik.

– Svéd útlevélre?

– Ne vágjon olyan hülye képet.

Villamos jött. A kocsi lassított, ahogy odaért. A puhakalapos feldobta Jánost.

Egy csomó hátizsák. Valóságos hátizsákhegyek. Összehúzott térdek, egymáshoz préselt karok, vállak. Az arcok is egymáson lógtak.

Öregasszony egy férfi térdén. Mintha ebből a térdből nőtt volna ki. Fiatal nő feje, ahogy ráborult egy vállra.

Mélyen behúzódva a sarokba a mókusarcú lány. Bő gallérú cserkészing, nadrág. Fakó, kitérdelt férfinadrág. Mellette Kálmán bácsi.

János feléjük indult, de nem tudott áttörni a tömegen.

– Ön, ugyebár – szólalt meg mögötte a puhakalapos –, majd ott is hivatása szerint működhet.

– Ott? Hol?

A puhakalapos a peronon állt, cigarettára gyújtott.

Kálmán bácsi megigazította a lány vállán a hátizsákot.

Őrház tűnt fel odakint az úton. Előtte apa és anya. Anya a ház oldalához dőlt. Apa türelmetlenül topogott, a kocsi felé integetett. A kocsi elhúzott mellettük.

János kiment a peronra. Egy fehér szakállas öregúr mászott utána.

– Kérem, a feleségemnek már éjszaka is rohama volt.

A puhakalapos intett. Az öregúr visszakocogott.

Könnyű eső jött. De a nap is sütött, furcsa, bágyadt fénnyel. Törpefenyők mellett futott el a kocsi.

– Mit vásárolsz karácsonyra, Jancsika? – szólalt meg odabent Kálmán bácsi.

– Nekem semmit! – kiáltott fel a lány. – Nekem aztán semmit se vegyen!

Befutottak egy alagútba. János várt egy pillanatig, majd leugrott. A kocsi mellett trappolt a sötétben. Mindjárt leugranak és fölpakolnak…

Senki se ugrott le.

Együtt futott ki a kocsival az alagútból. Aztán a villamos váratlanul nekiiramodott és eltűnt.

Üres udvarok. Egymásba szakadó, szürke, üres udvarok. A gangrács fekete vonala. Mögöttük csukott ajtók.

János végigrohant az udvarokon. Egy nevet kiabált:

– Évi! Évi!

Nem nyílt ajtó. Senki se jelent meg a rács mögött.

Fölfelé bámult. A fejét forgatta. Aztán rohant tovább.

– Éviiii…!

Már nem is tudta, hányadik udvarba vágtatott be, amikor meglátta azt az alakot. A porolórúdnál állt, zsebre dugott kézzel. Sportsapkás, ráncos képű, kiöregedett zsoké.

– Elvitték őket.

Ezt mondta a sportsapkás.

János szédülten állt előtte. – Egy lány… olyan cserkészingben?

– Mit tudom én!

– És hova vitték őket?

– Nem kötötték az orromra.

– Na persze… – Lassan elindult. Mögötte a sportsapkás.

– Ide figyeljen…

– Na? – János megállt.

– Nem kell, hogy megálljon. Lehet, hogy figyelnek bennünket. A Halmos veje is feltette a tollas föveget.

– Aha.

– Az biztos, hogy egy másik villamosra rakták őket. Nincsen szám azon a kocsin.

– Nincsen szám?

– Azért még nem kell berezelni. És ne álljon meg. Menjen. Úgy. Mondom, azért még nem kell berezelni. Nem biztos, hogy rosszabb kocsi. Persze sose lehet tudni. Ide figyeljen, nézzen ki a fatelepre.

– A fatelepre?

– Jó lenne, ha nem kiabálna. És tőlem nem hallott semmit. A fociról beszéltünk. Érti? Ne álljon meg. Menjen!

Anya a kerítés rácsához dőlt, összekulcsolt keze között a retikülje. Ahogy János megállt előtte, elmosolyodott.

– Apád mindjárt jön, csak beszaladt ide.

A kertben fák. A fák között, félig elrejtve, egy kis villa.

– El kellett intéznie valamit. – Anya arcán megcsúszott a mosoly. – Neki mindig el kell intézni valamit.

– Ebben a villában?

– Nem, egy olyan zenés helyen. Itt valahol, a sarkon.

– Téged meg kint hagyott.

– Mondta, hogy menjek vele. De hát inkább kint maradtam. Le akar kötni egy zenekart.

– Egy zenekart?

– Bendzsózenekart. Azt mondja, nagyszerű bendzsósokat talált. Vedrest is behozza a zenekarba.

– Azt a borbélyt?

– Eladta az üzletét.

– Mert apa telebeszélte a fejét ezzel a zenekarral.

Anya lehunyta a szemét. Csöndesen ringott a retikülje. – Túl szigorúan ítéled meg apádat. Igaz, van benne bizonyos felelőtlenség. Vagy inkább könnyelműség.

János mondott volna valamit, de anya kinyújtotta a kezét. – Menj csak, hiszen te sietsz.

Pár lépés után visszanézett. Anya eltűnt a rács vonalai között.

 

 

Farakások a telepen. Hátul istállószerű épület. Hatalmas, rozsdás kampók a cölöpökön. Félig rohadt szalma a földön. Fölfelé fordított vödör.

János a farakások között járkált. Kiáltozni kezdett:

– Évi!

Elhallgatott. Odadőlt az egyik farakáshoz.

Az istállóban mászkált. Rongydarabok egy leszakított ingből. Hajcsat, törött fésű.

Telefon csörgött.

Régimódi telefon az egyik cölöpön. Dühösen, türelmetlenül csörömpölt. János leemelte a kagylót.

– Halló!

Apa hangját hallotta. Azt a távoli, izgatott hangját. Mintha már nagyon régen beszélne.

– …azt hiszem, öreg, te is belátod, hogy most már mégiscsak haza kell mennem. Remélem, hogy egy kicsit összeszedted magad, én igazán hagytam időt, de hát ezt mégse lehet így tovább, a pizsamám is olyan állapotban van, pedig megkértelek, hogy vegyél egyet, neked az nem jelent különösebb megterhelést, anyád tett foltot a nyakára, képzelheted.

Egy kicsit távolabb tartotta a kagylót. Így is tisztán hallotta:

– Az a te bajod, öreg, hogy soha nem volt türelmed semmihez, és a Növények életét se olvastad el, Ferreróba is csak belekaptál, és most megmondhatom neked…

A pályán állt, úgy a félvonal táján.

Bent sétált a kapuban. Megzörgette a hálót. A kapufához dőlt. Összefont karral nézte a pályát. Mint a kapus, amikor támadásban van a csapata.

A lelátón senki. Akárcsak a tribünökön.

Megpillantotta a géppuska csövét, ahogy feléje meredt onnan fentről. Füles sapkás alak a géppuska mellett, mélyen kihajolt.

Egy csoport fegyveres bukkant fel a lelátón. A padok között levonultak, eltűntek az öltözők felé.

János kifutott a kapuból. Levágtatott a fegyveresek után. De azok már eltűntek. Nem volt más, csak az üres folyosók. Lépéseket lehetett hallani. Mintha labda döngene.

Vágott lőrések a folyosó ablakai. Sálas, télikabátos alakok hasaltak a lőréseknél. Mellettük puska, gépfegyver.

– Az osztagosok már elérték a rakpartot – mondja az egyik.

– A BEAC-pálya elesett.

– Árulás történt.

– Árulás a BEAC-isták között?

Nem volt válasz. Csönd lett.

Magukhoz szorították a puskát, kifelé figyeltek.

János benyitott egy szobába. Vaságyak, barna pokróccal letakarva. Az egyikről felkönyökölt egy bajuszos férfi. Duzzadt, sértődött arccal nézett Jánosra.

Aranyserleg a másik szobában. Aranyserleg a kisasztalkán. Fölötte a kupagyőztes csapat. A felső sor összefont karral, az alsó guggolva.

Hirtelen megfordult.

Többen álltak az ajtóban. Szótlanul nézték. Aztán egy kis vörösképű előrejött. – Ez ott volt a BEAC-pályán. – Rámutatott Jánosra.

– Én?

Azok hallgattak. Majd megint a vörösképű: – Ő beszélt Stófiánnal az öltözőben.

– Én? Stófiánnal?

– Az öltözőkben sündörgött.

– Semmi baj – mondta egy halszemű. – Csak szeretnénk tudni, hogy mi volt a BEAC-pályán.

– De hát én soha…!

– Mit beszéltek Stófiánnal?

Feléje indultak. A nyitott ajtókon át látni lehetett, hogy a fegyveresek is feléje fordultak. Csíkos dresszes játékosok tűntek fel. Nagy bajuszos futballisták özönlötték el a szobát.

– Az öreg fiúk – dadogta János.

– Úgy van, az öreg fiúk.

– Milyen jól tudja!

– Szóval mi volt Stófiánnal?

Egy mozdulat, és feldöntötte a serleget.

A feldöntött serleget nézték. Valaki lehajolt. De ahelyett, hogy felemelte volna, János lábához kapott.

Beugrott egy szekrénybe. Futballtrikók zuhantak rá. Valami polcról csúszhattak le. Trikók és nadrágok.

Megvakulva tapogatta a szekrény falát. Mintha beleütközött volna egy kulcsba. Rekesz, olyan kis rekesz. Ha becsúszhatna… Leguggolt a trikók közé. Közben hallotta, hogy recseg a szekrényajtó. A hangokat is hallotta.

– Ide bújt, a trikók közé.

Megpróbálta magát belepréselni a rekeszbe.

– Söpörd le a trikókat!

– Mi lesz már?!

– Ne sajnáld!

Végre bent volt. Mintha egy fiókban feküdne. Hosszan, tapogatózva előrenyújtotta a kezét. De hiszen ez egy alagút! Felállt, futni kezdett. Rohant az alagútban. Labda döngött mögötte. Dongó döngött mögötte.

Páholyból dugta ki a fejét.

Éjszaka volt, és ő egyedül ült a páholyban. Előtte az üres, sötét pálya. A nagy tribün, mint egy óriási, sötét kalap, rácsúszott a pályára.

Mocorgást hallott.

Valaki befészkelte magát a szomszéd páholyba. Árnyak kavarogtak a lelátón. Odalent meg mintha ketten kergetnék a labdát. Megint csak a mozdulatlan sötétség.

Kinyújtotta a lábát a páholyban. Hátradőlt.

Fehér fénypont a kapufán. Szerényen csücsült a bal kapufa sarkán. Szerényen és mozdulatlanul. Megcsúszott, megnőtt. Reflektorfényben állt a kapu. Az üres kapu, a hálóval. Mögötte az Alapító szobra, ahogy előredől.

János felugrott.

A fény eltűnt, minden sötétbe borult. Belekapaszkodott a páholy szélébe. Állt és várt.

A lelátón bukkant fel a fény. Éppen csak egy pillanatra. Távoli páholyból merült fel. Majd megint a pályán. Megbillent, botorkálni kezdett. Eltűnt. Aztán rávetette magát Jánosra.

Dermedten állt a reflektorfényben. Kiugrott a páholyból, beleesett egy másikba. Fölfelé rohant. A fény nem engedte el. Megfordult, levágtatott a pályára. Megbotlott valamiben, gurulni kezdett. A fény vele gurult.

Katlanszerű mélységben a pálya.

Meg akart kapaszkodni egy korlátban. Magával sodorta. Aztán már csak zuhant lefelé.

Apa kissé felhúzott vállal, csöndesen mosolyogva előbukkant két autó közül. Tejesüveggel meg valami kis csomaggal. Kifli vagy felvágott.

Nem, gondolta János. Észre se vesz. Az autókat se veszi észre. Talán felmegy egy nőhöz azzal az üveggel. Leül az ágy szélére, tejet iszik, kedélyesen rágcsálja a kiflit. Lehet, hogy megkínálja a nőt, de ez egyáltalán nem olyan biztos.

Apa váratlanul hozzálépett. Úgy elmenőben, éppen csak egy pillanatra. Éppen csak amíg lepottyantotta azt a pár szót.

– Téged kivégeznek.

János szólni se tudott, úgy elöntötte a düh. Apa után kapott, megfogta azt a ferde vállat.

