Egy hangot hallott? Egy hang szólította?

Felült az ágyban. Figyelt. A hold besütött, átvilágította a szobát. Az ajtó nyitva. Egy pillanatra mintha apát látta volna a második szobában, ahogy átfordul az ágyon. De nem, nincs senki az egész lakásban.

Egy darabig még úgy ült az ágyban, megmerevedve. Talán a hangot várta, vagy valami mást.

Jönnek értem. Ma éjjel jönnek értem.

Száraz lett a torka, az egész teste. Kiszállt az ágyból.

Szakadt vállú ing egy székre dobva. Ez várta a második szobában. Fehér papírlap az asztalon. Egész jól el lehetett olvasni azokat a kusza betűket.

– Hozz magaddal nyolcszáz forintot, mert szabászhoz kellett mennem, de nem tudtam pénzt kivenni, így kölcsön kellett kérnem.

Miféle szabászhoz kellett mennie? És kinek?

Vállat vont, és továbbment.

Még mindig jobb, ha az ajtó előtt várom őket.

Ebben valahogy biztos volt. Kissé megenyhülnek, ha meglátják az ajtó előtt. Ha a kapu előtt – az nem jó. Akkor azt hiszik, hogy szökésre készült.

Résnyire nyitotta az ajtót. Kikémlelt a lépcsőházba. Még nem hallani lentről a lépéseket, még ki se nyitották nekik a kaput. Lehet, hogy egész kis csapat jön, de lehet, hogy csak egyvalaki.

Újság a szomszéd ajtajában. Szinte kedve lett volna kiemelni azt a begyűrt kis csomagot.

Lekuporodott a lépcsőre. Mintha startjelzésre várna, pisztolydurranásra. Végig le lehetett látni a kapuig. Odalent a mélyben a lift. Nem teherfelvonó, és mégis szállítanak rajta. Ezt elmondja majd nekik. Ezzel fogadja őket. Nem teherfelvonó, és mégis nemegyszer… Kulcs csikordult a zárban. Valahol az emeleten lassan, óvatosan megfordítottak egy kulcsot a zárban.

Jókora hasadás a felső lépcsőn. A falból is hiányzik egy darab. Felállt. Keze végigsiklott a falon, eltűnt abban a barlangszerű üregben. Ez valami cső. Miféle csövek vannak itt?

Mindjárt hozzák a tejet. Sorra kirakják a tejesüvegeket az ajtók elé. Nem, az régen volt, régen…

Kirántotta a kezét a falból. Úgy simogatta, mintha rávágtak volna. A lift rácsánál állt, a kezét dörzsölgette.

Már úton vannak. De lehet, hogy csak most indulnak.

Tyúk szállt fölfelé egy kamrában. Álmából riadt tyúk verdeste szárnyával a falat. Hallotta, ahogy a szárny súrolja a falat. Mintha az arcát is érintené.

– Mi az, öreg?

János megfordult. Az ajtó csukva, akár a kis ablak. Persze, apa már nem lakik itt. Elköltözött egy másik házba.

Fény lobbant egy ablakban. Most kel fel a gyógyszerész. Biztosan tudna adni egy tippet. Hogy mégis, mit mondjak nekik?! Valamit csak kell mondani… Vagy nem, semmit?

– Gyógyszerész úr! Zombori gyógyszerész úr!

Az ablak elsötétedett.

A gangon állt, az emeleteket kémlelte. Rongydarabok lógtak a rácson. Szőnyegek. Ha összekeverném a szőnyegeket. Vagy inkább a lábtörlőket. Igen, az még jobb. Azzal talán meg tudnám őket téveszteni… máshová csöngetnének.

Felkapott néhány lábtörlőt. Úgy vágtatott a gangon, a lépcsőházban. Hol a másodikon tűnt fel, hol a hatodikon. Dobálta a lábtörlőket, akár a szalvettákat.

Melyik az én ajtóm?

Ünnepélyes, sárgaréz tábla a negyedik négyen. Világító betűk. Doktor Himmläder.

Valamikor itt lakott, de még a háború előtt. Kiment Nyugatra a családjával.

Az ajtó előtt állt. A lábtörlők kipotyogtak a hóna alól. Doktor Himmläder…

Hirtelen valami furcsa megkönnyebbülésféle fogta el. Majd ők megmondják… Majd ők jönnek, és megmondják, ki hol lakik.

Visszaült a lépcsőre. Lehet, hogy csak elköltöztetnek. Talán azért jönnek, hogy másik házba vigyenek. Csomagolnom kéne… néhány holmit meg iratot. Csomagolópapírt kell szereznem. De hát honnan szerezzek most csomagolópapírt? Pedig ez lesz az első, amit megkérdeznek. „Minden be van csomagolva?”

Belekapaszkodott a lift rácsába, dühödten rázta.

– Nem kaptam csomagolópapírt! Sehol se kaptam!

Elengedte a rácsot. Megint azt a szárazságot érezte.

Most már itt vannak. Csöngetnek. Rázzák a kilincset.

Lerohant a kapuhoz. Valaki mintha utánakiáltott volna, de nem törődött vele. Valósággal rázuhant a kapura.

Nem csöngettek, nem rázták a kilincset. Csönd volt.

A kapualjban álldogált. Aztán megint ott ült a lépcsőn, a szürkén derengő fényben.

Szólt a zene a fürdő kertjében. Katonazenészek játszottak, kövér, nagy bajuszos karnagy vezényelt. Hátul, a székeken üresen tátongó hegedűtokok, a kürtök huzatja.

Párok a pavilon körül. Világos ruhás, nagy kalapos nők, szürke meg fekete öltönyös férfiak. Egy férfi szivarra gyújtott. Elmélázva fújta a füstöt, úgy hallgatta a zenét. Fehér ruhás nő hátradőlt a padon, hanyagul lóbálta az ernyőjét.

János elindult a pad felé, de valaki megfogta a karját.

– Régen volt itt zene – mondta Kálmán bácsi.

Ő még mindig a fehér ruhás nőt nézte. Katonatiszt a pad mellett, tollas csákóban. Könnyedén meghajol, és már a nő mellett ül.

– Ne hidd, hogy a tiszteknek könnyebb. – Kálmán bácsi is hátrafordult. – Egy percig se hidd.

A pavilon körül köröztek.

– A montenegrói ezred ad zenét. Ki tudja, holnap már kint vannak a fronton. Hallottál a rácországi hadjáratról?

Vontatóhajók úsztak lefelé a Dunán. Hosszan elnyújtott kiáltások. Méla, borús ködkürtök.

Kavicsdombok végig a Duna-parton.

János megállt.

– Kálmán bácsi látta a kavicsgyűjteményemet?

– Láttam. És azt is hozzátehetem, hogy nemigen bukkantam még ilyen gyűjteményre. De a legszebb darabot mégiscsak én hoztam neked.

– Az arabot.

– Hát te mindenesetre annak nevezted! – Kálmán bácsi felnevetett. – Nagy darab, lapos, kávébarna kavics. Fiuméból hoztam.

– Amikor a Park Szállóba költöztünk, még megvolt. – János elgondolkozva nézte a kavicsdombokat. – Csak amikor aztán… Miért költöztünk mi annyit apával?

– A Fisutól is sok kavicsot kaptál. Emlékszel a Fisura? Ott volt drogériája a Vár mellett, és anyád egy időben csak hozzá járt.

Szólt a zene a fürdő kertjében. Kálmán bácsi és János a pavilon körül járkáltak.

Hatalmas, sötétzöld palack a fürdő kapujában. Víz tört föl belőle, párásan remegő sugárban.

– Leköti a gyomornedveket – bólintott Kálmán bácsi. – A császár soha nem ivott más vizet, innen vitték neki.

Be lehetett látni a fürdőbe. Az úszómedence is olyan párás. Kopasz, hegyes szakállas férfi és egy telt nyakú nő a medence szélén. A férfi csíkos úszótrikóban, a nő buggyos, fodros fürdőruhában. Lábukat a vízbe lógatták.

– A trónörökös nagyon szerette ezt a fürdőt. – Kálmán bácsi Jánoshoz hajolt. – Különkabinja volt. Akárcsak annak a bizonyos udvarhölgynek.

– Csak nem azok ott?

– Mit képzelsz! Rudolf soha nem húzott volna fel egy ilyen trikót!

Apró, földbe roskadt házak vették körül a fürdőt. János a szűk kis utcák felé fordult.

A zene elhallgatott.

– Szünetet tartanak a montenegróiak – mondta Kálmán bácsi.

Tompa fényű szobák a kis házakban, barna bútorokkal.

– Almárium. – János elmosolyodott.

– Itt mindenütt megtalálod. Meg a befőttesüvegeket a szekrény tetején.

Egy nő ágyazott. Dobálta, paskolta a dunyhát, a párnát. A katonakarnagy az ágy szélén ült, a derekát masszírozta. Csákója az asztalon, zubbonya kigombolva. Ő meg csak ásítozott, a derekát nyomogatta.

– Ledől egy kicsit – mondta Kálmán bácsi.

Fej fej mellett úsztak: János és Kálmán bácsi. Rajtuk kívül nem is volt más a medencében. Lassan úsztak. Eszükbe se jutott volna, hogy versenyezzenek. Kálmán bácsi öreg, pikkelyes karja kiemelkedett a vízből. Pár pillanatig a levegőben hagyta, mint valami csöpögő rudat.

– Nem tudom, beszélt-e apád arról a bizonyos albumról, amit Rudolffal szerkesztettek.

Hosszú padsorok a medence mellett. Üres padsorok. Egy frottírköpenyes férfi gubbasztott csak az egyik pad végén.

– Hogy jobban megvilágítsam a helyzetet, tulajdonképpen apád volt a szerkesztő, Rudolf teljesen szabad kezet adott neki. A Monarchia vasúthálózata.

– Vasúthálózat? Apa nem foglalkozott ilyesmivel.

– Apád sok mindennel foglalkozott.

– De mégis… vasút…

A korlátba kapaszkodtak. A korlátba kapaszkodva lógtak a medence szélén. Csorgott róluk a víz, ahogy kiáztatták magukat.

– Sokan várták az album megjelenését. – Kálmán bácsi felhúzódzkodott. Egyetlen éles könyök lett. – Nem is annyira nálunk, mint külföldön. Főleg Angliában. – Visszacsúszott a vízbe.

– Miért éppen Angliában?

– Rudolf angolbarát kapcsolatai közismertek. – Lehalkította a hangját. – Itt, ebben a fürdőben, nemcsak a szerelmével találkozott. A hátsó kabinsoron komoly tanácskozások folytak a brit birodalom képviselőivel. Ezekről a tanácskozásokról sajnos elég korán értesültek az udvarnál.

A frottírköpenyes alak szivarra gyújtott.

– Néhányan Porkusch fürdőmestert tartják a besúgónak.

– Az a frottírköpenyes?

Kálmán bácsi nem felelt. Egy darabig szótlanul lógtak a korláton. Majd az öreg alig hallhatóan:

– A szerelmi légyottokkal nem nagyon törődtek az udvarnál, de ezeket a megbeszéléseket nem nézték jó szemmel.

A medence szélén ácsorogtak. Két elnyúlt, kiázott fürdőtrikó.

– Apád ugyan rendszeresen kapta a pénzeket, de kissé lassan dolgozott. És meg kell mondanom, a munka jelentős része rám hárult. Mindegy, erről most már ne beszéljünk. Régi barátság fűz apádhoz, és hát Rudolfért aztán igazán mindent megtettem volna. – Felemelte a fejét. – Mint ahogy neked is meg kell tenned mindent.

– De hát…

– Porkusch fürdőmesterrel ne törődj. Ha csak megmozdul, a kabinosok végeznek vele.

János lekuporodott a kőre. Vissza akart mászni a medencébe, de Kálmán bácsi elkapta a karját.

– Nem, nem, Jánoskám! Ezt meg kell tenned. Ki kell mosnod a sebet.

– Miféle sebet?

– A tragédia után sikerült elrejtenünk a trónörököst. Képzelheted, milyen állapotban! Te még segíthetsz rajta. Te vagy az egyetlen, aki…

Elhallgatott. Arra a férfira nézett, aki ott állt mellettük. Rövidre nyírt, fehér haj, barnáspiros arc. Fehér atlétatrikó, fehér nadrág.

– Tőle aztán igazán nem kell tartanunk – bólintott Kálmán bácsi. – Egyébként Kovács úr visz majd el Rudolfhoz.

Kovács úr és János elindultak a szűk kabinsoron.

Homályos ablakok. Fullasztóan nehéz levegő. Oldalt egy-egy gyúrópad, lepedőhalmazzal. Kiszáradt úszótrikók az ablakkilincsen, fürdőköpenyek. Gereblyék a sarokban, meg mindenféle kertészszerszámok. Csövek a falon, mint egymásra tapadt kúszónövények.

Az egyik kabinajtó félig nyitva. János, úgy elmenőben, belesett. Övig meztelen, kövér férfi aludt odabent, fejét a falhoz dűtve.

Az atlétatrikó fehér foltja János előtt.

Víz zuhogása. Mintha azokon a tekervényes csöveken át ömlene egyre vadabbul. A falak mögül.

– Már megint kieresztik a vizet. – Kovács úr megállt. – Idegen fürdőkbe eresztik. A Rudasba meg a…

Intett Jánosnak, hogy várjon egy kicsit, azzal eltűnt.

Csukott kabinajtók. Az egyik mögött a trónörökös.

Egy gereblye megcsúszott a falnál. Lezuhant. Ott feküdt a kabin előtt. János csak nézte azokat a hatalmas, rozsdás fogakat. Az egyik félig kitört. A gereblye, ezekkel az irtózatos fogakkal, végignyúlt a folyosón.

– Vigyék innen ezeket a szerszámokat! – János futni kezdett. – Vigyék innen!

A kisvasút kifutott az alagútból. Fűvel benőtt sínen szaladt, fűvel benőtt, elvadult kertben. Roskatag pavilon a kert közepén. Abban egymásra dobált gereblyék, ásók.

János kihajolt a vonat ablakán. A kert… A fürdő gazzal benőtt épülete… A kapu előtt félig földbe temetett, megfeketedett palack. Az ablakok bedeszkázva. A deszkák résein át látni lehetett az üres medencét.

János eltűnődve nézte.

– A Fisuval jártunk ide. A Fisuval meg a Kádár Micuval.

Vézna spárgán lógó lekváros kenyerek. Maszatos gyerekarcok kapkodtak utánuk. Mintha szeplőkkel szórták volna tele ezeket az arcokat. Szeplőkkel, kiütésekkel. Aztán már csak elkenődött foltok maradtak belőlük. Sötét ragacsfoltok imbolyogtak a spárga alatt.

– Futás! – hallatszott egy hang.

Sípszó, és a gyerekek megindultak.

Zsákban ugrándoztak, botladoztak a Balaton felé. Felcsattanó nevetés, ha valamelyik feldőlt. Az feltápászkodott. Visszamászott abba a sötéten tátongó lyukba, és a zsák újra megindult.

Dülöngélő zsákok futása. Ormótlan, mafla zsákok futása. Az első elérte a Balatont, valósággal belezuhant a vízbe. Utána a többi.

A zsákok eltűntek.

Maradt a pengeéles Balaton-part.

 

 

Lassan sötétedett, árnyékok csúsztak egymásra. Kiabálás hallatszott a Balatonból, nevetés. Olykor egy víztől csöpögő test felemelkedett, de csak azért, hogy újra visszazuhanjon.

János a parton állt. Tudta, hogy szólítani kéne őket. Bele kéne fújni a sípba. – Kifelé! Sorakozó!

A hangok távolodtak, közeledtek.

– Fürjes! Nyomjátok a víz alá a Fürjest!

Egyszerre csönd lett. Mintha hirtelen mélyen beúsztak volna a Balatonba.

Telefoncsörgés a háta mögül. Ajtók csapódtak az Otthonban. Ablakok nyíltak, ahogy János megfordult. Fehér fityulás nővér hajolt ki, de csak egy pillanatra.

Gyermekotthon. – Ez állt a kastély homlokzatán.

A telefon csörgött. Hirtelen elhallgatott.

Megint a Balaton felé fordult. Most már igazán sípolni kéne. Mindjárt este van, és amíg felsorakoznak a vacsorához…

Kőasztalok a park sétányán. Ilyenkor már meg vannak terítve. Ilyenkor már ott állnak a nővérek, és egymás után vezetik a csoportokat az asztalokhoz.

Nem terítették meg az asztalokat. A nővéreket se látni.

A víz már majdnem elsötétedett. Távoli kiáltozást lehetett hallani.

Két nővér futott a sétányon egymásba kapaszkodva.

János utánuk kiáltott:

– Juci! Márta!

Nem fordultak meg. Eltűntek a fák között.

– Szedje össze a gyerekeket. – A gondnok állt János mellett. Alacsony, szomorú tekintetű ember. Az Otthon felé nézett, ahonnan megint megszólalt a telefon. – Mindjárt itt lesznek az első osztagok, a községházáról telefonáltak.

Az Otthon kapuja nyitva. Akárcsak a szobák ajtajai. Komor, fekete telefon csörgött egy asztalkán.

– Osztagok? – kérdezte János. – Miféle osztagok?

Néhány férfi bőröndöket cipelt ki a kapun. A bőröndöket feldobálták egy szekérre, ők is felugrottak. A kocsis a lovak közé vágott. A szekér elindult. Egy nővér, táskával a kezében, kirohant, de már nem érte el a szekeret.

– A gyerekek nem mehetnek haza – mondta a gondnok. – Értesítést kaptam Pestről, a szülőkről. Összeszedték őket. Nemcsak a forradalmárokat. Azokat is, akik nem vettek részt semmiben.

– Hova vigyem a gyerekeket?

– Az biztos, hogy itt nem maradhatnak.

Egy emeleti ablakban kigyulladt a villany. Ismét sötét lett.

– Talán vigye be őket a községházára. Onnan majd elszállítják a társaságot.

– Elszállítják?

A gondnok már nem volt mellette.

Lekuporodott a partra, a vizet kémlelte. Azok mélyen beúsztak, jó mélyen, és többé talán…

Megmozdult a víz. Bukdácsolva, fröcskölve, prüszkölve, lökdösődve igyekeztek a part felé. Nevetgéltek, gáncsot vetettek egymásnak.

– Jancsi bácsi! Jövünk már!

Ott álltak mind a parton. Gyufaszál karok és lábak. Ázott, tapadó klottgatyák.

– Öltözni. – János hátrahúzódott a padok felé.

Ingek, trikók, nadrágok a padokra dobálva. Előttük nagy halom cipő. A zoknik begyűrve. A sötétben öltöztek, egymás kezéből kapkodva a ruhákat. Fél lábon táncoltak, a szandáljukat rázogatták.

– Na, légy szíves, a trikómat! Asztalos, hallod!

– Ki vette fel a csukámat?

– Ez kinek a nadrágja?

János a padok mögött járkált. Lekerült a partra, mintha bele akarna gyalogolni a vízbe.

Az Otthon sötét volt. Nem gyulladt fény az ablakokban.

Lement a part mellett. Nem akart hátrafordulni. Majd mégiscsak ott volt közöttük. Megfogott egy vállat.

– Sorakozó!

Elindult velük. Elkanyarodtak az Otthon épülete előtt. Valaki megkérdezte:

– A parkban vacsorázunk?

Mindjárt feleltek is:

– Persze, te lüke pék!

Nevetés, csúfolódó hangok: – Mi az, Bálint, neked talán odabent terítenek? Jancsi bácsi, igaz, hogy a Bálintnak külön terítenek?

A nevetés elhalt, ahogy elmentek az üres kőasztalok mellett.

– Futólépés!

Úgy hagyták el a parkot, futólépésben.

Ijedt suttogás a sorok között. Egy lány János mellett futott. Nem kérdezett semmit. Csak az a riadt tekintet!

– El kell érnünk a vonatot – mondta János.

Kiértek az országútra. Szekér jött velük szembe. A széles kalapos kocsis János felé hajolt.

– Az Otthonból vannak?

János nem felelt. Intett a gyerekeknek, hogy gyorsabban, gyorsabban. Fák között futottak. Egy fiú leült. Odarohant hozzá, felemelte. A hónaljánál fogva vonszolta.

Téren ácsorogtak. Körös-körül kivilágított ablakok. Tányércsörgés. Kedélyesen dörmögő, álmos hangok. Egészen közelről lehetett látni, ahogy takarót dobnak az ágyra. Ajtó nyílik, egy férfi pohárral a kezében benéz a szobába.

Ők még a téren. Átizzadt trikók, kopott, poros szandálok.

A gyerekek a szökőkút kőpadja körül keringtek. Valahogy nem mertek leülni.

János megmosta az arcát a kút vizében. Közben hallotta a hangot:

– Jancsi bácsi… menjünk!

Szűk, kis utcán nyomultak fölfelé.

– A Rádics lemaradt – suttogta valaki. – A Rádics, a Halász meg a Bikácsi.

Szúrós napfény a hegyoldalon. Kidögölve feküdtek a poros, száraz fűcsomók között. Felhúzott, csontos térdek, belefúródva a napba. Ez volt János előtt. Mellette pedig szakadt, kék trikó, megfeketedett bádogharisnya. És szandálok! (Ezek valahogy mind szandálban voltak. Többé már nem is fog mást látni, mint szandálokat.)

Lerúgott egy üres kekszesdobozt.

– Ki hozott kekszet? Kinél van keksz?

Egy fiú lassan, kínlódva oldalt fordult. Egy lány felült, a lábát dörzsölgette.

János előrehajolt. Éppen lelátott abba a városkába. Kedélytelen napfény az utcákon. A gondnok! Igen, az Otthon gondnoka, ott állt egy kirakat előtt. Szűk nyakú, ócska vadászruhában, kosárral a karján. Karalábé lógott ki a kosárból, meg répa. Magas, csontos arcú nő ment el mögötte. A Márta nővér. Mintha mondott volna valamit a gondnoknak. Az otthagyta a kirakatot, átvágott az utcán, és eltűnt.

A nővér egyedül maradt. Felintett.

– Integet – mondta egy lány. – Mehetünk ebédelni.

– Azért még várjatok. – János felállt.

A szandálosok feléje fordultak. Senki se szólt. Nézték, ahogy ott áll a napban. Akkor se szóltak, amikor megkerült egy fiút, és lefelé kanyarodott.

Olykor megbotlott valamiben, csúszott egy kicsit. Gyorsított. Valósággal futott. Már azzal se törődött, ha megbotlott. Megkapaszkodott egy bokorban, magával sodorta.

Nem is tudta, hogy ért le. Elfutott egy bakterház mellett. Vonat kanyarodott be. Feldobta magát a lépcsőre.

Egy cvikkeres úr a kupéban újságot olvasott.

János leült. Úgy alattomban a ruháját tisztogatta. Leveleket söpört le a válláról, törött gallyakat. A nadrág hajtókájából dőlt a kavicsos föld.

– Turista? – A cvikkeres nem nézett fel az újságból. – Mostanában annyi turistával akad össze az ember.

Gesztenye gurult ki a nadrág hajtókájából. János ujja végigsöpört a hajtóka árkában.

– Odatette a jegyét? – hallatszott a magasból a kalauz hangja.

– A turisták odateszik a jegyüket. – A cvikkeres az újságját zörgette.

– Bérletet akartam váltani. – János végre felemelkedett. – De hát csak ötödikéig lehet.

– Azért kristályvizet még ihat. – Tálca lógott a kalauz nyakában. Azon apró kis poharak, különböző színű folyadékkal. A kalauz úgy tologatta őket, mint a sakkfigurákat.

– Egy pohárka bort is kaphat. – Előretolta a poharat. Visszahúzta. – Nem, inkább kristályvizet.

János kérdőn nézett rá.

A kalauz csak mosolygott, a fejét csóválta. A cvikkeres úr szólalt meg:

– Ön túlságosan fel van hevülve. – A térdére eresztette az újságot, figyelmesen nézte Jánost. – És nem is tudom, mikor evett utoljára. Bort nem lehet csak úgy éhgyomorra.

János bólintott. A kristályvizes pohár után nyúlt. Majdnem felkiáltott.

Bogár mászott elő a poharak közül. Szerényen, szinte észrevétlenül, mint aki éppen csak arra jár. Piros hátú bogár, nagy, fekete pöttyökkel.

A cvikkeres is a tálca mellett állt, a bogarat nézte. – Megvehetné a gyerekeknek?

– A gyerekeknek?

– Miért ne?

– Megvehetné. – A kalauz rátette a mutatóujját a bogár hátára. Az megállt.

– Elmés szerkezet – mondta a cvikkeres. – A gyerekek bizonyára nagyon örülnének neki.

Fák között futott a vonat. A napfény vékony sávokban sütött be a fülkébe. Por szállt, finom, aranyszínű por. Meg valami zene.

A cvikkeres ujja a bogáron. – Mit akar, még zenél is. – Elengedte a bogarat. Az megint elindult a tálcán. – Vegye meg a gyerekeknek. Miért nem veszi meg?

Csönd a kupéban. A vonat szinte észrevétlenül futott.

A kalauz a bogár elé tolta az ujját.

János nézte, ahogy a bogár lassan, kényelmesen átkel a kalauz ujján.

A cvikkeres közelebb hajolt. – Igazán nem veszi meg nekik?

János az ajtó felé hátrált. Kiugrott a folyosóra.

– Ugyan! – Most már a cvikkeres nyakán volt a tálca. – Nem kell mindjárt fizetni.

János a hosszú folyosón rohant. Nem lehetett tudni, honnan lépett eléje a cvikkeres. Széttárta a karját, mintha egy régi ismerősét üdvözölné. A mosdófülke ajtajában is így fogadta. Aztán csak az arcát lehetett látni a folyosó homályos üvegajtaján, mintha odalehelték volna.

János leugrott a vonatról.

Utcán állt. Elolvasta a táblát. Aradi utca.

– Anyja barátnőjének itt a trafikja.

– Persze, a Mayának – szólalt meg mögötte a gondnok agyonmosott burettöltönyében.

– Cukorkaüzletet akart a Maya néni. Cukorka meg csokoládé.

– Azért ez se olyan rossz a Maya néninek. Ez a trafik.

– Beülök hozzá egy kicsit. – János lassan elindult. – Tudja, régebben néhányszor nálunk ebédelt. Özvegyasszony, és hát…

– …a kedves papa mindig szerette az ilyen özvegyeket.

– Mit akar ezzel?

– Semmit, igazán semmit. – Újságot húzott elő a zsebéből. Belenézett, visszacsúsztatta. – Azért mégse menjen el a Maya nénihez.

– Miért? Legfeljebb apát is ott találom.

– Inkább a vámosokat.

– Mit beszél?

– Megszállták a trafikokat. Beültek minden trafikba.

János még akart valamit kérdezni. De akkor már egy kapualjnál voltak. Feltűzött szuronyú katona járkált odabent. Olykor beleveszett a sötétbe, aztán egyszerre csak előttük volt az éles, keskeny arca.

Kopaszos férfi sétált az udvarban, hátrakötött kézzel. Az udvarban és az emeleteken végig csukott ajtók. Az ablakfüggönyök leeresztve. Az első emeleti gangon katona üldögélt, hokedlin, térdére fektetett puskával.

Az a férfi meg csak járkált körbe-körbe.

– Idehozzák sétálni a börtönből. – A gondnok arrébb húzta Jánost. – Minden délután kettő és három között ideszállítják.

– De hát ki ez?

– Forradalmi biztos volt. Most kezdődött a perük. Maga nem olvas újságot? Nem hallott a biztosok peréről? Felszántották a lóversenyteret. – Hátrálni kezdett. – Az ő fia is az Otthonban volt. – Arra eliramodott.

János újra be akart nézni abba az udvarba. De sehogy se találta.

Elment egy odúszerű kávéház előtt. Félelmetes sötétség odabent. Vendéget, pincért nem lehetett látni. Apa hangja hömpölygött végig.

– Már egy órája könyörgök az Ilustriertéért! És hol a Graphic? Ez maguknak kávéház? Balkán! Ázsia!

Magas, ősz nő emelkedett fel az állólámpa fényköréből.

– Nahát! Maga az?!

János átbaktatott a homályos szobán. Az állólámpa az egyetlen fényforrás. De a hatalmas ernyő alig engedett ki valami fényt. A könyvszekrény mellett, mintha többen állnának, pohárral a kezükben.

Az ősz nő János felé indult.

– Csak nem Zsókát keresi?

– Zsókát? – Egy pillanatra megállt.

– Na igen. – A nő feléje hajolt. – Meg kell mondanom, meglehetősen csodálkozom azok után.

– A szobája. – Ismét elindult. – Beülök a szobájába. Pár perc, legfeljebb egy félóra.

A nő hátravetette a fejét. – Le akar ülni nála!

János folytatta az útját. Tudta ő nagyon jól, merre kell menni a kis szoba felé, át az ebédlőn, a hálón, a fürdőn.

– De hát ő már nincs itt, férjhez ment. – Az ősz nő vele tartott szobáról szobára. – Egy orientalista a férje.

Kiértek a szűk folyosóra. Szekrények kétoldalt a fal mellett. Alig tudták átpréselni magukat.

– Igazán nem várhatott magára.

– Persze, persze.

Lomha madár emelkedett fel az egyik szekrényről. Mindjárt vissza is ült a bőrönd tetejére.

– Zsókáék küldték Maléziából. Örökké úton vannak.

– Nem maradok sokáig. – Megállt egy ajtó előtt.

– Lehetetlen – suttogta az anya. – Átrendeztük a szobát.

– A dívány azért még megvan. Ott mindig lehetett üldögélni.

– Üldögélni!

Akárcsak egy képkereskedés raktárába lépett volna. Mozdulni se lehetett az összezsúfolt képektől. Borús tekintetű hindu nézett rá. Fátyolos nő, korsóval a vállán.

– Itt kell lennie a díványnak!

Dobálta a képeket.

– Mit csinál?! – hallatszott kintről az anya hangja.

János az ajtóhoz ugrott. Bezárta.

– A férjem gyűjteménye… tönkreteszi! – Dühödt kaparászás az ajtón. – Megírom Zsókának! Mindent megírok!

A képek megcsúsztak, lezuhantak.

Előtte a dívány. Ketten üldögéltek rajta: a cvikkeres úr és a gondnok. A gondnok csuklója zsebkendővel összekötve jó szorosan.

– Ő hozta a nyakamra a gyerekeket – mondta, ahogy felnézett Jánosra.

– No, persze, ön csak az orvosuk volt. – A cvikkeres felállt. – A doktor bácsi.

A gondnok a fogával tépkedte a zsebkendő csomóját. De valahogy rendkívül türelmesen. Nem is tépkedte. Inkább csak úgy rágcsálta. Majd, ahogy egy pillanatra abbahagyta:

– Beszélhetne egy kicsit a nagybátyjáról.

– Beszélhetne – bólintott a cvikkeres. – A Béláról.

János hallgatott. Aztán kibukott belőle

– Feleségül akarta venni az Aranyt. Ő is meg az Andor is, a másik nagybátyám.

– Az Arany! – A cvikkeres felsóhajtott.

A gondnok végképp abbahagyta a rágcsálást. Valami mosolyféle jelent meg az arcán.

– Mutasson nekem valakit – mondta a cvikkeres -, aki nem volt szerelmes az Aranyba. A magamfajtának persze nem sok esélye lehetett. – Dúdolni kezdett, dúdolt, dúdolgatott. – Akit imádok, egy tüzér, csak egy tüzér, akit imádok! – Hirtelen abbahagyta. – Szóval a Béla elvállalta az egyik biztos védelmét.

János értetlenül rázta a fejét.

– Nem tudja! – vihogott a gondnok. – Nem olvas újságot?

– Miért ne vállalta volna el? – folytatta a cvikkeres. – A Béla ügyvéd. Úgy hallom, kiváló ügyvéd. Igaz, hogy jobban szeret kávéházba járni, mint tárgyalásra… Úgy hallom, utálja a tárgyalásokat. És most mégis! Azért ez egy kicsit furcsa, valljuk be.

– Szeretnék leheverni. Csak egy félórára.

– Leheverni? Ön le akar heverni?

– Félórára.

– Jó, de stoppolom az időt. – A cvikkeres fölrántotta a gondnokot. – Nem hallotta, hogy a barátunk le akar heverni?!

Gyerekarc vágódott az ablaküveghez.

– Novák! – János fölrántotta az ablakot, kiugrott a kertbe. Rohant át az úton, egy hegyoldalig.

Szandál leszakadt csatja a füves árokban. Felemelte, a térdéhez ütögette.

Fölfelé nyomult a hegyoldalon.

Gyerekek hintáztak egy tisztáson. Csukott nyakú, fekete posztóruhában. Kopaszra nyírt, mosolytalan arcok. Alig lendült a hinta. Nem szállt vele nevetés.

Szürke ruhás nő ütemesen tapsolt.

János a hintázók között járkált. Felmutatta a szandál csatját, mint valami jelt.

– Novák! – súgta egy arcba. Majd egy másikba: – Pál Tamás! – Pörgött, keringett közöttük, ahogy mondta a neveket. – Vidács! Holl! Kutas!

Meg se rezdültek az arcok. Nem volt tekintetük.

János elhallgatott. Csak nézte, hogy szállnak a hinták azokkal a lenyírt, fekete ruhás alakokkal.

Mindjárt megismerte azt a hátat. Ahogy előrehajolt, ahogy valósággal rábukott a kapualj kövére. A cipőpertlijét igazgatta. Valaki kilépett a kapuból, kicsit meglökte a vállát.

– Hólyag! – mondta apa, minden bosszúság nélkül. A pertlit húzogatta. Azt akarta elérni, hogy mind a két szára egyenlő legyen.

Sohase tudta rendesen megkötni, gondolta János. Ez azért nem zavarja túlságosan. A kocsiút közepén is lehorgonyoz, ha éppen úgy adódik. Leállítja a forgalmat.

Többen is kijöttek a kapuból. Úgy látszott, elsodorják apát. De nem. Rendületlen nyugalommal húzogatta a pertlit.

János el akart somfordálni mögötte. De akkor, kezében a pertlivel, megszólalt.

– Miért nem köszönsz a Garaminak?

János megállt. Nem tudott továbbmenni. Állt, és nézte ezt a hátat.

Apa meg se fordult. Csak, ahogy a cipőfűzőt húzogatta:

– A Garami mondta, hogy újabban nem köszönsz neki. Micsoda hülyeség! Azért, mert most rossz passzban van? Tudod te, ki volt a Garami? A Werner Huschke titkárja Berlinben. Csakhát aztán elvették a katedráját a Huschkének, megfosztották a katedrájától, és akkor a Garami… Szóval csak ne nagyképűsködj, öreg, nem áll az jól neked.

János kicsit közelebb ment.

Apa sehol. A pertli szakadt zsinórja. Ez volt a kövön.

Hatalmas oszlopcsarnok. János lassan jött előre, mintha keresne valamit. Merev, bajuszos arc az oszlop mögött. Fekete télikabátos fiatalember, kerek diáksapkában. Már nagyon régen figyelhette Jánost. Akárcsak a többiek. Diáksapkák az oszlopok mögött. Kerek diáksapkák, csúcsos fövegek. Mozdulatlanok, ahogy János elment mellettük. Egy tejfelesképű fiú cigarettázott. A szája sarkából lógott ki a cigaretta, hetykén, szemtelenül.

Szürke lépcsősor.

Zsakettes urak a lépcső tetején. Némelyik zsaketten rendjel. Középen lila cingulosos pap és egy kövérkés, meghatott tekintetű férfi. A pap kezében kerek diáksapka.

János fölfelé ment a lebegő fényben. Nem nézett hátra. Tudta, hogy azok is elindultak. A kerek diáksapkák, a csúcsos fövegek.

Halk taps a magasból. És akkor a pap:

– Mindnyájan összegyűltünk az ősi kollégium falai között, hogy egy olyanvalakit avassunk fel, aki egész életével példát mutatott nekünk.

Ment felfelé. Körülötte a sapkák. Odafentről már csak valami mormolás hallatszott. A lépcsőről meg halk, pimasz füttyengetés. Majd egy csöndes, tiszta hang:

– Tokapofa! Mit akarnak itt a tokapofák!?

A diákok ellepték a lépcsőt. János megállt. Csak menjenek el mellette, csak mind menjenek el, aztán majd szépen lelép. Azok egyre többen voltak. Krákogtak, harákoltak, pisszegtek, fütyültek.

– Mit akarnak itt a tokapofák?!

Elhallgattak. Csöndben vonultak felfelé.

A pap: – Köszöntjük a mi új díszdoktorunkat. – A kövérkés férfi fejébe illesztette a sapkát. Kicsit megigazította.

Azok meg nyomultak felfelé. Egy csúcsosföveges előrerohant, leverte a kövér férfi fejéről a diáksapkát.

– Le vele!

– Ez az! Le a tokapofákkal! – zúgott a kórus. – Pfúj! Pfúj!

A kövér lehajolt, hogy felemelje a sapkát. Belerúgtak. Lefelé repült a lépcsőn. Az egyik zsakettről letépték a rendjelet.

– Ki hozta ide a tokapofákat?

– Ki hozta a tokapofákat a testületbe?

A pap mozdulatlanul állt a lépcsőn. Tekintete egy pillanatra találkozott Jánoséval. Mintha megismerte volna.

Jánost hátulról előrenyomták. Szinte a levegőbe emelkedett. Megperdült, zuhanni kezdett lefelé. Bele az üvöltésbe.

– Ki a tokapofákkal!

– Üsd, ahol éred!

– Ne sajnáld!

Közrekaptak egy sovány fiatalembert. Lerántották a földre.

– Ki hozta a nyakunkra a tokapofákat?

– Rohadt kis nyalizó!

– Üsd! Üsd!

János lent volt a mélyben. Térdét arca elé húzta. Így talán nem látják. Valaki megállt előtte, kopogott a térdén.

– Doktor… keljen fel, doktor.

Még jobban felhúzta a térdét. Csakhogy szétfeszítették.

– De hiszen ön orvos – hajolt föléje egy szakállas arc.

– Mit akarnak? – Szerette volna felhúzni a térdét, de visszanyomták.

– Jöjjön. – Hátulról felemelték. Kitépték a tömegből, belökték egy terembe.

Az asztal… Ezt látta meg először. Hosszú, barna asztal, mindenféle csapokkal. Karcsú, ezüstös csapok, sárgák, rozsdásak. Elnyúlt gumicsövek.

Kopott bőrfotel a sarokban. Két lecsüngő kéz, féloldalra billent fej. János a felszakadt homlok előtt volt. Csúnyán felszakadt. Az arc is véres. Maszatos, meggyalázott arc. Éteres vattával dörzsölte. Átnyújtották a vattát. A gézt, a tapaszt. Az ajtó többször is kinyílt. Zúgás hallatszott. Gonosz, ellenséges zúgás.

A homlok eltűnt. Egy száj sötéten, véresen tátongó barlangja.

Újabb sebesült. János csak a feltépett ingmellet látta.

A pap is feltűnt. Az ablakmélyedésben állt. Nézte, ahogy János dolgozik, közben kiflit rágcsált. Fölötte, a szekrény tetején, kitömött bagoly.

Sistergés. Először csak vékonyan fütyülve. Majd egyre vadabbul.

– Megszólaltak a csapok. – A pap, ha lehet, még jobban behúzódott az ablakmélyedésbe. – Legalább negyven éve nem szólaltak meg.

János megfordult.

Hörögtek, remegtek az asztal csapjai. Párás, bugyborékoló víz tört fel belőlük. A pap bögrét tartott alájuk.

– Egyszerűen nem lehet parádi vizet kapni.

A csapok elhallgattak. Senki se volt a szobában, csak a sebesültek. Az egyik fotelben, a többi a földön. Az asztalon is feküdt valaki. Oldalt fordult, hörögni kezdett.

János odaugrott, hogy elkapja.

Nyílt az ajtó. Diáksapkák tűntek fel. Kerek diáksapkák, csúcsos fövegek. A sebesültet tartotta, úgy fél kézzel. Közben csak nézte, ahogy azok jönnek befelé.

Megálltak előtte. Egy vékony bajuszos fiú nagyon halkan:

– Szóval, maga…

Mondani akart valamit, de a másik leintette.

– Hagyja csak, hiszen maga a foglalkozása, a hivatása szerint…

Valaki felvakkantott. – Hivatása szerint!

A sebesültek között állt. A sebesültek meg a diáksapkák között. Az egyik fiú azt az asztalra fektetett alakot nézte.

A vékonybajuszos rámutatott a bekötözött homlokra: – A Huszár. Ismeri?

– Nem ismerem.

– Nem ismeri? – hátrafordult a többiekhez. – Azt mondja, nem ismeri a Huszárt. De ezt csak ismeri! – Turkálni kezdett a sebesültek között. Dobálta őket. Végre kiválasztott egyet. – A nagybátyját csak ismeri!

– Béla!

– Béla, persze! – diadalmas nevetés. – Vörösőr volt. A postánál állt, a postát őrizte.

Feltépték az ajtót.

– Hozzák a rektort!

A szoba kitágult. Megint a lépcsőket lehetett látni. Az oszlopokat.

– Megfürdetjük a rektort! – tört fel a kiáltás. – Fürödjön a rektor!

János lerohant a lépcsőn. Vele szemben egy idősebb férfit hoztak fel, székre ültetve. Szeme lecsukva, alsó ajka élettelenül lefittyedt. Diákok nyargaltak fel vele a lépcsőn. Egyre csak azt ordították:

– Fürödjön a rektor! Fürödjön a rektor!

János oszlopok között futott.

Homályba vesző oszlopcsarnok. Az oszlopok ritkulni kezdtek, lassan elmaradtak.

A földalatti alagútja.

János elhagyott sínek között baktatott. Kövek hevertek az úton. Rézdarabok. A fal félig leszakadva. Talán valami omlás lehetett. Az biztos, hogy nem jön kocsi.

Alakok tűntek fel. Katonatisztek, hosszú köpenyben, emeletes csákókban. Valahogy mind meggörbültek, akár a megtört szivar. Kezüket hátrakulcsolva igyekeztek valahova. Az egyik bevárta Jánost. Feléje fordította az arcát. Egy mosoly emléke jelent meg a ráncok között.

– A kedves mama a függöny mögül kukucskált.

– A kedves mama?

– Az ön édesanyja. Egymással szemben laktunk akkoriban. A függöny mögül kukucskált. Azt hitte, hogy nem veszem észre, de hát persze hogy észrevettem.

Ott álltak a sötét alagútban. Egy pillanatra mintha valami dübörgést lehetett volna hallani. Az öreg tiszt megérintette János karját. Elindultak.

– Akkor persze még másképp festettem. Képzelheti! A hadnagy úr!

Kezét fáradtan csákójához emelte, ahogy egy csapat tiszt elment mellette.

– Képzőbe járt a kedves mama. Ha véletlenül összeakadtunk az utcán, mindig elejtette a könyveit. – Csöndesen nevetett. – Össze voltak szíjazva a könyvei, aztán mégiscsak szétpotyogtak.

– Maslija is volt?

– Masli? – A tiszt mintha meglepődött volna. Majd szaporán bólogatott. – Az, az, masli! – Karon fogta Jánost. – Hanem, tudja, szigorúan bántak vele. Szigorú neveltetésben volt része. Sok mindent láttam onnan az ablakból.

Legszívesebben kiszakította volna karját a tiszt kezéből. Elrohant volna, hogy ne is hallja.

– Verték… és nemcsak pofonokat kapott. Volt a házban egy kis korbács. Önnek sose beszélt erről? A kis korbácsról?

– De, igen, talán.

– Nem akarok titkokat elárulni. – A hang elhidegedett. – Családi titkokat. Távol áll tőlem.

Elengedte János karját.

Az alagút hirtelen véget ért. Kint voltak a Hősök terén. Alig lehetett világosabb, mint odabent.

A vezérek szobrai a hajnali szürkületben. Egymás mellett és mégis magányosan. Mintha már régen összevesztek volna. Mintha már régen egy szót se szólnának egymáshoz.

– Ond vezér nem akart idejönni ebbe az országba. – Valaki elment János mellett. – Ond volt az igazi, rá kellett volna hallgatni. Csakhát, a többiek!

Emelvény a téren. Körülötte tisztek, félkaréjban. Előtte sötét, mozdulatlan tömeg.

Odafent fehér ruhás, nagy kalapos hölgy. Összecsukott napernyőjét cipője orrához érintette. Mintha nem is a sáros, borús fényű ég alatt lenne, de inkább egy nyári réten.

– Vali néni! – János közelebb ment.

A hölgy mosolygott, a fejét rázta. Ő pedig megkérdezte:

– Mi van Gábor bácsival? Nyugdíjazták?

A hölgy mosolygott. Napernyőjét lógázta.

Jánost elrángatták.

– Miféle Vali néni? Mit Valinénizik itt?!

– A nagynéném.

Mindenki elhallgatott. Majd egy rémült hang. – Ez a kormányzóné!

János egy sarki kávézónál állt. Vele szemben két keménykalapos férfi.

– Az iratokat.

– Tessék. – Átadta a villamosbérletét.

– Ez nem kombinált bérlet – mondta az egyik keménykalapos.

Megszólalt a zene. Az emelvény felé fordultak.

Cilinderes férfiak a kormányzóné előtt.

– Főméltóságú asszonyom, engedje meg, hogy felbocsássuk a galambokat.

Ketrecek az emelvény szélén. János egész közel került a ketrecekhez. Szárnyak tört csapkodása, felemelkedő csőrök. És tollak, tollak.

– Hadd röppenjenek fel egy nagy nemzedék ivadékai. A világháborús hősi galambok ivadékai!

A ketrecek kinyíltak. Az ivadékok felröppentek.

A kormányzóné az üres ketrecek között. Tollak keringtek körülötte. Pihe szállt az arcába. Megpróbálta arrébb lökni az ernyőjével, kergette, még rá is fújt. Riadtan, kislányosan nevetett, ahogy a pihék közé fújt.

Szólt a zene. A ketrecajtók végig nyitva. Ömlött belőlük a toll.

– Tessék jönni – János felnyújtotta a kezét.

A kormányzóné eltűnt a tollak és pihék kavargásában.

Az ablaknál állt, és a lépcsőkre bámult. Már nem is tudta, mióta áll az előszobaajtó kis üvegablakánál, és nézi, ahogy a tábornok jön felfelé a lépcsőn.

A tábornok lassan jött fölfelé a vigasztalanul tisztára sikált lépcsőn. Köpenye vállára dobva, szürke gyapjúsál a nyakában. János úgy érezte, hogy a tábornok sokáig ülhetett a téren, egy padon. A tér is épp olyan üres lehetett, mint most ez a hajnali lépcsőház. János végig látta a barna ajtókat. Az ajtókat a lépcsőházban, a gangon.

A tábornok keze a karfát sikálta. Olyankor megállt. Igazított valamit a kardján, vagy csak úgy maga elé nézett.

Bezárom az ajtót, gondolta János. Jól bezárom, és aztán visszamegyek a szobába.

Előtte állt a tábornok. Az egyik ujját az üvegablakhoz nyomta. Közben, mintha rá akarna lehelni.

A tábornok bent volt az előszobában. Egy képet nézett a szekrény mellett. Előkotorta öreg, drótkeretes szemüvegét, úgy hajolt a képhez. – Város, valamilyen város. Azért egy domboldal mégiscsak más, domboldal, présházzal.

– Présház, az nincs – János hátrébb húzódott.

– Azt hiszi, hogy szeretek inni? – Csalódottság volt a tekintetében, ahogy Jánosra nézett. Hirtelen a kardjára mutatott. – Beleakadt valamibe, segítsen, kérem.

János a kard fölé hajolt. Majdnem összeért a homlokuk.

– Le kell tennem – mondta a tábornok. – Néha azért mégiscsak le kell tennem.

János ujjai eltűntek a kardbojtban. Majd, mintha valami páncélt érintettek volna. És megint csak majdnem összeért a homlokuk.

Le fogom lökni a csákóját, le fogom sodorni.

– Beállíthatom oda a sarokba?

– Igen, hogyne.

– De hát nem tudom lecsatolni, és ön se, hiába.

Egymásra meredtek.

A tábornok felegyenesedett, szelíden befelé tolta Jánost.

– Nincs bevetve az ágy – makogta János. – Még nincs bevetve.

A tábornok a könyvszekrény előtt. János egyszerűen nem tudott beljebb jönni az ajtóból.

A tábornok keze végigfutott a könyvespolcon. Kiemelt egy kötetet, belelapozott.

Az ablak előtt tejszínű ködben úszott az utca. A tábornok még jobban összezsugorodott ebben a szürke fényben. Valósággal belefeledkezett a könyvbe, ahogy úgy állva olvasott. Néha Jánosra pillantott.

János az ajtóból:

– Az apám… ezeket a könyveket az apám szedte össze. Mindenfélét összehordott, én nem is tudom.

Egymással szemben ültek. A tábornok előrehajolt, az oldalára tette a kezét.

– Nem is a szúrások miatt, az engem nem zavar.

János mereven kifeszített derékkal ült. Mit akar a szúrásaival?

– De a köhögések, és most már éjszaka is. – Figyelmesen nézett Jánosra. Halványan elmosolyodott. – Nehéz légzés, ahogy maguk mondják.

János meg se mozdult. Ezt nem lenne szabad hallanom. Nem lenne szabad, hogy elmondja nekem.

– Talán egy kivizsgálás… mit gondol? – Gyanakvóvá vált az arca. – Persze ha túlzsúfoltság van önöknél. – Várt egy kicsit, majd rosszindulatú, éles hangon: – Túlzsúfoltság van?

János az ablaknál állt. Vékony faágak belefúródva a ködbe. Odakint valami mozgás támadt. Mintha alakok rohannának. A katonák. A katonák, akik a tábornokot keresik.

Elfordult az ablaktól.

A tábornok rádiózott. Az öreg, barna készülék fölé hajolt, a középső gombot csavargatta. Recsegés, szaggatott, sipító hang, zenefoszlány. Megint csak recsegés. Rosszallóan felnézett.

Mire János:

– Még anya vette a tisztviselői fizetéséből. – Maga is meglepődött, hogy milyen sértődött a hangja.

A tábornok a gombot csavargatta. – Az édesanyja tisztviselő?

– Korán nyugdíjazták, a szeme miatt.

Megszólalt a zene. Kissé bánatos, halk keringő.

– A nyugdíjából már nem tudott volna rádiót venni.

Ezt mondta János. De a másik nem hallotta. Valósággal belebújt a készülékbe. Szólt a keringő, és ő ütemesen bólogatott.

János a gallérját nézte. A ráncos, öreg nyakát. A kardját, ahogy a lábai közé ékelődik.

Már keresik. Katonai osztagok vonulnak a városban, különítmények. Szólni kell valakinek, még mindig jobb, ha én…

Kifelé hátrált, becsukta a szobaajtót. A falhoz húzódott. Aztán lefutott a lépcsőn.

Rosszkedvű, ködös reggel. Az emberek mintha kendőt kötöttek volna az arcuk elé.

János egy öregasszony után vetette magát.

– Kérem! Kérem szépen!

Az öregasszony egyre gyorsabban lépkedett. Alig lehetett beérni.

– Bent van nálam valaki.

Az öregasszony nem nézett Jánosra. Egymás mellett ügettek.

– Látogatóm van. Egy bizonyos…

Az öregasszony iszonyodva ránézett. Valósággal eliramodott.

János ott állt az utcán, mozdulni se tudott.

Kis csoport jött vele szembe. Fázósan behúzták a nyakukat, hónuk alatt csomag.

– Ha felugranának hozzám! – János felemelte a kezét. – Csak egy pillanatra.

Az egyik férfi ránézett. – Ha felugranánk?

– Teát csinálnék. Jó forró teát.

– Mit mond? – kérdezte valaki.

– Teát csinálna – magyarázta a férfi.

– De rumot nem tenne bele! – hallatszott egy női hang.

– Felugorhatnának – motyogta János.

Senki se volt mellette. Lámpák imbolyogtak a ködben. Tétova, elvesző fénypontok.

Egy csoport katona ment el, vállra dobott puskával, zsebre dugott kézzel. Lódobogás. A katonák rosszkedvűen hátrafordultak.

Lovas katonák vágtattak, hosszan előrenyúlva a lovukon. Az egyik valamit odakiáltott a gyalogosoknak.

– Tüzelnek! Mindjárt tüzelnek!

Behúzódott a kapuba. Várta a puskaropogást.

Asztalok a kapualjban. Apró kis asztalok, székekkel. Az egyik asztalnál lompos bajuszos férfi újságot olvasott. Kávéját kavargatta. Mögötte összebújt szerelmespár.

A kapualj mélyében egy nő felkelt az asztalától, elindult János felé. Fejét féloldalt dűtötte. A szemüveg furcsán kislányossá tette az arcát.

– Anya!

Anya megállt előtte, félénken elmosolyodott. – Apád már megint rendelni akar valamit. – Várt egy kicsit. – Már ittunk egy tejeskávét, de ő megint csak rendelni akar.

Elhallgatott.

János is hallgatott. Várta, hogy az a másik is fölkeljen az asztalától, és előrejöjjön. Ott ül valahol hátul, a nyakkendőjét rángatja. Előtte egy halom újság. Valóságos újságtorony.

Anya kinyújtotta a kezét, de nem érintette meg Jánost. – Fönt van még nálad?

– Nálam? Kicsoda?

– A hölgy, Jancsikám. Láttam fölmenni. Apád azt mondta, hogy ő sose küldte el hazulról a szüleit, ha vendége volt.

– Milyen vendége?

– Ne törődj vele, fiacskám, bárki feljöhet hozzád.

– De anya…

– Nekünk még igazán nem kell hazamenni, nem fontos. Csak foglalkozz a hölggyel. – Hátrálni kezdett. – Nem tudom, apádnak milyen hölgyvendégei lehettek, de aki hozzád feljött, az bizonyára… – Lassan távolodott. – És itt vannak lapok, képeslapok. Még ki se néztem, annyi van. Csak apád mindig rendelni akar.

Anya eltűnt az asztalok között.

A bajuszos férfi letette az újságot. Csöndesen dobolt az asztalon. Egy idősebb nő a szomszédjához hajolt. – Es regnet… esik, esik az eső. Mondja utánam. Maga sose mondja utánam.

Csönd volt a kapualjban. Csak az a suttogó hang:

– Miért nem mondja utánam? Es regnet… es regnet.

– Tudod, ők lelkileg nem passzolnak egymáshoz. – Hajlott hátú, ősz férfi János mellett, agyonkefélt, fekete kabátban, harisnyával a nyakában. Egy lakásajtóban állt, kezében ruhakefe.

– Kálmán bácsi!

– Apád és anyád lelkileg nem illenek egymáshoz. – Megfogta a harisnyát, szelíden húzogatni kezdte. – Ez mindjárt nyilvánvaló volt. Apádnak egy másik nő oldalán lett volna a helye, míg anyádnak egy másik férfi oldalán. De hát így történt!

– Kálmán bácsi itt lakik?

– És hogy így történt, annak bizonyos következményei voltak.

– Ebben a házban lakik?

– Az ilyesminek mindig a gyerek issza meg a levét. Tudom, fiam, tudom. De azért nem kellett volna őket így útra tenni.

– Útra tenni?

– Szervusz, Jancsika. – Elindult a hátsó lépcsőház felé.

Köd szállt az udvarban.

János az előszobában állt. Előtte a tükrös szekrény, egy kép, a gázóra. Ruhakefe a gázórán. Leemelte. Meggyőződéstelenül kefélgette a vállát.

Zene hallatszott bentről. Árnyak az ajtó üvegjén. Összefonódó, táncoló pár.

János bent volt a szobában.

Azok ketten észre se vették. A tábornok és az a kissé ünnepélyes arcú, ősz nő. Táncoltak. A rádióban szólt a zene, és ők táncoltak.

– Urbánné!

Meglehetősen kinyúlt pulóver, magas szárú fűzős cipő. Ez volt Urbánné. Hátravetette a fejét, félig lehunyta a szemét.

A tábornok, úgy tánc közben, igazított valamit a rádión.

János a könyvszekrényhez húzódott.

– A Hóesés-keringő! – suttogta Urbánné.

Ködből előmeredő faágak az ablak előtt. A bevetetlen ágy. A táncoló pár. János megfogta a takarót, mintha most már be akarna ágyazni.

– Érzem a hópelyheket, a hópelyheket az arcomon.

János az ágy szélén ült, összekulcsolta a kezét.

Recsegés a rádióból. Kellemetlen, száraz recsegés. A tábornok egy mozdulatot tett a készülék felé. Keze a levegőben maradt. Az ajtó felé fordult. A nyitott ajtó felé.

János felállt.

Az ajtó nyitva. Az előszobában katonák. Felsorakoztak, kétoldalt, a falnál.

A tábornok elengedte Urbánnét. Az egyedül táncolt, hátravetett fejjel, félig lehunyt szemmel.

A rádióból megint zene szólt. Trombiták, ködbe fúlt trombiták…

A katonák az előszobában. Egy se akadt, aki belépett volna.

A tábornok Jánosra nézett. Az egy mozdulatot tett. Egy olyan törött, sajnálkozó mozdulatot.

Kürtök szóltak a rádióból. A katonák mögött borúsan csillogott az előszobatükör. Urbánné egyedül táncolt.

– A hópelyhek…

A tábornok már nem volt a szobában. Az előszobában se volt senki.

Lábtörlőkkel vágtatott végig a házban. Hol a másodikon tűnt fel, hol az ötödiken. Szórta, dobálta a lábtörlőket.

– Ez megtéveszti őket!

A lakók kint álltak az ajtó előtt. Az ajtó előtt, a gangon, a lépcsőházban. Nézték, hogy hajigálja a lábtörlőket.

János meg csak cikázott az emeletek között.

– Nem értik? Ez megtéveszti őket! Akik majd jönnek… Szét kell szórni a lábtörlőket!

– Hogyan? Mit beszél? – A gyógyszerész kinézett az ablakból. Egy képet tartott a kezében. Mintha éppen most akarná fölakasztani.

János közelebb ment, megnézte a képet. Keskeny arcú nő, szalmakalapban.

– A Nani. – A gyógyszerész behúzódott a képpel.

– Bécsből hoztam magammal a Nanit.

János továbbrohant.

A lakók szótlanul nézték. Aztán elfordultak, és már senki se volt a lépcsőházban.

Egyedül anya állt a gang rácsánál.

János elfulladva megállt. Lábtörlők potyogtak a hóna alól.

– Anya! – Feléje dobott egy lábtörlőt.

Nyurga, csodálkozó szemű kamasz lány, fodros szélű kötényben. Elképedve megrázta a fejét, ahogy a lábtörlő lehullott az udvarra.

Egy gyümölcsösbódénál állt.

Kivilágított gyógyszertár az utca túlsó felén. Innen is látni lehetett, hogy nincs bent senki.

Körülnézett. Szétgurult almák, narancsok a bódé mellett. Néhány teniszlabda.

A földhöz ütögetett egy labdát. – Be kell csomagolni apa kollégiumi bőröndjét. Apa ötre vár a papírral. Hol kapok én kék csomagolópapírt?

Elhajította a labdát. Elindult az üres, kivilágított boltok között. Az egyikben hatalmas mérleg. Nem is mérleg, mázsáló. Valaki megérintette a vállát.

– Mi lesz a hadkötelezettséggel?

János a szemüveges férfi felé fordult. Hirtelen fázni kezdett az ingjében. A vállát dörzsölgette.

– Boszniából visszaözönlenek a csapattestek. Most minden azon múlik, mi lesz a hadkötelezettséggel.

János hallgatott. Vállát, karját dörzsölgette. Váratlanul kibukott belőle:

– És a zakóm?

A szemüveges közelebb hajolt hozzá. – Levetettük a mundért? – Várt egy kicsit. – De hát nem maga az egyetlen.

– Bent maradt egy papírboltban, zsúfoltság volt… zsúfoltság…

Feltűnt egy menet. Puhakalapok, keménykalapok. Nők fátyolban, malomkerék-kalapban. Fölfelé néztek az órákra, mintha valami jelre várnának.

A szemüveges megfogta János karját.

– A Nagyszálló elé.

– A frontról jött – mondta, ahogy Jánost betolta a menetbe.

– Nem, dehogy.

Meg se hallották. Egy nyeszlett kis pofa levetette a zakóját, és ráhúzta. Kicsit szűk volt, de mégiscsak…

– Köszönöm, Baum úr – bólintott János.

– Nem találkozott odakint az öcsémmel? Már hónapok óta nem kaptunk tőle semmit.

János hallgatott. Úgy elöntötte a szégyen. Visszaadom a zakóját, mindjárt visszaadom a zakóját.

Baum urat elsodorták. Egy nő került János mellé. Úgy menet közben megfogta a kezét.

– Mit gondol, lövetni fognak?

János vállat vont. A nő, szinte bizakodva:

– A kormánynak már igazán nincs más lehetősége. Könnyen lehetséges, hogy lövetni fognak.

Katonák a felvonulók között. Fáradt, elnyűtt arcok, sáros köpenyek. Leszakított vállpántok, letépett rangjelzések. A cérna kigöndörödött az üres parolin.

– A déli harctérről jöttek – mondta valaki János mögött. Majd váratlanul: – Nem akar beszélni a bajtársakkal?

– Nem, nem, én fel vagyok mentve… apa elintézte.

Döbbent suttogás a sorok között. – Azt mondja, hogy az apja elintézte!

Kávéházak előtt mentek el. Pincérek a járda szélén, szalvétával a karjukon, leeresztett tálcákkal. Mögöttük a kávéház odúja. Villany égett a páholyban. Egy vendég ráhajolt az újságra.

Nyitott vagon a sarkon. Katonák integettek. Nevetgéltek, a lábukat lógázták.

A felvonulók megálltak. Éljenezni kezdtek. Egy nő odaszaladt az egyik katonához, kendőt terített a vállára.

– Ezekhez sem megy oda? – kérdezte valaki, ahogy továbbmentek.

János nem felelt. Feltűrte a zakó gallérját, mert eleredt az eső. Egy pillanat alatt fényes lett az utca.

Ernyők nyíltak mindenfelé.

Ázott ernyők a Nagyszálló előtt.

Szekerek húztak el, rongyos köpenyes, foszladozó bakancsú katonákkal.

– Már elkezdődött a beszéd? – Egy férfi megpróbált előrefurakodni az ernyők között.

Távoli lövések. Az ernyők meginogtak.

– Lövetnek! (Női hang.) Mégis lövetnek.

– És a beszéd? Azért megtartják a beszédet?

Újabb lövések, most már közelebbről.

János átszaladt a másik oldalra, behúzódott egy kapualjba. Megint eszébe jutott apa kollégiumi ládája meg a csomagolópapír.

– Talán itt a házban lehetne kapni.

– Nem hinném. – Sportsapkás férfi állt mellette, zsebre dugott kézzel. – Mindenki csomagol. – Kikémlelt az utcára. – Figyelje csak.

Lövések, akár a jégeső.

– Fedélzeti fegyverek – bólintott a sportsapkás.

Fényes, fekete ernyők futottak el a kapu előtt. Sortűz. Elhanyatló ernyők. Megint sortűz.

– Gondoltam, hogy ez lesz a vége. – A sportsapkás közelebb hajolt. – Menjen innen. Ha meglátják velem…

– De hát ki maga?

– Minek akarja tudni? – Szomorúan elmosolyodott. – Jobb, ha nem tudja.

– És maga itt marad?

– Megvárom őket. – A kapualj kövét nézte. – Még mindig jobb, ha itt kapnak el.

János még kérdezett volna valamit, de kilökték az utcára.

A Nagyszálló üres lépcsősora. Néhány elhajított ernyő a kihalt térségen. A kopott vagon a sarkon. Körös-körül az ablakok lehúzott redőnyei. Egy elkésett redőny riadt, kétségbeesett csattogása. Aztán csönd. Talán mindenki elhagyta ezt a várost. Csak az órák. Ahogy ott álltak egy-egy utcán.

Lovasok tűntek fel a Duna-parton, tollas csákóban. Az egyik kivált közülük, lassan előrejött. Hangja átszállt az utcákon.

– Át kell számozni az órákat. Minden órát át kell számozni.

Csorgott az eső, végigfolyt az órák üveglapján.

Egyik kapualjból a másikba futott a levert forradalom vezére.

A kapuk döngve becsapódtak. Szakadt az eső.

János egy létra tetején állt. Csomagolópapírral próbálta befedni az óra számlapját. De hát ez sehogy se sikerült. A papír minduntalan elszakadt, kiviláglott a meztelen üveglap.

Nem adta fel a harcot. A csuromvizes papír már miszlikre szakadt, de ő csak ragasztgatta ezeket az ázott, tépett darabokat.

Apa a Barlang Mozi előtt ácsorgott. A plakátot nézte, szivarozott. Közben, úgy a szeme sarkából, ravaszkás mosollyal figyelte Jánost. Most nem lóghatsz meg, öreg. Körülbelül ez volt a mosolyában.

János különben egy lelket se látott a városban, ahogy a zsidótemplom felől jött. Megvakult, nappali kirakatok. Hatalmas, szürkészöld nyomdagépek egy pinceszerű helyiségben. Üres madárkalitkák. Üres gyerekkocsik. Üres utcák.

Az az egy alak a Barlang Mozinál.

– Anyádat fent hagytam a Balogh Böskénél. – Apa nem fordult meg, ahogy János megállt mellette.

Furcsa ez a kalapja, gondolta János. Még sose láttam barna kalapban.

– Egy dán kollégától kaptam – mondta apa.

Fény hintázott az utcákon. Mintha most locsolták volna őket.

– Persze, a tereket nem locsolják. – Apa elfordult a moziplakáttól. – A tereket hagyják porosodni.

Apa elindult, János is elindult. Elmentek a könyvkereskedések előtt. A kirakatban néhány könyv, odabent barlanghomály. Asztalok, székek a kávéház üvegje mögött. Csak éppen vendég nem akadt. Az egyetem kapuja tárva, de senki se tűnt fel az oszlopcsarnokban.

– Itt lakik a kormányzó borbélya. – Apa beintett egy kis utcába. – Legalább húsz éven keresztül ő borotválta a kormányzót. Csakhogy most nem hozzá megyünk.

Apa cipőjében nem volt fűző, és az a szürke szalonnadrág!

– Bódog Kálmán szerint csak színházba lehet felvenni egy ilyen nadrágot – bólintott apa. – Micsoda nagyképűség! Ez a reggelizőnadrágom.

Megálltak egy ház előtt. Boltíves kapu, lekopott felírással. Valamikor fogadó lehetett.

– Itt szállt meg a svéd király – magyarázta apa. – Ágyba kérte a reggelit. Kávé, vaj, dzsem, tojás.

Apa elővette bőrtárcáját, cetlik között kotorászott. Közben felnézett a kapura, mint aki a házszámot ellenőrzi.

– Még szerencse, hogy második József óta ki kell tenni a házszámokat. – Elsüllyesztette a tárcát. – Itt lakik, hát persze, hogy itt lakik.

– Kicsoda?

– Ferenczi Aurél, az utolsó konfliskocsis. – Ahogy befelé mentek: – A lóvasúttól rakták át, és ezt nagyon szégyelli.

Egy konyhában álltak. A kék kötényes nő rézüstből emelkedett fel.

– Tessék csak bemenni, itthon van az uram.

– Persze – mosolygott apa. – Ő már nem nagyon mozdul ki hazulról.

– Nem nagyon.

– Hát érdemes? – Apa egyre derűsebben mosolygott. – Most mondja meg, hát érdemes?

– De te örökké mászkálsz – szólt közbe János.

Csönd lett a konyhában. Apa még mindig mosolygott. De a nő arca elborult.

– Tessék hagyni a papát!

Apa legyintett, és eltűnt a szobában.

János és a konfliskocsis felesége kint maradtak a konyhában. Hokedlin ültek. Az asszony nagy bögre kávét tett az asztalra.

– Ó, a kedves papa! – Lesimította a szoknyáját. – A legjobb vendége volt az uramnak. A kedves papa meg a Begyács.

Edények és falvédők között ültek. Az udvarból besütött a nap, a szobából pedig apát lehetett hallani.

– Nagy Lajos turkevei gyerek, az író, na igen. Az öcsém a legjobb barátja. Maga ismeri a Bélát, persze hogy ismeri.

Az asszony János felé hajolt: – Nincs föl a kávén, nyugodtan megihatja.

Csészék, bögrék, tányérok, tányéraljak a konyhaszekrény üvegje mögött. Fénykép. Az a fehér sálas férfi mintha éppen csak besétált volna a bögrék közé.

János odament a képhez.

– De hiszen ez…

– A kedves papa. Csodálkozik? Ezen nem szabad csodálkozni.

A fénykép előtt álltak. Bentről zene hallatszott. Hegedű, brácsa.

János megfordult. Apát látta a nyitott ajtóban, álla alá szorított hegedűvel.

– A kedves papa behozza a tengerészethez.

– Kit?

– Az uramat. – Majd valami dühödt sziszegésben. – Miért ne hozná be? Csak nem szabad sürgetni.

Az asszony elhallgatott. Apa János felé intett a vonóval.

– Majd érdeklődjenek nála, a Mátyás téren. Mátyás tér 17.

Az én címemet adta meg, gondolta János. Miért az enyémet… miért az enyémet?

Az előszoba. Otthon voltak, az előszobában, mint akik valami hosszú útról tértek meg. Apa a csukott szobaajtóra nézett, majd Jánosra.

– Hát akkor, öreg…

Volt valami csöndes szégyenkezés a hangjában. Meg egyáltalán, ahogy ott állt, ferdén lecsuklott vállal.

János tudta, hogy semmit se szabad tőle kérdezni. Semmit. De mégis kibukott belőle:

– Hová mész?

Apa a fejét ingatta. Ő meg újra megkérdezte.

– Hová mész innen?

Apa vállat vont. Most már egészen kicsi volt. Kicsi és vékony. Behúzta a nyakát, nem felelt.

János meg egyre csak azt kérdezte:

– Most hová mész?! Most! Most!

– Nem megy fel az Emmiékhez? – Az asszony felintett a negyedik emeletre.

– Miféle Emmiékhez?

– Az Emmi annyit nyúzza a papát. – Csúfondárosan utánozva. – „Mikor hozza már el a kedves fiát? Mikor jön már el a kedves fia?”

– Nem is ismerem.

– Nem is kell. – Az asszony elhallgatott. Aztán nagyon csöndesen: – Az Emmi bátyja vöröstengerész volt. Többször bevitték, igen. Az Emmit is.

– A bátyja miatt?

– Nemcsak a bátyja miatt. Egy vörösparancsnok járt hozzá. Egy monitorkapitány.

Zene hallatszott bentről. Apa hangja:

– Bármikor adhatnék nyilvános hangversenyt. Minek? Mondja, minek?

– Kivégezték a monitorkapitányt.

A konyhaablaknál álltak.

Az asszony végtelen gyöngédséggel nézett rá.

– Az édesapja annyit beszél magáról… dicsekszik a fiával. – A konyha végébe húzta, egy pokróccal letakart vaságy felé. – Ne menjen fel az Emmihez! Mit akar az Emmitől?

Elérték az ágyat.

Az asszony egyre azt ismételgette: – Mit akar az Emmitől?

– Jó, jó – bólintott János. – Csak előbb lemosdok. – Felnyúlt a szekrény tetejére, hogy leemelje a szappant. Beleakadt valamibe a keze. Hajháló vagy micsoda.

Az asszony ledőlt az ágyra.

János ujjai beleragadtak abba a gubancba. Nem volt szabadulás.

A nő felnézett az ágyról. – Mit csinál a hajammal? – kérdezte elnyújtott, panaszos hangon.

János ujjai megmerevedtek. A nőt nézte, ahogy hever az ágyon. A vörös hajat a szekrény tetején. Egy öreg bőrönd mögül kígyózott elő, egyre kócosabban, egyre vadabbul. Rátekeredett a kezére, az ujjai közé nőtt.

– Egészen összekócol! – hallatszott az ágyról.

– Micsoda hajzuhatag! – Apa állt az ajtóban. Hóna alatt a hegedű.

– Ó, a feleségem haja! – Ferenczi Aurél kijött a szobából. Odament Jánoshoz, letépte a kezéről a hajat. – Valaki azt mondta, hogy Erzsébet királynőé volt ilyen.

– Na nem! – Apa a fejét ingatta. – Erzsébeté lágy fürtökben omlott alá, míg ez a maga vadságában…

– Egészen összekócolt! – Az asszony egy párna mögé bújt. – Este már nem is tudok elmenni.

– Dehogynem – mondta a férje –, addigra rendbe jössz. – Szelíd szemrehányással nézett Jánosra. – Tudja, nagyon kényes a hajára, az a büszkesége.

János még mindig úgy tartotta az ujjait, mintha tele volna hajjal.

– Azért Erzsébet inkább medalion-szépség – mondta apa.

– Medalion-szépség! – fuldokló nevetés a párnából.

– De akiben igazán élet van, akiből sugárzik az élet…

– A kormányzó hitvese! – vágta rá Ferenczi.

Apa egy pillanatra elnémult. – Meghajlok az ízlése előtt.

– Talán nem tetszik önnek a kormányzóné?

– Nem a zsánerem. Impozáns megjelenés, megengedem, de hát… – Jánosra nézett. – Tudod, hogy Bélának is tetszett a kormányzóné? Mindig azt mondta, hogy a férje méltatlan hozzá.

– A kormányzó? – Az asszony rémült arca a párna mögül.

Apa türelmetlenül intett a vonóval. A konyha közepére jött. Féloldalt dűtötte a fejét, körme hegyével a húrokat pöcögtette. – A köztársasági elnök felesége! Nem, kérem, ne is mondjanak semmit.

– Maga nem ismerte az Andort, a kisebbik öcsémet?

Ezt már az utcán kérdezte apa. A Teréz-templomnál voltak: apa, Ferenczi Aurél és János.

A templom mellett egy sor taxi. Az egyik sofőr kiugrott a kocsiból. – Tessék, kérem.

– Tanár úr! – János kicsit közelebb ment. – Pázmán tanár úr.

– Beszállunk? – Pázmán tanár úr meghajolt.

– Apa, nézd csak, Pázmán tanár úr! Az meg ott Attkáry Kálmán, aki elhúzott fizikából.

– Persze – bólintott apa. – Sikerült standot kapniok.

Ferenczi Aurél mélységes rosszallással: – Kiszorítanak bennünket.

– De apa, miért vannak mentősapkában?

– Bé osztályosok, bé osztályos tanárok.

– Kiszorítanak bennünket.

Pázmán tanár úr mentősapkában, agyonkefélt télikabátban, a taxi mellett állt. Apa intett, hogy köszöni, de nem.

Elindultak.

Körülöttük sátrak. Kis utcák a sátrak között. A búcsú kavargása. Szóltak a trombiták.

– Erre, csak erre! – harsogott az árus. – Itt kapható a finom, a habos…!

Cselédlányok katonákkal. Szinte mindenkit kiszorítottak, ahogy végighömpölyögtek a sátrak között. Bakákkal jöttek, és huszárokkal. Ulánusokkal és hegyivadászokkal. Angol gyarmati katonák fehér sisakja a csákók között. Gránátosok medvebőr süvegje. Olasz katonák tollas fövegje.

Egy őrmester kivált a tömegből. Jánosra meredt. Kedélytelen, szúrós tekintet.

– Ne izgulj, öreg – mondta apa. – Nem fognak besorozni.

A konfliskocsis csendes szemrehányással: – Az a baj, kérem, hogy a fiatalok nem akarnak katonának menni.

Apa türelmetlenül legyintett: – Szóval az Andort semmi más nem érdekelte, csak a nők.

Az őrmester a sarkon állt. Még mindig Jánost nézte.

– Mondtam, hogy ne törődj vele. – Apa megfogta a fiú karját. Tovább magyarázott: – Andor egy-két vizsga után az egyetemet is abbahagyta.

– De az úszásban… mintha olvastam volna róla.

– Hát persze hogy olvasott róla! De mennyire! Nagy reménység volt. Csak hát annyit nőzött!

– Maga nőzik? – Ferenczi, apán keresztül, János felé hajol.

Szőke nő bukkant fel, fekete bundában. Apára mosolygott, és nem volt már sehol.

– Az Arany! Mit akar itt az Arany?! – Apa egy pillanatra megállt. Elgondolkozva nézte a Teréz-templomot. – Talán ha Arany hozzámegy az Andorhoz… igen, ez még segíthetett volna. De hát a temetésére se jött ki. – Aztán, ahogy továbbmentek: – Téged nagyon szeretett az Andor, úszót akar belőled nevelni, sprintert.

– Sprintert?

– Mondja – fordult apa Ferenczihez –, gondolt maga egyáltalán a feleségére? Mégis, mit vásárol neki? Vagy úgy akar hazamenni, üres kézzel?

– Hát kérem…

– Tudja, egyszer Moszkvába utaztam egy táncosnő után. – Megint a templomot nézte, hosszan, figyelmesen. – Egy cigány táncosnő után.

– Mikor utaztál te Moszkvába?

– Régen, hát még régen. Na, de csak annyit akarok mondani, hogy nem mentem üres kézzel.

– És Vargha Ágnes? – Az utolsó konfliskocsis apa körül topogott.

– Mit akar vele?

– Azt mondják, komoly áldozatokat hozott érte.

– Még mit mondanak!

– Hogy ön indította el a pályán.

– Ugyan! Az Ágnes akkor már évek óta az Operett Színházban játszott. Na, és különben is! – Megfordult, vitte magával a másik kettőt.

Hosszú sor egy bódé előtt. Csöndesen ácsorogtak. Olykor egy-egy kéz kinyúlt, a levegőben matatott, visszahúzódott.

Beálltak a sorba. Üres, élettelen arc fordult feléjük. Ellenzős sapka, szűk, sötét kabát.

– Hogy van ez begombolva! – Apa az elcsúszott gombolást nézte. Dühös türelmetlenséggel kigombolta. Végiggombolta, hogy aztán újra begombolja.

Kabátok. Egy sor félszeg, rosszul szabott kabát. Elcsúszott gombolások.

Apa hol az egyikhez fordult, hol a másikhoz. Itt begombolt, ott kigombolt.

Elöl fehér bot emelkedett a magasba.

– Mire vár? – hallatszott egy hang. – Vegye már el!

Fehér botok váltak ki a sorból, indultak el tétován botorkálva.

– De hiszen itt fehér botokat osztanak! – mondta Ferenczi Aurél.

Apa legyintett. Jánossal együtt kilépett a sorból.

Ferenczi Aurél előrefurakodott. Valósággal kikapta a botot a selyemsapkás árus kezéből. Átszaladt a másik oldalra, onnan integetett.

Apa visszaintett. Megfogta János karját. – Na, gyerünk!

Egy sátorból kilépett az őrmester. A felső zsebéből elővett egy noteszt. Beírt valamit. De közben csak Jánost figyelte.

– Beszélek ezzel a hólyaggal. Te addig várj meg. – Apa a Teréz-templom felé tolta Jánost.

Rakétákat lőttek fel a Gellérthegy felől.

– Indul a tűzijáték! – nevetett egy lány.

János a templom oldalajtajából nézte, hogy pukkannak szét a levegőben a színes rakéták. Onnan nézte, hogy hátrál az őrmester apa elől.

– Drága szerkesztő úr!

– Semmi szerkesztő úr!

– De én csak a tűzijáték miatt…

– Ugyan kérem!

– Innen látni a legjobban. Szóljon a fiúnak, hívja ide. Miért nem hívja ide?

– Ugyan kérem! – Apa benyomta a sátrak közé az őrmestert.

János belépett az oldalajtón. Irtózatosan vén kőlépcsőkön botorkált lefelé. Szenteltvíztartó.

Színes ablaküvegek merültek fel a homályból. Zászlók a sarokban.

Orgona szólt, alig hallhatóan. Valahol, nagy messzeségben, az oltár. Papok mozogtak az oltár előtt, füstölőt lóbáltak. Középen gyászfátyolos nő.

– Zita – hallatszott a padokból. – Zita is eljött.

Öregasszonyok, ráborulva a padokra. Fönt, a szószéken hófehér hajú püspök.

A papok elhagyták az oltárt. A gyászfátyolos nő egyedül állt a koporsónál. Bajuszos férfi a koporsóban. Áttetszően halvány arc.

– Károly. – Egy öregasszony félig felemelkedett. – IV. Károly.

– Pszt! – sziszegte valaki. – Károlyt titokban hozták haza.

– Itt helyezik örök nyugalomra.

– Örök nyugalomra!

– Zita is eljött.

Az orgona elhallgatott. A papok ismét megjelentek. Felemelték a koporsót, elindultak.

– Most viszik le a templom pincéjébe.

A püspök felállt, keresztet vetett. Elindult a koporsó után.

A gyertyák ellobbantak. Sötét lett.

János tapogatózva ment előre. Olykor beleütközött egy zászlóba. Félretolt egy öregasszonyt. Zita királyné állt előtte, leszíjazott bőrönddel. Felemelte a bőröndöt, belépett egy gyóntatófülkébe.

Apa hajolt ki a fülkéből. Szótlanul szivarozott. Szétfújta a füstöt a templomban.

Az asszony a Barlang Mozi előtt várta. Ingerülten mosolygott, mint aki már régen itt ácsorog a sarkon. János elé ment, és rámutatott egy kirakatra.

– Miért nem veszi meg nekem azt a prémet?

Vékony kis nyestprém az üveg mögött. Olyan nyúzott, koszladt.

– Az Emminek megveszi? – Az asszony közel húzódott Jánoshoz.

– Miféle Emminek?

– Tudja, aki ott lakik nálunk a házban.

– Nem is ismerem.

– Pedig az Emmi annyit nyúzza a papát. – Csúfondárosan utánozva: – „Mikor hozza már el a kedves fiát? Mikor jön már el a kedves fia?”

– Mondom, hogy nem ismerem.

– Jobb is. Bakák járnak az Emmihez, bosnyák bakák.

János még mindig a prémet nézte. Majd anélkül, hogy az asszonyhoz fordult volna:

– Apa már kijött a moziból?

– Nem tudom. – Az asszony kissé elhúzódott. – Nem járunk moziba a papával. Igaz, egyszer megígérte, hogy hoz jegyet. – Megint közelebb húzódott. – És maga… maga mikor hoz jegyet?

– Apa esti előadásra jár. – János elfordult a kirakattól.

A tábornok állt a mozinál, mélyen behúzódva a köpenyébe.

– Nála van jegy? – Az asszony belecsimpaszkodott János karjába, a tábornok felé hunyorított. – Mit gondol, hozott nekem jegyet? Mit gondol?! – Tépte, karmolta János karját.

Sehogy se lehetett lerázni. János már legszívesebben a karját is eldobta volna, csak hogy megszabaduljon ettől a nőtől. Égő szemű, prüszkölő macska lógott a karján. Valósággal hozzátapadt.

A tábornok elővett egy jegyet, és bement a moziba.

János a karját dörzsölgette. A macska már nem lógott rajta, de még mindig érezte a karmolást. Pár lépést tett az előcsarnokban. Megállt egy oszlopnál, benézett a terembe.

A tábornok egyedül ült a nézőtéren. Köpenye és sapkája gondosan rátéve egy másik székre. Ő maga térdére tett kézzel meredt az üres vászonra.

– Sose adja be a köpenyét a ruhatárba. – Alacsony, ősz nénike állt János mellett. – Még csak véletlenül se.

Pocsolya fénylett egy gázlámpa alatt, a sötéten zuhogó esőben. Körülötte szuronyok. Szuronyok, végig a sötétbe hullott, esős városon. Remegett a záportól vert pocsolya.

Üres, magányos téren állt. Villamosok köröztek körülötte. Az egyik megállt, nyílt az ajtó. Be lehetett látni a kocsiba.

A lépcső melletti ülésen a tábornok. Csákója az ölében, ő maga plédbe burkolva. Háttal ült. A fél arcát, az egyik kezét megvilágította a holdfény.

Ráncigálni kezdte a plédet. Lassan, részletekben felemelkedett. A pléd lecsúszott a lábához, mint valami lehetetlen, öreg, elnyűtt szoknya.

 

 

Kékes füst lengett a kávéházban. Egy hegedűs játszott, meg egy zongorista. Ők ketten az ablaknál ültek. János és a tábornok.

Szétlapult, bámészkodó arcok az ablaküvegen. A tábornok beljebb húzta a függönyt.

– Legalább ajánljon valakit, ha műtétre kerül a sor.

– Az nem biztos még, az még egyáltalán nem olyan biztos. – Azokat az ormótlan csizmákat nézte.

– Ez még onnan van…? – Elakadt.

– Honnan? – A tábornok tekintete megvillant. Áthajolt az asztalon, talán, hogy megfogja János kabátgombját.

Olasz dalt játszottak a zenészek. Egy olyan könnyű kis olasz dalt.

A tábornok dúdolgatott. Ránézett a vizespohárra. Megint a műtétről beszélt, az orvosokról.

– Nekem egyszer ajánlottak egy sebészt, persze többet is ajánlottak.

Egyre csak a poharat nézte.

Neveket kér, gondolta János, most mindjárt neveket kér.

– Tessék? – A tábornok az ujja hegyével megérintette a poharat.

– Nem, semmi.

– Mit akart az előbb azzal a sárral?

– Az én cipőm is, arról se jön le… a kalocsnim meg szétázott.

– Kalocsni? Magának kalocsnija van?

– Én csak… – Csüggedten elhallgatott.

Úszott a füst a kávéházban. Szólt a hegedű meg a zongora.

János odabólintott egy alacsony, borotvált arcú férfinak.

Kihunyt, merev arc nézett rá. De csak azért, hogy mindjárt el is forduljon.

Akárcsak a többiek. Valami döbbent szomorúsággal meredtek maguk elé. Behúzott nyakak, lecsúszott vállak.

János félig felemelkedett, mintha oda akarna menni valakihez. Visszacsúszott. Az asztal márványlapját bámulta.

Én itt kész vagyok… ebben a kávéházban…

Úszott a füst. Szólt a hegedű meg a zongora.

A tábornok felemelte a poharat.

– Vagy megissza?

– Tessék?

– Meg akarja inni? – Tétován János felé nyújtotta a poharat.

– Nem, dehogy.

– A Mikádó kabátja. – Letette a poharat, de nem engedte el. – Van egy ilyen zenés játék.

– Nem ismerem, kérem – mondta a hegedűs.

– Nem ismeri? Maga nem ismeri a Mikádó kabátját?

– Talán a kollégám.

– Hagyja a kollégáját.

János felragyogott. – Apa biztosan ismeri.

– Látja, az ő apja ismeri, maga meg nem.

– Szólok a kollégámnak.

– Hagyja a kollégáját. A Mikádó kabátjában van egy kettős… de hát mit beszélek én itt erről! Csak folytassa ezt a dalocskát, egész kedves.

– Apa a Kannibál nőt is ismeri, meg a Stux urat.

– Stux úr! – A fejét ingatta. – Tudja, hogy a fiam nem akar katona lenni? Mit csináljak? Nem erőltetem.

– Hát igen, az nem jó.

– Mi nem jó?

– Ha valakit úgy kényszerítenek.

– Kényszer? – A tábornok félig felemelkedett. – Ki beszél itt kényszerről?

János vállat vont. A tábornok visszacsúszott. Keze között remegett a pohár. – De hát azért egy apának csak lehetnek elképzelései. – Ellenséges gyanakvással nézte Jánost. Majd hirtelen: – Maga nem iszik vizet?

– Vizet? Milyen vizet?

– Hát ezt.

– Úgy a simát nem annyira. Inkább a szóda, kristály.

– Kristály! – A tábornok elmosolyodott. – Azokkal a szétpattanó kis buborékokkal. Pakk! Pakk! pakk! – A mosoly eltűnt az arcáról. Valósággal a szájához rántotta a poharat. Gyors, mohó kortyokban inni kezdett.

 

 

Átment a kávéházon. Üres asztalok. Egy kopasz homlokú vendég vörösbort ivott az ablaknál. Elfordult, és kinézett az utcára. A presszósnő a főzőnővel beszélgetett a gép mögött. János köszönt, de nem válaszoltak. Egy pincér előkerült a konyha felől, mindjárt vissza is húzódott.

János elment az asztalok között. A kopasz ránézett, majd megint az utca felé fordult.

Zongorista és gitáros a pódiumon. Előttük egy énekes. Éppen próbáltak.

János átment a kávéházon.

Az asztaloknál már nem ült senki. A kopaszos férfi is eltűnt az ablak mellől. A pódiumon a székre tett gitár valami fekete kendőbe bepólyázva. A zongora letakarva.

Üvegek a pult mögött. Fényes, hidegen csillogó üvegsor.

Az asztalok között járkált. A mosdóban. Kiengedte a vizet, hosszan folyatta. Belebámult a kagylóba, mélyen belehajolt.

Átment a kávéházon.

Átment a téren.

Ott álltak elszórt kis csoportokban, a fák között, a kávéház vendégei. Mintha éppen megbeszélnének valamit. Egyszerre csönd lett, ahogy János megjelent.

Ő pedig odaköszönt.

– Irsay úr!

– Gorilovics!

– Fischer bácsi!

A levegőbe néztek. Vagy csak úgy maguk elé.

Tóth úr, a pincér, leeresztett tálcával, szalvétával. Mellette a presszósnő, a főzőnő.

János úgy körözött közöttük, akár a fák között.

Egyetlen tekintetet se tudott elkapni. És köszönt, és megint csak köszönt.

– Irsay úr!

– Gorilovics!

– Fischer bácsi!

Aztán már nem volt hangja. Elindult az utcák felé. A tér sarkáról még visszafordult.

Vézna fák, elszórt kis csoportokban.

Valahonnan a Körútról keveredett be ebbe a csöndes kis utcába. Egy pillanatra még visszanézett a fényreklámokra. Aztán elindult. Fáradt volt, iszonyatosan fáradt. Az előbb talán még nőket hajszolt, de most már csak le akart ülni valahova.

Hajólámpa ingott egy kapualjban. Nem, inkább konfliskocsi lámpája. A kocsi bent az udvarban.

Az udvarban botorkált. Nem talált semmiféle kocsit.

– Keres valakit? – hallatszott egy ajtó mögül.

Megint az utca.

Elment az ablakok alatt. Vázák, porcelánok, ahogy benézett. Tükrök, tükrös szekrények, komódok. Sisak egy szekrény tetején. Majd megint vázák, porcelánok. Csupasz asztal a szoba dögletes hőségében.

Megszólalt a zene az utca mélyén. Recsegő, botorkáló gramofonzene.

Az ablakok egyszerre megteltek, akár a páholyok. Hálóinges, pizsamás férfiak jelentek meg. Nők pongyolában. Az egyik ablakba kiraktak egy dunyhát, rákönyököltek.

Első emeleti ablakból szólt a gramofon. Párok táncoltak odabent a homályban. Egymásba fonódó párok. Női arc tűnt fel az állólámpa fényében.

– A Frey Bandi húga!

János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna ugrani a szobába. De a nő eltűnt. Díványt lehetett látni, nagy, lomha párnákkal.

Felmegyek, gondolta János, hiszen itt a Frey Bandi húga. Egyszer üzent is a Bandival, hogy beszélni akar velem.

Olyan meghitt boldogság töltötte el. A zene most már az ő zenéje volt. Mindjárt bent lesz abban a szobában. Ledől egy kicsit a díványra. Frey Bandi húga limonádét csinál.

Már éppen indult volna, de akkor megpillantotta apát.

Apa talán már régen ott állt az ablakban azzal a nővel. Barnára sült nő, mélyen kivágott, zöld ruhában. Csukott szájjal mosolygott, ahogy odadőlt apához.

Apa szivarozott. Úgy otthonosan átfogta a nő vállát. Közben leszórta a hamut a párkányra.

– Miért nem viszed el a gallérokat, öreg?

Csönd lett.

Az ablakok közönsége János felé fordult. Egy pillanatra még a zenét se lehetett hallani. Csak azt az átható, tiszta hangot.

– A pucerájban mondták, hogy még mindig nem adtad le a gallérokat.

Zászlók csapódtak az autó elé, akár a sorompók. Arcok az üveg előtt, szakállas arcok. Kiabáltak, integettek.

János bent ült a kocsiban. Semmit se értett az egészből. Csak azt tudta, hogy indulnia kell, és hogy nem indulhat.

Az arcok az autó előtt egyre dühösebbek, türelmetlenebbek.

Összetörik a kocsit, gondolta János. Váratlanul beleordított a tömegbe:

– Előadásom van az Akadémián!

Gúnyos röhögés.

– Ne mondja! – Vigyorgó pofa a kocsi lépcsőjéről. – Az a kérdés, hogy miről?

– Légcsőmetszés.

Hordágyakat vittek. Egy sebesült keze lelógott. Távoli lövések.

– Ne mondja! – A pofa felállt a lépcsőről. Mosolytalan arccal nézett Jánosra. – De hiszen maga úgyis elmetszené. Mindegyiket elmetszené, igaz?

János a fejével intett, hogy nem, nem. Szólni nem tudott. Azzal az ordítással minden elszállt belőle.

A másik, alig hallhatóan: – És ha egy osztagos jön? Egy lángszórós? Akkor se?

Karszalagos fiúk rohantak át az utcán. Kis zászlókkal integettek.

– Indulhat! Arra! Arra!

János megnyomott egy gombot. A kocsi kissé felemelkedett, de aztán simán gurult.

Tömeg az autóbusz-megállónál. Már régen nem jöhetett busz. Többen kiálltak az úttestre, úgy lesték. Akadt, aki leült.

János leállította a kocsit. Rákiáltott egy magas, barna kabátos férfira:

– Vidor!

A barnakabátos egy darabig még arrafelé nézett, ahonnan a buszt várta. Aztán odarohant Jánoshoz.

– Öregem!

– Mi ez az egész?

Vidor hallgatott. Aztán széttárta a karját. – Én csak azt tudom, hogy már megint nincs lakásom.

– Lehet, hogy nekem sincs. – János kifelé kémlelt.

Az ég sötét volt. Olykor vörös csíkokat lehetett látni.

– Beszállsz?

– Nem vagyok egyedül.

– Mindegy.

– De Paula néni nem bírja az autót. A buszt igen, az autót nem. Ehhez szólj! – A megálló felé intett. – A csomagokra vigyáz.

Ágyúdörgés. Tompa, rosszindulatú ágyúdörgés.

– Hiába, vissza kell mennem. – Vidor elindult. Egy pillanatra még visszafordult. – Focizol még? Székely Zolit otthagyta a felesége.

János kocsija elindult.

Az autó valósággal döcögött a felszakított utcakövek között. Csoportok jöttek, táblákkal. Az egyiken egy szakállas öreg.

– Koch Róbert – János felállt a kocsiban. – De hiszen ez Koch Róbert.

– Tudjuk – sértődött hang. – Ezt mindenki tudja.

A táblák eltűntek. János még ott állt a kocsiban.

– Koch Róbert… azt vitték.

Egy ablak kivilágosodott. Nő rohant ki az erkélyre. Sisakos férfi vágtatott utána. Lekent neki két pofont, visszarángatta. Az ablak elsötétedett.

– Ezt nem szabad. – János fölfelé nézett. – Még egy lángszórósnak se.

Egy pillanatig dermedten állt. Lezuhant az ülésre. Hát akkor itt már bent vannak!

Csönd. Súlyos, mozdulatlan csönd. Aztán egy hang:

– Ég a Modiano-ház!

János kiugrott a kocsiból, futni kezdett. Megállt. Úgy érezte, hogy az elhagyott kocsi után kullog. De nem, semmi. Továbbrohant a sötét utcákon.

Lovasok zászlókkal. Zöld és fehér keresztes zászlókkal. Egymásra hajló zászlókkal.

Lassan, nagyon lassan ment a lovasok felé. Egyre dühösebb lett. Fuldoklott a kétségbeesett dühtől. Megállt egy szakállas lovas előtt. Valósággal rákiáltott:

– Mit akarnak! Maguk mit akarnak?

A zászlók inogni kezdtek. Egy lovas, a hátsó sorból, előrehajolt. – Ki ez?

– Ismerem az anyját – bólintott a szakállas. – A terézvárosi templomba járt. És ő is oda járt.

János bólintott. Aztán megint csak azt kérdezte:

– Mit akarnak itt?

A lovas lehajolt, végtelen szomorúság ömlött el az arcán. Egy darabig szembenézett Jánossal, majd hátrafordult a többiekhez.

– Azt kérdi, hogy mit akarunk.

Suttogás támadt a fehérkeresztesek között.

– …pedig ő az Egyház hű fia.

– A templomban nem nagyon lehet látni.

– Csak amíg az anyja vitte.

– A Teréz-templomba jártak.

– Úgy kellett elcipelni.

– Ismerem az egész családot, az apja nem is akarta, hogy megkereszteljék.

– De az anyja a sarkára állt.

– Az igen, az anyja.

– Ő meg a Szívgárdistába írt, én olvastam tőle valamit.

– Az nem a Szívgárdistában volt – mondta János.

A szakállas lovas lehajolt hozzá. – Meg kéne beszélni. Ezt az egészet meg kéne valahol beszélni.

Presszó sarkában ültek. A szakállas katona és János. A katona mögött kifeszített, zöld selyemzászló. A sarokban felfelé fordított sörösládák, felborult asztalok. Előttük, az asztalon, üres feketéspohár.

– Nem akartunk fegyverhez nyúlni. – A szakállas az üres feketéspoharat forgatta.

– Mégis az lett a vége.

– Meg akartuk előzni az osztagosokat.

– Hát erről lecsúsztak.

– Tudom. – A pohár kigurult a kezéből. Összekulcsolta kezét az asztalon, fejét ráhajtotta. Fölnézett. – Azért menjen el néha abba a templomba. Tudja, a terézvárosiba.

– Anyával jártunk oda. Nem igaz, hogy úgy kellett elcipelni.

– Persze hogy nem igaz.

– Mindenféle rajzok vannak a falon. Gyerekrajzok.

– Ha egy falon gyerekrajzok vannak, ott az Isten van. – A szakállas bizonytalanul elmosolyodott.

– Kérjek még egy kávét?

– Nem szükséges. Ugye, elmegy oda?

János futott az utcán. Senkit se lehetett látni. Távoli, tompa dörrenések. Egy épület lépett eléje a sötétből. Komoly, méltóságteljes lépcsősor. Valaki eléje ugrott, megfogta a karját.

– Itt most nem lehet.

Becipelte a mellékutcába. Kétszer megdöngetett egy pinceajtót. Az ajtó kinyílt.

– Már vártuk. – Kövér férfi nézett fel Jánosra.

Előretessékelte. Többen futottak mellette a lépcsőn. Akárcsak egy furcsa versenyen.

A ruhatár. Ernyők, kabátok, kalapok, aktatáskák összepréselve.

Magas, szőke nő megrovóan nézett Jánosra.

– Kinlovits professzor már bent van.

Apró kis asztal, székkel. Fönt a magasban Koch Róbert képe. A szakáll váratlanul kigöndörödött, gyűrűsödött.