– Mi az, hogy kivégeznek?! Talán megállnál egy kicsit, nem gondolod? Talán mondanál erről még valamit? Mégis, csak így! Vagy neked ez egyáltalán nem számít? „Kivégeznek”, és ezzel továbbvándlizol! Túlzás! Hallod, apa, ez azért túlzás!

Elfulladt.

Apa a csomagját igazgatta: – Beszéltem a Beránnal, de már nincsenek nála az iratok.

– De mégis… miért?

Apa egy kicsit kihúzta a kiflit a zacskóból. – A nőügyeid, magad is beláthatod, botrányosak.

– Az én nőügyeim? De hiszen te mászkálsz örökké nők után, lefogadom, hogy most is… és akkor én… akkor engem?!

 

Apa visszatolta a kiflit. Szelíd szemrehányással ingatta a fejét, ahogy továbbment a tejesüveggel.

– Kivégeznek, öreg.

Mióta ülhettek itt?

Már senki más nem volt a vendéglőben, csak ők ketten: János és Fili. Késő délután lehetett, de nem gyújtottak villanyt. Egy szemüveges pincér elment az asztaluk mellett. Rájuk nézett, csöppet se sürgetően. Inkább valami végtelen lemondással. Ezek most már itt maradnak…

Kancsó bor a fehér terítős asztalon. Kancsó bor és két pohár.

Egy festmény alatt ültek. Bakák rohamra indulnak. Első világháborús, csukaszürke bakák. Előretartják a szuronyt, ahogy szorosan egymás mellett állnak.

– Paprikás krumplit kaptak a roham előtt – mondta János.

– Nem – Fili hátradűtötte a fejét –, roham előtt semmit se adnak a bakáknak. Legalábbis enni. Hogy is gondolhat ilyet, Jancsika! Rumot kapnak roham előtt.

A nagy ablaküveg mögött az utca. Egy férfi baktatott, sportújsággal a kezében. Megállt, ahogy a lapot böngészte. A fejét csóválta. Zsebre gyűrte a lapot, átvágott a másik oldalra.

János Fili arcát nézte. Azt a kemény, csontos arcot. A tekintete meg olyan lágy, tűnődő. Nem kellett volna a bakákról beszélni. Butaság volt ez alá a kép alá ülni. Hiszen egy baka miatt történt minden. Egy baka miatt került Fili ilyen állapotba, ahogy anya mondta.

A pincér megint feltűnt. Megállt az asztaloknál.

– Mindent elszedtek tőlük abban a völgyben. – Fili még mindig úgy ült, hátradűlt fejjel. A kalapja furcsán, sértődötten szétnyomódott. – A vörös dandárt beterelték abba a völgykatlanba, és mindent elvettek tőlük, fegyvert, derékszíjat, a bakancsból ki kellett fűzni a zsinórt.

– Ne, Fili, ne…!

– Mit ne? – Fili visszacsúsztatta fejét a kalapba.

– Ne beszélj erről.

– Miért? – Csodálkozás volt a hangjában. Félig felemelkedett, úgy nézett Jánosra.

Az hallgatott. Lábát előrenyújtotta, mintha be akarna csúszni az asztal alá. Miért éppen nekem kell bekísérnem Filit abba az intézetbe? Miért nem apa viszi be? Apa vagy Begyács? Igaz, Begyácsot egyszer kidobta a konyhából.

– Hogy volt az, Fili, amikor Begyácsot kidobtad a konyhából?

Fili szégyenlősen elmosolyodott.

– Honnan tudja ezt, Jancsika? – Kis szünetet tartott. – Az úgy volt, hogy a Begyács úr azt mondta, hogy éppen csak egy pohár vízért jött ki.

– Ismerjük az ilyesmit! – A pincér váratlanul fölnevetett.

Fili rámeredt a pincérre. Az behúzta a nyakát, elinalt a konyha felé.

Most megint csönd volt. És egyre sötétebb. Már alig látszott valami az első világháborús bakákból. Éppen csak az eltátott szájuk. Az üvöltésben eltorzult szájuk.

– Roham közben üvölteni kell nekik. – Fili mintha mentegetné a bakákat. Elhallgatott, megsimogatta János fejét. – De paprikás krumplit nem kapnak.

Fehér kötényes nő tűnt fel a konyhaajtóban… Éppen csak körülnézett, mindjárt vissza is húzódott.

– Ez a Sugár Margit – mondta Fili. – Az ő nagyanyja vitt vizet Garibaldinak. Garibaldi akkor fent állt egy dombon, és a magyar huszárok csatáját nézte. A Sugár Margit nagymamája vitt neki vizet, kulacsban. Aztán a huszárokat is leparancsolták a lóról, eltörték a kardjukat, a csákót leverték a fejükről.

– És Garibaldi?

– Garibaldi elhagyta a dombot. Ne hidd, hogy Sugár Margit nagymamája afféle markotányosnő volt. Ő csak Garibaldinak vitt vizet egy kulacsban.

Fili a kalapját igazgatta. Levette, és maga elé tette az asztalra.

– A huszárokkal is csak az történt, ami a vörös dandárral abban a völgyben, de azért mégse egészen. A huszárokat később elengedték, de a vörösöket soha… azok többé nem mentek ki a völgyből.

János az utca felé kémlelt. Apa megígérte, hogy konflist küld, és majd azon mennek el Filivel… De hát semmiféle kocsi nem hajtott be a vendéglő elé.

– Övig levetkőztették őket, aztán oda kellett hogy álljanak a gépfegyverosztag elé. – Két keze úgy oldalról elindult a kalap felé, valósággal bekerítette. – Ott állt ő is a többiek között. Orecskó Vendel.

– Csak arra vigyázz, öreg – mondta otthon apa –, hogy még csak ki se ejtsd Orecskó Vendel nevét.

– És most tessék!

Csönd volt. Majd János valami furcsa, reszelős hangon:

– Mondd csak, Fili, hogy is volt az Garibaldival?

– Fent állt a dombon a lovával. De mit akarsz vele? Mit akarsz te Garibaldival?

– Hát, hogy ő nem harcolt?

– Dehogynem harcolt. Ki mondta, hogy nem harcolt! – Gyanakodva nézte Jánost. – Mit akarsz te Garibaldival?

Elhallgatott. A tekintete élesebbé vált.

– Nem kell megvárni a konflist. – Fölállt, föltette a kalapját. – Mehetünk mi konflis nélkül is.

Kinyújtotta kezét János felé.

– Jöjjön, Jancsika!

Ahogy kézen fogta Jánost, megenyhült a tekintete.

– Tudom, hogy szeretne kocsikázni. Konflis, omnibusz… igaz, fiatalúr?

Kertes házak mellett mentek el. Elöl Fili, mögötte János.

– Gavallérom van! – Fili megállt, megigazította a kalapját.

János elment mellette, mintha nem is tartozna hozzá.

– Hol van az én kis gavallérom!?

Senkit se lehetett látni a kerítések mögött. Senki se jött elé. De mégis mindenki tudja, hogy itt a Fili. Hogy itt áll az úton, és a kalapját igazgatja.

Bent álltak egy udvarban. Filit tyúkok vették körül. Lehajolt, mintha föl akarna kapni egyet.

– Egyet se tudtam levágni… soha! Mennyit csúfoltak ezért! Még Jancsika mamája is, a Gyár utcában.

A csirkék között hajlongott, kotkodácsolni kezdett. Ott ugrált, hajladozott közöttük. Olyasféle mozdulatokat tett a kezével, mintha repdesni akarna. Közben pedig kotkodácsolt.

János egy kézikocsi rúdját húzogatta.

– Elfáradt a fiatalúr? – Fili vállán, karján csirketollak, pihék. Egy toll éppen az arca előtt lebegett. – Üljön rá, Jancsika, majd én húzom.

Ráült a kocsira. Fili körbehúzta az udvaron. Hirtelen megállt, felegyenesedett.

– El kell búcsúznom tőlük.

Senkit se találtak odabent a házban.

– Biztosan vendégségbe mentek. – Fili megállt az ágynál. – Nagyon szeretnek vendégségbe menni.

Az ágy feldagadt a dunyháktól, párnáktól, paplanoktól.

– Mindenütt szívesen látják őket, igaz, hogy sose mennek üres kézzel.

– Nem várhatjuk meg őket, Fili. Arra már nincs idő.

Fili engedelmesen bólintott. De még mindig nem mozdult el az ágy mellől.

– Nem akar egy kicsit lefeküdni, Jancsika?

– Nem, nem…

Egy tyúk kapirgálása hallatszott. Egy tyúk kapirgálta a küszöböt. Egyre türelmetlenebbül, dühösebben. Most már valósággal kapálta a küszöböt.

– Fili… szólj rá!

– Szóljak rá? – Elfordult az ágytól. Révült csodálkozás az arcán. Valahova a sarokba mutatott. – Nézze csak!

Ing, rádobva egy székre. Fehér ing, amit fel akartak venni, de aztán mégiscsak odahajították arra a székre. Nyaka hátracsuklott, két karja ájultan széttárva. Fili odament hozzá, végigsimított rajta.

– A papáé, igen, itt felül hiányzik egy gomb. Azért is nem tudta felvenni. Ha fölvarrnám…

A tyúk az asztalon. Fejét oldalt hajtva, figyelmesen nézte Jánost.

– Kell hogy legyen tű meg cérna.

– Csak nem kezdesz most varrni? – Egy lépést tett Fili felé, de akkor a tyúk is megrebbent.

– Miért? Papa nagyon örülne.

– Hagyd, Fili!

– Gombot is kéne találnom.

– Hagyd most…

A tyúk átrepült a szobán. Ott csücsült az ingen. Onnan nézte Jánost.

– A kis szemtelen – nevetett Fili. – Hogy idetelepedett! De hát azért én felvarrom ezt a gombot.

Hosszú cérnaszál lógott az ujjai között.

Nevetve hessegette a tyúkot. Egyszerre megmerevedett. Az ujjait nézte, azokat a kissé elgörbült ujjakat. Kifordította a tenyerét. Még egyszer külön-külön megnézte minden ujját. A levegőbe rázogatta. Hiába, a cérna eltűnt.

– Lepottyant. – Fili lehajolt, két kezét előrecsúsztatta a földön. – Végre találtam cérnát, és akkor…

– Menjünk, Fili!

A tyúk belerepült az alacsonyan lógó lámpába.

Egyszerre sötét lett. Egy szék felborult, ahogy Fili a bútorok között csúszkált. A tyúk megvadulva röpködött. János az arca elé kapta a kezét, átrohant a szobán.

– Fili! Fili!

Fák között mentek, a folyó partján. Vékony törzsű fák, a lombjuk belehajolt a megduzzadt folyóba.

– Meg kéne mosni a hajamat. – Fili levette a kalapját, Jánosra pillantott. – Jancsikának se ártana. Mikor volt utoljára hajmosás?

János vállat vont, ment tovább a fák között. Fili utánaszaladt.

– Higgye el, hogy a folyóvíz a legtisztább! – Előrefutott. – Meg tud fogni? Fogadjunk, hogy nem tud megfogni! – Eltűnt a fák között.

János megrázta a fejét. Valami olyasfélét akart mondani, hogy ne bolondozz, Fili, de aztán semmit se mondott. Különben is vigyázni kellett. A part váratlanul csúszóssá vált. Töredezett, iszapos földdarabok. Víz szivárgott közöttük.

Fili előugrott egy fa mögül. Valósággal magához rántotta Jánost. Úgy tartotta, szorosan átölelve.

– Vén fej! – suttogta furcsa, meghatott hangon. – Ki nevezte el Jancsikát vén fejnek? Az biztos, hogy még egészen kicsi volt, talán járni se tudott… totyogott, éppen csak totyogott, olyan öregesen. Ki hívta vén fejnek?

– Nem tudom.

– Hát én, a Fili! – Váratlanul ellökte magától. – És most maga visz be oda, éppen maga! – Belehajolt az arcába. – Most is csak azt akarja mondani, hogy menjünk már, siessünk!

– Tudod, hogy…

– Jó, jó, de előbb azért mégiscsak hajat kell mosnom. – A sárgás, zavaros víz fölé hajolt. – Megvizsgálnak majd ott, ahova Jancsika visz engem, vizsgálatot tartanak, és ha úgy találják, hogy nem tiszta a hajam… – Két térde lassan belecsúszott a vízbe. – Jancsika nem akarhatja, hogy levágják a hajamat, hogy egész rövidre levágják… a bakáknak vágják le egészen rövidre.

Egy elhagyott lövészárokban ültek.

Felhúzott térddel kuporogtak egymás mellett. Rozsdás konzervdobozok a földön, pléhtányér, törött kanállal. Hegyes, kiugró gyökér Fili mellett. Gyökér? Vagy valamilyen könyök?

Fili felemelt egy elkoszolódott géztekercset… Óvatosan rázogatta róla a földet. Rámutatott egy sötétbarna foltra.

– Tudja, mi ez? Alvadt vér.

Eltartotta magától a tekercset, meglengette. Közben Jánosra mosolygott.

– Hogy rohangált a gangon a fiatalúr! A gangon, a lépcsőházban meg az udvarban. Elcsent tőlem egy fakanalat, azzal rohangált. Lovasroham! Lovasroham!

János trombitát formált a kezéből. Belefújt. – Tarara…

Fili a szájára tapasztotta a kezét.

– Nem szabad, Jancsika! Itt csata volt. – Várt egy darabig. Elindult az árokban.

János utána. Mintha éppen csak sétálnának egyet.

Fákat lehetett látni az árokból, tisztást. Fili kimutatott a tisztásra.

– Ebből az árokból indult utolsó rohamra a gyalogság.

– A fegyvereket is itt vették el tőlük?

– Még találni töltényeket meg hüvelyeket… egyszer egy derékszíjat is találtam.

– Te kijársz ide?

Fili csöndesen nevetni kezdett. – Jancsika apja tud róla, egyszer ő is kijött ide velem.

– Apa?

– Azt mondta, máskor is elkísér. Csak szóljak neki. De hát én nem akartam.

János felemelt egy bádogbögrét, odanyújtotta Filinek.

– Elteszed?

Fili a fejét rázta. – Minek? Odabent úgyis elveszik tőlem. Mindent elvesznek.

– Bádogbögrét be lehet vinni.

Fili a fejét rázta. Kivette János kezéből a bögrét, elhajította.

– Egyet ígérjen meg, Jancsika… hogy majd meglátogat.

– Persze hogy meglátogatlak. Apa is meglátogat, meg anya is.

– Ők csak bizonyos napokban jöhetnek be, Jancsika mindig.

Csöndes trappolás hallatszott az erdőből. Fili felemelte a kezét, mosoly futott át az arcán.

– Itt a kocsi!

Meglehetősen kopott konfliskocsi állt meg az árok mellett. A kocsis lenyújtotta a kezét Filinek. Vagy inkább leengedte a bak mellett, mint valami rudat.

Fili belekapaszkodott abba a kézbe, és már kint volt. Mielőtt beszállt volna a konflisba, még visszanézett.

– Csak annyit kell mondania kapuban, hogy a Filihez jött, a Filit keresi.

Hullott ez a fa, pocsékul hullott. Az asztal tele volt apró kis tűlevelekkel meg valami finom, zöldesszürke porral. János egy mozdulatot tett a fa felé, és akkor az ő keze is tele lett tűlevelekkel. Ingerülten rázogatta a kezét. Hiába, a levelek ráragadtak.

Apa félig lehunyt szemmel feküdt. Mint akit bánt a fény, de azért nem szól. A párna alá nyúlt. Hosszú, fehér ujjai méltatlankodva matattak a párna alatt. Gyűrött, koszladt zsebkendő bukott ki.

– Becsaptak ezzel a fával. – János még mindig az ujjait rázogatta. Elkezdte fújni, mintha ez valamit segítene. – Hullik, és milyen görbe, mindjárt felborul.

– Mert ezt se te vásároltad. – Apa egy újabb zsebkendőt húzott elő a párna alól. Valósággal kavarta ezeket a zsebkendőket. – Ezt is rásóztad a Filire.

– A Filire? De hiszen a Fili…

– Megbolondult, tudom. – Apa lehunyta a szemét. – Otthagyta az a katona, a bakája, és akkor aztán… De te mégis a Filivel vetetted meg a fát.

– Kórházban van, te is tudod.

– Anya is kórházban van, még karácsonyra se hozattad ki.

– Az más! Anya ízületei…! A Fili meg zárt osztályon.

– Mindenre tudsz valamit mondani. – Fél harisnya esett ki a párna alól.

– Miket dugdosol az ágyba?

– Az most lényegtelen. – Apa mindkét kezét a takaróra fektette. – Amikor még egy rendes karácsonyfánk sincs.

– Mit akartál a Filivel? Amikor már tíz éve zárt osztályon van, legalább tíz éve. – Az asztal körül keringett. Kinyújtotta ujját a fa felé, de mindjárt vissza is húzta.

Apa lehunyt szemmel feküdt.

– A Zomboriéknak plafonig érő fájuk van, meg a Csorbáéknak. És mind otthon vannak szenteste, az egész család.

– Befejezted? – János az ágy mellett állt.

– Ó, Istenem! – Apa egy pillanatra felnézett.

– Mi ez az ó, Istenem?

Apa ismét lehunyta a szemét, két keze a takarón. De János most már nem mozdult az ágy mellől. – Ide figyelj, apa, évekig nem láttunk, évekig felénk se toltad a képedet, utazgattál mindenfelé, és még csak egy lapot se küldtél, még karácsonykor se… egész jól megvoltál nélkülünk.

– Azt honnan tudod?

– Azzal a kis kurvával mászkáltál. Elszedted anya pénzét, és azzal a rohadt kis…

– Hogy mondhatsz ilyet, öreg? – Apa felült, a könyökére támaszkodott. – Ismerted te egyáltalán a Simanek Ágit?

– Nem, azt hiszem, nem ismertem.

– Csak annyit mondhatok, hogy ezt igazán meg kellett tennem annak a gyereknek. Azok után, amiket az apja művelt vele! A kályhába dobálta a könyveit, és éppen a kedvenc könyveit. Pedig hogy szeretett olvasni, valósággal falta a könyveket, és akkor tessék! – Feljebb tornázta magát a könyökén, majd egy kicsit lejjebb. Mintha valamilyen gyakorlatokat végezne. – Csak nem hagyom cserben azt a gyereket! Felpakoltam egy vonatra…

– Anya pénzén.

– Anyádnak sose volt pénze. Ruhái voltak, kalapjai. Nagyon elegáns kalapjai. Egyáltalán, ahogy fel tudott tenni egy kalapot…!

Kintről zaj hallatszott. Lépések, elfojtott kuncogás. Majd, mintha valaki az ajtón kaparászna.

– Csak nem hívtál meg valakit? – Apa becsúszott a takaró alá. – Csak nem hívtál vendéget karácsonyéjszakára?

– Miféle vendéget hívtam volna?

– Azt nálad sose lehet tudni.

János intett, hogy csönd. Apa sértődötten a fal felé fordult. Félig elfojtott nevetés odakintről.

János kiment az előszobába.

Két árny hajladozott az ajtó üvegjén. Egy pillanatra egymásra csúsztak, majd megint különváltak.

Két nő lépett be. Az előszoba falához tapadtak, és csak vihogtak.

– Nem zavarunk? Igazán nem zavarunk?

Az a magas, barna itt lakik valahol az ötödiken. Micsoda pajesza van, egészen belekunkorodik az arcába. A szőke dundus? Talán már azt is láttam a házban.

A szőke dundus lassan görögni kezdett a falnál. Mintha így akarná magát begörgetni a szobába.

A barna nő közel hajolt Jánoshoz. Legyezőszerűen szétnyílt ujjai szinte az arcát érintették. – Csak éppen megnézzük a karácsonyfát.

Bent voltak a szobában. Hangtalan nevetéssel körülugrálták az asztalt. A szőke a fa felé nyúlt, az majdnem feldőlt. Riadtan utánakaptak. A szoba megtelt tűlevelekkel.

– Micsoda cirkusz! – Apa felült, ásított.

– A papa! A kedves papa! – A szőke rátérdelt az ágy végére. Fejét a nyaka közé húzta. – A kedves papa nagyon szigorú.

Apa észre se vette a szőke dundust. A barnát nézegette, de azt is olyan kedvetlenül. – Megvan még az az írógépes?

– Nem tudom, miféle írógépesről beszél. – A nő János felé hátrált.

– Aki kihalászta magát a Trocaderóból. Különben, mit érdekel ez engem? – Apa a fal felé fordult.

A szobában csönd volt. Majd a barna nő, suttogva: – Igaz, hogy régebben a Trocaderóban léptem fel, de nem volt semmiféle írógépes.

– Éppen írógépesek kellettek az Icának! – A szőke felháborodva ingatta a fejét. – A kedves papa igazán olyanokat tud mondani!

Nézték, ahogy apa ott fekszik, nézték azt a hátat. János legszívesebben legurította volna az ágyról.

– Mit nagyképűsködik itt?

– Azt mondja, nagyképűsködik? – A barna odabújt Jánoshoz. – Tudja, hogy le akarta vágni a pajeszomat?

– Le akarta vágni?! – A barátnője végigsimított azon a pajeszon, a pajesz kunkorain.

– Azt mondta, ilyen pajesszal nem lehet járni, ez mégiscsak túlzás. A lépcsőházban kapott el.

– Engem a liftben.

– Hallod, apa? Mit szólsz ehhez? Egyiket a lépcsőházban, a másikat a liftben!

Apa a takarót igazgatta.

Ők pedig megint a fánál voltak.

– Egész kedves fa – bólintott a szőke. – Maga díszítette fel, Jánoska?

– Én hát.

– Egyedül? Miért nem hívott le?

– Lehívhatott volna! Jé, mi ez? Cipőpertli!

– Miket beszél!

– Nézze csak meg, Jánoska! Ide van akasztva. Cipőpertli! Milyen muris!

Cipőpertli lógott az egyik gallyon. János megérintette az ujja hegyével. – Nem is tudom.

– Mennyi szaloncukor! – a szőke elkezdte rázogatni a fát, a cukrok lepotyogtak. – Vegyetek ti is! Tessék, tessék! – Nevetve dobálta a cukrokat.

– Csillagszóró nincs? – kérdezte a barna.

János rábólintott.

– Meg lehet gyújtani?

János azt a hátat nézte az ágyon, és megint csak rábólintott. – Meg lehet gyújtani. – Majd szinte könnyedén. – Miért ne lehetne? – Kirántott egy fiókot, a lányok felé dobálta a csillagszórókat. – Mind meggyújtjuk! Hadd égjenek! Nem asztalfiókba való az ilyesmi!

– Előbb el kell oltani a villanyt. – A szőke a kapcsolóhoz röppent.

A szoba elsötétedett.

– Tudom, hogy pofákat vágsz a takaró alatt. – János az öngyújtóját kattogtatta. – De azért most meggyújtjuk a csillagszórókat.

Valósággal szétrobbant a szoba, ahogy a csillagszórók meggyulladtak. A nők sistergő lobogásban vágtattak a fal mellett. Körültáncolták a fát, meggyújtották a gyertyákat.

A karácsonyfa fellobbant.

Apa a hátára fordult.

– Hatalmas fánk van! Látod, apa?

– A papának miért nincs csillagszórója?

– A papának is adjunk egyet!

A szőke felugrott az ágyra, apa orra alatt pattogtatta a csillagszórót.

– Ezt nem lehet! – A másik nő elfulladva nevetett valahol a fa mellett. – Ezt azért mégse. – De már ő is fenn volt az ágyon. Apa feje fölé tartotta a csillagszórót. – Énekeljünk!

– Énekeljünk egy karácsonyi dalocskát!

Apa felült. A két nő visítva leugrott az ágyról. A csillagszórók kialudtak.

– Ilyet csinálni! – mondta apa. – Amikor beteg van a háznál.

– Beteg? – János ott állt a sötét szobában, a kínzó, fojtogató füstben.

Apa felkelt, felgyújtotta a villanyt.

A szőke nő eltűnt. A barna az ágy előtt térdelt. Fejét lehajtotta, telt karja hosszan lelógott.