Széksorok odalent a mélyben. Elöl Kálmán bácsi, harisnyával a nyakában. Mögötte egy mókusarcú lány. Előrehajolt. Rádőlt az előtte levő székre, karját lelógatta.

János az asztalnál. Megint hallotta kintről a pukkanásokat. Gépfegyversorozat. Nem, ez már ágyú.

A magasban Koch Róbert.

Cédulát csúsztattak az asztalra. „Kérem, kezdjük.”

Halk taps. Kálmán bácsi szelíd mosollyal nézett az előadói asztalra. A mókusarcú lány előrecsúszott Kálmán bácsi mellé.

– Az irataim! – János a zsebeiben kotorászott. – Az előadás…

Radírgumit kotort elő, összeragadt savanyúcukrot, ceruzacsonkot.

Kálmán bácsi végtelenül türelmesen: – Keresd nyugodtan, Jancsikám.

János még egy noteszt is kirakott az asztalra. Megakadt valamiben a keze. Egyszerre megnyugodott. Levél. Nem is levél, csak olyan levelezőlap. Meglehetősen megtört, ahogy úgy maga elé tette.

– Na látod! – bólintott Kálmán bácsi.

– Mit lát? – vihogott a lány.

– Tábori lap. – A magas, szőke nő ott hátul felemelkedett. – Tábori posta.

– Nem – mondta János. – Ez csak olyan levelezőlap. – A közönség felé mutatta. – Mozihirdetés, itt felül. Friss, hideg a levegő a Rádius Mozi nézőterén. – A lapot forgatta, majd olvasni kezdte azt a kusza, elmosódott ceruzaírást. – Kedves Anya! Lapodat megkaptam, és nagyon örültem neki. Vigyázok magamra, hogy valami bajom ne legyen. Most éppen nagy atlétikai viadalok folynak, amiben minden pavilon indul.

Felnézett, mint aki kérdést vár.

A mókusarcú lány kissé eltátotta a száját.

– Magasugrás-selejtezőben továbbjutottam, 115 cm. 100 m-es futásban első vagyok a csoportomban. Távolugrásban is továbbjutottam. A Lét forrását is megkaptam apától, és már a felét elolvastam.

– Cöcö! – A lány kedves szemtelenséggel ingatta a fejét.

Kálmán bácsi megrovóan nézett rá.

– Ismerem. – A lány Jánosra mutatott. – A Lukácsból ismerem, a Lukács uszodából.

János a lapját tologatta az asztalon. Kálmán bácsi a harisnyáját húzogatta a nyakában.

– Nem tud ám úszni. – A lány hátrafordult a többiekhez. – Csak pancsol a medencében. Pancsikál.

Előhúzott egy másik lapot. Egyáltalán, tele volt lapokkal.

– A csomagot megkaptam, nem kellett semmit fizetni érte, egyszer húsz fillérért megborotválkoztam, egyelőre nem megyek a vízbe, mert a hátam leégett. Az idő egy kicsit hűvösebbre fordult, este már korán lefekszünk, és reggel hétkor kelünk.

– Apád kelt fel elsőnek a kollégiumban – szólalt meg Kálmán bácsi. – Már hétkor bent ül a könyvtárban.

– Az ő apja? – A lány Jánosra mutatott.

Kálmán bácsi bólintott.

– Én egészen mást hallottam róla.

Kálmán bácsi mereven ült. A lány elkapta a harisnyáját a nyakában, rángatni kezdte.

– És miért nem megy el hazulról az apja? Miért nem hagyja, hogy egyedül legyünk?!

– Hagyd abba! – János felugrott. A levelezőlapok kipotyogtak a zsebéből.

– Miért? Te is tudod, hogy így van.

– Hallgass! – Az asztal felborult, ahogy János odarohant a lányhoz. A levelek szétszóródtak.

Éles nevetés. A lány eltűnt. Mindenki eltűnt. Csak a szétszóródott lapok. János megpróbálta összeszedni. Valahogy egyre több volt. Levelek, noteszok, meghívók, fényképek, moziműsorok megvadult kavargása.

Kint napozott az erkélyen. Szemét lehunyva süttette magát az ócska, olajfoltos nyugágyon. A tér oly közel volt. Csak ki kellett volna nyújtania kezét, hogy magához húzzon egy fát.

Úgy, lehunyt szemmel, bele is nyúlt egy fa koronájába.

Fölnézett. Az erkélyt átsütötte a nap. Vékony kis erkély, épp hogy elfért rajta a nyugágy.

A szoba ajtaja nyitva, a roló majdnem teljesen lehúzva.

Felült a nyugágyon. Mintha szólították volna onnan bentről. De hát senki sincs a lakásban. Egyáltalán senki. A telefon csörgött? Nem, az se.

Négykézlábra ereszkedett. Benézett a redőny rései alatt. Valahogy, mintha egy idegen lakásba leselkedne.

A szekrény sarka, a széklábak, a padló repedései tele porral.

Rézsútosan sütött be a nap. A szoba megemelkedett a fényben. Harang alakú szoknya. Akárcsak odadobták volna arra a székre. Csatos női cipő, szinte János orra előtt. Valaki csöndesen nevetett. Leütöttek egy billentyűt, a szoba felzendült. Kis asztalka, teáscsészékkel. Aprósütemények a tálon. Egy női kezet lehetett látni, ahogyan a sütemény után nyúl.

– Ilonka – hallatszott egy hang. – Az Omniába megyünk?

– Az Omniába – mondta anya. – Johnny már megvette a jegyeket.

– Balogh Böske is jön?

– Nem, a Böske influenzás lett.

– Ó, influenzás!

Anya van itt. János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna csúszni a redőny alatt. Anya és társasága.

– A torreádorok is jönnek?

– A torreádorok is, meg a banderillók – mondta anya.

Miféle torreádorok? János az erkélyen kuporgott. Miféle torreádorok mennek az Omniába?

Egy férfihang:

– Egész Pestet lázba hozták a torreádorok.

– A torreádorokat pedig Ilonka és Arany.

– Honnan jöttek ezek? Madridból?

– Igaz, hogy kiviszik magukkal Aranyt?

Valaki megint a billentyűket ütögette.

– De azért nincs komoly baj a Balogh Böskével? – kérdezte egy aggódó hang.

– Nem, nem – mondta anya –, ez nem olyan ronda influenza, mint tizennyolcban.

– A nagy járványra gondol, Ilonka?

– Csak úgy potyogtak az emberek. – Anya elhallgatott. Majd felnevetett. – Egyedül a vörösbor segített. Gyulával kint ültünk a Múzeum-kertben, és üvegből ittuk a vörösbort.

– De hát a Gyula nem szokott inni.

– Akkor ivott. Aztán, ahogy elmúlt a járvány… – Csalódottságféle volt anya hangjában. – Hát igen, akkor megint csak olyan lett.

– Mi van az Andorral?

– Elköltözött – felelte anya. – Ő már nem lakik velünk.

– Tönkreteszi magát az Andor.

– Csak az egyik torreádor jött Madridból – mondta anya. – A másik Barcelonából.

– Nahát, ez az Ilonka!

A zongorát lehetett hallani. Anya lágy, dallamos hangját:

– Enrique Ortega Lillo Barcelonából jött.

János a presszóban állt, a pultnál. A mennyezeten felgyulladt egy fémtok. Sárgás hasú halként úszott a magasban. A pult mögött Karola szalámis zsömlét evett.

János nézte egy darabig, majd azt mondta.

– Torreádorok vannak fent anyánál.

Karola fél kézzel a kasszában babrált. Egy pohár vizet adott Jánosnak. Az elmosolyodott.

– Sosem iszom vizet, legfeljebb szódát.

Kálmán bácsi megszólalt János mellett. – Hallottam valakiről, aki lehunyta a szemét, és látta a kezét.

– Megpróbálhatjuk.

János felemelte a kezét, szétterpesztette az ujjait. Lehunyta a szemét, és látta a kezét, a hosszú, szétterpesztett ujjakat. Hirtelen kinyúltak az ujjai, felcsapódtak, mint egy lepedő.

Benyitott egy szobába. Négy-öt férfi lehetett odabent. Inget váltottak. Volt, aki éppen most tűrte be a nadrágjába. Volt, aki a gallérgombjával bajlódott, a mandzsettájával.

– Lemegyünk az Ambassadeurbe – mondta egy monoklis.

– Előbb az Abbáziába. – Ez nagyon hasonlított apához, csak éppen nem volt mosoly az arcán.

– Ugyan, Béla, akkor téged már ki se lehet onnan húzni! Elkezdtek dumálni a Nagy Lajossal, vagy sakkozni…

– Gyerekek! Találtam egy kávéházat!

Nevetés.

– A Zsiga talált egy kávéházat!

– Minden héten talál egyet.

– Mindennap.

– Én még ilyet nem ettem. – A monoklis a fejét csóválta. – Feljönnek vidékről, és beesnek az első kávéházba. Beesnek? Bezuhannak.

János az ajtóban állt. Mind ismerte őket. Az egész társaságot. Apa barátai. És Béla, az öccse.

– Nem hagyjuk ki az orfeumot. – Zsiga nyakáról lepattant a keménygallér. Kétségbeesetten utánakapott. – Az Aranyt is visszük.

– Az Aranyt? – Béla a nyakkendőjét kötötte. – Azt már elvitte egy főhadnagy. Elvitte, és elintézte.

– Éppen egy főhadnagy!

– Az Arany egy liba.

– Meg vagytok veszve Aranyért.

– És te talán nem?

– Ki mondta, hogy nem?

A monoklis magára kapott egy csíkos zakót. Fütyörészett, ahogy föltette a szalmakalapját.

Béla ebben a pillanatban fölfedezte Jánost. Kicsit közelebb jött.

– És apád? Meddig várjunk rá?

A többiek is feléje fordultak.

– A Gyula? Hol a Gyula?

János becsukta az ajtót. Kint volt a homályos folyosón. Egy darabig csak úgy le-föl járkált, majd megint benyitott az ajtón.

Futball-labda a szoba közepén. Új, négyes döngő. Megkerülte, belelőtte a falba.

Vetetlen ágy a másik szobában. Lehetetlenül összegubancolódott takaró.

János rácsapott a takaróra. Felpattant egy borzas, álmos fej.

– Apád megengedte, hogy itt aludjak. – A férfi elhallgatott, majd kissé ellenségesen. – Miért? Én is tettem már hasonló szívességet, vagy azt hiszed, hogy ő nem került ilyen helyzetbe? – Megenyhült a tekintete. – Ma én kísérlek el az iskolába.

Tovább a folyosón. Megállt egy ajtónál. Csöndesen kopogott.

– Apa!

Nem jött válasz.

Halk nevetés egy másik szobából.

– Már azt hittem, be se jössz. – A mókusarcú lány kuporgott a díványon.

János leült a dívány sarkára. – Elhordják az ingeit.

– Az ingeit? Kinek az ingeit?

– Apa ingeit. Az öccse meg a barátai… széthordják a holmiját.

– Na és? Az öcsém elszedi a pénzemet.

– Begyács megint itt aludt.

– Begyács?

– Link alak.

– Az öcsém tengerész akar lenni. De hát hol talál itt tengert? Most mondd, hol talál itt tengert? – Elkapta János karját. – Te nem is akartál bejönni hozzám?!

János átfogta a lány vállát.

– Sorakozó! – hallatszott egy hang az udvarról. – Akiknek nincs svéd útlevelük, az udvarban sorakozó!

A lány riadt arca, ahogy János felé fordult.

– Sorakozó!

– Beszélj velük! Hallod? Menj le, és beszélj velük! – A lány levágta magát a díványra.

János föléje hajolt. Egy mozdulatot tett, hogy megsimogassa.

Nyílt az ajtó. A monoklis behajolt. Elmosolyodott, ahogy hátraszólt.

– Ide bújtak.

A lány felült, megrázta a fejét.

– Elkésünk. – A monoklis valósággal belógott az ajtónyíláson. Béla hajolt be mögötte. Aztán a többiek. Csak néztek onnan az ajtóból. A monoklis leemelte a kalapját, és akkor megszólalt a zene.

 

 

Szólt a zene, az orfeum zenéje.

János a páholy mélyében. Valaki ült mellette. De hogy kicsoda? Az egyik széken keresztbe fektetett kard. Katonaköpeny a fogason.

Selyemtrikós lányok táncoltak a színpadon. Elöl egy nagy bajuszos férfi, csíkos úszótrikóban. A háttérben kabinok, kifeszített napernyők. Vakítóan kék ég.

János szinte elsüllyedt a hatalmas páholyban. Elöl egy férfi és egy nő. Összehajoltak, majd szétváltak. A nő a látcső után nyúlt. De nem a színpadot, hanem a nézőteret figyelte.

János beljebb húzódott. Egyszerre ráterült a katonaköpeny. Az a szúrós posztó, zsebekkel, gombokkal. A kabátujj rácsúszott az arcára. Arrébb pofozta. Hiába – megint csak visszacsúszott. Ahogy végre kiszabadult, a karnagy nézett fel rá a mélyből. Fehér, csodálkozó arc.

A nagybajuszos énekelni kezdett:

– Jön-e velem, nagysád, shimmyt járni? Bizsereg a talpam, nem tud várni…

Úszótrikós férfiak szaladtak be. Elkapták a lányokat. Megindult a tánc.

Apa barátai is a színpadon voltak. A kalapjukkal integettek, ahogy a shimmyt járták. A monoklis meg a többiek. És persze Béla. És persze Begyács. Egy pillanatra a mókusarcú lány is feltűnt.

Valaki beszólt a páholyba.

– A telefonhoz kérik.

– Engem? – állt fel János.

Az ajtó becsukódott.

Keresztbe fektetett kard, lecsüngő bojttal. A katonaköpeny. János belenyúlt a zsebbe. Dohánypor, szétszóródott tea, kávészemecskék.

Ettől valahogy elszomorodott.

– Ilyeneket rak a zsebébe! Egy magas rangú tiszt, és ilyeneket rak a zsebébe!

Felháborodott pisszegés. A karnagy megint felnézett.

– Egy magas rangú tiszt! – Kihajolt a páholyból. A nézőtér fölé emelte a teaszálas kezét.

Az öltözők között járkált. Öreg pincér jött, egy pohár sörrel.

– A Göndör Kálmán művész úrnak.

– A telefon? Nem tudja, hol a telefon?

Űzött mosoly a pincér arcán. Eltűnt a sörrel. Cilinderes férfi bukkant fel, rövid kis ostorral.

– Mit mászkál itt? – János felé intett az ostorral. – Itt nem lehet csak úgy mászkálni.

Üres üvegfülke.

János bent volt. Végigtapogatta az üvegfalat. Hátha felfedez egy készüléket.

A cilinderes a fejét csóválta. Egy lány szaladt át a folyosón. Utánasuhintott az ostorral.

János kilépett a fülkéből.

Begördítették a tábornokot egy guri-guri kocsin. A kocsi előreszaladt, aztán megállt. Megvárta Jánost.

A tábornok megöregedett, borotválatlan arca. Fehér mohával benőtt arca. Pertlivel megkötött kórházi ing a lötyögő toka alatt. Könyvecske a takarón.

– Jó színben vagyok? – kegyetlen gúny a tábornok tekintetében. – Talán azt akarja mondani, hogy jó színben vagyok?

János bepréselve a kocsi és a fal közé.

A gúny eltűnt a tábornok tekintetéből. Inkább, mintha könyörögne.

Behunyta a szemét. Így feküdt mozdulatlanul. Valahol egy óra ketyegett.

János úgy érezte, hogy most már örökké ezt a homlokot kell néznie, ezt a tokát, az összekulcsolt kezet a tarkón.

– Olvasson – mondta a tábornok, anélkül hogy felnézett volna. – Kérem, olvasson fel egypár oldalt.

János a könyv után nyúlt.

A tábornok hirtelen felült, és elkapta a kezét.

– Most pedig megoperál!

János közel került ahhoz a ráncos archoz, sűrű, szürke szemöldökhöz, a kórházi ing pertlijéhez.

– Nem lehet – nyögte. – Itt nem lehet.

– Mit nem lehet? – A tábornok szeme kerekre nyílt.

– Nincs műtő… nem tudok bemosakodni.

– Majd bemosakszik.

– Nem, itt nem lehet. – Kitépte a kezét a szorításból.

– Elintéztem a műtőt! Én már mindent elintéztem!

János futni kezdett. A kocsi utánagurult.

– Nem hagyhat cserben!

Ajtók nyíltak. Strucc nézett ki az egyikből. De mégse strucc. Egy hosszú nyakú, rövid hajú nő, tüllszoknyában. Két nyakas pulóveres férfi.

– Ápolók! – üvöltött a tábornok.

János beugrott egy ajtón.

Anya a szoba közepén ült. Karját lelógatta a székről, félig lehunyt szemmel mosolygott.

Körülötte a lump társaság. Apa barátai. A monoklis, aki, úgy látszott, hogy a vezérük. Zsiga és Béla.

Béla lehajolt anyához, kissé hátrébb húzta a vállát. Zsiga a karján igazított valamit. A monoklis a fejtartásán.

Anya sötét kosztümben, fehér csipkegallérral. A táska az ölében. Béla elvette a táskáját, letette egy asztalkára.

– Így jobb lesz, Ilonka.

Anya bólintott. Megrebbent a tekintete, ahogy észrevette Jánost az ajtóban.

– Menj ki, Jancsika.

Állt az ajtóban, nem mozdult.

A többiek feléje fordultak. Béla közelebb jött. – Huzatot csinált, amikor tüdőgyulladásban feküdtem.

– Nem – ingatta fejét anya. – Ezt a Gyula találta ki.

– És a Godzéger tanár? – kérdezte Zsiga. – Azt is Gyula találta ki?

– Egypárszor elvitt a Gerbaud-ba, annyi volt az egész.

– Ilonka! – A monoklis valósággal suttogott. – De hát elaludt a Walkür alatt.

Anya hallgatott. Előrecsuklott a feje.

A monoklis a két keze közé fogta anya fejét.

Anya fölnézett rá. Mosolygott.

– Mit akarnak tőle? – János beljebb lépett.

– Menj ki, Jancsika – mondta anya alig hallhatóan.

– Nem nézhetjük tovább a viselt dolgait. – Béla megfogta anya állát. – Az Aranyt is ő mutatta be a főhadnagy úrnak.

– Nem! Nem!

– Ugyan, Ilonka!

Elindultak körbe a szék körül. Kezük hátul összekulcsolva. Ahogy elmentek anya mellett, arcul legyintették. Hanyagul, könnyedén.

János odaugrott, de akkor Kálmán bácsi elkapta a karját. Nem tudni, honnan került elő, de most itt volt, és nem engedte el.

– Ezen túl kell esni – mondta, ahogy az ajtó felé vonszolta. – Anyádnak mániája a szellőztetés.

Azzal kilökte Jánost.

Az ajtó előtt állt, mozdulni se tudott.

Valaki megszólalt mellette:

– A Française-be járnak a táncosnők. Még véletlenül se néznének be a Helvétiába, pedig a Helvétia az Opera oldalán van. A Française a tanyájuk. Hajnalban mindig oda mennek át az orfeumból.

A homokos parton járkált. Olykor megállt, a mozdulatlan vizet nézte. Aztán megint tovább. Az előbb még egy lánnyal volt. A lány beszaladt a kabinjába egy percre, éppen csak egy percre. Szinte hallotta a nevetését. „Mindjárt jövök, addig ne menjen be a vízbe, Jánoska!” De ez már elég régen volt. És a kabinok? Hol vannak a kabinok? Egyetlenegy, annak is nyitva az ajtaja.

Senki sincs a parton, egy lélek se. Pedig micsoda nyüzsgés volt! Lépni se lehetett a gumimatracok, párnák, fürdőköpenyek között. És hogy bömböltek a rádiók! Most meg senki. A fagylaltos kocsija is eltűnt. Az olajozó bódéja.

A parton járkált.

Lassú szél jött, fújta a homokot.

János megállt. Mintha szólította volna valaki. Talán a víz felől jött a hang. Nem, semmi. De most meg, mintha néznék. Egy tekintet követné.

Valósággal megmerevedett. Nem akart mindjárt lehajolni. Nézte, ahogy a kabin nyitott ajtaját csapkodja a szél. Megint csak arra próbált gondolni, hogy az előbb itt még kabinsorok voltak. De ez már egyáltalán nem volt fontos.

Lehajolt. Mereven kifeszített keze a bokájához ért. Aztán előredőlt, és akkor már a kezét is kinyújtotta.

Kinyújtotta a kezét az arc felé.

Anya arca a kissé nedves homokban. Mintha a szél éppen most fújta volna rá a homokot. Tűnődő tekintet, a száj kissé szétnyílt. Várni lehetett, hogy valami iszapos víz tör föl belőle. De nem, békés és mozdulatlan volt ez az arc. És mintha sohasem tartozott volna hozzá semmi más. Se váll, se kar, se test. Vagy mintha most végre megszabadult volna mindentől. Elhagyott volna mindent. Furcsán lebegő virág a homok alatt.

János közel hajolt hozzá. Nem merte érinteni, nehogy szétzilálja. Így is, mintha valami örök szél fújná. A haja a homlokába csapódott. Nem is haj. Kusza növényzet.

Anya elmosolyodott. Orra felhúzódott, szája még jobban szétnyílt. Előtűntek apró, fehér fogai.

– Anya!

A mosoly eltűnt.

A homok peregni kezdett, szétfolyt. Lassan szétfolyt az arc is. A vonások megcsúsztak. A homok félelmetesen megnőtt, de csak egy pillanatra. Aztán már csak a szemek látszottak. A száj meghasadt vonala. Mindez továbbvándorolt, hogy a szél fújta, hordta a homokot.

János szinte négykézláb futott. Valahogy a vállával lökte magát előre. Olykor majdnem elhasalt.

A haj fodrozódott előtte, ez a furcsa, föld alatti növényzet. Egy tekintet csillant fel. Az orr üregje, mint valami kagyló.

Aztán semmi. Csak a szél fújta a homokot.

Csukott ajtók a folyosón. Benyitott az egyiken, éppen csak úgy résnyire. Ágy a homályos szobában, éjjeliszekrény. Az éjjeliszekrényen pohár meg orvosság. Nagy halom orvosság.

– Ne keltsd fel. – A borzas hajú férfi áthajolt János vállán, csöndesen becsukta az ajtót. – Anyának rossz éjszakája volt.

János csak nézte azt a sovány, szürke ruhás férfit. Hogy rángatja a nyakkendőjét. És mintha most kapta volna magára a zakóját. A Begyács! Ez a Begyács!

– Ma én viszlek el az iskolába. – Begyács megfogta János vállát.

– Iskolába?

– Na igen, anyád egész éjjel nem aludt, hiába, ha egyszer elkapja a fejgörcs! – Kis szünet. – Apád pedig… igazán nem lehet tudni, hol mászkál.

A folyosón álltak. János Begyács zakóját nézte, azt a szürke zakót. Mintha egy kicsit szűk lenne vállban, mintha nem egészen rá szabták volna.

– Egy szabónál dolgoztatunk apáddal – mondta Begyács.

– Ja, úgy.

– Mit akarsz ezzel? És mit nézel úgy? – Begyács idegesen rángatta a zakó ujját. – Az a baj, hogy túl sokat megengednek neked. – Elhallgatott. Majd közel hajolt Jánoshoz. – Jó, hát egyszer kaptam egy mellényt apádtól. Gyula különben is utálja a mellényeket. – Hátravetette a fejét, a szeme sarkából nézte Jánost. – Túl vagy már rajta?

– Micsodán?

– Igazán nem szeretném, ha útközben kapna el. Vagy pláne, az iskolában. Az ilyesmit jobb elintézni indulás előtt.

János szólni se tudott.

Begyács meg csak magyarázott. – Apád néha félóráig is elüldögél odabent. Feltett kalappal üldögél, és szivarozik. Szóval, kisöreg… – Betolta Jánost egy ajtón.

Kissé tétován állt a kagyló előtt. Megfogta a lehúzóláncot, himbálni kezdte. Leült, de nem tolta le a nadrágját. Vasszürke falra lehetett látni a kis ablakból.

– Nekem ne játssz odabent – hallotta Begyácsot.

Begyács le-föl járkált a folyosón. Ahogy János kint volt, megkérdezte. – Lehúztad? A Kunfi sose húzza le rendesen. Egyébként a Kunfi módszeresen pumpolja apádat. Arról nem is szólva, hogy megint itt aludt. Ő is elkísérhetett volna az iskolába, de hát lehet is rá számítani!

Kint voltak az utcán. Begyács a sarkon vett egy újságot. Menet közben belenézett.

– Hallatlan! A kormány elnöke a Szigeten teniszezik, amikor frankhamisítással van vádolva. Nemzetközi bíróság elé állítják, és ő teniszezik! – Zsebre gyűrte az újságot. Jánosra pillantott. – Azért lekefélhették volna a kabátodat!

Fodros szélű csipkegallér vette körül Jánost. Alatta a kabát kopottas bársonya. Ettől valahogy teljesen megrémült. – Milyen lehet a nadrágom?!

– Tiroli – bólintott Begyács. – Tiroli nadrág bársonykabáthoz! – Arrébb tolta Jánost, alaposan szemügyre vette. – Nem hiszem, hogy a Frey Bandit így elengednék hazulról. – Eltűnődve ingatta a fejét. – Csinos mamája van a Frey Bandinak.

Begyács két ujjal megfogta János nyakát, és egy magas, bajuszos férfi elé tolta.

– A Gyula fia.

A bajuszos végignézte Jánost. Borúsan bólintott.

– A Gyulának nem kellett volna belemászni azokba a spekulációkba.

Spekulációkról beszélgettek ott a sarkon, meg nőkről.

– Érdekes, hogy manapság mennyi nő tőzsdézik – mondta Begyács.

Jánosról teljesen elfeledkeztek. Majd Begyács váratlanul elkapta a karját. – De hiszen te még nem is reggeliztél!

Egy kávéházban ültek. Begyács otthonosan hátradőlt a széken.

– Reggeli nélkül mégse mehetsz iskolába. Igaz, már nincs valami sok időnk. Ha pedig kapkodva eszel, akkor meg…! A belek, hiába, gyöngék a belek. Iszod még azt a cseresznyeszárteát? Tudod, amit, a Kun Zsiga hozott neked?

János a tiroli nadrágját nézte. Hogy megkeményedett! Mitől keményedik meg így egy nadrág?

Begyács közben rendelt.

– Kávé, vaj, dzsem.

A sovány, rókaarcú pincér nem mozdult el az asztaltól. János felé intett. – Csak nem?

Begyács mosolyogva bólintott. – Dehogynem! Hát persze, hogy az ő fia.

Mások is odajöttek az asztalhoz. Mellényes, csokornyakkendős férfiak, dobozkalapos nők. Körülvették Jánost.

– A Gyula fia! Itt a Gyula fia!

– Tiszta apja!

– A szeme, a nézése…

– De honnan van ez a krumpliorra?

Egy borotválatlan alak rákönyökölt az asztalra. – És mondd csak, fiacskám, apád még mindig az Operett Színházban tölti a karácsonyi ünnepeket?

– Miket beszél! – nevetett valaki.

– Miért? Maga nem tudja, hogy a Gyula az Operettben karácsonyozik?

János a körme hegyével vonalakat húzogatott a tiroli nadrágon. Egy nő az állánál fogva felemelte a fejét.

– Miért nem mersz a szemembe nézni?

– Na, na, Stefike! – Begyács arrébb tolta a nő kezét.

A tálca leereszkedett. Kávé, vaj, dzsem.

– Láss csak hozzá! – intett Begyács.

Stefike is leült hozzájuk. Tenyerét állába dűtötte, csöndesen mosolygott.

– Milyen komolyan eszik. Még csak véletlenül se nézne rám.

– Hagyja, Stefike.

János evett. Asztalok vették körül. Kerek malomkőasztal, apró kis dominóasztal, vékony lábon álló gyufaskatulyák. Férfiak és nők sétáltak az asztalok között. Korzóztak. Fehér, zöld és piros golyók a biliárdasztalon.

Fehér bóbitás lány János mellett, tálcával. Gyűrűsszivarok a tálcán, cigarettásdobozok, szipkák és képeslapok.

– Köszönjük, Ildikó! – biccentett Begyács. – A kis barátunk egyelőre még nem szivarozik.

A tálcás lány meg se hallotta. Kiemelt egy hatalmas, torpedó alakú gyűrűsszivart, letette János elé.

– A papáé.

Begyács a szivarra meredt. Ildikóra. Egy pillanatig mintha nem kapott volna levegőt. Aztán kirúgta maga alól a széket.

– Nekem ebből elég! A Gyulának küldözgetnek szivart, és közben én hurcolom iskolába ezt a… De most aztán be van fejezve! Na nem, köszönöm szépen!

– De Begyács úr! – rohant oda a pincér.

Többen felugráltak az asztaloktól. Egy férfi, biliárddákóval, előretört.

– Mi van a Begyáccsal?

– Na, Begyácskám… igyon egy pohár vizet!

– Egy pohár vizet a Begyácsnak!

Stefike fuldokolva nevetett. – Nem is tudtam, hogy ennyire odavan az Ildikóért!

– Egyáltalán nem vagyok oda az Ildikóért – ordított Begyács –, de azért ez mégiscsak túlzás!

Szivar az asztalon. Fölötte Ildikó, a tálcával.

– Ne törődj vele, majd én elviszlek az iskolába.

Begyács egyszerre elnémult. Stefike se nevetett. Csönd lett a kávéházban. A vendégek és a pincérek Jánost nézték, ahogy az asztal mögött kuporog. A tálcás lányt, ahogy feléje nyújtja a kezét.

– Gyere!

Végigfutottak az utcán. Elfutottak egy templom mellett. Ildikó odadobott néhány rövidszivart egy öreg, szakállas koldusnak. Színes képeslapokat szórt a járókelők közé.

Az utolsó padban ültek: János és Ildikó.

Bálint tanító úr pillangókat rajzolt a táblára. Piros, kék és sárga pillangókat. Az osztály néma csöndben figyelt. Sikuta hátrasandított, és meglökte Ambrust. Sikuta és Ambrus hátrafordultak.

Ildikó apró kis mignonokat rakosgatott a tálcán. Egyet odatolt Jánosnak, egyet meg Sikutának.

Nyílt az ajtó. Benézett Begyács. Mélyen behajolt, és János felé intett.

– Jancsi! Az igazgatói irodába!

Mindenki Jánosra bámult. Ő meg felállt, elindult a padok között. Hirtelen kicsúszott Begyács hóna alatt – és már a folyosón rohant. Beugrott a mosdóba. Éppen csak annyi ideje volt, hogy bezárja az ajtót. Azok már nekiugrottak, és elkezdték rázni.

– Nyisd ki! – dörömbölt Begyács. – Hallod? Nyisd ki!

Ott voltak mind az ajtó előtt: Begyács, az igazgató, Bálint tanító úr, az öreg pedellus meg az egész osztály. Dörömböltek, a kilincset rázták.

Hirtelen csönd lett. És akkor Begyács azt mondta:

– Kifüstöljük.

Begyács szivarra gyújtott. Homlokára tolta a kalapját, kékesszürke karikákat eregetett be a kulcslyukon. Valóságos füstfelhőket.

– Mi lesz, fiatalúr?!

Ráhajolt a kulcslyukra, okádta magából a füstöt.

A magas, barna nő János felé intett. Az meg akarta fogni a kezét, de a nő elsiklott.

– Most nem lehet, Jánoska! – Egy pillanatra közel hajolt hozzá. – Templomba kell mennem… gyónásra. Tudja, berendelt egy pap. Ha látná! Szikár, öreg pap, és csak úgy berendelt magához. A vonaton kapott el. Bementem a fülkébe, és ő már ott ült. Lehajoltam, és kezet csókoltam. Ő meg azt mondta, hogy térdeljek le. Képzelje, le kellett térdelnem, és aztán, amit akkor kaptam! Most pedig nem szabad elkésnem… kikapok, nagyon kikapok, rettentőőőeeen…! Amit a vonaton kaptam, az még csak kóstoló volt, az még csak kóstoló se volt. Elkísér? Eljön velem? El akar kísérni?

A templomban kávéztak. A csontos arcú, szikár, öreg pap és a nő. A homályos templom közepén ültek, egy kis barna asztalkánál. Porceláncsészéből itták a kávét. Rajtuk kívül senki se volt a templomban. A nő fölékszerezve ült a pap előtt. Fátyol ereszkedett le a kalapjáról, fátyol borította az arcát. De a fátyolon is átsütött a lángoló tekintete.

János egy hátsó padban kuporgott. Nézte, ahogy a nő keresztbe veti a lábát, két ujjal fogja a kávéscsészét, kissé eltartja magától.

Mióta előkelősködik! – János előrehajolt. – Tiszta cselédtempó!

A nő letette a csészét, előrehajolt a pap felé. Nyaklánca mélyen lelógott.

Mondhatott neki valamit a pap. – János öklére támasztotta az állát. – De mit mondhatott neki?

Semmit se hallott. De látta azt a mozdulatot, ahogy a pap meghimbálja a nő fülbevalóját, ahogy kiveszi a füléből, és a templom kövére dobja. Látta, ahogy meghintáztatja a nő nyakláncát, leemeli a nyakáról, és a kőre hajítja. A karpereceit lecsúsztatja a karjáról.

A nő egyre jobban előrehajolt. Ráhajolt az asztal lapjára, feje előrecsuklott. A pap leemelte a fátyolos kalapját, és a földre dobta. Leemelte róla a selymeket és a sálakat. Fölemelte a nőt a csuklójánál fogva, és a szenteltvíztartóhoz vezette.

János fölállt. Nézte, ahogy a pap előredűti a nő fejét.

Előredűtötte a nő fejét, belenyomta a tartóba. Alámerítette egyszer, kétszer… Aztán már csak a szenteltvíztartó üres kagylója.

A pap kezét törölgette egy dohánybarna kendőbe. Elhajította a kendőt, kiment a templomból.

– Jancsi!

Begyács állt az oltár előtt, abban a szűk zakójában. Nyakkendője kibomlott, ahogy fölemelte a kezét.

– Mit csinálsz te ott?!

János a padban lapult. Közben látta a tiroli nadrágját, azt a lehetetlenül megkeményedett tiroli nadrágot.

Begyács előrerohant a padok közé.

– Azt hiszed, nem tudom, mit csinálsz? Azt hiszed?! Azt hiszed?!

Kényelmes szoba volt. Kényelmesebb már nem is lehetett volna. Tulajdonképpen egyetlen hatalmas, barlangszerű ágy. Ha János előmászott a párnák közül, és félrehúzta a sárgásbarna selyemfüggönyt, egy olyan erkélyfélén találta magát. Hasra feküdt, állát tenyerébe támasztotta, lebámult.

Odalent kőkerítéssel körülvett kert. Apró, gomba alakú asztalok. Középen a zenészek pavilonja.

Apa tűnt fel a kertben, egy magas, barna nővel. A nő a kezében tartotta a kalapját, fejét hátradűtötte apa vállára. Két pincér kísérte őket az asztalhoz. Apa odafordult az egyikhez. – Örülök, hogy idekerült, Kapás úr! Ez mégiscsak más, mint a Szimplicsek. – Kapás úr mosolyogva meghajolt. Színes ernyőt nyitott ki az asztal fölött. Apa és a nő eltűntek az ernyő alatt.

Eltűntek az asztalok.

Hatalmas sátor a kertben. Abban könyvek, folyóiratok, képeslapok. Oly közel, hogy Jánosnak éppen csak a kezét kellett kinyújtani. Föl is nyalábolt egy halom színházi újságot. De milyen régiek! Ez a tornyos frizurás primadonna, virággal a kezében! Giza… milyen Giza?

Érdekes, ezt nem lehet elolvasni. De azt igen, hogy VII. évfolyam. 1918. március. Egy rajz… ketten ülnek a padon, olyan nagyon régi padon. Matrózblúzos lány, szalmakalapos fiú. Alatta a szöveg, a színészek neve, de ez megint olvashatatlan. Az meg nagyon is tisztán kivehető, hogy Modern Színpad.

Félretolta a lapokat.

Elment egy kivilágított omnibusz. Fehér terítős vacsoraasztal az omnibusz tetején. Többen ültek körülötte, pezsgőt bontottak. Egy monoklis férfi, fölnézett. Apa barátai: a monoklis, Kun Zsiga és Béla.

Kunfi meg Begyács az asztal mellett álltak, pezsgőt töltögettek. Nem néztek egymásra. Valahogy kerülték egymás tekintetét. Estélyi ruhás nő Béla és Kun Zsiga között. A monoklis áthajolt az asztalon, mondott valamit a nőnek. Az felnevetett, valósággal rázkódott a nevetéstől. Zene szólt valahonnan a kocsi belsejéből.

Az omnibusz tovagördült.

Anya állt a szemben levő ablakban. Hátraszólt valakinek:

– Színházban ismerkedtünk meg a Gyulával, szünetben valaki felhozta a páholyunkba. Vékony, fekete fiú volt. Meghajolt, és kezet csókolt. Nagyon szépen tudott meghajolni és kezet csókolni. – Anya hangja csúfondáros volt. – Ahogy csak egy postás. Pedig nem is ő volt postás, hanem az apja. Derék, öreg postás, azzal a három fiúval. Gyula, Béla és Andor. Igen, Gyula, Béla és Andor…

János mögött mozgolódás támadt a szobában. Ajtó nyílt és csukódott. Lépések, akár a padlóreccsenés.

Megfordult.

Két lány a toilette-asztalnál. Az egyik a tükör előtt ült, vörösesbarna haját igazgatta. A kissé kövérkés, fekete hajú lány mögötte állt, kezét a vállára tette. Jánossal egyáltalán nem törődtek. Mintha nem is lett volna a szobában.

Ez meglehetősen bosszantotta. Görögni kezdett az ágyon. Hasra feküdt. Az egyik lány ismerős volt. Az a fekete.

– Santos Presszó!

A lány meg se hallotta. Belepancsolt a barátnője hajába, kontyba csavarta.

– Egyszerű, délutáni frizurát szeretnék – mondta a vöröseshajú.

– Bízd rám. – Szétdobta a kontyot, lusta mozdulatokkal kavargatta a hajtömeget.

– Tálcáslány a Santosban. – János egyre dühösebb lett. – Mindig felgőzöli a kávémat, pedig tudja, mennyire utálom.

A fekete lány elengedte a barátnőjét. Belehajolt a tükörbe, saját frizuráján igazított valamit. A barátnője elhagyatottan üldögélt egy darabig. Majd elővett egy hosszú nyelű fésűt meg egy kefét. – Frufrut csinálok.

A szoba tele lett tükrökkel. Apró, ovális tükrök borították el a falat. Előttük lobogó sörények.

Ősz nő üldögélt az ajtó mellett, retiküllel az ölében. Felsóhajtott:

– Csak tudnám, mikor kerülök sorra!

Selyempizsamás lány ment el az ágy mellett, fésűvel a kezében.

– Presszósnők. – János föltérdelt. – Ezek itt mind presszósnők, de kalauzlány is akad köztük.

Apáca állt az ajtóban. Levette a fityuláját, elhajította. Apró kis fésűjével végigszántott kurtára nyírt haján.

– Pár hónap, és a válladig ér – mondta a pizsamás lány.

– Nem akarom olyan hosszúra megnöveszteni.

Az ősz nő: – Beszélnek, csak beszélnek, nekem meg várnom kell.

Két lány megfogta a pizsamát, kezénél meg a lábánál fogva felemelték a levegőbe, rádobták az ágyra, és kezdték hengergetni.

– Még csak ez hiányzott! – János leugrott az ágyról. Elment a lányok mögött. Útközben rángatta fel a nadrágját. A nyakkendőjét is úgy kötötte meg.

Hirtelen megállt.

Az a nő valahogy különösen ismerős, a nagy olajfestmény alatt. Olajfestmény, karos gyertyatartó. Előtte gesztenyebarna hajú nő, fekete fésülködőköpenyben.

– Ira! – János kicsit közelebb megy. – Legalább magának legyen esze.

– Miből gondolja, hogy Irának hívnak?

– Legalább magában legyen annyi ízlés… tapintat…

– Miféle tapintatról beszél? És miből gondolja, hogy Irának hívnak?

– De hiszen együtt utaztunk repülőgépen, maga csatolta fel az övemet, amikor a gép indult.

– Semmiféle övet nem csatoltam fel magára. – A nő hangja egy csöppet se volt ellenséges. Inkább olyan eltűnődő. Meg mintha el se tudná képzelni, hogy János valaha is repülőgépen ült.

– Nézze, Ira…

– Ragaszkodik hozzá, hogy így hívnak?

Négy lány vágtatott át a szobán, egymásba kapaszkodva. A szoba közepén kört alkottak, pörögni kezdtek.

– Lemegyek a portára! – János lerántotta a nyakkendőjét, egy meztelen váll felé vágott.

Kitört a nevetés. Géppuskaszerű csúfondáros nevetés.

– Ó, lemegy a portára!

– Panaszt tesz!

– Panaszt emel!

Egy lány odafutott hozzá. – A papája soha nem csinált volna ilyesmit! – Felemelte a fésűjét. – Ha tudni akarja, ezt is tőle kaptam!

– Csak menjen! – kiabálták a többiek. – Mire vár? Menjen! menjen!

Ott voltak azon a szűk, homályos folyosón. A lányok szorosan a falhoz húzódva. Mögöttük a szobák, de a szobaszámok már nem látszottak. János a lépcső korlátjára tapadt, lefelé bámult, a portára. Látta, ahogy egy tányérsapka lassan felemelkedik a porta pultjánál. Mögötte kulcsok a rekeszben, előtte egy hatalmas könyv. De ő most otthagyja a kulcsokat meg a könyvet, és elindul fölfelé.

Egy lány az arca elé húzta a haját. Mintha fátyol mögül figyelné Jánost.

János két kézzel fogta a korlátot. Látta azt a zömök alakot, ahogy jön fölfelé. Köpenye vállára dobva, keze a korláton. Olykor megáll, egy kicsit kifújja magát.

Suttogás támadt a folyosón, felcsapódó, sziszegő hangok.

– Árulkodó!

– Árulkodó Júdás!

– Megfésülhetett volna!

– Összeborzolhatott volna!

– De ő árulkodott!

– Júdás! Júdás! Árulkodó Júdás!

A lépcső roppant egyet. A hangok elhallgattak.

Valaki felért ide a folyosóra. Megáll, és körülnéz.

Egy árnyék János mellett. Egy sapka árnyéka, egy köpenyé.

A tábornok bizalmatlanul hunyorgott. Mintha a szobaszámokat akarta volna leolvasni a lányok mögött. Kesztyűjét húzogatta. Váratlanul megérintette János vállát.

– Mutasson be a hölgyeknek!

Bent ültek a szobában, a vaságy szélén: János és a tábornok.

A tábornok meglengetett egy cédulát.

– Ezt dugták a fiókomba!

János a cipőjét nézte. Vékony, kopottas orrú cipő a tábornok csizmája mellett.

– Olvassa! – mondta a tábornok. – Miért nem olvassa?

Átfogta János vállát. Az a súlyos kéz rátelepedett a vállára. És most már olvasni kezdte.

– Egy büfékenyér, egy vaj, egy doboz sajt.

Ez állt a cédulán. Legalul pedig dőlt betűkkel: Bőrgyógyász.

– Ezt dugták a fiókomba. – A tábornok figyelmesen nézett Jánosra.

Az hallgatott. Valami olyasmit akart mondani, hogy nem vagyok bőrgyógyász, és különben is… De csak hallgatott.

A cipője egész közel került a tábornok csizmájához. Riasztóan furcsa, bizalmas közelségbe. Egyszerűen nem volt ereje visszahúzni.

– Most mondja meg – a tábornok is János cipőjét nézte –, ki dugdos ilyeneket a fiókomba? Kinek jut eszébe?

Várt egy kicsit, majd ő maga kezdte olvasni.

– Egy büfékenyér, vaj, egy doboz sajt…

Sötét volt a röntgenben. Csak az ernyő fluoreszkáló fénye.

János kerek, fehér sapkában a kisszéken. A felvételt figyelte. Szuszogás az ernyő mögül. Szuszogás meg nyögés.

A sötétben is látszott az a székre dobott tábornoki köpeny, csákó.

– A vállakat tessék az ernyő felé előrehúzni – mondta János. – Mélyen lélegezni, csukott szájjal és jó mélyen.

A tábornok csukott szájjal lélegzett. És jó mélyen, övig meztelenül állt a röntgenben, fél kézzel fogta a nadrágját.

A fény elcsúszott, az ernyő elsötétedett.

– Ez így nem lesz jó.

– Új felvételt csinálunk? – hallatszott az ernyő mögül.

– Igen, azt hiszem.

– Azt hiszi?

– Úgy gondolom, hogy talán.

– Talán! Meg azt hiszi! Ez már a harmadik felvétel!

– Nem, azért még nem. – János előregörnyedt.

– Persze, ha egyszer nem megy másképp. Köhögjek?

– Nem, köszönöm.

– Volt egy orvosom, az mindig köhögtetett.

– Tessék csak mélyen lélegezni. Kicsit jobbra elfordulni, kicsit balra. Sóhajtani.

A tábornok sóhajtott. Majd váratlanul kilépett az ernyő mögül. Előrejött, az üres ernyőre nézett. – Maga mióta csinálja ezt?

– Nem tudom, jó pár éve.

– És semmi baj?

– Mit akar ezzel?

– Az apja akarta, hogy orvos legyen?

– Nem, inkább az anyám.

– Persze, mégis hogy az orvos fia. De hát ő nem tudja, nem tudhatta…

– Mit?

– Mondja, miért tornáztatott az előbb?

– Tornáztattam?

– Mintha nem tudná! Kicsit jobbra, kicsit balra.

– A vizsgálat…

– Vizsgálat? Ezt nevezni maga vizsgálatnak? Meg van róla a véleményen. – A tábornok az ernyő körül keringett, közben lassan öltözködött.

János mélyen előrelógatta a kezét. Messziről hallotta a hangot.

– Megmondhatom, hogy mit hallottam a röntgenesekről. Egyik se húzza sokáig. – A köpenyét gombolta. – Van, aki lefordul a székről, van, aki reggel, borotválkozás közben. – Feltette a csákóját. – Meghalnak a röntgenesek.

Orvosok egy réten, fehér köpenyben. Az egyik unott képet vágott, a másik mosolygott. Egy szakállas odadőlt a fához, cigarettára gyújtott. János előrejött, zavartan hunyorgott. Hirtelen oldalt lépett. Levágott egy ösvényen, futni kezdett a fűvel benőtt völgyben.

Hegyoldalon futott lefelé. Apró kövek gurultak mellette.

Villamos kanyargott odalent. Eltűnt a fák között. Előbukkant, majd megint eltűnt.

Valaki feléje intett. Puhakalapos férfi a fánál. Levált a fáról. Jánoshoz lépett, karon fogta.

– Magához feljárt egy kis nő – mondta a puhakalapos.

– Több is.

– Bennünket csak egy érdekel. Tudja, aki svéd útlevélre pályázik.

– Svéd útlevélre?

– Ne vágjon olyan hülye képet.

Villamos jött. A kocsi lassított, ahogy odaért. A puhakalapos feldobta Jánost.

Egy csomó hátizsák. Valóságos hátizsákhegyek. Összehúzott térdek, egymáshoz préselt karok, vállak. Az arcok is egymáson lógtak.

Öregasszony egy férfi térdén. Mintha ebből a térdből nőtt volna ki. Fiatal nő feje, ahogy ráborult egy vállra.

Mélyen behúzódva a sarokba a mókusarcú lány. Bő gallérú cserkészing, nadrág. Fakó, kitérdelt férfinadrág. Mellette Kálmán bácsi.

János feléjük indult, de nem tudott áttörni a tömegen.

– Ön, ugyebár – szólalt meg mögötte a puhakalapos –, majd ott is hivatása szerint működhet.

– Ott? Hol?

A puhakalapos a peronon állt, cigarettára gyújtott.

Kálmán bácsi megigazította a lány vállán a hátizsákot.

Őrház tűnt fel odakint az úton. Előtte apa és anya. Anya a ház oldalához dőlt. Apa türelmetlenül topogott, a kocsi felé integetett. A kocsi elhúzott mellettük.

János kiment a peronra. Egy fehér szakállas öregúr mászott utána.

– Kérem, a feleségemnek már éjszaka is rohama volt.

A puhakalapos intett. Az öregúr visszakocogott.

Könnyű eső jött. De a nap is sütött, furcsa, bágyadt fénnyel. Törpefenyők mellett futott el a kocsi.

– Mit vásárolsz karácsonyra, Jancsika? – szólalt meg odabent Kálmán bácsi.

– Nekem semmit! – kiáltott fel a lány. – Nekem aztán semmit se vegyen!

Befutottak egy alagútba. János várt egy pillanatig, majd leugrott. A kocsi mellett trappolt a sötétben. Mindjárt leugranak és fölpakolnak…

Senki se ugrott le.

Együtt futott ki a kocsival az alagútból. Aztán a villamos váratlanul nekiiramodott és eltűnt.

Üres udvarok. Egymásba szakadó, szürke, üres udvarok. A gangrács fekete vonala. Mögöttük csukott ajtók.

János végigrohant az udvarokon. Egy nevet kiabált:

– Évi! Évi!

Nem nyílt ajtó. Senki se jelent meg a rács mögött.

Fölfelé bámult. A fejét forgatta. Aztán rohant tovább.

– Éviiii…!

Már nem is tudta, hányadik udvarba vágtatott be, amikor meglátta azt az alakot. A porolórúdnál állt, zsebre dugott kézzel. Sportsapkás, ráncos képű, kiöregedett zsoké.

– Elvitték őket.

Ezt mondta a sportsapkás.

János szédülten állt előtte. – Egy lány… olyan cserkészingben?

– Mit tudom én!

– És hova vitték őket?

– Nem kötötték az orromra.

– Na persze… – Lassan elindult. Mögötte a sportsapkás.

– Ide figyeljen…

– Na? – János megállt.

– Nem kell, hogy megálljon. Lehet, hogy figyelnek bennünket. A Halmos veje is feltette a tollas föveget.

– Aha.

– Az biztos, hogy egy másik villamosra rakták őket. Nincsen szám azon a kocsin.

– Nincsen szám?

– Azért még nem kell berezelni. És ne álljon meg. Menjen. Úgy. Mondom, azért még nem kell berezelni. Nem biztos, hogy rosszabb kocsi. Persze sose lehet tudni. Ide figyeljen, nézzen ki a fatelepre.

– A fatelepre?

– Jó lenne, ha nem kiabálna. És tőlem nem hallott semmit. A fociról beszéltünk. Érti? Ne álljon meg. Menjen!

Anya a kerítés rácsához dőlt, összekulcsolt keze között a retikülje. Ahogy János megállt előtte, elmosolyodott.

– Apád mindjárt jön, csak beszaladt ide.

A kertben fák. A fák között, félig elrejtve, egy kis villa.

– El kellett intéznie valamit. – Anya arcán megcsúszott a mosoly. – Neki mindig el kell intézni valamit.

– Ebben a villában?

– Nem, egy olyan zenés helyen. Itt valahol, a sarkon.

– Téged meg kint hagyott.

– Mondta, hogy menjek vele. De hát inkább kint maradtam. Le akar kötni egy zenekart.

– Egy zenekart?

– Bendzsózenekart. Azt mondja, nagyszerű bendzsósokat talált. Vedrest is behozza a zenekarba.

– Azt a borbélyt?

– Eladta az üzletét.

– Mert apa telebeszélte a fejét ezzel a zenekarral.

Anya lehunyta a szemét. Csöndesen ringott a retikülje. – Túl szigorúan ítéled meg apádat. Igaz, van benne bizonyos felelőtlenség. Vagy inkább könnyelműség.

János mondott volna valamit, de anya kinyújtotta a kezét. – Menj csak, hiszen te sietsz.

Pár lépés után visszanézett. Anya eltűnt a rács vonalai között.

 

 

Farakások a telepen. Hátul istállószerű épület. Hatalmas, rozsdás kampók a cölöpökön. Félig rohadt szalma a földön. Fölfelé fordított vödör.

János a farakások között járkált. Kiáltozni kezdett:

– Évi!

Elhallgatott. Odadőlt az egyik farakáshoz.

Az istállóban mászkált. Rongydarabok egy leszakított ingből. Hajcsat, törött fésű.

Telefon csörgött.

Régimódi telefon az egyik cölöpön. Dühösen, türelmetlenül csörömpölt. János leemelte a kagylót.

– Halló!

Apa hangját hallotta. Azt a távoli, izgatott hangját. Mintha már nagyon régen beszélne.

– …azt hiszem, öreg, te is belátod, hogy most már mégiscsak haza kell mennem. Remélem, hogy egy kicsit összeszedted magad, én igazán hagytam időt, de hát ezt mégse lehet így tovább, a pizsamám is olyan állapotban van, pedig megkértelek, hogy vegyél egyet, neked az nem jelent különösebb megterhelést, anyád tett foltot a nyakára, képzelheted.

Egy kicsit távolabb tartotta a kagylót. Így is tisztán hallotta:

– Az a te bajod, öreg, hogy soha nem volt türelmed semmihez, és a Növények életét se olvastad el, Ferreróba is csak belekaptál, és most megmondhatom neked…

A pályán állt, úgy a félvonal táján.

Bent sétált a kapuban. Megzörgette a hálót. A kapufához dőlt. Összefont karral nézte a pályát. Mint a kapus, amikor támadásban van a csapata.

A lelátón senki. Akárcsak a tribünökön.

Megpillantotta a géppuska csövét, ahogy feléje meredt onnan fentről. Füles sapkás alak a géppuska mellett, mélyen kihajolt.

Egy csoport fegyveres bukkant fel a lelátón. A padok között levonultak, eltűntek az öltözők felé.

János kifutott a kapuból. Levágtatott a fegyveresek után. De azok már eltűntek. Nem volt más, csak az üres folyosók. Lépéseket lehetett hallani. Mintha labda döngene.

Vágott lőrések a folyosó ablakai. Sálas, télikabátos alakok hasaltak a lőréseknél. Mellettük puska, gépfegyver.

– Az osztagosok már elérték a rakpartot – mondja az egyik.

– A BEAC-pálya elesett.

– Árulás történt.

– Árulás a BEAC-isták között?

Nem volt válasz. Csönd lett.

Magukhoz szorították a puskát, kifelé figyeltek.

János benyitott egy szobába. Vaságyak, barna pokróccal letakarva. Az egyikről felkönyökölt egy bajuszos férfi. Duzzadt, sértődött arccal nézett Jánosra.

Aranyserleg a másik szobában. Aranyserleg a kisasztalkán. Fölötte a kupagyőztes csapat. A felső sor összefont karral, az alsó guggolva.

Hirtelen megfordult.

Többen álltak az ajtóban. Szótlanul nézték. Aztán egy kis vörösképű előrejött. – Ez ott volt a BEAC-pályán. – Rámutatott Jánosra.

– Én?

Azok hallgattak. Majd megint a vörösképű: – Ő beszélt Stófiánnal az öltözőben.

– Én? Stófiánnal?

– Az öltözőkben sündörgött.

– Semmi baj – mondta egy halszemű. – Csak szeretnénk tudni, hogy mi volt a BEAC-pályán.

– De hát én soha…!

– Mit beszéltek Stófiánnal?

Feléje indultak. A nyitott ajtókon át látni lehetett, hogy a fegyveresek is feléje fordultak. Csíkos dresszes játékosok tűntek fel. Nagy bajuszos futballisták özönlötték el a szobát.

– Az öreg fiúk – dadogta János.

– Úgy van, az öreg fiúk.

– Milyen jól tudja!

– Szóval mi volt Stófiánnal?

Egy mozdulat, és feldöntötte a serleget.

A feldöntött serleget nézték. Valaki lehajolt. De ahelyett, hogy felemelte volna, János lábához kapott.

Beugrott egy szekrénybe. Futballtrikók zuhantak rá. Valami polcról csúszhattak le. Trikók és nadrágok.

Megvakulva tapogatta a szekrény falát. Mintha beleütközött volna egy kulcsba. Rekesz, olyan kis rekesz. Ha becsúszhatna… Leguggolt a trikók közé. Közben hallotta, hogy recseg a szekrényajtó. A hangokat is hallotta.

– Ide bújt, a trikók közé.

Megpróbálta magát belepréselni a rekeszbe.

– Söpörd le a trikókat!

– Mi lesz már?!

– Ne sajnáld!

Végre bent volt. Mintha egy fiókban feküdne. Hosszan, tapogatózva előrenyújtotta a kezét. De hiszen ez egy alagút! Felállt, futni kezdett. Rohant az alagútban. Labda döngött mögötte. Dongó döngött mögötte.

Páholyból dugta ki a fejét.

Éjszaka volt, és ő egyedül ült a páholyban. Előtte az üres, sötét pálya. A nagy tribün, mint egy óriási, sötét kalap, rácsúszott a pályára.

Mocorgást hallott.

Valaki befészkelte magát a szomszéd páholyba. Árnyak kavarogtak a lelátón. Odalent meg mintha ketten kergetnék a labdát. Megint csak a mozdulatlan sötétség.

Kinyújtotta a lábát a páholyban. Hátradőlt.

Fehér fénypont a kapufán. Szerényen csücsült a bal kapufa sarkán. Szerényen és mozdulatlanul. Megcsúszott, megnőtt. Reflektorfényben állt a kapu. Az üres kapu, a hálóval. Mögötte az Alapító szobra, ahogy előredől.

János felugrott.

A fény eltűnt, minden sötétbe borult. Belekapaszkodott a páholy szélébe. Állt és várt.

A lelátón bukkant fel a fény. Éppen csak egy pillanatra. Távoli páholyból merült fel. Majd megint a pályán. Megbillent, botorkálni kezdett. Eltűnt. Aztán rávetette magát Jánosra.

Dermedten állt a reflektorfényben. Kiugrott a páholyból, beleesett egy másikba. Fölfelé rohant. A fény nem engedte el. Megfordult, levágtatott a pályára. Megbotlott valamiben, gurulni kezdett. A fény vele gurult.

Katlanszerű mélységben a pálya.

Meg akart kapaszkodni egy korlátban. Magával sodorta. Aztán már csak zuhant lefelé.

Apa kissé felhúzott vállal, csöndesen mosolyogva előbukkant két autó közül. Tejesüveggel meg valami kis csomaggal. Kifli vagy felvágott.

Nem, gondolta János. Észre se vesz. Az autókat se veszi észre. Talán felmegy egy nőhöz azzal az üveggel. Leül az ágy szélére, tejet iszik, kedélyesen rágcsálja a kiflit. Lehet, hogy megkínálja a nőt, de ez egyáltalán nem olyan biztos.

Apa váratlanul hozzálépett. Úgy elmenőben, éppen csak egy pillanatra. Éppen csak amíg lepottyantotta azt a pár szót.

– Téged kivégeznek.

János szólni se tudott, úgy elöntötte a düh. Apa után kapott, megfogta azt a ferde vállat.

– Mi az, hogy kivégeznek?! Talán megállnál egy kicsit, nem gondolod? Talán mondanál erről még valamit? Mégis, csak így! Vagy neked ez egyáltalán nem számít? „Kivégeznek”, és ezzel továbbvándlizol! Túlzás! Hallod, apa, ez azért túlzás!

Elfulladt.

Apa a csomagját igazgatta: – Beszéltem a Beránnal, de már nincsenek nála az iratok.

– De mégis… miért?

Apa egy kicsit kihúzta a kiflit a zacskóból. – A nőügyeid, magad is beláthatod, botrányosak.

– Az én nőügyeim? De hiszen te mászkálsz örökké nők után, lefogadom, hogy most is… és akkor én… akkor engem?!

 

Apa visszatolta a kiflit. Szelíd szemrehányással ingatta a fejét, ahogy továbbment a tejesüveggel.

– Kivégeznek, öreg.

Mióta ülhettek itt?

Már senki más nem volt a vendéglőben, csak ők ketten: János és Fili. Késő délután lehetett, de nem gyújtottak villanyt. Egy szemüveges pincér elment az asztaluk mellett. Rájuk nézett, csöppet se sürgetően. Inkább valami végtelen lemondással. Ezek most már itt maradnak…

Kancsó bor a fehér terítős asztalon. Kancsó bor és két pohár.

Egy festmény alatt ültek. Bakák rohamra indulnak. Első világháborús, csukaszürke bakák. Előretartják a szuronyt, ahogy szorosan egymás mellett állnak.

– Paprikás krumplit kaptak a roham előtt – mondta János.

– Nem – Fili hátradűtötte a fejét –, roham előtt semmit se adnak a bakáknak. Legalábbis enni. Hogy is gondolhat ilyet, Jancsika! Rumot kapnak roham előtt.

A nagy ablaküveg mögött az utca. Egy férfi baktatott, sportújsággal a kezében. Megállt, ahogy a lapot böngészte. A fejét csóválta. Zsebre gyűrte a lapot, átvágott a másik oldalra.

János Fili arcát nézte. Azt a kemény, csontos arcot. A tekintete meg olyan lágy, tűnődő. Nem kellett volna a bakákról beszélni. Butaság volt ez alá a kép alá ülni. Hiszen egy baka miatt történt minden. Egy baka miatt került Fili ilyen állapotba, ahogy anya mondta.

A pincér megint feltűnt. Megállt az asztaloknál.

– Mindent elszedtek tőlük abban a völgyben. – Fili még mindig úgy ült, hátradűlt fejjel. A kalapja furcsán, sértődötten szétnyomódott. – A vörös dandárt beterelték abba a völgykatlanba, és mindent elvettek tőlük, fegyvert, derékszíjat, a bakancsból ki kellett fűzni a zsinórt.

– Ne, Fili, ne…!

– Mit ne? – Fili visszacsúsztatta fejét a kalapba.

– Ne beszélj erről.

– Miért? – Csodálkozás volt a hangjában. Félig felemelkedett, úgy nézett Jánosra.

Az hallgatott. Lábát előrenyújtotta, mintha be akarna csúszni az asztal alá. Miért éppen nekem kell bekísérnem Filit abba az intézetbe? Miért nem apa viszi be? Apa vagy Begyács? Igaz, Begyácsot egyszer kidobta a konyhából.

– Hogy volt az, Fili, amikor Begyácsot kidobtad a konyhából?

Fili szégyenlősen elmosolyodott.

– Honnan tudja ezt, Jancsika? – Kis szünetet tartott. – Az úgy volt, hogy a Begyács úr azt mondta, hogy éppen csak egy pohár vízért jött ki.

– Ismerjük az ilyesmit! – A pincér váratlanul fölnevetett.

Fili rámeredt a pincérre. Az behúzta a nyakát, elinalt a konyha felé.

Most megint csönd volt. És egyre sötétebb. Már alig látszott valami az első világháborús bakákból. Éppen csak az eltátott szájuk. Az üvöltésben eltorzult szájuk.

– Roham közben üvölteni kell nekik. – Fili mintha mentegetné a bakákat. Elhallgatott, megsimogatta János fejét. – De paprikás krumplit nem kapnak.

Fehér kötényes nő tűnt fel a konyhaajtóban… Éppen csak körülnézett, mindjárt vissza is húzódott.

– Ez a Sugár Margit – mondta Fili. – Az ő nagyanyja vitt vizet Garibaldinak. Garibaldi akkor fent állt egy dombon, és a magyar huszárok csatáját nézte. A Sugár Margit nagymamája vitt neki vizet, kulacsban. Aztán a huszárokat is leparancsolták a lóról, eltörték a kardjukat, a csákót leverték a fejükről.

– És Garibaldi?

– Garibaldi elhagyta a dombot. Ne hidd, hogy Sugár Margit nagymamája afféle markotányosnő volt. Ő csak Garibaldinak vitt vizet egy kulacsban.

Fili a kalapját igazgatta. Levette, és maga elé tette az asztalra.

– A huszárokkal is csak az történt, ami a vörös dandárral abban a völgyben, de azért mégse egészen. A huszárokat később elengedték, de a vörösöket soha… azok többé nem mentek ki a völgyből.

János az utca felé kémlelt. Apa megígérte, hogy konflist küld, és majd azon mennek el Filivel… De hát semmiféle kocsi nem hajtott be a vendéglő elé.

– Övig levetkőztették őket, aztán oda kellett hogy álljanak a gépfegyverosztag elé. – Két keze úgy oldalról elindult a kalap felé, valósággal bekerítette. – Ott állt ő is a többiek között. Orecskó Vendel.

– Csak arra vigyázz, öreg – mondta otthon apa –, hogy még csak ki se ejtsd Orecskó Vendel nevét.

– És most tessék!

Csönd volt. Majd János valami furcsa, reszelős hangon:

– Mondd csak, Fili, hogy is volt az Garibaldival?

– Fent állt a dombon a lovával. De mit akarsz vele? Mit akarsz te Garibaldival?

– Hát, hogy ő nem harcolt?

– Dehogynem harcolt. Ki mondta, hogy nem harcolt! – Gyanakodva nézte Jánost. – Mit akarsz te Garibaldival?

Elhallgatott. A tekintete élesebbé vált.

– Nem kell megvárni a konflist. – Fölállt, föltette a kalapját. – Mehetünk mi konflis nélkül is.

Kinyújtotta kezét János felé.

– Jöjjön, Jancsika!

Ahogy kézen fogta Jánost, megenyhült a tekintete.

– Tudom, hogy szeretne kocsikázni. Konflis, omnibusz… igaz, fiatalúr?

Kertes házak mellett mentek el. Elöl Fili, mögötte János.

– Gavallérom van! – Fili megállt, megigazította a kalapját.

János elment mellette, mintha nem is tartozna hozzá.

– Hol van az én kis gavallérom!?

Senkit se lehetett látni a kerítések mögött. Senki se jött elé. De mégis mindenki tudja, hogy itt a Fili. Hogy itt áll az úton, és a kalapját igazgatja.

Bent álltak egy udvarban. Filit tyúkok vették körül. Lehajolt, mintha föl akarna kapni egyet.

– Egyet se tudtam levágni… soha! Mennyit csúfoltak ezért! Még Jancsika mamája is, a Gyár utcában.

A csirkék között hajlongott, kotkodácsolni kezdett. Ott ugrált, hajladozott közöttük. Olyasféle mozdulatokat tett a kezével, mintha repdesni akarna. Közben pedig kotkodácsolt.

János egy kézikocsi rúdját húzogatta.

– Elfáradt a fiatalúr? – Fili vállán, karján csirketollak, pihék. Egy toll éppen az arca előtt lebegett. – Üljön rá, Jancsika, majd én húzom.

Ráült a kocsira. Fili körbehúzta az udvaron. Hirtelen megállt, felegyenesedett.

– El kell búcsúznom tőlük.

Senkit se találtak odabent a házban.

– Biztosan vendégségbe mentek. – Fili megállt az ágynál. – Nagyon szeretnek vendégségbe menni.

Az ágy feldagadt a dunyháktól, párnáktól, paplanoktól.

– Mindenütt szívesen látják őket, igaz, hogy sose mennek üres kézzel.

– Nem várhatjuk meg őket, Fili. Arra már nincs idő.

Fili engedelmesen bólintott. De még mindig nem mozdult el az ágy mellől.

– Nem akar egy kicsit lefeküdni, Jancsika?

– Nem, nem…

Egy tyúk kapirgálása hallatszott. Egy tyúk kapirgálta a küszöböt. Egyre türelmetlenebbül, dühösebben. Most már valósággal kapálta a küszöböt.

– Fili… szólj rá!

– Szóljak rá? – Elfordult az ágytól. Révült csodálkozás az arcán. Valahova a sarokba mutatott. – Nézze csak!

Ing, rádobva egy székre. Fehér ing, amit fel akartak venni, de aztán mégiscsak odahajították arra a székre. Nyaka hátracsuklott, két karja ájultan széttárva. Fili odament hozzá, végigsimított rajta.

– A papáé, igen, itt felül hiányzik egy gomb. Azért is nem tudta felvenni. Ha fölvarrnám…

A tyúk az asztalon. Fejét oldalt hajtva, figyelmesen nézte Jánost.

– Kell hogy legyen tű meg cérna.

– Csak nem kezdesz most varrni? – Egy lépést tett Fili felé, de akkor a tyúk is megrebbent.

– Miért? Papa nagyon örülne.

– Hagyd, Fili!

– Gombot is kéne találnom.

– Hagyd most…

A tyúk átrepült a szobán. Ott csücsült az ingen. Onnan nézte Jánost.

– A kis szemtelen – nevetett Fili. – Hogy idetelepedett! De hát azért én felvarrom ezt a gombot.

Hosszú cérnaszál lógott az ujjai között.

Nevetve hessegette a tyúkot. Egyszerre megmerevedett. Az ujjait nézte, azokat a kissé elgörbült ujjakat. Kifordította a tenyerét. Még egyszer külön-külön megnézte minden ujját. A levegőbe rázogatta. Hiába, a cérna eltűnt.

– Lepottyant. – Fili lehajolt, két kezét előrecsúsztatta a földön. – Végre találtam cérnát, és akkor…

– Menjünk, Fili!

A tyúk belerepült az alacsonyan lógó lámpába.

Egyszerre sötét lett. Egy szék felborult, ahogy Fili a bútorok között csúszkált. A tyúk megvadulva röpködött. János az arca elé kapta a kezét, átrohant a szobán.

– Fili! Fili!

Fák között mentek, a folyó partján. Vékony törzsű fák, a lombjuk belehajolt a megduzzadt folyóba.

– Meg kéne mosni a hajamat. – Fili levette a kalapját, Jánosra pillantott. – Jancsikának se ártana. Mikor volt utoljára hajmosás?

János vállat vont, ment tovább a fák között. Fili utánaszaladt.

– Higgye el, hogy a folyóvíz a legtisztább! – Előrefutott. – Meg tud fogni? Fogadjunk, hogy nem tud megfogni! – Eltűnt a fák között.

János megrázta a fejét. Valami olyasfélét akart mondani, hogy ne bolondozz, Fili, de aztán semmit se mondott. Különben is vigyázni kellett. A part váratlanul csúszóssá vált. Töredezett, iszapos földdarabok. Víz szivárgott közöttük.

Fili előugrott egy fa mögül. Valósággal magához rántotta Jánost. Úgy tartotta, szorosan átölelve.

– Vén fej! – suttogta furcsa, meghatott hangon. – Ki nevezte el Jancsikát vén fejnek? Az biztos, hogy még egészen kicsi volt, talán járni se tudott… totyogott, éppen csak totyogott, olyan öregesen. Ki hívta vén fejnek?

– Nem tudom.

– Hát én, a Fili! – Váratlanul ellökte magától. – És most maga visz be oda, éppen maga! – Belehajolt az arcába. – Most is csak azt akarja mondani, hogy menjünk már, siessünk!

– Tudod, hogy…

– Jó, jó, de előbb azért mégiscsak hajat kell mosnom. – A sárgás, zavaros víz fölé hajolt. – Megvizsgálnak majd ott, ahova Jancsika visz engem, vizsgálatot tartanak, és ha úgy találják, hogy nem tiszta a hajam… – Két térde lassan belecsúszott a vízbe. – Jancsika nem akarhatja, hogy levágják a hajamat, hogy egész rövidre levágják… a bakáknak vágják le egészen rövidre.

Egy elhagyott lövészárokban ültek.

Felhúzott térddel kuporogtak egymás mellett. Rozsdás konzervdobozok a földön, pléhtányér, törött kanállal. Hegyes, kiugró gyökér Fili mellett. Gyökér? Vagy valamilyen könyök?

Fili felemelt egy elkoszolódott géztekercset… Óvatosan rázogatta róla a földet. Rámutatott egy sötétbarna foltra.

– Tudja, mi ez? Alvadt vér.

Eltartotta magától a tekercset, meglengette. Közben Jánosra mosolygott.

– Hogy rohangált a gangon a fiatalúr! A gangon, a lépcsőházban meg az udvarban. Elcsent tőlem egy fakanalat, azzal rohangált. Lovasroham! Lovasroham!

János trombitát formált a kezéből. Belefújt. – Tarara…

Fili a szájára tapasztotta a kezét.

– Nem szabad, Jancsika! Itt csata volt. – Várt egy darabig. Elindult az árokban.

János utána. Mintha éppen csak sétálnának egyet.

Fákat lehetett látni az árokból, tisztást. Fili kimutatott a tisztásra.

– Ebből az árokból indult utolsó rohamra a gyalogság.

– A fegyvereket is itt vették el tőlük?

– Még találni töltényeket meg hüvelyeket… egyszer egy derékszíjat is találtam.

– Te kijársz ide?

Fili csöndesen nevetni kezdett. – Jancsika apja tud róla, egyszer ő is kijött ide velem.

– Apa?

– Azt mondta, máskor is elkísér. Csak szóljak neki. De hát én nem akartam.

János felemelt egy bádogbögrét, odanyújtotta Filinek.

– Elteszed?

Fili a fejét rázta. – Minek? Odabent úgyis elveszik tőlem. Mindent elvesznek.

– Bádogbögrét be lehet vinni.

Fili a fejét rázta. Kivette János kezéből a bögrét, elhajította.

– Egyet ígérjen meg, Jancsika… hogy majd meglátogat.

– Persze hogy meglátogatlak. Apa is meglátogat, meg anya is.

– Ők csak bizonyos napokban jöhetnek be, Jancsika mindig.

Csöndes trappolás hallatszott az erdőből. Fili felemelte a kezét, mosoly futott át az arcán.

– Itt a kocsi!

Meglehetősen kopott konfliskocsi állt meg az árok mellett. A kocsis lenyújtotta a kezét Filinek. Vagy inkább leengedte a bak mellett, mint valami rudat.

Fili belekapaszkodott abba a kézbe, és már kint volt. Mielőtt beszállt volna a konflisba, még visszanézett.

– Csak annyit kell mondania kapuban, hogy a Filihez jött, a Filit keresi.

Hullott ez a fa, pocsékul hullott. Az asztal tele volt apró kis tűlevelekkel meg valami finom, zöldesszürke porral. János egy mozdulatot tett a fa felé, és akkor az ő keze is tele lett tűlevelekkel. Ingerülten rázogatta a kezét. Hiába, a levelek ráragadtak.

Apa félig lehunyt szemmel feküdt. Mint akit bánt a fény, de azért nem szól. A párna alá nyúlt. Hosszú, fehér ujjai méltatlankodva matattak a párna alatt. Gyűrött, koszladt zsebkendő bukott ki.

– Becsaptak ezzel a fával. – János még mindig az ujjait rázogatta. Elkezdte fújni, mintha ez valamit segítene. – Hullik, és milyen görbe, mindjárt felborul.

– Mert ezt se te vásároltad. – Apa egy újabb zsebkendőt húzott elő a párna alól. Valósággal kavarta ezeket a zsebkendőket. – Ezt is rásóztad a Filire.

– A Filire? De hiszen a Fili…

– Megbolondult, tudom. – Apa lehunyta a szemét. – Otthagyta az a katona, a bakája, és akkor aztán… De te mégis a Filivel vetetted meg a fát.

– Kórházban van, te is tudod.

– Anya is kórházban van, még karácsonyra se hozattad ki.

– Az más! Anya ízületei…! A Fili meg zárt osztályon.

– Mindenre tudsz valamit mondani. – Fél harisnya esett ki a párna alól.

– Miket dugdosol az ágyba?

– Az most lényegtelen. – Apa mindkét kezét a takaróra fektette. – Amikor még egy rendes karácsonyfánk sincs.

– Mit akartál a Filivel? Amikor már tíz éve zárt osztályon van, legalább tíz éve. – Az asztal körül keringett. Kinyújtotta ujját a fa felé, de mindjárt vissza is húzta.

Apa lehunyt szemmel feküdt.

– A Zomboriéknak plafonig érő fájuk van, meg a Csorbáéknak. És mind otthon vannak szenteste, az egész család.

– Befejezted? – János az ágy mellett állt.

– Ó, Istenem! – Apa egy pillanatra felnézett.

– Mi ez az ó, Istenem?

Apa ismét lehunyta a szemét, két keze a takarón. De János most már nem mozdult az ágy mellől. – Ide figyelj, apa, évekig nem láttunk, évekig felénk se toltad a képedet, utazgattál mindenfelé, és még csak egy lapot se küldtél, még karácsonykor se… egész jól megvoltál nélkülünk.

– Azt honnan tudod?

– Azzal a kis kurvával mászkáltál. Elszedted anya pénzét, és azzal a rohadt kis…

– Hogy mondhatsz ilyet, öreg? – Apa felült, a könyökére támaszkodott. – Ismerted te egyáltalán a Simanek Ágit?

– Nem, azt hiszem, nem ismertem.

– Csak annyit mondhatok, hogy ezt igazán meg kellett tennem annak a gyereknek. Azok után, amiket az apja művelt vele! A kályhába dobálta a könyveit, és éppen a kedvenc könyveit. Pedig hogy szeretett olvasni, valósággal falta a könyveket, és akkor tessék! – Feljebb tornázta magát a könyökén, majd egy kicsit lejjebb. Mintha valamilyen gyakorlatokat végezne. – Csak nem hagyom cserben azt a gyereket! Felpakoltam egy vonatra…

– Anya pénzén.

– Anyádnak sose volt pénze. Ruhái voltak, kalapjai. Nagyon elegáns kalapjai. Egyáltalán, ahogy fel tudott tenni egy kalapot…!

Kintről zaj hallatszott. Lépések, elfojtott kuncogás. Majd, mintha valaki az ajtón kaparászna.

– Csak nem hívtál meg valakit? – Apa becsúszott a takaró alá. – Csak nem hívtál vendéget karácsonyéjszakára?

– Miféle vendéget hívtam volna?

– Azt nálad sose lehet tudni.

János intett, hogy csönd. Apa sértődötten a fal felé fordult. Félig elfojtott nevetés odakintről.

János kiment az előszobába.

Két árny hajladozott az ajtó üvegjén. Egy pillanatra egymásra csúsztak, majd megint különváltak.

Két nő lépett be. Az előszoba falához tapadtak, és csak vihogtak.

– Nem zavarunk? Igazán nem zavarunk?

Az a magas, barna itt lakik valahol az ötödiken. Micsoda pajesza van, egészen belekunkorodik az arcába. A szőke dundus? Talán már azt is láttam a házban.

A szőke dundus lassan görögni kezdett a falnál. Mintha így akarná magát begörgetni a szobába.

A barna nő közel hajolt Jánoshoz. Legyezőszerűen szétnyílt ujjai szinte az arcát érintették. – Csak éppen megnézzük a karácsonyfát.

Bent voltak a szobában. Hangtalan nevetéssel körülugrálták az asztalt. A szőke a fa felé nyúlt, az majdnem feldőlt. Riadtan utánakaptak. A szoba megtelt tűlevelekkel.

– Micsoda cirkusz! – Apa felült, ásított.

– A papa! A kedves papa! – A szőke rátérdelt az ágy végére. Fejét a nyaka közé húzta. – A kedves papa nagyon szigorú.

Apa észre se vette a szőke dundust. A barnát nézegette, de azt is olyan kedvetlenül. – Megvan még az az írógépes?

– Nem tudom, miféle írógépesről beszél. – A nő János felé hátrált.

– Aki kihalászta magát a Trocaderóból. Különben, mit érdekel ez engem? – Apa a fal felé fordult.

A szobában csönd volt. Majd a barna nő, suttogva: – Igaz, hogy régebben a Trocaderóban léptem fel, de nem volt semmiféle írógépes.

– Éppen írógépesek kellettek az Icának! – A szőke felháborodva ingatta a fejét. – A kedves papa igazán olyanokat tud mondani!

Nézték, ahogy apa ott fekszik, nézték azt a hátat. János legszívesebben legurította volna az ágyról.

– Mit nagyképűsködik itt?

– Azt mondja, nagyképűsködik? – A barna odabújt Jánoshoz. – Tudja, hogy le akarta vágni a pajeszomat?

– Le akarta vágni?! – A barátnője végigsimított azon a pajeszon, a pajesz kunkorain.

– Azt mondta, ilyen pajesszal nem lehet járni, ez mégiscsak túlzás. A lépcsőházban kapott el.

– Engem a liftben.

– Hallod, apa? Mit szólsz ehhez? Egyiket a lépcsőházban, a másikat a liftben!

Apa a takarót igazgatta.

Ők pedig megint a fánál voltak.

– Egész kedves fa – bólintott a szőke. – Maga díszítette fel, Jánoska?

– Én hát.

– Egyedül? Miért nem hívott le?

– Lehívhatott volna! Jé, mi ez? Cipőpertli!

– Miket beszél!

– Nézze csak meg, Jánoska! Ide van akasztva. Cipőpertli! Milyen muris!

Cipőpertli lógott az egyik gallyon. János megérintette az ujja hegyével. – Nem is tudom.

– Mennyi szaloncukor! – a szőke elkezdte rázogatni a fát, a cukrok lepotyogtak. – Vegyetek ti is! Tessék, tessék! – Nevetve dobálta a cukrokat.

– Csillagszóró nincs? – kérdezte a barna.

János rábólintott.

– Meg lehet gyújtani?

János azt a hátat nézte az ágyon, és megint csak rábólintott. – Meg lehet gyújtani. – Majd szinte könnyedén. – Miért ne lehetne? – Kirántott egy fiókot, a lányok felé dobálta a csillagszórókat. – Mind meggyújtjuk! Hadd égjenek! Nem asztalfiókba való az ilyesmi!

– Előbb el kell oltani a villanyt. – A szőke a kapcsolóhoz röppent.

A szoba elsötétedett.

– Tudom, hogy pofákat vágsz a takaró alatt. – János az öngyújtóját kattogtatta. – De azért most meggyújtjuk a csillagszórókat.

Valósággal szétrobbant a szoba, ahogy a csillagszórók meggyulladtak. A nők sistergő lobogásban vágtattak a fal mellett. Körültáncolták a fát, meggyújtották a gyertyákat.

A karácsonyfa fellobbant.

Apa a hátára fordult.

– Hatalmas fánk van! Látod, apa?

– A papának miért nincs csillagszórója?

– A papának is adjunk egyet!

A szőke felugrott az ágyra, apa orra alatt pattogtatta a csillagszórót.

– Ezt nem lehet! – A másik nő elfulladva nevetett valahol a fa mellett. – Ezt azért mégse. – De már ő is fenn volt az ágyon. Apa feje fölé tartotta a csillagszórót. – Énekeljünk!

– Énekeljünk egy karácsonyi dalocskát!

Apa felült. A két nő visítva leugrott az ágyról. A csillagszórók kialudtak.

– Ilyet csinálni! – mondta apa. – Amikor beteg van a háznál.

– Beteg? – János ott állt a sötét szobában, a kínzó, fojtogató füstben.

Apa felkelt, felgyújtotta a villanyt.

A szőke nő eltűnt. A barna az ágy előtt térdelt. Fejét lehajtotta, telt karja hosszan lelógott.

– Vágd le a pajeszomat. – Megcsavarta a pajeszát, még jobban belehúzta az arcába. – Büntess meg.

Apa egy mozdulattal felrántotta. – Lódulás! – Kilökte az ajtón.

Üszkös, elhajigált csillagszórók a szőnyegen. Tűlevelek, apró kis tűlevelek.

– Még jó, hogy nem gyújtották fel a szobát. – Apa lehajolt, lassan összeszedegette a kiégett csillagszórókat.

– Miféle betegről beszéltél?

– Mintha nem tudnád. – Valósággal ráhasalt a szőnyegre. – Anyáról.

– De hát anya…

– Mit képzelsz, öreg! Csak nem hagyom bent a kórházban? – Apa előbukkant a szék támlája mögül. – Karácsonykor!

– Azt akarod mondani, hogy…

– Hazahoztam. – Az asztal túlsó végén merült fel. Kezében egy csomó megszürkült csillagszóró. – Egészen jól elfért abban a kosárkában.

– Miféle kosárkában?

– Már alig van hús szegénykén. És az ujjai! Akár egy gyereké, egy kisgyereké. Azt hiszem, öreg, túl sokáig bent hagytad a kórházban. – Az asztalra dobta a csillagszórókat. – Szerencsére mindjárt jött a villamos. Jó helyet találtam a kosárnak. Tudod, ismertem a kalauzt, és odatettük, odahelyeztük az uzsonnacsomagja mellé.

– Uzsonnacsomag…

– Jó hely volt. – Apa a fát igazgatta.

– Hagyd már azt a fát!

– Ne kiabálj. A vezetőnek is szóltunk, hogy ne nagyon csörömpöljön. – Levett egy kék üveggömböt a fáról. A tenyerébe tette, lassan görgette. – Nézz be hozzá.

A háló nyitott ajtaja. Az ágy körvonalai. Kosár az ablakkilincsen, szerényen odaakasztva.

János apára nézett.

– Már kivettem onnan. – Apa ráfújt az üveggömbre. – Csak nem képzeled, hogy otthagyom? – A gömböt fújta-fújdogálta a tenyerében. – Menj be hozzá. Mit állsz itt, öreg? Hallod?! Miért nem mozdulsz?

Anya evezett. Gomba alakú szalmakalapjában, csipkés nyári ruhájában ráhajolt az evezőre. Nesztelenül merültek a víz alá a lapátok, hogy aztán valami könnyű, zöld növényfélével emelkedjenek fel.

János két kézzel fogta a padkát, maga alá húzta a lábát. A csónak mélyét figyelte. Mindjárt szivárogni kezd a víz. Előbb alig látható, vékony kis erekben, aztán…

– Apád nem szerette, ha evezek. – Anya derülten mosolygott. Egyáltalán, akár egy pajkos kislány, aki valami csínyre készül. – Nem tiltott el éppen, de olyanokat tudott mondani…! Apád nem tud úszni, azt se akarta, hogy téged megtanítsalak, és arról aztán már hallani se akart, hogy megkereszteljenek. – Könnyedén megvonta a vállát. – Csakhogy mi most nem törődünk vele.

Fa lehajló ága. A levelek ráborultak a vízre, valósággal elfedték a csónakot. Anya eltűnt János elől. Szalmakalapja mintha fönnakadt volna az ágon. Aztán megint előbukkant, azzal a huncut mosolyával.

– Kijátsszuk apádat.

– De hiszen engem már megkereszteltek. – Kifeszített ujját, mint egy hőmérőt, óvatosan leengedte a csónak mellett, de nem érintette meg a vizet.

– Ugyan, az csak egy segédlelkész volt. – Eltűnt a mosoly az arcáról. – Összecsapta az egészet, de hát mit is várhat az ember egy segédlelkésztől!

Távolban felbukkant egy hajó. Könnyű füst rajzolódott az égre.

– Akkor is csak megvolt – dünnyögte János.

– Ó, majd meglátod, hogy most milyen más lesz! Maga Csőgli János végzi a szertartást, a plébános.

János gyanakodva nézte a vizet. Mindjárt kibukkan a plébános, és akkor kezdődik a szertartás.

– Mindig szeretted Dunaföldvárt, gondolj csak arra, milyen jókat aludtál Szerafin néninél. – Anya hangja enyhén bosszús volt. Mint aki attól fél, hogy elrontják az örömét. Elhallgatott. A fejét ingatta. – Mégiscsak különös, hogy apád sose ment nyaralni. Strandra se járt. Azért persze volt úszódressze. A Belvárosban csináltatta. Akkoriban semmit se vett készen, lenézte az ilyesmit. – Egy pillanatra elengedte az evezőt. – Soha nem vette fel azt az úszótrikót. Ugye, te se láttad rajta?

– Hol láttam volna? A Népopera Kávéházban?

– Jókat tudsz mondani. – Az evező után nyúlt. – Apád is mindig olyan nagyon jókat tudott mondani.

– Anya!

Az csak a fejét ingatta, és evezett.

– Talán, ha most én eveznék egy kicsit…

– Te? – Anya felnevetett.

– Azt hiszed, hogy nem tudnék? – Felállt a csónakban. – Különben is hagyjuk ezt az egészet.

Anya behúzta a nyakát, mint akire hirtelen rávágtak. Arca elveszett a szalmakalap alatt. Még szaporábban evezett.

– Ezt nem tehetjük Szerafin nénivel.

– Nem érdekel Szerafin néni.

– A többiek is várnak, egész kis ünnepséget rendeznek. Ne félj, egykettőre túl leszünk rajta… mármint a szertartáson.

– Nem félek. Ki mondta, hogy félek? – A vizet nézte. Váratlanul elmosolyodott. – A Kelemen Gyusziék!

– Kik azok, kisfiam?

– A barátaim. Tudod, a festő, a Kelemen Gyuszi, ott napozik a feleségével. Egyébként a Pilvax Kávéház felett van a műterme.

– Pilvax… te jársz a Pilvaxba?

– Benéztem néha. – Integetett Kelemen Gyusziéknak, majd visszaült.

– Azt hiszem, te minden kávéházba benéztél úgy néha. Még jobban ismered a kávéházakat, mint apád.

– Ugyan, anya!

– Mi inkább cukrászdába jártunk az Arannyal meg a Balogh Böskével. Cukrászdába meg orfeumba. Volt egy kabaréénekes. Szürke keménykalapban lépett fel. Virágot küldetett a páholyunkba. De minden este…

– Anya, mondd… Arany is ott lesz Szerafin néninél?

Anya a víz fölé hajolt. Nem felelt.

Szürke ruhás, magas nő tűnt fel a parton. Ősz haja szigorú kontyban. Úgy jött előre, mintha bele akarna hasítani a vízbe.

– Szerafin néni! – Anya felállt. – Köszönj Szerafin néninek.

János köszönt Szerafin néninek.

Előbb anya lépett ki a csónakból, aztán János. Szerafin néni átölelte anyát, megsimogatta János fejét. Az ujjak egy régi mozdulattal még hajat kerestek ott hátul.

– A búb? – A néni elmosolyodott. – Hol a búbod?

– Búb! – Bosszúsan elrántotta a fejét.

A néni meglepetten vállat vont. Majd, ahogy befelé kísérte őket: – Apád is korán kezdett kopaszodni.

– Már amikor megismerkedtünk – mondta anya.

– Apa nem kopaszodik. – János megállt a kissé nedves parton. – Egy kicsit őszül, de nem kopaszodik.

Terített asztal a kertben. Borospalackok, szódásüvegek. Cimbalom a ház nyitott ajtajában.

Kövérkés plébános sietett János elé. Átfogta a vállát.

– Örülök, hogy végre rászántad magad.

– Mire szántam rá magam? – Anyát kereste a tekintetével.

Anya egy sovány, elaszott férfi előtt állt. – Régen láttam, Sándor bácsi.

– Hát nemigen jössz le hozzánk, Ilonkám.

– De most egy darabig nálunk marad az Ilonka. – Szerafin néni megkerülte az asztalt. – Össze kell hogy szedje magát.

János anya felé indult, de a plébános megállította. – Mindjárt elkezdjük, csak még várunk valakit.

– Egy magas rangú katonatisztet – bólintott Szerafin néni.

– Miféle katonatisztet? – kérdezte János.

– Kedves ismerősünk. Úgy is mondhatnánk, barátunk. Szívesen elidőz a körünkben.

János még kérdezett volna valamit, de eléje toltak egy tűzoltót.

– Megismered a Tűzoltó Jóskát?

– Együtt léptetek fel abban a gyerekdarabban – nevetett anya. – A Csipkerózsikában.

– Törpék voltatok! – kiáltotta Sándor bácsi. – Mind a ketten törpék voltatok!

Tűzoltó Jóska csípőre tette a kezét. Alázatos mosollyal, lassan leguggolt. Közben János felé pislogott.

János a levegőbe bámult.

Tűzoltó Jóska kezét előrelógatva csücsült a földön. Egy darabig még várta, hogy leguggoljanak mellé. Nehézkesen szuszogva felállt. Jánosra nézett, szipogni kezdett. Úgy is ment be a házba, szipogva.

– Nem kellett volna megbántani – mondta Szerafin néni.

– Igazán nem lehet ilyesmit kívánni a fiamtól! Osztálya van a Cé pavilonban.

– De anya!

– Igaz is, Jancsikám – emelkedett fel egy szakállas férfi. – Ismered, ugye, a Findusz Juliskát? Kórházba kell vinni, és ha a pártfogásodra számíthatnánk…

– Findusz Juliskáért semmit se tehetünk – szólt közbe a plébános. – Az ő édesapja az a bizonyos Findusz László.

– Az a bizonyos?

– Nem hallottál Findusz Lászlóról, Ilonkám? Elég sokat beszéltek róla egy időben. Az újságba is bekerült. Leszúrta a gyógyszerészünket, Gegenhoz Imrét.

– Szóváltás közben, a Beretvásban.

– Én mindig mondtam, hogy azt a vendéglőt be kéne zárni.

– Szép szúrás volt, egyetlen szúrás.

– Szerafin néni meg is tudja mutatni a kardot.

– Kihozzam, Ilonkám?

– Ne hozza ki, Szerafin néni! – toppantott anya. – Nem érdekel az ilyesmi. Nem érdekelnek az ilyen alakok. Inkább arról a tisztről beszéljenek… akit várnak.

– A kert végébe húz egy széket – mondta Szerafin néni –, és csak üldögél. A Dunát nézi. A hajókat számolja, a kompokat.

– Semmi más?

– Szivarozik – mondta a plébános. – Elárulhatom, hogy nagyon szereti a szivarjaimat.

– Azért nem árt néha egy kis kiruccanás. Egyszer elvittük a Beretvásba, de valahogy nem érezte jól magát.

– Beretvás! – Anya legyintett. – Tisztek orfeumba járnak.

– Itt nincs orfeum, Ilonkám. Ide pihenni jönnek, neked is pihenned kell.

Anya egy szódásüveg kapszliját nyomogatta. – Ha lenne egy partnere, egy méltó partnere…

– Anya, mit akarsz ezzel?

Anya szódát spriccelt az asztalra. Ebből a dühödt sugárból ugrott Jánosnak.

– Ne ints le! Légy szíves, és ne ints le engem!

– Én igazán…

– Azt hiszed, neked mindent lehet? Azért, mert pavilonos orvos vagy?! Mit akarsz nekem megtiltani? Egyebet se tudtok, te meg az apád. Strandra se járhattam, csak azért, mert ő… – Gonoszul vihogott. – Szeplős a háta! Csupa szeplő! A tied is. De az enyémet meg lehet nézni.

Le akarta rántani a blúzát, ott vállnál. De akkor egy távoli kiáltás:

– Az Arany! Itt az Arany!

Anya keze odatapadt a vállához. Simogatni kezdte, valahogy, mintha nem is az övé lenne.

– Tudtam, hogy eljön.

Szerafin néni anyához lépett. – A barátnődet nem hívtuk meg, Ilonkám.

Szürke kalapos, vászonnadrágos férfi futott a part mellett. Lekapta a kalapját, lelkesen lobogtatta. – Itt az Arany! Beült a Beretvásba!

– Jól kezdi – bólintott Szerafin néni.

Anya felült az asztalra, a lábát lógatta. – Már biztosan pezsgőt bontatott. Ha ugyan van pezsgő a Beretvásban.

– Pestről hozattak. – A szürkekalapos meghajolt anya előtt.

– Ó, persze – nevetett anya. – Neki ne hozattak volna!

A férfiak kigyulladt arccal körülvették anyát. A plébános csöndes mosollyal ingatta a fejét.

– Ezek mindenkit megbolondítanak. Ilona és Arany.

– Jön-e velem, nagysád, shimmyt járni? – ugrott Sándor bácsi anya elé.

Anya magasba emelte a poharát. A férfiak fél karján át János felé fordult. – Nem tetszik valami?

A férfiak vállra kapták anyát.

– Ne, anya, ne! – ugrott eléje János. – Megint inni fogsz, és nem bírod… tudod, hogy nem bírod.

– Micsoda savanyú alak!

– Anya!

A férfiak elfutottak vele. Egy darabig még látszott a szalmakalapja, a hosszú szalaggal, aztán semmi.

– Nem bírja az italt. – János belebámult az üres kertbe. – És milyen lesz a szalmakalapja?…

Székek az asztal körül. Az egyiken felfelé fordított lavór.

Az asztal elhagyott poharai. Borúsan csöpögő szódásüveg, ázott terítő. János rátette a tenyerét, mintha fel akarná szárítani.

– Mindjárt feljön a hold. – Szerafin néni kifeszített derékkal állt a kert végében.

– Feljön, persze.

– Te mindig nagyon szeretted nézni a holdat itt nálunk. Alig akartál lefeküdni. Volt úgy, hogy én vittelek be az ölemben.

Megszólalt a cimbalom. Tűzoltó Jóska játszott. Gyengéden hajolt a cimbalom fölé, olykor Jánosra mosolygott.

– Később csónakázunk – mondta Szerafin néni. – Én fogok evezni.

Halkan szólt a cimbalom.

Árnyék tűnt fel a parton. Ormótlan, lomha árnyék. Lassan jött előre, a kert felé. Megállt. A sötét Dunát nézte, azokkal az apró, remegő fénypontokkal.

Aztán már ott állt előttük a tábornok. Köpenye vállára dobva, szürke gyapjúsál a nyakában. Lassú, fáradt mozdulattal levette a csákóját.

– Jó estét, Szerafin néni.

Ott álltak mind a hárman az ajtó előtt. János, a gyógyszerész és a nyugdíjas tanár a negyedikről. János az előbb még a szobájában ült, és egy kötet régi színházi újságot olvasott. Nagyon szeretett volna egyedül maradni ezzel a kötettel. De tudta, hogy hét előtt öt perccel az özvegy ajtaja előtt kell lennie.

A másik kettő már várta. A tanár a karórájára pillantott. A gyógyszerész mosolygott, a vállát vonogatta.

– Lányi Béla. – Ez állt a kopott névtáblán.

– Hol van már Lányi Béla! – A tanár a fejét csóválta.

– Már csak ezen a táblán. – A gyógyszerész ezt viccnek szánta, de senki se nevetett.

Csönd volt a házban. Sehol egy hang, egy ajtónyitás. De mégis… János tudta, hogy az ablakok mögül figyelik őket. Talán már mondják is. „Nem csöngetnek be hozzá.” Kis csönd, majd egy másik. „Akkor hát mégse az özvegy lesz az, aki…”

De igen! János lehunyta a szemét. Az özvegy lesz az, senki más.

– Legjobb lesz, ha én beszélek vele – mondta a tanár. – Majd én közlöm vele a határozatot.

A gyógyszerész becsöngetett.

Nem gyulladt fel a villany odabent. Lehet, hogy elköltözött, gondolta János. Lehet, hogy megneszelt valamit.

Felgyulladt a villany. Alacsony, törékeny kis öregasszony állt előttük. Kissé csodálkozva nézett rájuk. Elmosolyodott. – Ó, a gyógyszerész úrnak már régen ígértem egy teát! Egy olyan igazi jó teát. És hát a tanár úr meg Jánoska! Hiába, nekem már csak Jánoska marad.

János valósággal bevágtatott. Mintha maga mögött akarná hagyni az egész társaságot.