– Vágd le a pajeszomat. – Megcsavarta a pajeszát, még jobban belehúzta az arcába. – Büntess meg.

Apa egy mozdulattal felrántotta. – Lódulás! – Kilökte az ajtón.

Üszkös, elhajigált csillagszórók a szőnyegen. Tűlevelek, apró kis tűlevelek.

– Még jó, hogy nem gyújtották fel a szobát. – Apa lehajolt, lassan összeszedegette a kiégett csillagszórókat.

– Miféle betegről beszéltél?

– Mintha nem tudnád. – Valósággal ráhasalt a szőnyegre. – Anyáról.

– De hát anya…

– Mit képzelsz, öreg! Csak nem hagyom bent a kórházban? – Apa előbukkant a szék támlája mögül. – Karácsonykor!

– Azt akarod mondani, hogy…

– Hazahoztam. – Az asztal túlsó végén merült fel. Kezében egy csomó megszürkült csillagszóró. – Egészen jól elfért abban a kosárkában.

– Miféle kosárkában?

– Már alig van hús szegénykén. És az ujjai! Akár egy gyereké, egy kisgyereké. Azt hiszem, öreg, túl sokáig bent hagytad a kórházban. – Az asztalra dobta a csillagszórókat. – Szerencsére mindjárt jött a villamos. Jó helyet találtam a kosárnak. Tudod, ismertem a kalauzt, és odatettük, odahelyeztük az uzsonnacsomagja mellé.

– Uzsonnacsomag…

– Jó hely volt. – Apa a fát igazgatta.

– Hagyd már azt a fát!

– Ne kiabálj. A vezetőnek is szóltunk, hogy ne nagyon csörömpöljön. – Levett egy kék üveggömböt a fáról. A tenyerébe tette, lassan görgette. – Nézz be hozzá.

A háló nyitott ajtaja. Az ágy körvonalai. Kosár az ablakkilincsen, szerényen odaakasztva.

János apára nézett.

– Már kivettem onnan. – Apa ráfújt az üveggömbre. – Csak nem képzeled, hogy otthagyom? – A gömböt fújta-fújdogálta a tenyerében. – Menj be hozzá. Mit állsz itt, öreg? Hallod?! Miért nem mozdulsz?

Anya evezett. Gomba alakú szalmakalapjában, csipkés nyári ruhájában ráhajolt az evezőre. Nesztelenül merültek a víz alá a lapátok, hogy aztán valami könnyű, zöld növényfélével emelkedjenek fel.

János két kézzel fogta a padkát, maga alá húzta a lábát. A csónak mélyét figyelte. Mindjárt szivárogni kezd a víz. Előbb alig látható, vékony kis erekben, aztán…

– Apád nem szerette, ha evezek. – Anya derülten mosolygott. Egyáltalán, akár egy pajkos kislány, aki valami csínyre készül. – Nem tiltott el éppen, de olyanokat tudott mondani…! Apád nem tud úszni, azt se akarta, hogy téged megtanítsalak, és arról aztán már hallani se akart, hogy megkereszteljenek. – Könnyedén megvonta a vállát. – Csakhogy mi most nem törődünk vele.

Fa lehajló ága. A levelek ráborultak a vízre, valósággal elfedték a csónakot. Anya eltűnt János elől. Szalmakalapja mintha fönnakadt volna az ágon. Aztán megint előbukkant, azzal a huncut mosolyával.

– Kijátsszuk apádat.

– De hiszen engem már megkereszteltek. – Kifeszített ujját, mint egy hőmérőt, óvatosan leengedte a csónak mellett, de nem érintette meg a vizet.

– Ugyan, az csak egy segédlelkész volt. – Eltűnt a mosoly az arcáról. – Összecsapta az egészet, de hát mit is várhat az ember egy segédlelkésztől!

Távolban felbukkant egy hajó. Könnyű füst rajzolódott az égre.

– Akkor is csak megvolt – dünnyögte János.

– Ó, majd meglátod, hogy most milyen más lesz! Maga Csőgli János végzi a szertartást, a plébános.

János gyanakodva nézte a vizet. Mindjárt kibukkan a plébános, és akkor kezdődik a szertartás.

– Mindig szeretted Dunaföldvárt, gondolj csak arra, milyen jókat aludtál Szerafin néninél. – Anya hangja enyhén bosszús volt. Mint aki attól fél, hogy elrontják az örömét. Elhallgatott. A fejét ingatta. – Mégiscsak különös, hogy apád sose ment nyaralni. Strandra se járt. Azért persze volt úszódressze. A Belvárosban csináltatta. Akkoriban semmit se vett készen, lenézte az ilyesmit. – Egy pillanatra elengedte az evezőt. – Soha nem vette fel azt az úszótrikót. Ugye, te se láttad rajta?

– Hol láttam volna? A Népopera Kávéházban?

– Jókat tudsz mondani. – Az evező után nyúlt. – Apád is mindig olyan nagyon jókat tudott mondani.

– Anya!

Az csak a fejét ingatta, és evezett.

– Talán, ha most én eveznék egy kicsit…

– Te? – Anya felnevetett.

– Azt hiszed, hogy nem tudnék? – Felállt a csónakban. – Különben is hagyjuk ezt az egészet.

Anya behúzta a nyakát, mint akire hirtelen rávágtak. Arca elveszett a szalmakalap alatt. Még szaporábban evezett.

– Ezt nem tehetjük Szerafin nénivel.

– Nem érdekel Szerafin néni.

– A többiek is várnak, egész kis ünnepséget rendeznek. Ne félj, egykettőre túl leszünk rajta… mármint a szertartáson.

– Nem félek. Ki mondta, hogy félek? – A vizet nézte. Váratlanul elmosolyodott. – A Kelemen Gyusziék!

– Kik azok, kisfiam?

– A barátaim. Tudod, a festő, a Kelemen Gyuszi, ott napozik a feleségével. Egyébként a Pilvax Kávéház felett van a műterme.

– Pilvax… te jársz a Pilvaxba?

– Benéztem néha. – Integetett Kelemen Gyusziéknak, majd visszaült.

– Azt hiszem, te minden kávéházba benéztél úgy néha. Még jobban ismered a kávéházakat, mint apád.

– Ugyan, anya!

– Mi inkább cukrászdába jártunk az Arannyal meg a Balogh Böskével. Cukrászdába meg orfeumba. Volt egy kabaréénekes. Szürke keménykalapban lépett fel. Virágot küldetett a páholyunkba. De minden este…

– Anya, mondd… Arany is ott lesz Szerafin néninél?

Anya a víz fölé hajolt. Nem felelt.

Szürke ruhás, magas nő tűnt fel a parton. Ősz haja szigorú kontyban. Úgy jött előre, mintha bele akarna hasítani a vízbe.

– Szerafin néni! – Anya felállt. – Köszönj Szerafin néninek.

János köszönt Szerafin néninek.

Előbb anya lépett ki a csónakból, aztán János. Szerafin néni átölelte anyát, megsimogatta János fejét. Az ujjak egy régi mozdulattal még hajat kerestek ott hátul.

– A búb? – A néni elmosolyodott. – Hol a búbod?

– Búb! – Bosszúsan elrántotta a fejét.

A néni meglepetten vállat vont. Majd, ahogy befelé kísérte őket: – Apád is korán kezdett kopaszodni.

– Már amikor megismerkedtünk – mondta anya.

– Apa nem kopaszodik. – János megállt a kissé nedves parton. – Egy kicsit őszül, de nem kopaszodik.

Terített asztal a kertben. Borospalackok, szódásüvegek. Cimbalom a ház nyitott ajtajában.

Kövérkés plébános sietett János elé. Átfogta a vállát.

– Örülök, hogy végre rászántad magad.

– Mire szántam rá magam? – Anyát kereste a tekintetével.

Anya egy sovány, elaszott férfi előtt állt. – Régen láttam, Sándor bácsi.

– Hát nemigen jössz le hozzánk, Ilonkám.

– De most egy darabig nálunk marad az Ilonka. – Szerafin néni megkerülte az asztalt. – Össze kell hogy szedje magát.

János anya felé indult, de a plébános megállította. – Mindjárt elkezdjük, csak még várunk valakit.

– Egy magas rangú katonatisztet – bólintott Szerafin néni.

– Miféle katonatisztet? – kérdezte János.

– Kedves ismerősünk. Úgy is mondhatnánk, barátunk. Szívesen elidőz a körünkben.

János még kérdezett volna valamit, de eléje toltak egy tűzoltót.

– Megismered a Tűzoltó Jóskát?

– Együtt léptetek fel abban a gyerekdarabban – nevetett anya. – A Csipkerózsikában.

– Törpék voltatok! – kiáltotta Sándor bácsi. – Mind a ketten törpék voltatok!

Tűzoltó Jóska csípőre tette a kezét. Alázatos mosollyal, lassan leguggolt. Közben János felé pislogott.

János a levegőbe bámult.

Tűzoltó Jóska kezét előrelógatva csücsült a földön. Egy darabig még várta, hogy leguggoljanak mellé. Nehézkesen szuszogva felállt. Jánosra nézett, szipogni kezdett. Úgy is ment be a házba, szipogva.

– Nem kellett volna megbántani – mondta Szerafin néni.

– Igazán nem lehet ilyesmit kívánni a fiamtól! Osztálya van a Cé pavilonban.

– De anya!

– Igaz is, Jancsikám – emelkedett fel egy szakállas férfi. – Ismered, ugye, a Findusz Juliskát? Kórházba kell vinni, és ha a pártfogásodra számíthatnánk…

– Findusz Juliskáért semmit se tehetünk – szólt közbe a plébános. – Az ő édesapja az a bizonyos Findusz László.

– Az a bizonyos?

– Nem hallottál Findusz Lászlóról, Ilonkám? Elég sokat beszéltek róla egy időben. Az újságba is bekerült. Leszúrta a gyógyszerészünket, Gegenhoz Imrét.

– Szóváltás közben, a Beretvásban.

– Én mindig mondtam, hogy azt a vendéglőt be kéne zárni.

– Szép szúrás volt, egyetlen szúrás.

– Szerafin néni meg is tudja mutatni a kardot.

– Kihozzam, Ilonkám?

– Ne hozza ki, Szerafin néni! – toppantott anya. – Nem érdekel az ilyesmi. Nem érdekelnek az ilyen alakok. Inkább arról a tisztről beszéljenek… akit várnak.

– A kert végébe húz egy széket – mondta Szerafin néni –, és csak üldögél. A Dunát nézi. A hajókat számolja, a kompokat.

– Semmi más?

– Szivarozik – mondta a plébános. – Elárulhatom, hogy nagyon szereti a szivarjaimat.

– Azért nem árt néha egy kis kiruccanás. Egyszer elvittük a Beretvásba, de valahogy nem érezte jól magát.

– Beretvás! – Anya legyintett. – Tisztek orfeumba járnak.

– Itt nincs orfeum, Ilonkám. Ide pihenni jönnek, neked is pihenned kell.

Anya egy szódásüveg kapszliját nyomogatta. – Ha lenne egy partnere, egy méltó partnere…

– Anya, mit akarsz ezzel?

Anya szódát spriccelt az asztalra. Ebből a dühödt sugárból ugrott Jánosnak.

– Ne ints le! Légy szíves, és ne ints le engem!

– Én igazán…

– Azt hiszed, neked mindent lehet? Azért, mert pavilonos orvos vagy?! Mit akarsz nekem megtiltani? Egyebet se tudtok, te meg az apád. Strandra se járhattam, csak azért, mert ő… – Gonoszul vihogott. – Szeplős a háta! Csupa szeplő! A tied is. De az enyémet meg lehet nézni.

Le akarta rántani a blúzát, ott vállnál. De akkor egy távoli kiáltás:

– Az Arany! Itt az Arany!

Anya keze odatapadt a vállához. Simogatni kezdte, valahogy, mintha nem is az övé lenne.

– Tudtam, hogy eljön.

Szerafin néni anyához lépett. – A barátnődet nem hívtuk meg, Ilonkám.

Szürke kalapos, vászonnadrágos férfi futott a part mellett. Lekapta a kalapját, lelkesen lobogtatta. – Itt az Arany! Beült a Beretvásba!

– Jól kezdi – bólintott Szerafin néni.

Anya felült az asztalra, a lábát lógatta. – Már biztosan pezsgőt bontatott. Ha ugyan van pezsgő a Beretvásban.

– Pestről hozattak. – A szürkekalapos meghajolt anya előtt.

– Ó, persze – nevetett anya. – Neki ne hozattak volna!

A férfiak kigyulladt arccal körülvették anyát. A plébános csöndes mosollyal ingatta a fejét.

– Ezek mindenkit megbolondítanak. Ilona és Arany.

– Jön-e velem, nagysád, shimmyt járni? – ugrott Sándor bácsi anya elé.

Anya magasba emelte a poharát. A férfiak fél karján át János felé fordult. – Nem tetszik valami?

A férfiak vállra kapták anyát.

– Ne, anya, ne! – ugrott eléje János. – Megint inni fogsz, és nem bírod… tudod, hogy nem bírod.

– Micsoda savanyú alak!

– Anya!

A férfiak elfutottak vele. Egy darabig még látszott a szalmakalapja, a hosszú szalaggal, aztán semmi.

– Nem bírja az italt. – János belebámult az üres kertbe. – És milyen lesz a szalmakalapja?…

Székek az asztal körül. Az egyiken felfelé fordított lavór.

Az asztal elhagyott poharai. Borúsan csöpögő szódásüveg, ázott terítő. János rátette a tenyerét, mintha fel akarná szárítani.

– Mindjárt feljön a hold. – Szerafin néni kifeszített derékkal állt a kert végében.

– Feljön, persze.

– Te mindig nagyon szeretted nézni a holdat itt nálunk. Alig akartál lefeküdni. Volt úgy, hogy én vittelek be az ölemben.

Megszólalt a cimbalom. Tűzoltó Jóska játszott. Gyengéden hajolt a cimbalom fölé, olykor Jánosra mosolygott.

– Később csónakázunk – mondta Szerafin néni. – Én fogok evezni.

Halkan szólt a cimbalom.

Árnyék tűnt fel a parton. Ormótlan, lomha árnyék. Lassan jött előre, a kert felé. Megállt. A sötét Dunát nézte, azokkal az apró, remegő fénypontokkal.

Aztán már ott állt előttük a tábornok. Köpenye vállára dobva, szürke gyapjúsál a nyakában. Lassú, fáradt mozdulattal levette a csákóját.

– Jó estét, Szerafin néni.

Ott álltak mind a hárman az ajtó előtt. János, a gyógyszerész és a nyugdíjas tanár a negyedikről. János az előbb még a szobájában ült, és egy kötet régi színházi újságot olvasott. Nagyon szeretett volna egyedül maradni ezzel a kötettel. De tudta, hogy hét előtt öt perccel az özvegy ajtaja előtt kell lennie.

A másik kettő már várta. A tanár a karórájára pillantott. A gyógyszerész mosolygott, a vállát vonogatta.

– Lányi Béla. – Ez állt a kopott névtáblán.

– Hol van már Lányi Béla! – A tanár a fejét csóválta.

– Már csak ezen a táblán. – A gyógyszerész ezt viccnek szánta, de senki se nevetett.

Csönd volt a házban. Sehol egy hang, egy ajtónyitás. De mégis… János tudta, hogy az ablakok mögül figyelik őket. Talán már mondják is. „Nem csöngetnek be hozzá.” Kis csönd, majd egy másik. „Akkor hát mégse az özvegy lesz az, aki…”

De igen! János lehunyta a szemét. Az özvegy lesz az, senki más.

– Legjobb lesz, ha én beszélek vele – mondta a tanár. – Majd én közlöm vele a határozatot.

A gyógyszerész becsöngetett.

Nem gyulladt fel a villany odabent. Lehet, hogy elköltözött, gondolta János. Lehet, hogy megneszelt valamit.

Felgyulladt a villany. Alacsony, törékeny kis öregasszony állt előttük. Kissé csodálkozva nézett rájuk. Elmosolyodott. – Ó, a gyógyszerész úrnak már régen ígértem egy teát! Egy olyan igazi jó teát. És hát a tanár úr meg Jánoska! Hiába, nekem már csak Jánoska marad.

János valósággal bevágtatott. Mintha maga mögött akarná hagyni az egész társaságot.

Üvegszekrény előtt találta magát. Kis szobrok és vázák az üveg mögött. Kék, zöld meg rózsaszín vázák. Nyitott, üres ékszeresdobozok. Az a pávakék bársony! Mindenféle meghívók: bálra, esküvőre, temetési szertartásra. Fényképek. Két fehér galléros fiú átfogja egymás vállát. Ez meg… – János közelebb hajolt – de hiszen ez anya meg én! A Balatonban állunk, én olyan bizalmatlanul hunyorgok.

– A kedves mama rám bízta – hallotta az özvegyet. – Néhány egyéb apró holmival együtt.

János belebólintott az üvegbe.

Csak meg ne forduljak! És kezdjék már el végre azt a beszélgetést. Minek húzzák az időt?!

Az üvegben látta, ahogy azok hárman megkerülik a nagy asztalt, mintha valami furcsa társasjátékot játszanának. Lehetetlenül lassú fogócskát. Az özvegy megfordult, szembe a másik kettővel. Azok meglepetten megálltak.

Miért nem ülnek le? Azért még leülhetnének!

Az asztalnál ültek mind a hárman. Nagyon jól látszott a szekrény üvegjéből, ahogy ott ülnek a nagy asztalnál. János felé fordultak. A tanár egy ingerült mozdulattal felhúzta a nadrágját, térdnél. A gyógyszerész mosolygott.

János nem mozdult el a szekrénytől. Dühítő lassúsággal lehajolt, hogy szemügyre vegyen egy medaliont.

– Olyan érdekes? – kérdezte a tanár recsegő hangon. – A barátunk egyszerűen nem tud elszabadulni.

Az özvegy: – Valóságos kis múzeum.

A gyógyszerész: – Igen, a Tinka néni múzeuma!

– A barátunk, úgy látszik, műgyűjtő.

– Sose lehet tudni. – A gyógyszerész valahogy olyan szolgálatkészen vihogott.

– A nagybátyja nagy shimmytáncos volt. – Az özvegy János felé mosolygott. – A Béla.

– A barátunk nem dicsekedhet ilyesmivel.

– Sose lehet tudni.

János legszívesebben leült volna a szőnyegre. Olyan szúrás kapta el a derekán! Fájt a válla, a háta, ahogy előregörnyedt.

– A férjem szemüvegtokokat gyűjtött. Igaz, ebből sose rendeztünk nyilvános kiállítást.

– Igazán kár – mondta a gyógyszerész.

– De azért most megmutathatom.

– Nem, asszonyom, köszönjük. – A tanár hangja kissé ingerült volt.

Csönd lett a szobában. – A tanár hangja kissé… Hirtelen suttogás támadt, akár a hullámverés. Vagy mintha kártyalapokat dobálnának egymásra. Talán egy parti indult az előbb, majd szétszóródtak a kártyák, és most mindenki a lapja után kapkod.

– Mit beszélnek? – sivított fel az özvegy. – Miért kell nekem a kőre ülni?! Miért akarnak engem a lépcsőre ültetni?

János lecsúszott a szőnyegre. Úgy ültében az asztal felé fordult.

Az özvegy hátrahanyatlott a széken, két karja élettelenül lelógott.

– Értse meg, Tinka néni! – A gyógyszerész föléje hajolt, gyöngéden pofozgatta az arcát. – Az egész nem tart sokáig… ma este… legkésőbb holnap este már magáért jönnek.

– Kik jönnek értem?

– Istenem. – A tanár szivarozva járkált az asztal körül. – Minden házból ki kell jelölni valakit. Azért alakultak a bizottságok.

– Milyen bizottságokról beszél itt nekem?

– Jaj, Tinka néni!

– Családos embert mégse jelölhetünk ki, vagy éppen gyerekes anyát. – A tanár Jánosra nézett, mint egy hamutartóra. – Gyerekes anyát mégse lehet. – Lepöccintette a hamut Jánosra.

– De hát miért éppen én?! Miért éppen…

– Most mondta a tanár úr, Tinka néni. Nagyon világosan kifejtette. Tinka néni teljesen egyedülálló, még csak unokája sincs, és végeredményben nem az Északi-sarkra viszik, Tinka néni, igazán úgy csinál, mintha az Északi-sarkra vinnék!

A tanár Tinka néni mellett állt, fújta a füstöt.

– De engem soha… soha nem ültettek a lépcsőre!

– Talán lehetne egy széket – mondta a gyógyszerész. – Vagy egy kissámlit.

– Nem, azt nem. De ha akadna egy kendő vagy egy öreg sál.

– Majd én nézek valamit. – János felállt. – Nálam biztosan akad egy olyan öreg sál.

Ezt már csak a szobának mondta. Az üres szobának. Az egyik szék felborult. Az ajtók nyitva. A lift rácsa mellett egy előregörbülő hátat lehetett látni, ahogy megy-megy, föl a lépcsőn.

János kint állt az ajtó előtt. A lépcsőre bámult.

– Most vitték fel – mondta Urbánné. – A tanár meg a gyógyszerész.

A többiek is kint voltak az ajtók előtt.

– Fölvitték a hatodikra.

– A hatodikra, a lift mellé.

János felé fordultak, mintha kérdezni akarnának tőle valamit. Megbiccentette a fejét, besurrant a lakásába.

Az állólámpa mellett ült. Színházi Életet olvasott. Régi Színházi Életet, még a húszas évekből. A színházak válságáról írtak benne, az Unió Színház kényszeregyezségéről.

Felnézett a lapból.

A lámpa árnya megbillent a falon.

Anya az özvegytől vette ezt a lámpát, még valamikor régen. Mást is vásárolt tőle.

Az özvegy odafent a hatodikon. Egy terítőn ül, vagy valami horgoláson. Talán lehet látogatni. Néha azért mégiscsak fel lehet nézni hozzá.

Felviszem a Színházi Életet. Sokat írnak benne Darvas Liliről, fénykép is van róla. Az özvegynek Darvas Lili a kedvenc színésznője. Még mondta is anyámnak: „Jaj, a Darvas!”

Elindult fölfelé a lépcsőn, a Színházi Élet régi, bekötött évfolyamával.

Suttogás támadt körülötte. Hangok kísérték.

– Mit akar tőle? Nem lehet látogatni!

– Menjen csak fel… nézze meg! Levették a nyakáról a láncot.

– És az a bross! Tudja, milyen brossa volt?!

– Nem lehet látogatni.

– Menjen, nézze csak meg.

– Mit akar tőle?!

Az ötödik emeletnél elmaradtak a hangok. Itt már világítás se volt. Alulról szűrődött csak fel valami fény.

Persze, gondolta János, hiszen ez ráépítés.

Az ajtók inkább hevenyészetten odatámasztott deszkáknak tűntek. Mosdókagyló a falhoz támasztva. Vékony, fekete vonal a hatodik emeleti lépcsőn.

– Tinka néni.

Várt egy kicsit, majd közelebb ment.

Esernyő a lépcsőn. Öreg, összeszáradt esernyő. Elgörbült bordák álltak ki belőle.

Lehajolt, megérintette az ernyőt. Az megbillent, olyan szelíd szemrehányással.

János leguggolt. Úgy hajolt az ernyő felé, mintha beszélgetni akarna vele. Nézte azokat a rozsdás, kiugró bordákat, a meghasadt nyelet. Letette mellé a Színházi Életet.

– Darvas Lili a Sasfiókban.

Elment az előszobaszekrény mellett. Benyitott a fürdőbe, a kád szélén üldögélt.

A lakásban járkált. Benézett egy szobába. Szivarhamu az íróasztalon. Valaki mintha szét is kente volna. A szekrényajtó félig nyitva. Kivett egy nyakkendőt, rátekerte a csuklójára.

Valaki hegedült. Valaki csöndesen hegedült a másik szobában. Egy darabig úgy állt, csuklójára tekert nyakkendővel. Benyitott a másik szobába.

Apa nem hagyta abba a játékot. Csak éppen feléje intett a vonóval.

Kuncogás a díványról. A mókusarcú lány a takaró alatt. Talányos mosollyal nézett Jánosra. Dúdolt.