Üvegszekrény előtt találta magát. Kis szobrok és vázák az üveg mögött. Kék, zöld meg rózsaszín vázák. Nyitott, üres ékszeresdobozok. Az a pávakék bársony! Mindenféle meghívók: bálra, esküvőre, temetési szertartásra. Fényképek. Két fehér galléros fiú átfogja egymás vállát. Ez meg… – János közelebb hajolt – de hiszen ez anya meg én! A Balatonban állunk, én olyan bizalmatlanul hunyorgok.

– A kedves mama rám bízta – hallotta az özvegyet. – Néhány egyéb apró holmival együtt.

János belebólintott az üvegbe.

Csak meg ne forduljak! És kezdjék már el végre azt a beszélgetést. Minek húzzák az időt?!

Az üvegben látta, ahogy azok hárman megkerülik a nagy asztalt, mintha valami furcsa társasjátékot játszanának. Lehetetlenül lassú fogócskát. Az özvegy megfordult, szembe a másik kettővel. Azok meglepetten megálltak.

Miért nem ülnek le? Azért még leülhetnének!

Az asztalnál ültek mind a hárman. Nagyon jól látszott a szekrény üvegjéből, ahogy ott ülnek a nagy asztalnál. János felé fordultak. A tanár egy ingerült mozdulattal felhúzta a nadrágját, térdnél. A gyógyszerész mosolygott.

János nem mozdult el a szekrénytől. Dühítő lassúsággal lehajolt, hogy szemügyre vegyen egy medaliont.

– Olyan érdekes? – kérdezte a tanár recsegő hangon. – A barátunk egyszerűen nem tud elszabadulni.

Az özvegy: – Valóságos kis múzeum.

A gyógyszerész: – Igen, a Tinka néni múzeuma!

– A barátunk, úgy látszik, műgyűjtő.

– Sose lehet tudni. – A gyógyszerész valahogy olyan szolgálatkészen vihogott.

– A nagybátyja nagy shimmytáncos volt. – Az özvegy János felé mosolygott. – A Béla.

– A barátunk nem dicsekedhet ilyesmivel.

– Sose lehet tudni.

János legszívesebben leült volna a szőnyegre. Olyan szúrás kapta el a derekán! Fájt a válla, a háta, ahogy előregörnyedt.

– A férjem szemüvegtokokat gyűjtött. Igaz, ebből sose rendeztünk nyilvános kiállítást.

– Igazán kár – mondta a gyógyszerész.

– De azért most megmutathatom.

– Nem, asszonyom, köszönjük. – A tanár hangja kissé ingerült volt.

Csönd lett a szobában. – A tanár hangja kissé… Hirtelen suttogás támadt, akár a hullámverés. Vagy mintha kártyalapokat dobálnának egymásra. Talán egy parti indult az előbb, majd szétszóródtak a kártyák, és most mindenki a lapja után kapkod.

– Mit beszélnek? – sivított fel az özvegy. – Miért kell nekem a kőre ülni?! Miért akarnak engem a lépcsőre ültetni?

János lecsúszott a szőnyegre. Úgy ültében az asztal felé fordult.

Az özvegy hátrahanyatlott a széken, két karja élettelenül lelógott.

– Értse meg, Tinka néni! – A gyógyszerész föléje hajolt, gyöngéden pofozgatta az arcát. – Az egész nem tart sokáig… ma este… legkésőbb holnap este már magáért jönnek.

– Kik jönnek értem?

– Istenem. – A tanár szivarozva járkált az asztal körül. – Minden házból ki kell jelölni valakit. Azért alakultak a bizottságok.

– Milyen bizottságokról beszél itt nekem?

– Jaj, Tinka néni!

– Családos embert mégse jelölhetünk ki, vagy éppen gyerekes anyát. – A tanár Jánosra nézett, mint egy hamutartóra. – Gyerekes anyát mégse lehet. – Lepöccintette a hamut Jánosra.

– De hát miért éppen én?! Miért éppen…

– Most mondta a tanár úr, Tinka néni. Nagyon világosan kifejtette. Tinka néni teljesen egyedülálló, még csak unokája sincs, és végeredményben nem az Északi-sarkra viszik, Tinka néni, igazán úgy csinál, mintha az Északi-sarkra vinnék!

A tanár Tinka néni mellett állt, fújta a füstöt.

– De engem soha… soha nem ültettek a lépcsőre!

– Talán lehetne egy széket – mondta a gyógyszerész. – Vagy egy kissámlit.

– Nem, azt nem. De ha akadna egy kendő vagy egy öreg sál.

– Majd én nézek valamit. – János felállt. – Nálam biztosan akad egy olyan öreg sál.

Ezt már csak a szobának mondta. Az üres szobának. Az egyik szék felborult. Az ajtók nyitva. A lift rácsa mellett egy előregörbülő hátat lehetett látni, ahogy megy-megy, föl a lépcsőn.

János kint állt az ajtó előtt. A lépcsőre bámult.

– Most vitték fel – mondta Urbánné. – A tanár meg a gyógyszerész.

A többiek is kint voltak az ajtók előtt.

– Fölvitték a hatodikra.

– A hatodikra, a lift mellé.

János felé fordultak, mintha kérdezni akarnának tőle valamit. Megbiccentette a fejét, besurrant a lakásába.

Az állólámpa mellett ült. Színházi Életet olvasott. Régi Színházi Életet, még a húszas évekből. A színházak válságáról írtak benne, az Unió Színház kényszeregyezségéről.

Felnézett a lapból.

A lámpa árnya megbillent a falon.

Anya az özvegytől vette ezt a lámpát, még valamikor régen. Mást is vásárolt tőle.

Az özvegy odafent a hatodikon. Egy terítőn ül, vagy valami horgoláson. Talán lehet látogatni. Néha azért mégiscsak fel lehet nézni hozzá.

Felviszem a Színházi Életet. Sokat írnak benne Darvas Liliről, fénykép is van róla. Az özvegynek Darvas Lili a kedvenc színésznője. Még mondta is anyámnak: „Jaj, a Darvas!”

Elindult fölfelé a lépcsőn, a Színházi Élet régi, bekötött évfolyamával.

Suttogás támadt körülötte. Hangok kísérték.

– Mit akar tőle? Nem lehet látogatni!

– Menjen csak fel… nézze meg! Levették a nyakáról a láncot.

– És az a bross! Tudja, milyen brossa volt?!

– Nem lehet látogatni.

– Menjen, nézze csak meg.

– Mit akar tőle?!

Az ötödik emeletnél elmaradtak a hangok. Itt már világítás se volt. Alulról szűrődött csak fel valami fény.

Persze, gondolta János, hiszen ez ráépítés.

Az ajtók inkább hevenyészetten odatámasztott deszkáknak tűntek. Mosdókagyló a falhoz támasztva. Vékony, fekete vonal a hatodik emeleti lépcsőn.

– Tinka néni.

Várt egy kicsit, majd közelebb ment.

Esernyő a lépcsőn. Öreg, összeszáradt esernyő. Elgörbült bordák álltak ki belőle.

Lehajolt, megérintette az ernyőt. Az megbillent, olyan szelíd szemrehányással.

János leguggolt. Úgy hajolt az ernyő felé, mintha beszélgetni akarna vele. Nézte azokat a rozsdás, kiugró bordákat, a meghasadt nyelet. Letette mellé a Színházi Életet.

– Darvas Lili a Sasfiókban.

Elment az előszobaszekrény mellett. Benyitott a fürdőbe, a kád szélén üldögélt.

A lakásban járkált. Benézett egy szobába. Szivarhamu az íróasztalon. Valaki mintha szét is kente volna. A szekrényajtó félig nyitva. Kivett egy nyakkendőt, rátekerte a csuklójára.

Valaki hegedült. Valaki csöndesen hegedült a másik szobában. Egy darabig úgy állt, csuklójára tekert nyakkendővel. Benyitott a másik szobába.

Apa nem hagyta abba a játékot. Csak éppen feléje intett a vonóval.

Kuncogás a díványról. A mókusarcú lány a takaró alatt. Talányos mosollyal nézett Jánosra. Dúdolt.

– Párizsban huncut a lány, de komilfó!

Apa dohánybarna házikabátban hegedült. Hegedült és szivarozott.

– Szemével gyújt a zsivány, de szíve jó! – dúdolta a lány.

– Énekesnőt csinálok belőle – mondta apa. – Remek hanganyag.

– Ne mondd! – János megkerülte apát. – Te vagy a menedzsere?

Apa hegedült, a lány dúdolt. János pedig újra megkérdezte:

– Te vagy a menedzsere?

– Mindjárt útra teszem. – Apa ravaszkásan hunyorított.

– Ne küldj el! – A lány feltérdelt a díványon. – Nem küldhetsz el!

Apa mentegetőzve vállat vont.

János dühösen felnevetett. – Csak nem küldöd el?!

– Az előbb kikaptam. – A lány még mindig térdelt. – Képzeld, elfenekelt a vonóval. Jól elfenekelt.

Apa tréfásan megfenyegette: – Lusta volt a kisasszony, nem akart énekelni.

A lány megismételte: – Lusta volt a kisasszony. – Lehajtotta a fejét. – Azt kaptam, amit megérdemeltem.

– Nem olyan veszélyes – bólintott Apa. – Igaz, öreg, ugorj le két szivarért.

János még a lépcsőről is hallotta a hegedűt. Mit is szív apa? Portorico? Kuba? Fájintos is jó lesz. Cigarillosz.

Mosoda a sarkon.

De hát itt trafik volt.

Ruha- és fehérnemű-tisztító. Egy sor női kabát odabent. Vasrúdon lógtak. Gomb egyiken se. Nadrágok lógtak le fentről. Foszladozó nadrágszélek, kifordult zsebek. Lefelé nőtt nadrágerdő.

Fekete tábornoki nadrág, vörös csíkkal, a pultra dobva.

– Magát küldték érte? – kérdezte egy nő a pultból.

– Pecsétes.

– Régi pecsét. Festetni kellett volna, de hát nem engedték.

– Pecsétes.

– Mondom, hogy festetni kellett volna. Persze, mindenki azt hiszi, hogy új a nadrágja, aztán közben úgy hozzák le, olyan állapotban…

– Milyen állapotban?

– Megvárja a vasalást? – A nő végigsimított a vörös csíkon.

– Nem, nem hiszem.

– Nem tart sokáig.

– Akkor se.

– Persze, nincs türelme.

– Apa is ezt mondta.

– Nem ismerem az apját. – A nő hangja ingerült volt. – Ne haragudjon, de nem ismerem. Nézze csak ezt a szövetet… foszladozik! Igenis, foszladozik.

János kifelé hátrált a női kabátok között.

Az utca üres. Fehér hajú férfi álldogált egy kapualjban. Kifelé kémlelt.

– Már a gyalogosok is elmentek.

– A gyalogosok? – János megállt a kapu előtt.

– A lovasság kezdte a kivonulást. Látta volna, hogy feszítettek a nyeregben. Csakhogy én mást is láttam. Az arcukat. Be voltak gyulladva, én mondom magának. És a tüzérek is, ahogy ott ültek az ágyúkon. A gyalogságot hagyták utoljára. Még a konyha is előbb ment. A bakák a végén. – Lehalkította a hangját. – Azokért nem kár.

Udvar a fehér hajú férfi mögött. Az udvarban egy kézikocsi. Szőnyeg lógott le a gang rácsáról.

A férfi hátradőlt, a szőnyeget nézte. – Ezt már nem porolják ki… nincs rá idő. Arra már nincs idő.

– Nincs idő?

Az öreg hallgatott. Majd váratlanul: – De hogyhogy ön itt maradt?

Kocsi az udvarban, hosszan lelógó szőnyeg. És ez a csöndes, zsibbasztó hang.

– Nálam más a helyzet. Én már hova is mennék? Ezeket az utcákat ismerem, a többi… – Legyintett. Majd kis szünet után: – Ön jár egyet? Körülnéz még egyszer?

– Még egyszer?

– Tudja, az egész nem olyan vészes. Utána könnyebb lesz, sokkal könnyebb. A robbanás, na igen, de hát az csak egy pillanat, egyetlen pillanat…

Az utca felé tolta Jánost. – Menjen! Járjon egyet!

– Mit akar ezzel?!

– Mondom, hogy nem olyan vészes. Menjen a Dunapartra, nézze a folyót.

Az öreg eltűnt. János magára maradt az utcákkal.

Vékony, összeszáradt prém, töltőtollak között. Ez volt a kirakatban. Égett a fény, a kirakat zöldesszürke fénye.

Valami mást kéne nézni. Más kirakatot, vagy tudom is én… Hiszen többé semmit se fogok látni. Se utcát, se mozit, se kirakatot…

Nem tudott elmozdulni. Az a prémdarabka a töltőtollak között!

– Apádékkal mi van? – Vidor állt mellette.

– Apámékkal?

– Nem hagyhatod itt őket. Én már fölpakoltam az öregeket… még éppen el tudtam csípni egy vonatot.

Kis csoport a sarkon. Talán moziból jöttek ki, vagy csak úgy összeverődtek.

– Van már Hírlap? – kérdezte valaki.

– Miért, maga arra vár?

– Azt mondták, már megjelent.

– Nem jelent meg, és nem is jelenik meg.

– Az a fontos, hogy az öregek biztonságban legyenek – mondta Vidor.

– Biztonságban? – fölnézett a házakra. Az ablakokban semmi fény. A rolók lehúzva.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy apádék még itt vannak?

– Hegedül. – Az erkélyeket nézte. – Apa odafent hegedül, és közben énekelni tanítja Évát.

Vidor megnémult. Egyszerűen megnémult. Ő meg folytatta:

– Ismered Évát, persze hogy ismered. Apa énekesnőt csinál belőle. Miért ne? Ő egy menedzser, egy nagy menedzser.

Otthagyta Vidort. Kertek mellett ment el. Az egyiknél megállt.

Pizsamás férfi a kertben, harisnya a nyakában.

– Miért nem megy be, Kálmán bácsi? És a többiek is?

A kertben ácsorogtak. Akadt, aki kórházi köpenyben, de a legtöbben csak úgy pizsamában.

– Miért nem mennek be?

Senki nem mozdult.

– Az ápolók! Hol vannak az ápolók!? Pusztai! Varsányi!

Nem jöttek elő az ápolók. Ő pedig beljebb nyomult, a kert mélyébe, az épület felé. Aztán már a homályos folyosókon kiabált.

– Pusztai! Varsányi! Juci nővér! Juci!

Falhoz támasztott ágyvasak, matracok, összecsomózott lepedők. Szekrényüveg borús csillogása. Az üveg mögött csipesz, fogó.

Ajtók nyíltak.

Bent állt egy teremben. Árnyak emelkedtek fel. Összehúzott köpenyek, kórházi sapkák. Valaki az éjjeliszekrény fiókjában matatott.

Bedeszkázott ágyak között állt. Némely ágy spanyolfallal elkerítve, félrelökte a spanyolfalat, behajolt az ágyba. Meg akart érinteni egy arcot, de nem talált arcot.

Megint a folyosó. Nő kacarászott a folyosó mélyén.

– Van idő – suttogta egy férfi. – Még rengeteg időnk van.

A nő elfojtott nevetése.

Füst szállt fel az ablak előtt. Elborította a fákat, a kertet. Egy pad kissé felemelkedett, majd zajtalanul kettévált.

Öreg, pecsétes télikabát rádobva egy matracra. Száradó lepedők az ablakra aggatva.

Kövérkés, puffadt arcú nővér teregette a lepedőket. Elszürkült fityula, bordó szvetter, kitaposott, sáros csizma.

– Nővér, ezt nem lehet, ezt azért talán mégse. – János az ágy vasát fogta, remegett a dühtől.

A nővér már az ágyakra teregetett.

A sarokból felemelkedett egy térd. Borostás arc, tétova tekintet. Doktor! Pilczer doktor!

– Pilczer doktor! – A nővér élesen felnevetett. – Hol van már a Pilczer doktor!

– Hol van? – János az ágy vasára bámult. Elindult a nővér után. – Úgyse fűtik a kórtermeket, és maga még itt teregeti szét a…

Törött cserép a matracon. Szétporladt föld. Elvékonyodott, kitépett gyökér.

– Ne itt végezze a teregetést! Otthon végezze!

– Otthon? – A nővér bugyborékolva nevetett. – Nagymosás volt.

– Ide figyeljen, nővér.

– Nagymosást csináltam – a nővér mellette állt. Mereven az arcába nézett. – Nem várják magát valahol? – Arrébb ment. – Vagy inkább ide jöjjenek?

– Kik jöjjenek ide? – Oldalt fordult. Kert volt előtte. A kórház kertje. Valahogy nagyon régen nem látta ezeket a sétányokat. A padokat, a fák között.

A nővér eltávolodott a lepedőivel. A kórterem is eltávolodott. Csak ez a kert.

Milyen régen láttam, pedig csak ki kellett volna nézni az ablakon. És miért nem mentem le?…

Valaki járkált odalent. Szakállas, fehér köpenyes alak. De hiszen ez Nemessányi professzor. Az öreg Nemessányi.

A professzor felintett. Eltűnt a fák között.

– Nővér! – mondta János. – Lemegyek egy kicsit.

– Lemegy, persze hogy lemegy. – Az ablakokat végig befedték a lepedők.

Kint a folyosón elment a kórtermek mellett. Megállt egy ablaknál, lenézett. Szűk, köves udvar.

Egy másik ablakhoz ment. Onnan is csak az a szűk, sötét udvar.

Lassan kinyílt az egyik terem ajtaja. Sovány, borotválatlan alak az ajtórésben. Télikabátja rádobva a kórházi ruhára. Egy darabig csak nézte Jánost, majd alig hallhatóan:

– Már elmentek? Vagy ide is feljönnek?

János értetlenül rázta a fejét. A másik pedig behúzta az ajtót. És már bentről hallatszott:

– Megkérdeztem tőle, de nem mondott semmit.

János nem mozdult az ajtótól. Talán még hall valamit, talán még beszélnek róla.

Csönd volt odabent.

Lépcsők az üvegajtó mögött. Meglepően tiszta lépcsők.

Ez vezet a kertbe. Járok egyet odalent, csak éppen járok egyet.

Kis csoport fegyveres tűnt fel a lépcsőn, meg egy puha kalapos civil. Valahogy ott álltak János térde alatt.

A puhakalapos felnézett, elmosolyodott. – Azt hittem, hogy már nem is találkozunk.

Intett a fegyvereseknek. Azok közrefogták Jánost, leszaladtak vele a lépcsőn.

Szobor a lépcsőfordulóban, szakállas, szemüveges fej.

– Pillanat! – A puhakalapos a szoborhoz vezette Jánost.

– Nemessányi professzor – mondta János.

– Ön az adjunktusa volt?

– Igen, az adjunktusa voltam.

A puhakalapos megelégedetten bólintott. Intett, hogy mehetnek tovább. Lerobogtak az alagsori folyosóba. Valósággal beleütköztek a tömegbe. Végtelen sor a konyha előtt. Láthatóan vártak valamire. Csíkos kórházi ruhák, madzaggal átkötve, lötyögő nadrágok. Civil ruhák, katonazubbonyok, leszakított rangjelzéssel.

Jánost betolták az ácsorgók közé.

Konyhaasztal húsdarálóval, a folyosó szélén. Egyáltalán, mintha mindent kihordtak volna a konyhából. A gyúródeszkát, a tömzsi kis hokedliket. Edények a hokedlin, mosatlan kések, villák.

– Névsorolvasás lesz – mondta valaki a sor elején.

– Dehogy lesz névsorolvasás. Különben is hiányzik az Eperjesi.

Álmos tekintetű, lompos bajuszú fegyveres ment el mellettük. Behajolt a sorba, tüzet kért valakitől. Leszalutált, tovább-ballagott.

– Ez egy hordár.

– Mit beszél?

– A Gyár utca sarkán álldogál, csak most besorozták.

– Magát miért nem sorozták be?

– Majd engem is besoroznak, és nemcsak engem.

– Maga ezt sorozásnak nevezi?

A fegyveres hordár visszajött. Most már a pléhszám is látszott a sapkáján.

– Ide figyeljen – lépett hozzá János –, nekem vizitem lesz.

– Vizitje?

– Öt perc múlva kezdődik a vizit, nem ácsoroghatok itt.

A fegyveres felsóhajtott, mint akire valami nagy teher szakadt. Leroskadt a hokedlire, az üres húsdarálót forgatta.

– Ezt jelentenem kell. – Felállt, eltűnt a konyha felé.

– Miért mondta, hogy vizitje lesz? – fordult hátra egy elsárgult arc.

János a fehér köpenyére mutatott.

– Jó, jó, de mi van alatta? – kellemetlen, csikorgó nevetés.

Szétgombolta a köpenyét. Atlétatrikó. Agyonmosott, enyhén foszladozó atlétatrikó.

– Ingje sincs! – döbbent suttogás. – Ennek még ingje sincs!

János megpróbálta begombolni a köpenyt, de ez sehogy se sikerült. Mindenki feléje fordult. Riadt, szomorú tekintetek. Mintha valami megbántottság lenne bennük.

– Mit képzelnek! – Egyre csak a köpenyét rángatta. – Tegnap este a Banovicséknál voltam.

Elhallgatott. Körülfogták ezek a megbántott tekintetek.

A konyha ajtajában megjelent a puhakalapos. – Hátulsó pár!

– Az Admirál Moziba viszik őket – hallatszott a sorból.

– Kultúrfilm lesz.

– Nem lesz kultúrfilm, és nem is lesz vetítés. Az előcsarnokba viszik őket.

– Az előcsarnokba?

– Ugye, te a Mária Terézia térre jártál? – Magas, hajlott hátú orvos állt János mellett.

– Első osztályba. Meg másodikba.

– Az most nem fontos. – Lehalkította a hangját. – A Bálinthoz jártál?

– Igen, a Bálinthoz.

– Kikkel?

– Hogyhogy kikkel?

A hajlott hátú orvos az ablak felé hátrált. Összehúzott szemmel nézte Jánost.

– Kik voltak az osztálytársaid?

– Na, de hát…

– Kik voltak az osztálytársaid? Felelned kell… értsd meg!

A sorok felbomlottak. Körülvették a csíkosruhások, a civilek, a lefokozott katonák. Az ablak keresztje előtt az orvos.

János elkezdte.

– Kovács Máriusz, Ambrus, Sovánka…

– Sovánka…! – Az orvoskolléga felemelte a kezét. – Meddig járt a Mária Teréziába?

– Egy évig, csak egy évig. Már az elsőben megbukott, aztán elvitték valahova.

– Folytasd.

– Szénási Micu, Karácsony, Schreck. – Megállt. – A Harry Piel fia.

– Micsoda? – kérdezte egy lefokozott katona.

– A Schreck azt mondta, hogy ő a Harry Piel fia.

– A moziszínészé?

– És ha majd tizenkét éves lesz, Harry Piel magához veszi.

– Beadta az osztálynak. – A másik orvos mosolyogva bólogatott. Elkomolyodott. – Mindenki elhitte?

– Mindenki.

– Kivétel nélkül?

– Kivétel nélkül… azazhogy a Karácsony Bandi odaállt eléje, és azt mondta, „hülye vagy, Schreck”.

A lefokozott katona megismételte:

– „Hülye vagy, Schreck.”

– Német Jancsi, Sikuta, Bauer…

– Elég. – Az orvoskolléga hozzálépett, átfogta a vállát. – Felmehetsz.

Még mondta volna, mert most már benne volt. Még darálta volna a neveket. A fiúkat, akikkel valaha együtt járt, a régi osztályt a Mária Teréziában. De az arcok lassan elfordultak tőle. A kollégája még mindig úgy tartotta átölelve, ahogy elindult vele a folyosón.

– Menj… menj csak.

Egy kórterem előtt állt. Nem volt ajtaja a teremnek. Csak valami zöldes fényű függöny. Ezen a függönyön át látszottak az üres ágyak. Nemessányi professzor üldögélt az egyik ágy szélén. Kezét összekulcsolta, maga elé bámult.

Két ápoló ment át a folyosón hordággyal. A hordágyon senki. János utánuk kocogott, de azok eltűntek egy oldalajtón.

– Keres valakit? – nevetett a nővér. Lepedőket teregetett végig a termeken, a folyosókon. Egyik ablaktól a másikhoz húzta-vonszolta a lepedőit. Megbotlott, csúszott egyet. János felé szánkózott.

– Segítsen! Miért nem segít?

János mozdulni se tudott, ahogy feléje dobták a lepedőt.

Apa a pince közepén állt, kalapban, kabátban. Körülötte kifagyott csövek, csapok. Egy nő merült fel a sarokból, lábassal. Apa belenézett a lábasba, a fejét csóválta.

– Hányok ezektől a főzelékektől. Nem tud valami mást kitalálni?

Elkínzott mosoly a nő arcán. Sálak lógtak a nyakáról, hosszú bojt a sapkájáról. – Valami mást! – János felé tolta a lábast. – Talán a fiának…

De apa intett. A nő behúzta a nyakát, visszairamodott a sarokba.

Hol szedte fel apa ezt a nőt? És miért nem hagyta, hogy bekapjak valamit?

Apa a szeme sarkából figyelte, csöndesen mosolygott.

– A Csorba Laci felesége. A főzelék a mániája, a fejébe vette, hogy felerősít a főzelékjeivel.

Csap nyúlt ki a pince közepéből. Bánatosan szivárgott. Ázott az egész pince.

– Ideje, hogy előbújtál – mondta apa. – A Nagyfuvaros utcában még rumliznak, de hát az már nem számít. Nem akarsz egy kicsit lemosdani?

– Lemosdani? Hol?

Apa a csap felé mutatott. – Nálatok a kórházban nincs víz. Ez minden háborúban így van. Mosakodj csak le nyugodtan. Tini kerít majd törölközőt.

– Miféle Tini?

– Csorbáné. Csorba rám bízta, mielőtt elvitték innen. A Katit meg a Pollnernét beágyaztam odafent, de hát most már ők is előjöhetnek. Igaz is, öreg, ugorj fel hozzájuk. Meg a pucerájba is elmehetsz, szedd össze a gallérjaimat, tudod, ott vannak, abban a ládában, de előbb mosakodj meg, ez az első.

Kövér férfi mosdott a csapnál, derékig meztelenül. Nadrágtartója betűrve. Hátára, vállára csapkodta a vizet. Mögötte egész kis csapat, kancsókkal. Türelmesen várakoztak.

– Fürdik az ügyvéd úr – Apa a kövér férfi mögé lépett. – Mi lesz, öregem?

Az ügyvéd hátrasandított. Víztől csöpögve, lógó nadrágtartóval eliramodott.

Apa intett. A kancsók elindultak a csap felé. Egy férfit kiemelt a sorból. – Hajóskám, maga már harmadszor van itt.

A bojtos sapkás Tini megint feltűnt. Ezúttal egy lábas mákos tésztát tolt János elé. Apa ezt is lefújta.

– János már ebédelt a kórházban.

– Nem, apa, nem hiszem.

– Különben is, fel kell keltened a nőket. És a puceráj? Csak nem felejtetted el? – Eltűnődött. – Az antikváriusok? Mi lehet az antikváriusokkal a Nagyfuvaros utcában?

– Igazán nem tudom.

– Benézhetnél a kis Ballához. Persze csak ha nem hallasz lövéseket.

János végigment a gangon, bekémlelt egy ajtón. Elnyűtt, pecsétes kabátok a fogason. Az egyiken paradicsomleves ömlött végig, a másik lehetetlenül falas.

A szobaajtó nyitva. A kövér ügyvéd öltözködött odabent, akit apa elüldözött a csap alól.

– Hol vannak a sakkfiguráim? – dühödten rángatta a nadrágtartóját. – A kedves papa talán meg tudná mondani, hogy hol vannak az elefántcsont sakkfiguráim?

Szőke bajuszos férfi igazolványt hozott ki egy másik szobából: – Az édesapjáé. Erre most már nincs szükségem.

János bólintott.

– Evezősklub – magyarázta a másik. – Mindenhol elfogadták, de most már nincs rá szükségem.

János azt a vékonyka igazolványt nézte. – Apa ládája… olyan vaspántos, öreg láda. Nem látta véletlenül?

– Magay volt a tréner.

– Magay?

– A csapatban, az evezősöknél. Az édesapja meghagyta, hogy ha esetleg nem fogadják el az igazolványt, csak annyit mondjak: Magay. Milyen ládáról beszél?

– A kollégiumi ládáról.

– Aha, na várjon csak. – Egy kamrába tuszkolta Jánost.

Újságpapírral letakart polcok. Láda a sarokban. János mégse a ládát nézte. A fényképet a falon. Közelebb ment, meg is érintette az ujja hegyével.

– Ez én vagyok, anyával.

Csakugyan ő ácsorgott a sekély vízben, úszónadrágban, hátrakulcsolt kézzel, hunyorogva. Anya átfogta a vállát, mosolygott. Anya buggyos fürdőruhája!

– Apa sohase jött le a Balatonhoz, utálta az ilyesmit.

A ládában kotorászott. Törött dobozfedelek, széthullott papírdarabok. Selyemruha, uszályos selyemruha.

Kihúzta a ládából. A folyosón vonszolta. Végighúzta a gangon.

– A Kertész Ila uszálya! – kiáltott valaki az emeletről.

– Ha azt a ládát keresi… – Szakállas fej hajolt ki a lépcsőházi ajtóból.

Az uszályt lefektette a lépcsőre, bement az előszobába. Nem volt kabát a fogason. Összetolt szekrények, homályos, poros tükrök. Mellettük a láda. Üres üvegek csúsztak szét, ahogy felnyitotta.

A szakállas férfi a tükörből:

– Sajnos az Andor sokat ivott. Ebbe a ládába dugta az üvegeket.

– Andor?

– Édesapa öccse, a kisebbik öccse. Itt volt a szobája, megmutathatom.

– Nem, köszönöm.

– Az utóbbi időben már csak feküdt. Beadtam neki egy takarót. Megmutassam?

– Nem, nem. – Krétákat kotort elő a ládából. Egyáltalán, a láda tele volt krétaporral. Az üvegekből is dőlt a por.

– Nők jártak az Andorhoz. Egyszer az édesmama is fent volt. Befőttet hozott neki, meg süteményt. Akkor már nagyon rosszul volt az Andor.

Pokróccal letakart vaságy előtt álltak. A szakállas férfi bebújt az ágyba. – Így feküdt az Andor – lehunyta a szemét, kezét a pokrócra fektette.

A szakáll eltűnt. Apa arca a párnán. Csak sokkal fiatalabb, szinte gyerekarc. Hullámos, barna haj. Ráncos homlok. Egy öregember homloka.

– Megnőttél! – Andor fáradtan elmosolyodott. – Hogy megnőttél! Gyere egy kicsit közelebb.

János az ágy felé lépett.

Beleakadt egy sisakba. A sisak gurulni kezdett, ki a havas utcára.

Üszkös gerendák, kiégett, leszakadt házak, megvakult kirakatok. Csillogó üvegdarabkák a hóban. Apró, csillogó üvegdarabkákra esett szét a város.

És ródlik. Mintha valami furcsa verseny indulna. Sálas, kendős, füles sapkás alakok befogva a ródlik elé. A ródlikon batyuk, ágyvasak, lavórok meg ládák.

János egy öreg, vaspántos láda mögött ügetett.

– Csak belenézek, csak kiveszem a gallérokat.

Már majdnem elérte. De akkor a ródli rándult egyet, és ő megint lemaradt.

Tükrös szekrény vágtatott el mellette. Bóbiskoló aggastyán az apró szánkón. Tréningruhás nő futott spirituszfőzővel.

– Nem tudna adni egy kis spirituszt?

János a fejét ingatta.

Megtört gallér az agyontaposott havon. Felemelte, próbálta letisztogatni. – Egyet nem vesz be a puceráj… nem állíthatok be ezzel az eggyel.

Ródlik, szánkók húztak el mellette roskadásig megpakolva. Ő meg ott állt azzal az elvékonyodott gallérral.

Egymásba nyíló szobák, valóságos termek. Karos gyertyatartó a kandallón. A kandallóban nem égett a tűz. A termek is olyan kifagyottak. A tükrök mintha a következő pillanatban meghasadnának.

Már régóta járkálhatott itt. Egyik teremből a másikba vándorolt. Megpróbálta becsukni az ajtót, de az sose csukódott be egészen. Suttogás támadt a félig behúzott ajtó mögött. Mintha éppen abban a pillanatban léptek volna be, amikor ő kiment. A suttogás végigszállt a termeken.

Kopottas aranyozású karosszék egy kandalló előtt. János beült.

– Kérek egy dupla feketét.

Kinyújtotta a lábát, beleütközött egy bőröndbe. A bőrönd nyitva. Pizsama, ing, szappan, fogkefe, egy csomag borotvapenge.

Kivette a pengés csomagot.

– Astoria… ezzel sose tudtam rendesen megborotválkozni.

Felállt. Továbbment.

Bőröndök, kézitáskák sorakoztak egymás mellett. Fürdőköpeny az egyik táskán. Kicsit megemelte.

– Szappanos, alul odaragadt a szappanhab.

Megfordult.

Férfiak, nők a nyitott ajtókban. Bámészkodó gyerekek. Öreg férfi tolószékben. A férfiak kabátban, sállal. De akadt, aki csak úgy pizsamában. A bundás nők között meg néhány csak úgy pongyolában.

Csönd volt a termekben. Egy vékony bajuszos férfi előbbre jött.

– Mi van Pesten? Mit mond az édesapja?

– A Gyula hogy reagál a fejleményekre? – kérdezte egy rezgő fejű alak.

– A Gyula! – Buldogképű férfi emelkedett fel a sarokból. – Az engem igazán nem érdekel. Aki középen választja el a haját.

– Nem – mondta János. – Apa soha nem választotta el középen a haját.

– Az ön édesapjának van judíciuma – bólintott a vékonybajuszos. – Mi van a követségek körül?

– Magát éppen a követségek érdeklik?

– Hol kell jelentkezni a régiségkereskedőknek?

– Mikor látta a Benő bácsit?

– Meg akarom nyitni a Kairó Kávéházat! Senki más nem nyithatja meg a Kairó Kávéházat!

– Mikor látta a Benő bácsit?

– Mi van a csapatommal? – Alacsony férfi állt János előtt. – A kedvenc futballcsapatommal? Szétszóródtak a fiúk, az egyik Dél-Amerikában, a másik… – Megismételte: – Szétszóródtak a fiúk.

Bőröndök, táskák a termekben. Mögöttük férfiak, nők, gyerekek, öregek. Az öregúr a tolószékben hátradűtötte a fejét.

– A Népszínház utcában volt egy zálogház… egy zaci…

A napfény átsütötte az utcákat. Végig lehetett látni az Andrássy úton a Liget felé. A vendégek kisasztaloknál a kávéház előtt. Egy biliárdasztalt is kihoztak. Piros és fehér golyók a zöld posztón. Keresztbe fektetett dákók.

Senki se biliárdozott. Senki se reggelizett. Újságot se olvastak, pedig az asztalokra odatették a lapokat. János felemelte az újságot, de aztán ő is csak a Körút felé nézett.

Biciklisták tűntek fel. Betöltötték az utcát, ahogy lassan elgördültek.

Régimódi, négykerekű biciklik. Komoly, szakállas kerékpárosok.

Mögöttük atlétatrikós fiúk és lányok színes karikákat hajtottak. Egy sor sportsapkás férfi.

– Mozigépészek – mondta valaki a kávéház teraszán.

– Hol a Ripszán bácsi? A Ripszán bácsi nélkül nincs felvonulás.

– Nem látja? Ő viszi a zászlót.

A pincérek kivonultak a kávéházból, tálcával, szalvétával a karjukon.

– A mozgópostások? – hajolt előre János. – Mi van a mozgópostásokkal?

– Majd azok is jönnek – mondta egy lötyögő mellényes, idősebb férfi. – De hát a kedves papa?

– Biztosan a nyakkendőjét keresi. – Felállt az asztaltól.

A lötyögőmellényes felemelt egy lapot. – Mondja meg neki, hogy megjött a Graphic. Egyáltalán, mindenféle lapok vannak.

János elment az asztalok mellett. Felnézett a nyitott ablakokra. Egy lány leintett neki. Visszaintett.

Öreg autók gurultak el. Tömpe orrú, csukott fedeles kocsik. Ziháló roncsok, autóvázak.

Átment egy kis téren.

Öreg tanárt hintáztatott két fiú. Gyerekzenekar a dobogón. Éppen hangoltak. Valaki János után szólt.

– Uzsonnára visszajössz?

Elszórt csoportok a járda szélén. Egy nő a ház falához dőlt. Lehunyta a szemét, napozott.

– Arany!

János feléje indult. De mire odaért, a nő eltűnt. Keménykalapos férfi állt a falnál.

– Az Arany nálunk lakott. – János elmosolyodott. – Meg voltak veszve érte… apa, Béla, de főleg Andor.

Az Operett Színház színészei a bejáró előtt. Úgy kosztümösen. A tornyos spanyol frizurás primadonna szétnyitotta legyezőjét. Mellette a kövér torreádor.

– Ennek még van pofája torreádort játszani! – A keménykalapos egy végtelenül hosszú palacsintát evett.

Az ablakok nyitva.

Egy pizsamás alak spárgát kötött a kilincsre, úgy tisztogatta a fésűjét.

Üres konyha. A vízvezeték csapja felcsillant a napban. Kopasz férfi dörzsölgette fejét a nyitott ajtók között.

– Mikor indulunk? – kérdezte valaki az utca végén.

– Majd, ha már mindenki itt lesz.

– Felül a Sziámra? – Ősz nő állt János mellett.

– Tessék?

– Ma fel lehet ülni a Sziámra. Tudja, majd az Állatkertben. Oda is kimegyünk, mindenhova kimegyünk.

– A Vágóék itt vannak?

– Itt vannak. A Tauszig Magda is itt van.

– Akkor kire várunk?

A spanyol kosztümös színésznő odament Jánoshoz. – Szóljon már fel a papának.

– A nyakkendőjét keresi. Apa nem tesz fel akármilyen nyakkendőt.

János belépett a kapun.

Néhány lakó álldogált a lépcsőn. Az egyik újságot olvasott, a másik szivarozott, a lépcsőt bámulta. Kövérkés, szemüveges nő az ablakmélyedésben horgolt. Ahogy János elment mellettük, felnéztek. Nem éppen türelmetlenül, de azért…

A lépcsőház színes üvegablakai ragyogtak a napfényben. Elmenőben megérintették a kék-piros kockákat.

Végigment a gangon.

Kinyíltak az ajtók a lakásban. Be lehetett látni a hálóba és az ebédlőbe. A kis szobába, ahol a szekrény nyitva volt. Egy halom nyakkendő a földre szórva. Semmi más, csak egy halom nyakkendő meg néhány gallér.

Ezt nézte az ajtóból. Beszólt.

– Apa!

A hang átszállt a szobákon. Nem zavarta meg a csendet.

Talán nem itt lakunk. Persze, mi már nem itt lakunk.

Az utcán vágtatott. Belefutott egy tűzfalba.

Hatalmas, öreg tűzfal. Repedés futott végig rajta, és összecsuklott.

Vékony kis prém a kirakatban. Összeszáradt prémdarabka. Vidor ment a túlsó oldalon, egy idősebb, hajlott hátú nővel.

– Anya! – kiáltott János.

Anya egy pillanatra megállt, de nem fordult meg.

Vidor átfogta anya vállát. – Tessék csak jönni, Ilonka néni.

Sötétszürke felhőkben jött a füst. Türelmes, sötétszürke felhőkben.

A házak is türelmesen várakoztak.

Az üres utcán végiggurult egy konflis. Trapp-trapp, és a kocsi megállt. Kiszállt belőle a lump társaság. A monoklis szmokingban, Béla, Zsiga léggömbbel. Zsiga kicsit előrement, tréfásan hátraintett a barátainak, és elengedte a léggömböt. Az felszállt, majd pukkanás nélkül összeesett. Fonnyadtan feküdt a járdán. Azok hárman egy darabig csak nézték. Aztán, mintha a kocsit keresnék, de a kocsi már nem volt sehol. A monoklis fázósan felhajtotta a szmoking gallérját. Elindult. A többiek utána.

János megint nekiiramodott. Csak a háznál állt meg. Annál a kiégett, megfeketedett háznál. Az ablakok kiszakítva. A kapu föltépve.

Kibicsaklott lépcsősor, kivágódott ajtók. Üresen tátongó szobák. A gang meggörbült, lelógó rácsa.

Megállt az udvarban. Felkiáltott valahova az emeletre:

– Apa!

– Elmentek kocsival. – A tábornok emelkedett fel az összedobált kövek közül. Fáradt, borotválatlan arc, poros köpeny. – Kocsi jött értük. Az édesapjáért meg azért a hölgyért.

– Azért a hölgyért?

– A fiatal hölgyért, akivel az édesapja elment. Visszajönnek. Bár nem tudom. – A romos udvarra mutatott.

– De hát nem mehetett el! – János olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna rohanni valamilyen lépcsőn.

– Miért? – A tábornok a kövek között hajlongott. Kardja minduntalan beleütközött valamibe. – Miért mondja, hogy nem mehetett el?

– Semmiféle üzenetet nem hagyott?

– Nálam nem szokás üzenetet hagyni. – A tábornok felegyenesedett a romok közül.

Odafent a magasban egy kép. Egy kép az ágy fölött. A szoba három fala. A negyedik leszakadt.

– A Tauszig Magdáék… – ezt mondta János.

A tábornok még mindig úgy állt, kiegyenesedve. Hirtelen megenyhült az arca, szinte könyörgővé vált. – Egy könyv… nem látott véletlenül egy olyan kis könyvet? Elhagytam valahol.

János fölfelé nézett. – Mégiscsak kell hogy legyen valami üzenet.

A tábornok vállat vont. Nehézkesen lehajolt, öreg ujjai végigcsúsztak egy kődarabon. – Mindig magamnál hordtam, és most tessék!

Lavór és éjjeliszekrény az udvaron.

János arrébb tolta a lavórt. – Egy cetli, hogy hová mentek.

Nem volt cetli. Nem volt üzenet.

– Apa azt mondta, hogy visszajön?

– A hölgynek mondta, annak a hölgynek. – A tábornok az udvar végéből merült fel. Ott állt, abban a törmeléksivatagban. – „Majd még visszanézünk”, így mondta az édesapja.

– Csak ők ketten voltak abban a kocsiban?

– Na nem, hogy gondolja? Meglehetősen zsúfolt kocsi volt… még gyerekek is, igen. De azért nekik jutott hely. – Szünet. Majd érdes, reszelős hangon: – Talán nem kell beszámolót tartanom?

– De hát ön volt itt.

– Kétségtelen. – Ormótlan csizmájában előrejött a kövek között. Köpenyét porolgatta. Kardja sután előrelógott. – Mondom, a kocsi már akkor zsúfolt volt, amikor ideért. Gyerekek, öregek, meg aztán élelmet is vittek, mindenféle cókmókot, már amit tudtak, amit éppen össze lehetett szedni. Hiszen alig volt idejük. – Körülnézett. – Ha most tudna egy pohár vizet keríteni.

– Nem tudok.

– Na, persze. – Térdnél felhúzta a nadrágját, leült egy kőre. – Kértem, hogy hagyja itt a hegedűjét.

– El akarta venni tőle?

– Miket beszél! Még hogy elvenni! Csak kértem, mindenesetre, kértem. De hát az édesapja hallani se akart erről. Egészen a kocsiig kísértem, hátha meggondolja, de nem, nem. Mosolygott, és azt mondta, hogy sajnos nem tud megválni a hegedűjétől. Talán akkor hagytam el a könyvet, akkor csúszhatott ki, nem gondolja?

Oszlopokban jött a füst. Szélrohamok hajtották. Átszállt a kiégett ablakokon, a szobákon.

János a kavargó eget nézte. Közben egy hangot hallott valahonnan a mélyből:

– Egy könyv… nekem volt egy könyvem.

– Mikor kezdünk?

Kint álltunk a sötét utcán a rendezővel.

A járda nedvesen csillogott. A járda és a kirakatüvegek csillogása a könnyű, tavaszi esőben.

A színház épületét nem világították ki. Oldalt, a kapu mellett, fényképek az üveg mögött. Jelenetek a bemutatott darabokból. Rövidesen az én darabomról is ott lesz néhány kép. Csak hát előbb még ez az este. A premier estéje.

– Premier!

Felnevettem. Olyan furcsán hangzott.

A rendező nem nevetett. Alacsony, nagy fejű férfi. Olyan szomorúság a tekintetében. Vagy inkább űzöttség. Riadtan rebbent a tekintete.

– Még várnunk kell.

Fázósan összehúzta magát.

Taxi húzott el a színház előtt. Utána még egy. A közönség… hiszen már itt vannak! De a két kocsi zajtalanul bekanyarodott egy mellékutcába.

– A lapok is hírül adták.

– Mit adtak hírül a lapok? – Most már egészen eltűnt a kabátjában.

– Hogy ma lesz a bemutató.

– Igen, igen. – A feje előrecsuklott. – Ma este. – Hirtelen fölnézett. Gyors, éles pillantás. – Ez benne volt a lapokban?

– Miért kérded, Béla? Magad is tudod.

– Persze… magam is tudom.

Egy darabig hallgattunk.

Mindjárt kigyulladnak a fények. Hiszen most már gyülekezik a közönség. Bent vannak az előcsarnokban. A pénztár előtt. Csak odabent még nem gyújtották fel a villanyt. Még nem gyulladtak ki a csillárok.

– Nem kéne bemennünk?

– Hová? – Megint az a riadt tekintet.

– Hát talán mégis oda. – A színház felé mutattam.

A színház épületét elnyelte a sötétség.

– Miért idegeskedsz? Hiszen itt vagyok melletted.

– Persze hogy mellettem vagy. (Miért mondja ezt? Mit akar ezzel?)

Ő pedig valahonnan a kabátja mélyéből:

– A színészeket meg kell várnunk.

– A színészeket? – Elakadtam. Egyszerűen elnémultam. – Hát ők még nincsenek itt?

Béla a fejét ingatta. Megragadta a karomat.

– Tudod, annyi a kötelezettségük!

Erre már csakugyan elnémultam. Ő meg, mintha nem is engedne szóhoz jutni.

– Mindent a nyakukba sóznak! A legkülönfélébb feladatokat. Egy színész nem mondhat nemet. Az egyszerűen lehetetlen. De azért időben itt lesznek.

– Időben!

– Megígérték. Határozott ígéretet tettek. Állják a szavukat, elhiheted. Ismerem őket. Felelek értük.

Zászló a színház épületén. Egy emeleti ablakból lógott ki a fekete zászló.

– Meghalt valaki?

– Látod, még ez is! – Nem nézett fel a zászlóra. – És éppen egy olyan valaki, akire annyira számítottunk.

Néztem a zászlót, és majdnem kimondtam a nevet.

Annak a bizonyos valakinek a nevét. De a rendező intett a fejével, hogy ne, ne! Váratlanul felragyogott.

– Itt vannak!

Gyors, surranó lépések, halk köszönések.

– Béla!

– Szervusz, Béla!

– Csókolom, Béluska!

Férfiak és nők ázott kis csapatja. Valahol útközben elkapta őket az eső.

Egy felháborodott női hang.

– És még csak át se öltöztek!

Bundás, szőke nő állt mellettem. A színészek felé intett. – Átjönnek egy másik színházból, és még csak annyi fáradságot sem vesznek, hogy…

Csakugyan. Valamilyen mellvért az egyik fiatal színészen. Egy másikon meg ódivatú, prémes bunda. Fonnyadt koszorú a színésznő fején. Egy idősebb színésznő pedig kereplőt tartott a kezében. Csüggedten rázogatta, de az semmiféle hangot nem adott. Egy pillanatig úgy álltak a sötét járdán. Eltűntek egy kis utcában, a színház mellett.

A szőke nő, ha lehet, még dühösebben. – Nem is ajánlom, hogy a főbejáraton közlekedjenek!

Néhányan összeverődtek a színház előtt. A közönség! Az én közönségem!

Kis csoportok suttogva tárgyaltak valamit. Egy bajuszos férfi felém intett. De mindjárt hátat is fordított.

A bundás nő szikrázott a dühtől.

– Még átöltözhetnek – mondtam. – Náluk gyorsan megy az ilyesmi.

Elképedve nézett rám.

Nevetés a csoportok felől. Halk, gúnyos nevetés visszhangzott a sötét utcán.

– De miért? Hiszen mindenki tudja, hogy a színészek…

A bundás nő eltűnt.

A csoportok felbomlottak. Néhányan valósággal átmenekültek a túlsó oldalra. Két férfi az összekulcsolt tenyerére ültetett egy idős hölgyet. Úgy rohantak át vele a kocsiúton. Közben még mindig az a halk, gúnyos nevetés.

Egyszerre csönd.

Előrehajoltam. Mintha én is át akarnék szaladni a másik oldalra. De aztán csak belekiabáltam az utcába.

– Várjanak! Mindjárt kezdődik! Miért nem várnak? Béla, mondd meg nekik, hogy…

Béla is eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Csakhogy én nem hagytam annyiban a dolgot. Benéztem egy kapualjba.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy itt vagy?

Bementem az udvarba. Égő szemű macska futott el mellettem. Egy lány árnya a gangon.

– Ugorj le sörért! – hallatszott az egyik lakásból. – Szedd a lábad!

Visszaszaladtam a színházhoz.

Onnan fentről eltűnt a zászló. Valaki közben levette.

Csak néztem fölfelé.

Az előbb még ott lebegett a fekete zászló, most meg már… De hiszen akkor él! És miért nem szabad kimondani a nevét? Ki tilthatja meg?!

Megpillantottam Bélát.

Az omladozó fal repedésében kuporgott. Kissé oldalt dűlt a málladozó tégladarabok között. A könyöke megrándult. A könyöke dolgozni kezdett. Alagutat fúrt magának. Belefúrta magát az üregbe.

– Béla!

Benyúltam a repedésbe. Törmelékek között kaparásztam. Egy pillanatra mintha megfogtam volna egy kabátgombot. Mintha kihúztam volna egy cipőpertlit.

Nem, semmi. Csak a törmelékek.

Egy darabig az előszoba előtt ácsorogtam. A kivilágított ajtót néztem. Együtt a társaság. Már várnak rám.

Benyitottam.

Kabátok fogadtak. Kabátok a fogason. Férfi- és női kabátok. Esőköpeny. Ballon. Fekete-szürke kockás gyerekkabát. Egy kislányé lehet. Hogy be van gyűrve az ujja! Nagyon siethetett, amikor levetette. Akárcsak a többiek. Félig begyűrt zsebek, ujjak. Sál a földön. Ezzel a kalappal meg talán futballoztak.

Fölvettem a kalapot, leporoltam. A sálat földobtam a fogasra. Visszahullott, lusta, rosszindulatú lebegéssel. Újra földobtam. (Miféle mutatvány ez? Hányszor ismételjem?)

Kisimítgattam a kabátzsebeket. Visszahúztam a begyűrt ujjakat.

Abbahagytam az egészet.

Na nem, ez mégiscsak túlzás! Azért talán mégse nekem kell rendben tartani a kabátokat! Mégse én vagyok a ruhatáros. Vagy valaki rám bízta a ruhatárat?

A fürdőszoba ajtaja félig nyitva.

A kád szélén ültek, szorosan egymás mellett. Szinte összepréselve. Egy piros ruhás nő, ölében a kislányával. Ősz férfi távoli, rózsás mosollyal. Nénike kendőben. Egy fiatal lány az ajtónak támaszkodott. Figyelmesen néztek egy láthatatlan színpad felé. Álmodó suttogás, mintha valami váratlan dolog történt volna. Valami különösen meglepő. A lány, az ajtó mellett, tapsra emelte a kezét. De nem tapsolt.

Közelebb mentem. Olyan ingerültség kapott el.

Hát igen! Elkezdik az előadást, és engem még csak nem is értesítenek! Meghívó vagy ilyesmi? Úgy, kérem! Szépen vagyunk, mondhatom. Még csak meghívót sem kapok a darabom bemutatójára!

Megálltam a fürdő előtt.

– Talán beengednének?!

Meg se hallották. Feszült figyelem az arcokon, ahogy nézték az előadást.

– Elképzelhetetlen, hogy beengedjenek?!

Meglöktem a lány vállát. Megtaszítottam. Csörömpölés onnan elölről. A szappantartó belecsúszott a kádba.

Előrefurakodtam.

– Igazán nem akarok zavarni, de mégis a darabom!

Rosszalló pisszegés. – Elképesztő! – mondta valaki. – Egyszerűen elképesztő!

Még mindig nem fordultak felém. Abban már nem is reménykedtem, hogy ülőhelyet kapok, de azért talán…

Előttem egy törülköző. Mintha hirtelen leeresztették volna a függönyt. Kábultan tapogatóztam a kendők között. Halk taps hallatszott.

– Ne tapsoljanak! Ez még csak az első felvonás! – Dühödten rángattam a törülközőket. – Csak a darab végén kérem a tapsot!

A taps felerősödött.

– Nem tudnak csöndben maradni? Hát egyszerűen elképzelhetetlen, hogy…

Szétrántottam a törülközők függönyét.

A közönség eltűnt. Egy pillanat alatt szétrebbentek.

Én meg csak álltam egy pumpával a kezemben.

– Tudtam, hogy segít rajtam!

Nyöszörgés a kád felől, kaparászás. Látni nem lehetett senkit.

Egy rongycsomó félig becsúszva a kád alá. Két égő szem nézett rám abból a rongycsomóból.

– Tudtam, hogy eljön!

Szürke, gubancos haj szétterülve a fürdő kövén. Két kéz tocsogott az ázott kövön.

– Már lentről is felszóltak, hogy kifolyik a víz. Mit csináljak, ha nem megy le a kádból! Ha nem tudom lepumpálni!

Iszapos víz csöpögött a kádból. Úszott a fürdő. Az a rongycsomó is úszott a fürdőben.

– Segítenie kell rajtam! Nem hagyhat itt vele!

Vele? Kivel? Van itt még valaki? Talán éppen a kádban? Fürdőt vesz abban a…

A nő feltérdelt a kövön.

– Lásson hozzá, kérem!

Mozdulni se tudtam. Rámeredtem a kádra. Mindjárt kiemelkedik valaki abból a vízből. Kiemelkedik a válla, a háta. Kilógatja a karját a kádból. A vendég. A fürdőszoba vendége.

Közben megint az a nyöszörgés a kőről.

– Kedden adnak meleg vizet. Minden héten kedden és pénteken… kedden és pénteken…

Üvegfényű délelőtt.

Az igazgatóval sétáltunk a fasorban. A színház igazgatójával. Csöndesen beszélt, akárcsak egy betegágy szélén. Olykor megállt. Rám mosolygott megértő, meglehetősen borús mosollyal. Már régóta beszélt. Arról, hogy elárulták a színházat, mostanában a bóvli a cikk a piacon, az üres látványosság.

– De én nem vagyok erre hajlandó. Tőlem ne várjanak ilyesmit.

Elhallgatott. És megint csak mosolygott. Majd alig hallhatóan:

– Mikor írod meg a darabodat? Mikor számíthatok rá?

– De hiszen már megírtam! Már ki is van tűzve a bemutató!

Ezt akartam mondani. De semmit se mondtam. Csak álltam ott a fasorban megnémulva. Ő meg azon a csöndes, rábeszélő hangon:

– Nem kell elsietni. Különben nem is tudom, miért mondom ezt. Hiszen te soha nem sietsz el semmit. Semmi határidő… meg ilyesmi. Ahogy elkészülsz, ideadod, és én mindjárt elolvasom.

– Elolvasod!

– Persze hogy elolvasom. Aztán odaadom a Bélának.

– De hát a Béla… (Már szerepet osztott! Már megvolt a szereposztás!)

– Ő lesz a rendeződ. Számít is a darabodra. Ezzel talán keveset mondtam. De hiszen te is tudod, hogy mit vár ő ettől a darabtól. Nem kérsz egy kis nápolyit?

– Nem, köszönöm.

Vállat von, mintha kissé megsértődött volna. Csomagot húzott elő a zsebéből. Elgondolkozva eszegette a nápolyit.

– Nem számítunk látványos sikerre. Ez nem is fontos. Neked nincs nagy közönséged, de akik szeretnek, azok igazán szeretnek.

– Azok igen. – Most már meg kell mondanom… most már igazán meg kell mondanom, hogy a darabom régen bent van a színháznál, és ő is tud róla, miért csinál úgy, mintha nem tudna róla!?

– Adjunk előleget? – Felém hajolt mély részvéttel. – Nem kell szinopszist szerkesztened, nekem ilyesmire nincs szükségem.

És mert még mindig hallgattam:

– Még ma elintézem. (Szánakozó mosoly.) Ne törd a fejed! Miért töröd a fejed? Nekem címet se kell bemondani. Nekem semmi se kell. Ha te azt mondod, hogy megírod a darabot, akkor megírod.

Elfordult tőlem. Lassan elindult. Még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között.

Itt kell lennie! Nem tűnhetett el!

Teljesen lehetetlen, hogy a darabom másodpéldánya csak úgy eltűnjön. Nálam rend van, példás rend. Ezt mindenki tudja rólam.

Fiókokat rángattam ki, szekrényajtókat téptem fel. Mindent előkotortam. Levelek, feljegyzések, cetlik potyogtak körülöttem. Felkaptam egy papírlapot.

Ez az! Megismerem a gépelést!

És olvasni kezdtem.

„…válaszod várva, szívélyes üdvözlettel András.”

András? Miféle András? Ez meg itt egy recept. Fogínyecsetelés… Ki ecseteli itt a fogínyét?

Számlák, telefonszámlák.

Cetlikupacok a szőnyegen. Akárcsak valami havazás után.

„…kérjük, hogy folyó hó ötödikén üvegcséjével jelenjen meg Domby doktornőnél.”

Miféle üvegcsémmel jelenjek meg Domby doktornőnél?

Domby doktornő… De hiszen az egy szemész! Táncoltam is vele a Balázséknál. Magas, vörösesszőke lány. Ráhajolt a vállamra. – És még magára mondják, hogy nem tud táncolni! – Egyszer bent is voltam nála a kórházban.

Hirtelen felnevettem.

Ez a darabom! Hát persze! A másodpéldány! Ecsetelés… üvegcse… doktornő… És a számlák se maradhatnak ki. Ebből kell összeállítani az egészet.

A szőnyegen térdeltem. Elkezdtem rakosgatni a cetliket. Rakosgatni, rendezgetni.

Majd a Vera előadja, ha kilép a közönség elé. Részletekben nyújtom fel neki a színpadra, mindig csak egy-egy apró, kis részletet. Ahogy a szerepe megkívánja.

Számlák, befizetések, utalások, felszólítások, fellebbezések…

Rakosgattam és rendezgettem.

– Nincs is indigója! – hallatszott egy hang a lépcsőházból. – Miféle másodpéldányról beszél, amikor soha életében nem volt indigója!?

Egy nénike a gang rácsa mellett, kopott kerti székben. Feje előrecsuklott, szeme lehunyva. Megérintettem a vállát.

– Ella néni! Nem látta véletlenül az indigómat?

Tányért törölgettek a szemben levő ablakban.

Fülledt, ragacsos augusztusi délután.

Az utcán álltunk Kálmánnal. Kálmán hóna alatt fekete aktatáska. Hatalmas, fenyegető aktatáska.

– Diplomatatáska. De hiszen te nem vagy diplomata…

Kálmán mosolygott. Kedvesen, elnézően.

– Könyvek, kéziratok. Mindig nálam kell hogy legyenek. Én nem indulhatok el csak úgy, mint egyesek. – Elhallgatott. Figyelmesen nézett. – Érdekes, veled mindig összeakadok. Senkivel se lehet olyan gyakran összeakadni az utcán, mint veled. Nincs lakásod?

Én meg csak a táskát néztem. – Most mivel tömted tele? Csak úgy duzzad.

– Nem hiszem, hogy téged érdekelne.

– Honnan tudod, hogy engem mi érdekel?

– Tudom! Tudom! – Kitört belőle a nevetés. – Amit a moziról írnak… moziszínésznőkről.

– Hallod-e! Akárcsak egy nyugdíjas állomásfőnök! Mi az, hogy moziszínésznők? Filmszínésznők!

– Jó, hát akkor filmszínésznők. Csak hát én nem filmszínésznőkről írtam, hanem a Cholnokyakról. A Cholnoky testvérekről.

– Az egyik olyan földrajzos volt… A Jenő.

– Milyen tájékozott vagy! Meglepő tájékozottság!

– Miért? Talán nem földrajzi munkákat írt?

– A Jenő! A Jenő! De most talán mégis inkább Viktor és László! A novellisták…

– A novellisták…

Belebámultam az utcába. Valahol az utca végén, a villamosok és házak fölött mindjárt megjelenik Viktor és László. A két novellista.

Kálmán megigazította hóna alatt az aktatáskát.

– Felolvasom Zsókának.

– Kinek?!

És csak bámultam. Többé talán el se tudok mozdulni a járdáról. Csak állok itt, és nézem Kálmánt a szelíd, gunyoros mosolyával, aktatáskájával. Közelebb hajoltam. Újra megkérdeztem.

– Kinek olvasod fel?

Ő pedig még mindig mosolyogva: – Zsókának. Mindent felolvasok neki. – Eltűnt a mosoly az arcáról. – Úgy emlékszem, régebben te is ott üldögéltél abban a szobában.

– Régebben… igen…

Nem tudja, mi történt? Lehet, hogy nem tudja? Nem olvas újságot? Nem hallgat rádiót? Igaz, a zászlót bevonták. Néhány nappal a hír után levették a fekete zászlót a színház épületéről. De hát akkor is…

Valósággal ráförmedtem.

– Te most fel akarod neki olvasni a Cholnokyakat?!

– Remélem, velem jössz? – Szelíden karon fogott.

A lakás ajtaja résnyire nyitva. Kálmán még mindig a karomat fogta, mintha attól félne, hogy meglépek.

Hatalmas, fekete táskáját belökte az ajtón.

Nyitott ajtók az előszobában. Be lehetett látni a szobákba. Az üres szobákba.

– Látod, nincs itthon.

Kálmán hallgatott. Megint előretolta a táskáját, mintha azt akarná előreküldeni.

A takaró félig lecsúszva az ágyról. Kispárna a földön. Mintha valaki még bódultan az álomtól, félig eszméletlenül ugrott volna ki az ágyból. Gézdarab az ágy előtt. Hurokszerűen összekötözött gézdarab. A hurok már meglehetősen szétbomlott.

Nevetés hallatszott.

– Bolondok! Meddig akarnak még ott ácsorogni? Kérem, talán ide a konyhába, ha megfelel az uraknak!

Zsóka a konyhában vasalt, egy hosszú vasalódeszkán, fodros szélű kötényben. Mögötte a polcon egy sor bögre.

– Mi a véleménye az uraknak egy csésze kávéról?

Kávésbögrével a kezünkben ültünk a konyhaasztalnál. Sárga csónak a kék vízen. Ez volt a bögrén.

– Balatoni bögre.

– Ó, magának nem is mertem volna mást adni, mint balatoni bögrét!

Kálmán csöndesen röhécselt.

– Életében nem látta a Balatont!

– Nagy tévedés! Gyerekkoromban többször is…

– Gyerekkorában!

– De uraim! – A vasalót figyelmesen végighúzta az ing nyakán. Elővillantak apró fogai. Ettől olyan kedvetlen lett az arca. Hirtelen rám nézett. – Azért legközelebb ne hozza ide ilyen gyűrötten az ingeket. Mintha a kutyák szájából rángatták volna ki.

– Érdekes – ujjammal a bögrét simítgattam –, anya is ezt mondta. Mintha a kutyák szájából!

– Mintha a kutyák szájából!! – visszhangozta Kálmán.

Zsóka hátravetette a fejét.

– A vasalás nem tartozik a legfőbb örömök közé. – Megint rámnézett. – Mindjárt készen leszek, és akkor hazaviheti a csomagját. Most nem hozott semmit?

– Nem… semmit.

– Se ing, se novella? – Rosszallóan ingatta a fejét.

– Majd a Kálmán! Igen, ő készül valamire. Azt hiszem, érdekes előadást hallhatunk egy földrajztanárról.

– Ó, földrajztanárról!

Kálmán, ölében a kiterített kézirattal. – Ismeri a barátunkat!

Letettem a balatoni bögrét. Sétára indultam a lakásban.

A kispárnát visszadobtam az ágyra. A paplant visszahajtottam. Kissé meg is igazítottam, mintha betakarnék valakit. A gézdarabhoz nem nyúltam.

A könyvszekrény. A felső polc furcsán meggörbült, valósággal megroppant. De hiszen mindjárt leszakad!

Szétszórt könyvek a földön. Könyvek és lemezek. Levelezőlap. Napsütötte tér szökőkúttal, valahonnan Olaszországból.

Megpróbáltam összeszedni a könyveket. Kipotyogtak a kezemből.

Zsóka csúfondáros nevetése.

– Mit rakosgat odabent?

Hátrafordultam. Senki se állt az ajtóban.

Aztán, mintha egy kutya vagy egy kutyának az árnya. Hosszan elnyúlt test, hátrahajló fej. Igen, úgy nézett vissza, végtelen szomorúsággal. Eltűnt az ajtók között.

Szétszórt ruhák a másik szobában. Pulóverek, szoknyák. Zöld átmeneti kabát. Egyszer ebben ugrott le a troliról, és éppen elém. Rám nevetett. – Mit lógatja az orrát? Már megint olyan búbánatos!

Ott álltam, kezemben a kabáttal. Hangosan megismételtem.

Megijedtem a hangomtól. Letettem a kabátot.

Ezt a szobát is rendbe kéne tenni. Ugyan! De hiszen itt már nem is laknak. Se itt, se a hálóban.

A redőny lehúzva. Az ablak becsukva. Valaki figyel onnan kintről. Az utca túlsó oldalán áll, és figyel. Olykor járkálni kezd, hosszan elnyújtott léptekkel. Megint csak fölnéz az ablakra.

Zsóka már nem volt a konyhában.

Kálmán a kéziratait rakosgatta. A táska a térdén, abba csúsztatta bele a lapokat.

– Elkészítette a vasalást.

– Elkészítette?

– Ott van a deszkán.

Gondosan elkészített csomag a vasalódeszkán. Mögötte a bögrék.

– Hát akkor… – A csomag után nyúltam.

Kálmán egy apró kis kulccsal lezárta a táskáját. – Azt hiszem, indulhatunk.

Az előszobából még visszanéztünk.

A szobaajtó lassan megmozdult. Becsapódott. Ismét kinyílt, és ismét becsapódott. Egyre gyorsabban, egyre vadabbul. Mintha valaki a kilincsbe kapaszkodva csapkodná. Csak éppen hallani nem lehetett semmit. Csak éppen látni nem lehetett senkit.

A karom befeküdt a polcra, a könyvek mögé. Kimerülten végignyúlt.

Törölgettem. Törölgetés közben.

– Ez megfelel?

Végigvonszoltam a rendelőn. A kopaszos, öreg fogorvos újságot olvasott a székben. Fölötte a megrozsdásodott fúrógép, a sötét lámpa. Vajas zsömle maradványa a műszerasztalon. Oldalt a műszerszekrény rosszindulatú csillogása.

A karjánál fogva rángattam Bélát.

– Megfelel?! Ez a helyszín megfelel?!

Nem is tudom, hol kaptam el. Talán odakint a várószobában. Ott kuporgott a várakozók között. Onnan rángattam ki.

– Most végre megmondod, hol lesz az előadás!

Feldűtöttük a szekrényt. A műszerek széthullottak.

A fogorvos fel se nézett az újságjából.

– A színészeim! – nyögte Béla. – Elvitték a színészeimet!

– Üres kifogás!

– De hiszen te is tudod…

– Én azt tudom, hogy téged csak a helyszínek izgatnak! Semmi más, csak a helyszínek.

Szűk éléskamrában összepréselve Béla meg én. Polcok a falnál. A polcokon dunsztosüvegek, uborkásüvegek. Vészesen remegtek, ahogy Bélát a vállánál fogva ráztam.

– A helyszínek! A helyszíneid!

Béla lezuhant a fal mellé. Mintha be akarna bújni az alsó polcra. Valahova a cipőtisztító dobozok közé.

– Na nem, édesapám, nem lógsz meg!

Egy üzlethelyiségen rohantunk át, kopasz próbababák között.

Egy raktáron.

Ládák, papundeklidobozok tornya. Üveggöngyölegek, liszteszsákok, cukrosstaniclik. Kiömlött tej szürkésfehér csíkja.

Béla egy vaslépcsőn lerohant az alsó raktárba. Én a nyomában. Üres üvegek a vasketrecekben. Egymásra dobált zsákok. Fogpasztás tubusok tornya, szappanhalmok. És itt is a kiömlött tej.

Kórház folyosóján üldöztem. Betegszállító kocsik és hordágyak között. Belegabalyodtam egy lepedőbe. Rémületesen elsárgult, ragacs lepedőbe. Úgy téptem le az arcomról, a karomról. Szétszaggatott lepedőrongyok közül üvöltöttem.

– Ez megfelel?!

Lent álltam a kazánházban. Megrozsdásodott csövek lógtak alá a málladozó mennyezetből. Csendesen csöpögtek, mint valami nagy állatok.

Gyárépület mellett futottam. Kékes fények szikráztak fel a hatalmas üvegablakok mögül.

Be kell jutnom! Béla valahova oda húzódott. Talán éppen a hengerdébe.

Elhagyott, fűvel benőtt villamossínek.

Valahol a sínpár végén Béla. Ócska, szétesett batyu, ahogy ott ült, lábát felhúzva, fejét két tenyere közé fogva.

– Kosztümökbe bújtatták a színészeimet! Mindenféle kosztümökbe!

Két színen indult az előadás.

Az egyiken Kemenes Péter kivont karddal rohant fel a vár fokára, a rácsos toronyablak felé.

A másikon egy szalon ünnepélyes csillogása.

A háziasszonnyal sétálgattam. Belepottyantam ebbe a társalgási darabba. Mintha szövegem is lett volna. De milyen szövegem? Mindegy! Hiszen itt úgyis mindenki egyszerre beszél. Mosolyogtam, társasági mosollyal.

– Nem, nem, asszonyom, szó se lehet róla! A leghatározottabban tiltakozom! (Könnyed nevetés.) Legfeljebb csak néhány szelet sajtot. Ó, talán néhány szeletet! Egy ilyen vacsora után!

– Régen láttam, Márkus úr! Remek színben… valóban!

(Többször is megismételtem, szinte dalolva.)

– Valóban! Valóban!

Kemenes Péter kivont karddal állt a vár falán. Valakinek meg kell jelennie az ablakban. Egy női arcnak.

Kemenes Péter lassan leengedte a kardját. Kardja lehanyatlott. Mereven nézte a sötét ablakot. Mögötte összesúgtak. Suttogás alig hallható hullámverése.

– Nem úgy, uram! A torony már nem őrzi foglyát!

– Elvitték a lányt!

– Nincs már ott, aki úgy várt rád!

– Elkéstél, jó vitéz!

Kemenes Péter hátrafordult. Megvető tekintet villámlása. A suttogás elhallgatott.

A szalondarab.

– Nem, nem, asszonyom! Nem kérek cukrot! Csak nem teszem tönkre a kávét? Mindenki tudja, hogy kegyednél olyan kávét lehet kapni…

Körülöttem apró kis feketéscsészék. Kanalak koccantak a csészékhez. Elismerő tekintetek a csészék fölött.

– A barátunk cukor nélkül issza!

– És a szíve? (Gyöngéd női hang.) Hogy bírja a szíve?

– Ne féltse az én szívemet! Az én szívemet nem ettől kell félteni!

Egy fiatal lánnyal sétáltam. Jobbra-balra köszöngettem.

Kemenes Péter eltűnt a vár fokáról. A csapat is eltűnt. Maradt az omladozó várfal. Az ablak sötét foltja.

A ruhatárban ültem, kabáterdő alatt. Virslit ettem. Egy kövér színész, úgy frakkban, végignyúlt a ruhatár pultján.

– Már azt hittem, nem is lesz szünet!

– Miért ne lenne?

– Ebben a színházban sosem lehet tudni. – Hirtelen elhallgatott. Lehunyta a szemét, mintha aludna.

Az igazgató állt előttünk. Megértő mosollyal nézte, hogy tömöm magamba a virslit. Majd úgy mellékesen:

– Most már azért persze valamivel több szöveged lesz.

Azzal otthagyott.

Áthajoltam a pulton.

– A szövegkönyvet… gyorsan!

Egy színésznő felnevetett. – Nincs is szövegkönyve! Ráépítik a harmadik felvonást, és nincs is szövegkönyve!

Valaki kezembe nyomott egy kék kötésű könyvet. Belelapoztam.

– Királydrámák! Mit kezdjek a királydrámákkal!?

– Öregem, csak semmi izgalom! Amikor szöveged van, gyújts rá egy szivarra. Fújd a füstöt. Füstölögj.

– Soha életemben nem szivaroztam.

– Hát, ha soha életedben…

Olyan mozdulatot tettem, mintha mégiscsak kérni akarnék egy szivart. Közben valahogy megláttam a zakómat. Azt a békazöld zakót, sárga gombokkal.

– Ebben nem mehetek ki a színpadra!

– Ebben csakugyan nem. – Az igazgató megint előttem állt. Eltűnődve nézte a zakómat. Hátrafordult. – Halmos úr! Kérünk egy zakót szolid társalgási darabhoz! Olyan középtermetű…

– Valamivel magasabb.

– Valamivel magasabb. (Bocsánatkérő mosoly.) El tudja készíteni csöngetésig?

– Na de, direktor úr! – hallatszott valahonnan messziről.

Körülöttem színészek, színésznők. A zakómat nézték. Az igazgató rosszallóan csóválta a fejét.

– Erre bizony gondolhattunk volna!

Töprengő arcok gyűrűje.

Ezeken az arcokon tört át egy fekete szakállas férfi. Kezében barna hullámpapír. Úgy tartotta maga előtt, szótlan büszkeséggel.

– Ez igen! – bólintott az igazgató. – Hát hiába, a Halmos!

Én meg, ahogy átvettem tőle:

– Na igen, ez mégiscsak más!

A színház előcsarnokában álltam. Valamilyen barna fluszpapírt gyűrögettem, az ujjam köré csavartam.

A nagy csillárt eloltották. Kedélytelen, szürke fény ereszkedett le. Bentről, a nézőtérről halk nevetés, taps.

Fényképek a falon. A színház művészei. Végignéztem az arcokon.

– Miért mosolyog oly titokzatosan, Pereházy úr? Nagyon jól tudom, hogy csapta a szelet egy idősebb művésznőnek! Na persze, akkor maga még főiskolás volt. Mi ez a sértődöttség, Botond Pali? Miért vágsz olyan sértődött képet? Talán mert jönnek a fiatalok? Lassan kiszorulsz a színpadról? Ó, maga az, Geszti kisasszony! Egyszer majd beülünk valahova, és elbeszélgetünk.

Megszólítottam a következőt. És megint a következőt.

Üres kocka két fénykép között. A fal üres, szürke kockája. Az arc eltűnt.

– Zsóka!

Közelebb hajoltam ahhoz a magára maradt faldarabhoz. Végighúztam rajta az ujjamat.

A nézők otthagyták a nézőteret. Lassan, nesztelenül kiosontak az előcsarnokba. A színészek elhagyták a színpadot. A páholyok közönsége lejött a márványlépcsőn. Nézték, ahogy ott állok a falnál, ahogy a falhoz tapadva kaparom azt az üres, szürke kockát.

A borús fény összezsugorodott, eltűnt.

Egyetlenegy gyertya égett a ruhatár pultján.

A szőnyegen kuporogtam, a papírszínház papírdíszletei között. Szobabelső kartonpapírból. Ebédlőasztal, székek, hátul vörös plüssdívány. Tükrös falióra. Enyhén remegett az ajtó. Az egész szoba.

Kissé távolabb parkrészlet. Néhány fa, bokor.

Mögöttem a közönség.

Nem fordultam feléjük, de tudtam, hogy itt ülnek mögöttem, és várják, hogy megszólaljon a gong, és kezdődjék az előadás. Hogy valaki megjelenjen a színpadon.

A földön csúszkáltam, a díszleteket igazgattam. Hol egy szék dőlt fel, hol egy fa a parkban. A tükör lecsúszott a falról. Utánakaptam egy kétségbeesett mozdulattal. Felborultak a bútorok.

Krákogás, köhögés a hátam mögül. Valaki a színlapot csapkodta a térdéhez.

– És ezért kellett nekem idejönni?!

– Hallja! Ez aztán igazán megérte…

– …felkapaszkodni ebbe az odúba! Ebbe a mosókonyhába!

Felállítottam a széket. Felborult az asztal. A faliórát sehogy se sikerült visszaragasztani. Megnyálaztam az ujjamat, hogy talán majd úgy…

Ingerült suttogás. Mozgolódás a nézők között. A nézőtér soraiban.

– És én még hagytam magam rábeszélni!

– Valósággal betuszkolt ez az alak!

– Tőlem még belépődíjat is szedett!

– Belépődíjat! Belépődíjat!

A papírbútorok beleragadtak a szőnyegbe. Összeragadt kis gombócok. Már nem is hasonlítottak semmihez.

Valaki fölém hajolt. A fülembe sziszegte.

– Söpörje össze! Miért nem söpri össze?!

– Mi a címe ennek a darabnak? (Ideges, éles nevetés.) Legalább azt mondja meg!

– Segíthetek? Hol egy seprű?

Egy nő hajolt fölém. – Mi többé nem találkozunk! Lehetetlenné tette magát!

Összekuporodtam a szőnyegen. Megpróbáltam egészen összehúzni magam. Most mind itt állnak fölöttem. Még egy pillanat, és…

Nem tudni, meddig feküdtem így. Senki se volt a szobában, ahogy végre felnéztem.

Két ujjal szedegettem a papírdarabkákat a földről.

Félig üres étteremben üldögélt a színház igazgatója. Elhagyott porszívó búgott mellette a szőnyegen. Azt nézte mélységes részvéttel. Nem is fordult felém.

– Mexikói tokányt rendeltem. Kérhetek neked is?

Buszon.

Végállomástól végállomásig utazott Calderoni.

Ez állt a papírlapon. Többször is elolvastam. Végállomástól végállomásig utazott Calderoni.

Nem, ezt nem vihetem el Zsókához. Ezt azért mégse olvashatom fel. Calderoni… Egyáltalán ki ez a Calderoni? Tenizmoni barátja. Calderoni és Tenizmoni. Csakhogy Tenizmoni nem utazott buszon.

Majd Kálmán megint felolvas egy tanulmányt. Egy olyan igazi, jelentős tanulmányt.

Ingeket dobáltam egy kockás szatyorba. Ingeket meg pizsamát. Mindössze pár darab. De hát éppen Zsóka mondta, hogy nem kell megvárni, amíg egy egész halom összegyűl. Egy rakomány. – Azért én mégse vagyok egy üzem, kedves uram! Egy mosoda! Jó, jó, azért nem kell megsértődni. Kapja be inkább ezt a sajtos szendvicset.

Mi van ezzel a Kálmánnal? Hol késik? Ötre ígérte, és most már…

Akárhogy is, nem várhatok tovább. Indulnom kell.

Szűk kis utcán mentem át a szatyrommal. Magas, barna nő hajolt ki egy földszinti ablakból.

– Be se nézel a gyerekhez?

Semmi számonkérés nem volt a hangjában. Inkább csöndes szomorúság.

– Nem vagyok gyerekgyógyász.

– Gyerekgyógyász! – Felnevetett, megint csak olyan csöndes szomorúsággal. – Még hogy te gyerekgyógyász!

Lehet, hogy ők már nála vannak. Egyenesen odamentek. Kálmán és Ede. Igen, régebben Ede is feljárt Zsókához. Kálmán tanulmányokat olvasott fel, Ede Rilke-fordításokat. Egy egész kötetre valót. Olykor felnyögött.

– Mikor jelenik ez meg? A szerkesztők egyszerűen elzárkóznak. Rilke elől… vagy pedig…

Zsóka ránevetett.

– Biztos, hogy nem maga elől, kedves Ede! Legyen olyan jó, és ne nyögdécseljen. Holnap különben kimegyünk az Állatkertbe! Igen, uraim, holnap kimegyünk az Állatkertbe!

Egy szobor a sétány szélén.

Besötétedett, mire a parkba értem. A szobor a sétány szélén állt. Mintha éppen rám várt volna. Hajlott hátú, bajuszos öreg, hosszú, divatjamúlt kabátban. Menhelykabátban. Ormótlanul lógott rajta, a széle a földet verte. Kard a kezében. Nem is kard. Szöges végű bot, mint a csőszöké. Letettem a szatyrot. Megálltam előtte.

– Már láttam önt.

Hát persze, de nem itt! A főtéren, egy zenepavilon előtt. Hogy kerülhetett ide? Miért kellett elhagynia a főteret? Megfogták, és kilökték ebben az öreg kabátban. Nem is tiltakozott. Fel se emelte a botját.

A szürke arc, a homlok beleveszett a sötétbe. És én mégis felfedeztem a golyó nyomát a homlokon. A golyó ütötte a nyomot. De hiszen ez egy szabadsághős! Valamit mégiscsak mondanom kéne neki. Az érdemeiről. Az elévülhetetlen érdemeiről. Meg erről az egészről.

– Önnel méltánytalanság történt!

A sötét színpadon álltunk, a leeresztett függöny mögött. A függönyből dőlt a por. Valósággal világítottak az apró, szürke porszemek. Éles, hideg levegő vágódott be oldalról. A függöny előtt az elhagyott széksorok, páholyok.

Közelebb léptem a szoborhoz.

– Nem lesz szoborrobbantás. Az én darabomban ez teljesen elképzelhetetlen. Nagyon is jól tudom, hogy egyesek mit terveznek. Produkció, mindig csak azt mondják, hogy produkció. De nem, szó se lehet ilyesmiről! Résen leszek.

Egy darabig még a szobor mellett álltam. Talán, hogy megnyugtassam. Hogy bízzék bennem.

Aztán fogtam a szatyromat. Felkeresem az igazgatót, a rendezőt, a felelős személyeket. Beszélnem kell néhány felelős személlyel.

Vaslépcsőn másztam fölfelé. Lehetetlenül kanyargós vaslépcsőn. Itt jön a szerző! A színházi szerző! Igaz is, a meghajlást még gyakorolnom kell. Hogy majd az előadás végén felzúg a taps, és én kilépek a függöny elé.

Megálltam a lépcsőn. Mélyen meghajoltam.

Üresen kongó nevetés valahonnan a folyosóról.

– Hogyha majd felzúg a taps!

Még mindig úgy álltam, mélyen meghajolva. Lassan felegyenesedtem.

– Van itt valaki?

Vaslemez a folyosó falához támasztva. Spárgával összekötözött nyugágy. Hasadt huzatú karosszék, rádobva egy ócska, barna kalap.

– A díszleteim! Kihordták a díszleteimet! Ki volt az?! Ki merészelte?!

Végigrohantam a folyosón.

– Ügyelő! Ügyelő!

Barabás Gabriella.

Ez állt az egyik ajtón.

Ha bekopognék… és miért ne kopognék be?! Barabás művésznő! Ha elárulná, ha lenne szíves elárulni, hogy miért fintorgott, miért vágott pofákat, amikor a nevemet hallotta a színház szerzői között?! Egy szava sincs? Tudja, ki volt az első szerelmem? Darvas Lili! Mond ez a név valamit kegyednek? Ismerősen cseng? Budapest–Bécs–Berlin. És végül Amerika. Micsoda diadalút! Na igen, ha egyszer hazalátogat, és csak bepillant a darabomba, nem lesz gondom a női főszereplőre. Nem is engedem, hogy másra osszák ki azt a szerepet! Megvárom Darvas Lilit! Nekem nem sürgős. Én tudok várni. Én aztán megtanultam várni.

Barna ajtó a szürke öltözők végén. Magánlakás.

„Sárándy Andor színművész” – ez állt a névtáblán.

Gyerünk innen! Ez előtt az ajtó előtt nem szabad megállni. Ezt az ajtót észre se szabad venni.

Nem tudtam elmozdulni. És megint csak elolvastam.

„Sárándy Andor színművész”.

Sárándy Andor nem tagja a színháznak. Lakó. A színház lakója. Idehúzódott az öltözők közé. Soha nem bújik elő. Az előszobában álldogál. Kikukucskál a kémlelőlyukon. Mindent lát, ami a folyosón történik. Ahogy a premier után a gratulálók tömege elvonul. Virágcsokrok, pezsgősüvegek az ajtaja előtt. Üdvözlések és csókok.

Aztán csönd a folyosón. Sárándy még mindig nem mozdul az ajtó mögül. Vár. Valamire vár.

Most is ott áll. Kezét hátrakulcsolja, és figyel.

A magánlakás ajtaja kinyílt. Kopasz, vizenyős tekintetű férfi a küszöbön.

– Tudtam, hogy eljön!

– Bocsánat, de én…

Meg se hallotta. Hátraszólt valahova a lakásba.

– Arankám! Az író úr felkeresett, a színház szerzője.

Vékony kis nő állt mögötte. Riadtan mosolygott.

– Kedves… igazán…

Bent álltam az előszobában a szatyrommal. A magánlakás ajtaja lassan becsukódott mögöttem.

Sárándy a szatyrot nézte. Felragyogott az arca.

– A bizalom a legtöbb, amit egy színész kaphat! Ha valaki bizalommal közeledik felénk. Arankám, az író úr elhozta legújabb művét! Az író úr szerepet szán nekem. Olvassa fel! Olvassa fel, kérem!

Letérdelt.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, felnyitotta a szatyrot.

Egy pillanatig úgy térdelt, megmerevedve. Felnevetett. Csuklásszerű nevetés tört föl belőle.

Mi is ott térdeltünk mellette a feleségével. Az asszony mintha imádkozna. Én a szatyor felé kaptam.

– Ön félreért.

– Félreértem! – Kirántott egy pizsamát a szatyorból. – Nézd… nézd, Aranka, mit hozott nekünk az író úr!

Zuhogtak az ingek, az ingkabátok és a törülközők.

Az elhagyott nézőtéren ültem.

Zsóka futott felém a sötét színpadról fodros szélű kötényben.

Plakátfoszlányok a hirdetőoszlopon.

Az utcán álltam, és csak bámultam azt a lerongyolódott oszlopot. Kopaszos vörösrézfoltok meredeztek elő a tépett foszlányok közül.

Valaha itt egy színdarabot hirdettek.

Ki írhatta? Ki volt a szerző? A rendező? Milyen színészek játszottak benne?

A lezüllött oszlop előtt álltam. Egyre csak azt motyogtam:

– Színmű… színdarab… – Majd, mint aki hirtelen rábukkant valamire. – Életkép! Életkép három felvonásban!

Megpróbáltam kisimítani azokat a foszlányokat. Talán ki lehet silabizálni valamit. Egy nevet, vagy tudom is én… A szerző! Ki volt a szerző? Az biztos, hogy már nem él. Nincs az élők sorában. És a színészek közül is jó néhányan… Varsányi biztosan benne volt. Varsányi Irén.

Ezekből a foszlányokból meg lehet tudni valamit. Esetleg ezekből a lehullott darabokból.

Lehajoltam a járdára. Gondosan simítgattam a papírdarabkákat.

– Faleveleket gyűjt! – nevetett valaki. – Lehullott faleveleket!

Én pedig még mindig a földön kotorászva:

– Ha nem tudná, Molnár Ferenc negyvenhétszer lépett a függöny elé azon a bizonyos bemutatón!

Szétnyitott ernyő tántorgott előttem az utcán. Egy pillanatra eltűnt, de csak azért, hogy a következő sarkon ismét felbukkanjon.

Bemenekültem egy étterembe.

Félig felborulva, a járda szélén várt rám, ahogy kiléptem.

Nyomon követett a kávéházba, a presszóba.

Odakint, az utcán előttem botladozott, beleveszve a tömegbe.

Felugrottam egy buszra. A fél várost megkerültem, úgy mentem haza.

A kapuban várt rám. Beszállt a liftbe, vészesen dülöngélve, hogy feljön velem a negyedikre.

Züllött, ócska, törött nyelű, toldozott-foldozott, hólétől ázott, esőverte ernyő.

A villamos rándult egyet, és megállt.

A fény kialudt a kocsiban. Néhány pillanat múlva ismét felgyulladt, de csak olyan betegesen, sápadtan.

Az utasok leléptek. Az előbb még itt voltak mellettem, de abban a pillanatban, ahogy sötét lett…

Kiugrottam a hátsó peronra.

Egy öregúr éppen lefelé mászott a lépcsőn. Még visszarángathattam volna. Minek? Menjen a többiek után. Mind eliszkoltak.

– Patkányok!

Egy öregúr elvágódott odalent a kocsi mellett. Talán megijedt. Hogy mégis elcsípem, és visszacibálom. Fölállt. Térdét porolgatva eliszkolt a sötétben.

Apró dombok a villamos körül. Távolabb hunyorgó fények. Egy tanya, vagy tudom is én. Lehet, hogy kultúrház. Nevetni kezdtem dühösen, ingerülten.

– Tanya vagy kultúrház!

Visszaültem.

Majd csak elindítják a kocsit.

Kinyitottam az ajtót, hogy szólok a vezetőnek. Szürke körfüggöny az első peronon. Félrerántottam. A vezető sehol. Vasrúddal elkerítve a vezető helye, de ő maga sehol.

Átbújtam a vasrúdon. Odaálltam a vezető helyére. Rávágtam a csengőre. A levegőbe vágtam. Nem volt csengő. Leszerelték, akárcsak az indítót.

Kicsúsztam a rúd alól. A szürke függönyt rángattam. Vissza kell hogy jöjjön a vezető! Így nem lehet elhagyni egy villamost!

Le-föl járkáltam a kocsiban. Végignyúltam az ülésen, de mindjárt föl is pattantam. Rózsi is itt volt! Az a nevelőnő a Károlyi kertből. A sarokban üldögélt, az ajtó mellett. Egy kisfiúval a térdén. Kisfiúval? De hiszen a Károlyi kertben egy kislánnyal járt.

– Rózsi!

A villamos lépcsőjén álltam. Beleordítottam a sötétbe.

– Rózsi! Rózsi!

A hadirokkantak részére fenntartott helyen ültem fázósan összehúzódzkodva.

Komjáthy is itt volt. Komjáthy Győző, a költő. Tejesüveggel szállt fel, meg kéziratköteggel. Meg is fogtam a karját, hogy el ne ejtse az üveget. Bevilaqua nyomult fel utána. A hatalmas termetű Bevilaqua. Nem, ez lehetetlen! Bevilaqua és Komjáthy nem szállnak fel egy villamosra. Valamikor jó barátok voltak, de aztán összevesztek, és most már…

A szürke kabátos Irsay úr. Ő is az utasok között volt. Átfúrta magát a tömegben. De milyen ügyesen! Még ülőhelyet is talált!

Baumék is itt voltak, Tarnóczay doktor a lányával.

Én hívtam meg őket!

Hogy jöjjenek el a főpróbára! Nézzék meg a darabom főpróbáját.

A kocsiban járkáltam. Kirohantam a peronra. Az ajtókat csapkodtam.

– Főpróba! Főpróba!

Lámpák tűntek fel odalent. Sötét folyóban imbolyogtak ezek a lámpák.

Arcok néztek fel onnan lentről. Béla egy pillanatra felém fordult, majd eltűnt. Rózsi integetett, mintha mondani akarna valamit. Irsay úr megemelte a kalapját. Komjáthy Győző mereven biccentett. Bevilaqua dühösen belevágta szivarcsutkáját a sötétbe.

Visszamentem a kocsiba. Gondosan behúztam mind a két ajtót. Az a fontos, hogy ne legyen huzat. Ki kell zárnunk a huzatot. Az most a legfontosabb. Ilyen fűtési viszonyok között…

Később majd kérek egy csésze teát.

A fal mellett ültek. Kétoldalt a fal mellett, hosszú sorban. Férfiak és nők. Gőzölgő télikabátok, elnyűtt felöltők, pongyolára felkapott kabátok. Táskák, szatyrok az ölükben. Vagy éppen kalitkák. Mellettük a földön bőröndök, kendővel letakart hatalmas kosarak.

Vonatra várnak ezen a szűk folyosón? Vagy kirakták őket a lakásukból? Itt kell megvárniuk egy további parancsot?

Az ajtóban álldogáltam. Hogy buktam be ide? Kerestem valakit ebben az épületben? Egy címre jöttem? Vagy csak úgy…

A várakozók…

Köszönnöm kéne nekik. Jó napot kívánok, vagy valami ilyesmi. Minek? Ezek már nem hallanak meg semmit. Egyáltalán mióta ülhetnek itt?

Az egyik táskán lassan arrébb csúszott a cipzár. Mintha egy láthatatlan ujj tolná. Egy bajusz tépett szőrcsomói meredtek elő. Fekete macska dugta ki a fejét. Lázasan csillogó, tébolyult tekintet. Féloldalasan hintázott a bajusza.

Remegő kéz a levegőben. Suttogás. Lágy, becéző suttogás.

A macska eltűnt a táskában.

Egy kutya orra tört elő a szatyorra borított kendőből.

Vékony, hegyes csőr emelkedett ki egy tollcsomóból.

Félig lefoszlott tollú papagáj egy férfi derékszögbe hajlított karján.

A kilincs felé nyúltam. (Ki innen! Ki innen!)

Felállt egy télikabátos férfi, zsebkendőbe csavart mókussal a kezében.

– Tudtam, hogy eljön! Nem hagyja cserben őket.

– Őket?!

– Összeállított egy kis műsort a részükre. Amíg megkezdődik a rendelés.

– Miféle rendelés?

– Későn kezdik! – sóhajtott egy nő a szatyor mögül. – Még be se jött a Visontai doktornő.

– De hát miféle rendelés?

A télikabátos úr meglazította a zsebkendőt a mókuson. – Bemutat néhány számot… produkciót.

Beteg madár beteg csipogása.

A télikabátos elhallgatott. Lehajtotta a fejét.

Egy nő váratlanul felnevetett. – Tudják, ki udvarolt a Visontai doktornőnek? Ki csapta neki a szelet?

– Legyen szíves, hallgasson! (Mogorva férfihang.) Senki se kíváncsi a maga meséire.

– Jó, jó, ne szólj szám, nem fáj fejem!

– Hallgasson, kérem!

Egy madár figyelő szeme. Bölcs, megbocsátó tekintet.

A télikabátos felemelte a fejét. – Ők talán betegek egy kissé. De azért tudják értékelni…

– Mi nem vagyunk betegek! (Sértődött hang.) Még hogy mi betegek vagyunk, Danikám! Oltásra jöttünk. Éppen csak oltásra. Megkaptuk, és már itt se vagyunk.

– Nem is hiszi, mennyire tudják értékelni az ön műsorát. És milyen hálásak lesznek!

– Hálásak?

Elgyötört női hang.

– Mikor kezdik?

(A rendelést? Vagy pedig nekem kéne valamit elkezdeni?)

Törött nyakú gúnár indult felém féloldalas, bicegő járással. A macska megint előbukkant a cipzáras táskából. A kutya kibújt a szatyorból. Összenéztek. Talán, hogy elmondják egymásnak betegségeiket, hogy elkezdjék a végtelen panaszdalt.

– Ön mivel van itt?

– És ön?

A gúnár megcsúszott, rázuhant egy szatyorra.

– Látja, kérem – mondta a télikabátos –, mindez elkerülhető lett volna, ha ön…

Közel hajoltam hozzá.

– Mit akart azzal, hogy hálásak lesznek? Kik lesznek hálásak, meg tudná mondani?

Egy nő felsivított.

– Na tessék! Hálára számít!

A télikabátos a mókust simogatta. – Az a fontos, hogy ön mégiscsak jött.

– Eljött, persze hogy eljött!

Szemüveges, fejkendős nénike állt előttem. Gunyoros, kissé rosszalló tekintet. Mintha már régen figyelt volna valahonnan a folyosó túlsó végéről.

– Csakhogy hiába jött. Akit ő keres, az nincs itt. – Nevetni kezdett. – De hát hogy is gondolhatott ilyet?!

Összehúzta a szemét. Felém hajolt. Most már csak mi ketten voltunk a folyosón.

– De kedves uram! Ide nem hoznak agarakat. Se orosz agarat, se afgán agarat. Semmiféle agarat. Ez nem olyan hely. – A fejét ingatta. – A művésznő soha nem látogatta ezt a helyet.

– A művésznő?

– Jól tudja, kiről beszélek. Miért csinál úgy, mintha nem tudná?

Lehajtotta a fejét. Lassan összezsugorodott. Egy arc parányi foltja. Gyertya lángja a sötétben. Ellobbant, eltűnt. Most már csak a suttogó hang.

– Máshol kell keresnie… valahol máshol.

Finom szálú, könnyű eső esett. Az ég szinte derült.

A téren álltam, fölnéztem egy ablakra. Semmit se láttam a házból, csak azt az ablakot.

Az ablak hirtelen kinyílt. Bogdán Gézáné hajolt ki egy kispárnára könyökölve. Bodros, ősz fej, világoskék pongyola. Meglepett mosoly, ahogy meglátott.

– Maga az?

Mereven fölfelé néztem. Vártam, hogy előtűnik egy másik arc. A régi lakó arca.

Bogdán Gézáné belefúrta könyökét a kispárnába. Gunyorosan mosolygott. Mögötte mintha szekrényt cipeltek volna. Két nő tűnt fel, karjukra terített ruhákkal. Vasalódeszka billenése, ahogy egy evező alámerül a vízbe.

Bogdánné otthonosan paskolgatta a kispárnáját. Mellette a lekvárosüveg, egy darab vaj, néhány kifli. Berendezkedett a párkányon.

Gondterhelten felsóhajtott.

– Festetni kell! Az egész lakást ki kell festetni!

Mélyen kihajolt az ablakon. Szinte a fülembe súgta.

– Mind elvitte a bögréket a maga ismerőse! Hát nem furcsa? Mindent itthagyott, csak éppen a bögréket…

Egy szót se szóltam.

De ő mégis sértődött arcot vágott. Kiabálni kezdett. Éles hangon kiabált az ablakból.

– Miket beszél?! Hallja-e, miket vagdos a fejemhez? Én nem túrtam ki senkit! Nekem kiutalták ezt a lakást. Ezt az elhagyott lakást. És különben se tűröm ezt a hangot. Kikérem magamnak!

Mozdulatlanul álltam. Csak hallgattam azt a rikácsolást.

Az ablak váratlanul becsukódott.

Valaki megérintette a vállamat.

– Menjen arrébb, kérem! Föl kell állítani a sátrat. Cirkuszosok jöttek.

Nem mozdultam. Az ablakra bámultam.

Bogdánné kék pongyolájában lent szaladgált az utcán. A cirkuszosokkal tárgyalt. Hallottam azt az izgatott suttogást.

– Meg akarja akadályozni az előadást! Mindenkit csak sérteget!

Mind ott álltak mögöttem. A nyakamban éreztem a leheletüket. Bogdánné vihogását.