– Párizsban huncut a lány, de komilfó!

Apa dohánybarna házikabátban hegedült. Hegedült és szivarozott.

– Szemével gyújt a zsivány, de szíve jó! – dúdolta a lány.

– Énekesnőt csinálok belőle – mondta apa. – Remek hanganyag.

– Ne mondd! – János megkerülte apát. – Te vagy a menedzsere?

Apa hegedült, a lány dúdolt. János pedig újra megkérdezte:

– Te vagy a menedzsere?

– Mindjárt útra teszem. – Apa ravaszkásan hunyorított.

– Ne küldj el! – A lány feltérdelt a díványon. – Nem küldhetsz el!

Apa mentegetőzve vállat vont.

János dühösen felnevetett. – Csak nem küldöd el?!

– Az előbb kikaptam. – A lány még mindig térdelt. – Képzeld, elfenekelt a vonóval. Jól elfenekelt.

Apa tréfásan megfenyegette: – Lusta volt a kisasszony, nem akart énekelni.

A lány megismételte: – Lusta volt a kisasszony. – Lehajtotta a fejét. – Azt kaptam, amit megérdemeltem.

– Nem olyan veszélyes – bólintott Apa. – Igaz, öreg, ugorj le két szivarért.

János még a lépcsőről is hallotta a hegedűt. Mit is szív apa? Portorico? Kuba? Fájintos is jó lesz. Cigarillosz.

Mosoda a sarkon.

De hát itt trafik volt.

Ruha- és fehérnemű-tisztító. Egy sor női kabát odabent. Vasrúdon lógtak. Gomb egyiken se. Nadrágok lógtak le fentről. Foszladozó nadrágszélek, kifordult zsebek. Lefelé nőtt nadrágerdő.

Fekete tábornoki nadrág, vörös csíkkal, a pultra dobva.

– Magát küldték érte? – kérdezte egy nő a pultból.

– Pecsétes.

– Régi pecsét. Festetni kellett volna, de hát nem engedték.

– Pecsétes.

– Mondom, hogy festetni kellett volna. Persze, mindenki azt hiszi, hogy új a nadrágja, aztán közben úgy hozzák le, olyan állapotban…

– Milyen állapotban?

– Megvárja a vasalást? – A nő végigsimított a vörös csíkon.

– Nem, nem hiszem.

– Nem tart sokáig.

– Akkor se.

– Persze, nincs türelme.

– Apa is ezt mondta.

– Nem ismerem az apját. – A nő hangja ingerült volt. – Ne haragudjon, de nem ismerem. Nézze csak ezt a szövetet… foszladozik! Igenis, foszladozik.

János kifelé hátrált a női kabátok között.

Az utca üres. Fehér hajú férfi álldogált egy kapualjban. Kifelé kémlelt.

– Már a gyalogosok is elmentek.

– A gyalogosok? – János megállt a kapu előtt.

– A lovasság kezdte a kivonulást. Látta volna, hogy feszítettek a nyeregben. Csakhogy én mást is láttam. Az arcukat. Be voltak gyulladva, én mondom magának. És a tüzérek is, ahogy ott ültek az ágyúkon. A gyalogságot hagyták utoljára. Még a konyha is előbb ment. A bakák a végén. – Lehalkította a hangját. – Azokért nem kár.

Udvar a fehér hajú férfi mögött. Az udvarban egy kézikocsi. Szőnyeg lógott le a gang rácsáról.

A férfi hátradőlt, a szőnyeget nézte. – Ezt már nem porolják ki… nincs rá idő. Arra már nincs idő.

– Nincs idő?

Az öreg hallgatott. Majd váratlanul: – De hogyhogy ön itt maradt?

Kocsi az udvarban, hosszan lelógó szőnyeg. És ez a csöndes, zsibbasztó hang.

– Nálam más a helyzet. Én már hova is mennék? Ezeket az utcákat ismerem, a többi… – Legyintett. Majd kis szünet után: – Ön jár egyet? Körülnéz még egyszer?

– Még egyszer?

– Tudja, az egész nem olyan vészes. Utána könnyebb lesz, sokkal könnyebb. A robbanás, na igen, de hát az csak egy pillanat, egyetlen pillanat…

Az utca felé tolta Jánost. – Menjen! Járjon egyet!

– Mit akar ezzel?!

– Mondom, hogy nem olyan vészes. Menjen a Dunapartra, nézze a folyót.

Az öreg eltűnt. János magára maradt az utcákkal.

Vékony, összeszáradt prém, töltőtollak között. Ez volt a kirakatban. Égett a fény, a kirakat zöldesszürke fénye.

Valami mást kéne nézni. Más kirakatot, vagy tudom is én… Hiszen többé semmit se fogok látni. Se utcát, se mozit, se kirakatot…

Nem tudott elmozdulni. Az a prémdarabka a töltőtollak között!

– Apádékkal mi van? – Vidor állt mellette.

– Apámékkal?

– Nem hagyhatod itt őket. Én már fölpakoltam az öregeket… még éppen el tudtam csípni egy vonatot.

Kis csoport a sarkon. Talán moziból jöttek ki, vagy csak úgy összeverődtek.

– Van már Hírlap? – kérdezte valaki.

– Miért, maga arra vár?

– Azt mondták, már megjelent.

– Nem jelent meg, és nem is jelenik meg.

– Az a fontos, hogy az öregek biztonságban legyenek – mondta Vidor.

– Biztonságban? – fölnézett a házakra. Az ablakokban semmi fény. A rolók lehúzva.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy apádék még itt vannak?

– Hegedül. – Az erkélyeket nézte. – Apa odafent hegedül, és közben énekelni tanítja Évát.

Vidor megnémult. Egyszerűen megnémult. Ő meg folytatta:

– Ismered Évát, persze hogy ismered. Apa énekesnőt csinál belőle. Miért ne? Ő egy menedzser, egy nagy menedzser.

Otthagyta Vidort. Kertek mellett ment el. Az egyiknél megállt.

Pizsamás férfi a kertben, harisnya a nyakában.

– Miért nem megy be, Kálmán bácsi? És a többiek is?

A kertben ácsorogtak. Akadt, aki kórházi köpenyben, de a legtöbben csak úgy pizsamában.

– Miért nem mennek be?

Senki nem mozdult.

– Az ápolók! Hol vannak az ápolók!? Pusztai! Varsányi!

Nem jöttek elő az ápolók. Ő pedig beljebb nyomult, a kert mélyébe, az épület felé. Aztán már a homályos folyosókon kiabált.

– Pusztai! Varsányi! Juci nővér! Juci!

Falhoz támasztott ágyvasak, matracok, összecsomózott lepedők. Szekrényüveg borús csillogása. Az üveg mögött csipesz, fogó.

Ajtók nyíltak.

Bent állt egy teremben. Árnyak emelkedtek fel. Összehúzott köpenyek, kórházi sapkák. Valaki az éjjeliszekrény fiókjában matatott.

Bedeszkázott ágyak között állt. Némely ágy spanyolfallal elkerítve, félrelökte a spanyolfalat, behajolt az ágyba. Meg akart érinteni egy arcot, de nem talált arcot.

Megint a folyosó. Nő kacarászott a folyosó mélyén.

– Van idő – suttogta egy férfi. – Még rengeteg időnk van.

A nő elfojtott nevetése.

Füst szállt fel az ablak előtt. Elborította a fákat, a kertet. Egy pad kissé felemelkedett, majd zajtalanul kettévált.

Öreg, pecsétes télikabát rádobva egy matracra. Száradó lepedők az ablakra aggatva.

Kövérkés, puffadt arcú nővér teregette a lepedőket. Elszürkült fityula, bordó szvetter, kitaposott, sáros csizma.

– Nővér, ezt nem lehet, ezt azért talán mégse. – János az ágy vasát fogta, remegett a dühtől.

A nővér már az ágyakra teregetett.

A sarokból felemelkedett egy térd. Borostás arc, tétova tekintet. Doktor! Pilczer doktor!

– Pilczer doktor! – A nővér élesen felnevetett. – Hol van már a Pilczer doktor!

– Hol van? – János az ágy vasára bámult. Elindult a nővér után. – Úgyse fűtik a kórtermeket, és maga még itt teregeti szét a…

Törött cserép a matracon. Szétporladt föld. Elvékonyodott, kitépett gyökér.

– Ne itt végezze a teregetést! Otthon végezze!

– Otthon? – A nővér bugyborékolva nevetett. – Nagymosás volt.

– Ide figyeljen, nővér.

– Nagymosást csináltam – a nővér mellette állt. Mereven az arcába nézett. – Nem várják magát valahol? – Arrébb ment. – Vagy inkább ide jöjjenek?

– Kik jöjjenek ide? – Oldalt fordult. Kert volt előtte. A kórház kertje. Valahogy nagyon régen nem látta ezeket a sétányokat. A padokat, a fák között.

A nővér eltávolodott a lepedőivel. A kórterem is eltávolodott. Csak ez a kert.

Milyen régen láttam, pedig csak ki kellett volna nézni az ablakon. És miért nem mentem le?…

Valaki járkált odalent. Szakállas, fehér köpenyes alak. De hiszen ez Nemessányi professzor. Az öreg Nemessányi.

A professzor felintett. Eltűnt a fák között.

– Nővér! – mondta János. – Lemegyek egy kicsit.

– Lemegy, persze hogy lemegy. – Az ablakokat végig befedték a lepedők.

Kint a folyosón elment a kórtermek mellett. Megállt egy ablaknál, lenézett. Szűk, köves udvar.

Egy másik ablakhoz ment. Onnan is csak az a szűk, sötét udvar.

Lassan kinyílt az egyik terem ajtaja. Sovány, borotválatlan alak az ajtórésben. Télikabátja rádobva a kórházi ruhára. Egy darabig csak nézte Jánost, majd alig hallhatóan:

– Már elmentek? Vagy ide is feljönnek?

János értetlenül rázta a fejét. A másik pedig behúzta az ajtót. És már bentről hallatszott:

– Megkérdeztem tőle, de nem mondott semmit.

János nem mozdult az ajtótól. Talán még hall valamit, talán még beszélnek róla.

Csönd volt odabent.

Lépcsők az üvegajtó mögött. Meglepően tiszta lépcsők.

Ez vezet a kertbe. Járok egyet odalent, csak éppen járok egyet.

Kis csoport fegyveres tűnt fel a lépcsőn, meg egy puha kalapos civil. Valahogy ott álltak János térde alatt.

A puhakalapos felnézett, elmosolyodott. – Azt hittem, hogy már nem is találkozunk.

Intett a fegyvereseknek. Azok közrefogták Jánost, leszaladtak vele a lépcsőn.

Szobor a lépcsőfordulóban, szakállas, szemüveges fej.

– Pillanat! – A puhakalapos a szoborhoz vezette Jánost.

– Nemessányi professzor – mondta János.

– Ön az adjunktusa volt?

– Igen, az adjunktusa voltam.

A puhakalapos megelégedetten bólintott. Intett, hogy mehetnek tovább. Lerobogtak az alagsori folyosóba. Valósággal beleütköztek a tömegbe. Végtelen sor a konyha előtt. Láthatóan vártak valamire. Csíkos kórházi ruhák, madzaggal átkötve, lötyögő nadrágok. Civil ruhák, katonazubbonyok, leszakított rangjelzéssel.

Jánost betolták az ácsorgók közé.

Konyhaasztal húsdarálóval, a folyosó szélén. Egyáltalán, mintha mindent kihordtak volna a konyhából. A gyúródeszkát, a tömzsi kis hokedliket. Edények a hokedlin, mosatlan kések, villák.

– Névsorolvasás lesz – mondta valaki a sor elején.

– Dehogy lesz névsorolvasás. Különben is hiányzik az Eperjesi.

Álmos tekintetű, lompos bajuszú fegyveres ment el mellettük. Behajolt a sorba, tüzet kért valakitől. Leszalutált, tovább-ballagott.

– Ez egy hordár.

– Mit beszél?

– A Gyár utca sarkán álldogál, csak most besorozták.

– Magát miért nem sorozták be?

– Majd engem is besoroznak, és nemcsak engem.

– Maga ezt sorozásnak nevezi?

A fegyveres hordár visszajött. Most már a pléhszám is látszott a sapkáján.