– Tudja mit? A kapualjban még megteríthetek magának. Ott meg is várhatja az ismerősét, ha annyira fontos.

Bent álltam az elhagyott lakásban, a szekrény előtt. Mindent elhurcoltak, de ez a kopottas szekrény itt maradt. Kivonszolták a szoba közepére, de aztán mégis itt hagyták. A zárja leszakadt. Az ajtaja résnyire nyitva. Be lehetett látni az üres polcokra.

Mélységes csönd a szobában. És én mégis hallottam Zsóka hangját.

– Mit akar itt? Menjen innen! Menjen!

Az asztal megterítve, de a tányérokat már leszedték. A tányérokat, tálakat, poharakat, boros- és sörösüvegeket. (Bár a sörösüvegek bontatlanok maradtak. Sört senki se ivott.) A székek még az asztal körül, de a társaság tagjai már felálltak, és elmentek.

Egyedül üldögéltem az asztalnál nevetséges, fekete ünneplő ruhámban. Vagy inkább öltönyömben. Ünneplő öltönyömben.

A székek még őrizték azt a mozdulatot, ahogy arrébb tolták őket.

A villanyt is eloltották. Mintha én egyáltalán ott se lennék. Az előszobából szűrődött be a fény a nyitva hagyott ajtón.

Az előszobában se volt már senki. Vették a kabátjukat, és elhagyták ezt a lakást. Akkor meg ott miért nem oltották el a villanyt? Miattam? Rám való tekintettel? Ugyan kérem, hagyjuk az ilyesmit!

Egyébként nem éreztem bosszúságot. Semmit se éreztem. Jó volt így üldögélni a sötétben, a fehér terítős asztalnál. Valaki még mondta is úgy elmenőben:

– Majd aztán beszólunk!

Miért szólnak be? És mi az, hogy majd aztán?

Csönd szállt le az elhagyott lakásra. De ebből a csöndből mint a buborékok törtek fel a hangok. Párbeszédek, párbeszédfoszlányok, ahogy elhangzottak az asztalnál. Halkabban a suttogásnál.

– …hogy ropogott a szán alatt a hó! Andris a lovak közé vágott.

– Ugyan, kedvesem! Andris sosem vágott a lovak közé.

– De akkor mégis…

– Ugyan, kedvesem!

– Két deci bor ebéd után! Sohase többet. Erre csak nem lehetett azt mondani, hogy részegeskedett?!

– …és kivel csalta meg? Ki volt az a nő? Egy kasszírnő Aradról?

– Ezt kitől hallottad? Most mondd meg, hogy ezt kitől hallottad?

– Mindenesetre szakított a menyasszonyával.

– Két deci bor ebéd után…

– Tudod, mi volt az első szava? „A hegedűm! Hol a hegedűm?” Beállít hat év után… háború… hadifogság… körül se néz… nem köszön senkinek… „Hol a hegedűm?”

– Azóta se volt olyan havazás! Most már egyáltalán nincs is havazás! De igazán, gyerekek! Éva, Bandi, Lacikám… többé már nem is esik a hó? Miért? Mondjátok, miért?

Felcsukló sírás. Valaki mintha vigasztalná.

Aztán csönd.

Én meg ebben a nevetséges öltönyömben az asztalnál.

Majd beszólnak értem. Majd aztán.

Ki adta ide ezt a kabátot? Itt az utcán nyomták a kezembe? Valamelyik ablakból hajították ki?

Becsukott ablakok végig az emeleteken.

Hát akkor? Talán éppen az előbb röpítette ki valaki. Aztán gyorsan becsukta az ablakot.

Fekete bőrkabát. Női kabát.

Úgy tartottam, mintha rá akarnám adni valakire. De hát ezt csak egyvalakire lehet ráadni.

Utcai padon ültem, ölemben a kabáttal. A térdemre fektettem. Összehajtottam. Kisimítottam. Néztem, ahogy a két kabátujj lelóg a földre.

Egy árny ereszkedett le a pad túlsó végére. Annak magyaráztam.

– Látja, kérem, itt hátul ez a hasadás! Hosszú csíkban, közvetlenül a gallér alatt. Alaposan felszakadt.

Megint elkezdtem hajtogatni a kabátot.

– Az a kutya… orosz agár… orosz vagy afgán, ne haragudjon, de én nem értek az ilyesmihez, ráugrott Zsókára! Azt hitte, hogy nem viszi magával, hogy otthon hagyja. És hát annyira szerette Zsókát… beleharapott, végighasította a fogával.

Bosszúsan fölnevettem.

– Annyi minden történik szeretetből! Elnézést, nem akarok bölcselkedni, semmi kedvem az ilyesmihez.

A kabát lecsúszott a földre. Nem emeltem fel.

– Alaposan elintézték, az biztos. De hát Zsóka nem vált meg tőle. Tovább hordta. Valahogy mintha még jobban szerette volna.

Felemeltem a kabátot. Leráztam róla a port.

– Azt a kutyát pedig, az agarat, mindenhova magával vitte. A színházba azért persze mégse… Sokat sétáltak ők ketten, nagy sétákat tettek. „Gyere, lógjunk egyet!” – mondta Zsóka. Azt hallottam, hogy egy ilyen agár meglehetősen ostoba… szóval, olyan túlfinomult. Csakis így történhetett… csakis így hihette, hogy Zsóka nem viszi magával. „Gyere, lógjunk egyet!” Soha nem mondta, hogy sétálunk, hogy sétálni megyünk. Egy kis lógás!

Felkeltem a padról. Elindultam a kabáttal. Hol a karomra fektettem, hol pedig csak úgy belelógattam a levegőbe.

– Orosz agár… afgán agár! Miért kéne ezt nekem tudnom? Ki kívánhatja ezt tőlem?

Zsóka futott felém a túlsó oldalról. Nevetett.

– Hát maga mit motyog?

Felemeltem a kabátot. Magasra tartottam.

Zsóka megtorpant. A nevetése elakadt. Egy darabig zavartan álldogált.

Felugrott egy trolira, és eltűnt.

Egy félig kettéhasadt kabáttal a kezemben rohantam az utcán.

A sötét kosztümös főnökasszony megállt előttem. Nézte, ahogy ott ülök a márványasztalnál, az ablak mellett.

– Tűnődik?

– Tűnődöm.

Mosolyogva bólintott. Megérintette az asztal szélét. Mintha a vállamra koppintana.

– Most már azért készülődhet.

Én meg elképedve és valami ellenséges gyanakvással.

– Készülődhetek? Lassan?

A főnökasszony kissé megrovóan.

– Mindjárt kezdődik a jelmezes főpróba.

– Ebben a presszóban?

Ő meg mintha nem is hallotta volna. – A kis lordból. A kis lord című darabból.

– De hiszen az gyermekdarab.

– Természetesen.

– Azazhogy regény az ifjúság számára. Később darabot írtak belőle. Mindenhol előadták, a világ minden részén.

– És most itt is előadjuk.

– Amerikában Betty Bronson játszotta a címszerepet. (Mintha ismeretterjesztő előadást tartanék.) A későbbi filmsztár. A Ben Hurban lehetett látni, Ramon Novarro mellett. Tudnia kell, hogy Betty Bronson csodagyerek volt.

– Sajnos nem tudtuk leszerződtetni a maga Betty Bronsonját. (Éles, türelmetlen hang.)

A különterem felé fordultam.

Árnyak emelkedtek fel az üvegajtó mögött. Mintha kabátkupacokat tartanának a kezükben. Kabátkupacokat vagy kosztümöket.

– Azt hiszem, nem várhatunk tovább. (Ez már fenyegetően hangzott.)

Színházi öltöző kavargása az ajtó mögött.

Két szőke parókás kislány szaladt felém. Egy kertészkötényes férfi eléjük ugrott, ölbe kapta őket. Idős hölgy sétált a fal mellett csukott nyakú, szürke ruhában, lornyonnal a kezében. Magában mormolt valamit. Talán szöveget tanult. Memorizált. Ahogy meglátott, felém intett a lornyonnal.

Fekete bajuszos, frakkos főpincér állt mellettem.

– Egy kicsit frissebben, szerkesztő úr!

Elnevettem magam.

– Mit keres itt, Lehoczky? Hiszen maga a Hungáriában…

– Sietnünk kell, szerkesztő úr!

– De hiszen maga a Hungária főpincére. Maga meg a Fejes. Lehoczky úr és Fejes úr.

Szerényen elmosolyodott. Kissé meghajolt.

– Szerkesztő úr a néger nagyapó.

Akkor láttam, hogy fekete parókát tart a kezében. Meglehetősen ünnepélyesen állt ott azzal a parókával.

– Mit beszél, Lehoczky?

– Ön alakítja a néger nagyapót A kis lordban.

– Néger nagyapó nincs is A kis lordban! Ez egyszerűen lehetetlen! Talán inkább a Tamás bácsi kunyhójában, vagy pedig… – Más nem jutott az eszembe, így hát megismételtem. – Igen, a Tamás bácsi kunyhójában.

Lehoczky most már egy szót se szólt. Elnéző fölénnyel mosolygott. Egy mozdulattal a fejembe nyomta a parókát. Fekete, göndör hajú, néger nagyapó.

– Most már csak az arc van hátra. (Ez már megint a főnökasszony.) El kell készíteni az arcot.

El kell készíteni!

Ettől valahogy megrémültem. El kell készíteni!

Lent voltam az alsó ruhatárban. Körülöttem ismerős ruhatárosnők. Ez megnyugtatott. Erdős Klári, Vermesné, Fenyvesné. Az ám, az ősz, szelíd mosolyú Fenyvesné! De hiszen már évekkel ezelőtt nyugdíjba ment! Sőt! Mintha valakitől azt hallottam volna, hogy…

A ruhatár pultja mögött ültem, ócska törülközővel a nyakamban. Előttem mindenféle tégelyek, kenőcsök…

Fenyvesné hajolt fölém. Gyengéden végigsimított az arcomon. Ismerkedett az arcommal.

– Ezek a ráncok a szeme körül! És ez a barna folt a homlokán! Vörösesbarna folt. Nem, akármit is mond, ez nem a napozástól van.

– Egy szóval se mondtam, hogy a napozástól.

Fenyvesné vászonrongyot mártogatott egy csészébe. Végigsimított vele az arcomon.

– Én is néger leszek? – vihogott mellettem egy nő. – Néger nőt csinálnak belőlem?

Ez a Licike! A képzőből szaladt át a cukrászdába egy csapat fiúval. Bebújtak valahova a sarokba, kávét rendeltek, süteményt, és vihorásztak. Most meg itt ül mellettem a pultban. Valamilyen fekete krémet kentek az arcára.

Lehoczky a lépcsőről.

– Mozogjon, Fenyvesné! A szerkesztő úr jelenete következik.

A néger nagyapó ott állt a lépcső alján. Fekete kezét azután értetlenül előrenyújtotta.

Lehoczky és a főnökasszony szorosan a falhoz húzódtak. A főnökasszony bátorítóan felém mosolygott.

Lehoczky mögém ugrott. Átfogta a vállamat.

– Néger nagyapó, a ház hűséges inasa!

(Hja úgy, a ház hűséges inasa!)

– Ő fogadja a hazatérő kis lordot a kastély parkjában.

Elengedte a vállamat. Visszaugrott a fal mellé. Valósággal a falhoz lapult.

A főnökasszony bátorítóan mosolygott.

Odafent megszólalt a gong.

Lehoczky intett, hogy indulás!

Néger nagyapó elindult fölfelé a szőnyeg ösvényén. A nézők tapssal fogadták. A nézők a földszinten és az erkélyen.

Néger nagyapó megtorpant. Talán Lehoczkyt kereste a tekintetével. A főnökasszonyt. Egyáltalán egy arcot. De ez csak egy pillanatig tartott. Tovább folytatta útját.

Senki se jött vele szemben.

Megállt, széttárta karját, de a kis lord nem futott a karjai közé. Nem ugrott a nyakába. Nem kiáltotta: néger nagyapó! Csakhogy újra látlak, drága néger nagyapó!

Ott álltam széttárt karral.

Halk taps és kuncogás a közönség soraiban.

– Tovább! Tovább! – suttogta Lehoczky.

Nem mozdultam. Furcsa meghatottságféle fogott el. Mintha csakugyan arra várnék, hogy valaki hozzám szalad, és a nyakamba ugrik. Nagyapó! Drága néger nagyapó!

– Mozduljon már! Mire vár?! – sziszegte a főnökasszony.

Újra elindultam. Eleinte csak úgy botorkálva, majd egyre gyorsabban. Szinte futva, mint akinek nincs veszíteni való ideje. Igen, igen! Nem vesztegethetem az időt!

Erdőben futottam, vékonyka ösvényen. Olykor megbotlottam egy lehajló faágban. Belefutottam egy bokorba. Vagy éppen leültem egy pillanatra, és a lábamat dörzsölgettem. De aztán felugrottam, hogy továbbrohanjak.

El kell jutnom a töltéshez. Időben el kell jutnom. Rabszállító vonat érkezik. Táborba viszik őket. Férfiak, nők, gyerekek. Egyik táborból a másikba. De ez lesz az utolsó. Onnan már senkit se visznek sehova.

Egy kisfiút kihajítanak az ablakon. Egy kisfiút vagy egy kislányt, mit tudom én! Fel kell kapnom, hogy elvigyem egy bizonyos helyre. Egy családhoz.

Ezt az őrültséget! Hogy mászhattam ebbe bele? Most már mindegy, most már benne vagyunk, öregem!

Vonatsípolás.

A töltés mellett futottam. Öklömet mellemhez szorítottam. Azokat az apró, gonosz köveket néztem a töltés oldalán. Néhány kődarab megindult valamilyen csuszamlásban.

A vonat szinte észrevétlenül elhúzott mellettem.

Bedeszkázott ablakok. Az egyiken megcsúszott a deszka. Kihajítottak egy csomagot. Oly gyorsan, hogy még a mozdulatot se lehetett látni. Messze előttem esett le az a vászondarabba göngyölt valami. Vagy inkább olyan daróc, amilyen a fegyencek…

Messze előttem esett le. Egy pillanatra tisztán láttam a töltés oldalán. Ahogy ott fekszik az a darócba bújtatott kis test. A kopaszra nyírt fej a füvön.

Eltűnt… valahogy eltűnt, mintha a fű eltakarta volna. Megint látszott egy folt a darócból. Vagy csak az a megbarnult, megégett vonat menti fű?

El kell érnem! Oda kell jutnom!

Futottam a töltés oldalán. Potyogtak a megcsúszott kövek. Az egyikben elhasaltam. Ahogy úgy elnyúlva feküdtem, megint előttem volt az a lenyírt fegyencfej. Oly közel, hogy éppen csak érte kellett volna nyúlnom. Ahogy talpra ugrottam, eltűnt. Egyszerűen nem volt sehol. Pedig itt kell lennie.

Most már elértem azt a helyet. Lehet, hogy el is hagytam? Továbbrohantam?

Visszafordultam. A fűben kotorásztam.

Kopaszos fűcsomók. Kődarabok. Semmi más.

Megint rohantam egy darabig a töltés oldalán. Leültem a sínek mellett. Innen mégis jobban látom. Jobban át tudom tekinteni a terepet.

Kövek, fűcsomók. Kissé távolabb a bokrok meg a fák. Rongydarab az egyik fa ágán.

Odarohantam.

Kifakult rongydarabka egy kötényből. Igen, kötényből szakadhatott le. Nyomorúságos kötény lehetett. A gazdája már biztosan úgy kapta valakitől.

Visszaakasztottam az ágra. Gondosan, mintha még érte jönne valaki.

Becsörtettem egy bokorba. Talán oda hajították azt, amit keresek. Vagy erre a tisztásra. Valahonnan majd csak rám nyílik az a tekintet. Az az elkínzott gyerektekintet. Ahogy ott fekszik a földön, darócba burkolva. Nagyapó! Néger nagyapó!

Lehoczky hangját hallottam a fák közül.

– Elkésett, szerkesztő úr! Már megint elkésett!

Mióta hallottam a hangokat? Mióta kísértek végig az utcán?

Zöldesszürke, kora reggeli utca eső után. Egy lelket se lehetett látni. Az ablakból jöttek a hangok. A lefüggönyözött ablakokból és a kapualjakból. Éles sziszegés, félig elfojtott, gúnyos nevetés. Suttogás és pisszegés.

– Hová rohan?

– Álljon csak meg egy pillanatra!

– Hová igyekszik ilyen korán? Maga hordja ki a lapokat? A reggeli lapokat?

– A tejet?

– Maga a tejesember?

Egy pillanatra csönd. Valaki hirtelen közel hajolt hozzám.

– Meg kell tartania a beszédet!

– Miféle beszédet?

Megálltam, körülnéztem.

Mellettem senki. Az előbb valaki kiugorhatott egy kapualjból – aztán vissza! Csakis így lehetett.

Most meg egy ablakból hallottam azt a csöndesen rosszalló hangot.

– Milyen beszédet?! Ugyan, ne gyerekeskedjen! Hát a ravatalozóban.

– Nem járok semmiféle ravatalozóba!

– Nem jár ravatalozóba! Jól adja! De hát most az egyszer azért talán majd mégis… – Várt egy kicsit, mintha le akarna hajítani valamit. – Igaz, az utóbbi időben nem nagyon hívta fel telefonon, valahogy nem volt ideje, de azért oda talán mégiscsak elmegy!

– Nem hívtam fel? Kit nem hívtam fel?

– Ugyan, ugyan! Hiszen tudja, hogy kiről van szó. Nagyon is jól tudja. De ha akarja, megmondhatom.

– Fölösleges.

– Na látja!

A hang elhallgatott. Én meg újra elindultam. Fölnéztem a kesernyés, sápadt égre. Megráztam a fejem, és megint csak azt mondtam:

– Fölösleges. Teljesen fölösleges.

– De értse meg! (Női hang egy kapualj mélyéből.) Senki más nem beszélhet a barátok nevében.

Hangok hullámzása.

– Kivel járt annyit az Állatkertbe, mint magával?

– A Pilvaxba ebédelni!

– Vasárnap a Pilvaxba!

– Az Imperiálba!

– Ugyan, az Imperiált már húsz éve bezárták!

– Még hogy húsz éve! (Sértődötten bevágtak egy ablakot.)

– Legalább húsz éve. Különben finom hely volt.

– Az… az… finom hely!

Felhúztak egy rolót. És most egy borús férfihang.

– Maga állt hozzá a legközelebb! Még akkor is, ha a telefonálásról egy kicsit megfeledkezett. Jó, jó, én megértem, de most azért…

– Nem tartok semmiféle beszédet!

Rohanni kezdtem.

A hangok elmaradtak mögöttem.

Egy udvarban álltam. Előttem két kopottas, barna szék. Elhagyták a lakást. Kijöttek ide az udvarra.

Egy darabig csak néztem őket. Mégis… mit keresnek itt? Két vén ravaszdi.

Körülöttük keringtem. Az egyiknek megfogtam a vállát.

– Semmi se lesz! Hiába várnak, nem lesz semmi!

Rátérdeltem az egyik székre.

– Ha arra várnak, hogy majd Zsókát idehozzák, hát akkor nagyon tévednek! Nem lesz semmiféle ceremónia, és senki se tart semmiféle beszédet! Tessék visszamenni a lakásba!

A két öreg nem mozdult. Az udvar közepén álltak. Vártak valamire.

Valaki végigfutott az utcán, és a nevemet kiáltotta. Aztán csönd lett, és már senkit se lehetett látni.

Besötétedett.

Egy kirakat előtt álltam. Aprócska, fehér urna az üveg mögött. Egy kisgyermek holtteste. Igen, akárcsak egy kisgyermeké.

Urnák és koporsók végig a kirakatokban. Koszorúkkal, szalagokkal, vagy csak úgy.

A koporsókészítők utcája. Itt nem is találni mást, csak koporsókészítőt.

Be kell néznem valamelyikhez. Beszélnem kell vele.

Fekete golyók a zöld pázsiton kis csoportokban. Egyesek egész közel egymáshoz, mások távolabb. Magányos golyó a gyep szélén.

Jól elbeszélgettek, de ahogy odaértem, elhallgattak.

A beszélgetés abbamaradt.

– Mit akart tőlük?

A fehér köpenyes gyógyszerész hátranyúlt az üvegszekrénybe valamilyen orvosságért. – Milyen híreket akart hallani?

Ketten egy sötét szobában, Zsóka meg én. Az ajtó nyitva a folyosó felé. A szállodai folyosó felé. Bármikor bejöhet egy késői vendég. Egy éjfél utáni vendég, aki eltévesztette a szobáját. Talán már az ajtó előtt áll. Lassan beljebb nyomul. Leül egy székre, és csöndesen elbóbiskol. Vagy éppen figyel. Tágra nyílt szemmel figyeli, ahogy az asztal mellett állunk.

A bútorok alig kivehető körvonalai. Az asztal, az ágy, a nyitott szekrény polcai.

Mikor költözött Zsóka ebbe a szobába? Mikor hagyta el a lakását?

Zsóka a mosdóhoz lépett. Mélyen belehajolt a kagylóba. Mintha beszélgetne valakivel. Onnan hív fel valakit telefonon. Leszól a portára, hogy küldjenek fel két csésze teát.

Apró, elszórt fények az utcán. Fénybogarak. Olykor erősebben világítottak. Olykor meg szinte teljesen eltűntek.

Lehet, hogy ez a szoba nem felel meg Zsókának. Átmegyünk egy másik szállodába.

Felemelkedett a kagylóból. Megint ott állt mellettem az asztalnál.

– Azért valamit mégiscsak kéne adni azoknak a szerencsétlen vendégeknek!

– Ó, hát vendégek jönnek? Vendégeket vár?

– Én nem várok senkit.

Nem fordultam felé. De tudtam, hogy az előbb mosolygott, most pedig megkeményedett az arca.

A folyosó megtelt árnyakkal. (Be kéne már csukni azt a nyomorult ajtót!) Valaki behajolt. Egy pillanatra láttam a szobaasszony fehér kötényét a kulcsokkal.

– A Rózsáné az éjjeli szobaasszony. A Hotel Adriából jött át.

– Ez nem a Hotel Adria. (Elutasító hang.)

Rendben van, lehet, hogy az Adria egy zughotel, egy garni, de ott azért mindig becsukták az ajtót. Itt meg talán nincs is ajtó.

Csakugyan! Ebben a szállodában egyáltalán nincs ajtó!

– Teasüteményt veszünk! Édes és sós teasüteményt. Ebben maga nagy mester… az ilyen vásárlásokban.

– Ha arra gondol, hogy a presszóslányok…

– Arra! Arra!

Nevetett, mint egy utcakölyök. Én meg csak a fejemet ingattam.

– Már nincsenek ott, akiket ismertem. Mind elmentek a lányok.

Az utcán kissé elszakadtunk egymástól. Váratlanul belekeveredtünk egy tömegbe. Hangversenyről jöhettek. Zsóka sietett. Alig tudtam követni. Meglehetősen lemaradtam.

Hogy fut… hogy tud futni! Valósággal elsiklik az arcok és vállak között. Közben nevetett, hangtalanul, hátracsuklott fejjel. Odafordult valakihez. Beszélget futás közben. Felém mutatott. És többen is felém fordultak.

– Az unokabátyja!

Ugyan már, mi ez?! Én mint az unokabátyja? Beadta nekik. Alaposan lóvá tette őket.

Megilletődve néztek. Mégis, a művésznő unokabátyja!

Különben, mintha a szállodából is lejöttek volna. A szálloda vendégei kitódultak az utcára. Eddig odafent üldögéltek a szobájukban, most pedig… De hát mit akarnak? Nyomon követik Zsókát? Attól félnek, hogy talán nem megy vissza a szállodába?

És ha tényleg nem megy vissza? Ha ezt az egészet csak azért találta ki, hogy…

Beugratott! Hát persze hogy már megint beugratott!

Egyszerre csak mellettem állt. Mintha egy pillanatra se szakadtunk volna el egymástól.

– Tejszínt is veszünk. Valaki csak szereti a tejszínt.

– Valaki csak szereti… – Az arcát figyeltem. Előbukkan-e az a csúfondáros mosoly? De nem, az arc komoly maradt. Szinte gondterhelt.

– Az kávéra is jó.

– Kávéra is, igen. – És még mindig csak az arcát figyeltem.

A többiek hátrébb húzódtak. Kis csoportokba verődtek. Egy férfi a büfében, szendviccsel a kezében, a kirakatüveghez nyomult. A szálloda vendégei a járdaszéli fákhoz húzódtak.

Zsóka megfogta a kezemet.

– A Pannóniában kapni a legfinomabb tejszínt.

A Pannóniában talán egyáltalán nem is kapni tejszínt. Nincs is árusítás, a Pannónia teraszán írók, festők, szobrászok üldögélnek. Mégpedig olyanok, akik már vitték valamire. Képviselők társaságában üldögélnek. Kossuthról beszélgetnek, Kossuth utolsó éveiről Turinban…

– …a végrendeletről.

– Mi baja van? – Zsóka rám bámult. – Miféle végrendelet?

– Nem, semmi… csak, tudja, a terasz…

Közben már elindultunk, és Zsóka valahogy megint előttem…

– Miféle terasz?

– Olyan előkelő vendégek üldögélnek a Pannónia teraszán… személyiségek!

– Nahát, én aztán igazán nem akarok közéjük ülni!

Senki se üldögélt a teraszon. A székek két oldalról ráborulva az asztalokra. Az egyik asztalról félig lecsúszott a terítő. Zsóka odament, és megigazította.

– Mondja, hozott üveget?

– Üveget?!

– Hát a tejszínnek. Vagy legalább egy poharat.

– Nem, azt hiszem, nincs nálam pohár.

– Nem baj, azért majd elintézem valahogy.

Bent a konyhában.

Márványpult fehér vonala az éjszakai sötétségben. Valahonnan nagyon messziről, a sötétség mélyéből egy fehér köpenyes lány jött elő. A haja fehér kendővel bekötve.

Főpincér támaszkodott a pulthoz. Cigarettázott. Figyelmesen nézte Zsókát.

– Ó, művésznő, tessék csak! Ide nem lehet elég későn jönni. – Fáradtan elmosolyodott. – Mi mindig készen állunk.

– De mostanában elkerül bennünket. – A lány ráhajolt a pultra. Előredőlt. – Megbántottuk valamivel?

– Butaságokat beszélsz – mondta a főpincér. Majd Zsóka felé. – Teasütemény? Ha megengedi, magam hozom ki.

A lány még mindig úgy maradt, előredőlve, mint aki válaszra vár. Közben még előkerült néhány fehérköpenyes.

– Ha lenne egy pohár a tejszínnek!

– Ó, egy pohár! – suttogta a lány.

Valaki csöndesen fölnevetett.

– Az aztán nem gond!

Végigszállt a nevetés a konyhán.

– Egy pohár! Egy pohár!

Egyszerre csak ott álltam üvegpohárral a kezemben.

– Miért vág olyan rémült arcot? – kérdezte Zsóka. – Azért ennyire nem kell megrémülni egy pohártól.

A fehérköpenyesek még mindig nevettek. De most már rajtam.

Egyszerre csönd lett. A konyhalányok eltűntek, mintha valaki szólította volna őket.

Zsóka meg azt mondta.

– Utánanézek annak a teasüteménynek.

Otthagyott a pultnál. Magamra maradtam az üvegpohárral.

Most az étteremben is csönd van és sötét. Legfeljebb csak a nagy, fehér cserépkályha világít.

Az étteremben egyszer pisztolypárbajt vívtak. Két képviselő párbajozott. Félretolták a vacsoraasztalokat. Felálltak szemben egymással. Felemelt pisztolyok. Sötét pisztolycsövek. Egyvalaki ott maradt karosszékében, a kályha mellett. A Nagy Kán. Észre se vette a két egymásra meredő pisztolycsövet. Kétoldalt lecsüngő hatalmas bajuszával, bojtos sapkájában mereven ült a karosszékében. Kávéját kortyolgatta.

– A Nagy Kán.

A konyhalány megint felbukkant a pult másik oldalán. Eltűnődve nézett.

– Nem tudom, kiről beszél.

– Kossuth Lajos barátja.

– Kossuth Lajos…

– A magyar kormányzó. Magyarország kormányzója. – Elhallgattam. Összeszorult a torkom. Ki tudja, miért, sírás fojtogatott. Majd alig hallhatóan. – A Nagy Kán volt a legfőbb bizalmasa. A végrendeletét is rábízta.

– Alig ismerek valakit a vendégek közül. – Elmosolyodott. – Tudja, én ritkán jutok oda be. – Az étterem felé intett.

Egy darabig hallgattunk. A poharat forgattam. És megint csak kibukott belőlem.

– Magyarország…

Szakácsok vonultak el a lány mögött magas tetejű fövegben. Apró termetű kukta futott utánuk ezüstkancsóval.

– Az öcsém… itt kuktáskodik.

– Az apja pedig főszakács, ő maga a séf!

– Nem, nem, hogy képzeli! – Mintha megbántottam volna. De aztán megint közel hajolt. – Nem lenne szabad, hogy itt hagyjam az öcsémet. Pofozzák.

– Hát akkor el kéne vinni innen!

– De hová? azt mondja meg! – Vállat vont. – A kuktákat mindenhol pofozzák. És nemcsak a kuktákat.

Már majdnem megkérdeztem: magát is? De inkább hallgattam. Ő pedig megérintette a poharat a kezemben.

– Adjak bele tejszínt?

Visszajött a fizetőpincér. Most is cigarettázott, rövid, ideges szippantásokkal. Aggodalmasan nézett rám. Aggodalmasan és zavartan.

– Az ismerőse elment.

– Az ismerősöm?

Feléje fordultam pohárral a kezemben. Tulajdonképpen csak a pohár forgott.

– De hiszen maga után ment… az aprósütemény miatt.

– Aprósütemény… ugyan! – Elhajította a cigarettáját. Legszívesebben eliszkolt volna, de mozdulni se tudott.

Én se tudtam megmozdulni.

Az ismerősöm elment…

A márványpult egyre jobban kiemelkedett a sötétből. Egy kis tálkát lehetett látni citromszeletekkel. Kis dobozkát szalvétákkal. Egymásra tűzött blokkokat. Apró kis kártyákat. Régi vendégek üzeneteit.

A pult mellett, a falon fagylaltostábla. De a tábla nem fagylaltot hirdetett. Zsoltárt.

 

Tebenned bíztunk eleitől fogva. Uram, téged tartottunk hajlékunknak.

 

– Fester Burg ist unser Gott! – szólt a főpincér.

– Miért mondja németül? – És mert nem felelt, újra megkérdeztem. – Miért mondja németül? Mit akar ezzel?

Mire ő gúnyos fölénnyel.

– Ezen talán azért még nem veszünk össze.

– De mégis… ezen a helyen… németül!

– Ne hagyja magát! – sziszegte a konyhalány váratlan dühvel. – Ez is csak egy kuktapofozó!

A főpincér úgy állt, felemelt fejjel, mintha végig akarná énekelni a zsoltárt. Hogy az egész hajnali étterem beleremegjen a Fester Burgba. Aztán megint csak azt mondta:

– Az ismerőse elment.

Kinyílt egy oldalajtó.

Az üres hajnali kávéház. Asztalok és székek. Kezek kapaszkodtak az asztalokba. Ujjak. Vékonyabb és vastagabb ujjak. Némelyik alig észrevehetően remegett.

Egy pincér járkált az asztalok között. Sorra lefejtette az ujjakat a terítőről. Gondosan, szinte gyöngéden.

Két kezem görcsösen tapadt a pohárra. Az ujjaim ráfonódtak.

Mindjárt idejön a pincér, és az én ujjaimat is lefejti a pohárról. De nem, észre se vett. Egyáltalán nem is törődött a konyhával. A székeket igazgatta.

A konyhalány felém hajolt.

– Azért adjak bele tejszínt?

Csak a fejemmel intettem, hogy nem, most már nem…

Letettem a poharat a pultra.

Egy hosszú fülű kutya ült velem szemben roskatag előkelőséggel. Figyelmesen nézett. Ki tudja, mióta ülhettünk így! Lassan előrehajolt. Egyik kezét vállamra tette. Mélységes részvéttel nézett. Könnytől remegett a tekintete.

A lepedő lassan leereszkedett, ahogy az ágyra dobtam. Lassú lebegéssel, mintha szédületes magasságból hullott volna le.

Zsóka mozdulatlanul feküdt az ágyon, keze összekulcsolva a mellén. Szeme félig lehunyva. Enyhén hullámzott az arca. Rázta a visszafojtott nevetés.

– Lefekvéshez készülődünk, uram?

A lepedő ráborult az ágyra. Beborította.

Egy mozdulattal lerántottam. Sértődötten hullott az ágy mellé. Az üres ágy mellé.

Zsóka mintha ott kuporogna felhúzott térddel.

Senki se volt a lepedő alatt.

A könyvszekrény felől jött a hang.

– Bújócskázzunk! Nincs kedve bújócskát játszani? Vagy már nagyon álmos? Ó szegénykém, nagyon, nagyon álmos!

Ágyamban forgolódtam, azzal a lehetetlenül gyűrött takaróval. Felhúztam az államig, lehúztam a talpamig. Mereven, kinyújtózva feküdtem, lehunyt szemmel.

Hirtelen felültem.

A szomszéd szoba ajtaja félig behajtva. Fény szűrődött ki. Én hagytam égve a villanyt? Vagy van ott valaki?

Egy előrehajló nyak vékony vonala. Valaki varrogat abban a szobában. A térdén egy ing, vagy tudom is én… Varródoboz az asztalon. Beült abba a szobába, és varr. A lámpa felé tartja a tűt, ahogy befűzi a cérnát. Levegőbe fut a mozdulat, újra és újra próbálkozik. Vaksin megcélozza a tűt. Körülötte elhullott fércdarabok, cérnaszálak. Ugyan ki lehet?

A takarómba kapaszkodva félig lecsúsztam az ágyról. Mintha így akarnék átszólni.

Megint kezdődött a tánc a takaróval.

Magammal hurcoltam a fal felé. Aztán megint vissza a másik oldalra. A lábam köré tekeredett. Majd megint felcsúszott. Egyszerre csak eltűnt. Mintha valaki lerántotta volna rólam. Utána akartam nyúlni. Mozdulni se tudtam. Bénultan feküdtem.

Kinyíltak az ajtók a lakásban. Huzat vágott végig rajtam.

Megborzongtam. Fázni kezdtem. Még mindig nem tudtam megmozdulni. Aztán mégiscsak felemeltem a fejemet.

Odaát a másik szobában még mindig égett a villany. Egy nő felemelkedett az asztal mellől. Varródobozzal a kezében elindult felém. A villany váratlanul kialudt. Ő meg eltűnt a sötétben.

Felültem.

Hideglelős borzongással belebámultam a szobába. A nyitott előszobaajtó mögött a lift rácsa.

Most jönnie kell valakinek. Vagy valakiknek.

Egy darabig vártam.

Hívni kezdtem őket. A halottakat. Egyenként szólítva, név szerint. Egyiket a másik után, szünetet tartva a nevek között.

Dobos Gyula!

Lakner Sári!

Ruisz Rezső!

Keleti Éva!

Péter Magda!

Végignyúltam az ágyon, és megint csak vártam.

Az ajtók nyitva. Semmi se mozdult. Senki se lépett elő a sötétségből.

Még várnom kell. Még nem indulnak. Különben is annyira meglepődtek. Ki szólította őket utoljára? Ki hívta őket?

Lehet, hogy megrémültek? Éppen attól, hogy szólítják őket. Mindegy. Most már elő kell hogy jöjjenek.

Újra hívtam őket. Újra elhangzottak a nevek.

Dobos Gyula!

Lakner Sári!

Ruisz Rezső!

Keleti Éva!

Péter Magda!

Ahogy az utolsó név is elhangzott, csönd lett.

Hirtelen felültem.

Ezek élnek! De hiszen ezek még élnek!

Az ágy közepén kuporogtam, döbbent sértődöttséggel. Még mindig nem múlt el a hidegrázás. A takaró után nyúltam, hogy beburkoljam magam. Közben a másik szoba felé bámultam. De ott már nem gyulladt fel a villany.

Honnan került elő ez a fénykép? Valaki a kezembe csúsztatta? Vagy már régen itt hevert valahol az ágyon, a párnák között?

Egy csapat lány a tó körül. Valamilyen tó a hegyek között. A lányok körülállják. Nézik, hogy gőzölög. Valóságos gőzoszlopok törnek föl belőle. Ők meg összedugják a fejüket. Vagy inkább mintha az állukat préselnék egymáshoz.

Színinövendékek.

Színinövendékek egy osztálykiránduláson. Búcsú az évzáró ünnepély után. Most még együtt vannak. Fekete Sári, Takács Margit, Benyovszky Ildikó, Sárosi Andrea, Oszkár Gizi. Szétszedik az osztályt. Ki a Nemzeti Színházhoz kerül, ki a Víghez, vagy éppen vidékre. De most még együtt vannak. Kijöttek ide, a hegyek közé, ehhez a tóhoz. Fekete Sári, Takács Margit, Benyovszky Ildikó, Sárosi Andrea, Oszkár Gizi…

Péter Magda!

De hát Péter Magda matematikus! Szigorú és mégis jóságos arc, középen kettéválasztott, barna haj. Megbocsátó tekintet. Hogy került a színinövendékek közé? Sose akart színésznő lenni. Esze ágába se jutott ilyesmi. Matematikus zseni. Miért jött velük ehhez a tóhoz?

Talán valamilyen színdarabból előadtak néhány jelenetet. Elmondtak néhány verset. Énekeltek.

– Táncoljunk?

– Nem, ne táncoljunk. Csak álljunk körbe, és fogjuk meg egymás kezét.

És aztán nem is engedték el egymás kezét.

Mögöttük járkáltam. A tó körül köröztem. Olykor ingerülten megálltam. Talán mégiscsak észreveszik, hogy itt vagyok! Hát arra várhattam!

Kiabálni kezdtem ostobán hadonászva.

– Menjetek innen! Meddig akartok még itt maradni! Elment az eszetek?!

Meg se hallották. Álltak, egymás kezét fogva a ködszerűen kavargó füstben.

Legalább Péter Magdát kéne kiráncigálni onnan! Hiszen őt várják otthon… a bátyja meg az édesanyja.

– Magda! Péter Magda!

Nem jött válasz. Egy darabig még kiabáltam, aztán egyszerűen nem volt már hangom. Lekuporodtam a földre.

Besötétedett.

Nem lehetett látni a lányokat. Eltűntek az arcok. Mindent elnyeltek a fehéren gomolygó gőzoszlopok. Forrt, füstölgött a tó.

Egy nő felém fordult a társaságban.

– Álljon a zenekar élére! Vegye kezébe a karmesteri pálcát, és álljon a zenekar élére!

Mit mondhattam volna ennek a kedves teremtésnek?

Csak tudnám, honnan kerítsek egy karmesteri pálcát! Csak azt az egyet tudnám!

Valamikor, igen… Azok a hangversenyek a Szigeten meg az Állatkertben… Érdekes, én mindig szabadtéri dirigens voltam.

Egy tűzvész után azon a jótékonysági hangversenyen. Amikor a Nagyfuvaros utca leégett… Még el se oltották a tüzet, és én már ott álltam a zenekar élén felemelt pálcával.

Beethoven: Coriolanus nyitány.

De hát azóta…

Írjak Komarniczky Tamásnak? Biztosan küldene nekem egy pálcát.

Előbb azért körülnézek egy kicsit. Mégse szívesen kérek ilyesmit.

Bent álltam a kamrában, pókhálós üvegek, ócska partvisok között.

Itt kell lennie valahol.

Lent álltam a kapualjban. Zöldesszürke kártya a lakók névjegyzéke alatt.

Tisztelt Fogyasztók!

Felhívjuk figyelmüket, hogy augusztus hó hetedikén javítási munkálatok miatt az áramszolgáltatás szünetel.

Többször is elolvastam: Tisztelt Fogyasztók…

Rámeredtem a kártyára.

Ez a szöveg el kell hogy tűnjön! Más szöveg kell hogy megjelenjen! Valami egészen más. Egy színdarab hirdetése. Felül a cím, nagybetűkkel, alatta az író, a rendező, majd a szereposztás, a plakát alján pedig a kosztüm- és a díszlettervező…

A hirdetés! A plakát!

A darabom plakátja!

Egyelőre még csak kapualjakban függesztették ki. A nyilvános főpróba után természetesen más lesz a helyzet. Öles plakátok jelennek meg az utcán. A darab címe, írója… De addig csak itt, a kapualjban. A lépcsőfordulóban. Néhány emeleten… A liftben. Jó ötlet, kiváló ötlet. A liftben önkéntelenül is elolvassák. Többször is elolvassák, amíg felérnek a hatodikra. Beléjük rögződik. Beléjük kell hogy rögződjön! A darab címe, az író…

Köhögés a hátam mögött. Köhögés és csoszogás. Egy talp sikálta a kapualj kövét.

Megfordultam.

Felsorakozva álltak a falnál. A menyasszony, a vőlegény és a többiek. A násznép. A menyasszony fehér ruhában, koszorúval a fején, virágcsokorral a karjában. A vőlegény nevetségesen szűk, fekete ruhájában, kesztyűjébe kapaszkodva. Méltatlan ahhoz a magas, szőke lányhoz. Kapualji vőlegény. Még csak nászút se lesz. Nem is mennek sehová. A házikápolnából jöttek, és most ittmaradnak.

A menyasszony tekintete lángolt, a bőre ragyogott. Odaléptem hozzá.

– Utaznia kéne! Hajóval, vonaton vagy még inkább repülővel.

Elmosolyodott.

– De hát maga se utazik. – Kedvesen biccentgetve megismételte. – Se hajóval, se vonaton, se repülőgépen.

– Nem, én nem…

Egy darabig így álltunk egymással szemben. Kivettem a csokrot a kezéből. Végigszórtam a virágokat a kapualjban.

A násznép dermedten egy vonalban. Valaki felsírt. (Talán az anya.) Valaki dühösen felnevetett. (Talán a vőlegény.) Szólni nem szólt senki.

A menyasszony még mindig mosolygott. És csak nézte, hogy szórom szét a virágot a kapualj kövén.

Beszóltam a pince résnyire nyitott vasajtaján.

– Béla!

Odabent csönd. Mintha nem is hallotta volna. De én tudtam, hogy ott kuporog valahol a sarokban. Fölhúzott térddel, arcát ráhajtja a térdére. Ezek az ő csendes órái. A magány, az elmélkedés órái. Tűnődik. Előkészíti magában a következő darabot. Nem az enyémet, nem, nem!

– Vagy lehet, hogy mégis? Talán végre mégiscsak rászántad magad, hogy velem is foglalkozz egy kicsit?

Halk nevetés. Vagy csak egy üres doboz gurult lefelé a pincelépcsőn.

Megdöngettem az ajtót.

– Van egy ötletem! Egy tippem! Béla, hallod? Mi lenne, ha egy-két zeneszámot beszúrnánk a darabba? Na, mit szólsz? Mi a véleményed?

(Csönd.)

– Nem éppen zenés játékra gondolok. Csak egy kis hangulati aláfestés. Olyan koszos, pimasz utcazene.

(Csönd.)

– Ide figyelj! Már találtam is zeneszerzőt. Nem érdekel a neve? Nem is vagy rá kíváncsi?

(Csönd.)

– Budai-Brenner! Nem nagy név. Nem egy nagyágyú. De azt hiszem, ő a mi emberünk. Egy gyerekhangjátékhoz írt zenét. Kis Pék Peti kalandjai. Azt hiszem, ez volt a címe. Talán egy hónapja mehetett a rádióban. Egy vagy két hónapja. Nem hallottad véletlenül?

Kitártam a vasajtót. Leordítottam a mélybe.

– Nem hallottad a Kis Pék Petit?!

Szakadt az eső. Szürke, kedvetlen, lépcsőházi eső. A rozsdás, repedezett csövekből, a málladozó falakból.

Iszapos, fekete víz zúdult ki a pincéből. Gorombán félrelökte az ajtót. Fadarabokat sodort, szétázott rongyokat, szakadt kosarat, egy félkarú babát.

Zsóka az ajtó mögött. Egyik cipője lecsúszott a lábáról. Utánakapott, de a cipő már beesett a vízbe. Megperdült az örvényben, aztán elúszott a többi hulladékkal.

Ő meg úgy féllábon ugrált. Egyik kezével a talpát fogta, a másikkal megpróbálta elkapni az ajtó élét. Sehogy se sikerült. Talpával a kezében pörgött, forgott abban a sötét vízben.

Kivettem egy inget a szekrényből. A tenyeremre fektettem, és csak néztem. Krémszínű ing, sötétbarna csíkokkal.

Hogy került ide? Soha nem viselek csíkos inget. Hányingert kapok tőle. Fehér ing, esetleg kék, a sárgának egy sötétebb árnyalata. De csíkos! Nem, ez nem az enyém. Hát akkor?

Az inget ráfektettem a karosszékre. Nyaka hátrahanyatlott, két karja lelógott. Mélységesen megsértődött, ahogy úgy ült. Bánom is én! Még kijjebb is rakhatom. Az előszobába, a konyhába, úgy bizony. Lehajítom az emeletről.

A gang rácsánál álltam, karomon az inggel. Mélyen kihajoltam a rácson, ahogy ledobtam.

Széttárta a karját, mintha vissza akarna repülni a lakásba.

Nem, nem, uram, csak tessék lefelé!

Belepofoztam.

Egy darabig még a rács előtt lebegett. Lassan, nagyon lassan megfordult a levegőben. Levetette magát.

Utánahajoltam.

Megpillantottam azt az arcot. Azt a gondosan borotvált arcot, ahogy fölfelé bámul. Az igazgató odalent a mélyben. Az ing csak repült, repült feléje. Ő meg egyszerűen nem akart arrébb lépni. Mintha várta volna az inget. Közben felém intett.

– A másodpéldány!

Beleragadtam a rácsba. De csak egy pillanatig.

Bent álltam az előszobában, szorosan az ajtóhoz tapadva.

Hát eljött! Otthagyta a színházat, és eljött a másodpéldányért. Mit akar ezzel? Az indigót akarja látni? Az indigó nyomát a papíron? Már több levelet írt. Sürgönyt küldött. A dramaturgjával üzent. És most eljött. Egyelőre odalent áll, és vár. El se tudja képzelni, hogy nem vágtatok le a másodpéldánnyal. Márpedig téved… nagyon is téved!

Egy árny vetődött az üvegablakra. Az előszoba elsötétedett.

Ő az, igen.

Egy darabig odalent álldogált. Aztán szép lassan elindult fölfelé. Nem csöngetett a liftért. Minek? Egy-egy lépcsőfordulónál megállt. Kifújta magát. Elolvasta a névtáblát. Atlasz Miklós. Jó név. Atmoszferikus. Tovább ballagott fölfelé, ráérősen, hátrakulcsolt kézzel. És most itt áll, az ajtó előtt.

Szinte négykézláb csúsztam hátrafelé. Nem szabad hogy észrevegyen! Odabent asztalhoz ülök, és írok. Írás közben nem zavarhat. Ő is tudja, hogy írás közben nem lehet zavarni.

Előttem az üres asztal. Sehol egy ceruza, egy cetli.

Ráhajoltam az asztalra. A kezem úgy mozgott, mintha írna.

Végigfeküdtem a díványon. Lehunytam a szememet.

Az alvóhoz senki se szólhat. Az alvót nem lehet felverni. Az alvót tisztelni kell. És ő ezt éppen olyan jól tudja, mint én.

Nesztelenül nyílt a szoba ajtaja.

Nem néztem fel. Nem szabad felnéznem! De így is tudtam, hogy ott áll az ajtóban.

Talán visszahúzódik. Lehet, hogy visszahúzódik.

Beljebb jött. Kissé tétován forgolódott a szobában. Megigazított egy széket. A kopottas falat nézte.

– Ráférne már a festés. (Elindult a dívány felé.) Egyáltalán, át kéne már pofozni egy kicsit ezt a lakást.

Leült az íróasztalhoz, fejét tenyerébe hajtotta.

– Lerobbant lakás. Miért nem szóltál, hogy így állsz?

(Mintha aludnék!)

Kinézett az ablakon. Fölcsillant a tekintete.

– Ez a fa az ablak előtt! Hát ez valami nagyszerű!

Félig felemelkedett. Mintha közelebbről is meg akarna ismerkedni azzal a fával.

Én még mindig a díványon, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. De mégis láttam, ahogy visszaült az asztalhoz. Hátradőlt a széken. Lábát keresztbe vetve mosolygott. Elnéző, megbocsátó mosollyal.

Megint csak elkezdte sétáját a szobában. Megállt egy kép előtt.

– Az édesanyád?

Eltűnt az előszobában.

Visszatért.

– Kis lakás, de olyan otthonos. És ha még zongora is lenne! Szívesen zongoráznék egy kis Schumannt.

A könyvespolc előtt.

– Nincs valami sok könyved, nem lehet mondani. Lexikonokkal hogy állsz? Megvan a nagy Brehmed?

Fölém hajolt.

– Meg kell néznem valamit a nagy Brehmben!

Egy darabig mellettem állt. Visszahúzódott. Csak a hangját lehetett hallani a szoba mélyéből.

– Ne gyerekeskedj! Miért gyerekeskedsz?

Bent ültem a súgólyukban. Aprócska ernyős lámpa világított fölöttem.

A színpad sötétben. Akárcsak a nézőtér. Csillámló kis fények, fénypontok a súgólyuk alatt. Mintha a nézőtér lesüllyedt volna a mélybe. Valahova a padló alá. Egy pillanatra még az arcokat is láttam. Egy nőt, ahogy lusta mozdulattal fölemeli a legyezőjét. Csakhogy nem nagyon törődtem én a nézőkkel.

A szövegkönyv! Hol a szövegkönyv?!

Teljesen elkeveredett az újságok, levelek, folyóiratok között. Igen, valósággal elborítottak azok az ócska újságok. Na persze! Ha valaki elmegy előttem, egyszerűen behajítja az újságját. Megáll, átfutja a lapot, aztán fogja, és behajítja a súgólyukba! Mi ez? Szeméttelep?! Így aztán igazán semmin se csodálkozhatunk.

De hát az előbb még itt volt az ölemben az az átkozott szövegkönyv! Még dühöngtem is, hogy milyen gyalázatos a gépelés. Egyes sorok teljesen elcsúsztak. És az egész meglehetősen olvashatatlan. Másodpéldányt kaptam. Vagy éppen harmadpéldányt. Ki törődik vele, hogy tönkremegy a szemem?! Kit érdekel?!

Hova a fenébe keveredett? Az nem lehet, hogy így eltűnjön! Egy turflap. Remek. Talán adjam fel a színpadra a turflapot? Ez se rossz. Házassági hirdetések.

A házassági hirdetéseket böngészgettem. Valósággal elmerültem a házassági hirdetésekben. Feltűnően jó megjelenésűnek mondott harmincöt év körüli tanárnő…

Jó megjelenésűnek mondott! El tudom képzelni!

Összerezzentem.

A lapok kicsúsztak az ölemből.

Valaki állt előttem a színpadon. A homályban is láttam, ahogy ott áll előttem, és a térdét rázza. Ingerülten rázza a térdét. Élesre vasalt nadrág, azzal a türelmetlenül ugráló térddel. Mi lesz, édesapám?! Mi lesz a szöveggel?!

Lenyúltam a mélybe. Ott kell lennie a könyvnek. Közben a vállammal meglöktem a kislámpát. Minden sötétbe borult. Mélyen behúzódtam a repedésbe. Jobb, ha föl se nézek. Ha beásom magam az újságok, folyóiratok tömegébe.

Mégiscsak félresöpörtem a lapokat. Fölnéztem.

Mintha többen állnának a színpadon. Úgy látszik, mindenki betódult. Talán még a díszletezők is. Csakhogy ez már üzemi baleset. A lámpa… igen, a lámpa felborult. Engem azért aztán igazán nem lehet felelőssé tenni. Nem engem terhel a felelősség. Csakis engem terhel!

Ott állnak a színpadon. Várják, hogy előmásszak, és bocsánatot kérjek. Legalább a kezemet kéne kidugni. Ráfektetni a padlóra. Valaki rálép, és ezzel minden el van intézve.

Semmi sincs elintézve.

Még csak aztán jön a felelősségre vonás. Jobb nyugton maradni, ameddig csak lehet. De ezzel még jobban felingerelem őket. Kirángatnak. Vagy valamilyen bottal kipiszkálnak, és akkor kezdődik a haddelhadd!

Még az igazgatótól kell a legkevésbé tartanom. Ő mindig megértő volt. Megértést tanúsított. Ez persze más eset. Vannak bizonyos mentő körülmények, de akkor is… Romba döntöttem az előadást.

A színház fényei kialudtak. Mindenki elment. Elő is bújhatnék. Hohó! Azért csak várjunk!

A fölhúzott térdemre hajtottam a fejemet. Begubóztam, és vártam.

Körülöttem csönd. De ez már valahogy nem a színház csöndje.

Egy szoba csöndje. A bútoroké. Lehet, hogy nincs is senki a szobában. De az is lehet, hogy… Mindenesetre meg se moccanok.

Ki tudja! Talán mindjárt körbeállnak, és elkezdik énekelni:

 

Egér, egér, ki a házból, most jöttem a kávéházból!

 

Csakhogy arra aztán várhatnak! Nálam nem sokra mennek egy ilyen bárgyú kis csalogatóval.

Valaki járkált a szobában.

Összehúzom magam. Kuporgok. Összezsugorodva a zsugorban.

Valaki csöndesen felnevetett, és felém lökött egy karosszéket. A karosszék lassan görgött át a sötét szobán. Lassan és fenyegetően.

Közben az a csöndes nevetés.

A kórházi ágyon ültem, felhúzott térddel. Vonalakat húzogattam egy papírlapra. A papírlap egy könyv hátán, de még így is többször elcsúszott. A térdem is elfáradt, úgyhogy le kellett engedni.

A levegőbe húzogattam a vonalakat. Függőlegeseket meg vízszinteseket. Váratlanul egy hullámvonalat. Majd, mintha egy aláírást utánoznék.

Különféle jeleket írtam szédületes gyorsasággal. Egyiket a másik után. Hirtelen elakadtam.

Csíkos ruhás betegek az ágyam körül. Szótlanul néztek.

Beleleheltem a levegőbe. Mindazt letöröltem, amit írtam. És most már csak belebámultam az üres levegőbe.

A betegek egy darabig még az ágyam körül ácsorogtak.

Csalódottan elkullogtak. Lefeküdtek, köhécseltek, a takarójukat húzogatták.

Felültem az ágyban. A paplan félig lecsúszott. Nem törődtem vele. Könnyű reggeli vidámság kapott el.

Megjött a szerződés a Süddeutsches Theatertől!

Milyen képet vágnak majd odabent, ha megtudják! Az igazgató, Béla meg a többiek. Akik örökké csak húzzák, halasztják a bemutatót. Tessék, itt az eredmény! Ez lett a vége! A Süddeutsches megszagolta, hogy mi van ebben a darabban. Azon nyomban lekötötte. És a premierrel se késlekedik, ó, nem! Ők aztán hatalmas tempót diktálnak. Kijelölik a rendezőt, elkezdődik a szereposztás. Egyébként már van rendező. Nem vitás, hogy éppen a rendező egyéniség figyelt fel a darabra. (Egyéniség, igenis!) Fölrohant a Süddeutsches igazgatójához, előadta tervét, és már itt is a szerződés.

Csak le kell menni érte a postaszekrényhez.

A szerződésen az igazgató kézjegye. Én pedig ellenjegyzem.

Ellenjegyzem! Ellenjegyzem!

Ne vesztegessük az időt. Még ma visszaküldöm a szerződést. Megindulnak a tárgyalások. Nem tudok valami jól németül. Pedig egy időben különnémetre is jártam. Beirattak különnémetre. A Tante Lehrerinhez.

Bekukkantottam a konyhába. Mint aki szökésre készül, de azért még visszanéz.

Vége a reggeliknek. Azoknak a kedves, meghitt reggeliknek a konyhában. Tea, vajas pirítós, sajt. Közben kibámulok az emeletre. A szemben levő háztetőre. A teát kortyolgatom, a kanállal megkocogtatom a csészét.

Ettől egyelőre el kell búcsúznom.

Berlinbe költözöm a bemutató idejére. A Hotel Adlonba. Az Adlonban laknak a drámaírók.

Azért Bélát magammal viszem. Hiszen ő mindig harcolt a darabomért. Különben az igazgató se ellenezte. Még előleget is adott. Igazán nem lehet mondani, hogy szűkmarkú lett volna. Csak hát valahol mégis elakadt ez az egész… És miért sürgették mindig a másodpéldányt? Mit akarhattak vele?

Levágtattam a lépcsőn.

A Süddeutsches még csak a kezdet. Aztán jön a többi.

Hohó! Azért itt valami nincs rendben. Bécsnek kellett volna először jelentkeznie. Mindenki tudja, hogy Bécs az első állomás. Igenis, Bécs! De hát akkor hogy történhetett? Elaludtak? Akárhogy is, a Süddeutsches megelőzte őket. Elhalászta az orruk elől a darabot. Most már meg kell várniuk a német bemutatót. Nagy blama. Maguknak köszönhetik.

Nagyágyúkat vonultatok fel a szereposztásnál. Anton Edthoffert kell szerződtetni. És persze Darvas Lilit. Mindenekelőtt Darvas Lilit.

Ugyan! Mit akarok én velük? Régen elhagyták már a színpadot. Búcsút mondtak mindennek. Darvas Lili és Anton Edthoffer. A bécsi komikusok is eltűntek. Gisella Werbezirk, Fritz Grünbaum… Ki emlékszik már a bécsi iskolára?

Neveket mormoltam lefelé a lépcsőn. Szinte hangtalanul, de mégis büszkén. Igen, én még emlékszem. Még azt is tudom, hogy Fritz Grünbaum egy birodalmi marsallal is szembe mert szállni. Kigúnyolta a nyílt színen. Úgy ám! A nyílt színen!

Csöndesen röhécseltem.

Egyszerre csak kimondtam egy nevet.

– Zsóka!

Beleborzongtam. Mit akarok ezzel? Hiszen Zsóka már nem jöhet velem. Sehova se vihetem magammal. Elhagyta a színházat. A lakását is elhagyta. Hova tűnt? Kinél húzódott meg?

Belekapaszkodtam a lift rácsába. Vártam, hogy Zsóka fölszalad a lépcsőn, nevetve, fodros szélű kötényben. Felmerül az arca azzal a kedves, gúnyos mosollyal.

– Siessen, uram! Fontos távirat várja!

És én siettem.

Levélszekrények odalent a földszinten, a pincelejárat mellett. Bádogszürke levélszekrények névtáblával. Csakhogy az én névtáblámat letépték. Ki tehette? Egy haragosom. Haragosom van a házban.

A kulcs után kutattam a zsebemben. A pizsama zsebében. Így jöttem le, pizsamában. Ha valaki meglát… Ugyan! Egy pillanat az egész! Kiveszem az iratot, és máris…

A fűtő jött fel a pincéből. Üres zsákot húzott maga után. Megállt mellettem. Nézte, ahogy a kulccsal kotorászok a zárban.

– Mándy úr… nem akar egy csésze teát?

Megfordultam, kezemben a kulccsal.

– Csak nem gondolja, hogy itt teázok?! Hogy ide járok teázni?

Vállat vont, és továbbment a zsákjával.

Előttem a levélszekrény nyitott ajtaja.

Odabent semmi. Se levél, se levelezőlap. Még csak egy reklámcédula sem.

Belenyúltam abba a sötét semmibe.

Üres… üres… üres… Maga a semmi. A sötét semmi.

Felháborodás fogott el. Vad, keserű felháborodás. Mindenféléket kiabáltam. De tulajdonképpen mindig csak ugyanazt.

– Köszönöm, uraim! Ha nem, hát nem! Nichts! Nichts!

De a kezem nem tudott belenyugodni. Az ujjaim odabent matattak a bádogkamrában. Az oldalát kaparták. Az apró kis lyukakat a zárnál. Talán mégiscsak akad ott valami! Egy boríték letépett sarka vagy ilyesmi.

A szekrény ajtaja magától becsukódott. A kezem bent maradt.

Néztem, hogy mozognak odabent az ujjaim. Mozognak és kaparásznak. Aztán csak a mozdulatlan kéz fehér foltja. Vibráló, szürkésfehér folt. Egyre vékonyabb, egyre átlátszóbb.

Valaki kabátot terített a vállamra.

A fűtő állt mögöttem. A kopott, lópokrócszerű kabátot igazgatta rajtam.

Mellette a felesége egy bögre gőzölgő teával.

– Igya csak meg, Mándy úr!

Két szék az udvarban.

A pinceablakból néztem, ahogy ott álldogálnak az udvar közepén. Oly ismerősek! Igen, valahol már láttam ezt a két kopott, öreg széket. De nem ebben az udvarban. Valahol máshol. Akkor is így ácsorogtak egymás mellett. Vártak valamire. Hogy elkezdődjék valami. Ugyan micsoda?

A beszéd!

Hát persze! Beszédet kellett volna tartanom. De miféle beszédet? Hiszen senki se volt abban az udvarban, csak ez a két szék. És mégis…

Beljebb húzódtam a pincébe.

Nem akartam látni őket. Hiszen most már nagyon is jól emlékeztem arra az udvarra.

A szertartás. A szertartás kezdete. Hogy lehozzák a koporsót, és odahelyezik a székek elé. Én meg odalépek, és elmondom a beszédet.

Nem mondtam el semmiféle beszédet!

Kisomfordáltam abból az udvarból. Megléptem.

Ezek meg ott álltak, és vártak.

A pincefalhoz tapadtam. Onnan néztem őket.

Mindjárt elindulnak. Elhagyják az udvart. Lebotorkálnak a lépcsőn kelletlen, öreges recsegéssel.

Rám bukkannak, akárhová is húzódom.

Megtalálták az utcát, az udvart. És most ezt az odút is, ahova éppen azért hurcolkodtam le kevéske holmimmal. De hát hogy is képzeltem ezt az egészet? Nevetséges. Most már csak azt kell megvárni, amíg ők ketten…

Vagy jobb, ha én megyek fel? Még mindig jobb?

A székek kint álltak az udvaron. Kopottan, öregen, türelmesen.

– Egy pillanat!

Felugrottam az asztaltól. A ragacsos ujjaimat rázogattam.

– Hogy összekentem magam! Mindig így összekenem magam!

A lány vállat vont. – Miért kell ebből olyan nagy hűhót csapni?

– Szó sincs róla, de azért beláthatja… Na igen, mégiscsak ki kell mennem a mosdóba.

– Menjen ki a mosdóba.

A lány cigarettára gyújtott. Meglehetősen sértődött képet vágott. De hát mi baja? Egy kicsit összekentem magam a tortaszelettel. Ez mindenkivel megtörténhet. És ilyenkor csak alapos kézmosás segíthet!

Előttem az asztal a tortaszelet romjaival, az üres feketéspoharak.

– Csak éppen kiugrok a mosdóba… egy pillanat, és máris…

A lány ezt már meg se hallotta. Elfordította az arcát. Szótlanul fújta a füstöt.

Mind a két csapot kinyitottam a mosdóban. Zuhogott a víz. A szappan után nyúltam.

Hol a szappan?!

Talán ez az elkenődött, bús folt a mosdó szélén? Ez még csak nem is a szappan nyoma. Inkább egy kézé. Egy szutykos kézé.

Lehetetlen, hogy ne legyen szappan!

A víz zuhogott.

Előrehajoltam a mosdó fölött, mintha bele akarnám vetni magam.

Megpillantottam azt az elnyűtt, enyhén borostás arcot. A tükörben lógott, szelíd szemrehányással. Mintha már nagyon régen várt volna rám.

Közelebb hajoltam hozzá. Felemeltem víztől csöpögő ujjaimat. Feléje intettem.

Az arc! Az én arcom!

Olyan elképesztően furcsa a mosdó fölött, ebben a homályos tükörben. Egyszer itt felejtettem. Valaha régen erre jártam. Beugrottam egy kézmosásra. Az arcom meg itt maradt. Azóta is várt rám. Megvárt engem. Kissé csüggedten, de hűségesen. Milyen nyúzott! Ezek a karikák a szemem alatt! A bőröm meg olyan sárgás.

Hangokat hallottam. Mintha többen állnának mögöttem. Valaki meglökte a vállamat.

Kezek jelentek meg a mosdóban. Furcsa, szétnyíló kagylók. A csapot elzárták, majd megint megnyitották. Arcok hajoltak bele a tükörbe. Türelmetlen, ingerült arcok.

Megint csak az én arcom, ahogy úgy magára maradt. Fonnyadt luftballon.

Az ujjam hegyével lassan felhúztam a szemöldökömet. Ugyanolyan lassan visszaengedtem.

Semmi se változott.

Mit lehet kezdeni egy ilyen arccal? Egyszerűen semmit. Ezzel sehol se lehet megjelenni. Legkevésbé egy színházi bemutatón.

Ez nem egy premier-arc!

Hát nem! Ez aztán nem egy premier-arc! A szerző arca. A drámaíróé. Röhej.

Itt hagyom a mosdóban. Az a legokosabb.

Nem tudtam szabadulni tőle. Néznem kellett.

A csapból ömlött a víz. A szutykos, szürke foltok most már az egész mosdót elöntötték. Körülöttem a földön eldobált, összegyűrt, vizes törülközők.

Megpróbáltam egy mosolyt kicsalni abból az arcból. Reménytelen.

Nem lesz bemutató. Nem tartják meg a bemutatót. Az igazgató mindig is tudta, hogy egy ilyen arcot nem lehet kiengedni a közönség elé. Maga a bukás. Katasztrófa. Ők ezt már régen megbeszélték odabent az irodában. Elintézték egymás közt. Velem nem közölték… tapintatból.

Talán ha egy monoklit nyomnék bele… Monoklit? Ebbe az arcba?! Ugyan, kérem!

Két kézzel kapaszkodtam a mosdó szélébe. Mintha valahol itt keresnék egy premier-arcot.

– Jön már? – hallatszott kintről egy női hang.

A földön csúszkáltam, törülközők és papírgombócok között.

Megcsúszott a kezem egy szappanmaradékon. Üldözni kezdtem a nedves kövön. Elcsípem! El kell hogy csípjem!

Dörömböltek az ajtón.

A női hang a nevemet kiabálta.

 

Odabent álltam, a tükör előtt. Mélyen belehajoltam az arcomba.

Áttetszően sápadt arc a sötét nézőtér fölött. Lassan lebegő, elúszó folt. Talán nem is volt más nézője az előadásnak. Csak az a sápadt arc, ahogy mozdulatlanul úszott a színpad felé.

A cukrászda reggeli csendje.

Csak a kék termet nyitották ki. A zöld és sárga terem függönyei összehúzva.

Egyedül álltam a márványasztalok között. Érezni lehetett az asztalok és székek sértődöttségét. Mit akar itt ez az alak?

Kihúztam magam. Hiszen most nem egy vendég álldogál itt. Egy olyan éppen csak betévedt, közönséges vendég.

Üresek a márványpultok. Még nem rakták ki a süteményeket, tortákat. Senki se állt a kávéfőző gép mögött. Fényüktől megfosztott, kialudt csillárok lógtak a ruhatár fogasain. Mozgás támadt a konyha felől. Már felálltak a cukrászda kisasszonyai, tálcával a kezükben. Ezek a büszke kis hölgyek. Mindjárt megjelennek az asztalok között. Félrevonják a függönyöket. A zöld és sárga terem függönyeit. A kávéfőző nő elfoglalja helyét a gép mögött. Még egy pillanat, és kivonulnak a kisasszonyok. Vagy valami jelre várnak? Hogy valaki szólítsa őket?

Borzongás futott végig rajtam.

Én vagyok az, aki majd szólítja őket. Ma reggel senki más nem adhatja meg a jelt. Én hívom őket elő, mégpedig név szerint. Mindig csak azt, akire éppen szükségem van.

Még várok, még várnom kell.

Az ablakhoz léptem. Félrehúztam a függönyt. Kinéztem a térre. A tér üres. Egy lelket se lehet látni. Egyelőre! De néhány óra múlva tömegek özönlik el.

Közben valahogy messziről láttam magamat. Azt a bizonyos valakit, aki itt áll az ablaknál, és kinéz a térre. Aki az előbb elment az asztalok között, és félrevonta a függönyt. Akit eltölt valami furcsa gőg és rémület. Mint a hatalmasokat. A hatalom képviselőit.

Otthagytam az ablakot.

Levetettem a zakómat, ráhelyeztem a szék támlájára. Kioldottam a nyakkendőmet. Ráhelyeztem a zakómra.

Megcsendült egy hang a teremben. (Az én hangom?)

– Bánsági Zsóka! Hambalgó Katalin!

Mellettem álltak. Bánsági Zsóka és Hambalgó Katalin. Fehér blúz, sötétkék szoknya, sötétkék mellényke. Észrevétlenül surrantak mellém. Két apácajelölt. Rám néztek. Biccentettek. Éppoly szótlanul eltűntek, mint ahogy megjelentek.

Márványkancsóval tértek vissza, márványtálkával. Hambalgó Katalin tartotta a tálat, Bánsági Zsóka öntötte a vizet előrenyújtott kezemre. Finom vonalú, hosszú ujjak. (Az én ujjaim?) Zsóka fehér kendővel közeledett feléjük. Gyors, gyöngéd mozdulatokkal mindegyiket bebugyolálta egy pillanatra.

A kézmosás szertartása véget ért.

A két lány még mellettem állt. Vártak valamire.

– Végig ti legyetek mellettem!

Bólintottak. Lehajtott fejjel elvitték a kancsót, a tálat, a kéztörlőt.

Mozgás támadt a pultnál. A kisasszonyok előléptek az üvegfalból. Kirakták a süteményeket. Rendezgettek, készülődtek. Közben úgy lopva felém pillantottak.

Négyen hozták az egyházi jelvényeket. Palást, püspöksüveg, pásztorbot. Mindaz, amivel engem az egyház felruházott.

A palástot Bánsági Zsóka és Hambalgó Katalin adták rám a dohányzóterem tükre előtt. Király Teri tartotta a püspöksüveget. A pásztorbotot pedig Grimm Éva.

Suttogás a pultok felől.

– De hát ő nem pap! Nem egy papi személy!

– Inkább mintha írt volna! Legalábbis olyan cédulák előtt üldögélt.

– Az utolsó asztalnál, az ablak mellett. Ott kapirgált.

– Az utolsó előtti asztalnál! Az volt az ő helye. Az Ivánkáé.

Rémült pisszegés.

– Ivánka! Még hogy Ivánka!

– Miért? Mindig úgy hívtam.

– Neked ő nem Ivánka!

Zsóka és Katalin rám adták a palástot. Bíborpalást aranykereszttel. Zsóka kivette Király Teri kezéből a püspöksüveget. Föltette a fejemre. Katalin elvette Grimm Évától a pásztorbotot. Meghajolt előttem, ahogy a kezembe adta.

A négy kisasszony hátrébb húzódott.

A tükör előtt álltam, bíborpalástban, püspöksüvegben, pásztorbottal.

Mozdulatlanul álltam.

Elmentem a pult üvegfala előtt. Nem fordultam a pultosok felé.

– Rettenetes feladatot bíztak rám! Ezen a napon, itt, ezen a helyen kitaszítom az egyházból Martinovics Ignác apátot! Összeesküvés bűnében vétkesnek találtatott!

Le-föl járkáltam a pult előtt.

Közben félrevonták a zöld és sárga terem függönyeit.

Nem fordultam hátra, de tudtam, hogy a sárga terem mélyén már ott áll az oltár.

– Oltárt állítottunk fel, hiszen rövidesen misét tartunk. Mire a mise befejeződik, Martinovics apát nem tagja többé az egyháznak. Átadom őt a világi hatóságoknak.

– Ki tartja a misét? – kérdezte egy félénk hang.

– Tömlöcből vezetik ide az apátot. Feldíszítjük az egyházi méltóság jelvényeivel. Ő kezdi el a misét. Az utolsó miséjét. – Megálltam a kávéfőző gép előtt. Magasra emeltem a pásztorbotot. – De amikor a mise szövegében odaér, hogy introibus, én emelt és erős hangon azt kiáltom, non introibus! A ceremónia megszakad. Feléje indulok, hozzá lépek, és sorra megfosztom az egyházi jelvényektől. Letaszítom az oltár lépcsőjéről!

A kisasszonyok mind engem néztek abban a fenséges és fenyegető reggeli csöndben.

Én pedig még egyszer azt kiáltottam.

– Non introibus!

Letettem a pásztorbotot egy kávéházi márványasztalra. Egy pillanatra a süveget is le akartam tenni, hiszen úgy szorította a homlokomat. Fejfájás lesz a vége, ronda fejfájás.

Zsóka állt mellettem vakítóan fehér szalvétával. Tégladarab a szalvétába göngyölve. Gondosan megvizsgáltam. Visszaadtam.

– Igen, ez megfelel. Ezzel a tégladarabbal dörzsölöm le Martinovics apát fejéről Isten szent jelét.

Irtózatos fáradtság fogott el. Leültem a pult mellé.

A lányok körbeálltak. Olyan otthonos lett minden. A nyitott ablakokon befújt a szél. A fehér csipkefüggönyöket ráterítette a székekre. Alig észrevehetően lebegtek a függönyök. A cukrászda reggeli vendégei.

Az egyik kisasszony megkérdezte.

– Főzzek egy kávét?

Intettem a fejemmel, hogy nem, nem. A pásztorbot után nyúltam. Valaki a kezembe adta. Fölsegítettek.

A nyitott ajtóban álltam. Elnéztem az utcák fölött. Arra, ahonnan majd Martinovics Ignácot hozzák elém.

A szemüveges, zömök Adonyi doktor tűnt fel. Nagyon sietett. Éppen csak felém intett úgy elmenőben.

Martinovics sakkpartnere!

– Kivel sakkozik ezután Adonyi doktor?!

Egy helyet keresett a kezem. Egy helyet, ahol meghúzódhat. Párna alatt, takaró alatt. Párna és takaró között, párna és lepedő között. Fáradt, elvékonyodott kéz. Semmi mást nem akar. Egy jó kis hely, ahova becsúszhat. Csak találja meg… aztán majd én is odabújok. Megpihenünk.

Valamibe beleütköztek az ujjaim. Összeszáradt kövületekbe. Riadtan visszahúzódtak, menekülésszerűen.

Megint csak ott bent matattak a párna alatt.

Egy tortaszelet!

Roskatagon emelkedett ki a párna alól. És valamiképpen diadalmasan. Maga a meglepetés.

Hogy került ide? Ki tette az ágyamba? A párnám alá?

Tortaszelet. Körülötte szétesett, elkenődött aprósütemények. Édes és sós teasütemények. Ki ezt szereti, ki azt. Gondos bevásárlás. De hát ki volt ez a szerető kéz? És mire számíthatok még? Félig lerágott csirkecsont? Párnába passzírozott krumpli? Egy vacsora maradványai?

Nem, nem, csak aprósütemény. Egy uzsonna romjai.

Kik voltak a vendégek? Az uzsonna vendégei? Beállított egy társaság, amikor nem voltam itthon? Meg akartak lepni?

Presszóslányok szaladtak be a szobába egyenesen a presszóból. Az egyenruhájukat se vetették le. Nem öltöztek át. Fehér blúz, kávébarna szoknya.

– Mándy úr csak így akar bennünket látni! Meg se ismerne civilben!

Kormos Ica kiment a konyhába, teát főzött.

– Most az egyszer nem kávét kap, Mándy úr!

A többiek megterítettek odabent. Mónus Kati fehér terítőt dobott az asztalra. Előkerültek a csészék, csészealjak, tányérok. Fölbontották a süteményes csomagokat. Ó, azok aztán mintaszerű csomagok! Színes szalaggal átkötve, a cukrászda monogramjával leragasztva. A törzsvendégeknek kijáró monogrammal. De még azok közül is csak a kedvenceknek. Sőt! Csakis magának a főkedvencnek!

Kormos Ica behozta a teát. Apró tányérkákra rakták az aprósüteményt. Körülülték az asztalt.

– Uzsonnázzunk!

Tupír, egy nagy szemű, szőke lány megkérdezte.

– Nem várjuk meg?

– Ó, hát majd csak beállít! És akkor annál nagyobb lesz a meglepetés.

Ezen jót nevettek. Hogy annál nagyobb lesz a meglepetés.

Teáztak.

Kormos Ica, Seress Évi, Párdi Jutka, Tupír az asztal körül ültek, és teáztak. Teasüteményt eszegettek.

– Azért ez így egy kicsit unalmas! – Kormos Ica repülőt csinált szalvétából. Tupír csészéje felé repítette.

Aztán már csak úgy röpködtek a repülők. Egymás csészéjébe, egymás arcába. Tupír hatalmas kontyán megakadt egy bombázó.

Hirtelen fölálltak.

– Mándy úr még mindig nem jött haza!

– Hol lehet? Hol mászkálhat?

Erre senki se tudott felelni. Különben is már menni kellett. A vezetőnő is megszólalt a lépcsőházból.

– Mi lesz, lányok?!

Seress Évi összerezzent. – A Jolán néni! Ide is utánunk jött!

– Hát persze hogy utánunk jött!

Kifelé tódultak.

Kormos Ica megállt az ajtóban.

– Azért várjunk csak!

Elmosolyodott kedvesen gonosz mosollyal.

– Mándy úr a sandkuglófot szereti! – Biccentett, mint egy hintaló, ha megbillentik. – Mándy úrnak a sandkuglóf a kedvence!

A többiek pukkadozva a nevetéstől.

– Mándy úrnak a sandkuglóf a kedvence!

Ica tekintete villant egyet. Papírszalvétába csomagolt egy sandkuglófot. Bedugta a párna alá. Jó mélyen a párna alá. Seress Évi egy szelet dobost. Tupír aprósüteményt. Röpködtek az ágy körül. Rávetették magukat az ágyra.

– Mégis, hogy legyen neki valami, ha hazajön!

– Ne maradjon uzsonna nélkül!

A lépcsőházból ismét megszólalt a hang.

– Meddig várjak még, lányok?!

A kezem alagutat fúrt magának párnák és takarók között. Beásta magát. Morzsák tapadtak hozzá. Szikkadt, gonosz morzsák. Süteményroncsok.

Elnyúltam az ágyon.

Kik járnak ide, ha nem vagyok itthon? Miféle társaság? Lányok a presszóból? Vagy csak egyvalaki? Most is itt van a süteményes csomagjával? Elbújt valahova?

– Ica! Kormos Ica!

Felálltam. Körülnéztem.

Na tessék! Egy szelet csokoládé a széken! Most tette ide. Letört egy szeletet, és idecsúsztatta. Még bele is harapott. Látni a fogak nyomát.

– Azt hiszi, nem tudom, hogy itt van?

Félrehúztam a függönyt. Benéztem a szekrénybe. Biztos voltam benne, hogy ott kuporog. Az asztalfiókot is kihúztam. Az iratok között turkáltam.

Benyitottam a kamrába.

Ott álltam abban az átforrósodott, szűk cellában.

Valósággal megmerevedtem a kamra falánál. Hát persze! A süteményt nem nekem hozták. Egy gyereknek, akit ide kellett volna vennem. Magamnál kellett volna tartanom. Ugyan, de hát hogyan? Hiszen utánamentem, hogy idehozzam. Házról házra jártam. Házról házra, egyik udvarból a másikba. Csakhogy továbbvitték… őt is meg a többieket.

Az ágy sarkán ülve egy tányérra raktam a tortaszeletet. Megpróbáltam összeszedegetni a süteménydarabkákat. Az ujjam hegyével fölcsipegettem a morzsákat.

Üres udvarban álltam a tányérral. Fölnéztem az emeletekre. Az ajtók zárva, vagy inkább lepecsételve. Mégis a nyakamat nyújtogattam. Nevetségesen forgolódtam a tányérommal. Mintha arra várnék, hogy belehajítanak néhány fillért.

Föl kéne kiabálnom. Azt a nevet… az ő nevét. Miféle nevet? Kinek a nevét? Hiszen már neve sincs. Semmije sincs.

Kint járkáltam a téren.

A süteményes tányért letettem egy padra. És csak úgy járkáltam. A nap sütötte a hátamat. Jó, meleg nap.

Színlappal a kezemben szaladgáltam a bódék között.

Deszkából ácsolt színpad a bódék között. Körülötte elnyűtt fotelek, székek, egy fürdőkád. Szivarfüst szállt fel a kádból. Egy unott hang.

– Mikor kezdünk?

– Mindjárt! Mindjárt! Csak előbb még össze kell szednem a színészeimet.

– A színészeit! Nagyon jó!

A kád mellett álltam. Néztem azt a kövér, szivarozó alakot. Úszónadrágban hevert az üres kádban. Valahova fölfelé bámult. Fújta, fújta a füstöt.

– Maga is tudja, Császár úr, hogy az árusok önként vállalták a fellépést. Legalábbis néhányan az árusok közül.

Császár úr kihajolt a kádból. Belepillantott a színlapba.

– Miféle virrasztás? Mi az, hogy virrasztás?

– A darab címe.

– Nem rossz. Írta: Mándy… Bravó, fiatalember, bravó! Á, az öreg Liszauert is beleírta a darabjába?

– Megpróbáltam.

– Mit tud maga az öregről! Nézzük csak, ki játssza? Micsoda? Virágh Árpád?! Az ócska bőröndös! Az a kofferkuli! Nahát, ehhez csak gratulálni tudok! – Rázkódott a nevetéstől. Majd szétvetette a kádat.

– Higgye el, Császár úr!

– Én mindent elhiszek magának!

Vézna, előrehajló hátak a székeken. Pongyolás nő a fotelban. A közönség. A színészek pedig… Csakugyan! Hol vannak a színészek?

Beszóltam a bőröndös bódéjába.

– Virágh úr!

Kétoldalt bőröndhegyek. Kis alagút a bőröndök között, ócska szőnyeggel letakarva. Mintha egy zár kattant volna az alagút mélyén. Zöld szvetteres nő bújt elő. Egy szót se szólt. Csak nézett.

– A kedves férje?

– Még borotválkozik.

Ez valahogy ellenségesen hangzott.

– De hát mindjárt kezdünk!

Meg se hallotta. Közel hajolt hozzám. Valósággal az arcomba sziszegte.

– Miért kellett ebbe belerángatni az uramat?

– Én nem rángattam bele senkit semmibe! – Arrébb húzódtam. – Mi ezt megbeszéltük a Virágh úrral.

– Megbeszélték!

– És nagyon kérem, minél előbb fejezze be a borotválkozást!

Azzal otthagytam. Fölrohantam a színpadra.

– Barátaim! Még néhány perc türelmet kérek… valóban csak néhány percet.

– Én aztán ráérek! – Császár úr félig kiemelkedett a fürdőkádból. Két oldalról megdöngette, majd visszacsúszott.

Egy sovány férfi felállt a székről.

– Mit akar azzal, hogy misztériumjáték?

– Mindjárt megvilágítom.

– Igen? Akkor azt is világítsa meg, hogy mit akar Dragonics Terézzel?

– Hogyhogy mit akarok? Ő játssza az öreg Liszauer fiatal feleségét.

– Éppen Dragonics Teréz?

Gúnyos nevetés, pisszegés a nézőtérről.

– Ezt aztán eltalálta! Dragonics Teréz mint Liszauerné!

– A Terike!

– Mondja, mivel főzte meg magát? Mivel vette le a lábáról?

– Én bízom benne!

– Bízik benne!

– Nem tudom, mi bajuk van Dragonics Terézzel.

Orkánszerű nevetés.

– Semmi! Igazán semmi!

Császár úr megint előbukkant a kádból: – Vevő vagyok a Terikére!

Ketten kapaszkodtak fel a színpadra. Penziás Róbert és Kincs Béla. Penziás sakktáblával a hóna alatt.

Ráförmedtem.

– Mit jelentsen ez?!

– Sakkozunk.

– Nem tudok róla, hogy ilyesmit beleírtam volna a darabba.

Penziás ártatlan képpel: – Miért ne játszhatnánk le egy parti sakkot a haldokló Liszauer mellett?

Kincs Béla: – Úgy sincs szövegünk. Meg se szólalunk egész idő alatt.

– Na nem, uraim! Maguk az ágy két oldalán ülnek, és egymásra merednek.

– Egymásra meredünk! – Penziás ravaszkásan hunyorított. – Dehát még nincs is itt a haldokló, vagy hogy is mondjam…

Egy hang a nézőtérről.

– És a Terikét se látjuk!

– Mindjárt előkerítem!

A sétányon futottam, a bódék mögött. Hirtelen megálltam. Valósággal megmerevedtem.

– Terike!

Kutyát sétáltatott végtelen nyugalommal. Kedvesen rám mosolygott.

– Nahát, hogy így összeakadtunk!

– Nem gondolod, hogy már rég a színpadon kellene lenned!? – Meglobogtattam a színlapot. – Liszauerné: Dragonics Teréz. Vagy nem te vagy Dragonics Teréz?

Felnevetett.

– De hát csak én vihetem le a Kislegényt sétálni!

Felkapta a tacskót. Az arcához szorította. – Mutatkozzál be ennek a csúnya bácsinak!

– Hogy hívhatnak egy kutyát Kislegénynek?!

– Hát ezt úgy hívják. És csak velem jön le sétálni.

Egy darabig csak néztem a lányt a kutyával. – Értsd meg… kezdődik az előadás!

Durcásan vállat vont.

– Én nem bánom! Beszélj papussal.

– Terike! Éppen most beszéljek papussal?!

– Tudod, mit kapok, ha nem sétáltatom meg Kislegényt?!

Bent álltam egy rosszul megvilágított szobában. Előttem egy borotválatlan férfi mellényben. Bizalmatlanul nézett rám.

– Mondja, uram, nem gondolja, hogy egy kissé már eljárt maga felett az idő? Egyáltalán mit akar a lányomtól?!

– Nézze, Dragonics úr!…

Teri hozzám ugrott. Tenyerével betapasztotta a számat. – De papus, amikor olyan kedves! És egy nett ember… nézd meg.

Az asztalnál ültünk, a lámpa alatt. Zsírpapírból vacsoráztunk. Felvágott, sajt, paradicsom, zöldpaprika. Bor egy hatalmas, családi üvegben.

Öregasszony meredt rám az asztal túlsó feléről. Loboncos, őszesszürke haj, kisírt szem. (Ez miattam sírt!)

– Nem így képzeltem el! – suttogta. – Ezt aztán igazán nem így képzeltem el!

Dragonics az asztalra csapott. – Elég legyen!

Teri rám nézett, és kuncogott.

Begyűrtem a zsírpapírt. Felálltam.

– El kell intéznem valamit. Engem várnak.

Dragonics: Várják?! Igazán?! Máris várják valahol? Halljátok? A nagyságos urat várják valahol!

Teri megfogta a kezemet. Visszahúzott.

– Nem olyan sürgős.

Ültünk a lámpa alatt. Vacsoráztunk.

Hirtelen hátrafordultam.

Ketten sakkoztak a sarokban. Penziás Róbert és Kincs Béla. Penziás fölemelte a királynőjét. Hosszas tűnődés után visszatette.

– Mi ez, uraim?!

Föl se néztek, ahogy ott álltam mellettük. Penziás megint a királynője után nyúlt.

– Revansot adok.

– Revansot? – a tábla fölé hajoltam. – Miféle revansot? Majd én megmondom, hogy ki ad itt revansot!

Egy mozdulattal fölrántottam Penziást. Az ajtó felé lódítottam.

– Színpadra! Színpadra! És maga is, kisasszony!

Teri eltűnt. Az apja állt velem szemben, mint egy komor, sötét fal. – Szép kis bemutatkozás!

– Nincs semmiféle bemutatkozás! Hol a lánya? Talán megint kutyát sétáltat? – És már üvöltöttem. – Kutyát?! Kutyát?!

A téren sétáltunk Dragonics Terivel. Teri egy pórázt csavargatott a csuklója köré. Félénken hozzám bújt.

– Azért nem kellett volna elkergetned a Kislegényt!

Virágh Árpád feküdt az ágyamon, télikabáttal letakarva. Szeme lehunyva, két keze keresztbe téve a mellén. Egyébként lelógatta volna, de valaki megfogta, és keresztbe tette. Ugyanaz a valaki, aki gondosan összehajtott újságot tett a cipője alá. Aki idehozta.

Közelebb mentem. Az ágy körül keringtem. Egyszer csak felnéz. Azért egyszer mégiscsak felnéz, és kitör belőle a nevetés.

– Haha! Ez aztán jó tréfa volt!

– Pazar tréfa volt, Virágh úr! De most már másszon le innen!

Rákoppintottam a cipő orrára. Úristen, micsoda hatalmas cipő! Valóságos csónak. Mondja, hányas lába van magának, Virágh úr? És miféle újságot dugtak a talpa alá?

Lehajoltam. Elkezdtem olvasni, úgy a cipője körül. Német szöveg. De hiszen ez a Pester Lloyd! Ez a háziújságja, Virágh úr? A Lejbzsurnálja? Nem is hittem volna. Kulturell Artikel… no nézd csak! Feuilleton von Alexander… A többi már nem látszik a cipőtől. A fene a cipőjét, Virágh úr!

Megfogtam a lábát.

Gyors, alattomos mozdulattal rántottam egyet a bokáján.

– Mondhatok valamit? Nem sértődik meg? Maga még csak a kezébe se vette a Lloydot! Bele se nézett egy ilyen novellába, tárcanovellába. Gőze sincs ilyesmiről. És akkor a cipője alá dugja! A sáros cipője alá! Hát mit gondol maga?!

A lábát rángattam. Ki akartam tépni alóla az újságot. Sehogy se sikerült. Tépett papírfoszlányok röpködtek az ágy körül. Ő meg mintha felült volna. De csak azért, hogy mindjárt vissza is feküdjön.

Föléje hajoltam. És majdnem rázuhantam.

Az a dús, vörösesszőke szakáll, néhány ősz szállal! Az a csontfehér homlok! Az arc is olyan fehér és szigorú. Nem, ez nem Virágh Árpád. Aki itt fekszik télikabáttal letakarva, senki más, mint maga a nagy Liszauer. A bódésok atyja.

Egy darabig csak néztem. Gyöngéden megérintettem a vállát.

– Liszauer úr!

Meg se rezzent. Már majdnem leültem mellé az ágy szélére. De aztán csak úgy előrehajolva:

– Ne értsen félre! Ez természetesen nagy megtiszteltetés, de hát ön mégse maradhat itt. Egy kicsit pihen, kifújja magát, de aztán…

Egy pohár vizet tettem az ágy mellé.

– Nagyon jól tudom, mit tett ön a bódésokért, az árusokért.

Pálinkásüveget tettem az ágy mellé. (Még volt valami az alján.) Kupicáspoharat.

– Nem árt egy kis szíverősítő.

Vártam, hogy majd csak mond valamit. Töltsön, barátom! Hol a másik pohár? Koccintani akarok!

Nem akart koccintani. Semmit se akart. Feküdt lehunyt szemmel.

– És azt se mondhatja senki, hogy a családját elhanyagolta volna. Már úgy értem, a közügyek miatt. Az egyik fia fogorvos. Ismert fogász, mondhatnám, divatos. Azt a rendelőt meg lehet nézni… mindig zsúfolva!

Közelebb hajoltam ahhoz a szakállhoz.

– Önnek vissza kell térnie a családjához!

Néztem a szakállát. Elkapott valami furcsa ingerültség.

– Nem koccintana velem? Higgye el, az lenne most a legokosabb. Engedje meg, hogy töltsek.

Teletöltöttem a poharakat. Vártam.

– Nos, Liszauer úr! Nem koccintunk? Igaz, hogy nem vagyok divatos fogász, de azért talán…

Megemeltem a kupicáspoharat. És akkor, mintha valaki meglökte volna a könyökömet. Vagy inkább mintha csak egy kicsit megtolta volna. A pálinkát ráöntöttem a szakállára. Nedvesen csillogott a szakáll. Furcsa módon, mintha alulról tört volna fel valamilyen víz. Mocsaras, vad bozót.

Zsebkendővel szárítgattam. A zsebkendő beleragadt a szakáll sűrűjébe.

Bódésok üldögéltek abban a szakállban. Az Árusok terének bódésai. Akárcsak egy erdei kiránduláson. Pihenőt tartottak. Kifújták magukat.

– Liszauer úr!

Egyik karomat a feje alá csúsztattam. A másikkal átfogtam a derekát. Megpróbáltam kiemelni az ágyból.

– Ön most már igazán nem maradhat itt.

Lezuhantunk az ágy mellé.

Akkor nézett rám először. Meglepetten és hálásan.

Fölkecmeregtem. Megpróbáltam a vállamra venni. Élettelenül lógott a nyakamban, ahogy lefelé vonszoltam a lépcsőn.

Később mintha magához tért volna.

A kapu előtt szinte kiegyenesedett. Mélyen magába szívta a levegőt. Megint rám nézett, de most már inkább bosszúsan.

Egymásba kapaszkodva botorkáltunk a téren.

A bódésok behúzódtak bódéjukba. Odabent gubbasztottak. Senki se akarta látni, ahogy én a nagy Liszauerrel a nyakamban…

A hangjukat lehetett hallani. Azt a riadt és gyűlölködő suttogást.

– Meddig akarja még vonszolni?! Meddig?!

Lepedők hullottak körülöttem, dunyhahuzatok, nagypárna- és kispárnahuzatok.

Ingek a székeken, atlétatrikók és alsónadrágok.

Az asztalnál ültem, és fölírtam egy cédulára.

Négy lepedő, egy dunyhahuzat…

Nesztelenül nyílt az ajtó. Valaki beszólt a szobába.

– Ne vigye le a szennyest. Az Évike szülési szabadságon van.

Lassan beljebb jött. Megállt mögöttem.

– Igaz, hogy fel akarja léptetni egy darabban? Miféle darabban?

Pengék a trafik kirakatában. Különféle márkájú és nagyságú borotvapengék a cigarettacsomagok között. Super Star, Lucky Blades, Fynleison, Rotbart, Vigyázó…

Közelebb hajoltam a kirakathoz.

Vigyázó-penge… Soha nem hallottam erről a márkáról. Talán most dobták piacra.

– Vagy nagyon régen, és most újra elővették.

– Vigyázó… Vigyázó-penge…

Mögöttem egész kis csoport. Mintha hirtelen elterjedt volna a hír, hogy csak itt, ebben a trafikban lehet pengét kapni. Mindenféle márkát. Super Start is, meg Vigyázót is.

Valaki megjegyezte.

– Azt hiszem, megmaradok a Rotbartnál. Roppant megbízható. Hindenburg is Rotbarttal borotválkozott.

– Azt maga honnan tudja?

– Történelmi tájékozottság.

– Engem nem érdekel a maga Hindenburgja! Különben is szakálla volt!

– Szakálla! Szakálla! De azért bizonyos felületeket mégiscsak kiborotvált. Bizonyos arcfelületeket.

Nem nagyon érdekelt a Hindenburg-vita. Rákoppintottam az üvegre.

– Lucky Blades a penge!

– Hát aki megveheti! Aki megengedheti magának!

Béla állt mögöttem. De olyan elnyűtten, kopottan. Sötétkék svájcisapkája lehetetlenül félrecsúszott. (Azelőtt sose hordott ilyen sapkát!) Kabátja állig begombolva. Gyűrött, pecsétes kabát. Mintha olykor takarónak használnák.

– Régen láttalak.

Sértődötten bólintott. Még jobban behúzódott a kabátjába.

Csakugyan milyen régen láttam! Összekaptunk valamin? Aztán kibékültünk? Hát persze! Hiszen mindig így történt. Összevesztünk és kibékültünk. De most mintha mégse…

Összeszűkült tekintettel nézte a pengéket.

– Én természetesen csak olcsóbb márkára gondolhatok.

(Mi az? Rosszul áll a szénája a színháznál? El akarják küldeni? Talán már el is küldték?)

– Ne hidd, hogy engem felvet a pénz. Még nem ütöttük nyélbe az előadást.

– Miféle előadást?

– Nem tudod? Ajánlatot kaptam Berlinből. – Vártam egy kicsit. – Érdeklődnek a darab után.

Az arcát figyeltem. Felcsillan a tekintete? Még jobban elsötétedik?

Mereven nézte a járdát.

– Úgy… szóval odaadtad nekik?

– Mit tehettem volna? Miért? Más mit tett volna az én helyemben?

Fél szemmel láttam, hogy kezdenek beszivárogni a trafikba. Lehet, hogy felvásárolják a pengéket. Ki törődik most a pengékkel?!

Béla két kézzel igazgatta svájcisapkáját.

– Hát akkor nekem már nincs gondom a daraboddal. Sok szerencsét! Minden jót! Mikor lesz a bemutató? A berlini bemutató?

– Na, na, azért még nem tartunk ott.

– Még nem tartunk ott… Hát, ha megengeded, én veszek egy csomag Vigyázó-pengét. – Be akart csúszni mellettem a trafikba.

Elkaptam a vállát.

– Ide figyelj! Van egy ötletem!

– Ötleted? Neked?

– Miért? Nekem nem lehet ötletem?

A képembe nevetett. – Miért ne? Ki mondta, hogy neked nem lehet ötleted?

– Na jó, lehet, hogy nem vagyok éppen a legötletesebb szerző, de azért…

– Ki mondta?! Ki mondta?! – Rázta a röhögés.

– Kiviszlek vendégrendezőnek.

– Vendégrendezőnek? – Egyszerre elkomorodott.

– Miért ne? Ehhez jogom van.

– Jogod van, persze.

– Magammal viszlek Berlinbe.

Hátralépett. Bizonytalanul elmosolyodott. – Mondd, jársz még a Tarnóczayékhoz?

– Tarnóczayékhoz?

– Mintha sose hallottál volna a Tarnóczay Sáriról! Igaz, hogy feleségül veszed?

– Ide figyelj, Béla!

– Nem gondoltál még rá, hogy megnősülsz? A te korodban az ember már igazán…

– Talán ezt ne most beszéljük meg.

– Milyen igaz! És ezt különben se velem kell megbeszélned. A Tarnóczay Sári mindenesetre…

– Hagyjuk most a Tarnóczay Sárit! Kijössz velem Berlinbe! Érted?

– Berlinbe? Miért akarsz te engem mindenáron Berlinbe cipelni?

Egy darabig hallgatott. Majd valami váratlan dühvel:

– Én nem vagyok vendégrendező, ha nem tudnád!

Hátrálni kezdett. Így hátrálva rohant bele az utcába.

Milyen borostás az arca! Nem is borostás. Fű nőtte be… olyan elsárgult fű.

Béla az üres kávéházban röpködött. Megriasztott, beteg madár. Nekiütődött a karzat páholyának. A nagy csillárnak.

Belezuhant a mélybe.

– Megjött!