– Ide figyeljen – lépett hozzá János –, nekem vizitem lesz.

– Vizitje?

– Öt perc múlva kezdődik a vizit, nem ácsoroghatok itt.

A fegyveres felsóhajtott, mint akire valami nagy teher szakadt. Leroskadt a hokedlire, az üres húsdarálót forgatta.

– Ezt jelentenem kell. – Felállt, eltűnt a konyha felé.

– Miért mondta, hogy vizitje lesz? – fordult hátra egy elsárgult arc.

János a fehér köpenyére mutatott.

– Jó, jó, de mi van alatta? – kellemetlen, csikorgó nevetés.

Szétgombolta a köpenyét. Atlétatrikó. Agyonmosott, enyhén foszladozó atlétatrikó.

– Ingje sincs! – döbbent suttogás. – Ennek még ingje sincs!

János megpróbálta begombolni a köpenyt, de ez sehogy se sikerült. Mindenki feléje fordult. Riadt, szomorú tekintetek. Mintha valami megbántottság lenne bennük.

– Mit képzelnek! – Egyre csak a köpenyét rángatta. – Tegnap este a Banovicséknál voltam.

Elhallgatott. Körülfogták ezek a megbántott tekintetek.

A konyha ajtajában megjelent a puhakalapos. – Hátulsó pár!

– Az Admirál Moziba viszik őket – hallatszott a sorból.

– Kultúrfilm lesz.

– Nem lesz kultúrfilm, és nem is lesz vetítés. Az előcsarnokba viszik őket.

– Az előcsarnokba?

– Ugye, te a Mária Terézia térre jártál? – Magas, hajlott hátú orvos állt János mellett.

– Első osztályba. Meg másodikba.

– Az most nem fontos. – Lehalkította a hangját. – A Bálinthoz jártál?

– Igen, a Bálinthoz.

– Kikkel?

– Hogyhogy kikkel?

A hajlott hátú orvos az ablak felé hátrált. Összehúzott szemmel nézte Jánost.

– Kik voltak az osztálytársaid?

– Na, de hát…

– Kik voltak az osztálytársaid? Felelned kell… értsd meg!

A sorok felbomlottak. Körülvették a csíkosruhások, a civilek, a lefokozott katonák. Az ablak keresztje előtt az orvos.

János elkezdte.

– Kovács Máriusz, Ambrus, Sovánka…

– Sovánka…! – Az orvoskolléga felemelte a kezét. – Meddig járt a Mária Teréziába?

– Egy évig, csak egy évig. Már az elsőben megbukott, aztán elvitték valahova.

– Folytasd.

– Szénási Micu, Karácsony, Schreck. – Megállt. – A Harry Piel fia.

– Micsoda? – kérdezte egy lefokozott katona.

– A Schreck azt mondta, hogy ő a Harry Piel fia.

– A moziszínészé?

– És ha majd tizenkét éves lesz, Harry Piel magához veszi.

– Beadta az osztálynak. – A másik orvos mosolyogva bólogatott. Elkomolyodott. – Mindenki elhitte?

– Mindenki.

– Kivétel nélkül?

– Kivétel nélkül… azazhogy a Karácsony Bandi odaállt eléje, és azt mondta, „hülye vagy, Schreck”.

A lefokozott katona megismételte:

– „Hülye vagy, Schreck.”

– Német Jancsi, Sikuta, Bauer…

– Elég. – Az orvoskolléga hozzálépett, átfogta a vállát. – Felmehetsz.

Még mondta volna, mert most már benne volt. Még darálta volna a neveket. A fiúkat, akikkel valaha együtt járt, a régi osztályt a Mária Teréziában. De az arcok lassan elfordultak tőle. A kollégája még mindig úgy tartotta átölelve, ahogy elindult vele a folyosón.

– Menj… menj csak.

Egy kórterem előtt állt. Nem volt ajtaja a teremnek. Csak valami zöldes fényű függöny. Ezen a függönyön át látszottak az üres ágyak. Nemessányi professzor üldögélt az egyik ágy szélén. Kezét összekulcsolta, maga elé bámult.

Két ápoló ment át a folyosón hordággyal. A hordágyon senki. János utánuk kocogott, de azok eltűntek egy oldalajtón.

– Keres valakit? – nevetett a nővér. Lepedőket teregetett végig a termeken, a folyosókon. Egyik ablaktól a másikhoz húzta-vonszolta a lepedőit. Megbotlott, csúszott egyet. János felé szánkózott.

– Segítsen! Miért nem segít?

János mozdulni se tudott, ahogy feléje dobták a lepedőt.

Apa a pince közepén állt, kalapban, kabátban. Körülötte kifagyott csövek, csapok. Egy nő merült fel a sarokból, lábassal. Apa belenézett a lábasba, a fejét csóválta.

– Hányok ezektől a főzelékektől. Nem tud valami mást kitalálni?

Elkínzott mosoly a nő arcán. Sálak lógtak a nyakáról, hosszú bojt a sapkájáról. – Valami mást! – János felé tolta a lábast. – Talán a fiának…

De apa intett. A nő behúzta a nyakát, visszairamodott a sarokba.

Hol szedte fel apa ezt a nőt? És miért nem hagyta, hogy bekapjak valamit?

Apa a szeme sarkából figyelte, csöndesen mosolygott.

– A Csorba Laci felesége. A főzelék a mániája, a fejébe vette, hogy felerősít a főzelékjeivel.

Csap nyúlt ki a pince közepéből. Bánatosan szivárgott. Ázott az egész pince.

– Ideje, hogy előbújtál – mondta apa. – A Nagyfuvaros utcában még rumliznak, de hát az már nem számít. Nem akarsz egy kicsit lemosdani?

– Lemosdani? Hol?

Apa a csap felé mutatott. – Nálatok a kórházban nincs víz. Ez minden háborúban így van. Mosakodj csak le nyugodtan. Tini kerít majd törölközőt.

– Miféle Tini?

– Csorbáné. Csorba rám bízta, mielőtt elvitték innen. A Katit meg a Pollnernét beágyaztam odafent, de hát most már ők is előjöhetnek. Igaz is, öreg, ugorj fel hozzájuk. Meg a pucerájba is elmehetsz, szedd össze a gallérjaimat, tudod, ott vannak, abban a ládában, de előbb mosakodj meg, ez az első.

Kövér férfi mosdott a csapnál, derékig meztelenül. Nadrágtartója betűrve. Hátára, vállára csapkodta a vizet. Mögötte egész kis csapat, kancsókkal. Türelmesen várakoztak.

– Fürdik az ügyvéd úr – Apa a kövér férfi mögé lépett. – Mi lesz, öregem?

Az ügyvéd hátrasandított. Víztől csöpögve, lógó nadrágtartóval eliramodott.

Apa intett. A kancsók elindultak a csap felé. Egy férfit kiemelt a sorból. – Hajóskám, maga már harmadszor van itt.

A bojtos sapkás Tini megint feltűnt. Ezúttal egy lábas mákos tésztát tolt János elé. Apa ezt is lefújta.

– János már ebédelt a kórházban.

– Nem, apa, nem hiszem.

– Különben is, fel kell keltened a nőket. És a puceráj? Csak nem felejtetted el? – Eltűnődött. – Az antikváriusok? Mi lehet az antikváriusokkal a Nagyfuvaros utcában?

– Igazán nem tudom.

– Benézhetnél a kis Ballához. Persze csak ha nem hallasz lövéseket.

János végigment a gangon, bekémlelt egy ajtón. Elnyűtt, pecsétes kabátok a fogason. Az egyiken paradicsomleves ömlött végig, a másik lehetetlenül falas.

A szobaajtó nyitva. A kövér ügyvéd öltözködött odabent, akit apa elüldözött a csap alól.

– Hol vannak a sakkfiguráim? – dühödten rángatta a nadrágtartóját. – A kedves papa talán meg tudná mondani, hogy hol vannak az elefántcsont sakkfiguráim?

Szőke bajuszos férfi igazolványt hozott ki egy másik szobából: – Az édesapjáé. Erre most már nincs szükségem.

János bólintott.

– Evezősklub – magyarázta a másik. – Mindenhol elfogadták, de most már nincs rá szükségem.

János azt a vékonyka igazolványt nézte. – Apa ládája… olyan vaspántos, öreg láda. Nem látta véletlenül?

– Magay volt a tréner.

– Magay?

– A csapatban, az evezősöknél. Az édesapja meghagyta, hogy ha esetleg nem fogadják el az igazolványt, csak annyit mondjak: Magay. Milyen ládáról beszél?

– A kollégiumi ládáról.

– Aha, na várjon csak. – Egy kamrába tuszkolta Jánost.

Újságpapírral letakart polcok. Láda a sarokban. János mégse a ládát nézte. A fényképet a falon. Közelebb ment, meg is érintette az ujja hegyével.

– Ez én vagyok, anyával.

Csakugyan ő ácsorgott a sekély vízben, úszónadrágban, hátrakulcsolt kézzel, hunyorogva. Anya átfogta a vállát, mosolygott. Anya buggyos fürdőruhája!

– Apa sohase jött le a Balatonhoz, utálta az ilyesmit.

A ládában kotorászott. Törött dobozfedelek, széthullott papírdarabok. Selyemruha, uszályos selyemruha.

Kihúzta a ládából. A folyosón vonszolta. Végighúzta a gangon.

– A Kertész Ila uszálya! – kiáltott valaki az emeletről.

– Ha azt a ládát keresi… – Szakállas fej hajolt ki a lépcsőházi ajtóból.

Az uszályt lefektette a lépcsőre, bement az előszobába. Nem volt kabát a fogason. Összetolt szekrények, homályos, poros tükrök. Mellettük a láda. Üres üvegek csúsztak szét, ahogy felnyitotta.

A szakállas férfi a tükörből:

– Sajnos az Andor sokat ivott. Ebbe a ládába dugta az üvegeket.

– Andor?

– Édesapa öccse, a kisebbik öccse. Itt volt a szobája, megmutathatom.

– Nem, köszönöm.

– Az utóbbi időben már csak feküdt. Beadtam neki egy takarót. Megmutassam?

– Nem, nem. – Krétákat kotort elő a ládából. Egyáltalán, a láda tele volt krétaporral. Az üvegekből is dőlt a por.

– Nők jártak az Andorhoz. Egyszer az édesmama is fent volt. Befőttet hozott neki, meg süteményt. Akkor már nagyon rosszul volt az Andor.

Pokróccal letakart vaságy előtt álltak. A szakállas férfi bebújt az ágyba. – Így feküdt az Andor – lehunyta a szemét, kezét a pokrócra fektette.

A szakáll eltűnt. Apa arca a párnán. Csak sokkal fiatalabb, szinte gyerekarc. Hullámos, barna haj. Ráncos homlok. Egy öregember homloka.

– Megnőttél! – Andor fáradtan elmosolyodott. – Hogy megnőttél! Gyere egy kicsit közelebb.

János az ágy felé lépett.

Beleakadt egy sisakba. A sisak gurulni kezdett, ki a havas utcára.

Üszkös gerendák, kiégett, leszakadt házak, megvakult kirakatok. Csillogó üvegdarabkák a hóban. Apró, csillogó üvegdarabkákra esett szét a város.

És ródlik. Mintha valami furcsa verseny indulna. Sálas, kendős, füles sapkás alakok befogva a ródlik elé. A ródlikon batyuk, ágyvasak, lavórok meg ládák.

János egy öreg, vaspántos láda mögött ügetett.

– Csak belenézek, csak kiveszem a gallérokat.

Már majdnem elérte. De akkor a ródli rándult egyet, és ő megint lemaradt.

Tükrös szekrény vágtatott el mellette. Bóbiskoló aggastyán az apró szánkón. Tréningruhás nő futott spirituszfőzővel.

– Nem tudna adni egy kis spirituszt?

János a fejét ingatta.

Megtört gallér az agyontaposott havon. Felemelte, próbálta letisztogatni. – Egyet nem vesz be a puceráj… nem állíthatok be ezzel az eggyel.

Ródlik, szánkók húztak el mellette roskadásig megpakolva. Ő meg ott állt azzal az elvékonyodott gallérral.

Egymásba nyíló szobák, valóságos termek. Karos gyertyatartó a kandallón. A kandallóban nem égett a tűz. A termek is olyan kifagyottak. A tükrök mintha a következő pillanatban meghasadnának.

Már régóta járkálhatott itt. Egyik teremből a másikba vándorolt. Megpróbálta becsukni az ajtót, de az sose csukódott be egészen. Suttogás támadt a félig behúzott ajtó mögött. Mintha éppen abban a pillanatban léptek volna be, amikor ő kiment. A suttogás végigszállt a termeken.

Kopottas aranyozású karosszék egy kandalló előtt. János beült.

– Kérek egy dupla feketét.

Kinyújtotta a lábát, beleütközött egy bőröndbe. A bőrönd nyitva. Pizsama, ing, szappan, fogkefe, egy csomag borotvapenge.

Kivette a pengés csomagot.

– Astoria… ezzel sose tudtam rendesen megborotválkozni.

Felállt. Továbbment.

Bőröndök, kézitáskák sorakoztak egymás mellett. Fürdőköpeny az egyik táskán. Kicsit megemelte.

– Szappanos, alul odaragadt a szappanhab.

Megfordult.

Férfiak, nők a nyitott ajtókban. Bámészkodó gyerekek. Öreg férfi tolószékben. A férfiak kabátban, sállal. De akadt, aki csak úgy pizsamában. A bundás nők között meg néhány csak úgy pongyolában.

Csönd volt a termekben. Egy vékony bajuszos férfi előbbre jött.

– Mi van Pesten? Mit mond az édesapja?

– A Gyula hogy reagál a fejleményekre? – kérdezte egy rezgő fejű alak.

– A Gyula! – Buldogképű férfi emelkedett fel a sarokból. – Az engem igazán nem érdekel. Aki középen választja el a haját.

– Nem – mondta János. – Apa soha nem választotta el középen a haját.

– Az ön édesapjának van judíciuma – bólintott a vékonybajuszos. – Mi van a követségek körül?

– Magát éppen a követségek érdeklik?

– Hol kell jelentkezni a régiségkereskedőknek?

– Mikor látta a Benő bácsit?

– Meg akarom nyitni a Kairó Kávéházat! Senki más nem nyithatja meg a Kairó Kávéházat!

– Mikor látta a Benő bácsit?

– Mi van a csapatommal? – Alacsony férfi állt János előtt. – A kedvenc futballcsapatommal? Szétszóródtak a fiúk, az egyik Dél-Amerikában, a másik… – Megismételte: – Szétszóródtak a fiúk.

Bőröndök, táskák a termekben. Mögöttük férfiak, nők, gyerekek, öregek. Az öregúr a tolószékben hátradűtötte a fejét.

– A Népszínház utcában volt egy zálogház… egy zaci…

A napfény átsütötte az utcákat. Végig lehetett látni az Andrássy úton a Liget felé. A vendégek kisasztaloknál a kávéház előtt. Egy biliárdasztalt is kihoztak. Piros és fehér golyók a zöld posztón. Keresztbe fektetett dákók.

Senki se biliárdozott. Senki se reggelizett. Újságot se olvastak, pedig az asztalokra odatették a lapokat. János felemelte az újságot, de aztán ő is csak a Körút felé nézett.

Biciklisták tűntek fel. Betöltötték az utcát, ahogy lassan elgördültek.

Régimódi, négykerekű biciklik. Komoly, szakállas kerékpárosok.

Mögöttük atlétatrikós fiúk és lányok színes karikákat hajtottak. Egy sor sportsapkás férfi.

– Mozigépészek – mondta valaki a kávéház teraszán.

– Hol a Ripszán bácsi? A Ripszán bácsi nélkül nincs felvonulás.

– Nem látja? Ő viszi a zászlót.

A pincérek kivonultak a kávéházból, tálcával, szalvétával a karjukon.

– A mozgópostások? – hajolt előre János. – Mi van a mozgópostásokkal?

– Majd azok is jönnek – mondta egy lötyögő mellényes, idősebb férfi. – De hát a kedves papa?

– Biztosan a nyakkendőjét keresi. – Felállt az asztaltól.

A lötyögőmellényes felemelt egy lapot. – Mondja meg neki, hogy megjött a Graphic. Egyáltalán, mindenféle lapok vannak.

János elment az asztalok mellett. Felnézett a nyitott ablakokra. Egy lány leintett neki. Visszaintett.

Öreg autók gurultak el. Tömpe orrú, csukott fedeles kocsik. Ziháló roncsok, autóvázak.

Átment egy kis téren.

Öreg tanárt hintáztatott két fiú. Gyerekzenekar a dobogón. Éppen hangoltak. Valaki János után szólt.

– Uzsonnára visszajössz?

Elszórt csoportok a járda szélén. Egy nő a ház falához dőlt. Lehunyta a szemét, napozott.

– Arany!

János feléje indult. De mire odaért, a nő eltűnt. Keménykalapos férfi állt a falnál.

– Az Arany nálunk lakott. – János elmosolyodott. – Meg voltak veszve érte… apa, Béla, de főleg Andor.

Az Operett Színház színészei a bejáró előtt. Úgy kosztümösen. A tornyos spanyol frizurás primadonna szétnyitotta legyezőjét. Mellette a kövér torreádor.

– Ennek még van pofája torreádort játszani! – A keménykalapos egy végtelenül hosszú palacsintát evett.

Az ablakok nyitva.

Egy pizsamás alak spárgát kötött a kilincsre, úgy tisztogatta a fésűjét.

Üres konyha. A vízvezeték csapja felcsillant a napban. Kopasz férfi dörzsölgette fejét a nyitott ajtók között.

– Mikor indulunk? – kérdezte valaki az utca végén.

– Majd, ha már mindenki itt lesz.

– Felül a Sziámra? – Ősz nő állt János mellett.

– Tessék?

– Ma fel lehet ülni a Sziámra. Tudja, majd az Állatkertben. Oda is kimegyünk, mindenhova kimegyünk.

– A Vágóék itt vannak?

– Itt vannak. A Tauszig Magda is itt van.

– Akkor kire várunk?

A spanyol kosztümös színésznő odament Jánoshoz. – Szóljon már fel a papának.

– A nyakkendőjét keresi. Apa nem tesz fel akármilyen nyakkendőt.

János belépett a kapun.

Néhány lakó álldogált a lépcsőn. Az egyik újságot olvasott, a másik szivarozott, a lépcsőt bámulta. Kövérkés, szemüveges nő az ablakmélyedésben horgolt. Ahogy János elment mellettük, felnéztek. Nem éppen türelmetlenül, de azért…

A lépcsőház színes üvegablakai ragyogtak a napfényben. Elmenőben megérintették a kék-piros kockákat.

Végigment a gangon.

Kinyíltak az ajtók a lakásban. Be lehetett látni a hálóba és az ebédlőbe. A kis szobába, ahol a szekrény nyitva volt. Egy halom nyakkendő a földre szórva. Semmi más, csak egy halom nyakkendő meg néhány gallér.

Ezt nézte az ajtóból. Beszólt.

– Apa!

A hang átszállt a szobákon. Nem zavarta meg a csendet.

Talán nem itt lakunk. Persze, mi már nem itt lakunk.

Az utcán vágtatott. Belefutott egy tűzfalba.

Hatalmas, öreg tűzfal. Repedés futott végig rajta, és összecsuklott.

Vékony kis prém a kirakatban. Összeszáradt prémdarabka. Vidor ment a túlsó oldalon, egy idősebb, hajlott hátú nővel.

– Anya! – kiáltott János.

Anya egy pillanatra megállt, de nem fordult meg.

Vidor átfogta anya vállát. – Tessék csak jönni, Ilonka néni.

Sötétszürke felhőkben jött a füst. Türelmes, sötétszürke felhőkben.

A házak is türelmesen várakoztak.

Az üres utcán végiggurult egy konflis. Trapp-trapp, és a kocsi megállt. Kiszállt belőle a lump társaság. A monoklis szmokingban, Béla, Zsiga léggömbbel. Zsiga kicsit előrement, tréfásan hátraintett a barátainak, és elengedte a léggömböt. Az felszállt, majd pukkanás nélkül összeesett. Fonnyadtan feküdt a járdán. Azok hárman egy darabig csak nézték. Aztán, mintha a kocsit keresnék, de a kocsi már nem volt sehol. A monoklis fázósan felhajtotta a szmoking gallérját. Elindult. A többiek utána.

János megint nekiiramodott. Csak a háznál állt meg. Annál a kiégett, megfeketedett háznál. Az ablakok kiszakítva. A kapu föltépve.

Kibicsaklott lépcsősor, kivágódott ajtók. Üresen tátongó szobák. A gang meggörbült, lelógó rácsa.

Megállt az udvarban. Felkiáltott valahova az emeletre:

– Apa!

– Elmentek kocsival. – A tábornok emelkedett fel az összedobált kövek közül. Fáradt, borotválatlan arc, poros köpeny. – Kocsi jött értük. Az édesapjáért meg azért a hölgyért.

– Azért a hölgyért?

– A fiatal hölgyért, akivel az édesapja elment. Visszajönnek. Bár nem tudom. – A romos udvarra mutatott.

– De hát nem mehetett el! – János olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna rohanni valamilyen lépcsőn.

– Miért? – A tábornok a kövek között hajlongott. Kardja minduntalan beleütközött valamibe. – Miért mondja, hogy nem mehetett el?

– Semmiféle üzenetet nem hagyott?

– Nálam nem szokás üzenetet hagyni. – A tábornok felegyenesedett a romok közül.

Odafent a magasban egy kép. Egy kép az ágy fölött. A szoba három fala. A negyedik leszakadt.

– A Tauszig Magdáék… – ezt mondta János.

A tábornok még mindig úgy állt, kiegyenesedve. Hirtelen megenyhült az arca, szinte könyörgővé vált. – Egy könyv… nem látott véletlenül egy olyan kis könyvet? Elhagytam valahol.

János fölfelé nézett. – Mégiscsak kell hogy legyen valami üzenet.

A tábornok vállat vont. Nehézkesen lehajolt, öreg ujjai végigcsúsztak egy kődarabon. – Mindig magamnál hordtam, és most tessék!

Lavór és éjjeliszekrény az udvaron.

János arrébb tolta a lavórt. – Egy cetli, hogy hová mentek.

Nem volt cetli. Nem volt üzenet.

– Apa azt mondta, hogy visszajön?

– A hölgynek mondta, annak a hölgynek. – A tábornok az udvar végéből merült fel. Ott állt, abban a törmeléksivatagban. – „Majd még visszanézünk”, így mondta az édesapja.

– Csak ők ketten voltak abban a kocsiban?

– Na nem, hogy gondolja? Meglehetősen zsúfolt kocsi volt… még gyerekek is, igen. De azért nekik jutott hely. – Szünet. Majd érdes, reszelős hangon: – Talán nem kell beszámolót tartanom?

– De hát ön volt itt.

– Kétségtelen. – Ormótlan csizmájában előrejött a kövek között. Köpenyét porolgatta. Kardja sután előrelógott. – Mondom, a kocsi már akkor zsúfolt volt, amikor ideért. Gyerekek, öregek, meg aztán élelmet is vittek, mindenféle cókmókot, már amit tudtak, amit éppen össze lehetett szedni. Hiszen alig volt idejük. – Körülnézett. – Ha most tudna egy pohár vizet keríteni.

– Nem tudok.

– Na, persze. – Térdnél felhúzta a nadrágját, leült egy kőre. – Kértem, hogy hagyja itt a hegedűjét.

– El akarta venni tőle?

– Miket beszél! Még hogy elvenni! Csak kértem, mindenesetre, kértem. De hát az édesapja hallani se akart erről. Egészen a kocsiig kísértem, hátha meggondolja, de nem, nem. Mosolygott, és azt mondta, hogy sajnos nem tud megválni a hegedűjétől. Talán akkor hagytam el a könyvet, akkor csúszhatott ki, nem gondolja?

Oszlopokban jött a füst. Szélrohamok hajtották. Átszállt a kiégett ablakokon, a szobákon.

János a kavargó eget nézte. Közben egy hangot hallott valahonnan a mélyből:

– Egy könyv… nekem volt egy könyvem.