Fehér matrózblúzos lányok futottak le az iskola márványlépcsőjén. Egy magas, fekete lány virágcsokrot tartott a kezében. Nevetett. Olyan mozdulatot tett, mintha felém akarná hajítani a csokrot.

Lent álltam a lépcső alján. Előadásra hívtak az iskolába. Vagy inkább csak olyan meghitt baráti beszélgetésre.

Tétován álldogáltam odalent.

A portás figyel a fülke ablakából. Meglehetősen gyanakodva. Alig akart beengedni. Semmiféle előadásról nem tudott. De most, hogy a lányok felém szaladtak…

A fekete lány már előttem volt a virágcsokorral. Át akartam ölelni a vállát, megcsókolni.

Egy hang a magasból.

– Lányok!

Megtorpantak. A fekete lány kezéből kicsúszott a csokor. Ő maga visszafordult, felszaladt a lépcsőn. Akárcsak a társai.

Fentről a tanárnő hangja.

– Az osztályban fogadjuk a vendéget! És semmiféle vihorászás, rendetlenkedés!

Vendéget? Miféle vendéget?

Talán nem is én vagyok a vendég. Talán valaki mást vártak. Jobb lenne visszafordulni. Mielőtt még a portás előbújik fülkéjéből.

Mégiscsak elindultam fölfelé.

Az a szétesett csokor a lépcsőn.

Az osztályban fogadjuk a vendéget. Melyik osztályban?

Fölfelé baktattam a márványlépcsőn. A portás már kijött odújából. Odalent áll, és figyel. Lehet, hogy utánam jön. Utánam lopakodik.

A lányok mindenesetre eltűntek. Az osztályban várják a vendéget.

Kihalt folyosók az emeleten. Vártam, hogy mégiscsak nyílik egy osztály ajtaja, előbukkan egy leányfej.

Fényképek a falon. Érettségi találkozók. A neveket nem lehetett elolvasni. Csak egyetlenegyet. Nagy Anikó. Kissé kajánul nevetett rám az üveg mögül.

Nagy Anikó!

De hiszen ez az Ede szerelme! Verseket írt hozzá, neki ajánlotta a Rilke-fordításokat. Ide járt? Ebbe az iskolába?

Az őzek asztalán lehetnél sós kenyér. Csakhogy ezt nem Ede írta, hanem Ambrus Tibor. Az őzek asztalán lehetnél sós kenyér. Lehet, hogy ő is Anikóhoz írta.

Ambrus Tibor meghalt.

A cím is megvan! A vers címe. Indián leány.

És akkor már hangosan mondtam.

 

Indián leány az őzek asztalán lehetnél sós kenyér.

 

Egy ajtó előtt álltam. III/b. Halkan kopogtam. Kicsit erősebben. Semmi válasz. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó zárva.

Megfordultam. Futni kezdtem.

A folyosó végén az utolsó ajtó. Ott vannak a lányok! Hátratett kézzel ülnek a padban. Néma csöndben várják a vendéget.

Mögöttem nevetés.

A lányok kitódultak az osztályokból, vihogva, tapsolva futottak utánam.

Megfordultam.

Senki. Egy lélek se a folyosón.

Az utolsó ajtó magától nyílt.

Áthatolhatatlan sötétség. Valaki mintha rádőlt volna a katedrára. Előrecsukló váll, lelógó kéz. Egy tanárnő, akit elhagyott az osztálya. Ő meg nem mozdul innen. Várja, hogy visszajöjjenek.

Néztem azt a sötét árnyat.

Lent a földszinten becsapódott egy ajtó. Félig elfojtott nevetés.

Hát persze, odalent várnak rám! Én meg már nagyon is sok időt elvesztegettem.

Kirohantam az osztályból – le a lépcsőn!

A pedellus elment mellettem sötétzöld egyenruhájában. Fölfelé igyekezett. Kezét csákójához emelte. Miért szalutál? Az előbb ki akart dobni, most meg azt hiszi, hogy valami tanár vagyok? Egy tanár. A latin nyelv és irodalom tanára.

Benyitottam egy földszinti osztályba. Egy üres osztályba.

Malárik Csilla.

Ez állt a táblán krétával fölírva.

Malárik Csilla beszélni akar velem. Igen, meg akar velem beszélni valamit. Esetleg meg akarja mutatni néhány írását. Novellák vagy inkább csak karcolatok.

Beültem egy padba, az ablak mellé.

Malárik Csilla főzte ki ezt az egészet. Hogy meghívjanak az iskolába. Olvashatott valamit tőlem. Megszagolta, hogy bemutató előtt áll a darabom. Ó, istenem, bemutató előtt!

Kiszáradt, üres tintatartó. A többi se sokkal különb. Mikor volt ezekben tinta?

Elkezdtem csúszkálni a padban. Lebuktam a pad alá.

A lányok, ahogy a lábukkal harangoznak a pad alatt! Kinek fogjam meg a bokáját? Kinek kapjam el?

Végigfeküdtem az egyik padon. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul.

Lépések a folyosóról. Gyors, surranó lépések. Meg az a furcsa nevetés. Valaki benyitott. De mindjárt be is csukta az ajtót.

Csönd.

Egy üvegszekrény előtt, odafent a legfelső emeleten. Vagy talán már éppen a padláson.

Kitárt szárnyú, barna, üvegszemű madár. A csőre dühödt kétségbeeséssel szétnyílt. Karmával, azzal a holt karommal egy élettelen fatörzsbe kapaszkodott.

Kettéhasadt lombik a polcon, homályos üvegpoharak. Poros osztálykönyvek, iskolai bizonyítványok. Megfeketedett törülköző, szutykos szappan.

A madár dermedt tekintete! Gőgös és sértődött.

Közelebb hajoltam hozzá.

– Repülj, te sas! Te szertári sas! Szertárak madara! Szállj végig a folyosón! Mire vársz?!

Széttártam a karomat, úgy biztattam. Emelkedjen már fel! Szálljon végig a folyosókon! Az osztályokról se feledkezzen meg! Egyik osztályból a másikba! És sose lehessen tudni, hogy melyikbe!

– Indulj! Indulj, szertárak madara!

Szülők csoportja a tanári előtt. Szótlanul várakoztak, hogy kinyíljék a tanári szoba ajtaja. Akadt, aki gondterhelten le-föl sétált, akadt, aki mozdulatlanul állt a fal mellett.

Berendelték őket gyermekük előmenetele miatt. Megszeppenve várakoznak. Megszeppenve várják, hogy mikor szólítják be őket.

De én?… Én mit keresek itt?

– Mándy úr!

Stefi, a presszóslány a csoport szélén rózsaszínű selyemballonban. Vörös haja egyetlen hatalmas kontyba csavarva. Már régen figyelhetett.

Egy darabig csak nézett. Közelebb jött, megérintette a karomat. És mintha csak ketten lennénk a folyosón.

– Mit akar még itt, Mándy úr? Menjen el, kérem, menjen el innen!

Egyre halkabb, lágyabb hangon. Szinte suttogva.

– Mondd, mire vársz? Félsz valamitől? Mitől félsz? Az úttól? Idefigyelj! Ha veled megyek… akkor könnyebb? Akkor egy kicsit könnyebb? Elkísérjelek? Akarod? Hiszen tudod, hogy mindig kaphatsz tőlem egy csésze kávét, ha majd megállsz valahol.

Vöröses vadászkutya hevert egy kapu előtt. Ahogy elmentem mellette, lustán fölemelte a fejét. Álmos pillantást vetett rám.

Észrevétlenül a nyomomba szegődött.

Úgy útközben bekapta a bal karomat, könyökig. Csöppet se ellenségesen. Inkább mintha egy értékes tárgy után kapott volna. Vagy éppen szivart dugna a szájába.

Talán jobb lenne megállni.

Nem álltam meg. A kabátujjon át is éreztem a fogak hegyét. Egyáltalán nem nyugtalanított.

Így baktattunk egymás mellett.

Igazítottam valamit a karomon. Megértéssel nézte. Azt se bánta, hogy egy kissé kijjebb húztam a szájából. Azért egészen nem engedte el.

Mégis… mit akar vele? Hazaviszi, és elteszi? Eldugja valahova, hogy olykor elővegye?

Hirtelen elengedte.

Megálltunk. Végtelen szomorúsággal nézett rám. Mintha hirtelen megszakadt volna egy kedves, bizalmas beszélgetés. Várta, hogy mondjak valamit. De hát én semmit se tudtam mondani.

Diszkrét mozdulatokkal dörzsölgettem a bal karomat. Amit éppen visszakaptam.

Ő meg csak nézte ködös, elúszó tekintettel. Megfordult, és otthagyott.

Egy tükör peremén másztunk körbe-körbe, Béla meg én. Aranyozott keret. Meglehetősen kopott aranyozás. Tulajdonképpen már nem is volt fénye. Elképesztő buzgalommal másztunk a töredezett, megfeketedett cirádák között.

Béla megállt fölöttem. Kifulladt? Nem, inkább mintha figyelne valamit.

Aprócska fény gyulladt fel a tükörben. Villanyt gyújtottak. Kis villanyt az éjjeliszekrényen. Egy női kar emelkedett fel, a váll vonala.

A takaró lassan lecsúszott az ágyról.

Kezdődik az előadás.

Bebújtam egy repedésbe. Így kissé féloldalasan láttam a jelenetet. De azért egész tűrhetően.

Két férfi az ágy mellett. Két öregúr. Az egyik igen komoly, talán orvos lehet. A másik derűs, rózsaszín arcú. Mosolyogva nézte az ágyban ficánkoló nőt. A nő meg csak a karját lobogtatta.

Egyszerre csak kihalászták az ágyból. És most már a derűs öregúr térdén ficánkolt. Az öregúr nagy szakértelemmel hajolt föléje, lehúzta válláról a pongyolát.

Két nő a dívány szélén. Az egyik pongyolában. (Ő ficánkolt az előbb a huncut aggastyán térdén!) Áhítattal hallgatta, ahogy a barátnője magyarázott. Az meg akár egy nevelőnő. Szigorú arc, csukott nyakú, fekete ruha. A két öregúrról beszélt. Hogy kell bánni az ilyenekkel. Ujjával köröket, vonalakat húzott a levegőbe. Váratlanul nyakon verte a pongyolás hölgyikét. Az meglepetten felnevetett. Engedelmesen a barátnő ölébe hajtotta a fejét.

Béla tovább folytatta útját a tükör peremén.

– Unalmas polgári vígjáték! Közönséges hülyeség!

Magányos ruhafogas emelkedett fel a tükörből. Valaki ráakasztott egy télikabátot.

Egy férfi a szoba közepén. Kezében kis csomag. Vékonyka, nagy szemű lány futott hozzá. A férfi fölkapta a levegőbe, magához szorította.

Béla megvető suttogása.

– Apácska hazatért a börtönből! Remek! Mit tálalnak még fel nekünk? Mit kell még lenyelnünk?

Valahonnan feléje csaptak egy porronggyal.

Behúzta a fejét. Elhallgatott. Én se mertem megszólalni. Pisszenni se mertem.

Tovább a tükör peremén.

Szemüveg csillogása a tükörből. A szemüveges férfi zsebre vágott kézzel álldogált a szobában. Maga elé bámult.

Fehér bóbitás szobalány egy kisgyermeket tartott feléje. A kisgyermek a szobalány karjában frissen kicsomagolva a pólyából. Akárcsak egy ajándék.

A férfi valahogy nem lett derűsebb. Nem is fordult a gyerek felé. Állt, és maga elé bámult.

Nesztelenül nyílt az ajtó. Éppen csak résnyire. Benézett egy nő, de mindjárt vissza is húzódott.

Béla nadrágszára ingerülten libegett.

– Házasságtörési komédia!

– Mit törődsz vele?!

De igazán, mit törődik vele? Ebből még baj lesz. Nem kell odanézni, ha ennyire feldühödik. De ezek az örökös megjegyzések! Piszkálódások!

Egy nő jelent meg a tükörben. Fölemelte a kezét. A villanykapcsolót kereste. Körbesétált a szobában. Úgy séta közben levetette a köpenyét. Ledobta egy székre.

Lerogyott a díványra. Fejét hátradobta, lábát keresztbe vetette. A csupasz, védtelen nyaka szinte várta, hogy egy kéz ráfonódjon.

Így ült, hátracsuklott fejjel. Lassan beleveszett a homályba. Először a karja tűnt el, aztán a válla. Az arca szétfoszlott. Most már csak a nyaka világított. Bizonytalanul lebegő folt.

Feléje hajoltam.

– Nem tűnhet el! Nem tűnhet így el abban a szobában! Hiszen ismerem! A Lili! Darvas Lili!

Megszólalt egy hang. Nem, nem Béla. Valaki más. Aki mindig is itt volt, egész idő alatt.

– Meghalnak a színésznők!

Áthajolt a vállamon, rálehelt a tükörre.

Felöltözve feküdtem ágyamon. A hajnali szürkeség beszivárgott a redőny rései között.

Mozdulatlanul feküdtem. Nem volt kedvem felkelni.

Egy árny emelkedett fel mellőlem. Estélyi ruhás nő felékszerezve. A fénytelen tükörhöz lépett. Végigsimított az arcán. Megigazította nyakláncát.

Félig felemelkedtem.

– Lili!

Meg se hallotta. Még egyszer belenézett a tükörbe. Kiment a szobából.

Tükör a szoba mélyén.

Valamilyen hang szállt fel a tükörből. Nem is hang, inkább csak suttogás. Ez a suttogás mégis egy arcot hozott. Füstszínű arc szállt fel a tükörből.

Beágyaztam. Levittem a szemetet.

A vödröt beledöntöttem a szemeteskukába.

Az udvaron álltam, az üres vödör mellett. Most már nem viszem fel. Minek? Nem lesz rá szükségem.

A szobát rendbe tettem.

A többi már…

Jegyet váltottunk a halottak színházába.

Béla vette meg a jegyeket egy sziklába vájt üregben. Előzőleg mintha vitatkoztunk volna. Mintha szóváltás támadt volna köztünk.

– Ezt azért talán mégse kell megnézni.

Béla (makacsul): Mindent meg kell nézni!

Fakózöld asztalkánál ült a sárga bajuszos öreg. Beseperte a pénzt. (Béla fizetett.) Kiadta a jegyet. Közben egy pillanatra se nézett fel. Intett, hogy induljunk el a folyosón.

Hosszú, vékony folyosók a sziklák között.

Egy pillanatra visszanéztem.

A sárga bajuszos öreg eltűnt. Persze, minek is maradna! Több nézőre már úgyse számíthat.

Béla ment elöl. Milyen magabiztosan mozog! Járt már itt? Többször is látogatta ezt a színházat?

Béla, anélkül hogy megfordult volna:

– Ha arra gondolsz, hogy vendégrendező vagyok, nagyon tévedsz. Ide nem hívnak vendégrendezőt.

Ajtó nyílt a falból lassan, észrevétlenül.

Sivár előszobából léptek ki ők ketten. A fiatalember széles karimájú szalmakalapban és az a vékony, szőke lány. A fiú maga előtt tolta a lányt. Lassan jöttek elő abból az előszobából.

Ahogy kiléptek, nem álltak meg mellettünk. Mi se álltunk meg. Egy darabig egymás mellett mentünk. A fiú a lány nyakát fogta. A lány oly közel hozzám! Köszönni kéne, vagy valamit mondani. Béla mintha semmit se látna az egészből. Vagy legalábbis mintha nem érdekelné.

A fiú meg a lány egy darabig mellettünk jöttek. Egyszerre csak eltűntek. Visszafordultak a kijárat felé? És most a portással beszélgetnek? Eltűntek a falban?

Béla megállt egy ajtónál.

– Nem – mondtam –, ha nem nyílik magától, akkor hagyjuk.

Béla elképedve: – Csak nem gondolod, hogy kopogni akartam?!

Az ajtó kinyílt.

Senki se lépett ki. Én legalábbis senkit se láttam.

Béla mégis úgy állt ott, mintha tömegek tódultak volna ki. Időnként bólintott. Rosszallóan csóválta a fejét. Lehunyta a szemét, és megértően elmosolyodott. Mit láthat? Milyen jelenetet?

A következő ajtó mögül megint csak nem lépett elő senki. Elszáradt pálma a szoba közepén. Egyetlenegy levele nyúlt előre, dühödten átdöfve a levegőt. A többi élettelenül önmagába rohadva.

Öreg író kapta fel a fejét a következő szobában. Zsinóros ruhában üldögélt. Előtte az asztalon egy halom papír. A papírlapok felrepültek a léghuzattól. Szétszálltak a szobában.

Az öreg egy mozdulatot tett, mintha fel akarna állni. Visszaroskadt. Az ajtó becsukódott.

– Szegváry! – hallatszott egy ajtó mögül. – Hol van Szegváry?

Az ajtó nem nyílt ki. A hang elhallgatott.

Kisvasúton ültünk. Sziklák között kanyargott az út.

Erdő a hegyoldalban. Halomba rakott gallyak egy tisztáson. Valaki tüzet akart gyújtani. Valaki le akart kuporodni a tűz mellé, hogy melegedjen egy kicsit. Lehet, hogy szalonnát akart pirítani. Lehet, hogy nem is volt egyedül. Lánnyal jött ide, hogy eltöltsenek egy estét. De aztán semmi se lett az egészből.

– Összekaptak valamin!

– Fantaziálás! – Béla felnevetett. – Itt senki se kapott össze senkivel!

Alacsony tetejű kis ház a fák között. Alig lehetett látni. Az ajtaja tárva, mintha éppen most rohant volna ki valaki.

A fák eltűntek. Megint csak a sziklák.

– Kopár délután.

Béla meg se hallotta. Kihajolt az ablakon. Figyelmesen nézett. Mintha a halottak vonulását látná. És valahogy már én is láttam azt a végtelen menetet a sziklák között.

Béla: Olyan is akad, akinek van inggombja.

– Inggombja?

– A legtöbbnek elvették… vagy magától odaadta. De akad, akinek meghagyták.

– És a hajuk?

– Mit akarsz a hajukkal?

– Nagyon is megnőhetett… akár a fű.

– Miket beszélsz!

– Fűvel benőtt arcok.

– Hallgass! Jobb, ha hallgatsz.

– Kérlek.

Béla kissé később békítően. – De igazán, mi ütött beléd? Azelőtt sose beszéltél előadás alatt. Nem emlékszem, hogy valaha is megzavartad volna az előadást.

– Te kezdted!

– Jó, jó, én kezdtem!

Több szó nem esett.

Alkonyodott.

Kertben ültem, egy durva faragású asztalnál. Béla valahol az asztal túlsó felén. Árnyak imbolyogtak körülöttünk. Arcok elmosódott foltjai. A fiú, széles karimájú kalapban, a lány, az öreg író…

Előttem egy üveg bor. Hozzá se nyúltam. Ugyan miféle bor lehet ez!

De mintha Béla iszogatott volna az öreg íróval. Mindenesetre szorgalmasan töltögetett.

A fiatalember felém fordult. Közben átkulcsolta a lány nyakát.

– Egyáltalán nem iszik?

– Nem kóstolja meg a borunkat? (A lány.)

– Üres a pohara. (A fiú megvonta a vállát.) Nem találtuk el a kedvenc borát!

A lány szinte kétségbeesve. – De hát mi a kedvenc bora?

– Vörös… – dadogtam – olyan fanyar vörös…

Íjászok a kert végében. Tűnődve álldogáltak. Fölemelték az íjat. Az íjvesszőt ráhelyezték a húrra. Célba vettek egy láthatatlan célpontot. Aztán úgy álltak megmerevedve.

Mire várnak?

Talán, hogy én is közéjük álljak? Benevezzek a versenyre? Nevetséges!

Odaléptek az asztalhoz. Az íjat és az íjvesszőt letették az asztal lapjára. Aztán csak engem néztek.

Akárcsak a fiatalember meg a lány.

Az író felemelkedett Béla mellől.

– A barátunk mindjárt elalszik!

Egy szót se tudtam kinyögni. Összeroskadva ültem az asztalnál.

Körülöttem döbbent, sértődött arcok.

A fiatalember megkerülte az asztalt. Lassan közelebb jött.

– Un bennünket? Unalmasak vagyunk? Annyira unalmasak?

Egyedül voltam a kertben.

A halottak eltűntek. Megsértődtek, és elhagyták a kertet.

Folyón úszott lefelé a halottak csónakja. Béla a csónak orrában. Csöndes, rábeszélő hangon magyarázott.

– A barátom senkit se akart megbántani! Higgyétek el… régóta ismerem!

Két szék a pincében.

A szeneszsákkal betömködött pinceablak alatt álldogáltak. Lecsalták ide őket. Hogy majd történik valami, hogy majd láthatnak valamit. Aztán semmi… csak ez az üres pince.

De ez nem tarthat sokáig.

Egy darabig még itt ácsorognak. Lassan megfordulnak, és mennek tovább az útjukon.

Most már igazán fel kell hívnom Zsókát!

Fény lobbant a szobában. Fejfájdítóan éles fény. A tér lángolt odakint a napban. A szoba szinte kettéhasadt.

A telefon előtt ültem. Milyen poros! Le kéne törülni, vagy tudom is én! Igen, előbb letörlöm, és aztán felhívom Zsókát. Így nem lehet, ilyen poros készüléken. Egyáltalán törölgetni kéne. Legalább az asztalt meg a telefont.

Felhívom Zsókát.

Megbeszélünk valamit. Ebéd a Pilvaxban, séta az Állatkertben. Egyáltalán, beszélgetünk.

Felálltam, hogy törlőrongyot keressek.

Ugyan minek?!

Zsóka már nincs ott. Hiába is hívnám, ő már elment onnan. Elhagyta azt a lakást.

Üres szobák, egymásba nyíló ajtók. Összegyűrt törülköző a szőnyegen. Cipők az előszobában.

Csontig soványodott, hosszú szőrű kutya járkál az elhagyott lakásban.

Amsel-lakás… azt kell hívnom.

Zsóka odaköltözött Amselékhoz. A régi lakásban már nagyon is sokan keresték, mindenféle lehetetlen alak. Elege volt belőlük. Elege volt az egészből.

Amselék kedves, egyszerű emberek. A férfi valaha futballkapus volt. Az FTC hajdani válogatott kapusa. Amsel Náci. Mindjárt megértette, hogy miről van szó. Senkinek nem árulja el, hogy Zsóka nála lakik. De ha a nevemet hallja, akkor minden rendben. Mégiscsak én mint régi FTC-drukker!

A görnyedt hátú Amsel Náci kinyúlt zöld szvetterben a szoba ajtaja előtt áll. Kezében tálca. Erőleves csészében.

Az ajtó résnyire nyitva.

Majd szólítják onnan bentről. Egy kedves, alig hallható hang.

– Éhen halok! Azt akarja, hogy éhen haljak?

És akkor Amsel Náci bemegy a tálcával. Erőleves csészében és még valami finomság, amit Amselné készített. Leteszi az asztalkára, az ágy mellé. Vagy éppen a paplanra. De most még az ajtó előtt várakozik.

Amsel-lakás… Amsel-lakás…

Ciripelés hallatszott a készülékből. Kattogás. Mintha már régen beszélne hozzám valaki. Kedves, kissé csúfondáros hang.

– …hová utazik? Bázelba? Csak el ne hagyja a bőröndjét! Egyáltalán be tud csomagolni?

Megráztam a fejem.

– Nem utazom! Ki mondta, hogy utazom?

Halk nevetés. – Azért ezt nem kell eltitkolni!

– Miért titkolnám el?! De hát…

– Vigyázzon az átszállásnál!

– Miféle átszállásnál?

– Majd aztán elmeséli az egészet. Összeülünk, és elmeséli az egészet!

Beleordítottam a kagylóba.

– De hát nem utazom!

A nevetés elakadt.

Az a valaki odaát visszahúzódott. A falhoz lapult. Megsértődött? Megrémült? Hirtelen megrémült valamitől?

Belebújtam a kagylóba. Prüszköltem, kiabáltam.

– Hall engem?! Zsóka!

Valósággal rászorítottam a fülemre. De most már nem volt hang.

Én meg csak álltam kezemben a kagylóval abban az irtózatosan éles fényben.

Kopaszra nyírt gyermekfej az elszürkült vászonzsákban. Dermedt, tekintet nélküli tekintet.

A kamra ajtajában álltam, egy jókora darab megkeményedett kenyérrel. Hogy bedugjam a zsákba. Bebugyoláljam. Aztán majd a Vári néni elviszi.

A zsák körül a földön üres üvegek. Madzagok, szakadt gurtni, összeszáradt ecsetek.

Odahajoltam ahhoz a lekopaszított fejhez. Teste talán nem is volt. Vagy ha igen, úgy összehúzta…

Belebámultam abba a halott tekintetbe.

– Most már ittmaradsz! Senki el nem vihet innen!

Egy mozdulatot tettem. Talán, hogy kiemeljem abból a vászonból. A zsák elszakadt. Öreg, elszáradt kenyérvégek hullottak ki a kőre. Cafatokban lógó vászondarabok a szögön.

Víz alatt úsztunk a víz alatti csöndben. Béla meg én. Béla haja lassú lebegése. Mintha el akarná hagyni azt a kopaszos fejet.

Úgy úszás közben figyeltem.

Na igen, kétoldalt jól megnövesztette a haját, és így talán azt hiszi, hogy… Nevetséges! Egyszerűen nevetséges!

Elhúzott mellettem.

A felhorzsolt könyöke, a recés talpa. A sarkán egy hosszú, véres csík. Az úszónadrágja éppúgy lebegett, mint a haja.

Mi az? Béla rákapcsol? Erősíti az iramot? Elhúz mellettem? Egész egyszerűen le akar hagyni?

Hát nem, öregem!

Én is fokoztam az iramot. Erősebb tempót diktáltam. Felzárkóztam.

Most már meg kell hogy mondja! Közölnie kell velem… most aztán végre közölnie kell!

Hiszen nem úszóversenyre hívott ide. Búvárúszás vagy ilyesmi. Ki bírja tovább a víz alatt, vagy tudom is én! Nem ebben állapodtunk meg.

Majdnem ráúsztam arra az öreg csecsemőtestre, hogy elkapjam a nyakánál.

Nem ebben állapodtunk meg, hallod-e!

Itt végre közölnöd kell velem a bemutató napját! A szereposztást! Tudni akarom, ki lesz a díszlet- és a jelmeztervező. Gizihez ragaszkodom. Senki más nem tervezheti a jelmezeket. Ehhez igenis ragaszkodom, és még sok mindenhez. És többé nincs visszaút. Nem lehet visszavonulót fújni.

És nem viszem át más színházhoz a darabot. Ebben ne is reménykedjetek.

Semmiféle kifogást nem fogadok el. Hogy elvitték a színészeimet… meg ilyesmi!

Béla váratlanul kúszónövények közé keveredett. Alattomos kúszónövények tekeredtek a karjára. A hátára fordult. Hátúszásba kezdett. De inkább csak a szabadon maradt lábával kalimpált.

A haja most már csakugyan elúszott. Kétoldalt levált a fejéről, és növényként lebegett tovább. Az úszónadrágja is elhagyta.

– Béla!

Egy mozdulatot tettem, hogy kiszabadítsam.

Szétnyílt kagyló volt mellettem. Sáros, zavaros víz tört föl belőle. Valahol a mélyben egy tekintet iszapos csillogása.

Hajó fedélzetén álltam, kiázott úszónadrágban.

Csorgott rólam a víz. Kezemet a vállamra tettem. Igyekeztem összehúzni magam. Csak föl ne nézzek! Csak bele ne akadjak egy tekintetbe!

Körülöttem estélyi ruhás hölgyek, fehér szmokingos urak.

– A Gyula fia! – suttogta valaki.

– Ugyan! A Gyula nem tudott úszni.

– A Gyula tudott úszni, csak lenézte az ilyesmit.

– Ne adjunk rá valamit?

– Fölösleges.

– De mégis…

– Mondom, hogy teljesen fölösleges.

Kis szünet.

Egy női hang.

– És ez még fölkért táncolni! Ha meggondolom, hogy ez az alak…

– Csak nem azt akarod mondani, hogy táncoltál vele?

– Ugyan, anyám!

Elhallgattak.

Döbbent csöndben nézték, ahogy ott állok, egyre növekvő pocsolyámban, kezemet vállamra tapasztva, és szakad rólam a víz.

Az előszobában égett a villany.

Kabátok és kalapok a fogason.

Szétnyitott ernyő tántorgott. Nekiütődött a falnak, elgurult. De hiszen együtt jöttünk! Igen, igen, valahol az utcán akadtunk össze. Bementem egy étterembe, ő meg odakint várt. És aztán egyszerűen nem tágított mellőlem. Pedig még egy taxiba is beugrottam. A fél várost megkerültem. Ahogy kiugrottam a kocsiból, valósággal elém zuhant a járda széléről. Akkor már tudtam, hogy nem lehet lerázni. Együtt szálltunk be a liftbe. És szinte félrelökött, ahogy beléptem az előszobába.

Hogy tántorog! Ivott? Részeg? Egy vén, részeges ernyő?

A földön mindenféle hulladék. Micsoda kosz! Legalább két hete nem takarítottak.

A bejárónő lelépett. Ők meg, úgy látszik, nem nagyon erőltetik meg magukat. Keríthetnék nekik bejárónőt. Talán szólok a Terinek. A Terit persze meg kell fizetni. Nem lehet garasoskodni.

A villanyt mindenesetre égve hagyták. Ne csodálkozzanak, ha majd olyan számlát kapnak! Borsos számla lesz, az biztos. De hát ez már az ő dolguk.

A telefon szól odabent?

Lényegtelen. Nem engem hívnak. Miért keresnének éppen engem ebben a lakásban?

Ezek a gyűrött kabátzsebek! Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy rendben tartsák a holmijukat.

Miket dugdosnak a zsebükbe?

Spárgagöngyöleg. Rajzszögek. Ezzel alaposan megszúrhattam volna az ujjamat! Vadgesztenye. Úgy látszik, az őszi erdőt jártuk. Séta az őszi erdőben. Az ám! Levelek, elsárgult falevelek. Azért hogy valaki ilyeneket tömködjön a zsebébe! Koszladt kis zsebkendő. Megvan a véleményem, mondhatom! Megszürkült Kalmopyrin. Aprócska, sárga labdacsok. Mi ez? Gyógyszertár? Gyógyszertárat rendeztünk be? Ha elkap a fejfájás, bedobunk egy Kalmopyrint. És ezek a labdacsok? Talán idegnyugtató. Laposüveg. Na, ha ezt meghúzzák! Egyébként üres. Hagyhattak volna néhány kortyot. Nem árt ilyen influenzás időkben.

Megint a telefon.

Nem veszem fel. Eszem ágában sincs. Akkor majd át kell adnom egy üzenetet. Még csak ez hiányzik! Különben is utálok üzeneteket átadni!

Cetlik. Lehetetlenül összegyűrt cetlik.

Mrs. Verebes. Barclay Road.

Aha, szóval egy angliai utazás! Minden jót! Azt hiszem, én ebből kimaradok. Hogy végighurcoljanak egy csomó katedrálison meg múzeumon! Köszönöm szépen!

Mrs. Verebeshez pedig egyáltalán semmi kedvem. Kikeveredett Londonba, és aztán most kiadja a lakását. Ezt ismerem. Elviselhetetlen, koszladt odú! És micsoda ágy! Nem is ágy, inkább koporsó! Ide figyeljen, Mrs. Verebes, ha nem ad nekem egy rendes paplant!

Ha utazom – ha egyszer véletlenül mégis utazom –, akkor már inkább szállodába! Lehet, hogy valamivel borsosabb árat kell fizetni, de mindenesetre…

Azt hiszem, éppen Mrs. Verebes telefonál. Ez egy londoni hívás. Tisztázni akarja a dolgot. Hogy mikor érkeznek a kedves vendégek, hány szobát óhajtanak… Még mindig csöng a telefon. Nem hagyja abba. Makacs nő. A férjét már régen a föld alá dugta.

Nem, nem, Mrs. Verebes, én nem veszem fel a kagylót. Bennem ne is reménykedjék.

Ez meg itt egy jegy. Valamilyen jegy. Villamos… autóbusz… vagy pedig?

A körmöm hegyével kezdtem kisimítani azt az összegyűrt papírdarabkát. Lassan, gondosan. Mint egy műtét. Néhány betű előtűnt azon a színehagyott papírdarabon.

BAL KÖZÉP

Színházjegy. Valaki színházban volt. A jegyet begyűrte a zsebébe. Elfelejtette eldobni.

BAL KÖZÉP

Egyszerre csüggedt szomorúság fogott el.

A darabom! Megtartották a bemutatót. A premier estéjét. Béla egyetlenegy estére összeszedte a színészeit. Az igazgató áldását adta rá.

Bemutatták a darabomat.

A nézők a színház előtt gyülekeztek. Néhányan taxin jöttek. A színház fényei kigyulladtak. Az előcsarnokban felragyogott a nagy csillár.

A pénztárosnő a pénztárban. A ruhatárosnők megjelentek a ruhatárban. A jegyszedők is felsorakoztak.

A nézők odabent az előcsarnokban. Felzárkóztak a pénztár előtt. Beadták kabátjukat a ruhatárba. Odanyújtották jegyüket a jegyszedőnek.

Csöngettek. Megszólaltak az előadás kezdetét jelentő csengők.

Lehet, hogy nem volt táblás ház, de azért egypáran mégiscsak elmentek. Lehet, hogy a végén nem zúgott a tapsvihar, lehet, hogy nem eresztették le a vasfüggönyt, de azért néhány tenyér összeverődött.

Szerző! Hol a szerző?!

Az igazgató odafordult Bélához.

– Ivánnak nem szóltatok?

Béla széttárta a karját. Vállát vonogatta.

A nézők tapsoltak, és kiabáltak.

– Szerző! Szerző!

Egy hölgy a férjéhez. – Nem kéne Ivánnak telefonálni?

A színészek meghajoltak a függöny előtt. Közben döbbenten egymásra néztek.

Hol a szerző?

Ott álltam az előszobában, kifordult kabátzsebek, felhasadt bélések között. Teljesen szétmorzsoltam azt a fecnit. Az üres levegőben matattak az ujjaim.

Megtartották a bemutatót, és én nem mentem el.

Elmulasztottam.

Nem vette mindjárt elő. Először csak kissé oldalt dőlt, és úgy hanyagul benyúlt a zsebébe. Jánosi tanár úrra nézett, a kerek fejű, nagy bajuszos Jánosi tanár úrra és a szőke Ludwig Klárira. Figyelmesen nézte őket, várakozó jóindulattal. Majd csak csinálnak valamit. Mármint Jánosi tanár úr és Ludwig Klári.

Közben lassan feléje fordultak az arcok.

Hagara Öcsi radírral dörzsölte a padját. Állhatatosan és makacsul, mintha teljesen ki akarná radírozni ezt a padot, esetleg az egész osztállyal együtt. De közben csak őt figyelte: Omasicsot. A két Beke is feléje fordult, ez a két savótekintetű lány. Egy fiú a tenyerébe dűtötte a fél arcát, és szinte hangtalanul suttogta:

– Mindjárt előveszi a noteszt!

Omasics, az ötödik padban, az ablak mellett, még mindig úgy ült, hanyagul zsebre dugott kézzel. Mint egy igazgató, egy idegen iskola igazgatója, aki ellátogatott ide. Hogyan is mennek hát a dolgok errefelé? Szinte várni lehetett, hogy mindjárt beszélgetni kezd Jánosi tanár úrral.

„Hát, kedves kollégám, bizony nem áll valami jól ennek a lánynak az ügye. Hogy is hívják? A kis Ludwig… igen, igen, helyes kislány, nem mondom, de hát nem nagyon brillírozik.”

Talán ezt mondja majd Omasics, vagy valami ilyesmit.

Jánosi tanár úr arca fémesen csillogott. Eltűnődve, kissé csodálkozva nézte a lányt.

– Ludwig – mondta a tanár úr –, de hiszen te jelentkeztél.

A lány lelkesen rábólintott.

– Jelentkeztem!

Csöndes nevetés hullámzott át az osztályon. Két arc maradt csak komoly: Jánosi tanár úr és Omasics.

Ludwig lelkes rajongással nézett a tanárra. Ez a lelkesedés akkor sem tűnt el az arcáról, amikor Jánosi megkérdezte:

– Miért jelentkeztél? – Jánosi várt egy kicsit, az ujjait ropogtatta, majd elkínzottan: – Mégis, Ludwig, ha megmondanád, hogy miért jelentkeztél?

– Miért? – visszhangozta Omasics.

Jánosi meg se hallotta. Mintha csak a falak visszhangozták volna a kérdést.

Ludwig lenyűgözve bámulta a tanár bajuszát. Szólni nem szólt.

– Miről beszélgettünk? – Jánosi az ujjait ropogtatta. – Petőfi és Arany barátságáról.

(Néma, lelkes bólogatás.)

– Azt kérdeztem, ki mondana nekem valamit a két költő barátságáról. És akkor te jelentkeztél.

(Néma, lelkes bólogatás.)

Jánosi az osztály felé fordult, mintha onnan várna segítséget.

– Elfelejtette, hogy miért jelentkezett – mondta a két Beke közül az egyik.

Jánosi összehúzta a szemöldökét. (Omasics is összehúzta a szemöldökét az ötödik padban.)

– Te meg mit fecsegsz? – Jánosi beírt valamit az osztálynaplóba. – Óra közben nincs fecsegés.

Döbbent moraj futott végig az osztályon.

Omasics előtt ott volt a notesz. Nem lehetett tudni, mikor vette elő, de most már ott volt a padon. Még nem írt bele semmit, még várt. Mind a két kezét zsebre dugta, és a fejek fölött egyenesen szembenézett Jánosi tanár úrral. „Mit szól hozzá, kollégám, hogy egyesek mennyit fecsegnek!” – Valami ilyesmi volt az arcán. Majd széttárta a karját, és egy rovátkát tett az egyik Beke neve mellé.

Beke Irén.

Beke Magda.

Így következtek Omasics noteszában. Omasics a Beke Irén neve mellé tette a rovátkát. Pillanatig gondolkozott, aztán Beke Magda is megkapta a magáét.

És akik ezt látták, meg mertek volna esküdni, hogy Jánosi tanár úr, akit egyesek Uhunak hívtak, pontosan ugyanezt tette.

Ludwig helyrement. Vidáman, frissen, mint aki nagyszerűen szerepelt. Ahogy beért a padjába, még egyszer a tanárra mosolygott, aztán leült.

Jánosi pedig belebámult az osztályba, és felsóhajtott.

– Az előbb Kozaróczival megpendítettük ezt a kérdést, de most már senki se beszél nekem Petőfi és Arany barátságáról?

Kozaróczi kihúzta magát az ajtó mellett. Mégis ő pendítette meg ezt a kérdést.

„Mit várhatunk, kedves kollégám! – ingatta fejét Omasics. – Kitől várhatunk itt valamit?”

Súlyos, álmos csönd. A szürke ég mintha bejött volna az osztályba. Elképzelhetetlen, hogy bárki is megszólaljon. És akkor, egész váratlanul, akár egy padreccsenés:

– Leveleztek.

Jánosi arca megrándult. Mintha valóban padreccsenést hallott volna. Majd kissé fölemelte a fejét.

– Szűkszavú vagy, Kalocsai, túlságosan is szűkszavú vagy. És azt se bánnám, ha felállnál.

Ez már fenyegetően hangzott.

Kalocsai felpattant.

– Petőfi Sándor levelekben biztatta barátját, Arany Jánost, és ezek a levelek meg azok, amiket Arany János írt Petőfi Sándornak, bevonultak a magyar irodalom kincsestárába.

– Azért beszélj még egy kicsit róluk, mielőtt bevonultak volna a kincsestárba.

Omasics helyeslően bólogatott. Úgy, úgy, azért nem lehet ám ezt a kérdést ilyen könnyen elintézni.

No nem, a jó kalkulust ki kell érdemelni.

Omasics kissé közelebb húzta magához a noteszt, és a ká betűhöz lapozott. Kalocsai Tibor. Mit várhatunk a fiútól, lássuk csak.

Kalocsai beszélt, Jánosi tanár úr figyelmesen hallgatott.

Aztán már egy magas, barna lány állt a padban, a katedránál pedig Anikó néni ült. Majd a Kellner tanár úr. De a notesz még mindig ott volt Omasics előtt. Omasics olykor föléje hajolt, és beírt valamit.

A ceruza megállt a notesz felett, ő meg rántott egyet a vállán, majd sajnálkozva beírta az osztályzatot. Nem volt ő kegyetlen, de hát ha valaki nem tud!… Apró, finom kis mozdulattal ejtette be a jegyet. Ilyen elegánsan még Kürti tanár úr sem tudott osztályozni.

Csöngettek.

Omasics becsukta a noteszt, felállt. Ugyanúgy felállt, mint a többiek. Csak éppen megvárta, amíg mindenki kimegy. Már Kellner tanár úr is kint volt a folyosón, amikor aztán ő is megmozdult. A zsebébe csúsztatta a noteszt, és valósággal kivonult az osztályból.

Odakint már várták. Sorfal várta, mintha a tanáriból lépett volna ki.

– Hát ez nem volt könnyű! – mondta egy fiú.

Mire egy másik:

– Nem tudom, mi volt ma Kellnerrel. Egész órán feleltetett.

– Hja, hja! – Omasics széttárta a karját. Kellner tanár úr se csinálhatta volna különbül.

– Azt hiszem, velem nem volt baj. – A kefefejű Totyi félénken pislogott Omasicsra.

Omasics nem felelt. Az ablakhoz lépett, lebámult az udvarra. És mintha nem is hallotta volna azt a félénk, csöndes hangot.

– Ma felolvasod a jegyeket? Ma iskola után felolvasod a jegyeket? – Kis csönd. – Megígérted.

Omasics nem fordult meg.

– A diri ablaka alatt – mondta Totyi –, ott állnak mind a diri ablaka alatt. – Elhallgatott, majd elmélázva: – Csinos lányai vannak a dirinek, minden reggel látom, ahogy iskolába mennek. Ők innen mennek iskolába.

– És az a lány? – kérdezte Omasics. – Ott… ott az ablak alatt. Az a szőke?

– Idejár.

– Idejár! Szóval nem a Színművészeti Főiskolára? – Omasics a nyakát dörzsölgette, ahogy morogva hozzátette: – Nem mintha érdekelne.

– Szép haja van. – Totyi valósággal kilógott az ablakon.

A szőke hajfonat átúszott az udvaron. Hol a diri ablaka alatt volt, hol egy másik sarokban. Egy fekete lány ugrált mellette, aztán a két Beke.

– Izgága – legyintett Omasics. – A lányok mind izgágák.

Totyi úgy nézett rá, mintha fel akarná jegyezni ezt a mondást.

A következő percben lent voltak az udvaron, Pozderka, a kövér Novák, Erszényes, Totyi és ő, a nagy Omasics.

– Mi ez a nyüzsgés? – Omasics szigorúan körülnézett.

Most valahogy nem törődtek vele. Mintha nem is ő lenne a nagy Omasics, akinek notesza van, és aki osztályoz.

A szőke copfos lány hirtelen megállt Totyi előtt.

– Te leszel a szobor.

Totyi megmerevedett, és most valóban olyan volt, akár egy szobor.

– Miféle szobor? – kérdezte Totyi helyett Omasics.

– Akit leleplezünk – felelte a lány.

– Leleplezzük Arany János szobrát – mondta Pozderka.

– Aha – biccentett Omasics.

A lány a levegőbe intett, az üres levegőbe. – Ott van Arany János szobra. És most leleplezzük.

– Te az ába jársz – mondta Omasics.

– De az most egyáltalán nem fontos. – Megfogta Totyi vállát. – Majd rád adom a kardigánomat, az lesz a lepel. Kár, hogy nem elég fenséges a homlokod.

Omasics mozdulatlanul állt. Hallotta, hogy Pozderka Kázmér magyaráz.

– Tudod, ez a Král Bori az idén jött át hozzánk, és a hetedik ába jár.

Ez már úgy hangzott, mintha Pozderkának eszébe jutott volna Omasics notesza.

– Azt mondta, hogy nem fontos. – Omasics mereven előrelépett. Aztán, akárcsak egy láthatatlan zsinóron húznák a lány felé.

– Nem tudom, hogy mi bajod van a homlokommal – vonogatta vállát Totyi.

Král Bori előtte állt, és roppant szakszerűen nézte.

– Nem elég fenséges.

Totyi a homlokát dörzsölgette.

– Talán az enyém. – És azzal megjelent Omasics homloka.

– Be van nőve hajjal – intett Bori. – Akkor már inkább ez a fiú.

Omasics lehunyta a szemét. Mintha elszállt volna a homlokával együtt.

– Csudára be van nőve hajjal – ismételte Erszényes.

– Nem érdekes. – Omasics úgy állt, mint egy sértett szobor, amit soha, de soha nem leplez le senki. Úgy állt, és nézte, hogy mi történik Totyival.

– Tudod – mondta Totyi –, költőknek nem annyira fenséges a homlokuk, mint inkább borús.

Král Bori nem hagyta magát.

– Akárhogy is van, de be kell hogy ragyogja az értelem. – Hozzátette: – Az értelem fénye.

– Totyi homlokát! – Omasics összefonta a karját, és felnevetett. – Hogy a Totyi homlokát az értelem fénye!

De akkor Bori már intett Totyinak, hogy térdeljen le.

Totyi letérdelt, Bori ráterítette a kardigánját.

– Micsoda felhajtás! – Omasics még mindig úgy állt, összefont karral.

– Én tartom a beszédet – mondta Bori. – Avatóbeszéd nélkül nincs szoborleleplezés.

– Hű, de okos valaki! – ingatta fejét Omasics.

Král Bori úgy lépett oda Totyihoz, mint aki máris el akarja kezdeni a beszédet.

Totyi maga alá csúsztatta a két kezét, és rácsücsült. – Arany János a Toldi második részén töpreng.

– Miért éppen a második részén? – kérdezte Erszényes.

Totyi a kardigán alatt: – Mindenki tudja, hogy a Toldi szerelmén gondolkozott a legtöbbet.

Biró Olgi szórakozottan bólogatott, majd kibökte. – Én leszek Piroska.

Ez olyan váratlan volt, a többiek meg se tudtak szólalni. Olgi meg odahajolt Totyi fölé.

Ez volt az a pillanat, amikor Novák hozzájuk lépett.

– Én leszek Toldi Miklós. – Meglökte Totyi vállát. – Akin éppen gondolkozol.

– És olykor én is eszébe jutok, az öreg Bence – mondta Erszényes, ahogy leguggolt Totyi mellé.

Pozderka megjegyezte, hogy a szoborcsoport elképzelhetetlen Toldi György nélkül. Kállay Márta átölelte Pozderkát és Novákot. – A Toldi gyerekek anyja se hiányozhat.

Omasics, a nagy Omasics egy darabig elgondolkozva nézte a szoborcsoportot. – A költő barátja, akit annyit buzdított a leveleiben. – És már ott guggolt Totyi előtt.

Král Bori fölrántotta Omasicsot.

– Szó sincs semmiféle szoborcsoportról! Nincs se költő barátja, se öreg Bence.

Erszényes és Biró Olgi eltűntek.

Bori most már igazán megkezdhette volna a beszédet, de akkor csöngettek. Egy mozdulattal lekapta kardigánját Totyiról, és kiszaladt az udvarról. Utána a többiek.

Nem maradt ott senki, csak Totyi és Omasics. Totyi fél térdre ereszkedve, mintha még várna valamire.

Omasics megfogta a karját, és talpra állította.

– Elfelejtettek leleplezni. Igazán nem is tudom, hogy történt, de téged valahogy elfelejtettek leleplezni.

Aztán, ahogy kifelé mentek az udvarról, megkérdezte.

– Ki ez a Král Bori? Azonkívül, hogy az ába jár?

Odabent, az osztályban, nem vette elő a noteszt. Az üres padra bámult.

 

 

– Ma nem érek rá. Egyszerűen nincs időm.

Kint álltak az iskola előtt. Omasics, Totyi, a két Beke, Novák, Erszényes, Pozderka és a többiek. Ott volt Ludwig is. Éppen olyan rajongó lelkesedéssel nézett Omasicsra, mint Jánosi tanár úrra.

Egymás után pattantak ki a kapuból fiúk és lányok. Voltak, akik egy csomóban rohantak. Majd egy oszlop szépen, rendben – aztán néhány magányosan nekilóduló táska.

Omasics egy arcot várt. Egy kedves, meglehetősen pimasz arcot. De az az egy nem tűnt fel.

Omasics legszívesebben minden arcba belepofozott volna. Egyik se Král Bori! Nem, hát ez reménytelen. Totyira pillantott, és ha lehet, még komorabban megismételte.

– Se időm, se kedvem felolvasni az osztályzatokat. – Hirtelen a homlokához nyúlt. – Azt mondta, be van nőve hajjal.

– Ki mondta? – Totyi valahogy úgy volt előtte, mint egy szög, amit leejtettek a földre.

Omasics keze egy lassú mozdulattal lecsúszott a homlokáról. Az arca megkeményedett, valósággal megkövült.

– Hát jó. Felolvasom.

Ez úgy hangzott, hogy Totyi lélegzete is elállt.

Omasics elővette a noteszt, és végignézett a társaságon. A tenyeréhez ütögette a noteszt, és külön megnézett magának minden arcot. Aztán megfordult, elindult a tér felé.

Csak éppen a kocsiúton kellett átvágni, de Totyi mégis úgy érezte, hogy három tengeren kelnek át. Ő maga olyan összekötőféle volt Omasics és Pozderkáék között. Olykor előrefutott Omasicshoz, mintha mondani akarna neki valamit, aztán lemaradt.

Omasics felült egy pad támlájára. Így ült mereven, mozdulatlanul, akár egy oszlopdísz.

Előtte a többiek. Álltak és figyelték, ahogy Omasics a noteszban lapoz. Ahogy olykor fölpillant, majd megint visszasüllyed.

– Az a kérdés – mondta a két Beke közül az egyik –, hogy névsorban kezdi-e?

– Összevissza lapozgat.

– Az még nem jelent semmit.

– Á, nála sosem lehet tudni.

– A múltkor is, mi volt…

– Nála sosem lehet tudni.

Omasics fölnézett, egyszerre csönd lett.

Omasics várt egy kicsit, aztán kiejtett egy nevet.

– Erszényes.

Erszényes meg se mozdult. Nyelt egyet, a vállát vonogatta, aztán mégis elindult a pad felé.

– Lehet, hogy egész jól megússza – mondta Totyi.

Erszényes dermedt rémülettel nézett Omasicsra. Olyan képet vágott, mintha nem nagyon bízna benne, hogy „jól megússza”.

– Kezdjük talán a történelemmel.

– Kezdjük – nyögte Erszényes.

– Szerinted milyen volt az utolsó feleleted? – Zord kérdés volt ez. Zord és megsemmisítő.

Erszényes nem is tudta, mit mondjon.

– Hát olyan – bökte ki végül.

– Olyan – bólintott Omasics.

– Nem éppen a legrosszabb.

– Szerinted rosszabb is lehetett volna?

Erszényes elnémult.

– Kettes – mondta Omasics. – Magad is beláthatod, hogy nem adhattam mást, mint kettest.

– De hát egészen jól tudtam az Aranybullát. – Segélyt kérően nézett hátra.

– Az Aranybullával nem volt baj – mondta Pozderka.

Mire Omasics: – Csak éppen nem tudta, hogy mikor adták ki.

– De aztán megmondtam.

– Amikor már helyreküldtek. – És újra megismételte, hogy egy ilyen feleletre nem adhat kettesnél jobb jegyet. Ha ugyan azt a szánalmas dadogást feleletnek lehet minősíteni.

Így mondta: minősíteni.

– Földrajznál egy kicsit jobb a helyzet.

– Egy kicsit – sóhajtott Erszényes. Mint akit már elnyeltek a hullámok.

A számtan következett.

– Nem, nem, Erszényes, hát erről talán ne is beszéljünk. Hármas! Hármas! – Akárcsak harangok konganának.

Erszényes szeretett volna valamit mondani, de Omasics legyintett, és Erszényes eltűnt ebben a legyintésben.

– Pozderka Kázmér! – Aztán, ahogy ránézett arra a nyurga fiúra. – Csalódtam benned, Pozderka Kázmér.

– Mit mond? – kérdezte hátul Ludwig.

– Csalódott Pozderkában.

Maga Pozderka meglehetősen ostoba képet vágott. Mint aki nem nagyon érti, hogy is lehet benne csalódni. Aztán, ahogy Omasics továbbfolytatta, egyre jobban lehervadt.

– Remek startod volt. (Mélységes szemrehányás és fájdalom). Az elsők között voltál. Aztán szépen visszacsúsztál. Mondd, hogy tudtál így letörni?

– Mit mond? – kérdezte hátul Ludwig.

– Pozderka letört.

Valóban! Pozderka most már úgy állt Omasics előtt, mint aki teljesen letört. A földet nézte, és közben zuhatagszerűen ömlött rá.

– …azzal kezdődött, amikor fogalmazást írtunk egy téli reggelről, emlékszel, Pozderka?

Pozderka emlékezett.

Emlékezett rá, hogy Jánosi lejött a katedráról, kezében a nyitott füzettel, hogy megálljon az első padnál. „Téli reggel. Írta: Pozderka Kázmér. Téli reggel, ha felkelek, mindig álmos vagyok. Nyáron nem vagyok olyan álmos, de azért akkor is álmos vagyok.” Jánosi kis szünetet tartott. – Hát, Pozderka, én már ettől az írástól vagyok olyan álmos, de olyan álmos!… Még szerencse, hogy nem írtál többet! – Ezt mondta Jánosi.

A többiek meg nevettek.

Most csönd van, senki se nevet. Csak egy hang hallatszik. Az Omasicsé.

– Egyáltalán, mintha az utóbbi időben kicseréltek volna. Én a te helyedben meg se merném kérdezni, hogy állok például…

És csak sorolta, sorolta a jegyeket.

De már nem is Pozderkának, hanem Selmeczi Lekszinek, Hátszegi Jutkának és a többieknek.

– Feljöttél – bólintott Totyi felé. – Az utóbbi időben határozottan feljöttél.

– Rákapcsoltam.

– Azért földrajzból nem brillíroztál a múltkor. Azt aztán igazán nem lehet mondani.

– Majd rákapcsolok.

Omasics valami olyasfélét morgott, hogy: remélem is! Azzal elbocsátotta.

– Semmi vész – mondta Totyi. – Tudtam, hogy föciből nem vagyok éppen a legjobb, de különben…

– …különben kivétel vagy! – vágta rá Erszényes.

– Kivétel? Én?

– Mindenki tudja, hogy még a rajzlapját is te veszed meg, te reszeled a gombjait a gombfocicsapatban.

– Az csak egyszer volt.

– Szépen!

Omasics fölnézett a noteszból, és Erszényes elhallgatott.

– Beke Magda!

A két Beke közül az egyik előlépett. Hallgatta, hallgatta az osztályzatokat, aztán egyszer csak azt mondta:

– Magda néni meg volt velem elégedve.

– Föciből? – Omasics a notesz fölött Beke Magdára nézett. – Azért, mert nem borította rád a katedrát? Mindenki tudja, hogy Magda néni milyen. Mosolyog, bólogat, és közben simán becsúsztat egy kettest.

– De nem nekem.

Omasics bármit is mondhatott, egyre csak azt ismételte:

– Magda néni nagyon is meg van velem elégedve.

– Nagyon is! – Omasics most már tombolt. – Méghogy nagyon is! Hát tudd meg, hogy elhúz, vagy kegyelemből átenged… kegyelemből, igenis. Most pedig tűnj el!

Pilczernek ötből ígért biztos bukást, Vámosinak megesküdött, hogy évekre bérelt helye van a hatodik bében. – Az unokámmal fogsz együtt járni.

Összecsapta a noteszt.

– Kész. Végeztem.

Úgy ült a padon, mint akinek többé már semmi kedve leszállni.

– Nézünk bélyeget? – kérdezte Totyi.

– Nem nézünk bélyeget.

Totyi még ott álldogált egy kicsit a pad előtt, aztán megfordult és elment.

A többiek is elmentek.

A két Beke és Pozderka Kázmér megálltak a tér sarkán. Pozderka visszanézett Omasicsra, és azt mondta.

– Valóságos vérfürdőt rendezett.

– Nem állok olyan rosszul – ingatta fejét az egyik Beke. – Nagyon jól tudom, hogy azért én nem állok olyan rosszul.

Erszényes és a szőke kis Ludwig Klári lehorgonyoztak egy cukorkásbolt előtt.

– Még javíthatok – bólogatott Erszényes. – Omasics azt mondta, hogy még javíthatok.

Totyi a bélyegeket nézte a postafiók kirakatában. Színes bélyegek: kék, rozsdabarna meg sárga kockák. Hirtelen elment a kedve az egésztől. Elfordult a kirakattól. – Hogy én kivétel vagyok?! Mindenki tudja, hogy Omasicsnál nincs kivétel. – Elragadtatva ismételte a barátja szavait: – Nálam nincs estrawurst! Nálam csak a tudás számít.

Megmámorosodva ordított rá egy járókelőre.

– És ha a kedves papád és mamád kézen fogva jönnek be hozzám, akkor is elhúzlak!

Omasics végre leszállt a padról. Átment a téren, és a homlokát dörzsölgette.

– Miért mondta, hogy be van nőve hajjal? Miért?…

Amikor délután átment Omasicshoz, még mindig arra gondolt. Mit hülyéskedtek ezzel a kivételezéssel? Oma sohase szokott kivételezni.

Így hívta magában: Oma.

És ilyenkor az is eszébe jutott, hogy akadtak össze. Ő, Totyi és Omasics. Mert az még semmi, hogy egy osztályba jártak. Omasics sok mindenkivel jár egy osztályba, akit észre se vesz. Pozderka Kázmér vagy Erszényes neki annyi, mint a levegő.

Hát tulajdonképpen nem indult ez valami dicsőségesen. (Azt, hogy barátság, Totyi még magában se merte kimondani.)

A kis Juhász odanyomta Totyit egy falhoz, és jobbról-balról pofon vágta. Kellemetlen fickó volt a kis Juhász. Olykor elkapott valakit, és iszonyúan felpofozta. Csak úgy. A szegény ürge nem is tudta, hogy miért kapja a pofonokat. Totyi se tudta. Talán a piros svájcisapka miatt. Mert egyesek szerint ő abban olyan, mint egy negyedikes. Pedig ő rém erős.

Aztán egyszerre csak lehámozták róla a kis Juhászt. Igen, valaki a nyakánál fogva fölemelte a levegőbe.

– Nem is tudtam, hogy ilyen erős vagy – mondta Omasics. Jobbról és balról lemázolt egyet.

A kis Juhász azóta előre köszön Totyinak.

– Elláttad a baját? – kérdezte egyszer Pozderka.

Mire Totyi szerényen:

– Megkapta a magáét.

Amikor Omasics közbelépett, Totyi azt mondta: – Kösz, Omasics, ez igazán nagyon rendes volt.

– Ide figyelj – szólt rá Omasics –, nekem ne köszöngess semmit. Inkább menjünk bélyeget nézni.

Akkor mentek először bélyeget nézni. Aztán Omasics bevágta: – Osztályozni fogok, már megvettem a noteszt.

Megmutatta Totyinak a fekete noteszt.

(– Én láttam először – mesélte később Totyi a többieknek. – Akkor is ott voltam, amikor megcsinálta a névsort.)

Mások is megpróbáltak osztályozni. Strém Pistának is volt notesza, Lencsésnek is, Verebesnek is.

Strém Pista vigyorogva bólogatott a notesz fölött. – Megbuksz, öregem, földrajzból megbuksz.

Totyi meg csak legyintett. – Mit tudsz még mondani? – Azzal otthagyta Strém Pistát, aki soha többé nem vette elő a noteszt. Lencsés pedig mindenkihez odament. – Akarod tudni, hogy feleltél? Felolvassam? – Könyörgő hang, könyörgő tekintet. Totyi megint csak legyintett. – Mondjak valamit? Ne olvasd fel. – Verebes vadul csapkodta a noteszt az utolsó padban. Egyszer össze is gyűjtött egy kis csapatot, és kivonult velük a térre. Felolvasta az osztályzatokat. Aztán valaki, talán éppen az egyik Beke, azt mondta:

– Megbuksz, Verebes.

Verebesnek abban a pillanatban vége volt. Vacogva ismételgette. – Még javíthatok, még javíthatok.

Csakhogy ezt már senki se hallotta. Verebest otthagyták, nem törődtek vele.

Egy biztos: Omasiccsal ez nem így volt. Ki merte volna azt mondani: – Megbuksz, Omasics. – Senki. Mert Omasics egyszerűen a szemébe nevetett volna.

Totyi most megállt a sarkon, kihúzta magát, és szinte hangosan mondta:

– Oma a legjobb tanuló. – Ránézett egy postásra. – Vagy legalábbis egyike a legjobbaknak.

A postás vállat vont, és bement a házba. Totyi meg körülnézett az utcán. Mintha keresne valakit, akinek Omasicsról mesélhet.

Egy fehér köpenyes lány futott előtte, kiflivel a kezében. Arca merev, haja feltupírozva.

Totyi a lányt nézte, és azt mondta:

– Azért ehhez még hideg van.

– Mit motyogsz? – A lány hirtelen megállt a két kiflivel. Roppant szigorúan nézett Totyira.

Nem, gondolta Totyi, ezt a lányt nem érdekli Omasics. De még Omasics notesza se érdekli.

– Azért még nem lehet kabát nélkül szaladgálni.

A lány, ha lehet, még szigorúbb arcot vágott. – Micsoda kis pofa! – Váratlanul elmosolyodott. – Csak átszaladtam kifliért.

– Ebből lesz a megfázás.

– Ó, te! – A lány csavart egyet Totyi orrán. Aztán megpörgette Totyit. – Már a nyakadba lóg az a kis pihe haj, éppen ideje, hogy borbélyhoz menj. Gyere hozzánk, majd én rendbe hozlak. – Azzal eltűnt a Fodrászat tábla alatt.

Férfi, női fodrászat – olvasta Totyi. Igen, azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy borbélyhoz menjek. Valaki azt mondta: művészfrizurám van. De ugyanaz a valaki azt is mondta, hogy a művészeknek már nincs is frizurájuk. Ki hord ma már ilyen hosszú hajat!

– Eljövök ide, és Omasicsot is elhozom. Majd egymás mellett ülünk és beszélgetünk.

Nagyszerűen el tudta képzelni. Fehér kendő a nyakukban, és beszélgetnek. Esetleg újságot olvasnak. – Igaz, hogy a Gyomlai tanár úr felesége színésznő? – Persze, Gy. Bánhidi Margit, így van a plakáton. – Láttad azt a filmet, hogy Csak ketten játszhatják? Te, abban van egy kislány, a papája egészen becsavarodik mellette. Erről jut eszembe, apa azt mondta, hogy az Édes élet nem is olyan izgalmas. Mást várt. – Mit várt a papád? – Azt nem tudom, de mást várt.

– Semmi kedvem annyi fejet leöblíteni.

Král Bori állt mellette. Bizalmatlanul nézte a kirakatot.

– Mások haját mosni! Aztán benyomni őket a bura alá. – Úgy hangzott, mintha már órák óta ezen veszekednének.

– Talán mégis tanítani fogok. – Eltűnődött. – Igaz, nincs kedvem másokkal vesződni.

Totyinak eszébe jutott, amit Erszényes mondott. – A legcsinosabb lány az iskolában. Bébéhez hasonlít.

Totyi már több filmen is látta Bébét.

– Hát talán így profilból.

– Mit, profilból?

– Profilból tényleg hasonlítasz egy kicsit Bébéhez. Ha sokáig néz az ember.

– Csak azt szeretném tudni, ki találta ki ezt a butaságot. – Nem olyan nagy butaság. (Igazán nem lennék megsértve, ha valaki azt mondaná: kiköpött Marcello vagy.)

Kis szünet. Majd a lány:

– Andrea a főiskolára akar menni, pedig nincs is semmi tehetsége.

– Ki az az Andrea?

– Egy barátnőm. Nem érdemes róla beszélni. Szerinted melyik a világ legmagasabb felhőkarcolója?

– Gőzöm sincs.

– Az jó. Utálom azokat, akik mindent tudnak.

Ezt megúsztam, de ki tudja, mi jön még. Hangosan pedig azt mondta:

– Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál.

– Mit beszélsz?

– Olyan vagy, mint az a mesebeli anyóka. Ha véletlenül nem találom el, hogy mire gondolsz, hajaj, jobb, ha lelépek.

– Á, ne hidd. Andrea se talál el semmit. Tőle jövök. Gyászosan áll számtanból, gyászosan. – Bori a fejét ingatta, ellépett a kirakattól.

– Én meg egy barátomhoz megyek.

– Ki az?

– Omasics. Biztosan hallottál róla.

– Nem hallottam róla.

– Tudod, az a fiú, aki… – Elakadt. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon Omasicsról. De ez nem is volt fontos, mert a lány félbeszakította

– Hat szó…

– Hat szó?

– Hat szót kaptam. Abból kell megírni az egészet.

Totyi még mindig nem értette. – Mit kell megírni, milyen hat szóból, és kinek?

– Zsuzsi néninek – mondta Bori. – Hat szóból kell megírni a házi feladatot. Hat szót adott, és abból ki kell találni az egész történetet.

– Hat szó.

És most, mintha egy vonalas füzetben sétálnának: Bori és Totyi. A lap szélén egy-egy szó:

Tér, kánikula, eső, pad, kapualj, utca.

– Ebben minden benne van – bólintott Totyi.

– Csak hat szó. – Bori meglehetősen reménytelen képet vágott.

– Várj csak – intett a fiú. – Az emberek utcákon és tereken sétálnak.

– Jól indul – mondta Bori savanyúan. – Ez aztán jól indul.

Totyi nem törődött vele.

– Az emberek kánikulában sétálnak az utcákon és a tereken.

Utcákon és tereken sétáltak az emberek. Valósággal támolyogtak a hőségtől. Egy idősebb férfi megállt, és azt mondta, hogy nem is emlékszik ilyen nagy melegre. – Pedig megértem már néhány nyarat! – Egy kövér asszonyság leült a tér padjára. – Egy lépést se megyek tovább. Lehet, hogy ma nem lesz ebéd, de egy lépést se megyek tovább. – Egy lány elájult, ki kellett hívni a mentőket. Egy másik lány meg azt mondta: zivi lesz. – Senki se hitte el. Az emberek csoportokba verődtek, és arról beszélgettek, hogy ezen a nyáron talán nem is lesz már eső. – A föld kiszárad. – Én nem vagyok föld, de én is kiszáradok. – Limonádé! Limonádé! – A limonádé kifogyott. Fagylalt pedig már a Gyula bácsinál se volt. Pedig Gyula bácsihoz már csak akkor mentek, amikor már sehol máshol nem volt fagylalt. Gyula bácsi fagylaltjától mérgezést lehetett kapni, és az Angyal Mari meg is halt. – Szörp se volt, semmi se volt. A lány, aki azt mondta, hogy zivi lesz, beállt egy kapu alá. – Már nem is érdemes továbbmenni. – A többiek meg csak nézték, ahogy ott áll a kapuban, és a hasukat fogták, úgy nevettek. De aztán már nem nevettek, mert egy pillanat alatt minden elsötétedett, és a nyakukba szakadt a zuhé, ők meg apró, ugráló esőcseppek voltak, buborékok, és mind szétpattantak.

– Na és? – kérdezte Král Bori. Mint aki várja, hogy Totyi még mondjon valamit.

– Nincs na és.

– Egész ügyes kis történet, csak nem nagyon értem azt a fagylaltos Gyula bácsit.

– Ki lehet hagyni. De én nem hagynám ki.

– A lánynak volt magához való esze, de hogy a többiek mind olyan buták legyenek!… – Bori egyre elégedetlenebb volt.

– Akkor legfeljebb írd azt, hogy még egy fiú is behúzódott a kapu alá. Igen, az jó lesz.

Bori nem is hallotta.

– Te tulajdonképpen egész értelmes tag vagy! Hogy mik vannak! Ezzel az óvodás pofáddal. De mi az, hogy zivi meg zuhé, ilyen szavakat egy doliban nem lehet leírni.

– Akkor ne írd le.

– Majd meglátom. – Bori oldalt lépett. – Jó kis alak vagy – és eltáncolt. Aztán mielőtt végképp eltűnt volna, még visszaszólt. – Csak tudnám, ki találta ki, hogy Bébéhez hasonlítok?

– Elnézés – mondta Totyi –, azért ez nem olyan nagy szerencsétlenség. Elnézés.

Omasics vezényelt.

A mamája bent feküdt a másik szobában, ő meg a londoni filharmonikusokat vezényelte. Előtte a rádióműsor. Brahms: a-moll kettősverseny. Nathan Milstein – hegedű, Gregor Pjatigorski – gordonka. Nathan Milstein nagyon szeretett Omasiccsal „dolgozni”. – Virtuóz karmester, de sohasem könnyelmű. – Pjatigorski egy kicsit félt tőle. – Néha olyanokat tud mondani… Áldott jó fiú, de ha valami nem tetszik neki, hát akkor nem lehet megállni előtte. Egyszer majdnem hozzám vágta a pálcáját. – Mire Nathan: – Az már régen lehetett, mert Omasics évek óta pálca nélkül vezényel.

A londoni filharmonikusok rajongtak Omasicsért.

– Stoki fénykorában se volt ilyen – mondta Mr. Bates, a második hegedűs.

– Ura a zenekarnak – bólogatott Izabella kisasszony a hárfánál.

Senki se szólt egy szót se. Mindenki tudta, hogy Izabella kisasszony fülig szerelmes Omasicsba.

Omasics, aki ura volt a zenekarnak, egy lépést hátrált. Karját széttárta, mintha át akarna repülni a zenekaron.

– Ó, mama! – sóhajtott egy lány a közönség soraiban – ha megismerhetném…

– Tavaly még Lorint akartad megismerni.

– Ó, mama, most már rá se tudok nézni Lorinra!

Kint a hatalmas plakát:

Dirigent: Omasics.

Omasicsot pedig vitte, röpítette a zene. Ő meg magával vitte, röpítette a zenekart és a közönséget.

Omasics anyja átszólt a másik szobából.

– Ez a Brahms csak ilyen ütenyeléseket írt?

Omasics karja megállt a levegőben. Úgy maradt egy darabig, felemelt karral. A rádió barna dobozát nézte, a kopottas szőnyeget a rádióasztalka előtt. A zenekar Brahmsot játszott, Nathan Milstein hegedült, Gregor Pjatigorski gordonkázott. Omasics odament a készülékhez, kicsit az ablak felé csavarta a gombot. Aztán beszólt a sötét szobába.

– Felébredtél, anya?

– Nem is aludtam. Tudod, az ízületeim… a fejem is fáj.

– Kicsit hangos volt a rádió. – Bűntudatosan húzogatta az orrát. – Csináljak egy kávét?

– Majd később. – Megreccsent az ágy. – Ugye, ez a Brahms nem írt semmilyen operát, csak ilyeneket, ahol hegedülnek meg zongoráznak?

– Gordonkáznak.

– Persze, gordonkáznak.

– Csináljak egy kávét?

– Majd később. De nem feleltél rendesen, sose felelsz rendesen.

A fiú a sötét szoba előtt állt. Egyik lábát kihúzta a papucscipőből, és a padlót sikálta, aztán a másik lábát sikálta. „Csak ezt ne! Csak erről ne kelljen beszélni!” Úgy nézett a rádióra, mintha bocsánatot akarna kérni Brahmstól.

– Nem, anya, azt hiszem, sosem írt operát.

– Nem volt komoly ember.

– Csinálok egy kávét.

Még hallotta anya hangját, de akkor már kint volt a konyhában. Régimódi kávéfőzőjük volt, olyan nyeles, és ha a kávé forrni kezdett, le kellett kapni a gázról. Megtörtént, hogy néha egy kicsit később kapta le.

A kisboltból hozta a kávét.

Szerette a kisboltot, szerette, hogy Julika mindjárt azt mondja. – Tíz deka darált kávét. Zselét is visz a mamának?

Julika ledarálta a kávét, ő meg várt. Hallgatta azokat, akik bent voltak a kisboltban. A kalauznőt, aki feketét ivott a pultnál, és arról beszélt, hogy neki tulajdonképpen nem volna szabad feketét inni. Mire egy kövér, szürke sálas nő: – A fekete nem árt. Egy időben kitalálták, hogy árt a szívnek, de semminek se árt.

Omasics előtt megjelentek a kisbolt vendégei, és közben majdnem kifutott a kávé.

Anyát hallotta bentről.

Nem értette, mit mond, de úgyis tudta.

„Nem beszélsz semmiről, sose beszélsz semmiről, hogy mi volt az iskolában, és most meg ezzel a Brahmsszal.”

Omasics kiöntötte a kávét.

Egy kis cukor, éppen csak egy kis cukor, legközelebb majd ezt is kell hozni. Velosát is kell hozni, fenyőfürdő-tablettát. Legalább ötöt. A drogériát is szerette a kisbolt mellett. Főként, ha sokan voltak, és várni kellett. Nagyon csinos kisasszony volt a drogériában. Igaz, hogy hamar elintézte az embert. – Öt tabletta? – Szigorúan néz, de mégis, mintha mosolyogna. Vadító abban a fehér köpenyben. Vörös hajjal még vadítóbb volt. Most éjfekete a haja, de azért így is éppen eléggé… Egyszer megkérdezte. – Már borotválkozik?

Omasics végigsimított az arcán. Nem, hát egyelőre nyoma sincs szakállnak. A kisasszonyt különben látta egy fiúval a villamosmegállónál. Egy vézna, tejfölösképű fiúval.

Megszólalt Kong Atya. Omasics minden egyebet elfelejtett.

Kong Atya ősidők óta lent ült a ház mélyén, a csövek mélyén, és néha megszólalt. Néha megkongatta a csöveket, hogy tanácskozásra hívja mindazokat, akik odalent élnek a csövekben.

Omasics még kisfiú korában hallotta először ezt a titokzatos tam-tam jelet. Akkor rájött, hogy Kong Atya szólítja az embereit.

Kong Atya itt fent élt valamikor, övé volt minden, de aztán leköltözött a mélybe. Valami miatt megdühödött, és most odalent ül és vár. Talán arra vár, hogy akik idefent laknak, nagyon is biztonságban érezzék magukat, és akkor majd egyszerre csak előlép a csövekből. Most még vár, de majd egyszer!…

Omasics kihúzta magát, és azt mondta:

– Én veled vagyok.

Tudta, hogy ez nem számít. Kong Atyának semmi se számít, amit idefent mondanak, és ami idefent történik.

Omasics akkor is ezt mondta, amikor először hallotta a kongatást.

– Én veled vagyok.

Annál rosszabb, gondolta, ahogy most kint állt a konyhában. Kong Atya megveti az árulókat.

Kong Atya még egyet-kettőt kongatott, aztán elhallgatott.

Omasics bevitte a feketét.

Odabent még mindig szólt a zene, de Omasics nem állt a zenekar élére.

– Jó a kávé. – Anya felült az ágyban. – Mindig jól eltalálod.

– Zárjam el a rádiót?

– Dehogy, hiszen nem zavar. Hogy lehet az, hogy Brahms sose írt operát?

– Nem tudom.

– Gondoltam, hogy ezt mondod. – Anya fölnézett rá. – Igen, anya, nem, anya. Az iskolában is ilyen keveset beszélsz?

A fiú elmosolyodott, és kivitte az üres csészét.

Csöngettek. Totyi bukott be az ajtón.

– Bejöhet – mondta Omasics anyja. – Az a kis dugó, hát persze hogy bejöhet. Ő mindig tud valami érdekeset.

És csakugyan. Totyi odaszaladt az ágyhoz, és már mondta is:

– Zsuzsi néni egyszerűen leültette Szebehelyi Szilárdot. Azt mondta, hogy ha nem tud, nem tud, ne makogjon.

– Szebehelyi Szilárd. – Omasics az ágy végében állt. – Tavaly az ába járt, ő volt a legjobb.

– A Piri néninél! Mert az mindent elnézett neki: így Szilárdkám, úgy Szilárdkám, mert az apja…

– Az apja? – Anya felkönyökölt. Valósággal felfrissült.

– Valami főfejes – bólintott Totyi. – Kocsijuk van, fekete Merci. És a Szilárd már teljesen elpofátlankodott.

– Azt hitte, hogy neki mindent lehet. – A fiára nézett. Szemrehányóan nézett a fiára. – Te erről egy szót se szóltál.

– Már a mamája is bent volt a Szebehelyinek. Á, de a Zsuzsi nénit nem lehet meghatni! A Zsuzsi néninél nincsenek szívhangok.

– Szívhangok! – nevetett anya.

– Arról fuvolázott, hogy a Zsuzsi néni járhatna hozzájuk, a Zsuzsi néni meg azt mondta, hogy ő nagyon szívesen elmegy hozzájuk, ha meghívják, de attól még a Szilárd vígan megbukhat.

– Lehet, hogy mégse hívják meg a Zsuzsi nénit – mondta Omasics.

Átment a másik szobába. Totyi meg csak beszéljen.

A londoniak még mindig nem akarták befejezni Brahmsot.

Nathan félelmetesen belelendült.

Omasics hallgatta egy darabig. Aztán valaki megérintette a vállát.

– Elaludt. – Totyi Omasics mellett állt, fejével a másik szoba felé intett. – Azt mondta, hogy csinálj teát. Azt mondta, hogy senki se tud olyan feketét meg teát csinálni, mint te.

Omasics dörmögött valamit, és elcsavarta Nathant. Már ment volna a konyha felé, de Totyi megfogta a karját.

– Találkoztam vele.

– Kivel?

– Azzal a lánnyal, aki leleplezte Arany Jánost.

– Arany Jánost?

– A szobrát. Azazhogy engem, merthogy nekem olyan költői homlokom van.

A szőke hajfonat átúszott Omasics előtt. Az a lány!… Ott ült az első sorban, amikor ő a londoniakat vezényelte. De előzőleg kint álldogált a plakát előtt, és többször elolvasta: Dirigent: Omasics.

– Beszéltetek egymással? – El se tudta képzelni, hogy az a lány Totyival beszélgessen. Egy ilyen kis nokedlivel.

– Mi az hogy!? Azt mondta, segítsek neki megírni egy dolgozatot.

– Hogy menj fel hozzá?

– Azt nem mondta.

– Hát akkor?

– Talán azt se mondta, hogy segítsek. Csak éppen, hogy nem boldogul azzal a hat szóval. Tudod, hat szóból kell nekik megírni az egészet.

Omasics eltűnődött.

– Hat szóból sokat ki lehet hozni. Igaz, nem mindegy, hogy milyen hat szóból.

– Nem mindegy. – Úgy nézett Omasicsra, mint aki most megadja azt a hat szót, amiből mindent a világon meg lehet írni.

Omasics hallgatott, majd hirtelen megkérdezte.

– Az a szó, hogy krokodil, benne van?

– Nincs benne.

Omasics vállat vont, aztán Totyira nézett. – És ő kezdett veled beszélgetni? – És mielőtt a másik felelhetett volna. – Nem kérdezte, hogy kik a barátaid… hogy ismersz-e engem, vagy hogy talán éppen hozzám jössz?

– Nem, nem kérdezte – mondta Totyi. Aztán, mint aki meglátott valamit a barátja arcán. – De talán csak azért nem kérdezte, mert úgyis tudta.

– Tudta? – Omasics felcsillant. – De hát honnan?

Totyi olyan képet vágott, mintha neki is hat szóból kéne összehozni valamit. – Az úgy van – kezdte kissé bizonytalanul –, hogy téged elég sokan ismernek az iskolában.

– Nem mondom.

– Meg azért engem is ismernek egypáran.

– Nem mondom.

– És azt is tudják, hogy mi ketten barátok vagyunk. Olyan igazi, jó barátok, hát nem?

Omasics bólintott. Úgy nézett a barátjára, az igazi, jó barátjára, mintha váratlanul valami kitüntetést akarna a mellére tűzni.

Totyi meg egyre határozottabban:

– Biztos, hogy Král Bori is tudja. Aztán talán tőled fél egy kicsit.

– Tőlem? – Ez meglepte Omasicsot. Nem nagyon értette, hogy miért fél tőle Král Bori. De azért nem kérdezett többet. Úgy érezte, hogy Totyi csodálatos dolgokat fog vele közölni.

– Ez már így van, Oma, hogy tőled félnek egy kicsit. Nemcsak a notesz miatt, hanem, mert van benned valami.

Ő meg biztatóan nézett Totyira. „Csak tessék, csak mondd. Szóval van bennem valami…”

– Král Bori is így van vele. – Kis szünet. – Előbb velem szeretne jóban lenni, aztán ha majd engem megpuhított…

– Ha majd téged megpuhított? Miért kell téged megpuhítani?

– Hát ha majd számíthat rám, hogy szólok egy-két szót az érdekében. – Nyelt egyet. – Nálad.

– Várj csak. – Omasics kiment, süteményt hozott be Totyinak. – Azt gondolod, hogy nem meri mindjárt nálam kezdeni?

Totyi biccentett. Felelni nem tudott, egy csokikeksz lógott ki a szájából.

– Iszol teát? – kérdezte Omasics.

– Nem, köszi szépen.

– Várj csak, van itthon parádi víz, anya szereti.

Totyi olyasmit dünnyögött, hogy ő ugyan nem nagyon ismeri a parádi vizet, de hát ha Omasics mamája szereti…

– Záptojás – mondta, ahogy Omasics kitöltötte a vizet.

– Záptojás?

– Olyan szaga van.

– Anya azt mondja, jót tesz a gyomornak.

– Persze, a gyomornak. – Akárcsak iszapot nyelt volna. Rémülten pislogott Omasicsra. Ki tudja, most majd kalmopyrin jön, mert az is jót tesz valaminek.

– Szóval úgy gondolod, hogy tulajdonképpen velem akar megismerkedni?

Totyi gyorsan bekapott egy csokikekszet, és azt mondta, hogy határozottan úgy gondolja.

Omasics elgondolkozott. Délelőtt valahogy semmi félénkséget nem érzett Král Borin. Amikor az a szoborleleplezés volt. Elég határozottan lökte félre, hogy ő nem lehet Arany János, mert a homloka be van nőve hajjal.

– Ki tudja, talán csak ezzel akarta leplezni, hogy…

Totyi megint bevágott egy kekszet, és rábólintott.

Egy darabig szótlanul ültek, majd Omasics:

– Azért ne biztasd nagyon, nem mondom, hogy nem tetszik nekem, de nem akarom, hogy beképzelt legyen. Nem szeretem, ha egy lány beképzelt.

– Azt én se szeretem.

– Nem mondom, hogy nem tetszik nekem… – Omasics maga elé bámult, mintha már régen elfelejtette volna, hogy Totyi itt van.

Az meg felállt.

– Szervusz, Oma.

– Kösd össze a szárakat.

Panni néni ott állt a táblánál Lukács mellett. Akárcsak együtt készülnének valami produkcióra. A tanárnő alig volt magasabb a fiúnál. Ellépett mellőle – le a padok közé. Belenézett egy füzetbe, megsimított egy fejet. Mintha időt akarna nyerni. Ki tudja, talán mire megfordul…

Lukács még mindig mozdulatlanul állt, kezében a krétával. Színtelen arcával valahonnan nagyon, de nagyon messziről nézte a táblát. Oly idegen volt a tábla azokkal a különös, furcsa vonalakkal. A katedra megreccsent alatta. Talán egy régi diák, aki valamikor felelt ebből, kiveszi kezéből a krétát, és egykettőre megoldja a példát. Aztán erről is megfeledkezett. A zöld asztalt nézte, az üres széket, egy magányos fát az ablak mögött.

És akkor Panni néni:

– Lukács, hát olyan nehéz ez? – Megismételte: – Kösd össze a szárakat.

A szárakat! Honnan – hová? Miért kell ezeket összekötni? – A fiú meredten nézte a táblát, egészen elzsibbadt. – Miféle vonalat kell húzni a szárak között?

Irtózatos messzeségben voltak ezek a szárak.

Nem is értette, hogyan lehet két szár egymástól ilyen messze. Ki tudná összekötni őket? Ki az, aki össze tudná kötni ezeket a szárakat? Az egyik valahol a Jeges-tengeren, a másik meg…

Óceánok, távoli földrészek. Jégtáblák és végtelen hómezők. A hómezők dermedt csöndje.

Észre se vette, hogy kiveszik a kezéből a krétát, hogy Král Bori összeköti a szárakat, Panni néni meg azt mondja.

– Helyremehetsz, Lukács.

Állt – mozdulatlanul.

Panni néni megérintette a vállát. – Lukács!

Összerezzent. Megpillantotta Král Borit, ahogy vonalakat húzogat a táblán. Összekötötték a szárakat! – Megrettenve, elborzadva nézte. Az osztály felé fordult. Akkor most el kell indulnia, végig a padsorok között… Elsírta magát, de aztán ezt a sírást is elfelejtette, ahogy visszament a helyére.

A tanárnő a padja mellett állt, a padja mellett várt rá. – Géza bácsi visszament hozzátok?

– Visszament – bólintott a fiú.

– Majd meglátogatlak.

Lukács tétován állt a padban. Leülhet, vagy Panni néni még mond valamit? Esetleg megnézi a füzetet?

A tanárnő éppolyan tanácstalanul nézte Lukácsot, mint az előbb a fiú a szárakat.

(Hányszor beszélt erről a fiúról a tanáriban! – Mit csináljak vele? Az anyja egy részeges alakkal lakik. Nem, nem az apja, az már régen meghalt. Voltam náluk, be se akartak engedni. Két nővére is van, és mind egy szobában.)

Nézte a fiút, és végül is csak annyit tudott neki mondani:

– Ülj le, Lukács.

Lukács leült, kibámult az ablakon.

Král Bori is helyrement, leült Lukács elé. Egy határozott mozdulattal hátranyúlt, elvette a fiú füzetét.

A fiú utánakapott, de hiába.

– Elmaradtál – mondta Bori.

A fiú keze a levegőben matatott. A lány különféle példákat írt a füzetébe.

– Add vissza.

Bori meg se hallotta. Valaki csöndesen vihogott.

Lukács oldalt kapta a fejét. Valami nyüszítő hang tört föl belőle.

– Add vissza neki. – Panni néni megfogta a füzetet, visszatette Lukács elé. – Majd inkább óra után.

Bori biztatóan mosolygott Panni nénire. Aztán, ahogy csöngetés után kifelé mentek a teremből, megfogta Lukács karját.

– Ugorj fel hozzánk.

Lukács úgy nézett rá, mintha most látná először. – Hozzád? Hova?

Egymás mellett kocogtak lefelé a lépcsőn, táskával a hónuk alatt. Lukács rémülten pislogott a lányra, mintha el akarna iszkolni.

– Igaz, még sose voltál nálunk. Várj csak, írd fel.

Lukács el akart tűnni a fiúk és lányok özönében, de akkor a két Beke elkapta, és a lépcső korlátjához szorította.

A két Beke közül az egyik papírt és ceruzát vett elő.

– Tessék! A cím.

A cetlit bedobta Lukács felső zsebébe, aztán előrelódította.

– Három után már jöhetsz! – kiáltotta utána Bori.

Lukácsból már semmi se látszott.

– Van nálad labda? – kérdezte az egyik Beke.

– Van – bólintott Bori. Aztán, ahogy a kapuhoz értek: – Ugye, az a fiú veletek jár? Ott megy…

Mire a két Beke kórusban:

– Ja, az a magas, nyurga!

– Nem is olyan nyurga. És nem is olyan magas.

– Ja, akkor a Totyi! De tudod, a másik, az Omasics, és van egy fekete notesze.

– Hogy hívják? Totyi? És mi a rendes neve?

– Garancsi.

– Garancsi. – Bori eltűnődött. – Szép név.

A két Beke döbbenten nézett rá. – Szép név?… Az tulajdonképpen egy elsős… Valahogy idekeveredett. Akkora, mint egy pattogatott kukorica!

– De azért irtó erős. És Totyi az igazi neve – mondta Král Bori.

– Garancsi János és Král Borbála.

– Král Borbála és Garancsi János. – A két Beke továbbperdült a labdával.

Omasics és Totyi oldalt húzódtak, a kapu mellé.

– Kijöttek? – kérdezte Omasics.

– Még nem.

– Miről tárgyalhat a két Bekével?

– Tudja a csuda.

– Ezek jóban vannak?

– Már többször láttam őket együtt. – Totyi hirtelen megfogta a barátja karját. – Na most!

– Mi az a na most?

– Kijöttek. – Pillanatnyi szünet. – Megint idenéz.

– A… a… Bori? – Omasicsnak elszorult a torka. – Gondolod, hogy szeretne idejönni? – A barátjára bámult. – Vagy inkább nekem kellene odamenni?

– Inkább neked kéne. Talán mégis inkább neked.

– Utálom ezt a két Bekét. Hogy lehet valaki jóban a két Bekével?

– Elindultak!

Omasics megfordult. Nézte, ahogy Král Bori elindult a két Bekével.

– Menj utána – mondta Omasics.

– Hogy én?

– Hát én azért talán mégse.

– Nem, hát te azért mégse. – Totyi kicsit bizonytalanul nézett Omasicsra. Mint aki tulajdonképpen nem nagyon érti, hogy miért nem mehet Omasics Král Bori után.

A fal mellett álltak. Omasics megfogta a barátja vállát, és előretolta. – Aztán ne fecsegj sokat rólam. Nem kell tudnia, hogy tavaly Nagy Anikóval jártam. Na, menj már.

Totyi elindult Král Bori után. Közben Nagy Anikóra gondolt. Talán tavaly télen lehetett, hogy Omasics azt mondta. – Moziba viszem Anikót, tudod, addig rágta a fülemet. A Fészekbe megyünk. – Totyi délután valahogy éppen a Fészek mozi elé vetődött. Majdnem belebotlott Omasicsba. Omasics jobbra-balra nézegetett, és roppant izgatottnak látszott. Totyi egy hirdetőoszlop mögé húzódott, onnan figyelt. A mozi előtt már nem volt senki, csak Omasics. Berohant az előcsarnokba, aztán megint ki az utcára. Lefutott a sarokig, bekémlelt egy mellékutcába. Vissza a mozihoz! Aztán (Totyi az oszlop mögül figyelt) elővette a jegyet, és lassan összetépte, apró darabokra tépte. Totyi akkor már örült volna, ha semmit se lát az egészből, de nem tudott elmozdulni. Akárcsak odakenték volna az oszlophoz.

Egy biztos: Nagy Anikóról nem fog beszélni.

– Omának nincs szerencséje a lányoknál – mondta egyszer Rakota.

Totyi arra már nem emlékezett, hogy került ez szóba. Oma meg a lányok. Mindenesetre bosszantotta a dolog, és azt mondta: – Oma fütyül a lányokra! – Fütyül a lányokra?! – nézett rá gúnyosan Rakota. A Varga Sáriról kezdett beszélni, akiért Omasics majd megveszett. – Csakhogy az a Deák Dénes után futott.

Most mindez eszébe jutott, ahogy ment, ment Boriék után.

A labda útja…

A labda útját követte. Legalábbis a másik oldalról. Merthát ő nem Boriék után megy, erről aztán szó sincs. Csak véletlenül éppen erre van dolga.

A másik oldalról nézte, ahogy Král Bori és a két Beke a földhöz ütögetik a labdát. Mintha végtelen hosszú beszélgetést folytatnának a labdával, mintha az utcakő elárulna valamit a labdának, amit aztán a labda elárul nekik. Hirtelen lehorgonyoztak a férfi és női fodrásznál, majd később a csemegésnél. Úgy látszott, hogy innen most már el se mozdulnak.

Totyi, a másik oldalon, gyökeret eresztett a járdába.

– Mit bámészkodsz?

Hosszú, szemüveges fiú állt mellette. Hátrakulcsolta a kezét. Szigorú volt a hangja, ahogy azt mondta.

– Itt nem szabad bámészkodni.

A szemüveges fiú olyan hosszú volt, hogy Totyi nem is tudott végignézni rajta. Az pedig megfogta a vállát, akárcsak meg akarná pörgetni.

– Hozzád beszélek, Garancsi Jancsi.

Totyi megpróbálta kihúzni magát. Megpróbált olyan képet vágni, mintha sose hívták volna Garancsi Jancsinak.

– A Kulcsár Pistát várom.

– Aki Budán lakik – biccentett a szemüveges.

– Mit csináljak! Akkor is azt mondta, hogy itt várjak rá. (Azok még mindig a csemegés előtt labdáztak, teljesen elképzelhetetlen, hogy valaha is elmozduljanak.)

A szemüveges hallgatott egy darabig, majd azt mondta:

– Megszereztem Monica Vittit.

– Kit?

– Monica Vittit. Nem volt könnyű. Három Lualdit adtam érte. De hát Lualdiban én jól állok.

Totyit sose érdekelték a sztárfotók, de azért most megértően bólogatott. – Hát persze, ha egyszer Lualdiban olyan jól állsz.

– A Nádas írt a Bébének.

– De hiszen az francia.

– A nagybátyjával íratta a levelet. Tud neki egy jó szerepet, majd el is fogja küldeni.

– A Nádas a Bébének?

– Egy vérbeli Bébé-szerepet. Mert különben már egészen ellaposodik.

Totyi szólni se tudott. Megjelent előtte Bébé, amint éppen ellaposodik.

A szemüveges fiú Nádasról magyarázott, aki…

– …és Nádas azt is mondta, hogy ezeket vízilóbőr korbáccsal kéne verni.

– Vízilóbőr korbáccsal?! Kiket?

– Bébét meg a többieket. Mert különben csak azzal törődnek, hogy pénzt keressenek, és közben feladják az egyéniségüket.

– Ja, ha feladják az egyéniségüket… az más. Hát akkor szervusz.

Mire a szemüveges csodálkozva: – Hová mész?

– Dolgom van.

– És a Kulcsár Pista?

– Már éppen eleget vártam rá.

– És ha átjön Budáról?

– Üdvözlöm. – Azzal Totyi ment tovább a labda útján.

Igen, a lányok végre elmozdultak. Egy pillanatra se néztek fel, ahogy labdájukat a földhöz ütögetve továbbvonultak.

A labdák átugrottak egy nénikét, egy gyerekkocsit, aztán tovább, megint tovább…

Utcákon, tereken át vezetett a labda útja. Öreg, roskatag udvarok. Egyik udvar a másikból nyílt. Gonosz, megrozsdásodott vízcsapok.

Totyi el se tudta képzelni, hogy valaha valaki megállt ennél a csapnál, és vizet ivott. Rács börtönfekete vonala egy ajtó előtt. Ki lakik az ajtó mögött? A Morbiczer. Totyi ebben egészen biztos volt. A Morbiczer egyszer csinált valamit, randalírozott, és aztán benyomták ebbe a kóbliba. Rácsot tettek az ajtaja elé, hogy többé ki ne jöjjön.

Papondeklivel betapasztott ablakok. Üveg nélküli ablakok. A pince gonosz, szürke lépcsői.

Tél volt ebben az udvarban. Kedvetlen, bádogszürke, téli délután.

A következő udvarban tavasz volt. Fű a kövek között, az ablakok nyitva, valahol rádió szólt. Tyúkok rebbentek szét, ahogy a labda elgurult. Szódásüvegek az ajtók előtt. Pingpongasztal, hálóval.

A lányok megkerülték az asztalt.

Aztán megint az utca. Szűk, kis utca, akár egy szalag. Totyi átment a másik oldalra, de így is, mintha Bori mellett lépkedne. Figyelmesen nézte a házszámokat. Itt lakik egy barátom, a tizenkettőben vagy a tizennégyben. – Majd ezt mondja, ha a lányok véletlenül hátrafordulnak. Sajna nem kísérhetlek el benneteket, már nagyon vár a barátom.

A fejéhez kapott.

Mintha valami láthatatlan zsinóron húzták volna fel a satyakját.

– Mit bámulsz? – nézett Totyira egy arc a földszinti ablakból.

A fiú, az ablakban, az ujján pörgette Totyi satyakját. Közben teljesen elfeledkezett Totyiról és minden másról.

– Add vissza. – Semmi okosabbat nem tudott mondani.

A sapka pörgött, pörgött. Aztán egyszerre csak ott volt Totyi fején.

– Ki mondta, hogy nem adom vissza? – A hang komoly volt, majdnem szomorú. – De hát miért nem köszönsz, ha elmész az ablakom alatt?

Totyi nézte azt az arcot, és rábólintott. – Legközelebb köszönök.

A fiú odafent legyintett. – Nem tudsz érdekelni. – Becsukta az ablakot.

Totyi vállat vont, és a lányok után iramodott. Aztán egyszerre csak megállt.

A lányok is megálltak az utca végén.

Egy kék pulóveres fiú, Král Bori labdájával a kezében, magyarázott valamit. Mintha már régen ismerné Boriékat. Feldobta a labdát a levegőbe, a homlokán táncoltatta. Aztán egy hallatlanul ügyes mozdulattal a hóna alá csúsztatta.

Totyi körülöttük keringett. „Kiütöm a hóna alól a labdát!” De nem ütötte ki. Megállt az egyik Beke háta mögött, és fülelt.

– Ez a laszti! – ragyogott a kékpulóveres.

– Az én labdám – biccentett Bori.

– Persze hogy a tied, senki se mondta, hogy nem a tied. De éppen ezzel fogjuk lejátszani a fejelőbajnokságot.

– Ezzel semmit se fogtok lejátszani! – vágta rá az egyik Beke.

– Ne légy olyan undok. Focizni is fogunk, és ti is beszállhattok.

– Mi nem akarunk beszállni!

– Beveszünk benneteket. Gondoljátok meg, beveszünk benneteket a tér nagycsapatába. – Úgy nézett rájuk, mint három válogatott futballistára.

A lányok összedugták a fejüket, pusmogtak, aztán Král Bori:

– Még soha életemben nem fociztam.

– Na látod! – A kék pulóveres fiú feldobta a labdát a levegőbe, belefejelt, aztán még egyszer belefejelt, és így rohant előre.

A lányok utána.

– Átejtés! – kiabált Totyi. – Tiszta átejtés! Még sohase hallottam, hogy lányok futballoztak volna.

Már azzal se törődött, hogy észreveszik.

Nem vették észre. Semmi más nem érdekelte őket, csak a kék pulóveres fiú, aki előttük röpült a labdával.

– Ez a laszti! Ez a laszti! – A kékpulóveres kiért egy térre, egy csomó fiú és lány közé. Magasra rúgta a labdát.

Azok utánarohantak.

Aztán már egy ötösfogat robogott a labdával. Öt fiú futott egymás mellett, a tér nagy csatársora. Hajszálpontosan adogattak egymásnak, passzolgattak. Idegen láb még csak véletlenül se ért a labdához. Král Bori még csak a labda közelébe se jutott. A két Beke nem is volt a pályán.

A tér szélén álltak, a labdájukat szorongatták.

– Mindjárt tudtam, hogy ebből baj lesz – mondta az egyik Beke.

– Még jó, hogy a miénk megvan.

– Pardőz! – És azzal az egyik Beke kezéből kiütötték a labdát.

– Elnézés! – És a másik Beke labdája is messzire repült.

Most már három labda szállt a téren. Kisebb-nagyobb csapatok rohantak utána.

– Átejtés – bólintott Totyi. – Tiszta átejtés.

Apró darabokra esett szét a tér, ahogy egy labda az arcába ugrott. Egy fa elszállt előtte, a sétány egy darabja, az egyik Beke a kék pulóveres fiú hátán.

– Leadás! – kiabált valaki. – Megy a csatársor! Megy a válogatott csatársor…

– Leadás!

Porfelhőben úszott a tér. Egy-egy pillanatra látni lehetett, amint valamelyik labdát felrúgják a levegőbe. Majd megint eltűnt minden a kavargásban.

Három alak vált ki a tömegből. Král Bori és a két Beke. Megálltak egy padnál, mintha haditanácsot tartanának. Aztán lassan, tétován elindultak kifelé a térről. Olykor vissza-visszanéztek.

Nem, gondolta Totyi, itt nincs más hátra: vissza kell szereznem a labdájukat. Legalábbis a Král Boriét. Akármi is történik, visszaszerzem Král Bori labdáját.

Egyedül – a tér ellen.

Ez ugrott elé, akár egy film címe. És már látta is, ahogy a moziban összehajolnak a fejek. „Odamegy! Nézzétek… Totyi most odamegy a kék pulóveres fiúhoz. Megfricskázza az orrát. Az meg egy szót se tud szólni, annyira frappírozva van.”

Frappírozva…

Totyi olyan képet vágott, mint aki ebben azért nem olyan biztos. Ki tudja! Lehet, hogy a kékpulóveres mégse lesz annyira frappírozva. Persze nem kell mindjárt összeugrani. Igen, majd megpróbálok beszélni vele. Talán egész rendes fiú. „Ide figyelj, öregem, nincs annál rondább, mint ha valaki elveszi egy lány labdáját.”

A kék pulóveres fiú egy padon ült a barátaival. Végigülték a padot, csendben beszélgettek. El se lehetett képzelni, hogy az előbb még üvöltve rohangáltak.

Totyi két lépést tett a pad felé, aztán sarkon fordult.

Á, mégse! Ennyi előnyt azért nem adhatok nekik. Laposra vernek. És az nemcsak az én szégyenem, az osztály szégyene.

Közben már kint volt a térről.

Majd hívom Omasicsot. Omasicsnak kell visszaszereznie Král Bori labdáját. Én csak felderítő vagyok. Majd elhozom ide a nagy Omasicsot, hogy megmérkőzzék a kék pulóveres fiúval. A többiek meg elkísérnek bennünket. Aztán az lesz az igazi, amikor Omasics átadja a labdát Král Borinak! – Tessék – mondja Omasics –, de ha a barátom nem vezet nyomra, sose tudom visszaszerezni.

Nyomra vezetem Omasicsot.

Megállt. De úgy, mint akit mellbe vágtak.

A három lány előtte ment, labdájukat a földhöz ütögették. Mintha soha senki nem vette volna el tőlük. Mentek a labdával, a labda végtelen útján.

Ki adta vissza nekik a labdát? Mikor? A kékpulcsis utánuk rohant?

Vézna kerítések, kertek. Alacsony, felhős ég. Az út megdőlt, mintha valaki gyöngéden megtolta volna. Az egyik kert belecsúszott a másikba, az megint egy másikba.

Bori és a két Beke megálltak egy kerítésnél. Aztán, akárcsak valaki áthúzta volna őket, már bent voltak a kertben.

Ismernek itt valakit?

Totyi a kerítés előtt állt. Nézte, ahogy a három lány végigmegy az úton.

Lassan, lehajtott fejjel mentek a lányok, labdájukat a földhöz ütögették.

Majd mindjárt kijön valaki a labdapattogásra, gondolta Totyi.

Nem jött ki senki.

Bori hátrament, a bokrok között, a ház felé. A két Beke felült a porolórúdra. Akár a hangjegyek. Szótlanul, mozdulatlanul ültek.

Ez a titkos helyük, gondolta Totyi.

Bori a kis barna ház előtt ült, a lépcsőn. Ölében a táska, azon a könyvek, füzetek.

Berendezkedett.

A két Beke almát rágcsált a porolórúdon.

– Vacak alma.

– Tavaly jobb volt.

Eldobták az almát, és leszálltak a porolóról. Kijöttek a kertből, Boriról teljesen elfeledkeztek.

A kerítés hasadékán léptek ki, a kapu mellett. Aztán megint elővették a labdájukat, ahogy lefelé mentek a szerpentin úton. Az egyik Beke, anélkül hogy hátranézett volna:

– Te is bemehetsz.

Totyi egy pillanatig szólni se tudott. Majd utánuk rohant.

– Csak nem képzelitek, hogy utánatok jöttem?!

A lányok a labdájukat ütögették, nem fordultak hátra.

– Á, dehogy!

– Csak éppen erre fújt a szél, Garancsi…

– Garancsi! Garancsi!

Eltűntek a kanyarban valami furcsa, bádoghangú nevetéssel.

Totyi meg ott maradt. (Lehet, hogy észrevettek? Lehet, hogy már az elején észrevettek? aztán rólam beszéltek, és hajaj…!) Visszaügetett a ház elé. Megállt a kerítésnél, benézett.

Král Bori még mindig ott ült a lépcsőn, ölében a táskájával.

Piros kabátja van. Totyi valahogy csak most vette észre, hogy Borinak piros kabátja van. A karján meg valami kék horgony. Lehet, hogy hal. Horgony vagy hal.

Bement a kertbe.

Mindegy, most már úgyis mindegy.

Azért nem ment mindjárt oda a lányhoz. Fölhúzódzkodott a porolórúdra, és mindenféle mutatványokat csinált.

Nagyon szép mutatványokat. Majd leszállt, és háromszor megkerült egy kopott orrú kerti törpét. Ebben a pillanatban nagyon szeretett volna kerti törpe lenni.

Csak semmi izgalom! Engem Omasics küldött, különben pedig már itt se vagyok. Kedves Bori, Omasics azt üzeni, hogy… – Mit üzen Omasics? Semmit se üzen.

Totyi a kerti törpe körül keringett. „Mindenesetre róla kell beszélnem, Omasicsról.” Ráült a törpére, mint aki azon gondolkozik, mit is mond majd Omasicsról.

Felállt, elindult.

Bármelyik lány azt mondaná Omára, hogy haláli. Akkor Nagy Anikó miért nem ment vele moziba? Nagy Anikóról nem beszélünk. Egy lány igazán csak büszke lehet rá, ha tetszik Omasicsnak. Te pedig, Bori, határozottan… azért ne legyél beképzelt, mert Omasics utálja, ha egy lány beképzelt, éppen ezért, légy szíves, és ne rázd magad.

– Mit motyogsz?

Král Bori felnézett a kockás számtanfüzetből. Egyik ujját az orrára tette, amitől az ujja szétlapult. Az ujja egyre jobban belenyomult az orrába, és már az arca is szétlapult.

Totyi Omasicsról akart valamit kinyögni, de akkor a lány azt mondta:

– Ha két perecem van, és abból az egyiket odaadom a testvéremnek, a másikat pedig…

Totyi belezuhant egy család kellős közepébe a két pereccel. Tört és osztott a perecekből. Teljesen sikertelenül.

– Nem – mondta az idősebb testvér, miközben szomorúan felemelt egy darab perecet –, nekem nem ennyi jár.

A húga vidáman rágcsálta a perecet, de az apa a kezére ütött.

– Teszed le! Rosszul van elosztva.

Totyinak újra osztania kellett, de a család most se volt megelégedve.

– Fújjátok fel magatokat! – mondta Totyi, és átballagott egy másik példába.

Itt két testvért kellett volna moziba vinni, nyolc forintból, de úgy, hogy még Robi is velük jöjjön, és azért mégse üljenek a legpocsékabb helyre.

– Valakinek otthon kell maradni – mondta Totyi. – Egyáltalán, kinek jutott eszébe, hogy Robit elvigyük?

A testvérek ordítottak, hogy Robi nélkül nem mennek moziba.

– Erről van szó! – vágta rá Totyi – legjobb, ha otthon marad az egész társaság. Ezen a héten úgy sincs semmi jó film. – Azzal otthagyta őket.

Egy izgatott alak nem tudta elérni a vonatot, mert Totyi rosszul számította ki az időt. – Most aztán ítéletnapig ülhetek a váróteremben.

– Nézze a tévét – ajánlotta Totyi, és sürgősen lelépett.

A következő pillanatban felrobbantott egy kazánt.

– És én még azt hittem, hogy tudsz valamit! – Král Bori kétségbeesetten nézett Totyira.

Az kissé szédülten rázta a fejét.

– Lehet, hogy ebben talán nem vagyok éppen a legerősebb. – Szünet. – Igaz, Omasicsnál jól állok.

– A bében ő tanítja a számtant?

– Dehogy. Egy barátom, már beszéltem róla, különben pedig ismered is.

– Lehet. – Vállat vont. Majd mielőtt még Totyi bármit is mondott volna, összecsapta a füzetet és elrohant.

Totyi meg akárcsak odaragadt volna a lépcsőhöz. Majd hirtelen felugrott.

– Várj! Jövök.

Beült Omasics padjába, úgy magyarázta.

– Eltűnt. Felugrottam a lépcsőről, utánanyargaltam, de akkor már nem volt sehol.

Az osztályban csönd volt. Tachauer és Márk szuszogva, lihegve birkóztak az első padban. Egy lány a füzete fölé hajolt, ujjait tördelte és mormogott.

Ludwig Klárinak befonták a haját. A két Beke dolgozott a haján. Előbb kibontották, aztán újra befonták.

Omasics a tintatartóba bámult, ahogy megkérdezte.

– Ismert valakit abban a házban?

– Nem hiszem.

– Csak úgy bement?

– Persze. Mindenhová bement. Udvarokba, kapualjakba. Ő meg a két Beke. A labdát ütögették, és közben bementek mindenhová. Az egyik helyen egy sereg fagylaltoskocsi állt, valamelyik udvarban meg egy sparhelt.

– Mi az, lehorgonyoztál?

Répaorrú fiú állt a padnál, táskával a hóna alatt. Kabátgallérja felhajtva, mint aki nagyon messziről futott idáig.

Totyi ki akart csúszni a padból, de Omasics megfogta a vállát.

– Maradj csak.

– És én? – topogott a répaorrú. – Talán addig üljek a katedrára?

– Unalmas vagy, Szmuda.

Szmuda egy darabig még a pad mellett ácsorgott, aztán csakugyan fölment a katedrára, mintha meg akarná kezdeni az órát.

– Fagylaltoskocsi volt? – Omasics megint a tintatartót nézte. – Sparhelt volt?

– Hol?

– Hát amerre ment a Král Bori.

– Ja igen.

– És beszéltetek is?

– Valami számtanpéldával nyúzott.

Szmuda végignyúlt a katedrán, majd hirtelen felpattant, és már Ludwig padjánál volt.

– Éppen van nálam leukoplaszt.

Ludwig, a szép, szőke Ludwig felragyogott. Mintha már nagyon kérte volna Szmudát, hogy hozzon magával leukoplaszttapaszt.

– Mit csinálnak a Ludwiggal? – hajolt előre egy fej.

– És akkor ő nem kérdezte, hogy?… – Omasics köröket vont a tintatartó körül. – Egyszóval, hogy én?… – Ezt már alig lehetett hallani.

Totyi nézte, nézte Omasicsot, aztán rábólintott.

– Nem bánná, ha sétálnál vele.

– Nem bánná?!

– Egy kört… vagy kettőt. Igen, azt hiszem, kettőt mondott, két kört.

Omasics elgondolkozva bólintott. Majd hirtelen kiegyenesedett.

– Először csak egy kört.

– Persze. Különben beképzelt lesz.

Omasics gyanakodva pillantott Totyira, de az olyan ártatlan képet vágott.

– Még jó, hogy van nálam olló. – Balázs Margit elővett egy kis ollót, odaadta Szmudának.

– Sokat beszél a Ludwig. – Szmuda kockákra vágta a tapaszt. – Örökké beszél a Ludwig.

– Be kell tapasztani a száját.

– Arról van szó.

Ludwig jobbra-balra forgatta a fejét. Balázs Margit a két tenyere közé fogta.

– Maradj veszteg.

Szmuda rányomta az első ragtapaszt. Ludwig majdnem lenyelte, de Szmuda újra ragasztott.

– Mit csinálnak a Ludwiggal?

– Vigyem el moziba Král Borit? – kérdezte Omasics.

– Biztosan szeret moziba járni – Totyi szinte már látta, ahogy Král Bori és Omasics egymás mellett ülnek a moziban.

– Nem tudom, milyen filmeket szeret. – Omasics gondterhelt volt. – Az ilyesmivel sok mindent el lehet rontani. Ha mondjuk, egy olyan filmhez viszem el… Hát majd meglátjuk.

Totyi mondani akart valamit, de akkor egy hang az ajtóból:

– Ludwig!

A kis csoport Ludwig körül szétrebbent.

Jánosi tanár úr végigsimított a bajuszán, és belépett az osztályba.

– Mi van a Ludwiggal?

– A Szmuda leragasztotta – mondta valaki hátul.

Jánosi csöndes kétségbeeséssel:

– Leragasztotta… hát persze!

– Lejön, tanár úr kérem! – És Balázs Margit már tépkedte a tapaszokat Ludwigról. – Ha nem is az egész.

Tépkedték Ludwigot. Mindenki tépett belőle egy darabot. Közben Balázs Margit megkérdezte:

– Tanár úr kérem, ma felolvasunk az Egri csillagok-bóI?

Nem is rossz, ha valaki a gyomrából dugja ki a vállát.

Valami ilyesmit csinált az a fakír, aki mellett egy éjfekete nő állt fátyolban, de a fakír pillantást se vetett az éjfekete nőre, hanem inkább eltüntette az egyik térdét.

Omasics az ágyban feküdt, kibámult az ablakon. Egy pizsamás férfi ténfergett a szemben levő ablakban, aztán egyszerre eloltotta a villanyt.

Král Borit is elvihettem volna, gondolta Omasics. Azt mondják, rengeteget keres egy ilyen fakír. Azt mondják, négyezer forintot kap egy estére. Mikor kapok én négyezer forintot egy estére? Az ebédlőben ki kéne cserélni a szőnyeget, anya mindig belebotlik. Több nájlonszivacsot vennék: kéket, sárgát, zöldet. Mindig jégkockák között fekszik a fakír. Vagy fellép, vagy a jégkockák. Akkor meg minek ennyi pénz? És az éjfekete nő? Nem lehet pontosan tudni. Talán van egy férje, de az nem a fakír. A férje nem keres olyan sokat, de nem fekszik jégkockákon.

Minden plakáton ott a neve. Nem tudsz felszállni egy buszra, egy villamosra, hogy ne legyen előtted: Dr. Szugero. Ez egy doktor? Ügyvéd vagy orvos? Á, lehetetlen, ez nem csinál semmi egyebet, csak önmagát csavargatja. Azt mondják, magyar, és már beutazta az egész világot.

Azért ez nem rossz.

Král Bori elájulna, ha én csak úgy…

Ugyan! Král Bori még így is nagyon örülhet, ha egy-két kört sétálok vele. Horgony van a karján. Totyi mondta, hogy kék horgony van a piros kabátja karján.

Az egész csak szorgalom. Az ember elkezdi gyakorolni. Először csak kisebb lazítások. A vállam ráugrik a hátamra. Á, az nem érdekes.

De mégis, ha egyszer csak úgy ülnék a padban: a fejem a két lábam között. Nyugodtan, csöndesen ülök, aztán lassan mind felém fordulnak. Az Omasics! Na né, az Omasics! – Jánosi lejön a katedráról. – Mi van veled, fiam? – Ó, semmi, tanár úr kérem, magam sem tudom, csak mostanában úgy megszoktam.

Ha titokban gyakorolnám… Azt hallottam, hogy az ilyesmit korán kell kezdeni. Dr. Omasics. Az utcán, a troliban, a vilingeren, mindenhol csak ezt lehet látni. Dr. Omasics. Vagy valami más nevet kellene választani. Mondjuk, dr. Inferno. Maradok az Omasicsnál, csak ismerjék meg ezt a nevet.

El lehetne kezdeni…

Na, nem most. Majd egyszer. Először valami kisebb gyakorlat.

Omasics ásítozott, kinézett a sötét háztetőre. Anya szuszogása a másik szobából. Azt mondta, hogy ma nem volt olyan jó a fekete. Persze, mert ócska a főző. Majd akkor új gépet veszek, a legmodernebbet. A rádiót is kicserélem, na és hát a tévé. Egész nap nézhetné a tévét. Meg engem, amikor fellépek a tévében.

– A fiam, látja, Brumillerné, a fiam!

Brumillerné átjön, Reháné is átjön. – Á, nem érdekes az egész.

Omasics lent volt az ágy mellett, a szőnyegen. Egy kicsit meglepődött. Mint aki nem nagyon érti, hogy mi a csodát keres itt. A szőnyegen ült, és megfogta a nagyujját. Kisebb gyakorlatok… olyan bemelegítő gyakorlatok.

Dr. Omasics, a kígyóember.

Nahát attól még messze vagyunk. Meg aztán ez különben se olyan nagy szám. A kígyóember. Azért ezt a figurát is bedobom. Dobpergés. Mellettem az éjfekete nő, és én kezdem. Kígyóember. Első számnak nem is rossz.

Dobpergés.

– Nézd az Omát! – Totyi ott szurkol Král Bori mellett. – Most kezdi.

Most kezdte.

Szelíden, szinte kérlelően megfogta a talpát, és lassan, lassan fölfelé nyomta. Közben úgy ingott, mint egy bárka. A talpa fölnyomult a nyaka felé. Aztán visszacsúszott. Arra gondolt, hogy abbahagyja az egészet, és visszamászik az ágyba.

– Letört – mondta Bori.

– Sose hittem volna – mondta Totyi.

Nem, ezt nem tehetem velük. Úgy bíznak bennem mind a ketten. Meg aztán mindjárt nem is sikerülhet. Kinek sikerült ez mindjárt? Anya mintha mocorogna odaát. Felébredt? Nem, tovább szuszog.

Szépen megfogom a talpamat. Nem kell erőltetni. Ha nem megy – nem megy. De hogy még csak oda se fütyüljön arra a nőre!… Ott áll mellette fátylakban, ő meg nem is törődik vele. Talán nem is szabad neki ilyesmivel foglalkozni. – Omasics egyre feljebb nyomta a talpát. – Na… na!…

Szinte meghülyült az örömtől.

Az egyik lába a nyakában! A másik meg szinte szégyenkezve a szőnyegen. Jó, jó, most te következel.

Csak szépen… csak nyugodtan. Már az se csekélység, hogy az egyik fent van. – A láb emelkedett, aztán egy koppanás, és lent volt a földön. (Sajnálom, nem tehetek róla, úgy látszik, nekem nem megy.)

Omasics, a nyakába vetett fél lábával, meg azt gondolta: ma az egyik, holnap a másik. Nem lehet mindent egyszerre. – Közben újra próbálkozott.

És a láb egyszerre a nyakában volt. (Nem, nem, én se maradhatok le.)

Omasics megdicsőülten ingott a szőnyegen.

– Sikerült! – suttogta áhítattal Bori.

– Én mindig tudtam! – rebegte Totyi.

Omasics féloldalra dőlt. Nagy nehezen megtámaszkodott a kezével. – Nem, nem hiszem, hogy bárki másnak sikerült volna így elsőre. Persze még majd rengeteget kell gyakorolni. Ez az. Van bennem valami.

Bori már holnap is láthatja. Hiszen a többi osztályokból is betódulnak, ahogy híre megy majd a dolognak. Jön az igazgató. Ő pedig csak ott ül, nyakába vetett lábbal. Majd így írja be nevét az iskola emlékkönyvébe. A rádiótól még aznap kijönnek. A lapoktól.

„Egyelőre még semmit se szeretnék mondani. Pályám kezdetén állok. Magam se tudom, hogy csöppentem bele ebbe az egészbe. Egy éjszaka nem tudtam aludni, és akkor valahogy arra gondoltam…”

Dobpergés. Az éjfekete nő felemeli a kardot, feldob egy fátylat, és a levegőben kettészeli.

Aztán olyasmi történik, hogy Bori elkapja Totyi karját.

– Ezt már nem is lehet nézni!

Az éjfekete nő dr. Omasics lapockája alá döfi a kardot.

Zúg a taps. Dr. Omasicsot nem akarják leengedni a porondról. Előadás után pedig senki se mehet be az öltözőjébe. Jégkockák között fekszik. – Az a kislány – mondja az éjfekete nő – meg a barátja. – Talán később – legyint Omasics a jégkockák közül. – Majd hazaviszem őket a kocsimon.

Óraütés egy távoli szobából. Akár az álom mélyéből. Szemben egy pillanatra felgyújtottak egy villanyt, aztán megint sötét lett.

Omasics ringott a két kifeszített tenyere között. Mára ennyi éppen elég. Holnap újra kezdjük. Titkos tréning.

Egy mozdulat. A lába roppant egyet. Talán elzsibbadt. Persze, nem is csoda. Majd segítünk egy kicsit. – Megtolta a talpát.

A talpa meg se mozdult. Mintha mindig így hordta volna, hanyagul a nyakába dobva. Elkapta a talpát. Egy dühös rántás – és végigzuhant a földön. Gurult egy kicsit, akár valami feldöntött korsó. Úgy érezte, mintha az egyik sarokból a másikba görögne.

Aztán megint a szőnyegen.

Két talp a nyakban.

Nem, ez lehetetlen. Az ágyban fekszik, alszik, és csak álmodja az egészet.

A másik szobában reccsent az ágy. Anya felkel és átjön. Anya nem kelt fel.

Hány óra lehet? Talán mindjárt le kell menni tejért. Hogy menjen le? És hogy menjen az iskolába?

Megint nekiesett a talpának. Semmi. Csak ingott, mintha léket kapott volna. Keze lecsúszott a talpáról.

Hát jó, akkor most már ez lesz. Majd így visznek le a lépcsőn. Telefonálnak a mentőkért, és így visznek le. A kórházban meglátogatnak. Dehogy látogatnak! Senkit se engedek be. Külön szobám lesz.

Az eset. Így hívnak. Az eset. A professzor nem vállalja a műtétet. – Asszonyom, olyan esettel állunk szemben… – Néhány lapban megjelenek mint eset. Ezt nem lehet megakadályozni. A sziámi ikrek meg én. Enni azért még tudok. Á, kinek van ilyenkor étvágya!… Külföldi professzorok jönnek. Megvitatnak engem. Tanítani fognak… Bukni is lehet belőlem. – Mi az, kollégám, maga sose hallott az Omasics-féle esetről?

Milyen képet vág majd anya, ha megpillantja itt a szőnyegen?

Keze végigcsúszott a lábán. Oly reménytelenül, mintha már nem is akarna semmit.

Aztán a lába egyszerre lent volt a földön. A másik is.

Az a két elkínzott láb…! Végigsimított rajtuk, jó, jó, nincs semmi baj.

Megint hallotta az óraütést. Anya motoz az éjjeliszekrényen. Vizet iszik. Aztán csönd. Az éjszaka mélységes csöndje.

Dr. Omasics…

Hát ebből nem lesz semmi. Legalább nem kell jégkockák között feküdni. Mindegy. Vége a bulinak.

Megpöccintette a nagyujját, aztán visszamászott az ágyba.

Az osztályok levonultak. Sorra levonultak a tornaterembe. A folyosó megtelt dobogással. Egy-egy tanár hangja.

– Ne lépj ki a sorból!

– Mi lesz ott hátul? Elaludtatok?

Totyiék az osztály ajtaja előtt álltak. – Mi az? miért nem megyünk? – türelmetlenkedett Erszényes. – Persze, mert a Jánosi tanár úr mindenkit előreenged.

Egy hang hátulról: – Mi van a Jánosi tanár úrral?

Pozderka egy képre mutatott.

– Ez a Dicsőfi.

– Ki az a Dicsőfi? – kérdezte Totyi.

Pozderka nem felelt mindjárt. Dicsőfit nézte, aki ott lógott felettük egy régi osztályképen. Kefehaj, nagy, riadt szem, a nyaka meg olyan vékony.

– Dicsőfit kicsapták.

– Miért?

Abban a pillanatban megindultak. Pozderka átkiáltott a mellettük vonuló osztálynak.

– Vetítés lesz!

– Miért csapták ki Dicsőfit?

Pozderka, mintha soha egy szóval se említette volna Dicsőfit. Totyi meg tudta, hogy többször is megáll majd a kicsapott diák képe előtt, mintha tőle magától akarná megkérdezni. – Mi volt veled?

– Nem lesz vetítés – mondta valamelyik a két Beke közül. – Az igazgató beszél.

– Itt van egy filmrendező. Szereplőket keresnek a Legkedvesebb unokám-hoz.

– Az igazgató beszél.

Omasics megfogta Totyi vállát. – Ilyen jóban vagytok?

Král Bori integetett Totyi felé a másik oldalról. Az arca komoly volt, de a kezével, mintha vizet rázna a fiúra.

Král Boriék osztálya elvonult mellettük.

– A másik hetedik. Persze, az ások. Mert mindenkit előreengedünk. – Erszényes ettől egészen megvadult. Kiugrott a sorból, hajlongott. – Tessék! Tessék! Mi ráérünk… mi várhatunk…

– Ilyen jóban vagytok? – kérdezte Omasics.

– Á, dehogy – dünnyögte Totyi.

– Ne trappoljatok – mondta Jánosi tanár úr.

– Rákapcsolok – morogta Omasics. – Itt az ideje, hogy rákapcsoljak.

– Itt az ideje.

– Ne trappoljatok.

Král Boriék osztálya most tűnt el a lépcsőfordulóban. Totyi még látta, ahogy Bori előrehajol egy másik lányhoz. „Én is rákapcsolhatnék.”

Az igazgató fogadta őket odalent a tornateremben, Mellette Panni néni és a nyurga, kamaszos Kürti tanár úr. Olyan képet vágtak, mint akik valami meglepetést készítenek elő.

Erszényes odasúgta Pozderkának.

– A Kürtinek egy oroszlánvadász a szomszédja.

– Miért? – kérdezte Pozderka. – Hol lakik a Kürti? Afrikában? És onnan jár be a reggeli Hévvel?

Valaki vihogni kezdett, mire Erszényes dühösen:

– Az Ipar utcában lakik.

– És a szomszédja ott vadászik oroszlánra?

– Hülye vagy, Pozderka.

A sorokon végighullámzott a nevetés. Bencsik felemelte a két ujját, és a levegőbe lőtt.

– Expedíciót vezetek az Ipar utcába!

Erszényes még magyarázott valamit, hogy a Kürti tanár úr szomszédja már nem vadászik oroszlánra, csak régebben vadászott oroszlánra – de senki se figyelt rá.

Jánosi tanár úr elveszetten nézett Ludwigra.

– Mit vihogsz?

Mire Ludwig Klári készségesen:

– Azt mondják, hogy egy oroszlán lakik a Kürti tanár úrnál.

Az igazgató tapsolt, és egyszerre csönd lett.

– Örülök, hogy ilyen jól mulattok – mondta az igazgató –, de félbe kell hogy szakítsalak benneteket.

Elhallgatott. Valahogy éppen Totyira pillantott. Totyinak meg éppen valahogy eszébe jutott Dicsőfi, akit kivágtak. Rondán érezte magát.

– Majd később nekem is elmondjátok, hogy mi volt olyan mulatságos. – Az igazgató végigsimított a haján. – Csak az a baj, hogy nem mehet mindenki. Ki kell választanom három osztályt.

Ők meg csak hallgattak. Ki kell választani három osztályt? De miért? Egy biztos: nem mehet mindenki. Akármiről is van szó, erre már esküdni lehet. Nem mehet mindenki, na persze.

Valamelyik a két Beke közül megszólalt:

– Ugye mondtam, hogy az igazgató beszél!

Az igazgató beszélt.

– Kétnapos kirándulás Józsefkútra. Tavaszi kirándulás. De hát egyszerre mégse mehet az egész iskola. Éppen ezért kiírtunk egy pályázatot. Az a három osztály, amelyik a politechnikai versenyben…

Zúgás támadt. – Hova megyünk? Józsefkútra?

– Ott van valahol Gödöllő mellett…

– Dehogy Gödöllő mellett!

– Mi az? Mit kell csinálni a fiúknak! Egy asztalkát?

– Mi ebből kimaradunk. Á, öregem, mi ebből úgyis kimaradunk.

– Csönd! – mondta Kürti tanár úr.

– Csönd! – mondta Panni néni.

– Én akár be is fejezhetem. – De azért nem fejezte be az igazgató. A turistaházról beszélt, ahol majd lakni fognak. Egész rendes kis hely. Különben ott készítették a Fák és emberek című filmet.

– Csak a külső felvételeket. – Szmuda szerényen félrehajtotta a fejét.

– A lányoknak egy bűvös szekrényt kell csinálni – mondta az igazgató. – Lehet mást is. Az a fontos, hogy fantázia legyen benne. Hogy egy kicsit mozogjon az agyatok. Igaz is! Egy hónap múlva indul az első három osztály. Akik az első díjat kapják: buszon. Akik a második díjat: vasúton. Akik a harmadikat…

– …gyalog – bólintott Erszényes.

De nem. Azok is vonaton.

– Ha jól meggondolom – mosolygott az igazgató –, nincs is olyan nagy különbség a díjak között. Különösen a második és a harmadik között. De ha már egyszer díjak vannak, akkor kell hogy legyen első, második és harmadik díj.

– Miért nem irodalomban indulunk? – vonogatta a vállát Omasics.

– Fociban…

– A lányok nem tudnak focizni.

– Akkor torna. Én talajos vagyok. Szeren nem is indulok. Talajos vagyok.

– Eredménykihirdetés: négy hét múlva! – mondta az igazgató. – És az csak természetes, hogy bírálóbizottságot alakítunk. Zsűrit. Hát akkor sok sikert!

Az igazgató eltűnt, mintha alámerült volna egy uszoda medencéjében. Szinte várni lehetett, hogy majd valahol a terem végén bukkan fel.

– Indulás! – tapsolt Panni néni. – Ne dobogjunk az ajtónál…

Megindultak fölfelé.

– Józsefkút. – Totyi Omasicsra nézett. – Az a jó benne, hogy nincs a világ végén.

Mire Erszényes:

– Ezért a pénzért akár Lágymányosra is mehetnénk. A külső Soroksári útra.

– Ez azért más. Vasúton lehet menni. Busszal.

Szmuda gyászosan: – Mi ebből úgyis kimaradunk.

Valaki a fejére ütött: – Dehogy maradunk ki!

Omasics eltűnődött. – Ha irodalomban indulnánk! Vagy mondjuk, hogy ki ismer több karmestert…

– Te mit csinálsz? – Král Bori állt Totyi mellett. – Persze, a fiúknak asztalt kell.

A többiek lassan beszivárogtak az osztályba. Ők hárman kint maradtak.

– Inkább írtam volna valamit. – Omasics a vékony, szőke copfot nézte, a lány vállán. A múltkor nem fonta be a haját… most meg befonta.

– Nem tudom, ki lesz az első három. – Bori a fejét rázta.

Omasics mondani akart valamit, de akkor a lány:

– Lehet, hogy együtt utazunk! – Totyira nevetett, azzal eltűnt.

Azok ketten utánanéztek, Omasics megfogta Totyi vállát.

– Na, gyerünk.

Bementek az osztályba.

Józsefkút…

Egyébről se volt szó, mint erről a helyről, ahova majd elmennek. (– Már akik elmennek! – vetette közbe Szmuda.)

– Józsefkút, az ott fent van…

– Az ott lent van.

– Tökmindegy, hogy hol van – mondta Szmuda.

Ez volt az a pillanat, amikor nekiestek. Pozderka és Erszényes elkapták a karját, odavonszolták egy hirdetőoszlophoz. Az oszlopra mázolták, akárcsak valami hirdetést.

– Fogkrémben csak Szmudát!

– Mindenben csak Szmudát kérjen!

És akkor a kifeszített Szmuda: – 13:4-re vertelek húzósfociban.

Erszényes azonnal elengedte. – Bármikor kiállok veled.

– Csak azt nem tudom – mondta Szmuda –, hogy eshettem vissza 7:1-es félidő után?

Ezt a pofátlanságot!

Erszényes majd leszédült. Csak tátogott, mint aki már szólni se tud. Újra neki akart esni Szmudának, amikor meghallotta:

– Mindenesetre hazaviszem a művemet.

Ezt Omasics mondta, ahogy Totyival elment az oszlop mellett.

– Mit viszel haza? – fordult utána Erszényes.

– Az asztalt, amit majd csinál. – Totyi, akár egy tolmács. – Óra után még otthon is vacakol vele. Azazhogy nem vacakol, hanem…

– A mester! – Erszényes a fejét ingatta. Ilyet is csak Omasics tud mondani. „Hazaviszem a művemet.” Bezzeg Pozderka: „Majd összedobok valamit.”

– Feljöhetsz enyvezni – bólintott Omasics.

Totyi mintha nem is lett volna túlságosan meghatva. De aztán megígérte, hogy majd felmegy enyvezni.

– Mi meg összeállunk négyen – mondta Pozderka.

– Felmegyek enyvezni.

– Miért mész fel enyvezni? – Král Bori figyelmesen nézett Totyira. – Te nem indulsz?

Omasics és Totyi megálltak, Borira bámultak. Ez a lány mindig úgy bukkan elő, olyan váratlanul!…

– Dehogynem – bólintott Totyi. – Indulok.

A másik oldalon a két Beke. Igen, megint ott ütögették a labdájukat a csemegés előtt. De Bori most nem törődött velük, és mintha teljesen elfeledkezett volna a labda útjáról.

– Abban az asztalban ő is benne van. – Omasics hangja sértődött volt. – Azért persze ő is indulhat, senki se mondta, hogy nem indulhat.

Pozderka megint bedobta: – Az Erszényes, a Gyöngyössi, a Novák Marci meg én. Majd csak összehozunk valamit.

Bori szigorúan nézett Totyira.

– Enyvezésben jó vagyok – mondta Totyi.

– Enyvezésben nagy vagy. – Szmuda megdöngette a hirdetőoszlopot.

Bori hirtelen elmosolyodott. – Majd mellém ülhetsz az úton.

– Mellé ülhetsz – visszhangozta komoran Omasics. Elhallgatott, majd kis szünet után. – A nagybátyám tavaly volt ott. Jó kis hely. Egy köpés Szentendrétől. Csak majd takarót kell vinni, mert az éjszakák… – Még sok mindent szeretett volna mondani Józsefkútról meg a hideg éjszakákról, de akkor Totyi megszólalt:

– Ilyenkor szokott erre jönni. – És mert a többiek csak bámultak, hozzátette: – A locsolókocsi.

– Nem is tudom, mikor láttam utoljára – mondta Pozderka.

Omasics vállat vont, mint akit nem nagyon érdekel a locsolókocsi.

– Ma jön – mondta Totyi. – Biztos, hogy jön.

Mire Szmuda: – Van, amikor háromszor jön egymás után, aztán napokig semmi.

– De van egy, amelyik úgy tud locsolni!… – Totyi végignézett az arcokon. – Senki se tud úgy locsolni, mint az az egy.

Egy vonalban álltak a járda szélén. A sarok felé bámultak.

– Jön – mondta Totyi. – Mindjárt jön.

Pozderka Erszényesre nézett. – Aztán mi meg majdnem elpasszoltuk.

– Nagy a bánatom! A kocsi mellett fogok elmenni, és egy cseppet se leszek vizes.

Král Bori: – Engem nem mer lelocsolni.

– Még sose láttam azt, aki a kocsit vezeti. – Totyi belebámult az utcába. – Lehet, hogy nem is vezeti senki.

– Csak nem képzeled, hogy magától működik? – Omasics dühös volt a locsolókocsira. Annyi mindent tudott volna mondani Józsefkútról, és akkor most tessék!

– Miért ne működhetne magától? – Bori Totyi mellett állt. – Én nagyon is jól el tudom képzelni.

– Á, dehogy, ezt is szabályozza valaki – mondta valamelyik a két Beke közül.

Igen, a két Beke is itt volt. Eltették a labdát, és úgy topogtak, mint akik már régen várják a kocsit.

A sarkon feltűnt a locsolókocsi. Iszapszürke kocsi, kétoldalt pofaszakállal. Hol jobban kiengedte a vizet – ilyenkon megnőtt a szakálla –, hol meg egészen visszahúzta, ilyenkor, akárcsak hirtelen leborotválták volna.

– Mondtam, hogy ezt is szabályozza valaki – bólintott az egyik Beke. – Most valósággal úszik az utca.

Az utca úszott, ahogy a kocsi végiglocsolta. Egy férfi úgy vágódott be egy kapualjba, mintha örvényből menekülne.

– Söprés! – mondta Pozderka. – Mindjárt ideér.

Hátrébb húzódtak. Szökőkút emelkedett fel a levegőből, aztán mintha el is szállt volna. Totyi azt gondolta: lehet, hogy már csuromvíz vagyok.

Megszólalt egy hang: – Szállj be.

Totyi fölnézett, és akkor megpillantotta az arcot. Sötét folt a kormány mögött. A férfi meg akárcsak egy nyitott szájú, hatalmas üregben ülne.

Kinyúlt egy kéz, és Totyi bent volt a kocsiban. Összehúzta magát, nem mert az arcra nézni.

– Többször is láttam, hogy itt ácsorogsz – mondta a vezető.

– Én csak azért…

A vezető intett a fejével, hogy hallgasson.

– Ácsorgok – dünnyögte Totyi –, hát ácsorgok.

– Olykor a fiamat is beültetem.

Totyi megint összehúzta magát. Mintha ő lenne a vezető fia, aki örökké sír a papának, de csak olykor ülhet be a kocsiba.

Léggömbök lebegtek a kocsi mellett. Bori arca, Omasicsé, Pozderkáé. A kocsi mellett futottak, integettek.

A vezető arca komor volt a kormány mögött. – Az egész társaságot beültessem? Ez azért túlzás.

– Persze – mondta Totyi –, ha még a fia is csak olykor…

– Az a szőke lány a testvéred?

– Nem, csak ismerem. Az iskolából. – Elhallgatott. – Tetszik a barátomnak.

– A barátodnak.

Totyi a vezetőre pillantott. Az arc merev volt. Merev és mozdulatlan.

Szökőkút nyílt a kocsi oldalából. Az arcok eltűntek odalent. Az áradat mindent elmosott: embereket, tereket, házakat.

– Trópusi eső – mondta a fiú. Ettől boldog lett.

– Mit beszélsz itt trópusi esőről?

– Éppen olyan. Minden ázik, és mindenki menekül.

– Mit tudsz te a trópusi esőről?

Totyi lehervadt. – Láttam egy filmet. Mindenki fehér ruhában járt, meg trópusi sisakban, és örökké esett az eső.

A vezető hallgatott.

Mire Totyi bizonytalanul:

– Csak a fehérek jártak fehér ruhában. Kent Taylor meg a többiek. Kent Taylor orvos volt.

– Kent Taylor pocsék színész.

Totyi behúzta a nyakát. Kár volt említeni ezt a Kent Taylort.

– Józsefkút – mondta csöndesen. – Oda megyünk két napra.

Valami mosolyféle derengett a vezető arcán. Totyi lelkesen kezdett beszélni Józsefkútról.

– Az a lány is jön, aki tetszik a barátomnak.

A vezető mosolyogva bólogatott.

– Csakhogy az nem olyan egyszerű. Addig meg kell csinálni az asztalt. Nem olyan igazit, csak kicsit… igaz, enyvezésben jó vagyok.

– Kent Taylor. – A vezető elkomorodott. – A lányomnál megtaláltam a képét. – Élesen, ellenségesen nézett a fiúra.

Totyi hallgatott.

– Nem szeretem az ilyesmit – mondta a férfi.

A kocsi utcákat spriccelt ki magából. Mozit és villamosmegállót, vásárcsarnokot, iskolát és végtelenbe nyúló fasort. Erkély emelkedett fel a vízből. Kövér nő, ahogy kikönyököl az ablakból.

Totyi kidugta a kezét a kocsiból. Aztán már a vizet rázta az ujjairól. És akkor már ő rázta ki a tereket, az utcákat, a kirakatokkal meg az emberekkel.

– Mit nevetsz? – kérdezte a vezető.

A fiú nem felelt, az ujjait rázta.

– Nem szeretem, hogy kihajolsz.

A szökőkút eltűnt.

Az utca szürke volt, és üres. Totyi keze kilógott az ablakból. Az értelmetlenül fityegő ujjait nézte, aztán hátrafordult.

A kocsi megállt. A férfi átnyúlt Totyi feje fölött, és kinyitotta az ajtót.

– Köszi szépen – dünnyögte a fiú, ahogy kimászott a kocsiból.

– Megérkeztél? – kérdezte valaki a háta mögött.

Král Bori állt a járda szélén, Pozderkával, Omasiccsal meg a többiekkel.

Totyi a kocsi után fordult. Az iszapszürke kocsi lassan megindult, és ahogy a sarokra ért, megint vízesés zuhogott a két oldalából – sugárzó, szárnyas vízesés.

Totyi belebámult a zuhatagba.

– Megérkeztem.

Az osztály magára maradt. Üres fogasok, üres padok. A padok, mintha lassan felemelkednének a délután csöndjében. Semmi zaj nem ért el ide.

Az osztály magára maradt.

Egy pad megreccsent, de aztán annál nagyobb lett a csönd. El se lehetett képzelni, hogy egy toll elindul a félig beszáradt tintatartó felé, hogy aztán apró kis vonalakat húzogasson a padra, neveket firkáljon. És jó, ha még csak tintával írták ezeket a neveket. – Ica. – Ez be volt vésve. Aztán a középső sorban egy padnak szépen, gondosan kifaragták az oldalát. Nemzedékek dolgoztak rajta. Iszonyatosan vén, szakállas pad. Hangokat hallott, örökké hangokat hallott.

– Fancsalszky Kálmán!

– Nem jár már ide – mondta egy másik pad. – Húsz éve nem jár már ide.

– Fancsalszky Kálmán!

– Mondom, hogy nem jár már ide. A fia egy darabig hozzánk járt, de aztán más iskolába került.

– Hagyja. Az öreggel nem lehet beszélni.

– A Perecesek. Az egész család idejárt.

– Meg a Morvaiak. Legalább hat Morvairól tudok. Az egyiknek be volt törve az orra.

– Az nem Morvai volt. Drégely László…

Az üres osztályban recsegtek a padok. Diákokról beszéltek, és tanárokról. Aztán az egyik megkérdezte.

– Igaz, hogy jövőre kirámolnak bennünket?

Csönd. Majd egy pad az ablak mellől:

– Lehetetlen. Tavaly festettek. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Vagy még régebben.

– Nem, azért akkor is békén hagynak.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött az öreg. – Miért nem megy már ki? Arra vár, hogy a Nyusztai kirángassa?

– A Nyusztai már senkit se rángat ki, mert a Nyusztai már nem tanít, és a Fancsalszky Kálmán nem jár már ide.

– Az ötödik cét kirámolták.

– Miket beszél! Vagy mindenkit, vagy senkit. Külön nem rámolnak ki egy osztályt.

– Az ötödik cé lent van a pincében.

Elhallgattak.

Korhadt, egymásra dobált padok odalent a pincében. Fölfelé fordított padok az örökös sötétségben.

Az egyik pad úgy érezte, hogy nem ártana valami másról beszélni.

– Nem tetszik nekem ez az Omasics.

– Omasics! Omasics!

– Örökösen fészkelődik – folytatta a pad. – Vagy pedig mozdulatlanul ül, és kibámul az ablakon.

– Firkál magára?

– De mindig csak egy nevet. Tintával.

– Na, az még jó.

– Bori. Már tele vagyok Borival.

– Képzelem, hogy néz ki!

Kis csönd. Majd egy hátsó pad: – Mi történt az ötödik cével?

– Semmi.

– De én az előbb azt hallottam, hogy…

– Mondja csak, szóval telefirkálták? Akkor ez az Omasics nagyon odalehet.

– Nagyon odavan – mondta az Omasics padja. – Rendes fiú, de mostanában nem tetszik nekem. Tervez valamit.

– Mindenki tervez valamit – mondta az első pad, az ajtónál. – És a lány? Beszéljen a lányról.

– Nem idejár, de ez még nem volna baj. – Szünet. – Hanem, fütyül az Omasicsra.

– Honnan tudja? Az ilyesmit sose lehet tudni.

– Azért lehet… Az Omasics meg nem olyan fiú, aki csak úgy belenyugszik az ilyesmibe.

– Mit csinálhat?

– Nem tudom. És ő se tudja.

– Most valami kirándulásra mennek. Józsefkútra vagy hova.

– Az még nem éppen most lesz, és ha a lányt nem érdekli az Omasics…

Egy pad az osztály végéből:

– Vargha Kálmán két évig írta a verseket a Pálinkás Gizihez. A lány hallani se akart róla. Aztán egyszerre csak…

– Talán az Omasicsnál is így lesz.

– Remélem – mondta az Omasics padja.

Valaki az ablak mellől: – De miért éppen az ötödik céből vitték ki a padokat?

Mire egy gonosz reccsenés: – Elárulhatom, hogy ez csak az első lépés.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy…?

– Kirámolnak bennünket, kirámolnak az utolsó szálig.

Senki se szólt. Azokra gondoltak odalent… Agyonfaragott, egymásba rohadt padok odalent a pince sötétjében.

Senki se szólt az osztályban. Csak a vén, szakállas pad nyöszörgött:

– Fancsalszky Kálmán! Fancsalszky Kálmán!

– Hát ti?

Panni néni benézett az osztályba. Mozijegye volt, már menni akart, de valami zajt hallott odabentről.

A fejek felemelkedtek az egyik asztalnál. Erszényes, kék köpenyben, kissé közelebb ment a tanárnőhöz.

– Ki ezt tud, ki azt.

– Mit akarsz ezzel?

A tanárnő beljebb jött. A padló csupa forgács. Az asztalon valami csavaros henger. Ki ért az ilyesmihez?

– Mi lesz ebből?

– Asztal, tanárnő kérem – mondta Pozderka. – Olyan kis asztalka.

– Összeálltunk egypáran – magyarázta Erszényes. – Ki ezt tud, ki azt.

– Na jó, csak csináljátok. – De Panni néni azért még nem mozdult. Erszényest nézte, és azt mondta: – Ez talán jobban sikerül, mint a versed. – Felsóhajtott. – Szép kis história volt!

Erszényes lehajtotta a fejét, a vállát vonogatta.

– Csak ne vonogasd a vállad – mondta Novák. – Én is ott voltam, amikor a folyosón odaadtad a verset.

– De miért éppen nekem? Hiszen nem is tanítok nálatok!

– De amikor olyan csinos! – sóhajtotta Novák.

– És én még beküldtem a Rádióba! – Ez mindig eszébe jutott, ha meglátta Erszényest. – Leégtem veled.

– Azt hittem, hogy én írtam. – Erszényes egy csomó forgácsot vett a tenyerébe, szétfújta. – Úgy megtetszett, hogy mindjárt kimásoltam abból a könyvből.

– Én meg beküldtem a Rádióba.

– Színésznő olvasta fel – mondta Pozderka. – Igazi színésznő.

– Berek Kati a Nemzetiből!

– Katalin.

– Úgy írja, hogy Kati.

– Katalin.

– Jó, tudom. Egy időben Katalin volt, de aztán megint csak Kati. És még olvastam is, hogy ez jobban megfelel az egyéniségének.

– És mi felel meg a te egyéniségednek, Erszényes? – A tanárnő a fejét ingatta. – Mennyi levelet írtak az adás után!

Erszényes arca megrándult. – Nincs több vers, tanárnő kérem.

– Na jó – Panni néni végigsimított a fiú arcán. – Megtörténik az ilyesmi.

– Ezt hívják plágiumnak? – kérdezte Novák.

– Valahogy úgy hívják. – Panni néni az asztal körül keringett. – Szóval most ezt csináljátok?

– Még nem sokat lehet látni belőle – mondta Erszényes.

A tanárnő még kérdezett volna valamit, de eszébe jutott a mozijegy. Sok szerencsét kívánt, és otthagyta a társaságot. Micsoda kis mókusok! – gondolta, ahogy lefelé vágtatott a lépcsőn. – Mindig kitalálnak valamit.

– Figyeljétek meg, még ebben az évben férjhez megy – mondta Erszényes, miközben egy reszelőt vizsgálgatott.

– Miért akarod férjhez adni?

Erszényes nagyon figyelmesen nézegette a reszelőt.

– Éppen itt az ideje.

 

 

Olyan arccal fogadta, hogy Totyi majdnem visszafordult. Egy bezárt kapu: ez volt Omasics arca. Nem is köszönt, csak a fejével intett, hogy tessék, befelé!

– Valami baj van? – kérdezte Totyi.

Omasics intett, hogy semmi.

A szobában csak a kis villany égett a rádióasztalka fölött. Parányi foltot világított meg, a szoba többi része elmerült.

– Ülj oda.

Omasics egy székre mutatott az asztalka mellett, ő pedig eltűnt a sötétben.

Totyi a szék karfájára tette a kezét, lábát maga alá húzta. Egy darabig nem is mert megszólalni, majd megkérdezte:

– Mit csinálsz?

– Csöndben vagyok.

– Mert azt hittem, hogy itthon ülsz és trombitálsz.

– Nem trombitálok.

– Persze, csöndben vagy. – Totyi úgy érezte, hogy többé már ő se szólalhat meg. Csak itt ül mozdulatlanul, kibámul a térre, az öreg villamosremízre.

Így ültek egy darabig, aztán Omasics megkérdezte.

– Sose hallottál Gábor Miklósról?

– A színészről?

– Arról. Na szóval, ha Gábor Miklós valamilyen nagy szerepre készül, mondjuk, a Hamletre, akkor otthon ül, és csöndben van. Elmélyül.

– Ezt hol olvastad? – Arrafelé fordult, amerre a barátját sejtette.

– Mindegy, hogy hol olvastam. A módszer a fontos.

– Persze, a módszer. – Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – Te mire készülsz?

– Hogyhogy mire készülök? Talán csak hallottál a versenyről, a pályázatról?

Totyi megint a remíz felé fordult. Egy villamos ment el a remíz előtt, oly bizonytalanul, mintha minden pillanatban vissza akarna fordulni.

– Jó, hát asztalt csinálsz, én meg enyvezek, de miért kell azért csöndben lenni meg elmélyülni?

Omasics hangja a szoba másik feléből: – Az asztal is műalkotás.

– Hát ha műalkotás – akkor az más. Akkor persze, csöndben kell lenni.

– Gábor Miklós minden új szerepe előtt hazamegy, egypár órát üldögél, és a régi szerepeire gondol.

– Te meg a régi asztalokra.

– Nem asztalokra! Itt nem az a fontos, hogy asztal…

– Persze, nem az a fontos.

– Hanem, hogy ha az ember csinál valamit… ha egyáltalán csinál valamit, á, neked hiába beszél az ember!

– Mit kiabálsz? – hallatszott a másik szobából.

– Nem, anya, nincs semmi baj. – Omasics közelebb ment az ajtóhoz.

– Van itt valaki?

Totyi aztán már bent volt a másik szobában, Józsefkútról mesélt, a kirándulásról, ami azért nem olyan egyszerű, mert előbb meg kell nyerni a pályázatot.

– Végre hallok valamit – mondta Omasics anyja. – Végre nekem is mesél valaki valamit.

Omasics nem jött be. A másik szobában sétált, hallani lehetett, ahogy olykor megroppan alatta a padló. Aztán egy-egy pillanatra mégis odament az ágyhoz, szódát töltött anya poharába, kivett a dobozból egy Salvadort.

– Ma már a negyedik. – Olyan komor képet vágott, akár egy körzeti orvos.

– Mit csináljak, ha fáj a fejem! A Bohánszky különben azt mondta, hogy Salvadorból akármennyit bevehetek.

– Azért nem akármennyit. Azt nem mondta a Bohánszky.

Anya bevette a Salvadort, és türelmetlenül legyintett. – Ez mindig csak ilyesmiről tud beszélni – mondta, ahogy lenyelte az orvosságot.

Omasics akkor már megint a másik szobában mászkált.

– Na és mi volt a Herczog Csabával? – kérdezte anya.

Totyi Herczog Csabáról beszélt. Herczog Csabáról, aki a biciklijével nekiszaladt egy hirdetőoszlopnak, betörte az orrát, az állát, felsebezte a térdét.

– Még az a legkevesebb – mondta anya.

– A száját is felhasította, és az meg is fog látszani. A nyoma mindig meg fog látszani.

– Miért ül biciklire, ha nem tud vezetni?

– Tud vezetni, csak nem a saját biciklijére ült, és elfelejtette, hogy az nem a saját bicaja, és hogy azon minden másképpen van.

– Azért nagyon jó volt mint kamillatea. – Omasics bedugta fejét az ajtón.

– Herczog Csaba mint kamillatea?

– Tudod, anya, abban az egészségügyi darabban, amit a Panni néni írt. Kulcsár Marika volt a legyecske.

– Ott is kihagyott a szerepéből – mondta Totyi. – Kulcsár Marikát egészen megkeverte.

– Na jó, akkor menjünk – intett Omasics.

Anya magára maradt az orvosságokkal, ők meg bementek egy kis szobába.

Totyi a lombfűrész és néhány szerszám mellett felfedezte az asztalkát. Legalábbis azt a doboz formájú valamit. Mert lába még nem volt.

– Kísérleti stádium – bólintott Omasics. – Egy kicsit eltoltam. Nálam az a legnehezebb… elkezdeni valamit. – Hirtelen elmosolyodott. – Tudod, ha meggondolom, hogy most mindenki ezen gürizik!

 

 

Egy asztal szállt át a városon…

Ezt az asztalt lehetett látni Verebesnél, Strém Pistánál, Kövesnél és a többieknél. Hogy mi mindent lehet egy asztallal csinálni!…

– Mi mindent! – sóhajtott Verebes papája lakkozás közben.

Verebes is hazavitte az asztalt, hogy majd még otthon is dolgozik rajta. Az apja megnézte, megkopogtatta, mint egy beteget, aztán azt mondta.

– Beszállok.

Verebes kissé elborult.

– Apa, de hiszen te még egy bélyeget se tudsz tisztességesen felragasztani.

Hiába! Verebes apja beszállt.

Strém Pista bátyja, Strém Bandi körülszaglászta a készülő művet.

– Ez mi?

– Most még semmi. De majd… – Kis szünetet tartott. – Különben, ha egy kicsit helyrebillentenéd a sarkokat…

– Miféle sarkokat? Az egész olyan, mint egy félretaposott sarok.

Szász doktor fűrészelt. Mosolytalan arccal, elszántan fűrészelt.

– Miféle kirándulás lesz? Hová mentek kirándulni?

Szász az apja mellett állt. Hátratett kézzel nézte, mit művel az apja.

– Nem lesz semmiféle kirándulás, nem megyünk sehova, mert mindent elfűrészeltél, és most már a berendezést fűrészeled.

Szász doktor leengedte a fűrészt.

– Csakugyan.

Totyi meg azt gondolta, hogy éppen elég neki az órán. Hogy ő még haza is vigye, hát az azért már túlzás. – Az órán mindent bedobok, de aztán elég! – Különben is ott volt Omasics. A barátja, aki bízott benne, hogy majd különösen az enyvezésben… Igen, fiókja is lesz annak az asztalnak. Egy nagy fiók középen, két kis fiók oldalt.

Totyi útban volt Omasics felé. A fölfelé fordított szemeteskocsikon lépkedett. Olykor kicsit megállt, megfogta az egyiknek a szarvát, aztán megint tovább. A járda szélén álltak a fölfelé fordított kocsik, hosszú sorban, mintha valami rettenetes ütközetbe készülnének. A tél utolsó emlékei. Havat cipeltek bennük: sáros, megfeketedett havat.

Totyi megállt a kocsi tetején, elkiáltotta magát:

– Fiúk!

Egy csapat fiú vágódott ki az egyik kapuból. Végigcsúsztak a kövön. Aztán fel a kocsikra.

– Itt vannak a Beretvásék? – kérdezte egy fülessapkás.

Totyi az utca túlsó vége felé mutatott.

A fülessapkás levetette magát a kocsiról, utána a többiek. Aztán már csak füttyöket, kiáltásokat lehetett hallani.

– Kapd el! Keríts!

– Vigyázz! Jön a Subi!

– Ott vannak a sarkon…

– Csak tudnám, hogy kik vannak ott a sarkon? – Totyi vállat vont, és lelépett a kocsiról.

– Szervusz – mondta Král Bori.

A fiú szólni se tudott. Ez a Bori mindig úgy bukkan elő, olyan váratlanul…

– Szervusz – mondta hosszas tűnődés után.

És ebben a szervuszban minden benne volt. Hogy hová megy, miért, mit csinált eddig és mit csinál ezután.

– Azt mondják, a Bodiban jó filmet adnak.

– Ki ér rá moziba menni! – Totyi gondterhelten felsóhajtott. – Az Omasics vár, tudod, az a fiú, aki…

A lány megfogta a karját. – Mi a csuda lehet ezekkel?

Ketten álltak a postánál. Egy zömök, barna kabátos fiú, és egy zöld sálas. A zöldsálas leragadt a posta előtt, a másik meg rángatta.

– Na, gyere már!

Az nem ment. Szipogott, a fejét rázta, és egyik kezével belekapaszkodott a postaládába. Olyan vadul, mintha le akarná tépni. A barnakabátos pedig rángatta, és most már valósággal rátekeredtek a ládára.

Bori Totyira nézett.

– Nem kell beavatkozni – mondta Totyi. – Sose lehet tudni, hogy mi bajuk van egymással.

A lány nem szólt.

Totyi egyre zavartabb lett.

– Nélkülem is elég jól gyapálják egymást. – Aztán mégiscsak odalépett a postaládához. Megfogott egy vállat. De, hogy az kinek a válla volt!…

– Befejezni, befejezni! (Csak fölényesen, mert különben…)

Két arc bámult rá.

– Nem maradhat itt – mondta a barnakabátos. – Azért mégse maradhat itt.

A zöldsálas két kézzel kapaszkodott a postaládába.

– Nem akar hazamenni – mondta a barnakabátos.

– Te vagy a papája? – Totyi most már egyre erélyesebben kopogott a fiú vállán. – Ha nem akar hazamenni, hát akkor nem akar hazamenni.

Bori letépte a zöld sálas fiú kezét a ládáról, belehajolt abba a szétázott, maszatos arcába.

– Az iskolában volt valami?

Elvadult tekintet. Mintha már beszélni is elfelejtett volna ez a fiú.

– Bélyegek – mondta a másik. – Elvesztette a pénzt, amit bélyegre kapott. – Belenyúlt a barátja zsebébe. – Ezt mind fel kellett volna adni.

– Sajdik Gyula – olvasta Totyi az egyik borítékon.

– Labanc Margit – olvasta Bori egy másikon.

A zöldsálas a levelek után kapott.

– Ne izgulj, úgyse akartam elvinni Sajdik Gyulának Tárnokra. – Totyi egy darabig a zöldsálasra nézett. – Mikor vetted észre, hogy?…

Megint a barnakabátos felelt. – Újságot akartunk venni a sarkon, de akkor már… – Egy reménytelen mozdulat.

– Szóval újság se lesz. – Totyi legyintett. – Hát téged nem fognak otthon ünnepelni.

A zöldsálas felzokogott.

– Ne bőgj – mondta Bori. – Igazán semmi értelme, hogy az utcán bömbölj. Honnan is jöttél?

– Hazulról.

– Jó, de milyen irányból?

– Azt hiszed, megtaláljuk a pénzt? – kérdezte a barnakabátos.

– Meg lehet próbálni.

A barnakabátos mutatta az utat, ahogy elindultak visszafelé. Lassan mentek, a járda repedéseit figyelték.

Omasics ugrik, gondolta Totyi. Omasics el se tudja képzelni, hogy mi a csuda lehet velem. Mit csináljak, ha mindig összeakadok valakivel.

– Újság? – kérdezte az újságos.

A zöld sálas fiú behúzta a nyakát.

– Majd a szomszédból elkérik – intett Totyi.

Egy ház előtt lehorgonyoztak. A zöldsálas a fal mellé húzódott.

– Szóval itt laktok – bólintott Totyi.

– Nem ártana megnézni a lépcsőt – mondta Bori.

– Mindig ugrál a lépcsőn – mondta a barnakabátos.

A zöldsálas a falhoz tapadt. Totyi ránézett, és legyintett.

– Neked nem kell feljönni.

A zöld sálas fiú lent maradt, ők hárman pedig elindultak.

– Hol lakik a barátod?

– A harmadikon.

– Még jó, hogy nem a hatodikon.

Egy kövér nő lassan, méltóságteljesen ereszkedett lefelé. Ahogy meglátta Totyiékat, megkérdezte.

– Ti kötöttetek spárgát a kilincsemre?

– Mostanában nem foglalkozom ilyesmivel. – Bori végigmérte a nőt. Egészen azért nem tudta végigmérni, mert akkora volt, mint egy hegycsúcs.

– Az ember egy szót se szól, és mindjárt megsértődnek. – A kövér nő ezt már az első emeleten mondta valakinek.

– Gittet nyomtak a kulcslyukba – hallatszott lentről egy férfihang.

– Elég ócska trükk – bólintott Totyi.

Benéztek a lépcsők alá. Akárcsak átlapozták volna a lépcsőket. Totyi végigsimított a falon, bedugta a kezét egy repedésbe.

– Talán még be is bújhatnék.

– Azért csak ne bújj be.

– Miért? És ha egyszer pénzt dugtak ide?

– Pénzt?

– Vagy valami kincset.

Nézték a repedést. Totyi belekiáltott.

– Jendrolovics!

– Mit akarsz a Jendrolovicstól? És ki az a Jendrolovics?

– Egy barátom. Mindennap találkoztunk, aztán egyszer csak eltűnt.

– És ide bújt? Éppen ide?

– Az biztos, hogy nagyon szerette a repedéseket. – Várt egy kicsit, aztán újra elkezdte. – Jendrolovics! Mit hülyéskedsz? Gyere már ki, Jendrolovics!

Mind a hárman azt kiabálták:

– Jendrolovics!

Egy tompa hang a magasból:

– Tessék?

Elhallgattak. Elhúzódtak a repedéstől.

Král Bori lábujjhegyen lement két lépcsőfokot, aztán megállt, akárcsak a levegőben. A barnakabátos belekapaszkodott a lift rácsába.

– Tessék? – hallatszott fentről. Mintha már régen várta volna, hogy szólítsák.

Csönd volt a lépcsőházban.

Aztán egy csattanás. Bori leugrott a lépcsőről, és már lefelé vágtatott. Utána a másik kettő.

– Butaság – lihegte Bori, ahogy leért.

– Persze – bólintott a barnakabátos –, mindenhol lakhat egy Jendrolovics.

– Mindenhol – nyögte Totyi.

– Butaság, nemcsak egy Jendrolovics van a világon.

– Butaság – mondta Totyi. De azért úgy nézett Borira, mint aki tudja, hogy csakis egy Jendrolovics van.

Így álltak egy darabig. És akkor egy reszketeg hang:

– Megtaláltátok?

A zöld sálas fiú, akár egy elveszett húszfilléres.

– Tudtam – legyintett –, úgyis tudtam.

– Tuci! – kiáltott Bori egy kék kabátos lány után.

A kék kabátos lány megállt. Bori odament hozzá, és megkérdezte: – Mennyi van nálad?

A kékkabátos a zsebébe nyúlt.

Bori egy forinttal jött vissza.

– Ebből csak két rokont lehet feladni – biccentett Totyi. – Vagy nem is tudom… amennyiben 60 fillér egy vidéki bélyeg, akkor csak másfelet.

– Elmoziztam a heti pénzemet – sóhajtott Bori.

– Egy rokon ebből is elmegy. – Ötven fillér került elő Totyi zsebéből. – Mind vidéki?

– Mind vidéki.

– Még ilyet! Hogy valakinek csak vidéken legyenek rokonai!

A barnakabátos kifordította a tenyerét. – Rosszul állok.

– Azért valami nálam is akad. – Azzal Bori egy türelmetlen mozdulattal a zöldsálas kezébe nyomta a pénzt. – Ne haragudj, de igazán nem érek rá veled foglalkozni!

Eltűnt, akár egy forgószélben.

– Tisztára megkeveri az embert. – Totyi ezt már Omasicsnak mondta.

Omasics le-föl sétált a szobában. – És aztán föladtátok a leveleket?

– Én nyaltam rá a bélyeget, mert különben megint valami kavarodás lett volna.

Omasics megállt a sétában. – Te valahogy mindig összefutsz vele.

– Kivel?

– Král Borival.

– Ja igen. (Mit bámul ez az Omasics?) Hallottad, hogy a Marina Vlady Pestre jön?

– Nem érdekel.

– Van egy nővére, az még sokkal izgibb.

– Az se érdekel.

– Kérlek.

Egy emeleten laktak.

Holländer Gyuri eleinte csak messziről köszöngetett Král Borinak. Bori hol visszaköszönt, hol nem.

Holländer Gyuri belekapaszkodott az emelet rácsába. – Majd én viszem a táskádat. – A rácsot rugdalta, és lebámult az udvar kövére.

– Nem kell hogy vigyed a táskámat – mondta Bori.

Másnap reggel Gyuri melléje vágódott, ki akarta kapni a kezéből a táskát. Bori ránézett, és a fiú visszahúzta a kezét.

– Jó, jó, azért nem kell mindjárt harapni. – Elkísérte a lányt az iskoláig, ami igazán nem volt csekélység. – Tudod, hogy én hova járok? Budára járok.

– Miért kéne nekem tudnom, hogy te Budára jársz?

Holländer Gyuri erre valami olyasmit dünnyögött, hogy talán még el tudja kapni az ötös buszt.

– Kapd el az ötös buszt. – Ez úgy hangzott, mintha Gyuri már el is tűnt volna.

Az iskolában azt mondta az egyik Beke:

– Láttuk.

– Csini fiú – mondta a másik Beke.

Elkezdték dúdolni valami fáradt, kedvetlen hangon: – Csini fiú, csini fiú!

– Abbahagyhatjátok. Azért ti mégse vagytok a Mac Guirre nővérek.

A két Beke megtárgyalta Holländer Gyurit. – Jól hat melletted. – Irtó rövid a kabátja, azt hiszem, túl rövid. – Őzszeme van.

– Elég bamba – ennyit mondott Bori Holländer Gyuriról.

Gyuri meg eltűnt. Még a házban se lehetett látni. Mintha elköltözött volna. Egy este csöngettek. Amikor Bori ajtót nyitott, egy csokor virág repült az arcába.

– Ne dobálj salátát az arcomba – mondta másnap reggel, amikor Gyuri melléje szegődött a kapuban.

Gyuri összehúzta szemöldökét, az orra megnyúlt.

– Apukám azt mondta, hogy nagyra becsüli apukádat.

Aztán Beregszásziékről kezdett beszélni. Beregszásziék fölöttük laknak, és házibulit rendeznek. Hetenként többször is. Egyszer egy színésznő is volt náluk.

– Apukám egy lakóbizottsági értekezleten elmondta, hogy Beregszásziék miatt nem lehet aludni. És tudod, hogy mit mondott erre Beregszászi?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy nálam házibulik vannak, de nem én tartok kakast a liftaknában.

– Ki tart kakast a liftaknában?

– Az apukám. – Gyuri orra még jobban elvékonyodott.

– Gyuri hülye – mondta másnap Bori a két Bekének.

Azok megkérdezték, hogy miért, mi történt? De Bori nem beszélt többé Gyuriról.

A fiú egyszer ragyogó arccal rohant oda hozzá. Mint aki valami nagy hírt akar közölni:

– Megint rossz a lift!

Bori ránézett, és Gyuri felszívódott.

Akkor megint nem lehetett látni egy darabig. Aztán egy délután felmerült a folyosón. Úgy csapódott Bori mellé, mintha többé le se akarna szakadni róla.

– A Moravecz Paula azt mondja, olyan vagyok, mint a Sasfiók.

Ez váratlan volt.

– Mint a Sasfiók?

– Olvastad a Sasfiókot? Napóleon fia volt, és nagyon korán meghalt, és aztán versben megírták.

Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, Gyuri arról beszélt, hogy Moravecz Paula haldoklik érte. De nemcsak Moravecz Paula.

– Szóval többen haldokolnak érted.

Gyuri erre valahogy nem tudott mit mondani, és eltűnt az egyik kanyarban.

– Te nem bírsz engem – mondta, amikor újra felbukkant. – Ne is mondj semmit, te nem bírsz engem.

Bori nem is mondott semmit.

– Akkor most már csak egyre kérlek – folytatta Gyuri –, te legyél első és legfőbb bírálója verseimnek.

– Milyen verseket ír a Holländer Gyuri? – kérdezte az egyik Beke.

– Hozzád ír szerelmes verseket? – kérdezte a másik Beke.

– Hold vagyok, és fátylat húzok magamra, meg ilyesmi.

– Hozzám még senki se írt verset.

– Hozzám se.

A Bekék elővették a labdájukat, és a földhöz ütögették.

Holländer Gyuri meg csak hozta a verseket.

Amikor Král Bori beteg volt, Gyuri naranccsal állított be, és virággal… Ült az ágy mellett, és Bori egyszerre csak azt látta, hogy megerednek a könnyei.

Holländer Gyuri sírt.

Bori a mennyezetet bámulta, és aztán megkérdezte:

– Mi bajod van?

– Semmi… csak… tudod, én olyan boldog vagyok! Olyan boldog!

Aztán narancsot hámozott, és verseket olvasott. Fölnézett a paksamétából.

– Ha ez mindig így maradna! Te beteg volnál, én meg verseket olvasnék.

Bori már azt se tudta, hogy Gyuri valóban ott ül-e az ágy mellett, vagy csak odaképzeli. Talán hozzátartozik a lázhoz.

Ahogy meggyógyult, Gyuri eltűnt. De érezni lehetett a szobában, a gangon, a lépcsőházban: meggyógyultál, fütyülsz rám.

Rajnai Erika, a harmadikról, egyszer elkapta Borit.

– Te, igaz, hogy a Holländer Gyuri…? – És csak suttogott.

Bori hallgatta egy darabig, aztán vállat vont, és faképnél hagyta. Aztán egyszer, amikor Gyurival beszálltak a liftbe, megkérdezte.

– Ide figyelj, Gyuri! Mikor csókolóztunk mi a kapualjban?

Gyuri hebegett valamit. Mire a lány elsöprően:

– Mit mondtál a Rajnai Erikának? Egész kis beszámolót tartottál.

– Nahát! Ha tudni akarod, a Rajnai nagyon szerette volna, ha én vele…

Holländer Gyuri két pofont kapott a harmadik és negyedik emelet között. Úgy szállt ki, lángvörös arccal.

– Azóta rá se tudok nézni – mondta Bori a két Bekének. – Sír, a hülye verseit küldözgeti, és akkor ilyeneket hazudik.

– Azért nem kellett volna megpofozni.

– Persze, mert téged más érdekel.

– Ki érdekel engem?

A labda útján mentek. A labdájukat ütögették. A két Beke föl se nézett:

– Legszebb név a Garancsi Jancsi.

– De úgy is szép, hogy Totyi! – Totyi! – Totyi!

– És milyen szép fiú!

– Kár, hogy elfelejtett megnőni.

– Hülyék vagytok – mondta Král Bori.

– Hülyék vagyunk, persze, hülyék vagyunk. – Csúfondáros vihogással szálltak a labdájukkal, és egyre csak ismételgették. – Ó, kedves Garancsi Jancsi! Mit parancsol, drága Garancsi Jancsi? Garancsi János és Král Borbála! Král Borbála és Garancsi János!

– Ez nem megy nekem.

Szász doktor a televíziót nézte. Feketét ivott, a televíziót nézte, és csüggedten megismételte:

– Ez sehogy se megy nekem.

– Mi nem megy neked? – kérdezte a felesége a másik szobából.

Szász doktor nem felelt mindjárt. A betörőt nézte, aki belépett a nyitott ablakon. Kockás sapka, álarc, pulóver, ahogy már a betörők öltözködnek. Kipakolta a szekrényből a ruhát, a fiókokból a pénzt. Közben egy-egy gyanakvó oldalpillantás. De nem jött senki, csak a szél lebegtette a függönyt. A betörő eltűnt, és egy kellemes hang megszólalt:

– …és mégsem éri semmi kár, mert mindent megtérít a biztosító.

Szász doktor szerette a hirdető kisfilmjeit. Egy lakás lángba borult, Szász doktor elégedetten bólintott. De aztán megint eszébe jutott.

– Egyszerűen nem áll rá a kezem.

– Mire nem áll rá a kezed? – A felesége megjelent az ajtóban.

– A lakat egész tűrhetően sikerült, de ez az asztal!… – Közben nézte, ahogy a tűzoltó vállára dob egy nőt.

– Mind a Tamás találja ki. – A felesége leült, és most együtt nézték a filmet.

– Miféle Tamás?

– A Bessenyei Tamás, tudod, az a rendező. Ő írja, és ő is rendezi.

– Lángelme.

– Azért nem mindenkinek jut ilyesmi az eszébe.

– Mondom, hogy lángelme.

– Á, te!… – Az asszony már majdnem otthagyta, de aztán megkérdezte. – Mit motyogtál az előbb? Hogy valami lakat sikerült, de most valahogy nem megy neked. Mi nem megy neked?

– Nem egyformák a lábak. – Szász vállat vont. – Mit csináljak, nem egyformák a lábak.

– Csak nem arról az asztalról beszélsz?

Szász bólintott.

– Feri már többször mondta, hogy hagyd békén. – Az asszony szemrehányóan ingatta a fejét.

– Itthon van?

– Átment egy barátjához.

A tévében egy férfi bedobott egy levélformára összehajtott nőt a postaládába. Szász figyelmesen nézte, aztán felállt.

– Nekiugrok azoknak a lábaknak.

– Ne ugorj neki. – A felesége megfogta a kezét, és visszahúzta. – Tönkreteszed.

A tévében angyalok röpültek kispárnákon.

– Ezt is a Bessenyei Tamás találta ki? – kérdezte a férfi.

– Ezt is. És a fia is nagyon tehetséges. Tudod, a Ferivel jár.

– A fia is ilyen filmeket fog csinálni?

Szászné gyanakodva nézett Szászra. – Én nem tudom, miért nem lehet valakit elismerni. A fia szaval. Te is hallottad tavaly az ünnepélyen.

A férfi bólintott, és el akart osonni, de az asszony visszahúzta.

– Hagyd már békén azt az asztalt, tudod, hogy a Feri nem szereti.

Szász olyan képet vágott, mint aki azért ebben nem olyan biztos.

Most már paplanok szálltak a levegőben. Harsonák szóltak, és paplanok szálltak.

Az asszony, mintha meg akarna előzni valamit: – Nagyon szeretnél ilyesmit kitalálni.

Szász vállat vont. Majd egész váratlanul megjegyezte, hogy azért kedves fickó az a Bessenyei Tamás.

– Összeakadtam vele az iskola előtt. Éppen a Ferire vártam. Azon az üres telken mászkáltunk. Azt mondta, gyerekekről akar filmet csinálni, ahogy kijönnek az iskolából, ahogy az utcán lődörögnek, szóval ahogy csak úgy vannak.

– Ahogy csak úgy vannak?

– Azt mondta.

Egy férfi virággal a kezében állt a képernyőn, és már egészen betemette a hó.

– Mi sül ki ebből? – dörmögött Szász.

A felesége ránézett, és kuncogni kezdett.

– Mi bajod van? – kérdezte Szász.

– Semmi.

– Akkor mit nevetsz?

A felesége, miközben a hóemberré változott gavallért figyelte: – Ha tudni akarod, megfigyel.

– Kicsoda?

– A fiad.

– Megfigyel, na és? – A tévében végre megjelent a lány. – Miért, mondott valamit?

– Semmit.

– Jó, semmit.

Az asszony kuncogott. – Apa mindig a suli körül mászkál, és már teljesen kopasz.

– Ez nem olyan nagy megfigyelés. – Szász rátette a kezét a fejére. Közben arra gondolt, hogy hány éve ténfereg már az iskola körül. Egyszer kiszaladt egy csapat lány, és integettek neki. De az már régen volt. Aztán amikor hazafelé menet Feri összekapott Herczog Csabával. Egymásnak estek az utcán. Egy kora őszi délelőtt ott állt az üres telken. Sütött a nap. Remek napsütés volt. Ő meg ott állt, és egyszerre csak egy kéz belecsúszott a kezébe. – Elbambultál, apa? – Az embernek annyi minden eszébe jut, ahogy ott csatangol az iskola körül. Ének árad ki a nyitott ablakból. – Hosszú lábú gólya bácsi, mit akarsz ma vacsorázni?

Hirtelen a felesége felé fordult.

– Nem szereti, ha megvárom?

– Azt nem mondta.

– Persze, inkább a barátai. A Bessenyei Tamás fia meg a többiek.

– Ugyan! Mindig odaszalad hozzád.

– Odaszalad. Aztán majd egyszer nem szalad oda.

– Mit beszélsz?

– Na, semmi. – Felállt. – Lehetetlen, hogy ne boldoguljak azokkal a lábakkal.

Feléje fordultak az arcok. Az egész osztály őt nézte.

Így ültek a reggeli csöndben Omasics felé fordulva.

A katedra üres. De most Omasics padja volt a katedra.

Omasics a padlót sikálta a talpával.

– Mi az, Oma? – szólalt meg Erszényes Péter – mikor olvasod már fel a jegyeket?

Omasics hallgatott, a padlót sikálta a talpával. Egy darabig ez volt az egyetlen hang az osztályban.

– Omasics már nem osztályoz – mondta az egyik Beke.

– De osztályoz! – csattant fel Totyi.

– Nem – mondta a másik Beke –, már a noteszét is eldobta.

Zúgás támadt. Micsoda! Hogy Omasics eldobta a noteszét? Azt a félelmetes, fekete noteszt…

– Ilyen nincs – suttogta valaki.

– Én láttam, amikor eldobta.

– Te nem láttál semmit. – És ez már megint Totyi volt.

– Nem dobta el a noteszét – mondta Hagara Öcsi –, csak mostanában nincs kedve osztályozni.

Csönd volt. Omasicsot nézték, akinek mostanában nincs kedve…

Novák Marci, az első padban, elgondolkozva rágcsálta a körözöttes kenyeret. Még reggel megette a tízórait. Jobb ezen túlesni.

Omasics csoszogott, Novák rágcsált, aztán egyszerre csak beleharapott a levegőbe.

A kenyér a földön. A megkent felével.

Novák vállat vont, lehajolt. Fölemelte a kenyeret. De a körözött ott maradt. Akár egy lángoló csokor.

Az arcok elfordultak Omasicstól. A körözöttet nézték. Lenyűgözve nézték.

– Fel kell törölni – mondta az egyik Beke.

– Fel kell törölni – mondta a másik Beke.

Senki se mozdult. Ültek egy bűvöletben. Aztán Pozderka előrejött, és figyelmesen nézte a foltot a katedra előtt.

Hátulról egy bágyadt hang:

– Töröld fel.

Pozderka lehajolt, ujjával vonalakat húzogatott a körözöttben. Majd hátrafordult, és azt mondta:

– Ez Afrika.

Afrika ott volt a lábainál: hegyekkel, folyókkal, sivataggal.

Hagara Öcsi is ledobta a kenyerét a katedra elé. A kenyeret felemelte, a körözöttet gondosan szétkente.

– Ázsia.

Aztán már egész kis csapat állt a tűzhányók és folyók között. Pozderka lehajolt. – Átvezetem a Mississippit Olaszországba.

A két Beke csatornát épített. Mert a legfontosabb a csatornázás. Egy talp belelépett Afrikába, lassan szétkente. Lassan és gondosan.

Csengetés. Mindenki a helyén.

Egy elborult bajusz a körözöttfolt fölött. Jánosi tanár úr. Kezét hátul összekulcsolta, ahogy előrehajolt. Egy darabig figyelmesen nézte a szétmázolt körözöttet. Aztán felemelkedett, és mintha abból a foltból húzná ki az arcokat, akik most itt vannak előtte.

Lehunyta a szemét, és akkor Pozderka azt gondolta: elfelejtette.

Jánosi felnézett, valami távoli, csüggedt tekintettel.

– Álljatok fel. – Valósággal suttogott. – Miért nem álltok fel?

Felálltak, és Pozderka megint azt gondolta: elfelejtette.

Erszényes jelentést tett, bediktálta a hiányzókat.

Jánosi beírta a hiányzókat. Aztán az osztálykönyv fölött a foltra nézett. Megint úgy állt a folt előtt, kezét hátul összekulcsolva. És akkor elhangzott az első kérdés:

– Ki volt ez?

A nap ferdén sütött be az osztályba. Élesen megvilágította a padokat. Hagara Öcsi arca fellángolt az ablaknál, Erszényes a kabátokat nézte. Valahogy jó lenne most ott lógni a fogason.

– Kinek a körözöttje?

Mélységes csönd.

Ludwig Klári féloldalasan hátrafordult, mintha ő is meg akarná kérdezni: kinek a körözöttje?

…mert azt éppen úgy felkenik a padlóra, gondolta Pozderka.

Szmuda elmondta magában a Ferencváros csatársorát, Blaskó Tamás a Walesi bárdokat.

Edwárd király, angol király léptet fakó lován…

Edwárd király, angol király, megállt a folt előtt.

– Kinek az ötlete?

Jánosi tanár úr szembenézett az osztállyal.

Totyi lehunyta a szemét. „Szétszórják az osztályt, kit ide dugnak be, kit oda, de lesz olyan is, aki többé sehova se járhat.” Dicsőfi jutott az eszébe. Dicsőfi, a kicsapott diák.

Omasics egyenesen ült, kifeszített derékkal. „Csak el ne mozduljak! Ha elmozdulok, akkor készen vagyok. Ha Král Bori izgulna értem! Ő nem is tudja, de majd megtudja.”

És akkor egy síri hang:

– Véletlen volt.

– Véletlen! – A tanár megrázkódott. – Persze hogy véletlen volt, mi más is lehetne… Legközelebb majd spenót lesz. Miért ne? Fasírt! Tükörtojás! Csak úgy véletlenül! Erdélyi rakott káposzta! Diós metélt! Véletlenül! Véletlenül!

Elakadt. Meredten bámult a foltra.

A szünetben más osztályokból is bejöttek.

– Mi ez? Liptói?

– Ti csináltátok?

– Sárdi bácsi már látta?

– Nektek kell felpasztázni?

– Öregem, azért ez akkor is…

Álltak, és nézték a foltot.

Táska a kapualjban. Behorpadt, barna táska odatámasztva a falhoz. Mintha éppen csak egy percre tették volna le, mert a gazdája elszaladt valahova.

Miszlicsányi megállt a táska előtt. Reggelenként erre szokott elmenni, és majdnem mindig összeakadt Lukáccsal. Volt úgy, hogy Lukács ráugrott a kapualjból, igen, valósággal rávetette magát. Aztán egy darabig egymás körül keringtek, úgy forgatták a táskát, akárcsak valami fegyvert. Majd végül is elindultak az iskola felé.

De most csak a táska volt.

Miszlicsányinak valahogy nem tetszett a dolog, egy csöppet se tetszett. Lehajolt, felemelte. Mindezt igen lassan és óvatosan. Ki tudja, talán Lukács mégiscsak előugrik a kapualjból.

Lukács nem ugrott elő. A kapualj sötét volt, és hideg.

Tolltartó zörgött a táskában. Sovány és lapos táska. Ezt csak elhagyni lehet, gondolta Miszlicsányi. Két lépést tett befelé, mint aki még mindig támadást vár.

Szürke udvar. Lukács talán valahol az udvar végén.

Lukács sehol.

Miszlicsányi az udvaron ténfergett a két táskával. Mi a csuda van ezzel a Lukáccsal? Talán fel kéne menni hozzá. Nem, ez nem jó. Különben is, lehet, hogy már kint áll a kapu előtt, és a táskáját keresi.

– Mi az, két táskád van? – Ezt mondta a kefefejű Váradi, ahogy elment a kapu előtt.

– Az egyik nem az enyém. – Olyan komoran hangzott, akár egy hivatalos jelentés.

– Nem a tiéd? – Váradi Kefe megállt.

Miszlicsányi, hóna alatt a két táskával, hallgatott.

– Ha nem a tied, akkor kié?

Miszlicsányi egy teherautó után bámult. – Egyszer azt mondta, hogy inkább elmegy az intézetbe. Hogy majd egyszer fogja magát és elmegy. Az intézetbe vagy akárhová.

– Ki megy el?

– Nem szeret otthon lenni.

– Lehorgonyoztatok? – Král Bori állt előttük.

– Elszökött. – Miszlicsányi azt már nem is annak a kettőnek mondta, hanem az igazgatónak. Igen, majd behívják az igazgatóhoz, ott lesz Kürti tanár úr, Panni néni meg a többiek, és az egész nap azzal telik el, hogy őt hallgatják.

– Szeretem, ha valaki ilyen rejtélyes. – Bori elhúzta a száját. – Csudára szeretem. Egyébként a Lukács lakik ebben a házban.

– Már csak lakott. Mert elszökött hazulról. – És akkor elmondta, hogy találta meg Lukács táskáját. – Tudjátok, mintha valahogy ő állt volna itt a kapuban. Majd az igazgatónak is így mondom: „Mintha ő maga állt volna itt.”

– Pár napja fent volt nálam. – Král Bori a sovány, agyonnyúzott táskát bámulta.

– A számtan miatt? – kérdezte Váradi Kefe.

– Egy darabig egész jól ment minden, de aztán fogta magát és lelépett.

– Most is lelépett – bólintott Miszlicsányi.

Král Bori elgondolkozva: – Nem mert szólni, hogy nincs cukor a teájában.

– Úgy itta meg?

– Nem. Valahogy észrevettem, és aztán mégis tettem bele. – A vállát vonogatta. – Három kanállal akartam beletenni, de a harmadikat nem engedte.

– Nem engedte?

– Odatette a tenyerét a csészére, rátapasztotta a tenyerét.

– Én is csak kettővel szeretem.

– Jó, de azért nem kell cirkuszt csinálni, ha véletlenül…

Ezen egy kicsit eltűnődtek. Majd Král Bori:

– Talán hagyott valami levelet a táskában.

Azzal már ott voltak a tér padjánál. A táska előtt álltak. Valahogy egyikük se akart hozzányúlni.

– Te találtad meg. – Kefe oldalba bökte Miszlicsányit.

– Na és?

Bori leült a táska mellé, a lábát lógázta.

– Elkért egy képeslapot, de aztán otthagyta.

– Amikor nálatok volt?

Csönd. Majd Miszlicsányi: – A mamája miatt van ez egész. Zűrös mamája van.

– Zűrös!… – Kefe a fejét ingatta.

– Na nézzük. – Miszlicsányi a táska fölé hajolt. Hirtelen megfordult, mintha Lukács most már igazán mögötte állna.

Aztán egy mozdulat, és a táska valósággal szétesett.

– Az irkája! – Bori felemelt egy vékony, zsírfoltos füzetet. Megkezdett sorok, aztán semmi. Az irka közepe kiesett.

Két sötét, egymásba ragadt tornacipő.

Intőfüzet. Elég sokat írtak bele. „Kérem tudomásul venni, hogy…”

– Tudomásul vették?

– Ki vette tudomásul?

– Ki? Hát a mamája.

– Miért? Az a palinger, aki náluk lakik, nem írhatja alá?

– A tornanadrág…

Fekete tornanadrág, barna ablakkal.

Miszlicsányi gyorsan visszatette.

– Írás semmi? Üzenet semmi? – Kefe egymáshoz verdeste a tornacipőket.

Král Bori végiglapozta a könyveket. Kipottyant egy cetli. Azon egy név. Hüliczer József.

– Ki lehet ez a Hüliczer József? – kérdezte Kefe. – Aláhúzva és bekarikázva.

– Lehet, hogy együtt mentek el – bólintott Miszlicsányi. – Lehet, hogy együtt főzték ki az egészet.

Hüliczer József… Ott állt a sötét kapu előtt, és várta Lukácsot. Pengeéles arcával a sínek felé fordult, ahogy azt mondta:

– Menjünk.

Aztán csak intett.

– A táskát itthagyhatod.

Az a mozdulat, ahogy Lukács lerakta a táskát… Oly félszeg és bizonytalan. Mintha várná, hogy Hüliczer visszaszívja az egészet. De nem. Menni kellett.

Utálták Hüliczert, aki beugratta Lukácsot. Miszlicsányi meg is mondta, hogy ő még majd leszámol Hüliczerrel.

Hüliczer József. Ez állt a cetlin.

Ők hárman meg a szétszórt holmikat nézték. A tornacipőt, a könyveket, a tornanadrágot…

– Elkésünk. – Bori összecsomagolta a holmikat, be a táskába.

A tornacipő valahogy kimaradt. Ezt Váradi Kefe vitte. A táskát Miszlicsányi.

– Talán bohóc akart lenni – mondta Bori a két fiú között. – Bohóc egy vándorcirkuszban.

Nem szóltak többet. Az osztályban se szóltak senkihez, ahogy Lukács padjára lerakták a holmikat.

– Érted ezt, Nathan? – kérdezte Gregor Pjatigorski. – Ő, aki valaha leigázta a zenekart…

– Hangulatember – mondta Nathan Milstejn. – Egyébként pedig lefogadom, hogy történt vele valami.

A zene szólt. A filharmonikusok játszottak, de Omasics, a nagy Omasics nem állt a zenekar élére. Átadta a pálcát Gardellinek – érezze ő is, mi a dicsőség.

– Fáradt? – kérdezte Gregor. – Elfáradt volna?

– Ugyan! Mindenki tudja, hogy Omasics fáradhatatlan.

Omasics a rádióasztal körül keringett. Olykor már úgy volt, hogy félretolja Gardellit, de aztán mégse. Egy lépést tett az ajtó felé, talán csengetésre várt.

A zenekar játszott. A zenekarnak semmi baja nem volt Gardellivel. Mi bajuk lett volna vele?

– Benne van az első öt között – mondta az egyik fúvós.

– Ez talán túlzás – vélte a másodhegedűs –, no de azért mindenesetre…

– Csak hát mégse Omasics! – sóhajtott fel a kisasszony a hárfánál. – Omasics csak egy van.

Az emberek pedig beírtak a szerkesztőségekbe, a koncertirodákba. Mi van Omasiccsal? Sose lép fel már a dobogóra?

Senki se tudott pontos választ adni. Az egyik lap azt írta, hogy Omasics hosszabb utazásra indult. Egy másik lap mindjárt megcáfolta. Omasics ki se mozdul hazulról.

Omasics kiment az előszobába. Talán azt várta, hogy épp most lép valaki az ajtó elé.

Egy darabig tétován ácsorgott. A fogashoz lépett, kihúzta egy kabát becsúszott ujját. Hogy csúszhatott be, hiszen anya már olyan régen vette fel ezt a kabátot? Talán majd ha melegebb lesz, és lemegy a térre. A térre, itt a ház előtt. „Szeretnék még lemenni a kis boltba, hogy feketét igyak.” Mindig megkérdik, hogy vagy, anya. „Kedvesek, igazán kedvesek.”

A fiú az előszobában állt, a kabátot nézte.

Odabent szólt a zene, és az üstdobos megjegyezte: – Maradunk Gardellinél.

– Mi történhetett Omasiccsal? – kérdezte Gregor. – Csak nem keveredett bele valamibe?

– Mindenki belekeveredik valamibe – bólintott Nathan Milstejn.

– Nem szeretem, ha bölcselkedsz.

– Nem bölcselkedek, de gondolj Stokowskira.

– Miért, mi volt Stokival? – Gregor eltűnődött. – Még most is vezényel, pedig már nem éppen mai gyerek.

– És azt hiszed, hogy Oma valaha is abbahagyja?

– Jó, jó, de mi volt Stokival?

– Semmi, csak hát nála is volt egy törés. Mindenkinél volt egy törés.

– Mint most Ománál…

Omasics kiment a konyhába. Beleszagolt a feketekávés dobozba. Mélyen magába szívta a kávé illatát. Ezt szerette. Ilyenkor úgy érezte, hogy minden rendben van.

Vissza az előszobába.

Már itt kellene hogy legyen. Igen, Totyi már itt kellene hogy legyen. Esetleg nem is egyedül, hanem Král Borival.

– …az a színésznő? – kérdezte Gregor.

– Garbóról nem beszélhetünk így, hogy az a színésznő! – Nathan hangja szigorú volt. – Színésznők jönnek, színésznők mennek, de Garbo csak egy van.

– Ami igaz, igaz, Stokinak se volt soha olyan nagy, olyan igazi lángolása. – Elhallgatott, majd szinte suttogva: – Gondolod, hogy most Omasicsnál is ez van?

– Egy biztos: ettől csak még tökéletesebb lesz a művészete.

Ezt mondta Nathan, és Gregor végül is megnyugodott.

A zene szólt. Omasics ott állt a rádió előtt.

Itt kellene hogy legyenek mind a ketten. Král Bori és Totyi. Van teasütemény, és aztán majd teát csinálok. Borit majd beviszem anyához. „Anya, ez Král Bori, egy iskolába járunk, csak ő az ába.”

Mondtam Totyinak, hogy liften jöjjenek. Adtam is egy forintot. Idegeneknek személyenként ötven fillér.

Aztán majd megmutatom Borinak az asztalt. Elég vacak, még nem sokat lehet belőle látni. De Bori biztosan tud valamit mondani. Ad egy tippet.

Talán felhúzta az orrát, hogy nem én hívtam meg? De hiszen Totyi a legjobb barátom.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Král Bori és Totyi mindig összeakadnak. Az iskola előtt, az utcán, a téren…

Valahogy velem sose akad össze Král Bori!

Rándított egyet a vállán, és elzárta a filharmonikusokat.

Most aztán alaposan benne vagyok a pácban, gondolta ott a járda szélén. Még most is előtte volt, ahogy az iskolában odalép Král Bori elé. Bori futott a folyosón, de amint őt meglátta, megállt. Kicsit csodálkozva nézett rá. Mosolygott. De ez a mosoly lehervadt az arcáról.

– Semmi közöm a barátod művéhez! Eszem ágában sincs felmenni hozzá!

Továbbfutott.

– Szemtelenség, Totyi-Potyi! Szemtelenség! – rikácsolt a két Beke. Bori után rohantak, közben csúfondárosan visszanéztek.

Én is hülye vagyok – gondolta Totyi az utcán. – Nagy hülye vagyok. Meg kellett volna mondanom Omasicsnak, öregem, légy szíves és beszélj te vele, mert ne haragudj, de nekem ez nem konveniál.

Ettől a szótól megszédült.

Konveniál… Hogy is jutott az eszébe? Hol hallotta? Kitől?

Mindegy. Az biztos, hogy nem kellett volna belemászni ebbe a dologba. Král Bori jól letolt, többé talán szóba se áll velem. De ez még semmi. Most föl kell mennem Omasicshoz. Irtóra örül majd, ha egyedül beállítok. És akkor még mit mondok! Mert azt nem lehet, hogy Bori fütyül a fejedre, és egy csöppet se érdekli az asztal. (Pedig az enyvezésben én is benne vagyok.) Nem tudtam vele beszélni. Mármint Borival. Igen, talán ez lesz a legjobb. Egyszerűen nem tudtam összeakadni Borival.

Milyen képet vág majd Omasics!…

Inkább a mamájával beszélnék. A mamája mindig olyan jókat tud mondani. „Hosszú volt az út, sok mindent láttam, sok mindent tudok.” Az anya elhallgatott az ágyban, aztán megint azt mondta. „Hosszú volt az út.” Különben egy gyorsfényképészről beszélt, egy ligeti gyorsfényképészről. Régi mozikról, ahová valamikor járt.

Ez szép, csakhogy nekem nem Omasics mamájával kell beszélnem, hanem Omasiccsal. – Nézd, Oma, a két Beke nem engedett szóhoz jutni. – Mit tehetek? A két Bekére kenem az egészet. Torkig vagyok a két Bekével. Mit vihogtak a folyosón? Mindig pofákat vágnak, ha Borival beszélek. Meg ez az örökös Totyi-Potyi! Totyi-Potyi!

Hogy miért nem tudok most összeakadni Borival?

Igazán erre jöhetne, csak úgy véletlenül. Miért? Már volt ilyen. Megállt mellettem, rám köszönt: – Szervusz.

Talán bent ül ebben a kocsiban, és rám dudál.

Totyi benézett az autóba. Nem ült abban senki.

Megnézhetné Omasics művét, nincs abban semmi. Liften megyünk fel. Omasics adott egy froncsit. Persze ha megint rossz a lift… Bori megáll a kanyarban, rámutat egy ajtóra: – Kik ezek a Mógerék? – Öreg tanár, a feleségével. – Ágoston? – Vásárra jár, kendőt árul. És már szombat éjjel ott van, hogy jó helyet kapjon. Pokrócot terít a földre, azon alszik. – Omasics? – Az ötödiken, szemben a lifttel. Nem kell sietni, kifújhatod magad. – Bori meg ránéz. – Még jó, hogy kifújhatom magam.

Á, nem lesz ebből semmi.

A locsolókocsi tűnt fel. Szökőkút csapott föl belőle kétoldalt. Aztán eltűnt a szökőkút.

Ez az! – gondolta Totyi. Felülök rá, és kész. Felülök rá, és körbejárom a várost. Talán le se szállok többé.

Felemelte a karját.

Még akkor is úgy állt, felemelt karral, amikor a kocsi mogorván zörögve elment mellette.

Mi az? Nem ismert meg?

A kocsi után futott, aztán megállt.

Nem ismert meg. És most már nem is vesz fel többé. Talán nem az a kocsi volt. Vagy az a kocsi volt, de valaki más ült benne. Csudát! Az a kocsi volt, és az ült benne.

Na jó!

Széttárta a karját, és megfordult. Gyerünk Omasicshoz!

A konyhaablak világos volt. Totyi az ablak elé lépett.

A barátja odabent állt a gáznál, kezében a nyeles kávéfőző. Egy ronggyal fogta a főző nyelét.

Kávét főz a mamájának. Egy kicsit hagyja zubogni a vizet, aztán kanállal beleönti a kávét.

Totyi megvárta, amíg a barátja lekapja a főzőt, elzárja a gázt, aztán szép csendesen az ajtóhoz ment és becsöngetett.

– Hogy állsz?

– Hogy állsz?

Fejek a rajzlap fölött, ceruzák lógnak ki a szájból. Szász akárcsak egy szipkát rágcsálna.

– Nem vagyok sehol, egyszerűen nem vagyok sehol. Ha még zárat kellene csinálni…

– Mert azt átpasszolod a papádnak.

– Hozzá se engedem nyúlni.

– Méghogy te…! Halljátok a Szászt?

– Add ide a radírt.

– Már megint! Mi az, te eszed a radírt?

Csönd lett. A fehér köpenyes Karcsi bácsi elment a rajztáblák között. – Csak tudnám, miért kell annyit beszélni?

Nagy Margit eltűnődve nézte a tanárt, és ő is megkérdezte: – Miért?

– Rosszul ülsz, Margit. Rossz szögben ülsz.

A könyv felé mutatott.

Egy élére állított könyv a kis asztalkán. A modell.

– Én is rosszul ülök – mondta Pintér Zsuzsi. – De a tanár úr mindig csak a Margittal törődik.

– Karcsi bácsi, így jó lesz?

– Karcsi bácsi, azt hiszem, eltoltam.

– Egész biztos. – A tanár egy sóhajban leereszkedett. – Mondtam, hogy ne így csináld. – Hirtelen megfordult. – Te meg mit satírozol?

– Öt éve nyert Helsinkiben – bólintott Nagy Margit.

Karcsi bácsit nézte, aki most megint a sorok között sétált.

– Párbajtőrben. – Pintér Zsuzsi radírozott.

– Abban indult – mondta Miszlicsányi –, de ebben az életben nem volt Helsinkiben.

– De igenis, hogy…

– Még a válogatott keretbe se jutott be. Add már ide a radírt!

Karcsi bácsi megállt az ablaknál. Kinézett.

Suttogás a rajztáblák fölött:

– Fogadsz, hogy arra gondol?

– Mire?

– Amikor Helsinkiben átvette a serleget.

– Mondom, hogy sose volt Helsinkiben.

Nagy Margit egy női fejet rajzolt a könyv mellé. – A felesége. Éppen ilyen a felesége.

– Ismered?

– A Kossuth Lajos utcában láttam őket. A feleségén volt egy ruha…

– Vigyázz!

Karcsi bácsi elsétált közöttük. Nem nagyon figyelnek, gondolta. Most csak a pályázattal törődnek. A tavaszi kirándulással.

Karcsi bácsi hátul megállt a falnál. Itt van ez a Král Bori! Tavaly még egy pötty volt, most pedig…

– Miért nem ment tornatanárnak? – Miszlicsányi a tenyerével dörzsölgette a rajzlapot.

– Kicsoda? – kérdezte Váradi Kefe.

– Karcsi bácsi. Ha olyan nagy volt párbajtőrben?

– Mit tudom én!

– Milyen ruha volt a feleségén? – Pintér Zsuzsi valósággal odaragadt a rajzlapra.

– Zsákruha. – Nagy Margit még mindig Karcsi bácsi feleségén dolgozott. Most éppen a lábát rajzolta. – És ha valaki ilyen kövér…

– Kövér?

Karcsi bácsi elmozdult a faltól. – Mi az, Margit, te örökké csak radírozol? – A rajzlap fölé hajolt. Nézte azt az elkent, maszatos foltot.

Egy bánatos hang: – Már megint a Margitnál van!

Král Bori félig felállt, és a ceruzájával mérte az arányokat. Félszemét lehunyta. Ahogy visszament, azt mondta:

– Múltkor télikabátban volt. Télikabátban, sál nélkül.

– Ja, a Karcsi bácsi! – bólintott Spórer Klári. – Ő nagyon tud öltözködni. Én átmenetiben láttam, és sállal.

– Én ballonban és kucsmában – dünnyögte Miszlicsányi.

– Miben?

– Kockás ingben és bundában.

Kipukkant a nevetés. Aztán már mind azt darálták:

– Ballonban és kucsmában!

– Zakóban és sállal!

– Fürdőköpenyben és síbakancsban!

– Frakkban és…

Karcsi bácsi megfordult.

– Valami baj van?

Csönd. A fejek a rajzlap fölött.

Miszlicsányi előrejött, hogy a ceruzájával bemérje az arányokat. Úgy törtetett előre, mint egy harcos.

A tanár nézte egy darabig, aztán rászólt:

– Jól van, Miszlicsányi, most már helyre mehetsz.

Miszlicsányi hátrálni kezdett a ceruzájával. Ahogy a tanár elfordult tőle, megint előrenyomult. Néhány vívómozdulat, és leszúrta Pereces Gábort.

Pereces Gábor a szívéhez kapott, és ráborult a rajzlapra.

Ha legalább Bori látná!

Igen, ha Král Bori látná, ahogy így jön lefelé a lépcsőn. Mert ezt azért nem tudja mindenki. Hogy a homlokán táncoltatja a labdát, és közben egyik lépcsőfokról a másikra ugrik. Egyik lépcsőfokról a másikra.

Omasics ebben mindig nagy volt.

Omasics ma délután kiírja a hátsó kiskör fejelőbajnokságát. Az egyénit és a párost. Le merném fogadni, gondolta, hogy az első kiskörből is átjönnek. Például Nejfi és Huszarik. Lehet, hogy beveszem Nejfit és Huszarikot. Totyi majd összeírja a tagokat.

Totyi…

Lepattant a fejéről a labda. Alig tudta utolérni a harmadik és a második emelet között. Mit is makogott Totyi Král Boriról? „Kérlek, az úgy volt, hogy egyszerűen nem tudtam vele összeakadni. A két Beke örökké rajta lógott, és nem tudtam átadni a meghívásodat. Pedig biztosan nagyon kíváncsi rá, hogy mivel indulsz a pályázaton.”

Á, ez valahogy nem stimmel.

Totyi olyan fura képet vágott, és aztán mindjárt másról kezdett beszélni.

Nem tetszik nekem ez a Totyi. Talán beleesett Král Boriba, és akkor most…

A labda megint majdnem lepattant a homlokáról. Valahonnan a mélyből hozta fel, két lépcsőfok közül. És aztán megint tovább – egyik lépcsőfokról a másikra.

– Úgy, úgy, fiacskám!

Vékony, fehér bajuszos arc az egyik fordulóban.

– Tiszteletem. – Omasics a hóna alá vette a labdát, meghajolt.

– Csak folytasd – mondta a férfi valami távoli, fátyolos hangon. – Igazán nem szeretném, ha abbahagynád. Csak ugrálj, csak dobogj, csak trappolj, igazán nem kell nekem délután aludni, már nem is tudom, hol olvastam, hogy mennyire kártékony a délutáni alvás.

– De Lantos bácsi…

– Roppant hálás vagyok, hogy még idejében felébresztettél. Hiszen minden percet ki kell használni. Focizz csak, neki a falnak azt a labdát, én nem is értem, miért nem rendeznek be futballpályát ebben a házban, lovardát!

Omasics még egyszer meghajolt, aztán elrobogott. Csak a kapualjban kezdett újra fejelni. Így vonult ki a házból. Így vonult át a kocsiúton a tér felé.

Ha Král Bori látná! (Te, Bori, kinőttem én már ebből, az egészet csak azért csinálom, hogy lássanak valamit a fiúk. Nem is értem, de megvesznek az ilyesmiért. A bajnokság se nagyon izgat, de azért azt megnézheted, Bori, amikor Herczeg Kálmánnal megyek, az nagy mérkőzés lesz.)

Fejelt, két karját széttárta. Így ment a tér sétányán. És akkor már látta a fiúkat a hátsó kiskörben. A fiúkat, akik összegyűltek a fejelőbajnokság miatt. Totyi, Rakota, Herczeg Kálmán, Pozderka, Novák, aztán persze Nejfi és Huszarik a másik kiskörből. Azért az ő indulásuk még nem olyan biztos. Mármint Nejfié és Huszariké. Mégiscsak a másik kiskörből jöttek, és ez meg olyan házibajnokság.

Nejfi és Huszarik most biztosan Totyit főzik. „Beszélj az Omával, na ne hülyéskedj.”

A lányok…

Fejelgetés közben észrevette Balla Icát, ahogy ott áll a padnál, Rakota húgát és még valakit. Nem, ez nem lehet igaz! Ott… ott, Totyi mellett, Král Bori! De hiszen még sose jött ki a térre. Talán megtudta, hogy mi készül, talán Totyi szólt neki: „Meg kell nézned az Omát, ezt nem hagyhatod ki.”

Omasics lassan leguggolt. Fejelt, és közben leguggolt. Aztán fölemelkedett. Nem pattant le róla a labda. Amikor pedig a hátsó kiskörbe ért, fellépett egy üres padra. Úgy ment rajta végig, fejelgetve. Leszállt, és megint fellépett egy padra.

Azok ott lent mind őt bámulják. Bori megkapaszkodik Totyiban: „Hogy tud!”

Leugrott a padról – bele a semmibe.

Mintha mindenki eltűnt volna a térről.

Pár lépésre álltak tőle, és mégis valami irtózatos messzeségben. A hátak gyűrűje. Ő meg várt egy pillanatig, aztán közéjük furakodott. Valósággal belelógatta az arcát Totyi arcába, de az még akkor se nézett rá. A gyep felé nézett. Akárcsak Král Bori, Erszényes meg a többiek.

– Mit lehet itt látni? – csikorgott Omasics hangja.

Senki se szólt. Majd Totyi földöntúli áhítattal:

– Locsol. – Még mindig nem nézett rá, még mindig nem nézett Omasicsra, aki ott állt a labdával a hóna alatt, a fejelés szürke koszorújával a homlokán.

Ott állt, és várta, hogy legalább Totyi mondja: láttalak, öregem. Ahogy végigjöttél a padokon, és a homlokodon táncoltattad a lasztit…

Totyi azt az atlétatrikós fiút nézte.

Az atlétatrikós egy hatalmas gumicsövet húzott maga után. Aztán lehorgonyozott egy helyen, és locsolt.

– Meghűl – mondta Omasics. – Mit mászkál így, még nincs nyár. És ilyenkor még nincs is mit locsolni.

Az atlétatrikós leült a földre, úgy szórta a vizet. Hanyatt feküdt, úgy lőtte föl a vizet.

– Tiszta megfázás – morogta Omasics.

Senki se nevetett.

Az atlétatrikós felállt. Kissé előrehajolt, és most valahonnan a válla mögül tört előre a víz.

Omasics elfordult.

– Hát akkor összeírom a tabellát. A fejelőbajnokság tabelláját.

Senki se szólt.

Omasics megállt Král Bori mögött. – Egyedül kell hogy összeállítsam a tabellát.

Mire Bori: – Most hátrafelé megy, és úgy locsol.

– Az más. – Omasics vállat vont. – Ha egyszer hátrafelé megy, és úgy locsol, az más.

– Fél térdre ereszkedik – suttogta Bori.

Omasics legyintett, és leült egy padra. A labdát letette a földre. Ceruzát, papírt húzott elő. – Nna! – Totyiék felé sandított. – Hát akkor nézzük csak. Erszényes mindenesetre indulhat.

Jó hangosan mondta a nevet, de Erszényes nem fordult meg. És Pozderka se hallotta meg a nevét.

Omasics neveket firkált a cetlire. Egy nevet áthúzott. Egy másikat meg bekarikázott. Akadt olyan is, amelyik mögé kérdőjelet tett. Mégpedig két kérdőjelet.

Egyszerre csak ott volt Nejfinél.

– Ne haragudj, de ez azért nem tiszta dolog. – Várt egy kicsit. – Mert akárhogy is nézzük, de te azért mégiscsak a másik kiskörből jöttél. Akárcsak Huszarik.

Nejfi szórakozottan bólintott, és tovább nézte a locsoló fiút.

– Rakota már a múltkor is morgott, és ha most is indultok a Huszarikkal, akkor egyenesen fel fog robbanni.

Nejfit egy cseppet se izgatta, hogy Rakota fel fog robbanni.

– Persze ha én beszélek vele. – Omasics most Huszarik körül keringett. – Ha én meggyúrom Rakotát…

– Ha kiírnák a locsolás világbajnokságát – bólintott Huszarik –, ez a fiú megnyerné.

– De valahogy nem írják ki a locsolás világbajnokságát. – Omasics otthagyta Huszarikot. – Igazán nem is értem, hogy miért nem írják ki.

Zsebre gyűrte a cetlit, megint fejelgetni kezdett. Magányos volt minden mozdulata. Magányos és hiábavaló. Ahogy feldobta a labdát (olyan magasra, hogy vissza se hulljon!), aztán, ahogy belefejelt. Pozderka hátába fejelte, de az észre se vette.

Belerúgott a labdába.

– Nincs bajnokság!

Ezt kiabálta, ahogy a labda után rohant.

– Nincs bajnokság, és nem érdekel az egész!

Berohant a nagykörbe a labdával. Futott, cselezett, passzolt, és közben egyre azt ordítozta: – Ugrik a bajnokság!

Úgy érezte, hogy mind körülötte rohannak. Totyi, Herceg Kálmán, Nejfi és Huszarik. Körülötte rohannak, és könyörögnek.

– Oma, ne csináld ezt! Ezt nem lehet… Oma!…

Megállt egy szédületben. Nem volt vele más, csak a labdája. És akkor már megint ott állt a hátsó kiskörben, kifulladva, egy pad támlájánál.

Hangokat hallott. Nevetést.

– Most én jövök!

– Eredj a csudába, Erszényes. Már eleget locsoltál.

– Lépj le…

– Na, légy szíves.

Omasics lassan elindult a gyep felé. Most éppen Pozderka állt odabent. Megdicsőült mosollyal fogta a gumislagot, és locsolt. Aztán Nejfi és Huszarik.

Aztán valaki előretolta Omasicsot.

Az atlétatrikós mosolygott, és a kezébe adta a slagot. Mondta is, hogy kell tartani. Aztán semmit se mondott, mert tócsa lett belőle.

Omasics fogta a slagot, és arra a szétázott alakra locsolt. Félrelökték. Lent ült a földön. Alakok rohantak el mellette. Valaki ráordított, de különben nem törődtek vele. Beleragadt a nedves, fölázott földbe. Alig volt egyéb, mint egy fűcsomó.

A többiek egy pad felé vitték a locsolófiút. Az úgy támolygott, akárcsak megvakult volna.

– Vedd föl a kabátomat – mondta Erszényes.

– Hogyisne! – kiáltott rá Král Bori. – A vizes trikójára…

– Ülj arra a napos padra.

– Inkább fussál.

– Le kell dörzsölni.

– Eredj innen azzal a zsebkendővel, Pozderka!

Omasics fölkecmergett. Egy pillanatig nézte a locsolófiút, aki megindult, hogy lefusson három kört.

 

 

– Te vagy az? – Megreccsent az ágy. Omasics anyja félig fölemelkedett.

– A frottírtörölköző. – Omasics bedugta fejét az ajtón. – Le kell dörzsölni valakit.

– Kit kell ledörzsölni?

Omasics kirohant a lakásból, levágtatott a lépcsőn. Törölközővel a karján, meg egy ballonnal. (Majd felveszi az a fiú, és ül egy kicsit a padon.)

Üres volt a hátsó kiskör.

Ványadt fűcsomók a gyepen. A sétányon senki, a padokon senki. Omasics kicsit kábultan állt, mint akinek az arcába bokszoltak. Így állt egy darabig a ballonnal meg a törölközővel – aztán megfordult.

– Kit kell ledörzsölni? – kérdezte anya a másik szobában. – Sose mondasz el semmit.

Várt. A fia lépéseit figyelte. Majd legyintett, és egy könyv után nyúlt.

 

 

Pocsék volt az a reggel.

Az ablak kockája, a szék vonala. Lehunyta a szemét, hogy ne is lássa. Aztán megint föl kellett hogy nézzen, és akkor előtte volt az egész. A fiú, aki ott áll a fűben. Az a mozdulat, ahogy odaadja a slagot. Egy pillanatra Nejfi arca, Huszarik arca, aztán megint az atlétatrikós fiú, aztán…

Omasics befordult a fal felé.

Totyi már biztosan felkelt, Král Bori is felkelt. Mindegyik arra gondol, amiben megegyeztek a téren. „Omasiccsal nem beszélünk.”

Omasics tenyere végigcsúszott a falon. Közben szinte hallotta Král Borit. „Átnézel rajta, mintha levegő lenne.” „De mégis – mondja Totyi –, a barátom, a legjobb barátom.” „Nem, nem lehet többé a barátod.”

Lerúgta magáról a takarót, fölkelt. A lehúzott redőny mögött ténfergett. Odament a rádióasztalkához, átfordította a rádióújságot keddről szerdára. Citromka – Domján Edit, olvasta a redőny rései mögött. Citromka, miféle Citromka? Valami rádiójáték. Bánom is én!

Felrántotta a redőnyt.

– Szakítsd le! – hallatszott anya a másik szobából.

Odalent ballonkabátos nő sétáltatott egy kutyát. A kutya kicsit előreszaladt, aztán vissza.

Totyi is az ablaknál áll, kibámul az utcára, és azt gondolja: „Azért majd úgy titokban beszélek vele.”

Erre valóságos dührohamot kapott. Köszönöm szépen, akkor inkább egyáltalán ne beszéljen velem!

Az iskolába ment, és közben erre gondolt: Azért ott még nem tartok, hogy titokban beszéljenek velem.

Ki lesz az első, akivel összeakad? Pozderka? Erszényes? Král Bori? Lehet, hogy éppen Král Bori.

Felirat a falon: Pingpongozzál, hogy el ne hízzál!

Ezt meg ki kaparta oda? Egyáltalán, kik írnak a falra?

Megállt egy film plakátjánál. Elolvasta a címet, a rendező és a szereplők nevét. Azt is, hogy dramaturg: Létay Vera. Milyen lehet az a Létay Vera? És mi az, hogy dramaturg?

Lányok mentek el mellette. Beszéltek, nevetgéltek.

Utánuk nézett. Lányok fekete és zöld harisnyában. Á, mindegy! – Megkopogtatta az oszlopot. Legjobb lenne itt maradni. Igen, ha valahogy felszívódna itt az utcán.

Néha, az iskolában, úgy érezte, hogy felszívódik. Amikor Jánosi tanár úr azt mondja, hogy: Omasics!

…és akkor az a fiú, aki Omasics, feláll a padban, és elindul kifelé. Az a fiú.

Ő meg csak ült a padban, és nem állt fel, amikor a nevet hallotta. Omasics. A név elhangzott, de ő nem mozdult. Ült a padban, és várt. Várta, hogy valamelyik padban feláll az Omasics, és kimegy a katedra elé. Közben, akárcsak szétfoszlott volna.

Most is itt az oszlop mögött. – Eredj, Omasics – suttogta. – Eredj. – És várta, hogy egy fiú előlépjen és elinduljon.

Valaki megérintette a vállát. Totyi.

Omasics tekintete elszűkült. Ha egy szót szól, ha csak egyetlenegy szót szól a tegnapi dologról…

Totyi fölnézett a plakátra, és azt mondta: – Rossz film.

Omasics valami csöndes boldogsággal telt el, és megkérdezte: – Igazán olyan rossz?

 

 

Král Borival a folyosón akadt össze. A lány valósággal nekifutott, aztán összecsapta a két tenyerét az arca előtt, és már valahol a folyosó másik végén volt.

Omasics utánanézett.

– Nem haragszik.

Iskola után is látta Král Borit. Ők az egyik oldalon, Totyival – Bori a másik oldalon, a két Bekével. Mentek a labda útján. Bori megállt, integetni kezdett. A két Beke előrement, a labdát ütögetve. Bori meg integetett.

Totyi is integetett, Omasics is integetett. Mintha kis zászlócskákat lobogtatnának.

– Menj át – mondta Omasics –, azt akarja, hogy menj át.

– Dehogyis. Te menj át.

– Én? – Omasics egy lépést tett előre.

Egy vonalban álltak, aztán Totyi egyszerre csak lent volt a kocsiúton.

– Menj már – mondta Omasics.

Totyi ezt már nem hallotta. Ott volt a másik oldalon Král Bori mellett.

Omasics a járda szélén állt, onnan nézte őket. Bori magyarázott valamit, Totyi bólogatott. (Milyen salátafeje van ennek a Totyinak! Rendes fiú, de salátafeje van.)

Bori a földhöz ütögette a labdáját. Így indult el Totyival. Valahol előttük a két Beke.

Omasics a másik oldalon. Lehet, hogy a tegnapi esetről beszélnek, gondolta. A locsolófiúról. Bori valami olyasmit mondhat, hogy ezt azért nem hittem volna a barátodról, csalódtam a barátodban.

Csalódott bennem!

Omasics valósággal büszke volt ebben a pillanatban.

Igen, most róla beszélgetnek. – Nem ilyennek képzeltem a barátodat – mondja Král Bori. – Á, te nem ismered Omasicsot – mondja Totyi. – Na, hallod, amit tegnap művelt! – Mondom, hogy nem ismered Omasicsot. – Miért? Hát milyen az a te Omasicsod?

Omasics a másik oldalon lépkedett. Mosolygott, és a fejét ingatta. – Na, na, öregem, hát azért nem kell mindent elmondani! Igaz, hogy a kis Juhász laposra kalapált volna, ha nem vagyok ott, de hát azért mégis…

Omasics a másik oldalon kísérte őket, és azt gondolta: Totyi most kiáll értem.

Füttyöket hallott. Alattomos, éles füttyöket. Aztán a nevét.

– Oma! Oma!

Megfordult.

Pozderka jött Erszényes Péterrel. Pozderka a fejét csóválta. – Az ember kiordítja a tüdejét.

– Már legalább egy félórája kiabálunk – mondta Erszényes.

– Nem hallottam.

– Persze, mert úgy jársz, mint valami alvajáró.

– Ne szellemeskedj.

– Jó, jó, Oma, inkább beszéljünk arról, hogy hol voltál tegnap.

– Tegnap?

Erszényes Pozderkára nézett, és elnevette magát. – Figyeled! Mintha nem is tudna róla.

– A fejelőbajnokság, édesapám. Arról volt szó, hogy kiírod a hátsó kiskör fejelőbajnokságát. – Pozderka szinte tagolta a szavakat.

Omasics hol az egyikre, hol a másikra nézett. Mi az? Ugratni akarnak? – Közben valahogy úgy érezte, legjobb, ha hallgat.

– Elfelejtettél lejönni a térre – bólintott Erszényes.

Omasics arca megrándult.

– Jó, jó, Oma, hát majd ma. Már a Herceg Kálmánnak is szóltam, meg a többieknek. Ma délután öt felé. Megfelel?

– Megfelel.

Egy darabig szótlanul mentek, aztán Pozderka: – Elmondjuk neki, hogy mi volt lent tegnap?

– Öregem! Egy locsolófiú olyan kunsztokat csinált…

Omasics majd elszédült. Legjobban szeretett volna elrohanni. De menni kellett ezzel a kettővel. Menni és hallgatni.

– …aztán a Hantos nekiugrott – mondta Pozderka.

– A Hantos? – Omasics megállt.

– Egy másik locsoló. A fiú mondta, hogy csakis az lehetett.

– A Hantos?

– Aki nem tud olyan trükköket, és irtó pipás rá.

– Az más – motyogta Omasics. – Ha egyszer a Hantos pipás rá, az más.

Omasicsról aránylag keveset beszéltek.

– Mit integet a barátod? – kérdezte bosszúsan Král Bori.

– Nem integet.

– De az előbb integetett.

– Azt hitte, őt hívod, és nem a Totyi-Potyit. – A két Beke labdája körülöttük pattogott.

Totyi bizalmatlanul pislogott a két Bekére. Mit akarnak? És egyáltalán miért hívott át Král Bori?

– Nem szeretem, ha az utca túlsó oldaláról integetnek. – Král Bori elhallgatott egy pillanatra, majd megkérdezte: – Ti együtt güriztek?

– Omasiccsal?

– Omasiccsal.

– A Totyi-Potyi csak enyvez. – A két Beke most egy kicsit előrement. – A Totyika nagy az enyvezésben. Totyi-Potyi egy szám az enyvezésben.

Totyi mondani akart valamit, de a két Beke eltűnt. Ők meg egyedül maradtak Borival.

– Azért külön is csinálsz valamit?

– Abbahagytam. – Totyi a járdát bámulta. – Elkezdtem valamit, de aztán abbahagytam. Pozderkáék is legalább öten vannak, Heverdléék tízen. Hát, mi meg az Omával.

– Aztán majd úgy kerül bemutatásra, hogy: Omasics–Garancsi. – A két Beke ismét megjelent.

– Garancsi előbbre van – mondta Král Bori.

– Persze – visszhangozta engedelmesen a két Beke. – Garancsi előbbre van az ábécében. És egyáltalán! Megvan még az a rágott szélű svájcisapkád?

Egy ideig a labdájukat ütögették, majd, mint valami kórus: – Garancsi–Omasics! Lehengerlő! Egyenesen lehengerlő!

– Mit vihogtok? – nézett rájuk Bori.

– Nem vihogunk. Egyáltalán! Ó, egyáltalán!

Mondhatnék nekik valamit, gondolta Totyi, de nem mondok semmit. Engem Král Bori hívott át, és én csak Král Borival beszélek.

– Én meg a két Bekével csinálok valamit – mondta Bori.

– A két Bekével – visszhangozta a két Beke.

– Szó sincs arról, hogy készen lennénk, de azért megnézheted. – Kis szünet. – Felugorhatsz.

– Felugorhatok – dünnyögte Totyi. Mint aki tulajdonképpen nem is nagyon érti, hogy miről van szó. Hogy ő csak úgy felmehet? Felugorhat? „Majd mindent elmondok Omasicsnak.” De aztán úgy érezte, hogy Omasics ettől nem lenne vidámabb. Bonyodalmas helyzet, roppant bonyodalmas.

– Nem is örül neki – mondta az egyik Beke.

– Savanyú tojás – mondta a másik Beke.

Egy kapu előtt megálltak a labdák. Bori előrement, aztán a két Beke, majd Totyi.

– Lehet liften is – szólt vissza az egyik Beke. Végigvonultak a gangon. Alulról egy lány fölbámult.

– Felhoztuk Gregory Pecket – szólt le az egyik Beke. – Most éppen van egy kis ideje két film között.

Bori csöngetett. Nekidőlt az ajtónak, mintha nagyon sokáig kéne várni.

De mindjárt megjelent egy magas, szőke nő. – Megint itthon hagytad a kulcsot.

Bori valamit mondott a kulcsról, a két Beke meg köszönt, hogy kézcsóklom, Král néni, és azzal már bent voltak.

– Egy iskolába járunk. – Bori rámutatott Totyira. – Ő is indul azon a pályázaton egy barátjával.

Totyi meghajolt. A két Bekére nézett, és nem merte kimondani, hogy: Garancsi. Meg aztán Bori mamája is olyan volt. Na, szóval, olyan. Mintha egyszer már találkoztak volna. Talán egy villamoson. És akkor Bori mamája jól lekapta Totyit, mert nem adta át a helyét.

– Menjetek csak. – Az anya azzal eltűnt.

Elindultak az előszobában, mint valami kis turistacsoport. Totyi megállt egy ajtó előtt, de az egyik Beke arrébb húzta.

– Bálna van odabent, egy piros bálna.

Mire a másik Beke: – Most alszik, de bármelyik pillanatban felébredhet.

Az előszoba sötét volt. Totyi úgy érezte, hogy a bálna már fel is ébredt, és most jön utánuk, sötétvörös tajtékban.

Nyílt egy ajtó. Bent voltak a szobában. Bori megfogta Totyi kezét, odavitte az asztalhoz. A két Beke oldalt állt.

Az asztalon ott volt a város. A város keménypapírból. Egy-egy ház régi cukrosdobozból. Múzeum. Rajta a címke. Konyakmeggy. Tibi csokoládé a színház homlokzatán.

– Né! – bámult a fiú. – Ez meg itt drótkerítés!

– És mit szólsz a közlekedési lámpához? Itt, itt az útkereszteződésnél? – Bori a körme hegyével megérintette a lámpát.

– Ne beszélj erről odabent – mondta az egyik Beke. – Nem kell erről a többieknek beszélni.

– Mit gondolsz! – A fiú vállat vont. Aztán csak nézte a várost, a színházzal.

– Még nincs is készen – hallotta Borit.

De mi jöhet még ide? Talán egy fiút bedugnak az ablakba? Őrt a múzeumba?

– Mit játszanak a színházban? – suttogta Totyi. – Mit játszanak?

– Rómeó és Júlia – bólintott Bori. – Ma van a bemutató.

– Már elkezdődött?

– Persze! Nem hallod, hogy tapsolnak?

Totyi bólintott, hogy hallja. És akkor már ő volt Rómeó, Júlia pedig senki más, mint Král Bori. Együtt mentek ki a függöny elé, hogy meghajoljanak a tapsviharban. Aztán leengedték a vasfüggönyt. Először Totyi lépett ki mint Rómeó, aztán Bori mint Júlia.

– A jemeni imám is ott van az előadáson – mondta az egyik Beke. – A trónfosztott jemeni imám.

– Most már ráér színházba járni.

– Még ez-az hiányzik. – Bori a fiú háta mögött állt.

Az utcák üresek, de Totyi látta az autókat, hallotta a tülkölésüket. Aztán egyszerre csak feltűnik a locsolókocsi, kétoldalt szökőkutat bocsát ki magából.

Totyi megremegett, mert Bori megfogta a vállát.

Bori fél lábon hintázott, és Totyi vállába kapaszkodott.

– Van egy kis Öcsi sajtom, együnk Öcsi sajtot.

– Öcsi sajt. – Omasics összehúzta a szemöldökét. – Nem nagyon szeretem az Öcsi sajtot.

– Pedig jó – bólintott Totyi. – A két Beke is evett, meg én is ettem.

– És a jemeni imám is evett.

– Azt hiszem, a jemeni imám kimaradt az Öcsi sajtból. – Totyi felnevetett. De hogy is jutott ez a Beke eszébe! A trónfosztott jemeni imám, aki minden este ott ül Král Bori színházában.

Lent álltak Omasics kapuja előtt. Totyi itt kapta el Omasicsot, és beszámolt a látogatásról, Král Bori városáról, amiből azért még ez-az hiányzik.

– Mégiscsak neked integetett. – Omasics egy fát bámult Totyi mögött.

– Tessék?

– Neked integetett, amikor hazafelé jöttünk az iskolából. – Legyintett. – Na, mindegy!

– Talán azt hitte, hogy te föl se jöttél volna, és hidd el, Oma, hogy ő is nagyon szívesen megnézte volna az asztalt, csak a két Beke miatt nem tudtam átadni a meghívásodat, de ezt egyszer már elmondtam. – Totyi kétségbeesett. Még hányszor fogja ezt elmondani Omasicsnak!

– Nem is olyan nagy baj, hogy akkor nem jött fel. – Omasics közben elindult. – Majd ha már fiókja is lesz az asztalnak.

– Hol vagyunk még attól!

– Csak várj.

Totyi a barátja mellett kocogott, aztán hirtelen megállt. – Mi az? hát potyára megyek én hozzád?

– Potyára?

– Hány órára beszéltük meg, hogy fölmegyek? Négy órára? Most pedig már legalább fél öt. Mi meg itt sétálunk. – Szünet. – Oma, ha nem csíplek el a kapuban…

– De elcsíptél!

– Elmentél volna? Csak úgy?

– Cédulát hagytam az ajtóban.

– Még jó. De hát ma nem csinálunk semmit?

– Ne haragudj, de nincs kedvem.

– Pocsékul állunk.

– Akkor sincs kedvem.

– Az más, ha egyszer nincs kedved, az más. Akkor talán én.

– Mit te?

– Én azért talán tudnék valamit.

– Mint a múltkor!

Újra elindultak. Omasics a plakátokat nézte. Totyi a vállát vonogatta.

– Nem voltam formában, mit csináljak.

– Nem azért mondtam. – Omasics megállt, gondterhelt arccal nézett Totyira. – Látod, éppen ez a bökkenő. Hogy te se vagy formában, és én se vagyok formában.

– Majd csak belelendülünk.

– Azt meg kell várni. Addig semmit se ér az egész.

– De mikor lesz az!

– Hja, az ilyesmit nem lehet tudni. A fociban is úgy van, hogy ha egy játékos nincs formában, nem léphet pályára.

– Akkor mi most nem léphetünk pályára.

– Hááát… – Omasics elindult. – Azért ne izgulj, majd egyszer csak rájövök a forszára.

– Mire jössz rá?

– A forszára. És akkor elkapom. Aztán majd mindent behozunk. Most hova megyünk?

– Mihalik bácsihoz.

– Mihalik bácsihoz? Miért kell nekem Mihalik bácsihoz menni?

– Neked nem kell, te csak elkísérsz.

– Ki az a Mihalik bácsi?

– Az öreg légiós. Házfelügyelő a Kun utcában, és mindenhez ért. Tudod, még apa ismerte, ha meg kellett valamit csinálni nálunk…

– …Ugrás Mihalik bácsihoz!

– Erről van szó. Most pedig… – Omasics megállt egy plakát előtt: – Na tessék! Itt meg Julikát játssza…

– Kicsoda?

– Domján Edit. Itt van, ni. Liliom – Agárdi Gábor, Julika – Domján Edit. A rádióban meg Citromka. – Fejét csóválta. – Egyszer Julika, egyszer Citromka…

Totyi is a plakátot nézte. – Egy színésznőnek sok mindent kell csinálni.

Omasics nem szólt. A fejét csóválta. Rosszallóan csóválta a fejét.

Totyi végigböngészte a plakátot, és akkor megkérdezte – Most pedig mi a baj nálatok?

– Nálunk?

– Hát, hogy el kell menni ahhoz a Mihalik bácsihoz.

– Ja, igen. – Omasics tekintete lecsúszott a Liliom plakátjáról. Kissé kábultan nézett Totyira. – Valami zűr van a zárral, a szekrény zárjával. – Felcsillant a tekintete, ahogy továbbmentek. – Tele van a kóblija forgáccsal. Mármint Mihalik bácsinak. És annyit tud mesélni! Alig lehet megszökni tőle. Különösen, ha elkezdi az idegenlégiót.

– Az idegenlégiót? Ne viccelj!

– Miért? Évekig volt a légióban. Persze régen. – Omasics azokról a régi időkről beszélt, amikor Mihalik bácsi az idegenlégióban harcolt. Egyszer három barátjával védte az erődöt egy arab törzs ellen.

Totyi egy kicsit elcsodálkozott. Három barátjával? Hárman lézengtek az egész erődben? Azazhogy, Mihalik bácsival együtt, négyen?

Omasics ingerülten rávágta, hogy csak a végén voltak négyen. Mert a többiek elestek. De Mihalik bácsi és a másik három nem adta fel a harcot. És az utolsó percben, amikor már nem is bíztak semmiben, megérkezett a segítség. Akkor úgy volt, hogy őrmesterré léptetik elő Mihalik bácsit, de aztán semmi se lett a dologból, mert a három barátjának még csak kitüntetést se akartak adni, és Mihalik bácsi azt mondta, hogy nem érdekes az egész.

Omasics megállt egy kapu előtt.

– Itt lakik.

Totyi bebámult a kapualjba. Hát itt lakik az az ember, aki megmentett egy erődöt? – Megbűvölve bámult. Mintha azt várná, hogy arabok rontanak elő a hátsó lépcsőházból.

– Arabok…

– Magukhoz akarták édesgetni – bólintott Omasics. – Olyan legendás híre volt Mihalik bácsinak, hogy az arabok meg akarták nyerni maguknak, de Mihalik bácsi nem ismerte azt a szót: árulás.

Totyi bebámult a kapualjba, majd Omasics felé fordult. – És akkor mi most formán kívül vagyunk?

– Mit beszélsz?

– Te mondtad. – Totyi a vállát vonogatta. – Most jobb, ha nem csinálunk semmit. Te mondtad.

– Ezt már egyszer megbeszéltük. – Omasics befelé pislogott.

– Persze, megbeszéltük. – Kis szünet. – Meg aztán például Pozderkáék bejönnek. Vagy Heverdle Karcsiék…

– Mi van akkor?

– Az osztály még mindig elmehet Józsefkútra.

– Ide figyelj. – Omasics megfogta Totyi vállát. – Mi fogunk bejönni. Majd ott lesz a fiókos asztal a kiállításon. A pályázaton. Alatta a cédula. Omasics–Garancsi.

– Garancsi előbb van. Mégis a gé…

– Jó, hát akkor Garancsi–Omasics.

– Maradhat Omasics–Garancsi. Mert azért te többet csináltál, én éppen csak az enyvezésben, igaz, a gé előbb van, de azért maradjon csak Omasics–Garancsi. Ha ugyan…

– Ha ugyan?

– Egyáltalán eljutunk addig.

– Lemaradtam én még valamiről?!

– Nem, Oma, azt igazán nem lehet mondani.

– Nahát! Csak tudod, mi volt szerdán…

– Szétesett. – Totyi lehajtotta a fejét. – Szétesett az egész, úgy, ahogy volt.

– Mert eltoltuk. És ha most újrakezdenénk, megint eltolnánk.

– Mert formán kívül vagyunk.

– Na ne izgulj. – Megveregette Totyi vállát. – Majd belelendülök.

– És akkor szólsz?

– Persze. – Elmosolyodott. Intett Totyinak, aztán eltűnt a kapualjban.

Totyi még ott maradt a kapu előtt.

Odabent van Mihalik bácsi a légióval meg az arabokkal. Oma bevihetett volna, de nem vitt be. Egyáltalán, olyan furcsa. Talán dühös, hogy Öcsi sajtot ettem Král Borinál?

Lassan elindult.

Vehetnék neki valamit. Miért ne vehetnék valamit Král Borinak? Tibi csokoládét? Á, az olyan hülye dolog. De különben is milyen képet vágna, ha becsöngetnék? Ha mondjuk, egy léggömbbel becsöngetnék? Jópofa lufikat lehet látni mostanában.

Még csak az hiányzik! Hogy ott álljak az ajtóban egy lufival!

Ott állt az ajtóban egy lufival. A kabátgombjára kötötte, hogy el ne szálljon. Tulajdonképpen nem is ő kötötte a kabátgombjára, hanem a léggömbös néni.

– Így ni! – mondta a léggömbös néni.

Totyi meg előtte állt. Várható volt, hogy felrepül a lufival. Talán jobb is lett volna, mert akkor nem találkozik Pozderkával.

– Szép lufi – mondta Pozderka. – Különösen a zsiráf tetszik rajta.

– Zsiráfosat kértem.

– Persze, zsiráfosat. – Totyi mellett lépkedett. Megérintette a madzagot. – Akárkinek viszed, örül majd neki.

– Nem viszem senkinek.

– Azért valakinek csak viszed.

– Hazaviszem.

– Mióta laksz erre?

– Most még nem megyek haza.

– Persze, megsétáltatod a lufit. Aztán hazaviszed, és elbeszélgetsz vele.

– Miért ne?

Pozderka vigyorogva nézte a léggömböt. Többször is elismételte, hogy a zsiráf tetszik neki a legjobban, aztán beugrott egy moziba.

Na tessék! Holnap már mindenki erről beszél.

A léggömb rándult egyet, mintha magával akarná repíteni Totyit. De aztán mégse repítette magával, és végül mind a ketten ott álltak az ajtó előtt.

Egy pillanat – és megjelent Král Bori. Totyira nézett, a léggömbre, aztán összecsapta a kezét.

– Zsiráfos! Apu, nézd…

Totyi beröppent a léggömbbel.

Aztán amikor megint kint állt az ajtó előtt, már nem volt nála a léggömb. Csak a madzag csonkja a kabát gombján. Igen, mert valahogy nem lehetett kioldani, aztán Bori ollóval levágta.

A fiú azt a csonkot nézte, ahogy lefelé baktatott a lépcsőn. Közben szinte hallotta Borit, ahogy ollóval a kezében kiabál: – Csak bele ne szúrjak! – Nem szúrt bele. Labdáztak a lufival. A lufi átszállt az asztalon, rátelepedett az ágyra, onnan is lepofozták, és akkor berepült a másik szobába, egy újság közepébe. Bori papája kicsit csodálkozott, amikor nekiütődött a fejének, de aztán letette az újságot, és ő is beszállt a játékba. Végig nyitva voltak az ajtók. Bori mamája kifeszített tenyérrel lökte tovább a léggömböt, aztán ő is utánaszállt. Bori papája felrepült a léggömbbel a szekrény tetejére, ott csücsült egy darabig. Bori átszelte az ebédlőt, kint volt a konyhában, onnan valaki elpofozta előle a léggömböt.

– Nagypapa! – nevetett Bori.

– Miket beszélsz! – szólt rá a mamája – hiszen a nagypapa már évek óta nincs köztünk.

Bori fogadkozott, hogy igenis a nagypapa volt, aki a konyhában elpofozta előle a lufit. Anya nem vitatkozott. A léggömb meg repült. Megkerülte a lámpát, ki az előszobába, majd beállt egy sarokba állólámpának.

– Uzsonnázzunk – mondta Bori mamája.

Mi is volt uzsonnára? – tűnődött Totyi. Lent állt a ház előtt. Arra gondolt, hogy majd elmondja Omasicsnak, mi is volt hát uzsonnára.

Aztán belenyilallt valami. Nem mond el semmit. Se azt, hogy mi volt uzsonnára, se azt, hogy lufit vett, se semmit.

Hogy a csudába jutott eszébe az egész?

Ha Omasics vesz léggömböt, az rendben van. Omasicsnak tetszik Král Bori. És Král Borinak is tetszik… Vagy nem tetszik? Hát erről még nem volt szó. Egy biztos: Omasics megkért, hogy képviseljem. Valahogy így mondta egyszer: – Kérlek, addig is képviselj. – Meddig? És hogy képviseljem? Azt hiszem, most nem valami jól képviseltem. Oma biztosan nem léggömböt vett volna, hanem valami komolyabbat. De hát ezt nem Oma vette. Én vettem. Ő meg örült neki. És ez most baj? Elszúrtam valamit?

Elindult. A fejét ingatta, mintha Omasiccsal beszélgetne. Jaj, Omasics, meddig kell még hogy képviseljelek? Meddig? Nem tetszik neked véletlenül valaki más? A Ludwig Klári?

Behúzta a nyakát, mintha a barátja rákiáltott volna.

Rendben van, Oma, egy szót se szóltam. Rendben van.

Megállt a járda szélén. Mindjárt jön a kocsi, és akkor felül rá. Igen, most mindjárt feltűnik a locsolókocsi. Most felveszik, most biztosan felveszik. Aztán gyerünk! Tessék csak jól rákapcsolni, mert én nem képviselek többé senkit, és léggömböt se veszek, semmit se veszek… de hát, ha egyszer örült neki? Annak meg külön örült, hogy zsiráfosat vettem. Ott maradt nála a zsiráfos, és most engem képvisel, mert én már, ajaj! Tessék csak jól rákapcsolni, zuhogjon a víz, öntsük el az utcákat, a házakat, aztán majd, akit akarunk, felveszünk, de jobb, ha senkit se veszünk fel, mert abból csak baj van, és soha semmi sincs rendben, egyet tudok mondani, lépjünk le, amíg nem késő!

– Mit motyogsz itt? – Egy ballonkabátos férfi megérintette a vállát.

Totyi hallgatott.

– Elvesztettél valamit?

– Nem, semmit.

– Biztos?

– Biztos.

– Nekem megmondhatod.

A férfi várt. Mint aki legalábbis azt szeretné, hogy a fiú egy százast veszítsen el. Aztán most nem mer hazamenni, mert ez már nem az első eset, és prézlire verik. A férfi várt. Nagyon szeretett volna valami rémeset hallani.

A fiú hallgatott.

A férfi végül is vállat vont. – A te dolgod. – Sértődötten elment.

Totyi meg ott maradt. A madzagcsokrot csavarta, húzogatta a kabátgombján.

 

 

Anya átszólt a szoba túlsó végéből.

– Mit bámulod? Nem láttál még léggömböt?

Bori végighúzta ujját a zsiráf nyakán. Finoman, vigyázva végighúzta ujját a zsiráfon.

– Nem láttál még ilyet?

Bori ujja elindult visszafelé a zsiráfon.

 

 

Beírta a füzetbe:

Zsiráf volt a léggömbön, fekete pöttyökkel a nyakán, és megígérte, hogy legközelebb egy olyan kis mackót hoz.

Megállt az írásban, felnézett.

Semmi vész. Zsuzsi néni az első pad előtt áll, és beszél, beszél. – A költő akkor éppen a Rottenbiller utcában lakott, és sokat járt az Odeon moziba.

Tulajdonképpen érdekes. Figyelni is lehetne. Zsuzsi néni mindig ilyeneket mond, hol lakott a költő, milyen moziba járt, és akkor az ember, mintha már régen ismerné a költőt. Szóval figyelni is lehetne. De Borinak írni kell. Megígérte Hargittaynak, hogy beszámol Totyi látogatásáról, a lufiról. Hargittay előtte ül, és csak arra vár, hogy Bori előrecsúsztassa a füzetet.

Zsuzsi nénit nézte, mintha vele akarna Totyiról beszélni, aztán újra belehajolt a füzetbe.

Apa tegnap majdnem kipukkasztotta a léggömböt, mert odaállt a szivarjával, de aztán nem volt semmi baj. Anya meg azt mondta, hogy úgyse tart sokáig, mármint a léggömb. Kicsit mintha fonnyadt lenne, de azért, ha nem pukkan ki, és ha nem száll el, még elég sokáig eltarthat. Igaz is, hogy lesz vége egy léggömbnek? Összemegy? Akkor mégis le kéne hogy vigyem, de akkor meg elszáll, minden léggömb elszáll, akárhogy is vigyáz rá az ember. Majd írd meg, Hargász, hogy te mit gondolsz erről, én mindenesetre…

– Örülök, hogy jegyzel – szólalt meg mellette egy hang.

Bori mereven, mozdulatlanul ült, amikor Zsuzsi néni felemelte a füzetet.

Hargittay egy pillanatra hátrafordult, elhúzta a száját.

Ő meg úgy ült, mozdulatlanul, és közben hallotta a hangot.

– Örülök, hogy mackót vesznek neked. Na, és a léggömb. Nem tudom, hogy lesz vége egy léggömbnek.

A tanárnő még olvasgatott egy kicsit, majd váratlanul előrelapozott. Egy darabig úgy állt szédülten, kezében a füzettel.

– Dumafüzet.

Bori fölállt.

Hargittay is fölállt.

– Szóval ti nem cetliket dugdostok egymásnak – mondta a tanárnő –, ó, nem! Mindjárt egy egész füzetet. – Előrement, hirtelen hátrafordult Hargittayhoz – Neked is van?

– Nem – ingatta fejét Hargittay. – Én is abba írok.

– Persze, igazad van. – A tanárnő a tenyerére fektette a füzetet. – Ebbe aztán minden belefér. Meg aztán nem kell mindig cetliket dugdosni, leveleket. – Rácsapott a füzetre. – Dumafüzet! Korszakalkotó!

– Nem kell dugdosni – mondta Bori.

– Mit beszélsz?

– Az előbb tetszett mondani, hogy nem kell cetliket dugdosni…

– Mint nekünk! – A tanárnő egy pillanatig elgondolkozott. – Érdekes, ez valahogy nem jutott eszünkbe. Pedig elég sok minden eszünkbe jutott. Dumafüzet… És ez talán nem is az első.

Bori egy roppant szerény mozdulattal felemelte az ujját. – Ott van rajta.

– Persze – bólintott a tanárnő. – Bocsáss meg, nem vettem észre. Dumafüzet III. Kettő már tele van. – Visszament Borihoz. – De hát veled igazán nem sok bajom volt.

Bori csüggedten bólintott. – Tetszik tudni, ha nem írom be mindjárt, akkor elfelejtem.

– Az pedig nagy baj lenne. – A tanárnő a katedrához ment. – Hát, ha megengeded, ez most nálam marad. – Hirtelen megállt a katedra előtt, és valami dermedt csodálkozással: – Dumafüzet!

Ma bejön. Igen, ma Lukács bejön az iskolába. Ezt már a folyosón is tudták.

Blaskó Tamás fölfelé csúsztatta táskáját a lépcső karfáján, ő meg úgy hanyagul rádőlve ment fölfelé.

– Tegnap bent volt a mamája Panni néninél.

– Az igazgatóval is beszélt – mondta Král Bori.

Valamelyik, a két Beke közül: – Irtó zavarban volt a mamája, amikor kijött, és csokoládét akart adni a Miszlicsányinak, igaz, Miszlicsányi?

– Mozicukrot – bólintott Miszlicsányi.

– Panni néni kísérte ki. – Blaskó Tamás táskája lassan csúszott fölfelé.

Az éles, reggeli fény elöntötte a lépcsőt. Ebben a fényben mentek fölfelé az osztályokba. A rajzkiállítás képei kísérték őket. Fekete kocka, hosszú szárú, sárga virág egy vázában. Aztán a képek, a régi osztályok képei.

– Panni néni kísérte, és az igazgató. – Blaskó megállt, rádőlt a táskájára.

Totyi és Omasics Král Bori mögött lépkedtek. Omasics féloldalasan Totyira nézett. „Öcsi sajtot evett Borinál. A két Beke is fent volt. Én fel se mentem volna a két Bekével.”

– A Lukács. – Totyi maga elé bámult. – Egyszer tőlem kért rajzszöget.

– Focizni tudott. – Blaskó mozdulatlanul állt a korlátnál. Aztán, akárcsak valami lassított felvételen, visszafelé csúszott a táskájával. Egy pillanatig a levegőbe könyökölt, aztán…

– …ha el nem kaplak! – Váradi úgy tartotta Blaskót, mint egy rongybabát.

Az kábultan állt a lépcső szélén.

– Már benne lennél az Esti Hírekben – mondta az egyik Beke.

– Alul egy kis hír. – Miszlicsányi a mélyből hozta fel Blaskó táskáját. Blaskó hóna alá dugta, aztán indította a fiút fölfelé.

Kis csoportok a folyosón. Lukács ügyét tárgyalták.

– És most már onnan jön? – kérdezte Erszényes Péter. – Abból az intézetből?

– Dehogy, hazaengedték… átmenetileg.

Váradi előredőlve nézte egy régi osztály fényképét.

– Átmenetileg.

– Hol kapták el? – kérdezte Szmuda.

– Valahol Gödöllőnél.

– Dehogy, már a pályaudvaron.

– Egy padlásról hozták le.

– Padlásról?

– Igaz, hogy biciklin ment?

– Egy barátjával?…

– Egyedül ment. – Bori hirtelen Totyihoz fordult.

– Pedig én is azt hallottam, hogy egy barátjával. – Omasics áthajolt Totyi vállán.

Bori Totyira nézett, aztán elmosolyodott, és beszaladt az osztályba.

– Akárhogy is – dünnyögte Totyi –, ronda lesz a Lukinak ez az első nap.

– Ronda lesz. – Omasics a barátja mögött állt. – Mit bámulsz?

– A Dicsőfit kicsapták. – Totyi fölmutatott a fényképre.

– Kicsapták, kicsapták. – Omasics elfordult, és bement az osztályba.

– De miért? – Totyi fölnézett Dicsőfire.

A kicsapott diák nem felelt.

 

 

A VII. ában Váradi Kefe ott állt Lukács padja előtt. A padban Lukács táskája, a tornacipővel.

– Senki nem kérdez tőle semmit. – Váradi Kefe körülnézett. – Ha valaki kérdez tőle valamit, annak szétverem a képét.

Lukács szomszédja, egy szeplős képű fiú, már bent ült a padban. Kihúzta magát, aztán rákönyökölt a padra, majd valósággal a falhoz tapadt. Mint aki nem tudja, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálni.

– Lehet, hogy nem egyedül jön – mondta valaki. – Lehet, hogy kísérik.

Váradi hátrafordult. – Azt se kell megkérdezni.

– Leszaladok, és veszek neki valamit – mondta egy lány.

– Itt maradsz!

– Egy szelet csokit vagy ilyesmit.

– Semmit.

– Igaza van a Kefének, csak semmi felhajtás.

– Oszlás! – intett Kefe.

Azzal ő is helyre ment.

– Csak semmi felhajtás – hallatszott egy padból.

Aztán csönd lett. Lukács az ajtóban állt. Lesült arc. Kopottasan lesült arc. Várni lehetett, hogy belép mögötte valaki. De nem, senki.

Lukács igazított valamit a kabátján, lassan befelé jött.

Az osztály mozdulatlan. De valaki mintha megvadult volna. Lukács szomszédja jobbra-balra csúszkált a padban. Ahogy Lukács megállt előtte, megmerevedett, és ráhasalt a padra.

Lukács előtte állt, lenézett rá.

– Ez az én helyem.

A szomszédja kifeszítette könyökét, állát a padhoz szorította. Egy darabig így maradt mozdulatlanul, aztán visszacsúszott a helyére.

Könyvtornyok. A tornyok mögött egy-egy arc. Král Bori, Totyi, a két Beke, és a hosszú asztal végén Lukács. Lukács előtt nem volt könyv, összevont szemöldökkel figyelte a többieket, hirtelen fölállt, odament Král Bori mögé.

– Don Quijote?

– Don Quijote. – Bori pecsételt. Szakértelemmel pecsételt. Első oldal, tizenhetedik oldal. Aztán anélkül, hogy felnézett volna. – Új besorolás.

– Új besorolás! – Lukács áhítattal bólintott. Kicsit várt, majd kinyújtotta ujját a könyv felé. – Ebben van az a rozoga gebe?

– A Rocinante. – Bori megfogta Lukács ujját.

Totyi az asztal túlsó végén pecsételt, de most fölnézett.

– Én felhizlaltam volna. Egy olyan vézna gebével semmire se megy az ember, de ha felhizlalja, akkor mindjárt más.

– Sose hizlaltad volna fel. – Az egyik Beke szigorúan hajolt egy könyv fölé. – Egyszerűen sajnáltad volna a pénzt.

– Hogy én?! – Totyi félig fölemelkedett.

– Ismerlek, Totyi-Potyi. – Beke pecsétet nyomott a könyvre. Belelapozott. – Akárki akármit mond, ez nem új példány. Ilyet küldeni a könyvtárba!

– Hogy a Miszlicsányi mit művelt! – Bori a fejét csóválta. – Egyre csak azt hajtogatta Panni néninek: – „Könyvtár szakra megyek, könyvtár szakra megyek!”

– De ebből mégis kimaradt – mondta Lukács.

– Mert a múltkor összezsírozott két könyvet. – A másik Beke ezt már az ablakból mondta.

– Az nem a Miszlicsányi volt.

– De a Miszlicsányi volt. – Beke az ablakban ült, lebámult az udvarra.

Lányok hajladoztak az udvar négyszögében. Lányok fehér tornaingben, fekete klottnadrágban. Emmi néni csattogott… Egy-kettő-három-négy… balra hajol… hat-hét… taps-kettő-három-négy – térdhaj-lí-tás – hat-hét… Benkő fi-am ne a-ludj! – taps-hét-kilenc-tíz!

Beke felhúzott térddel ült az ablakban. – A Kardos Gizi már félórája a cipője orrát fogja.

Ludwig Klári a másik ablakból: – A Hacser! Nézzétek, milyen pofákat vág…

– Á, ez a hoppla kettő holnap estig se hagyja abba.

– Jobb lenne, ha lemásznátok onnan. – Bori belehajolt az Egri csillagok-ba.

Totyi hátradőlt, beleharapott egy vajas zsömlébe.

Bori kiszólt az Egri csillagok-ból. – Te meg ne egyél ilyenkor. Összemaszatolod a könyvet.

– És kidobnak, mint a Miszlicsányit – mondta valamelyik a két Beke közül.

– Ebben van egy árulás. – Lukács még mindig Bori mögött állt.

– Van – bólintott a lány. – Hegedűs hadnagy követi el az árulást. Nekem már az elején nem tetszett az az alak.

– Ki akartok esni? – Kürti tanár úr nyitott be, az ablakhoz ment.

Ludwig, akárcsak odaragadt volna. Beke lecsúszott.

– Úgyis visszamászol! – legyintett Kürti, és azzal kiment.

– Szeretem, hogy így ismer – mondta Beke, és visszamászott.

Bori fölnézett. – Ez valahogy mindenkit ismer.

Beke az ablakból: – Hogy meghízott a Fekete Sári! Tavaly még egész sovány volt.

Ludwig Klári, a másik ablakból: – Pedig sose hoz tízórait.

A lányok úgy hajladoztak odalent, akár a szélmalmok. Emmi néni csattogott. – Álmos társaság! Ilyen álmos társaságot még nem is láttam.

Totyi maga elé perdített egy könyvet. – Ez már legalább az ötödik kiadás. – Elgondolkozva bámult maga elé. – Az író biztosan egy kalap pénzt kap.

– Az ötödik kiadásért már semmit – mondta Bori a könyv fölött. – A papám ismer egy írót.

– Jó, ha az ember nem csalódik. – Kürti bent állt, a lányokat nézte az ablakban.

– Tanár úr! – Ludwig Klári elbűvölően mosolygott. – Tanár úr olvasta a Három év a Tűzföldön-t? – kérdezte Král Bori.

– Lehet, hogy megúsztam. – Kürti odament az asztalhoz, felemelt egy könyvet. – Tulajdonképpen, mi van itt?

– Könyvtárrendezés.

– Életveszélyes, ilyenkor aztán minden összekeveredik. – Kürti leült Totyi mellé. – A vaj nem tesz jót a könyvnek.

Totyi arrébb húzta a zsömledarabot. Egy folt maradt utána. Egy bánatos folt.

– Nem az egyetlen – bólintott a tanár.

– Mit csináljak! Olvasás közben mindig olyan éhes vagyok!

– Most nem olvasol.

– De akkor is.

– Szóval, ha csak meglátsz egy könyvet?

– Így van, tanár úr.

Kürti egy reménytelen mozdulatot tett, aztán fölállt és kiment.

Král Bori pecsételt, Totyi pecsételt. Aztán egyszerre csak a kezére nézett. Sóki téri könyvtár. – Ez állt a keze fején, halványlila betűkkel. Félkörben a keze fején.

– Bori, nézd csak!

Bori éppen az ablakpárkányt pecsételte. Ludwig Klárit az ablakpárkányon. A két Beke közül az egyiket. Lukács mögötte ment, aztán már az ő homlokán is ott volt a pecsét.

Valamelyik a két Beke közül a könyv minden oldalára rányomta a pecsétet.

Totyi Robinson képe fölött tartotta a pecsétet.

– Essünk túl rajta – mondta Robinson.

Zrínyi Miklós is elveszett egy pecsétben. Ludwig Klári ragyogó arccal nézte, hogy már a hatodik pecsétet nyomják a karjára. Don Quijote is meg volt pecsételve a szélmalmokkal, Czeczey Éva is.

Bori megállt az egyik Beke mögött. – Hát te?

Beke föl se emelte a fejét. Apró kis cetlire írt, igen szigorú arccal.

Bori áthajolt a vállán, úgy olvasta:

– Figyelmeztetem a kedves szülőket, hogy ha lányuknál, Dukony Máriánál még egyszer ilyen figyelmetlenséget tapasztalok, kénytelen leszek…

Bori leült, elhúzta az egyik cetlit Beke mellől, és ő is írni kezdett.

– Felhívom a szülők figyelmét, hogy Pomogács Béla elaludt órám alatt, és már nem is az első ízben. Kérem tudomásul venni. – Várt egy kicsit, majd odaírta: – Kappel Ferencné. – Lepecsételte.

Totyi is intőt írt. Megintette Erszényes Pétert, Novákot, Pozderkát. Aztán aláírta. Jánosi János Sebestyén. Pecsét. Röpködtek az intők.

– …lányuk, Edelényi Krisztina órám alatt megette a táska szíját, egy hajtásra kiitta a tintatartót, ezért kérem a szülőket, hogy rendes tízóraival ellátni szíveskedjenek a vitaminhiányban szenvedő gyermeket.

– … Lantos Nándor kopaszra nyírta az előtte ülő Dudás Matild fejét, ezért kérem a szülőket, hogy Dudás Matild részére lila parókát beszerezni szíveskedjenek.

– … Tudomásomra jutott, hogy Rakota Döme egy óraszerkezetet rejtett el a gyomrában, és előadás közben ketyegni kezdett, majd később berregett.

– …értesítem a té szülőket, hogy leányuk órám alatt a padok között kézen állva szokott sétálni, ezért kérem a té szülőket, hogy negyvenegyes piros balettcipőt beszerezni szíveskedjenek.

– Negyvenegyes, piros balettcipőt! – tapsolt Ludwig Klári.

– Mi van ebben? – Bori vállat vont, és aláírta: Facsar Jánosné. Pecsét.

Lukács rábólintott.

– Osztályfőnökit kapott.

Odaállt az ablakhoz, a tornázó lányokat nézte.

Megreccsent alatta a padló. Félfordulat a kis szoba felé. Megtapogatta zsebében a kulcsot. Jó, ez rendben van. Igazán semmi szükség rá, hogy bárki is bejusson abba a szobába. A műhelybe. Belső forróság öntötte el Omasicsot, ahogy eszébe jutott ez a szó. Mennyi mindent csinált ott! Lakatot, könyvjelzőt… Hazavitte az óráról, hogy még ebben a szobában… Na, mindegy.

Az előszobában állt. Egy árnyék mindjárt ráugrik az üvegre, aztán csöngetés. Igen, Totyi feljön. Talán már a másodikon van, kicsit megáll, kifújja magát. Morog, hogy megint rossz a lift, pedig úgyse jönne liften.

Csörömpölés a magasból. Mintha egy eltévedt vonat vágtatna le a lépcsőn. Juci néni, az óriási vödörrel. Már hallani is egy ajtó előtt. – Papondeklire teszik a szemetet!

Nyílt egy ajtó. – Tegnap itt volt a Váradi Sárika – mondta egy női hang. – Meglátogatta a nagymamáját.

Váradi Sárika…

Omasics emlékezett arra a magas, vörösesszőke lányra, az ötödikről. Zöld pulcsi, zöld ballon. Egyszer együtt jöttek fel a lépcsőn. A lány Omasicsra mosolygott. Ő mondani akart valamit, de akkor a lány elfordította a fejét. Omasics előzni akart, de aztán mégse előzött, csak ment a lány mellett. Hullafáradtan ért az ajtóhoz. A kulcsot kereste a zsebében. Úgy érezte, hogy időtlen idők óta keresi a kulcsot, a lány meg mögötte áll és nézi. A végén anya állt az ajtóban. Átköszönt a fiú vállán. – Szervusz, Sárika! – Kezit csókolom, Omasics néni – hallatszott a lépcsőről. Ő pedig csak állt közöttük.

– …itt is kaphatott volna egy ilyen férjet – mondta Juci néni.

Mire a másik nő: – Mégis, egy futballista, sokat utazik.

Zaj hallatszott bentről. Anya levert egy poharat? Nem, akkor szólna. Megdöngetné a falat. Amikor Sárika még itt lakott, anya minden csütörtökön bement a Vörösmarty cukrászdába Brumiller Fridával és Rehánéval.

Csöngetés.

Omasics egy darabig szemben állt azzal a vékony, fekete árnyékkal, aztán kinyitotta az ajtót.

– Szervusz.

– Szervusz.

Totyi tétován ácsorgott a homályos előszobában. Hiszen Omasics egy szóval se mondta, hogy menjünk be, vagy ilyesmi. Egy női kabát a fogason. De mintha már évek óta nem vették volna fel.

– Be kéne akasztani.

– Anya hagyta kint, hogy bármikor magára kaphassa. – Omasics elakadt.

– Persze – mondta Totyi –, akkor jobb, ha kint van.

– Gyere – Omasics megfogta a barátja vállát, és a nagyszoba felé vitte.

Totyi hátranézett. – Ma se lesz semmi?

– Hogyhogy semmi?

– Tudod, hogy nincs már valami sok időnk.

– Mire?

– Oma!

– Ja, arra gondolsz! Mondtam, hogy csináld a magadét. Azt az asztalt vagy mi a csodát.

– Nem, azt én már nem. – Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – Még mindig nem vagy formában?

– Ez még nem az igazi. Ez még mindig nem az igazi. De ne félj…

Omasics még mondani akart valamit, de ekkor bentről az anyja:

– Kivel tárgyalsz?

Omasics felsóhajtott, széttárta a karját, és Totyi már bent volt a szobában.

– Miért nem adsz egy széket a barátodnak?

– Tessék csak hagyni, ide tudom én hozni, hagyd, Oma!

Omasics hagyta. Totyi odacipelte az ágyhoz, és leült.

Az anya ránézett. – Te mindig tudsz valamit.

– Á, ne tessék hinni. – Totyi előrehajolt, elgondolkozva dörzsölgette a térdét. – Igaz, az Anikó néniről hallottam valamit.

– Kitől? – Omasics ott állt Totyi mögött.

– Nem is tudom.

– Nem is fontos – mondta az anya.

Omasics olyan képet vágott, mint aki azért ebben nem olyan biztos. Egy darabig még Totyi mögött állt (talán csak kimondja azt a nevet), aztán odament a nyugágyhoz, és az ablakhoz húzta. Anya néha ezen szokott napozni az erkélyen. Most Omasics ült bele, háttal a szobának. Kibámult a sötétedő égre, a szemben levő ház szürke homlokára.

– Nagyon sok volt az ásoknak feladva földrajzból – kezdte Totyi. – Anikó néni még sohase adott fel ennyit.

– Talán büntetésből. – Omasics az ujjait ropogtatta.

– Nem, nem büntetésből. – Totyi a nyugágy felé pislogott. – Csak úgy. Nem lehet tudni, mi ütött belé…

Pinezics Kálmán is ezt mondta akkor a hátsó padban:

– Igazán nem tudom, mi ütött Anikó nénibe! Ennyit feladni! – Szigorúan körülnézett. – Vagy van talán valaki, akinek ez kevés? Aki tegnap délután egy óra alatt bevágta az egészet?

– Hát, ha onnan kérdez… – kezdte Král Bori, Aztán csak legyintett. – Akkor se megy, sehogy se megy.

– Talán nem lesz feleltetés.

– Dehogynem lesz.

Hargittay körülnézett, és azt mondta: – Talán mégse lesz feleltetés.

Mindnyájan Hargittay felé fordultak, a Hargász felé. Mi az, kitalált valamit?

Hargász hallgatott. Král Bori pofon tudta volna vágni.

Hargittay elővett egy papírszalvétát, szép gondosan szétterítette a kötényén. Azt bámulta egy darabig.

– Mi az, Hargász? – kérdezte Váradi Kefe.

Pinezics Kálmán előjött a hátsó padból, ő is a szalvétát bámulta.

– Jó, hogy itt vagy – mondta Hargittay –, légy szíves, és adj húsz fillért.

– Minek?

– Gyűjtünk.

– Minek?

– Hogy szegfűt vehessünk. Majd leszaladok a hosszú tízpercben.

Már többen álltak Hargittay padja körül. Egyre csak azt kérdezték: – Minek a szegfű? Kinek? – Ő meg ártatlanul ránézett Král Borira.

– Születésnapra szegfű kell.

– Kinek van születésnapja? – kérdezte Miszlicsányi. – Neked?

Mire a lány felháborodva: – Az Anikó néninek! – Majd álmatagon. – Születésnapja van, virágot veszünk neki, ő pedig mesélni fog.

Csönd volt Hargittay körül. Bori valami olyasmit mondott, hogy talán a jövő hónapban… igen, májusban…

– Májusban? – bámult rá Hargittay. – Hát nem áprilisban? Hát nem április huszadikán? – Várt egy kicsit, majd teljesen kétségbeesve: – Hát nem ma van a születésnapja?

Hargittay végignézett az arcokon.

Merev, mozdulatlan arcok.

– Ma van! – suttogta valaki.

Izgatott vihogások: – Ma van! Ma van!

Miszlicsányi a pad tetejéről: – Képzeljétek! Ha elfelejtjük… Mit röhögsz, Pinezics?

Pinezics vonaglott, nekiesett a falnak. Zombori Éva csuklott a nevetéstől.

– Ezekkel baj lesz – sóhajtott Hargittay.

– Nem lesz baj – mondta Bori. – Zombori Éva hátraül Pinezics mellé. Mi pedig, ahogy bejön Anikó néni, felállunk és tapsolunk.

– Tapsolunk – bólintott Miszlicsányi. – És a röhögők hátraülnek.

Hargittay szalvétába gyűjtötte a húszfilléreseket. Aztán a hosszú tízpercben leszaladt szegfűért.

– Még két szelet csokoládét is vettem – mondta, amikor visszajött.

Anikó néni belépett. Hátrakapta a fejét. Taps fogadta. Nagy, lelkes taps. Kipirult arcok. És virág, virág…

– De, gyerekek…

A taps nem szűnt meg. Az osztály állt és tapsolt. Pinezics hátul röhögve lebukott.

– Ne nyeríts – sziszegte valaki.

Pinezics nyerített. A taps felerősödött, zúgott.

– Gyerekek…

Egy lány kiperdült az első padból: – Szeretettel köszöntjük Anikó nénit!

Hátul ketten ráültek Pinezics Kálmánra. Zúgott a taps.

– Nem, nem, gyerekek, nekem ma nincs…

Még tapsoltak. Aztán szétestek a tenyerek – csönd lett. Hargittay dermedt arccal:

– Az nem lehet!

– Én csak tudom.

– Anikó néni! – Hargittay kétségbeesve nézett a virágokra – hát mi igazán…

– Én is adtam bele 20 fillért – sóhajtott Miszlicsányi.

– Nagyon szép tőled, Miszlicsányi. De hát, honnan gondoltátok?

– Fel van írva. – Hargittay maga elé meredt. – Vagy lehet, hogy rosszul van felírva, és akkor most…

Anikó néni odament hozzá, végigsimított az arcán.

– Nem olyan nagy baj.

– Nem tetszik haragudni?

– Dehogy haragszom!

– Igazán nem tetszik?…

– Igazán nem tetszik! – nevetett Anikó néni. A virágbaborult katedrára nézett.

Ők meg újra tapsoltak. Anikó néni mosolyogva intett, hogy maradjanak már csöndben.

– Hát, gyerekek – kezdte, ahogy lehalkult a taps.

– Tessék mesélni! – könyörgött Král Bori.

– Tessék mesélni!

Anikó néni fel-alá sétált, aztán megállt az első pad előtt. – Jó, jó, de miről?

– Tessék mesélni, amikor Capriban tetszett lenni! – kérte Král Bori.

– …amikor Capriban tetszett lenni!

– De akkor maradjatok csöndben.

Hargittay intett, hogy: csönd! Váradi úgy nézett körül, hogy széttépi, aki pisszenni mer.

Anikó néni odahúzta a széket az első pad elé, és mesélt Capriról.

 

 

– …és az a fiú? – kérdezte anya.

– Melyik?

– Aki a hátsó padban fulladozott?

– Megette a hátsó padot – bólintott Totyi.

Az ég egyre jobban elsötétedett. Tusszínű felhők vonultak át az égen. Omasics mozdulatlanul ült a nyugágyban, a felhőket nézte.

– Nem igaz.

– Mi nem igaz? – Totyi a nyugágy felé bámult.

– Ez az egész. Valaki belógatott.

Omasics felugrott, és odament az ágyhoz.

– Értsd meg, anya, hogy én is hallottam volna. De senkitől se hallottam. Senkitől.

Anya megigazította a párnáját.

– Mi bajod van? Most mondd meg, mi bajod van?

Totyi felállt, egy lassú mozdulattal arrébb tolta a széket.

– Mi bajod van, Omasics?

Futás le a lépcsőn, futás az utcán, futás a fák között. Csak össze ne akadjon valakivel. Totyival vagy mással. Á, Totyi talán éppen fönt van Král Borinál, és Öcsi sajtot eszik.

Robbantok, gondolta, ahogy átrohant a hátsó kiskörön, rövidesen robbantok. Ha Bori meglátja azt a fiókos asztalt! Ha majd ott áll, amikor kihirdetik az eredményt. Első díj: az Omasics–Garancsi-féle fiókos asztal. – Hirtelen leállt, zihálva nekidőlt egy padnak.

Rosszul startoltam nála.

Most itt a pad mellett érezte, hogy a lány fütyül rá. Még akkor is, ha megnyeri az első díjat. – Mert rosszul startoltam, de még milyen rosszul. Már az elején lemosott a pályáról, amikor azt mondta, hogy a homlokom… Igen, az a szoborleleplezés az udvaron. „Te nem lehetsz a költő szobra, be van nőve a homlokod hajjal.” Ezt mondta Král Bori. Ezt vágta a képembe. Már akkor hagyni kellett volna.

Butaság. Különben is azért, mert valaki rosszul startol, később még feljöhet.

Majd ha meglátja a fiókos asztalt!

Ellökte magát a padtól, továbbfutott. Pöttömnyi kislány utánabámult az ugróiskola kockájából. Öt fiú ütemesen tapsolt a padon, ahogy elrohant mellettük.

– O-ma-sics! O-ma-sics!

Egy elnyújtott hang: – Mi az, Oma?

Még feljöhetek, gondolta futás közben, még feljöhetek a mezőnyben. Előtte a cél szalagja, a szalag mögött Král Bori.

Totyi messze Omasics előtt. Csak az előregörbedő háta látszik. Totyi mögött egy másik fiú, aztán megint egy másik. Elég sokan vannak a mezőnyben. És mind Omasics előtt. De akkor rákapcsol. Egymás után maradnak el mellette. Aztán már csak Totyi… fej fej mellett.

Král Bori a szalag mögött.

Omasics bedobja magát a célba, átszakítja a szalagot. A lány emeli fel.

– Omasics… tudtam!

Ezt mondja a lány, és mosolyog.

Omasics lassan föláll, a lány még mindig a kezét fogja. Ő pedig lassan kihúzza kezét a lány kezéből, előrántja Totyit, valahonnan hátulról.

– Legyetek boldogok!

Igen, ezt mondja, és lassan elhagyja a pályát, levonul a pályáról.

Dehogy hagyja el a pályát! Igenis ott áll Král Bori mellett. Totyi meg zavartan vonogatja a vállát. – Lehúztál, öregem.

– Jobbtól kikapni nem szégyen – mondja mögöttük valaki.

Totyi is rábólint. – Persze, jobbtól kikapni nem szégyen.

– Gyerünk, Bori – mondja Omasics. Úgy vonulnak le a pályáról, kart karba fűzve.

Eltűnt Král Bori, eltűnt a pálya.

Kis utca, a tér mellett. Omasics lassított, óvatosan körülnézett. Az a fiú, ott a sarkon! Nem, nem Totyi. Különben is mit keresne errefelé? Igaz, nála sose lehet tudni. Annyit mászkál, és mindig összeakad valakivel.

Kerítés mellett ment el, szürke kőfal, apró, lőrésszerű lyukakkal. Egy udvar, és aztán már bent volt a konyhában.

– Nna! – emelkedett fel odabent egy rozmárbajusz.

– Jó napot, Mihalik bácsi. – Omasics szétnézett.

– Nem – mondta az öreg –, kondorkeselyűt azért már nem lehet a lakásban tartani.

– Ki tart kondorkeselyűt a lakásban?

– Papagáj rendben van, bagoly rendben van, de kondorkeselyű!

– Kondorkeselyű?

– Olyasmi.

Csövek és drótok a konyhaasztalon. El se lehetett képzelni, hová tartoznak. Az öreg a drótok között motozott. – A Tomkai azt hiszi, hogy neki mindent lehet ebben a házban. De ezt nem… ezt azért mégsem!

– Az a fiú van itt? – Megjelent egy magas, barna lány, spicces kivágású pulóverben.

– Mondja, maga atomfizikus lesz? – kérdezte a lány.

Omasics valami olyasmit dörmögött, hogy még nem tudja.

– Atomfizikus lesz – bólintott a lány. Leült a hokedlire, végigsimított a pepita szoknyáján.

Omasics igazán nem tudta, mihez kezdjen. Az öreg a drótok között matatott, a lány a hokedlin ült, és a szoknyáját simogatta.

– Pluszmunka. – Mihalik bácsi Omasics fele fordult. – Amit én ezért a feleségemtől kapok!

– Ne törődjön a papával – mondta a lány. – Örökké ezt hajtogatja, de azért mindent elvállal. Papa, te harácsolsz.

Az apa meg se hallotta, megint a drótoknál volt.

– Unom ezeket a drótokat. – A lány körülnézett. – Az egész lakás tele van drótokkal és csövekkel. – Hirtelen felnevetett. – Tudja, mit találtam az öcsémnél? – Felugrott, beszaladt a szobába.

– Mindig turkál – dörmögött az apa –, miért kell mindig turkálni? – Előrejött. – Hogy van a mama? – Megvakarta a fehér sörtés fejét. – Valamikor mennyit jártam magukhoz! A fürdőben mindig baj volt a csapokkal, emlékszem, egyszer a kedves papája ott állt, kezében a pumpával. – Süllyedünk, Mihalik bácsi. – Ezzel fogadott. Mindig olyan jókat tudott mondani.

Omasics szeretett volna még valamit hallani apáról, de Mihalik csak annyit mondott:

– A kupica már oda volt készítve. Egy kupica pálinka, nem több. Több nem is kellett volna, egy kupica. – Már megint a drótoknál volt.

– Itt van, ni! – A lány levágta magát a hokedlire, meglobogtatott egy irkalapot.

Omasics a lap fölé hajolt. – A csók törvényei. – Nyomtatott betűk, ceruzaírással.

– Maguknál is van ilyen? Az iskolában?

– Nem tudom.

– Nem tudja? Apa, ez a fiú azt mondja, hogy nem tudja. – Bizalmatlanul nézett Omasicsra, majd elmosolyodott. – Na, akkor tanulhat valamit.

És már olvasta:

1. Ha a lány remeg a csók alatt, régen várja.

2. Ha a fiú remeg a csók alatt, szívből adja.

Megint Omasicsra nézett. – Maga hogy van ezzel?

– Elég már ebből – mondta apa. Aztán intett Omasicsnak. – Hát akkor megnézhetjük, ha kíváncsi rá.

Bementek a szobába.

A lány egyedül maradt a csók törvényeivel.

 

 

Felszaladt az első emeletre, a lépcső korlátjához tapadt. Onnan nézte, ahogy Omasics átvág az udvaron, aztán ahogy megjelenik a feje a lépcsőházban. Egy pillanatra megáll.

Totyi valósággal rácsavarodott a korlátra.

Most! Most felnéz…

Nem, Omasics továbbment. Már csak a lépései hallatszottak. Aztán csönd.

Totyi még várt egy darabig, majd levált a korlátról. Lassan, szinte lábujjhegyen ment le a lépcsőn. Hirtelen megállt, mint aki nem érti ezt az egészet.

Mit keres itt?

Ha Omasics egyszer nem akarja elvinni Mihalik bácsihoz, hát akkor nem akarja. – A légiós nem szereti az idegeneket. – Oma így hívta Mihalik bácsit. A légiós. – Sok ellensége volt, és még mindig azt hiszi, hogy le akarnak vele számolni? – Omasics a vállát vonogatta, és megint csak azt mondta, hogy a légiós senkiben se bízik. – A Kis Sakál a nyomában van. – De, Oma, hát csak nem képzeli, hogy én vagyok a Kis Sakál?

A Kis Sakál.

Felkapta a fejét, mintha a Kis Sakál ott állna az első emeleti gang rácsánál. Lehet, hogy itt lakik a házban, és csak azt várja, hogy leszámoljon Mihalik bácsival. Mert valami difijük volt a sivatagban. Lehet, hogy mások is laknak itt vagy a környéken azok közül. Aztán olykor összejönnek, hogy megbeszéljék a dolgot.

Az egyenruha!

Omasics mondta, hogy Mihalik bácsi még őrzi a légiós egyenruháját. Azt a legendás hírűt, amiben az erődöt védte. Még látszik a golyó nyoma a bal kabátujján. Ne haragudj, Oma, azért ez nagy piszokság, hogy sose viszel el Mihalik bácsihoz, egyszer talán nekem is megmutatná az egyenruháját. Miért ne mutatná meg? És a tőrét. Igen, Mihalik bácsi nagyon tudott a tőrrel bánni, most is titkos edzője a párbajtőrcsapatnak, csak azt az egyet szeretném tudni, hogy miért kell ezt titokban tartani, na mindegy!

Talán éppen most veszi elő az egyenruháját, ráteríti az asztalra, nézi egy darabig, aztán felveszi, és ott áll a tükör előtt abban a régi egyenruhában, abban a sivatagi, abban a légiós egyenruhában.

Vonul a légió, már kora reggel óta vonul a légió a homoksivatagban, és nincs víz. Valaki kidől a sorból, Mihalik elkapja a karját. Az üres kulacsok zörgése, ahogy vonul a légió. Ki kell tartani, fiúk!

Az ezredes lánya szerelmes volt Mihalik bácsiba, az ezredes lánya majd megveszett Mihalik bácsiért. Nézte az ablakból, amikor fölszállt a tevére.

– Nem, kisasszony – mondta Mihalik –, mi nem lehetünk boldogok. Én csak egyszerű légionista vagyok, a kisasszony pedig az előkelő társaság kedvence.

Vonul, vonul a légió, és Mihalik az ezredes lányára gondol. Mi nem találkozhatunk többé, kisasszony. – Az üres kulacsok zörgése.

– Keres valakit?

Totyi hátrébb húzódott. – A barátom… Nem járt itt a barátom?

– Igazán nem tudhatom, hogy ki a barátja.

Akkor már bent voltak a konyhában. Totyi nem tudta, hogy jutott be, a lány nem hívta, az biztos. De most mégis itt volt, és azt a drótketrecet bámulta az asztalon.

– Ki a maga barátja?

A légiós, gondolta Totyi. Csak jönne már a légiós. Mert ez a lány kivág, és akkor még csak nem is láthatom.

Egyszerre előtte volt a rozmárbajusz. Ránézett, majd a lány felé fordult.

– Ez a kerti törpe azt mondja, hogy a barátját keresi.

Az öreg felhúzta a szemöldökét. És akkor Totyi, akárcsak fejest ugrana.

– Az Omasics! Ugye, tetszik ismerni az Omasicsot, és ugye, a Mihalik bácsinak tetszik lenni?

– Tetszik lenni – morogta az öreg.

A lány felnevetett. – Micsoda kis mókus!

Totyi már benne volt a szövegben.

– Az Omasics már régen el akart ide hozni, és most megbeszéltük, hogy együtt jövünk, csak elpasszoltuk egymást, és az Omasics rengeteget mesélt a Mihalik bácsiról.

– Rengeteget? – Mihalik a drótok között piszkált valamit.

Totyi az előrehajló hátat nézte. Milyen lehetett a sivatagban?

A lány arca elkedvetlenedett. Ásított egyet, és bement a szobába.

– Rengeteget? – Az öreg leült a hokedlire, kezét térdére tette.

– Tetszik tudni, azokról a régi dolgokról.

– Miféle régi dolgokról?

Totyi hallgatott egy darabig, majd csöndesen: – Nem szólok róla senkinek. Az Omasics mindent elmondott, de én nem szólok senkinek.

Az öreg mozdulatlanul ült. Bent a szobában megszólalt a rádió.

– Kallószeg a zalai dombok között húzódik meg nagy szerényen – mondta egy férfihang.

– Hát csak húzódjon. – Azzal a lány elzárta a rádiót.

Az öreg odament Totyihoz, megfogta a vállát. – Mi az, amiről a barátod rengeteget mesélt, és amit te nem mondasz el senkinek?

A lány odabentről. – Hol van a Doris Day-lemez?

Az apa meg se hallotta. Az apa Totyi vállát fogta, és megismételte: – Mi az, amit nem mondasz el senkinek?

– Az egyenruha? – Totyi belebámult abba a ráncos, dohánybarna arcba. – Megvan még?

A kéz lecsúszott a fiú válláról, az arc eltávolodott. Aztán az öreg bekiáltott a szobába:

– Ezt hallgasd meg!

– Inkább azt mondd meg, hol a Doris Day-lemez?! – Azért kijött a lány. Kijött, és Totyira nézett. – Ez még itt van?

– És miket tud! Arról az egyenruháról. Mi van az egyenruhával?

A fiú legszívesebben kint lett volna. De Mihalik és a lánya közrefogták.

– Hát… hát amikor az erődöt védte Mihalik bácsi. – Szünet. – Harmadmagával. – Szünet. – Vagy azért többen voltak? Ott a légióban?…

Mihalik bácsi szétfújta a bajuszát. A lány arca megnyúlt: hegyes, kíváncsi orr. Aztán kitört belőle a nevetés.

– Papa! Hát te ilyeneket csináltál? És ezt eddig még nem is mondtad?

Az öreg morgott valamit, aztán legyintett, és hátrament a drótokhoz.

A lány meg elkapta Totyi kezét. – Mi volt az erődben? Mit csinált a papa?

– Én… én csak azt tudom, amit a barátom…

– A barátod! Unalmas alak. Mindig csak azzal az asztallal nyúzza a papát.

– Mivel? – Totyi tekintete elszűkült.

– Iskolába kell vagy hová, no, mi van az erőddel?

– Asztal? Iskolába?

– Mit bámulsz? Rosszul vagy? Mit csinált a papa az erődben?

– Mihalik bácsi – Totyi az öreg körül keringett. – Mit akar a barátom? Az Omasics?

Közben szinte hallotta Omasicsot. – Még nem vagyok formában. – Hazafelé mentek, és Omasics egyre csak azt mondta: – Még nem vagyok formában. – Mellette ment a hátsó kiskörben, és Omasics azt mondta: – Ki kell várni, öregem. – Egy mozi előcsarnokában álltak, és Omasics azt mondta: – Ilyenkor moziba kell menni, ilyenkor nem is szabad arra gondolni.

– Ez is ahhoz kell?

– Ahhoz. – Mihalik a lányára hunyorított. – Látom már, mi érdekli a kisöreget. Hát, ha nem mondod meg a barátodnak. – Betolta Totyit a szobába, aztán egy kisebb szobába.

Gumicsövek a szekrény mellett, biciklipumpa a sarokban. Egy rádió szétszedett alkatrészei. Gurtnik, szakadt rugók. Aztán a kis asztal. Igen, ott állt a fiókos asztal.

Mihalik kihúzta a fiókot, visszatolta. Totyira hunyorított.

– Kulcs is lesz hozzá.

– Kulcs is lesz…

Totyi az asztal előtt állt, és megint Omasicsot hallotta: „Az enyvezésben benne vagy, mindenki tudni fogja, hogy az enyvezésben te is benne vagy.”

Mihalik bácsi megkopogtatta az asztalt. – Még nincs egészen rendben, mert a sarkok…

Ezt már az üres szobának mondta. Körülnézett, majd kiment a konyhába.

– Hová tűnt a fiú?

A lánya zsíros pirítóst készített a gáznál. – Nem tudom, de remélem, hogy többen már nem jönnek.

 

 

Fölmegyek hozzá. Nem, soha többé nem megyek föl hozzá.

Totyi elment egy kerítés mellett. Vonatfütty hallatszott. Legjobb lenne felülni, és elutazni valahova messzire. – Ment a kerítés mellett, akárcsak a vonatot kísérné. Hirtelen megállt.

Most jön a locsolókocsi! Most kell hogy jöjjön.

Aztán elfelejtette, és továbbment.

Elmélyült, sötét olajfoltok a járdán. Egyikből a másikba lépett. Egy tér szélén megállt, nézte, hogy fociznak. Egyik lábról hozzáperdült a labda, visszarúgta.

– Beállsz? – kérdezte valaki.

Intett, hogy nem. És már egy gyógyszertár előtt ácsorgott. Az ablak mellett asztal, kancsó, két pohár. Ha leülhetne odabent. Csak éppen hogy üljön egy kicsit. Aki oda leül, azzal nem történhet semmi baj.

Szürke arcú férfi telefonérméket számolt ki az üvegtálkára. Egy, kettő, három – csörögtek az érmék. Hátul cigarettásdobozok végtelen sora.

Fekete kalapos néni kanyarodott a pult felé, kosárral. A kirakathoz jött, letette a kosarat a pultra, kinézett az utcára. Totyi majdnem ráköszönt a járdáról.

Aztán megint ment, és valaki beszélt mellette. Már nem is tudta, mióta megy így, hogy valaki mondja, mondja a magáét.

– …a Kuglarcz szokta sétáltatni az egeret, mert azt néha meg kell sétáltatni, és egyszer a Kuglarcz nem ért rá, és megkérte a papáját, de az nem akarta, és azt mondta, hogy kihajítja Kuglarczot az egérrel együtt, aztán tudod, már vízisiklónk is van.

A hang elmaradt mögötte, majd megint valaki más szólalt meg.

– …ezekkel akarsz te kezdeni valamit? Még pontosak se tudnak lenni! Pedig meg kell bosszulni, hogy a Rikker Stefit megverték, és én mondtam is a Pántyiknak meg a Liptáknak, hogy ötkor legyenek a kapuban, de még a Rikker Stefi se volt ott, pedig őt verték meg.

– …már most tudja, hogy a Pencz Tomihoz megy férjhez, mert az orvos lesz, de én tudom, hogy a Csaba tetszik neki.

– …tudod, mi történt a Bónyival?

– …hallottad, hogy?…

Megállt és megfordult. Nem volt mellette senki. Két fiú tárgyalt valamit a hirdetőoszlopnál. Nagy kedve lett volna odamenni hozzájuk. Mi történt a Bónyival?

Aztán egyszerre csak Omasics állt előtte.

Egy kirakat üvegje mögött állt, szatyorral, és a pult felé mutatott. Valamit mutogatott a fehér köpenyes kisasszonynak. Otthagyta a pultot, hátrább ment a sajtok felé, majd a gépsonkához.

Oma! Totyi fölragyogott. Most mindjárt fölszalad hozzá, és megbeszélik, hogy mi lesz holnap. Kicsit rádióznak, vagy átmennek a Molnoshoz tévét nézni. Ez csak egy pillanat volt. Aztán már tudta, hogy nem megy fel Omasicshoz.

– Tessék szíves lenni a kövérjét levágni. – Omasics a kisasszony felé hajolt. – Vajat itt kapok? – Aztán, ahogy oldalt fordult, kicsit meglepetten: – Szervusz.

Totyi mellette állt, és bólintott. Száraz volt a torka, köszönni se tudott. Pedig legszívesebben rákiáltott volna Omasicsra: – Mit hülyéskedsz itt a vajjal meg a sonkával?! Mondd, hogy formában vagyunk, és most már elkezdjük azt a micsodát, és az csak vicc volt, hogy odavitted a Mihalik bácsihoz, és van egy másik, amit mi csinálunk, mi ketten!

A kisasszony az üvegfal mögül: – A barátja miért szagolgatja a pultot?

Omasics Totyira nézett.

Az hátrébb húzódott. – Odadőltem. Azt csak szabad?

Omasics a zöldséges ládák felé ment.

– Még retek is kéne – mert azt szeretitek.

A barátja megállt a szatyorral. Oly sután, hogy Totyi képen is vághatta volna.

– Az újhagymát is szeretitek?

– Szeretjük.

– Sonkában meg csak a soványat. – Mereven nézte Omasicsot, közben bólogatott. – Semmi zsír ne legyen rajta, semmi kövérje.

Omasics vállat vont, a pénztár felé indult.

Egymás mellett mentek az utcán. Omasics vitte a szatyrot, Totyi féloldalasan belelógott Omasics arcába, belegyalogolt Omasics arcába.

– Sütit nem viszel, egy kis sütit?

Omasics ránézett, de nem felelt.

Totyi meg folytatta: – Miért? Ti szeretitek a sütit. Indiáner. Két szelet csokitorta. Semmi nem lesz? Miért nem viszel haza egy üveg málnát?

Omasics megállt, és azt mondta: – Szállj le rólam.

Totyi átszaladt a másik oldalra, de aztán megint csak ott volt Omasics mellett. – Tudod, hol voltam délután? El se hinnéd.

Omasics újságot vett a sarkon.

– Kivel játszik a Fradi? – Totyi belehajolt a lapba, úgy mondta: – Irtó kedves pofa.

– Kicsoda?

– A barátod. A te kedves, öreg barátod. Aki mindenfélét megjavít nálatok.

Omasics úgy állt, kezében az újsággal.

– A légiós – mondta Totyi.

– Nála voltál? – (Száraz, csikorgó hang.)

– Képzeld, nekem is mindent elmesélt! Hogy amikor az erődöt védte… – Megint úgy bámult Omasicsra, mintha bele akarna gyalogolni. – Aztán, tudod, mi volt még? El se hinnéd. Felvette az egyenruhát. Azt a régi, légiós egyenruhát. Még megvan neki. A puskája is megvan, a tőr is, minden.

Omasics bedugta az újságot a szatyorba, elindult.

– De ez még semmi! – Totyi a barátja mellett lépkedett.

Omasics a kosárba gyűrt újságra nézett. Közben, mintha el akarna csúszni a fal mellett.

– Jól összehozta, az már igaz. – Totyi szorosan a barátja mellett lépkedett. – Nem tudom, mikor láttad utoljára, de az biztos, hogy jól összehozta azt az asztalt. – Várt. Égett a tekintete. – Mi? Tegnap láttad? Ma délután is ott voltál?

– Ide figyelj. – Omasics megállt.

– Persze, még nincs egészen készen. – Pár lépést tett, aztán visszafordult. – A sarkok, tudod, azok még nincsenek rendben.

– Csak azt akarom mondani…

– Mit akarsz mondani?

Omasics az egyik lábát előretolta. A járdát sikálta.

– A lábak miatt vittem le. Azokat valahogy nem tudtam helyrepofozni.

– Nem tudtad?

– Minek vacakoljak vele?

– Persze, minek?

Omasics Totyira nézett. Várta, hogy mondjon még valamit. Totyi hallgatott. Merev, mozdulatlan arccal hallgatott. Végül is Omasics szólalt meg:

– Abban csak nincs semmi. – Egy pillanatig két kézzel fogta a szatyrot. – Billenése van.

Totyi előrelendült. Két kifeszített tenyerét a falhoz ütötte. Éppen Omasics arca mellett. Kinyújtott karral dőlt a falhoz.

Omasics tétován forgatta fejét a kinyújtott karok között. Kezében a szatyor, igazán nem tudta, mihez kezdjen.

Totyi úgy maradt a falhoz dőlve. – Hát ha egyszer billenése van… – Végre ellökte magát a faltól.

– Ne izgulj, holnap felhozom az öregtől, és akkor majd mi ketten…

– Ne hozd fel! Minek hozod fel? – Ezt már a járda széléről kiáltotta.

Omasics két lépést tett, de akkor Totyi már a másik oldalon volt. Fölrántotta egy telefonfülke ajtaját, és bekiáltotta az üres fülkébe

– Billenése van!

– Totyi… mi van veled!

A fülke ajtaja becsapódott, és már csak a dühös, kétségbeesett kiáltás hallatszott.

– Billenése van! Billenése!

Áthajolt Erszényes Péteren, és megpróbált Totyi arcába nézni. Az mereven előrebámult, és azt mondta:

– Azt is láttam, ami az Ugocsában megy.

Hárman baktattak egymás mellett. Totyi, Erszényes és Omasics. Omasics hóna alá fogta a táskáját, filmekről beszélt, de mindig csak Erszényes felelt. Erszényes olyan volt köztük, mint valami tolmács.

– A Kézdi bátyja jár a Filmklubba, és azt mondja, hogy irtó jó a Navarrone ágyúi. – Omasics várt. Talán, hogy Totyi megkérdi, miről szól a Navarrone ágyúi, kicsoda a Kézdi bátyja, hogy csak úgy járhat a Filmklubba.

Totyi semmit se kérdezett. Inkább, mintha a filmműsort ismertetné. – A Csokonaiban a Délutáni kaland megy, a Napban a Kés a vízben. Mind a kettőt láttam.

– Mostanában semmi jót se tudok elkapni. – Erszényes felsóhajtott. – Nem is tudom, hogy van ez.

– Megesik – mondta Totyi.

– Az öreg tutajosokhoz már előre megváltottam a jegyet, és akkor tessék! Úgy elrontottam a gyomromat, hogy…

– Megesik.

– Nem szabad előre jegyet váltani. – Omasics megint áthajolt Erszényesen. – Ugye, te se veszel előre jegyet?

Totyi csöndesen fütyörészett.

Erszényes elmélázva: – Csak tudnám, mivel toltam el a gyomromat?

– Azt hallottam – mondta Omasics –, hogy mindennek idegalapja van.

Ez úgy hangzott, akárcsak egy tudományos vita megnyitója.

Erszényes kicsit csodálkozva nézett Omasicsra, Totyi kikötött egy hirdetőoszlopnál, aztán, ahogy beérte őket:

– Azt is láttam, ami a Vörös Csillagban megy.

Omasics megint a Navarrone ágyúival próbálkozott.

– A Kézdi bátyja azt mondja, hogy majd rendes moziban is fogják adni, és hogy akkor feltétlenül meg kell nézni.

– Majd arról is lemaradok. – Erszényes egész csüggedt volt Totyi és Omasics között. – Figyeljétek meg, hogy arról is lemaradok.

– Nem lehet mindent megnézni.

– De ezt meg kell nézni – makacskodott Omasics.

– Azért, mert a Kézdi bátyja mondta?

Ez tulajdonképpen gúnyosan hangzott, de Omasics valahogy ennek is örült. Lelkesen magyarázta, hogy a Kézdi bátyja mennyire ért a filmekhez, és most már valami bizottságba is beválasztották.

– Akkor ért hozzá! – bólintott Totyi. – Akkor aztán csudára ért hozzá.

Omasics mondani akart valamit, de Totyi hátrálni kezdett. Akárcsak zsinóron húznák visszafelé.

– Feljössz délután? – fordult hátra Omasics.

Totyi hátrált és integetett.

– Feljössz?!

Totyi még egyszer intett, aztán sarkon fordult és eltűnt.

Omasics egy darabig pörgött a táskájával, majd továbbment Erszényessel.

– Mit mondtál, hogy idegalapon? – Erszényes megállt.

– Mi van idegalapon?

– Hát, hogy a gyomrom…

Omasics Erszényest nézte, majd kedvetlenül vállat vont. – Elcsaptad valamivel, ennyi az egész.

– Semmi idegalap?

– Semmi.

Meg kell hogy értse! Nem lehet annyira fafejű, hogy ne értse.

Omasics le-föl járkált a szobában, Totyival veszekedett magában.

– Ide figyelj! Csak azért vittem le az asztalt az öreghez, hogy még jobb legyen, hogy senki másé meg se közelítse.

Várt. Talán a láthatatlan Totyi mondani akar valamit.

Totyi messziről nézett rá, nagyon messziről, és hallgatott.

Omasics leült az asztalhoz. Majd jön, gondolta, majd mindjárt jön.

Karcolások az asztal lapján. Egy név. Kertész Judit. Itt laktak a negyediken, de már régen elköltöztek. Az apja mindig úgy köszönt a lépcsőn: – Tiszteletem, főnököm! – A lány egyszer itt volt uzsonnán. A Kertész Judit. Többen is voltak. Születésnap? Névnap? Mégis születésnap lehetett, mert gyertyák voltak a tortában. Apa gyújtotta meg. Aztán ott álltak anyával az ajtóban. Észre se lehetett venni, hogy mikor mentek ki.

Az asztalt nézte. Talán az asztal tükörsima lapjából jönnek elő a régi vendégek, Kertész Judit meg a többiek.

Így ültek, beszélgettek. Az egyik fiú leejtette a tortáját. Omasics látta a rémült arcot, a hangot is hallotta.

– Meglöktek!

– Eredj a csudába, nem lökött meg senki.

– De igenis, hogy…

– Vetítés lesz?

– Milyen filmed van? A Grant kapitány?

Közben ki kellett rohanni az előszobába, mert csöngettek. Mindig jött valaki. Valóságos kabáthegyek a fogason. Kabátujjba betűrt sálak. Már a fürdőben is kabátok voltak.

Omasics ujja végigcsúszott a karcoláson. Kertész Judit.

Fölnézett. Úgy ült mereven előrehajolva.

A másik szobából megszólalt anya. – Nem jön fel a barátod?

 

 

– Átejtett!

Felugrott a padról, lebámult Král Borira.

A lány a pad támlájára könyökölt, összehúzta szemöldökét. – Lehet, hogy később megmondta volna.

– Nem. – Totyi a fejét ingatta. – Nem mondta volna meg.

– Ez butaság! Hát csak nem repül be egy asztal a szobába, hát csak észreveszed, ha egyszer ott van az orrod előtt.

Totyi fölemelt egy kavicsot, elhajította. – Persze hogy észreveszem. És ezt az Omasics is éppen olyan jól tudja, mint én. Azt mondta volna, hogy formába lendült, és nekiugrott az asztalnak, meg hogy az enyvezésben azért én is benne vagyok. Az enyvezésben! Semmiben se vagyok benne. A légiós van benne.

A lány tekintete felcsillant. – És igazán volt a légióban? Az a hogyishívják?

– Mihalik. Mihalik bácsi. Legfeljebb csak olvasott a légióról. Vagy a moziban látta. Ott állt a konyhában, és csak bámult, amikor megkérdeztem, hogy mi volt az erődben.

– A házunkban lakik valaki, annak a fia kint van a légióban.

– Mihalik bácsi nincs kint, és nem is volt.

A lány vállat vont. – Az emberrel mindig olyan dolgok történnek! Amikor Fein Judit otthagyott… abban a házban. A mi házunkban.

– Volt egy házatok?

– Igen – bólintott a lány –, volt egy házunk a Feinnel, igaz, még nem volt egészen kész, még csak épült.

A fiú elsétált a pad előtt, aztán leült, és úgy hallgatta.

– …ez még régen volt – folytatta a lány –, legalább négy éve. Amikor hazafelé mentünk az iskolából, mindig arról a házról beszéltünk, ami épül, és ami majd a miénk lesz. A Fein találta ki, de azt, hogy kert is legyen hozzá, azt már én találtam ki. Nagy ünnepséget terveztünk, hogy amikor majd felépül…

– Engem is meghívtatok volna?

– Nem tudom. – Bori a lábával kalimpált. – Akkor még nem ismertelek.

– De ha ismertél volna?

– Lehet. Lehet, hogy meghívtunk volna. Igaz, a Feinnél semmit se lehet tudni. Egyszer azzal állt elő, hogy a Feleki Zsuzsi be se teheti a lábát abba a házba. Pedig a Feleki Zsuzsi volt a legjobb barátnője, és én csak utána jöttem.

– Azért lehet, hogy meghívott volna.

– Lehet. Emeletes házat akartunk, nagy terasszal, hogy napozni is lehessen. A kertbe meg egy medencét, mert én nagyon szeretek úszni. – A hinták felé nézett.

– Na és?

– Úgy örültünk, amikor elkezdték az emeletet! Most már meglesz az egész, és akkor jön az ünnepély. Mindennap megkérdeztem, mi van az emelettel. Halad, mondta a Fein, jól halad. Most egy kicsit leálltak, mert máshová hívták őket. Akkor én muriztam, hogy ezt nem lehet, ilyen nincs, előbb tessék befejezni ezt a házat! Nem kell izgulni, mondta a Fein, pár nap múlva újra itt lesznek. És nem is volt semmi baj, csak aztán…

– Aztán?

– Egy nap megint odamentem hozzá, hogy mi van az emelettel, ő meg csak nézett rám. – Az emelettel? – kérdezte – milyen emelettel? – Azt hittem, tréfál, de ő megint kérdezte, hogy milyen emeletről beszélek? Elmondtam neki az egészet; a házat a kerttel, a medencével.

– Soha nem épült fel?

– Soha. – Bori ebben a pillanatban ott ült abban a félig felépült házban, a csupasz falak között.

Egy darabig hallgattak, aztán Totyi:

– Akkor se mentem volna el a Feinhez, ha meghív. De ha majd neked lesz házad, akkor elmegyek. – Még mondott volna valamit a házról meg Fein Juditról, de Bori valósággal rákiáltott:

– A te neved nem lehet rajta! Arról szó se lehet! – És mert a fiú csak bámult: – A te neved nem lehet rajta azon az asztalon… semmi Omasics–Garancsi! – Bori felpattant. – És a rajzlapot is veled vetette meg… te kötötted be a könyveit.

– Az csak egyszer volt.

– Mindegy! Mindegy! – Egyre dühösebb lett. – Te ebben nem lehetsz bent! Te ebből kiszállsz!

– Jó, kiszállok, de akkor…

– Semmi de akkor! Nahát, hogy valaki ilyen legyen! Fogja az asztalt, és leviszi ahhoz a Mihalikhoz… amit együtt kezdtetek el… kiszállsz az egészből!

Totyi dermedten bólintott.

A lány meg elrohant.

– Kiszállok – dünnyögte Totyi. Fölállt, akárcsak fölrántották volna. Miért mondtam el?! Miért kellett ezt elmondani?

Állt, mozdulatlanul.

– Mit bámulsz?

– Nem kell úgy bámulni.

A két Beke ment el mellette. Labdájukat a földhöz ütögették. Egy pillanatra feléje fordultak, aztán mentek tovább a labda útján.

Úgy csúszott közéjük, mint az üveglap. Totyi éppen indult Omasics felé, de akkor Szmuda már ott volt közöttük. Totyira nézett, Omasicsra, aztán azt mondta: – A kezedet!

Elkapta Omasics kezét, megszorította. Közben Totyira hunyorított.

– És te vagy a barátja! A legjobb barátja… öregem, azért ez nem csekélység.

Omasics valahogy egy szót se tudott szólni.

Novák ment el mellettük a folyosón. – Mi van, Szmuda?

Az meg, anélkül hogy hátrafordulna: – Én gratuláltam először.

– Aha… ahhoz a fiókos asztalhoz. – Ez már Pozderka volt.

Egész kis csoport állt körülöttünk. Omasics legszívesebben kicsúszott volna a körből. Mit akar ez a Szmuda! Úgy rázza a kezét, mint egy olimpiai bajnoknak.

– Hallom, több fiók is van – bólintott Novák.

– Ezzel beevezünk. – Szmuda még mindig Omasics kezét szorongatta.

Végre elengedte Omasicsot. De akkor meg sorra eléje léptek a többiek. Egy szót se szóltak, csak megszorították a kezét.

Olyan volt az a kéz, akár egy rongydarab. Mintha nem is tartozna Omasicshoz. – Az meg közben csak Totyit nézte.

Totyi az ablakhoz húzódott, lebámult az udvarra. A szőke hajfonat!…

Leszalad Král Borihoz, igen, most mindjárt. De nem mozdult, csak nézte a lányt. Ott a két Beke…

A két Beke eltűnt, mintha felszippantották volna őket. Aztán már a folyosón lehetett hallani a bádoghangjukat:

– Mit lehet itt látni?

– Mit osztogatnak?

A két Beke Omasics előtt állt.

– Osztályunk büszkesége – mondta az egyik Beke.

– Az aranykezű Omasics – mondta a másik Beke.

Csöngettek.

– Felelés lesz, nagy felelés. – A két Beke beszaladt az osztályba.

Totyi Omasics mellé sodródott. – Oma, hidd el, hogy én igazán…

Omasics legyintett, és ellépett Totyi mellől.

Az meg dühös lett. Még Omasics húzza fel az orrát? Átejtett azzal az asztallal, tisztára átejtett, és én nem is szóltam róla senkinek, csak éppen egyvalakinek…

Kürti tanár úr feleltetett.

– Novák… hát, akkor légy szíves.

Novák felállt. És akkor Omasics olyasmit csinált, mint nagyon régen. Elővette a noteszt. A félelmetes, fekete, Omasics-féle noteszt. A tenyeréhez ütögette, aztán letette a padra. Nem fordultak feléje az arcok. Erszényes szórakozottan odanézett, de csak egy pillanatra. Ludwig Klári hátrafordult. Felragyogott az arca, súgott valamit a szomszédjának. Az unottan vállat vont.

Omasics a notesz fölé hajolt. Akárcsak az egész osztály őt figyelné. – Óra után pedig azt mondta Nováknak:

– Ma felolvasom a jegyeket.

Omasics ott ült a téren, a pad támláján. Kezében a notesz. Egyvalaki állt előtte. Ludwig Klári.

Omasics a térdén csattogtatta a noteszt. – Megvárjuk a többieket.

– Azt hiszem, ma javítottam Kürtinél – mondta a lány.

– Javítottál, de azért még várunk.

Körülnézett, aztán az el betűhöz lapozott. – Nézzük csak. Igen, valóban, a mai feleleted egészen szépen sikerült. Megadom rá a négyest, nyugodtan megadhatom rá a négyest. – Arról beszélt, hogy Ludwig Klári az utóbbi időben határozottan fejlődik, feljött a mezőnyben, könnyen lehet, hogy rövidesen az élre tör, igen, igen, a legjobbak közé.

Összecsapta a noteszt. – Eredj a csudába! – Úgy ült a pad támláján, mint akit hirtelen gyomron vágtak. A lány már elment, de ő még mindig nem jött le a padról. Egy mozdulattal lesöpörte a térdéről a noteszt. Valaki felvette és visszaadta.

– Ide figyelj, Oma – mondta Totyi.

Omasics úgy nézte, mintha meg se ismerné. Aztán átvillant valami az arcán. – Aha, szóval ez érdekel. – Kinyitotta a noteszt.

– Hagyd ezt, Oma.

– Miért? Ha már egyszer eljöttél.

– Hagyd ezt.

Omasics elkezdte sorolni a jegyeket. – Az évszámok – ingatta a fejét –, a törinél mindig baj van az évszámokkal.

Totyi már legszívesebben elment volna. De csak hallgatta, hogy a törinél baj van az évszámokkal.

Omasics fölnézett a noteszből. – Azt hiszem, hozzád jöttek.

Totyi megfordult.

– Már azt hittem, hogy elvesztél. – Král Bori elmosolyodott. – Aztán valamelyik a két Beke közül azt mondta, hogy itt vagy a téren.

Omasics, a padról: – Még jó, hogy megtaláltad.

– Gyere. – Bori megfogta Totyi kezét. – Sétáljunk egyet.

Omasics, a padról: – Sétáljatok egyet.

A lány mintha csak most fedezte volna fel Omasicsot. Egy darabig eltűnődve nézte, majd Totyihoz fordult, és nagyon kedvesen megkérdezte. – Te még beszélsz vele?

Omasics elszállt a pad támlájával együtt, de aztán megint ott volt. – Szóval ezért jöttél? Hogy mi többé nem ismerjük egymást?

Totyi egy kavicsot rugdalt. – Igazán nem lenne csoda, de hidd el, hogy nem azért… – Kirántotta kezét Bori kezéből. – Miért kellett ezt elmondani?

– Szóval elköpted – bólintott Omasics.

– Jobb, ha meg se szólalsz – legyintett a lány. – Te pedig – ismét Totyi keze után nyúlt – mit törődsz vele?

– Mégse kellett volna…

– Bánom is én! – Bori most már türelmetlen volt. – Lehet, hogy elmondtam az egyik Bekének, lehet, hogy nem, de most már menjünk.

Totyi nem mozdult. Omasics olyan messze volt, olyan nagyon messze volt tőle, ahogy ott kuporgott a pad támláján. Ő maga kétségbeesett dühvel rugdalta a földet. Aztán egy mozdulattal kirántotta magát a lány kezéből, és elrohant.

A lány utánabámult.

Omasics valósággal összeaszalódott a padon. Belenézett a noteszbe, mintha az egész osztályt ki akarná szólítani.

– Még utoléred! – A térdéhez csapta a noteszt.

Král Bori odament a padhoz. Kivette Omasics kezéből a noteszt, és lassan kezdte kitépni a lapokat. Arca megkeményedett, megöregedett.

– Ide figyelj! – Bori a földhöz vágta a notesz roncsait. – Nem szeretném, ha a barátod neve rajta lenne azon az asztalon, nagyon nem szeretném.

Szétszórt lapok a pad körül.

Omasics úgy ült, akár a havazásban. Távolabb a virággrupp, a bokrok zöldje, de itt hóvihar volt.

– Hallod! – A lány közel hajolt hozzá.

Omasics tenyerébe dűtötte az állát, és azt mondta: – Oké!

Szerette volna, ha ez fölényesen hangzik, de nem hangzott fölényesen.

Aztán, ahogy fölnézett a tenyeréből, Ludwig Klári állt előtte.

– A töri kimaradt.

– A töri – Omasics szédülten nézett rá.

– Nem olvastad fel, hogy feleltem történelemből.

– Parancsolj! – Omasics a szétszórt noteszlapokra mutatott. – Keresd meg a nevedet, aztán vidd haza, és rámáztasd be.

Lecsúszott a padról. Ott hagyta Ludwigot az üres pad előtt.

Talán valahol még összeakad Král Borival vagy Omasiccsal.

Egyikből se lett semmi. Délután, ahogy elindult hazulról, jött a locsolókocsi, és felvette. Egy pillanatra elállt a zuhatag, ő meg bent ül a vezető mellett. Előrenyújtott kéz a kormányon, merev, napszemüveges arc.

– Nem tud kitörni – mondta a vezető.

Totyi gyanakodva nézett rá. Mégis, minek kéne kitörnie?

Egy néni felmerült az utcán, és eltűnt a vízesésben.

– Gőzbe jártam, kifeküdtem a napra – hiába! Nem tud kitörni. – A vezető egyre dühösebb volt. Özönvízbe borította az utcákat, majd megkérdezte:

– Te hogy állsz a náthával?

– Nem vagyok náthás.

– De valamikor csak voltál. Ősszel vagy tavaly.

Kidob, ha nem voltam náthás.

– Tavaly… nem is ősszel, hanem nyáron. Igen, nyáron csúnyán elkapott.

– Az a legrosszabb, a nyári nátha. És nálad kitört?

– Kitört.

– Na látod! Nálam meg egyszerűen nem képes… És nemcsak most. Emlékszem, két éve is így voltam vele. És tudod, mit mondott az orvos?

A fiú hallgatott és várt.

– Mit mondott az orvos?

– Náthás alkat vagyok! – A kocsi vészes csörömpöléssel elrobogott egy tér mellett. – És ezzel el vagyok intézve. Náthás alkat!

A fiú érezte, hogy mondani kéne valamit. De mit lehet mondani egy náthás alkatnak?

Egy sor gyerek a járda szélén. Az egyik a Lukács. Totyi mindjárt megismerte.

– A mamája a múltkor az iskola előtt várta.

– Kit?

– A Lukácsot. Zűr volt vele, és aztán… – Elakadt. Annyi mindent kéne magyarázni. Aztán, maga se tudta, hogy bökte ki. – Bizonyos családi körülmények miatt.

– El tudom képzelni.

Lukács a kocsi mellett futott. Integetett. Ragyogó arccal integetett. Aztán majd visszamegy, és elmondja: „A barátom ült ott bent, a vezető mellett.”

– Hívták filmezni, de én nem hagytam.

– Kit? – kérdezte Totyi.

– A lányomat. Nyakamra küldték a gyártásvezetőt, de én akkor se engedtem.

Egy nő ment Lukács mögött. Rövidre vágott haj, hamuszürke pulóver. Ő is integetett.

– A mamája – mondta Totyi –, a Lukács mamája.

Lukács megállt, az asszony megfogta a vállát. Totyi meg, akárcsak valami tudósító.

– A Lukács csak most vette észre, hogy itt a mamája. Talán moziba mennek, vagy valahova.

A kocsi oldalából megint fölemelkedett a szökőkút, elmosta Lukácsot és a mamáját.

– Azt mondja a lányom, hogy csak három napról van szó, és hogy három napra igazán elengedhetem.

Fák között söpört végig a kocsi, csöpögő pofaszakállával. Az ágak szétnyíltak, mintha összetörnének a zuhatagban, majd megint egymásra hajoltak. A fák koronája között söpört el a kocsi, nedvesen csillogó, sötétzöld levelek között. Totyi, ha kinyújtja a kezét, behúzhatott volna egy ágat.

Az utca meg valahol lent volt. Totyi a vezetőre bámult. Mégis, hogy van ez?

– A barátnője telebeszélte a fejét – dörmögött a vezető. – A barátnője a Patyolatnál van, és egészen megszédült a filmtől.

Kisfiú egy erkélyen, kantáros nadrágban. Kopott aktatáskába rakosgatott holmikat: inget, úszónadrágot. Fölnézett, ahogy a kocsi elhúzott mellette.

– Ez még nem a bagdadi járat.

Azzal tovább rakosgatta a holmikat.

Odalent a mélyben, az utca szürke lapja. Kis bódék összecsukott ernyői. Egyszerre szétnyíltak, és beborították az utcát.

Egy fiú kinyújtotta tenyerét a zuhogásba. Mögötte egy másik. Kislány kinyújtott tenyere az ablakból. Csöppnyi erkélyek egymás fölött.

Totyi kicsit szédült, és közben a vezetőt hallgatta.

– Az a baj, hogy mindenben a barátnőjét majmolja.

Mit beszél a lányáról! – gondolta Totyi. – Hát nem veszi észre, hogy repülünk?

Egy tér foltja. Jól lehetett látni, hogy kétkapura játszanak. A kapus a térdére teszi a kezét, jobbra-balra ugrál két fa között. Lövés! De hova szúrta a szélső, hova szúrta! A labda fölszállt a magasba, Totyi el is kaphatta volna. De nem kapta el, hagyta, hogy visszahulljon egy cipő orrára.

Fiú – pinceablakban. A pinceablak kockájában ült, ujját bedugta a zoknijába. Fölfelé bámult a szárnyas kocsira, ujja bent maradt a zokniban.

Kövér nő a padon. Lábát kicsúsztatta a cipőből. A ház előtt ült, újsággal a kezében. Az újság egy pillanatra olyan közel volt, hogy Totyi belepillantott. – Kirándulók, locsolók, házépítők – olvasta. – Sakkozók a réten.

– Nyár van – hallatszott egy hang a kapuból –, igazi nyári idő.

Kalauzok mentek el kertes házak mellett.

Hazamennek, gondolta Totyi, mert ők már végeztek. Akárcsak azok, akik ott állnak a megállónál.

Beépítetlen telkek. Cirkuszi kocsi az egyik telek közepén. Fekete szakállas férfi lábosból evett valamit. Teljesen egyedül volt a lábosával.

Száradó ingek a kifeszített kötélen. Ahogy meglátták a kocsit, megpróbáltak utánaszállni. Hiába! Úgy oda voltak kötözve… Kétségbeesett dühvel rázták magukat, egymásra csavarodtak, és már a kötelet is vitték volna.

Lány kifeszített derékkal állt a fánál. Szemét lehunyta, haját hátracsavarta. Fölnézett, ellökte magát a fától, és egy másik fához futott. Egy harmadikhoz. Komámasszony, hol az ollót játszott, egyedül.

– Magdi! – hallatszott egy hang. – Magdi, hol vagy?

A lány egy pillanatra megállt, aztán felnevetett, és megint odafutott egy fához. Egyik fa küldte a másikhoz, és ő futott egyiktől a másikhoz.

Fiú a telefonfülkében. Szétnyitotta a telefonkönyvet, elkeseredetten tépkedte a lapokat. Mintha azt akarná, hogy többé senkit se lehessen felhívni ebben a városban.

Számok a kartonlapon. 2989, 3417, 5711. – Fiúk másztak a tér mellett, a felásott földben, a szétdobált kövek között, a homlokukra tűzött kartonlappal. Csigalassúsággal kúsztak előre, aztán megmerevedtek. Egy láb megrándult. Felfelé fordított talpak. Dermedt mozdulatlanságban feküdtek, majd újra megindultak.

Távoli, tiszta hang. – 7856!

Egy fiú elvágódott. Majd feltérdelt, és egy reménytelen mozdulattal levette a számot a homlokáról.

Egy másik meg egy szatyor mögé ugrott. Totyinak igazán nevetnie kellett, ahogy az a fiú a szatyor fedezéke mögött nyomult előre.

Ketten ültek a szobában, egy férfi és egy nő. Az ajtók végig nyitva, de a nő még így is legyezte magát.

– Megvagyok én a vállalati koszttal – mondta a férfi. Ez igen komoran hangzott, akárcsak valami veszekedés végén.

– De Ernő – a nő hangja könnyes volt –, jön a zöldborsószezon, és neked a zöldborsó a mindened. – Várt, reménykedve nézett a másikra. – Legalább vasárnap hadd főzzek!

A férfi maga elé bámult, és megint csak azt mondta:

– Megvagyok én a vállalati koszttal.

– Vasárnap nem főznek.

– Majd beülök valahova.

A nő mondott volna valamit, de akkor megmozdult az asztal. Egy fiú mászott elő az asztal alól, számmal a homlokán.

Azok ketten szólni se tudtak. Némán, dermedten nézték, ahogy a fiú, számmal a homlokán, négykézláb, elhagyja a lakást.

Erkélyekre lehetett látni, ablakokba és szobákba.

Megint egy tér volt alattuk, üres tér. Lapátok beleszúrva a homokozó négyszögébe. Üresen csüngő hinták.

Mindent elborított a vízesés zuhataga. Aztán a hatalmas vízsugár lassan elvékonyodott, még egyet fröccsent – és vége volt.

– Hol is laktok?

Totyi a vezetőre nézett. Már azt is elfelejtette, hogy egyáltalán lakik valahol. Hunyorogva nézte a napszemüveges férfit, és közben a kocsi csörömpölését hallotta. Az egész utca remegett a zörgésben.

– Illés utca négy.

– Négy. Jó, hogy mondod. De azért nem baj, ha nem viszlek a kapuig.

Kipottyantotta Totyit.

A fiú ott állt az utcán. És akkor észrevett valamit. Egy embert a kocsi tetején. Akkora, mint egy gomba. Ez mindig ott volt, vagy csak most?…

– Mit bámészkodsz! – szólalt meg egy kövérkés férfi. – Ő szabályozza a vizet.

Totyi meg csak nézte azt az embert, aki a vizet szabályozza. Eddig is ott volt? És akkor én miért nem láttam?

– Kell valaki, aki a vizet szabályozza – mondta a férfi. – Elég hülyén szabályozza. Arról nem is szólva, hogy mindig akkor jön, amikor esik az eső.

– Mit törődsz vele!

– Mit törődsz vele!

Hárman mentek a labda útján: Král Bori és a két Beke. Labdájukat a földhöz ütögették, és közben a két Beke egyre csak azt mondta: – Mit törődsz a Totyi-Potyival? Ha elment – elment. Majd visszajön. Á, nem olyan az, mint aki megsértődik. Különben is örülhet, ha szóba állsz vele.

Král Bori lehorgonyzott egy üzlet előtt. Elgondolkozva ütögette a labdáját.

– Semmi bajom se volt vele! Csak az Omasiccsal. Aki rajzszögért futtatta.

– Talán szeretett rajzszögért futni – mondta az egyik Beke. – Talán mindig is fut valamiért.

– Az piszkálja, hogy elmondtam ezt a históriát az asztallal. – Král Bori továbbment. – Talán mégse kellett volna.

– Ugyan! Majd elfelejti!

– Pitizni fog. – A labda pattogott. – Ne haragudj, de igazán nem értelek. A Holländer Gyuri sokkal csinosabb volt.

– Nem érdekel a Holländer Gyuri.

– És a Márk Miki!

– Hagyjatok a Márk Mikivel.

Mentek a labda útján, és a két Beke sorolta, egyre sorolta azokat a fiúkat, akik odavoltak Král Boriért. Molvareczet, aki Budafokról jött be, hogy Borit láthassa, egy bizonyos Jóskát, aki rengeteg levelet írt, Paplanos Mihályt meg a többieket.

Bori megállt a régi kert előtt.

– Ott ültem a lépcsőn, fölnéztem, és egyszerre csak ott állt előttem.

– Kicsoda?

– Totyi.

A két Beke összenézett, aztán labdájukat a földhöz ütögetve, elmentek a kerítés mellett.

Král Bori a lépcsőn ült. Könyveket, füzeteket vett elő a táskájából. Belenézett a földrajzba, a történelembe, megoldott két számtanpéldát.

Fölnézett, ceruzáját az állába nyomta.

Nem volt előtte senki. Az üres porolórúd a kert végében.

Otthon leveleket olvasott. A harmadik fiókból előkotorta Márk Miki leveleit, meg annak a bizonyos Jóskának a leveleit. Közben cédulák potyogtak. – Vidd le a tejesüveget. – Kedden a Kulcsáréknál! – Ezen egy kicsit eltűnődött. Mi lehetett azon a bizonyos kedden a Kulcsáréknál?

A saját neve egy régi színlapon. Tojásos nokedli: Král Bori.

Ja, igen, egy tanárnő írta a darabot. Nem volt valami nagy szerepe, de azért megtapsolták.

A levelek között turkált.

Molvarecztől semmi? Az csak bejött érte Budafokról, de írni – nem írt? Az egyik Bekének tetszett a Molvarecz. Holländer Gyuri mind a két Bekének tetszett.

Közben belenézett annak a bizonyos Jóskának a levelébe.

„…ne haragudj, hogy e pár sorral zavarlak. Nem leszek túl hosszú. Különben is csak búcsúlevélnek szántam ezt a pár sort.”

Búcsúlevélnek? Miért?

„Megismerkedésünk napján, azon a bizonyos november hetedikei napon megszerettelek, amit te nem látsz be. Szélhámosnak tartasz, pedig akkor nagyon tévedtél. Nem lehet valakit csak úgy más szava után elítélni. Ezt már eleget hangoztattam neked.”

Eleget, bólintott Bori, és félretette Jóskát.

Márk Miki elborult arca merült fel egy levélből.

„Telefonon már nem hívhatlak, mert úgyis lecsaptad volna, így hát minden reményemet elvesztettem, ami pedig a fényképeket illeti, rövid időn belül készíttetek, és vagy személyesen, vagy postán eljuttatom.”

Mikor kértem én tőle fényképet? Különben is utálom a fényképeket. Az igaz, hogy Márk Miki sokat telefonált. Engem nem nagyon izgatott, de apa valóságos dührohamot kapott.

Levelek, levelek.

– Hogy vagy? – kérdezte egy fiú.

– Mikor láthatlak?

– Találkozhatunk?

– Hogy vagy?

Bori vállat vont, és a levegőbe bámult. Aztán félresöpörte a leveleket.

Ő pedig nem ír! Még csak véletlenül se írna! Amióta az történt, alig látom, de azért egy árva sort se írna.

Felsóhajtott.

– Hülye vagy, Totyi! Tökéletesen hülye vagy!

Fogta a labdáját, és lement a térre.

Kihívom Pozderkát, Herczeg Kálmánt és Nejfit. Ha csak egytől is kikapok, szétverem azt az asztalt.

Ezt gondolta Omasics, és lement a térre.

Aztán megszürkült homlokával megint ott állt a kis szobában. Egyedül állt, és az asztalt nézte. Mihalik bácsi kis asztalát.

– Herczeg Kálmán elkalapált, de két mérkőzés az enyém volt.

Labdájával a hóna alatt, közelebb ment az asztalhoz.

– Két mérkőzés az enyém volt.

Nem, Omasics nem emlékezett arra a pillanatra, amikor lefeküdt, és arra se emlékezett, amikor felébredt.

A napfény rácsúszott az asztalra, és akkor felsóhajtott. – Ajhaj! – Bement a szobába, ajtókat nyitott, ajtókat csukott. Egy pillanatra kinyitotta az előszobaajtót. Az üres lépcsőház. Az üres, csöndes lépcsőház.

– Lemegyek tejért – hallatszott fentről.

Kopasz férfi állt a lépcsőfordulóban. Karján kosár, abban tejesüveg.

– Nem azért mondom, de egyszer az Ila is lemehetne. – Vállat vont, aztán tovább-baktatott a kosarával.

Mi is lesz ma? Földrajz, történelem… – Omasics már a könyveit csomagolta. Aztán otthagyta a táskáját, és megint az asztal előtt állt.

– Mit járkálsz annyit? – hallotta anyát. – Hány óra van?

A hang álmos volt. Omasics nem felelt. Anya újra elalszik, tulajdonképpen most is alszik.

Aztán, mintha hangszórók szólnának a tiszta reggeli csöndben. – Még van pofája behozni! (Pozderka hangja.) – Amikor mindenki tudja, hogy nem is ő csinálta! (Novák.) – Csalás! – rikácsolta két Beke. – Közönséges csalás!

A hangok elnémultak. Omasics úgy érezte, hogy valami van a gyomrával, és hogy ebből még nagy baj lesz.

– Miért? – suttogta. – Szásznak is segít az apja, és nemcsak a Szásznak.

Aztán arra gondolt, hogy tegnap a téren senki se említette ezt az asztalhistóriát. Pedig mind lent voltak: Pozderka, Novák és a többiek. Senki se szólt egy szót se. Örültek, hogy lehozta a labdát, és hogy fejelhettek. Valaki még mondta is: – Nagy formában van az Omasics.

Á, az egész nem olyan veszélyes. De azért nem nyugodott meg. Még mindig érezte a gyomrát.

Aztán már lefelé mászott a lépcsőn. Hóna alatt egyik oldalon a táska, másik oldalon az asztal. Akárcsak Totyi ragasztotta volna oda. Igen, akkor úgy érezte, hogy együtt vannak, és nincs semmi baj. De ahogy így lefelé jött!…

Most senkivel se kell találkozni. Senkivel.

Kint, az utcán körülnézett, ahogy továbbimbolygott. Elment a taxiállomás mellett. Az egyik kocsiban aludt a vezető, a hátsó ülésen a puha, reggeli napfény.

– Mi az, kocsival mész? – Kék ruhás sofőr állt mellette.

– Nem ártana. (Van egypár forintom, de mégse érkezhetek taxival az iskola elé. Miért? Ki látja ilyen korán?)

A sofőr megkopogtatta az asztalkát. – Csak azt ne mondd, hogy te csináltad.

– Nem is mondom.

– Hová jársz?

– Sóki tér. – Omasics már bent ült a hátsó ülésen. Ölében az asztal. A sofőr lenyomta a gázpedált.

– Kinek drukkolsz?

– Ferencváros.

A sofőr lefékez. – Szállj ki.

Omasics kimászott az asztallal. „Ezt elszúrtam! De hát, ki tudhatta? Azt hittem, minden sofőr Fradi-szurkoló.” Hátrafordult, és ütemesen kiabálta:

– Hajrá, Fradi! Hajrá, Fradi!

Elnémult. Szmuda jött vele szemben. Aztán, ahogy a fiú közelebb ért, mégse a Szmuda volt.

Mélységes csönd vette körül, mélységes csöndben ment az iskola felé. Megint megszólaltak a hangszórók. – Hogy viszi! – Taxiba akart ülni, de aztán mégse ült taxiba! Nagy lebőgés lesz!

Lehunyta a szemét, becsúszott az iskola kapuján. Egy lélek se volt a folyosókon. Sárdi bácsi ugyan, mintha megfordult volna a fülkéjében…

Megállt.

Úgy érezte, hogy az osztályok felsorakoztak. Csöndben felsorakoztak, és most nézik, ahogy végigmegy a folyosón.

Egy tekintet megállította. Egy osztálykép a falról. A második sorban Dicsőfi.

Omasics megállt a kép előtt. Dicsőfi, a kicsapott diák… Totyi beszélt róla.

– Kicsaptak engem – mondta Dicsőfi. Nagyon megértően nézett Omasicsra, ahogy hozzátette: – Ez mással is megtörténhet.

Dicsőfi, a kicsapott diák, hosszan Omasics után nézett. Dicsőfi látta, amikor Omasics lenyomta a kilincset.

Omasics bedugta az orrát a klubszobába. Körülszaglászott. Nem, semmi… el se lehet képzelni, hogy ma itt zsűrizés lesz, meg minden csoda. Leült egy fotelba, a rádióasztal mellett. Hosszan kinyújtotta a lábát. Az asztalkát nézte, lent a földön. „Egy kicsit kifújom magam.” Rándult egyet a lába. „Talán még visszavihetem.” Nem mozdult. Pedig bömböltek a hangszórók. – Tudjuk, Omasics, tudjuk! – Elzsibbadt. Így ült egy darabig. Az asztalt nézte, mintha nem is ő tette volna le. Kis cédula az asztalon. – Omasics Gábor.

A cédula árván fityegett.

Omasics eltűnt a szobából.

Táskájával a hóna alatt, az iskola körül lődörgött. Még korán van, nagyon korán. És az is lehet, hogy vissza se megy. Az asztal ott van a cédulával. Omasics Gábor. Egy név hiányzik a céduláról. Garancsi. Omasics–Garancsi. Hát nem Omasics–Garancsi!

– Mi az, unod a banánt?

Szmuda ment át a téren, és odakiáltotta Omasicsnak. – Unod a banánt?

Omasics aztán már Szmuda mellett kocogott. Most mindjárt arról kezd beszélni, hogy mi lesz ma…

– Nem tudom, mi ütött belém, hogy ilyen korán fölkeltem. – Ezt mondta Szmuda. Aztán valami Keszthelyit említett, akivel kibékült. Csúnyán összeugrottak, de most kibékültek.

Szász imbolygott egy asztallal.

– Mi az, Szász? Remélem, az van a cédulán, készítette dr. Szász és fia. – Cinkosan Omasicsra hunyorított.

Kis csoportokban mentek a klubszoba felé. Pozderkáék, mintha már órák óta várakoztak volna a folyosón, a lépcső karfája mögött.

– Mutasd, mit csináltatok?

– Majd odabent.

– Nézd, a lányok mit hoznak!

– Öregem, ez hajóhinta…

– Miért nem viszitek a Ligetbe?

– Na, légy szíves, Szmuda!

– Moderáld magad, Szmuda!

– Mindig velem van baj, és mi az, hogy moderáljam magam?

Széttolt padok a klubszobában. Most egész más volt, mint amikor Omasics egyedül jött. Nem is mert arra nézni. Ki tudja! talán már nincs is ott az asztal… talán csak álmodta, hogy beosont ide… – Mégiscsak odanézett.

– Az előbb még semmi se volt nála! – Szmuda az asztal előtt állt. – Együtt jöttem vele, de semmi se volt nála, most pedig, tessék! – Megpöccintette a cédulát. – Omasics Gábor.

– Befújta a szél – mondta az egyik Beke.

– Minden lehetséges – bólintott a másik Beke.

Rendben van, gondolta Omasics, essünk túl rajta. Csak mondják azt, hogy vigyem haza az asztalt, vagy verjék szét itt helyben.

Novák hosszan nézte Omasicsot, aztán elkapta Szmuda vállát. – Te hol voltál?

Körülvették Szmudát.

– Hol császkáltál?

– Persze, te nem trógerolsz! Inkább vigyük mi!

– Neked büdös az ilyesmi.

– Én csak később szálltam be a dologba. – Szmuda széttárta a karját.

Újabb kis asztal érkezett. Már a folyosóról lehetett hallani, hogy: félre! félre!

Omasicsot a falhoz nyomták. Oldalt nézett, és fölfedezte Totyit.

– Szervusz – mondta Omasics.

Totyi bólintott, hogy: szervusz.

Az egyik Beke elkapta Totyi karját.

– Nézd meg, mit csináltunk a Borival.

– Már láttam.

– Azért még megnézheted.

Totyi már indult volna, de akkor megpattant a szekrény ajtaja. Szoknyák, vállpántok egy hosszú rúdon, aztán csizmák és hímzett kendők.

– Ebben táncoltunk tavaly egy ünnepélyen – ugrott oda Kállay Márta.

– Amikor a végén nagy tapsban mentünk ki, és integettünk.

– Jolán néni írta… a mit is?…

– Koreográfiát. Ezt így mondják.

– A skót tarisznyást is a Jolán néni írta.

– Abban is integettünk, amikor kitáncoltunk a színpadról…

– Meg a becskereki alsóseprősben.

Az átizzadt, kis vállpántokat nézték, a fonnyadt szoknyákat.

Valaki eltűnődve megkérdezte. – Mi az, hogy koreográfia?

Nyílt az ajtó – és egyszerre csönd lett.

Bejött az igazgatóhelyettes, Kürti tanár úr, Jánosi tanár úr, Zsuzsi néni meg a többiek.

Erszényes Pozderkára nézett. – A diri sehol?

– Talán beteg.

– Dehogyis, valami kongresszusra utazott.

– Éppen most?…

Kürti meg odalépett egy asztalhoz, megnézte a cédulát. – Készítette a VII. B./Stevenson brigádja. – Elmosolyodott. – Stevenson brigád… nem rossz.

– Pasteur brigád! – Zsuzsi néni végigsimított a homlokán. – Egyáltalán, tudjátok, hogy ki volt Pasteur?

– Valami tej, a drágábbik.

– Te hülye!

– Az legalább feltalált valamit!

– Hát igen, ő is meg Stevenson is, meg mi is.

– Hogy a csudába jutott ilyesmi az eszetekbe? – A politechnika tanárnője éppen Král Bori városa előtt állt. Aztán már egy asztalkánál volt, és Kürtinek magyarázott valamit.

– Izgul – súgta Szmuda –, csudára izgul.

– Most éppen a Kürtit főzi, hogy azért az az asztal mégse csekélység.

– Most nálunk vannak.

– Jánosi nem is figyel.

– Á, csak olyan álmos arca van, a bajusza miatt.

A fal mellett álltak, meg az ablakban ültek. Az ajtó nyitva volt a folyosó felé. Még ott is micsoda tömeg!…

Kürti belépett egy kis oldalajtón. Utána Zsuzsi néniék.

Egy darabig senki se szólt – aztán Erszényes Péter:

– Zsűriznek.

– Mit szólsz, hogy a Vilma néni is eljött! Pedig már nyugdíjban van.

– A Zsuzsi néninek semmi se tetszett.

– Figyeltétek a Panni nénit? Örökké magyarázott… hol Jánosinak, hol Kürtinek.

– Piri néni meg csak az igazgatóhelyettessel beszélt.

Egyszerre Omasicsra néztek. Omasics a falhoz húzódott, a falhoz tapadt.

– Ez nem is izgul – mondta Novák. – Micsoda fapofa.

– Hallod! Amikor úgy megbámulták a mesterművét…

Nem, gondolta Omasics, azért erre még nem harapok rá. Hogy most elkezdenek dicsérni, aztán meg majd…

– A Panni néni különben is mindent megbámult. Az olyan bedűlős.

– De a Kürti tudja, mi az igazi, az igen…

Elhallgattak, és megint Omasicsra néztek. Pozderka éppen mondani akart valamit, amikor odabent a kis szobában megszólalt egy kürt. Ünnepélyesen zengő hang. Aztán csönd, majd egy hegedűfutam. Valaki a zongorát pötyögtette.

Pozderkáék valósággal megdermedtek. Majd amikor valaki beleütött a nagydobba, Totyi megkérdezte:

– Mi van odabent?

Mire az egyik Beke ártatlan képpel: – Zenekart alakítottak.

– Most a cintányér!…

– A nagydob.

Szmuda valami olyasfélét dörmögött, hogy Kürtiék többé már ki se jönnek a zeneszobából.

– Lefogadom, hogy Jánosi van a kürtnél.

– És a nagydobnál? Ki van a nagydobnál?

Szinte látták a zenekart. Jánosi tanár úr a kürtnél, Panni néni zongorázik, az igazgatóhelyettes a nagydobnál. Bent ülnek és zenélnek.

Aztán mégiscsak elhallgatott a zene.

A hirtelen beállt csendben Omasics megint a gyomrát érezte.

Nyílt az ajtó. Megjelent az igazgatóhelyettes, utána Kürtiék. Kürti tanár úr Ludwigra nézett, és azt mondta:

– Örökké az ablakban ülsz. Múltkor is a könyvtárban…

Ludwig lecsúszott a párkányról, magával sodorta a két Bekét, Novákot és Hagara Öcsit.

A tanárok fölálltak egy vonalban. Az igazgatóhelyettes egy kicsit előrelépett.

– Határozatunk értelmében…

Omasics ezt megint mintha valami hangszóróból hallotta volna. És akárcsak egy üres teremben.

– …a Stevenson brigád kiemelkedő munkája…

Novák túlvilági arccal bámult Pozderkára.

– …valamint Omasics Gábor munkája.

Elnémult a hang, minden elnémult.

Odamennek hozzá, most sorba mind odamennek az igazgatóhelyetteshez, és elmondják, hogy Omasics Gábor munkája…

Senki se mozdult. Aztán lassan, nagyon lassan, leváltak a falról. Valaki rávert Omasics vállára.

– Mozdulj már.

A többit már a folyosón hallotta.

– Öregem, mi megyünk elsőnek!

– Meg a másik hetedik. Holtverseny.

Totyit kereste a tekintetével, Totyi nem volt sehol.

Egy fiú elrohant mellette.

– Holtverseny! Mit szólsz?

– Nem láttátok a Král Borit?

Omasics egyedül állt a folyosón. Aztán a két Beke közrefogta.

– Bejöttél, szépen bejöttél.

– Na igen! – bólintott Szmuda.

– Oma! Mi bajod van? Oma!

– Semmi… csak a gyomrom.

Omasics egy kis fülkében csücsült, és hosszan elgondolkozva nézte a térdét.

Nem is tudták, hogy akadtak össze, de egyszerre csak ott voltak egymás mellett.

– A Vilma néni is bejött – mondta Bori. – Már két éve nyugdíjban van, és mégis bejött.

– Ott állt a városod előtt – mondta Totyi.

– Hát igen… azért még van, akit érdekel.

– Megnéztem én. De holnap még jobban megnézem. Úgyis nyitva marad a kiállítás.

– A kiállítás! – Bori felnevetett. – Persze, a nagyközönség is megtekintheti. – Megállt, hajlongani kezdett. – Tessék kérem, itt látható a Stevenson brigád alkotása. Ez meg egy város… kartonpapírból…

– Egyedül hoztad be?

– Dehogy! Hiszen együtt csináltuk a két Bekével.

– A két Bekével, persze. És most nem labdáztok?

– A nagynénjükhöz rohantak ebédelni.

Totyi megszerette a két Beke nagynénjét. A két Beke nagynénje besétált a szívébe. Így legalább egyedül lehet Král Borival. Aztán elkomorodott, mert a lány azt mondta:

– Azért jó, hogy kiszálltál abból az Omasics-féle… – A lány elhallgatott. Érezte, hogy valami baj van. Hirtelen Totyi elé került, és megfogta a kezét. – Ide figyelj! Ez az egész többé nem téma.

– Nem értem… – A fiú tehetetlenül állt, és megrázta a fejét.

– Ne bámulj úgy! – Elengedte a fiú kezét, hátrébb lépett, és megkérdezte: – Mit hozol a kirándulásra?

Igen, ez volt a téma, erről beszéltek. Mit viszel magaddal?

Verebes egy kékeslila cipzáras táska előtt állt. Megtapogatta az oldalát, aztán kivett egy könyvet, belelapozott. Megint körbetapogatta a táskát. Aztán, mint aki hirtelen gyanút fogott, mindent kirámolt.

– Tudtam! – Komoran nézte a flanel alsónadrágot. – Ki tette be? – És mindjárt felelt is. – Nagymama tette be.

Töpörödött, kis öregasszony jött elő a lakás mélyéből.

– Olyan könnyen megfázol.

Verebes egy gyászos mozdulattal meglengette a flanelalsót.

– Le akarsz járatni?

– Mit akarok, fiacskám?

– Azt akarod, hogy körberöhögjenek?

Nagymama még mondott valamit a megfázásról, de Verebes félresöpörte a flanelalsót. Aztán külön átvizsgált minden egyes ruhadarabot.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit csempésztek még be? Flanelalsó! – Döbbenten bámult maga elé. – Teljesen lehetetlenné akarnak tenni.

 

 

– Mit csináljak ezzel? – nézett Szász az apjára.

– Miért? – Szász doktor vállat vont. – Tomahawk… Igaz, hogy csak fából.

Az asztal előtt álltak, és a fatomahawkot nézték. Valamikor csodálatos lehetett. Még most is látszottak a kék meg az ezüst festék nyomai.

– Tolldísz is volt hozzá. – Szász doktor közelebb hajolt a tomahawkhoz. – Kés is volt… indián kés.

– Elemlámpa – mondta a fiú. – Elemlámpa kell.

– Jó, hát csak fából van…

– Még szerencse – bólintott a fiú. Átszólt a másik szobába. – Hogy apának milyen ötletei vannak! Két pulcsit nem viszek, csak egyet.

– A melegebbiket – mondta anya a másik szobából. – A kéket. A tréningruha rendben van?

– Rendben van, de a pingpongütőt egyszerűen nem találom.

– Azért még szükséged lehet rá. – Az apa felemelte a tomahawkot.

– Mit gondolsz, apa, hová megyünk? A dzsungelbe?

– Talán a dzsungelbe.

– Addig nem megy a busz!

– Amikor mi kirándultunk. – Az apa a kopott tomahawkot bámulta. – Mindig azt hittük, hogy a dzsungelbe megyünk… valami csodálatos, ismeretlen helyre, ahol mindenféle kalandok várnak ránk.

– Hova tettétek azt a nyavalyás pingpongütőt?

– Nem tudom. – Az apa már az ablaknál állt. – Nem láttam.

 

 

– Mert nincs egy rendes kulacsom se! – Erszényes Péter úgy nézett a húgára, mintha az tüntette volna el a kulacsot.

– Igaz, hogy az ások lehúztak benneteket? – kérdezte a húga.

– Nem húztak le bennünket, holtverseny volt.

– Kegyelemből.

– Mi az, hogy kegyelemből?!

– Mert az ások jobbak voltak, de azért mégse akarták, hogy ti…

– Hagyd békén a sakkot! Múltkor is lenyelted a királynét.

– Nem nyeltem le a királynét, és az ások igazi várost építettek.

– Keménypapírból. – Erszényes legyintett. – Persze van, aki hasra esik az ilyesmitől. Azt hiszem, átmegyek a Pozderkához, neki biztosan van valami rendesebb kulacsa.

 

 

Omasics is csomagolt. Barna hobbiinget tett a táskába. Három barna hobbiing már a táskában volt, most tette be a negyediket.

– Anya, miért vettünk mi annyi barna hobbiinget?

– A barna jól áll az arcodhoz. – Anya végigsimított a takaróján. – Azt még együtt vettük… a barátod is velünk jött… kedves kis kölyök… és aztán beültünk valahova. Cukrászdába? Vagy a Híradó Moziba?

– Talán a Híradó Moziba. – Ebben a pillanatban, mintha minden kirepült volna a táskából. Az üres táskát pedig jobb feltenni a szekrény tetejére. Aztán hagyjuk ezt az egészet. Józsefkutat, Totyit, szóval ezt az egészet.

– Nem is mondtad, mit szóltak ahhoz, amit csináltál?

– Mit szóltak! – Legszívesebben a sarokba vágta volna a táskát. – Tetszett – mondta aztán csöndesen a barna hobbiingeknek. – Nagyon tetszett.

Saját magát is hozzácsapta volna a hobbiingekhez.

 

 

A két Beke fölrohant Král Borihoz.

– Hallottad, hogy milyen bikinit visz magával a Ludwig Klári?!

– Meg olyan tengerészkék trapéznadrágot!

– És egy olyan fényképezőgépet!

– …az már nem is fényképezőgép, azzal már filmezni is lehet.

– Felvesszük az egészet filmre.

Az egyik Beke közelebb hajolt Borihoz: – Ő is eljön?

– Kicsoda?

– Omasics. Hogy még van pofája?

– Nem tudom. Egy biztos: Totyi már nem beszél vele.

– Ó, persze, Totyi!

– Soha többé nem beszél vele. És ez nem is csoda. Azok után!…

A két Beke hallgatott, ellenségesen hallgatott. Aztán az egyik megkérdezte:

– Mit tettek a te Totyi-Potyikáddal? Akinek olyan áramvonalas svájcisapkája van?

– És ahogy a fülére húzza!

– Inkább a homlokába!

– Ellenállhatatlan!

– El kell pusztulni!

– Mi bajotok van vele?! – csattant fel Král Bori.

– Semmi, semmi! Labdát hozol? Ne felejts el labdát hozni. Labdahálót! Spárgahálót! De inkább nejlonhálót! Az mégiscsak más…

Elő is kapták a labdájukat. Egymásnak dobálták, és tapsoltak, ahogy elkapták.

Így keringtek az asztal körül, aztán elszálltak a labdájukkal.

 

 

Valaki azt mondta, hogy Józsefkúton van egy tó, halakkal, és akkor át is szaladt Brunner Imréhez horgászbotért.

A sovány, szemüveges Brunner Imre figyelmesen nézett Totyira. – Tó? Józsefkúton? Nem tudok róla.

– Azt mondták.

– Azt mondták. Ki mondta? Különben mindegy. Akárki mondta, nem tudok róla.

Brunner Imre talán két évvel volt idősebb Totyinál, de mégis, mintha az apja lenne. Egyszer valami félelmetes hallal jött haza. Azt mondta, hogy rácponty. A papájával szokott horgászni, de a papája bevallotta: Imire harapnak a halak. Olykor Totyit is magukkal vitték. Totyi a horgászbotokat nézte a vízben, kicsit unatkozott, de ezt sose merte bevallani. Most pedig úgy gondolta, egyedül is megpróbálkozik. Král Bori ott áll majd mögötte, és szótlanul nézik a vizet.

– Tanuld meg – mondta Brunner Imre –, hogy horgászbotot nem lehet kölcsönkérni.

– Gondoltam, talán egy régit.

– Régit se lehet.

– Persze – bólintott Totyi –, különben sincs ott semmiféle tó.

– Azt azért sose lehet tudni. – Átment a másik szobába, és egy megfeketedett horgászbottal jött vissza. Ócska szardíniásdobozzal. – Tudod, mi van benne?

– Tudom. – És most már egy kicsit bánta az egészet. Kukac a szardíniásdobozban. Csalétek. Aztán majd föl kell tenni, és egyáltalán, hogy kell megfogni egy ilyen botot? Néha ugyan már megpróbálta, de akkor ott volt mellette Brunner Imre.

– Aztán majd mondj el mindent. – Brunner Imre vállat vont. – Miért ne lehetne ott egy tó?

Nem hangzott valami biztatóan. Miért ne lehetne egy tó a Rákóczi úton? A Teleki téren?

A horgászbotot mindenesetre megkapta. És ahogy most a szobájában állt, csillogó tavat látott. Csillogó tavat, tele hallal.

– Hálóing? – kérdezte egy szigorú hang.

– Tessék, apa?

– Hálóinget viszel?

– Tréningruhát.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy tréningruhában alszol! Tessék betenni egy hálóinget! Mi van ebben a zacskóban? Szalonna. Nem gondolod, hogy elolvad? Tessék nejlonba tenni. Egyszerűen nem tudsz csomagolni. Mi ez? Uborka? Ez is ki fog folyni. Éppen ezért átteszem…

– De, apa…

– Semmi de, apa, és legalább figyelj! Aztán fekvés. Hétkor indultok.

A fiú önfeledt mosollyal rábólintott.

Ablaküvegre vágódott arcok. Arcok, arcok és arcok. Nem lehetett különválasztani őket, nem lehetett tudni, melyik kiabálja:

– A Kavics utca!

– Felébredtél? Hol van már a Kavics utca!

– A Lukács uszoda! Én mindig ide járok…

– A Csaszi!

Közben egy tanár hangja: – Ne üvöltsetek, és ne törjétek be az ablakot. Mit hadonászol azzal a lándzsával, Szmuda?

– Nem az enyém, tanár úr kérem, a Garancsié.

Most mind Totyi felé fordultak.

– Horgászbot. – Totyi kibámult az ablakon. – Nem lándzsa, hanem horgászbot, és tedd vissza, Szmuda, a csomagtartóba.

Totyit nézték, meg a horgászbotot.

– Csak tudnám, hol akarsz horgászni – mondta Kürti tanár úr. – Már voltam egypárszor Józsefkúton, de hogy ott valami tó volna…

– Még szerencse, hogy nem is tud horgászni! – vágta be valaki.

Egy rázkódás, és egymás nyakába estek.

– Kanyar! Vigyázz…

– Most már mire vigyázzak? – mászott ki egy fiú az ülés alól.

Megint az ablaknál voltak az arcok. Egy másik autóbusz jött mögöttük. Mintha hirtelen eléjük akarna vágni.

– Az jobb kocsi – mondta Erszényes. – Hiába, a Miszlicsányiéknak mindig szerencséjük van.

– Miért jobb kocsi?

– Azon rádió is van.

– És ezen talán nincs?

– Csak éppen nem szól.

A vezető felé pislogtak, de senki se merte mondani, hogy: szóljunk neki! Különben is már megint csak az út volt előttük.

– Figyeled! Már nem lehet villamost látni, az előbb még lehetett, de most már nem.

– Most már csak földek vannak.

– Cipész!

Döbbenten nézték a cipészt a földek között. Pici kőház, homlokán a tábla: – Cipész.

– Most már tudom, hogy hova jövök egy talpalásért – bólintott Pozderka.

– Romok – mondta Omasics. – Valami régi település.

Novák ránézett, és akkor elhallgatott. Novák akkor is így nézett rá, ilyen csodálkozó, gúnyos mosollyal, amikor reggel ott állt a busz előtt. – Te is velünk jössz? – Ez volt az arcán. Körülvették Omasicsot, és már úgy gondolta, hogy visszafordul, de Kürti hirtelen megszólalt. – Mi az, ilyen népszerű vagy? – Ó, igen – bólintott az egyik Beke –, Omasics nagyon népszerű, talán a legnépszerűbb az osztályban, rettentő népszerű! – Aztán meg már nem volt idő semmire, mert indulni kellett. – És ez most már így lesz? Hogy ilyen pofákat vágnak, ha csak kitátja a száját?

Az arcok ellepték az ablaküveget. És akkor valaki váratlanul:

– Én vagyok Robinson.

Kis csönd, aztán egy másik:

– Én vagyok Marco Polo!

– Dzsingisz kán vagyok!

– Mungo Park vagyok!

– Park Szálló vagyok!

– Alsóerdősor utca vagyok!

Pillanatnyi csönd, és akkor egy recsegő hang:

– Bajnok Kálmánnak üzeni az édesanyja, hogy azonnal szálljon le, és akár gyalog is induljon haza, mert elfelejtette felhozni a fehérneműt a Patyolatból, és most egy vacak lepcsi sincs otthon, és törölközőn alszanak. – Mélabús csönd. Valósággal látni lehetett Bajnokékat, ahogy törölközőn alszanak. Majd újra megszólalt a hang: – Figyelem! Figyelem! Bajnok Kálmánnak üzeni az édesanyja…

Az arcok leváltak az üvegről. Aztán valaki elképedve:

– Szmuda! Nahát, ezt a tésztát…

Szmuda a vezető mellett ült, és belehajolt a mikrofonba. Hogy került oda? Hogy engedte oda a vezető, aki még a rádiót se akarja kinyitni?

– Elveszett egy piros fürdősapka – közölte Szmuda –, kérjük a megtalálót, hogy adja le…

– Szkander bég várja Erszényes Pétert az uszoda kijáratánál!

– Cserbenhagyta áldozatát! Pozderka Kázmér vasárnap reggel motorkerékpárjával elgázolta a szabályosan áthaladó…

Nem tudta folytatni. Novák mászott a mikrofonhoz.

– Autószifon, mosópor, seprű, borotvapenge! Mi a helyzet a keresett, de nem kapható cikkekkel?…

– Ez unalmas! – Novák mögött az egyik Beke rikácsolt bele a mikrofonba. – Elvesztette gyermekét a gondatlan anya! Huttinger Béláné budapesti lakos bevásárlás közben elengedte kislánya kezét…

Vad recsegés a mikrofonban, majd Pozderka:

– Egy barna kislány küldi a következő dalt Szász Jenőnek. – Szünet, majd az ének. – Csak egy papírhold…

– Mátraházáról küldik a két Bekének. „Nem tudok én választani köztetek.”

Dudálás hallatszott, akár a szirénázás. Az ének abbamaradt. Semmi más nem hallatszott, csak a dudálás.

– A másik busz megállt – mondta Kürti.

– Csak nem történt valami? – Zsuzsi néni Kürtire nézett.

Az ő kocsijuk is megállt. A vezető hátrafordult, aztán leszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót.

– Csak nem történt valami? – Totyi lent állt Omasics mellett.

Omasics a szeme sarkából nézte. „Izgul…, hogy izgul.”

A többiek is leugráltak, és a másik kocsi felé nyargaltak.

– Talán vele történt valami! – Totyi Omasics mellett loholt.

Omasics nem szólt semmit. „Ha Král Borival történt valami, akkor majd én futok el vele a kórházba.”

Megálltak. A másik kocsi ajtaja kinyílt. Fölbukkant egy fej. Aztán Miszlicsányi, kissé előredőlve, mintha úszna a levegőben.

– Baj van? – Totyi Král Borit nézte, aki éppen most pattant le a lépcsőről.

– Elesett a kanyarban – Karcsi bácsi, a rajztanár, Kürtinek magyarázott. – Nem fogódzkodott, és olyan szerencsétlenül esett…

Egy pillanat, és Omasics ott volt Miszlicsányinál. Egyik oldalon Omasics, a másik oldalon Váradi. Úgy fogták Miszlicsányit, mintha gólya viszi a fiát játszanának.

– Be kell vinni a rendelőbe – mondta Panni néni. Szétnézett a földeken, és felsóhajtott. – De hol van itt rendelő?

– Majd a Dénes megnézi – mondta hirtelen Zsuzsi néni. – Még jó, hogy elhoztam a Dénest.

Dénes, akit még jó, hogy elhoztak, Zsuzsi néni férje volt. Orvos. Minden kirándulásra eljött, alig beszélt, de ha focizni kellett, beállt kapusnak, és egyszerűen nem lehetett neki gólt lőni.

– Fogorvos – mondta Bori. – Igazán nem tudom, mit kezd majd a Miszlicsányi karjával…

Váradi és Omasics közben már megindultak a földek felé, de a köpcös Dénes bácsi megállította őket.

– Inkább vigyétek vissza a kocsiba.

Visszavitték a kocsiba.

– Ők is bent maradnak? – kérdezte Pozderka.

A sofőrök félrehúzódtak, beszélgettek. Král Boriék sofőrje a kopaszos homlokát törölgette. Mutatta, hogy vette a kanyart, aztán legyintett.

– Gyerekek – mondta a másik sofőr –, gyerekekkel és öregasszonyokkal életveszélyes.

Lukács meg azt magyarázta, hogy ő is majdnem elesett. – Aztán valahogy mégse… – Egy kis szomorúság volt a hangjában.

– Meg kéne röntgenezni – mondta Král Bori.

Totyi is úgy gondolta, hogy meg kéne röntgenezni. A két Beke komoran labdázott. Panni néni egy darabig nézte őket, aztán rájuk szólt:

– Talán hagyjátok abba.

Előbb Váradi Kefe szállt le a kocsiról, aztán Omasics. Körülvették őket.

– Mit mond a Dénes bácsi?

– Fáj a Miszlicsányinak?

– Elvesztette az eszméletét?

Panni néni betört a körbe. – Mi az? Be kell szállítani?

– Most vizsgálják – mondta Váradi.

– Még semmit se lehet tudni – mondta Omasics.

Kis csoportok a buszok körül. Azt tárgyalták, mi lesz, ha be kell szállítani a Miszlicsányit. Lehet, hogy vissza kell menni Pestre. Lehet, hogy lefújják az egész kirándulást. Lukács megint azt magyarázta, hogy majdnem ő esett el. Mutatta is, ahogy majdnem elesett.

– Vehetnél már egy másik sapkát! – Bori hirtelen Totyihoz fordult. – Meddig akarod még ezt hordani?

A fiú levette a piros svájcisapkáját, és az ujja körül pörgette.

– Régen van ez már neki. – Omasics elment mellettük. Átment a busz másik oldalára. Egyedül állt, összefonta a karját.

Nem tudni, meddig állt így. Olykor mozdult egyet, mintha el akarna indulni, hogy minél távolabb legyen ezektől.

Hirtelen felragyogott.

Visszakísérem Miszlicsányit Pestre, és ott is maradok! A többiek pedig mehetnek tovább. Majd megállítok egy autót! – Úgy érezte, hogy ezzel mindent elintéz. Nem kell semmi más, csak visszamenni Miszlicsányival. A többieknek meg jó mulatást, legyenek boldogok!

Szólok is Kürtinek, igen, mindjárt szólok Kürtinek.

Futva megkerülte a buszokat. Valaki elkapta a karját, és megpörgette.

– Semmi baj!

Dénes bácsi a busz ajtajában állt. – Egy kis ficam, de semmi komoly.

A két Beke, ahogy megint a labdájukat ütögették:

– Honnan tudja?

– Egy fogorvos…

Azért szólok Kürtinek, gondolta Omasics, azért talán mégse ártana visszavinni… – De valahogy nem találta a tanárt, és aztán a buszok dudálni kezdtek.

– Beszállás! Beszállás!

– Mindenki megvan? – Panni néni elkezdte számolni a társaságot. Akik jobbra álltak, azokat balra tolta.

– Megvagyunk? – Jánosi egy álmos bajuszban leereszkedett a busz lépcsőjéről.

Panni néni számolt. Ludwig Klárit egy türelmetlen mozdulattal arrébb tolta.

– Menj innen, Ludwig, téged már éppen harmadszor számollak! Blaskó, ne bújj el, Blaskó Tamás!

Már többen is kiáltozták.

– Blaskó! Blaskó!

A buszok dudáltak, sértetten, türelmetlenül.

Miszlicsányi jelent meg a kocsi ajtajában, sápadt és megdicsőült arccal. Akárcsak egy kis beszédre készülne. De most már senki se törődött vele. Egyre csak azt kiáltozták:

– Blaskó! Blaskó!

– Tudtam – sóhajtott Panni néni –, tudtam, hogy valami baj lesz.

– Talán csak hülyéskedik – mondta Omasics. – Elbújt egy ülés alá vagy a csomagtartóba.

Megrohanták a kocsikat. Bemásztak az ülések alá, fölhúzódzkodtak a csomagtartóba. Hagara Öcsi befeküdt két szatyor közé. Úgy kellett lerángatni.

– Észnél légy!

Végigrohantak a kocsikon. Blaskó – sehol.

– Legszívesebben visszafordulnék – mondta Panni néni.

– Tessék bennünket megszámolni – állt eléje Ludwig Klári.

A tanárnő ránézett, és Ludwig eltűnt.

– Felderítő csapatokat kell alakítani – állt eléje Omasics.

Novák oldalba bökte. – Mit nyüzsögsz, Omasics?

– Ki nyüzsög?

– Na, csak úgy mondom… – Novák az erdő felé mutatott. Arra a parányi kis pontra.

A parányi kis pont egyre nagyobb lett, és aztán már jól lehetett látni Blaskó Tamást.

Mindnyájan Blaskó Tamást nézték.

– Csak semmi nyüzsi – mondta Novák.

Omasics rándított egyet a vállán.

Mindnyájan Blaskó Tamást nézték. Tanárok és tanárnők, fiúk és lányok meg a két busz. Blaskó meg szép lassan jött hegyes formájú ellenzős sapkájában.

– Jó idegei vannak – mondta a sofőr.

– Kötélidegei vannak – mondta a másik sofőr. – Nem zavarja, hogy ennyien várják.

Nem, Blaskót ez csöppet sem zavarta. Ahogy megérkezett, derült mosollyal bámult a többiekre.

– Hát te?… – kérdezte Panni néni.

– Gombát kerestem. – Az erdő felé mutatott. – De hát egy árva gombát se találtam. – A dermedt arcok között elindult a busz felé. – Meddig állunk még itt?

Panni néni egyszerűen elnémult. De Kürti megfogta a fiú vállát.

– Nem szeretném, ha még egyszer elindulnál gombát keresni, nem szeretném, ha a legközelebbi kirándulásból kimaradnál.

Blaskó rémülten leült a busz lépcsőjére. Kürti megfogta, és feltette, mint egy csomagot.

A buszok dudáltak.

– Beszállás! Beszállás!

A kocsik elindultak, és az arcok megint ott voltak az ablakban.

Esőben érkeztek Józsefkútra. Esőfüggönyben álltak meg a buszok.

– Tudtam! – mondta Szmuda – ha mi megérkezünk… – Arca elfolyt az üveg mögött.

Az eső szakadt, el se lehetett képzelni, hogy kiszállnak.

Addig jó, amíg itt vagyok, gondolta Omasics. Közben azt a kis házat nézte. Fa csavarodik fára – ez volt a ház. A tornác porzott az esőben.

– Ott fogunk lakni – mondta valaki, és ezzel mintha még messzebb tolta volna a házat.

– A tornácon lesz az ebéd.

A tornácot elmosta az eső.

Mozdulatlanul ültek, és egyszerre csak a szél zúgását lehetett hallani, a fák zúgását a szélben, aztán egy riadt gyerekhangot.

– Péter bátyó! Hol vagy, Péter bátyó?

Reszelős, öreg hang: – Jövök már, kisunokám!

– Péter bátyó… félek!

Aztán semmi – csak a szél zúgása.

– A rádió – bólintott Novák. – Valami hangjáték.

Egy sötét hang: – Most kinyitotta… amikor zene volt, nem nyitotta ki.

A szél zúgását lehetett hallani, az öreget, ahogy a gyereket nyugtatja, távoli kutyaugatást.

Erszényes is ugatni kezdett. A kocsi megtelt csaholással.

– Még csak ez hiányzott! – Panni néni elkínzottan legyintett. Rájuk szólt, hogy maradjanak csöndben, majd megint megszámolta őket.

A rádió elhallgatott, és a vezető ott állt a ház ablakában. Mellette a másik vezető. Egy vastag szemöldökű férfival tárgyaltak.

– Hogy kerültek oda? – bámult Totyi.

– Mi maradunk – bólintott Omasics. – Mozdulni se lehet ilyen esőben.

Csupasz szikla, nem messze a háztól. Majd ott fogunk napozni, igen, kiheverünk és napozunk. De nem heverünk ki, mert itt maradunk a buszban.

Esőköpenyes alakok jelentek meg odakint. Ernyők imbolyogtak.

– Né! – Totyi kimutatott. – A Král Boriék.

Apró, rohanó alakok az esőben, fejükre húzott kabátban. Aztán már Totyi is odakint rohant. Prüszkölt az esőtől. Mintha tócsából tócsába ugrana.

– Te itt maradsz? – hajolt Kürti Omasicshoz.

– Nem, tanár úr kérem.

Most már csak ketten voltak a kocsiban. Kürti és Omasics.

– Valami baj van?

– Nincs semmi baj, tanár úr kérem.

– Összeugrottál valakivel? Különben, úgyse mondod meg! Na, gyerünk!

Omasics a sziklát nézte. A magányos sziklát, ahogy forr, sistereg az esőben. Aztán a fejére húzta a ballont, és rohant. Úgy érezte, hogy senki sincs mellette, Kürti is eltűnt. Aztán meg, mintha többen futnának mellette. Totyi és Král Bori. Totyi előtte ugrált, és belehuhogott a ballonba. Mit hülyéskedsz?! Még te húzod fel az orrod? (Ez Král Bori volt.)

Omasicsból kiázott minden: harag, gyűlölet.

Egyszerre csak egyedül volt. Csönd volt, és most már tudta, hogy nem is szólt hozzá senki. Futott a ballonban, dobolt rajta az eső. Megállt, de úgy, mint aki eltévedt. Már régen túlfutott a házon, és most bent van valahol az erdőben. Egy-két lépés… és ismét megállt.

És akkor kirobbant a nevetés.

– Ezt a hólyagot!

Közeledő lépések. Valaki levette róla a ballont. Ott állt a tornác lépcsőjénél, mint egy eltévedt tócsa. Az eső már elállt, nedvesen csillogott a napfény, nedvesen csillogtak a tornácon az arcok. Ő pedig gőzölgött a ballonjában.

– Mi az, Oma?

Elvették a táskáját.

Táskák, csomagok odafent az asztalon. Egyik csomag a másikból nőtt ki. Egyre több lett a papír, a papírhegyek elborították az asztalt.

Omasics a csomagja előtt ült, a fogával letépte a parizer héját. Totyit és Borit látta a héj karikáján keresztül. Totyi sót adott a lánynak, a lány pedig Totyi felé tolt egy cikkely paradicsomot.

– Elég száraz pogi. – Bori a fiú pogácsáját nézte. – Valóságos műemlék.

– Van itt egy barlang – mondta valaki.

– Nincs itt semmiféle barlang.

– A bátyám mondta, hogy van itt egy barlang meg mindenféle leletek.

– Leletek?

– Hát olyan őskori dolgok.

Omasics még mindig a parizer karikáján keresztül nézte Totyit és Král Borit. A fiú most zöldpaprikát ad a lánynak, meg valami gyümölcsöt.

Nem, dehogyis voltak ezek mellette az esőben, és nem is szólnak majd hozzá az egész kirándulás alatt!

– Mindenesetre van egy ösvény az erdőben – mondta Novák.

– Több ösvény is van.

– De ez fölvezet a hegyre.

– Ami nincs.

– Hogyhogy nincs?!

Omasics végre eldobta a parizerhéjat. Kifekszem a sziklára, és napozni fogok, ők meg csináljanak, amit akarnak.

– Ti hol fogtok aludni? – kérdezte Bori.

– Nem tudom – mondta Totyi –, még semmit se lehet tudni.

Éjszaka is ott maradok a sziklán, gondolta Omasics. Majd viszek magammal pokrócot.

Blaskó Tamás jött az erdő felől. – Majdnem elcsíptem egy gyíkot.

– Barlangot nem láttál?

– Nem, barlangot nem. – Kicsit döbbenten állt odalent. Talán vissza kéne fordulni, hogy felkutassa a barlangot. Így állt eltűnődve, majd hirtelen megkérdezte: – Ki ad napolajat?

 

 

Elment a szikla mellett, de ez mintha már másnap lett volna. El se lehetett képzelni, hogy autóbuszon jöttek, meg hogy zuhogott… és a rohanás is olyan távol volt, a rohanás, a fejükre húzott kabáttal.

Már nagyon régen itt volt az erdőben, aztán elment a szikla mellett. Tulajdonképpen nem is volt az szikla, csak valami szaggatott szélű, kiugró kődarab. Mintha hegyoldalról szakadt volna le, valamikor régen. A hegy, a hatalmas, öreg hegy szétporlott, elsüllyedt, de ez a szikla itt maradt. Körülötte fák, bokrok, tisztás, de azért még nem felejtette el a hegyet.

Omasics már a fák közül látta azt a két alakot. Egy pillanatra megállt, de aztán megint továbbment. Úgyse vesznek észre.

Nem, azok ketten nem vették észre. Két oldalról tenyereltek a sziklára, és Totyi, mintha felolvasna valamit a lánynak.

– Sikuta Gusztáv, 1926. – Totyi ujja végigsiklott az íráson.

– Akkor írta ide a nevét? – Bori a kőre bámult.

Omasics majdnem rákiáltott, hogy: akkor, akkor, na, mit szólsz hozzá?!

– Ceruzával írta – mondta Totyi –, meg az Eperjesi is, meg az Ambrus is, meg a Kovács Máriusz.

– Máriusz?

– Máriusz. Ők is valami osztálykiránduláson lehettek.

– 1926. És még most is jóban vannak?

Omasics majdnem odakiáltotta, hogy nagyon jóban vannak, rettentő jóban vannak, és még mindig rövidnadrágban járnak, pedig már naponta kétszer borotválkoznak, na, mit szóltok hozzá?!

– Ilyen sokáig megmarad a ceruzaírás? – kérdezte a lány.

– Az igen, az megmarad.

– Akkor írjuk ide a nevünket.

Totyi a zsebében kotorászott, aztán csalódottan vállat vont.

És akkor egy ceruza leereszkedett a kőre.

Omasicsra néztek. De még mielőtt mondhattak volna valamit – az már eltűnt.

Omasics a fák között mászkált. Aztán egyszerre csak lányok vették körül.

– Mi van, lányok?

– Fiúkkal találkoztunk – bólintott az egyik Beke.

– Miféle fiúkkal?

– Mindenféle fiúkkal – mondta egy másik lány. – Arra lent a falu felé.

– Ti már ott is voltatok?

A lány meg tovább magyarázott. Hogy valószínűleg azok a fiúk is kiránduláson vannak, legalábbis valami olyasmit mondtak.

– És képzeld, Oma, a Ludwig Klára tetszett nekik!

A lányok nevettek, aztán egyszerre csak ránéztek Ludwig Klárira, és elhallgattak.

Ludwig ott állt kék-piros csíkos matrózblúzban, és a vállát vonogatta.

– Elkérték a címét – mondta az egyik Beke.

– De nem adtam meg.

Kállay Márta megfogta Omasics vállát, és Ludwigra mutatott. – De hát, igazán olyan csinos?

Sípszó hallatszott.

– A Panni néni – sóhajtott egy lány. – Lefogadom, hogy megint megszámol bennünket.

Nem mozdultak. Még mindig Ludwigot nézték. Aztán az egyik Beke:

– Nálunk nem vesztek meg érte.

– A Szmuda egyszer betapasztotta a száját.

Ludwig legyintett, öntudatosan, fölényesen. És most már el se lehetett képzelni, hogy valaha is ilyen ostobaságot csináltak vele.

Sípszó hallatszott. Egy távoli hang:

– Gyülekező!

– Hát most megvesznek érte. – Omasics széttárta a karját, ahogy lassan megindultak.

 

 

– A barlang!

Megálltak a sziklák előtt. Alagút nyílt a sziklákból, és az egész olyan váratlanul ugrott eléjük.

Kürti hátranézett a többiekre.

– Én már jártam errefelé, de hogy itt barlang lett volna! … – Vállat vont, mint aki már semmiben sem kételkedik.

– A bátyám mondta, hogy van itt egy barlang mindenféle leletekkel.

– Hát, ha a bátyád mondta…

– …és tessék mondani, tanár úr, kérem, ez tényleg őskori?

– Én már azon se csodálkoznék.

Megilletődve álltak a barlang előtt. Valaki azt mondta, hogy fel kell kutatni azokat a leleteket. Panni néni azt mondta, hogy azért ez nem olyan egyszerű, meg hogy odabent nagyon hideg lehet.

– A lányok maradjanak kint – bólintott Erszényes Péter.

– A lányok nem maradnak kint – bólintott az egyik Beke.

Közben mindnyájan kint maradtak. Egy ilyen barlangnál azért sosem lehet tudni…

– Nnna! – Kürti azzal megmozdult.

És akkor odabent is megmozdult valami. Kaparászást lehetett hallani, lépéseket, mintha egy tenyér végigcsúszna a falon – aztán semmi.

– Tanár úr – suttogta Totyi –, tetszett hallani?

Álltak és vártak. Semmi se hallatszott.

– Most megint! – Szmuda fölemelte a kezét. – Olyan csoszogásféle.

– Talán ő csoszog – dünnyögte Totyi.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy…?

– Miért ne? Múltkor is felfedeztek valakit, aki már évezredek óta élt egy sziklában.

– Évezredek óta!

– Telefonja volt, és tévéje.

– Tévéje!

– Gondolod, hogy ennek is?

– Pszt! Maradj csöndben.

Megint a lépések, és Totyi leült a földre, a barlang előtt. Most már úgyis mindegy! Aztán fölnézett egy szédületben.

– Blaskó!

– Blaskó Tamás!

– Blaskó Tamás, te már megint hol mászkálsz?

Csak nézték Blaskót. Aztán Miszlicsányi megkérdezte: – Mi van a kezedben?

– A lelet.

Kürti odament, és megnézte. – Hát hiába! Ez aztán valóságos felfedezés.

– Mi az, tanár úr kérem?

– Ilyet nem mindenki talál. – Szünet. – Szemüveg. – Szünet. – Kicsit törött.

Blaskó felemelte, hogy mindenki láthassa. – Ezt találtam.

Szmuda elvette tőle. Egy darabig vizsgálódva nézegette, majd egész váratlanul: – Ki tudja, talán az övé volt.

– Csak nem gondolod, hogy…?

– Miért? Ha egyszer telefonja is volt, meg tévéje.

A lelet Král Borihoz került. – El van törve… középen el van törve.

– Meg különben is ócska.

– Irtó ócska.

– Hát ennek az alaknak nincs tévéje, de még telefonja se.

– Dobjátok már el azt a vacak…!

A szemüveg egy bokorba repült.

Blaskó azt mondta, hogy a barlang nagyon pici, és nem is barlang, inkább csak olyan üreg.

– Azért írjuk föl a falára, hogy itt jártunk – mondta Bori.

– Írjátok föl – bólintott Omasics –, mindenhová írjátok föl, hogy itt jártatok.

Félrehúzódott, amikor a többiek beléptek a barlangba. Amikor aztán továbbindult az expedíció, mogorván bólintott: – Na, végre!

 

 

A szerpentin úton Totyi lehorgonyzott.

– Ott van!

– Mi van ott?

– A locsolókocsi! Hát nem látjátok?

A locsolókocsi végigsöpört az úton, Totyi elbűvölve nézte.

– Ez mit keres itt? – Novák a fejét csóválta. – Bedilizett, tisztára bedilizett.

– Talán eltévedt.

– Egy kocsi nem téved el.

– De én hallottam, hogy egyszer egy autóbusz…

– Locsolókocsin jöhettem volna. – A kocsi már eltűnt, Totyi utánabámult. – Elhozott volna, biztosan elhozott volna.

– Miért állunk itt? – kérdezte valaki.

 

 

Aztán este megbeszélték az egészet.

– Azért mégiscsak barlang volt, igazi barlang.

– És én még egy golyóstollat is találtam.

A folyosón ácsorogtak, semmi kedvük se volt lefeküdni. Csoportokba verődve ácsorogtak, fiúk és lányok.

– A Ludwig le is fényképezte.

– Micsoda gépe van a Ludwignak!…

– Majd adsz mindenkinek képet?

– …és ha még az az alak is rajta lett volna!

– Miféle alak?

– Akiről Totyi beszélt, akit egy sziklában felfedeztek, valami irtó magas hegyen. Televíziója volt? Igaz?

– Én nem jártam nála – mondta Totyi –, csak olvastam. De a riporter se látta, csak hallotta valakitől. – Elhallgatott, majd váratlanul: – Mit szóltok a kocsihoz?

– Miféle kocsihoz?

– A locsolókocsihoz. Utánam jött. Mindjárt megismertem…

– Mert ilyen tragacs nincs több!

– Ez nem tragacs!

– Álmos vagyok. – Bori Totyira nézett, és felnevetett. – Különben pedig már te is alszol.

– Egy locsolókocsi mindenhová elmehet. – Totyi megpróbált elnyomni egy ásítást.

– Inkább arról beszélj, aki a sziklában lakott.

– Telefonja volt… azt írták róla.

– De kivel beszélt? Sophia Lorennel?

– Talán vele is. – Totyi nem is a sziklák és üregek lakójáról szeretett volna beszélni. Hanem, hogy most este van, és itt állnak együtt a folyosón, és valami egészen különös. Hirtelen valami csattogást hallott. – Halljátok? Kakukk…

– Ez neked kakukk?

– Hát persze …

– Nem kakukk. – Szmuda kicsit gondolkozott. – Harkály. Az bizony, és álmában kopácsol.

– A harkály nem kopácsol álmában.

– De akkor se kakukk. – Szmuda valósággal megsértődött. – Még hogy kakukk!

– Akkor talán krokodil!

– Lehet – mondta valaki –, erdei krokodil.

Kürti ment el mellettük, tréningruhában, fogmosópohárral. – Mi az, egyáltalán nem akartok lefeküdni? – Megállt egy pillanatra. – Sose hittem volna, hogy itt barlang van. – Totyira nézett. – Tavat, sajnos, nem találtunk.

– Nem baj, tanár úr, mindent nem lehet.

– Holnap mikor megyünk haza? – kérdezte Omasics. Kürti olyan képet vágott, mint aki eddig azt hitte, hogy nincs is holnap.

– Mindenesetre feküdjetek le. Lányok, indulás a hálóterembe!

– Lányok! – hallatszott Panni néni a folyosó végéről.

– Hát, szervusz. – Bori megfogta Totyi kezét, aztán már nem volt sehol.

– És ti is, Omasics! – Kürti intett, hogy mozgás, mozgás, aztán eltűnt a fogmosópoharával.

Ágyak a homályos teremben, emeletes ágyak. Totyi fölött lelógott egy láb, mélán elgondolkozva.

Totyi az ágy szélén csücsült. Boriék szobája a folyosó másik végén… nem alszanak, lehetetlen, hogy aludjanak! A két Beke labdázik, pizsamában ütögetik a labdájukat, aztán kilépnek az ablakon, és elindulnak az erdő felé, a labda útján.

– És az a sziklás muki csak úgy felhívhat egy filmszínésznőt? – kérdezte valaki. – Halló, Sophia!

– Miért ne?

– Jöjjön fel hozzám tévét nézni, Sophia!

Ezen nevetni kezdtek, és kórusban kiabálták:

– Jöjjön fel hozzám tévét nézni, Sophia!

Aztán elcsöndesedtek, a villanyt is eloltották. Most megint hallatszott a madár álombeli hangja.

– És hogy mutatkozik be a sziklás muki? Mégis… ki van a telefonnál?

– Elszáradt Csont. Halló, Sophia, itt Elszáradt Csont.

– Halló, Sophia! Halló, Sophia!

Totyi elnyúlt az ágyon. Valami zörgésféle hallatszott lentről, és akkor elmosolyodott. A locsolókocsi… megint itt van.

Egyre közelebbről hallotta a kocsi zörgését.

Aztán már kint állt a sötét úton, a kocsi mellett. A vezető mélyen behúzódott az ülésbe, nem lehetett látni az arcát.

– Leszaladtam ide Józsefkútra, aztán majd megnézem, mi van a Balatonon. – Hirtelen kihajolt, és rákiáltott Totyira: – Na, és a trópusok!

Intett Totyinak, hogy szálljon be, és azzal rákapcsolt. Vízsugarat bocsátott az utakra, és közben magyarázott: – Ha a trópusokra akarok menni, hát akkor a trópusokra megyek. – Átadta Totyinak a kormányt. – Vezess!

– De hát én…

– Azt mondtam, hogy vezess. Ha összetöröd a kocsit, összetöröm a csontjaidat.

Ez nem hangzott valami barátságosan.

– Látod – mondta később a férfi –, egész jól tudsz bánni a kormánnyal, nincs semmi baj.

Fák között nyomultak előre. Mély trombitálás hallatszott, és a fiú oldalt kapta a fejét.

– Elefántok…

– Ez az! Elefántokat akarok látni! Bölényeket akarok látni! Zebukat és zsiráfokat, oroszlánokat és tigriseket! Előre a dzsungelbe! Előre!

Totyi benyomult a sötét fák közé – aztán egyszerre csak minden eltűnt. Az ágyban feküdt, mintha egy pillanatra se aludt volna.

Ének hallatszott valahonnan lentről. Ének és gitár.

Totyi feküdt, de a többiek már az ablakban voltak. Egy fehér, sajtkorong arc hátrafordult.

– Ezek szerenádot adnak.

– Vitorlánk fut az alkonyatban! – bömbölte egy hang odalent.

– Mindig ilyenkor akartam zenét hallgatni – Novák elkínzottan ásított. – Nincs jobb, mint ha az embert felverik.

– Hát amit majd a lányok kapnak!…

– Mit akarsz a lányokkal?

– Miattuk van az egész.

– Hallod! Brazíliában csókra vár a lány. Most ezt dobták be.

– Ócska szám. Ezek nem hallottak a twistről?

Egy fanyar hang: – Köszönöm szépen, nekem azért ilyenkor ne twisteljenek.

– Szervusz, Salvus, gyógyító víz! – hallatszott lentről.

– Még ez hiányzott! Szervusz, Salvus…

Kitódultak a folyosóra. A lányok már ott voltak. Ludwig Klári álmosan, fölcsavart hajjal. Aztán a két Beke meg a többiek.

– Túlzás – mondta Panni néni –, ez azért túlzás.

Kinyílt egy ajtó. Dénes bácsi dugta ki a fejét. – A skót dudások. Ez a kedvencem.

– De Panni néni – magyarázta az egyik Beke –, mi igazán nem tehetünk róla.

– Igaz, hogy délelőtt találkoztunk fiúkkal, de alig beszéltünk velük, és ilyesmiről szó se volt.

– Azt hiszik, hogy ez egy lányiskola.

– Mit hisznek? – hajolt oda Novák. – Szóval beadtátok nekik, hogy itt nincsenek is fiúk.

– Remek kis hangverseny. – Kürti beletúrt a hajába. – Hát itt ki kell találni valamit. – Magához intette Novákot és Pozderkát. – Ide figyeljetek…

 

 

Odalent elkezdték a Happy Moonsongot.

– Igazán kijöhetnének – mondta egy szalmakalapos fiú. Fürdőnadrágban volt, és széles karimájú szalmakalapban. – Az a kislány bukik rám.

– Melyik kislány?

– Kratochwill Klári, vagy hogy is hívják… Happy moon – Hello, happy moon…

– Fiúk! A Bicska Makszit!

– Azt csak trombitával lehet.

– Nem Kratochwill. – A szalmakalapos leengedte a gitárját. – Lebovics. Igen, azt hiszem, Lebovics Klári.

– Egy biztos: fütyül rád.

– Mi lesz a Bicska Makszival?!

A sötétből fölmerült a sorfal, és ők elnémultak.

Ott álltak egy vonalban: Novák, Omasics, Szmuda, Pozderka, Lukács, Totyi… Tréningruhában álltak, és egy szót se szóltak.

– Fiúk. – A szalmakalapos ujja még a gitáron volt. – Ezek fiúk.

– Alighanem – mondta Novák, és oldalt hajtotta a fejét.

Egy bosszús hang: – Hát ez nem lányiskola!

Novák: – Azért még játszhattok valamit!

– Kitolás, tiszta kitolás. – A szalmakalapos lassan megfordult és elindult. Utána a többiek.

 

 

– Lekoptattuk őket – mondta Erszényes, ahogy megint ott voltak a folyosón.

– Verekedtél? – Král Bori Totyira nézett.

– Nem volt verekedés.

– Ő, a Totyi-Potyi akkor se ijedt volna meg! – bólintott az egyik Beke.

– Ha láttátok volna, hogy milyen pofát vágtak! – magyarázta Novák. – Volt köztük egy szalmakalapos…

– Mit akart a szalmakalapos? – Ludwig Klári elragadtatott, álmos mosollyal állt az ablak mellett.

– Fekvés! Fekvés! – hallatszott Panni néni.

– Akkor se pucoltam volna el, ha verekedés van. – Totyi Král Borira mosolygott, aztán bement a szobába.

Lefeküdtek, de nem tudtak elaludni.

– Őrséget kellett volna szervezni – mondta Novák –, hátha visszajönnek.

– Á, nem olyan veszélyesek.

– Lemegyek és körülnézek. – Omasics felült az ágyán.

De akkor többen is mondták, hogy hagyd, Oma, hagyd a csudába. Omasics még néhányszor megismételte, hogy lemegy.

– Hagyd, Oma!

– Maradj, Oma!

Aztán hirtelen csönd lett. Szuszogás hallatszott.

Omasics lelógatta lábát az ágyról – aztán mintha nem is ő szólalt volna meg.

– Totyi!

Kis csönd, majd újra:

– Totyi! Hallod?

– Na?!

– Te se tudsz aludni?

– Á, reménytelen.

– Persze, ilyen rumli után. Ezek meg itt… – Elhallgatott, majd csöndes nevetéssel: – Figyeled, micsoda szuszogás? És még ezek akartak őrséget állítani!

– Szép kis őrség lett volna!

Nevettek. Valaki felnyögött, erre elhallgattak.

– Melyik az ágyad? – Omasics a lábával kalimpált.

– Az ablak mellett a harmadik.

– Várj, majd odamegyek.

Valósággal úszott a sötétben, de azért mégiscsak odatalált a harmadik ágyhoz, az ablak mellett. Leguggolt, állát az ágy széléhez nyomta. – Ha mégis jönnének, tudod, ha mégis jönnének azok a fiúk, kettőt ébren találnának. – Kis szünet. – És ez a kettő nekik éppen elég lenne!

– Éppen elég lenne – ismételte Totyi valami révült csodálattal. Hirtelen megkeményedett az arca. „Nahát, ez azért túlzás! Mit beszélgetek én itt vele?” De ez csak egy pillanatig tartott, aztán mintha elnyúlt volna az álomban. „Miért ne? Most minden olyan más… olyan más… az ablak… az ágy.”

Igen, ezen az éjszakán minden megtörténhet. Még az is, hogy a locsolókocsi újra elmegy az ablak alatt.

– Lógjunk egyet – mondta Omasics.

Az csak természetes, hogy Totyi abban a pillanatban fölkelt. És amikor Omasics a csatornára mutatott, rábólintott: igen, az lesz a legjobb.

Lecsúsztak a bádogcsatornán: előbb Omasics, aztán Totyi. Amikor mind a ketten lent voltak, Omasics megint azt mondta:

– Lógjunk egyet.

Totyi a ház előtt állt, visszanézett az ablakokra: – Ott vannak a lányok.

– A lányok. – Omasics pár lépést tett, aztán ő is visszafordult. – Ők tudnak aludni? Hogy lehet ilyenkor aludni?

– Zöld fürdőköpenye van.

– Kinek?

– Král Borinak.

– Ja, persze.

Szótlanul mentek egy darabig. Egyszerre csak ott volt előttük a szikla. A hold éppen rásütött, és most nem volt egyéb, mint egy nagy darab sajt.

– Nem is bánnám, ha visszajönnének azok a fiúk – szólalt meg hirtelen Totyi.

– Mióta vagy ilyen verekedős?

– Mit is énekeltek?

– Mindenfélét.

– Azért, ha úgy tudnék gitározni, mint a szalmakalapos!

Omasics mondani akart valamit, de akkor, mintha egy fűszál bebújt volna a tornacipőjébe. Lehajolt. Na né, milyen nedves a tornacipő! Oldalt meg kicsit foszladozik. És ez az ázott fű!…

Úgy alulról felnézett Totyira. – Öregem, még a tréningnadrág is csupa csatak itt alul!

Totyi is megérintette a nedves füvet. Úgy guggolt Omasics mellett, mintha éjszakai futóversenyre készülnének. – De hát hova kerültünk? Itt már egészen mocsaras.

– Valamikor mocsár lehetett. – Még mindig a tréningnadrágját igazgatta. – Aztán most föltört…

– A mocsár?

– Miért ne? – Felegyenesedett, és megint továbbmentek.

– Feltört a mocsár?

– Mit tudom én! Mindenesetre…

– Az rendben van, hogy egy bedöglött tűzhányó kitör, de hogy egy lecsapolt mocsár…

– Talán nem csapolták le – mondta Omasics –, csak visszahúzódott. Tengerekkel is van úgy, hogy visszahúzódnak.

Totyi gyanakodva körülnézett. Lehet, hogy valami elvadult mocsárba kerültek?

A barátja már megint guggolt.

– Oma… mi van!

– Egy nyom! – Omasics körbecsúsztatta a tenyerét. Aztán mintha rátette volna egy sebre. – Patanyom! Talán szarvas…

– Az is lehet, hogy borz.

– Annak nincs patája! Mióta van patája a borznak?!

– Biztos, hogy pata?

– Olyasmi…

– Akkor talán mégiscsak szarvas.

Totyi is megtapogatta a gödröt. Bólintott. Szakszerűen bólintott. – Pata lesz… pata.

Továbbmentek a sötétben. Mintha azt várnák, hogy egy szarvas lépjen eléjük a fák közül.

– De azért itt már nem olyan mocsaras – mondta Totyi.

– Nem, itt már nem. – Omasics hirtelen megállt. – Ide figyelj!

– Na?

– Már régen meg akartam mondani, hogy azért az nem egészen úgy volt… – Elakadt. Várta, hogy Totyi közbeszóljon.

Csakhogy Totyi hallgatott.

– Te is tudod, hogy nem voltunk formában – kezdte újra Omasics –, hiszen már meg is csináltuk azt az asztalt… és akkor tropára ment. És aztán újra nekikezdeni valaminek, amit már egyszer… á, öregem!

Vízesés zúgását lehetett hallani. Omasics fölkapta a fejét. De hiszen itt nincs semmiféle vízesés.

– …gondoltam, az öreg Mihalik lódít rajta egyet, megadja a kezdősebességet, és akkor aztán mi rákapcsolunk. Csak, tudod, nem lehetett neki megmagyarázni, hogy meddig csinálja… irtó pipás lett volna, mert ha ő nekikezd valaminek, hát akkor azt be is fejezi, és aztán már…

– Nem érdekes. – Totyi előrement.

– Persze, megmondhattam volna.

– Mondtam, hogy nem érdekes.

– Nem?

– Most nem. – Csöndesen felnevetett. – Gyere! Gyere!

Autó egy tisztáson. Kedves, bumfordi kis kocsi, akár egy medvebocs.

– Biztosan Dömötörnek hívják. – Totyi körbejárta a kocsit.

– Fiat 600.

Mindjárt megnyomja a dudát, gondolta Omasics. De akkor se lesz semmi zűr. És még akkor se lesz semmi zűr, ha beülünk és elhajtunk.

Megreccsent egy ág, és egyszerre csak Totyi arca volt előtte.

– Jönnek.

Lépéseket lehetett hallani. Mintha körülöttük futott volna valaki. Csöndes nevetés. Aztán egy madár hangja. Omasics fölemelte a kezét. – Ez megint kakukk vagy micsoda.

– De hát huhog.

– Akkor bagoly.

– Van itt bagoly?

– Hát ha egyszer huhog…

– Az előbb meg talán őzek futottak.

– Vagy szarvasok.

– De ki nevetett?

Omasics vállat vont. Aztán azt mondta, hogy éjszaka előjönnek az őzek meg a szarvasok.

Közben már jól bent voltak a fák között. Omasics még mindig a szarvasokról beszélt, amikor Totyi elkapta a karját.

– Vigyázz!

Egy tó ezüstösen csillogó lapja. Totyi leguggolt, úgy bámulta. Omasics megfogta a barátja vállát, és kissé előrehajolt.

– Bálna – motyogta –, egy bálna.

– Mit beszélsz? – Totyi nem nézett hátra.

– Vagy valami olyasmi. – Omasics nyelt egyet.

Az egész tó nem volt egyéb, mint egy óriási hal.

– Látod a szemét? – Omasics megkapaszkodott Totyi vállába.

– A szemét?

– Bennünket néz.

Iszaposan csillogó tekintet a sötétből.

– Na, köszönöm szépen! – Totyi fölállt. – Engem inkább csak ne nézzen.

– Talán nem is ide néz.

– Bandzsít?

Ettől megrémültek. Még csak az hiányzik, hogy felingereljék! Egymásba kapaszkodva hátráltak, közben egyre csak azt az óriás halat nézték. De akkor már megint nem volt más, mint a sima, mozdulatlan tó.

– Látod – Omasics egy fához támaszkodott –, ha most itt lenne a horgászbotod, nagy fogást csinálhatnánk.

– Nagy fogást!

– Aztán majd néznének a többiek! Akik nem hitték el, hogy itt tó van.

– Talán nincs is. – Totyi vállat vont.

– Mit beszélsz?!

– Délelőtt mennyit kerestük.

– Az délelőtt volt.

– Persze, de mégis…

– Itt van – ismételte makacsul Omasics –, itt van előttünk. Ha akarod, beledobok egy kavicsot. Akarod? – De azért nem mozdult. Egy darabig nézték a tavat, aztán Totyi azt mondta:

– Gyerünk.

Omasics bólintott, és elindultak. Valami mélységes, állhatatos zúgás kísérte őket. Vízesés? A fák? Vagy maga az éjszaka?

Totyi hirtelen megállt. – Nem látom az autót.

– Miféle autót?

– Azt a kis Fiatot. Itt állt ezen a tisztáson, és most nincs sehol.

– Talán mégse itt állt.

Egymásra néztek. Nem, hát ez nagyon rossz tréfa. Éjszaka – eltévedni!… Egy darabig a tisztáson ácsorogtak, aztán Omasics levágott balra.

Kis ház fogadta őket.

– Ez meg hogy került ide?!

Kutyaugatás. Dühös, eszelős kutyaugatás. Kinyílt egy ablak, és egy álmos hang: – Mondom, hogy jár itt valaki.

Totyi felnyögött: – Még csak ez hiányzott!

Tovább… megint tovább. Az ugatás kísérte őket, és mintha a kutya is itt csaholna valahol körülöttük. Aztán csönd lett, és valami kavicsos, homokos töltésen másztak fölfelé.

– Ez se volt! – lihegett Totyi.

A föld porzott alattuk, a kavics gurult, potyogott. Fölértek egy útra.

– Vasút! – bámult Omasics. – Látod a síneket?

– És az őrházat?

Omasics a fejét ingatta, aztán azt mondta: – Öregem, mi Kerepesen vagyunk!

– Miért nem a Déli-sarkon?

– Ne hülyéskedj. Megismerem az őrházat. Többször nyaraltam Kerepesen egy nagybátyámnál.

– Talán menjünk el hozzá?

Omasics legyintett, és lemászott a töltésről. Nyomában Totyi. Most megint fák, fák és fák.

– A szikla! – Omasics valósággal ráhasalt a sziklára.

Totyi meg továbbfutott. Megállt a ház előtt, bevárta a barátját, és akkor felmutatott az ablakokra.

– Ott vannak a lányok.

Omasics megfogta a bádogcsatornát, de még mielőtt felkapaszkodott volna, visszanézett Totyira:

– Erről nem kell beszélni.

Az rábólintott.

– A szarvasokról se kell beszélni – folytatta Omasics –, és hogy megtaláltuk a tavat.

– Pedig megtaláltuk – mondta Totyi.

– Nagy fogás lett volna. – Omasics fölkapaszkodott a csatornán. Még hallotta, ahogy Totyi megindul mögötte, aztán beugrott az ablakon.

 

 

Két busz kanyarodott ki a szerpentin útra. Két ezüstös pofájú, lomha, öreg komondor.

Totyi az ablaknál ült. Két térde között Brunner Imre megfeketedett horgászbotja.

Kürti nézte egy darabig, aztán elmosolyodott. – Hát tavat nem találtunk.

– Nem baj, tanár úr.