Álom a színházról

– Mikor kezdünk?

Kint álltunk a sötét utcán a rendezővel.

A járda nedvesen csillogott. A járda és a kirakatüvegek csillogása a könnyű, tavaszi esőben.

A színház épületét nem világították ki. Oldalt, a kapu mellett, fényképek az üveg mögött. Jelenetek a bemutatott darabokból. Rövidesen az én darabomról is ott lesz néhány kép. Csak hát előbb még ez az este. A premier estéje.

– Premier!

Felnevettem. Olyan furcsán hangzott.

A rendező nem nevetett. Alacsony, nagy fejű férfi. Olyan szomorúság a tekintetében. Vagy inkább űzöttség. Riadtan rebbent a tekintete.

– Még várnunk kell.

Fázósan összehúzta magát.

Taxi húzott el a színház előtt. Utána még egy. A közönség… hiszen már itt vannak! De a két kocsi zajtalanul bekanyarodott egy mellékutcába.

– A lapok is hírül adták.

– Mit adtak hírül a lapok? – Most már egészen eltűnt a kabátjában.

– Hogy ma lesz a bemutató.

– Igen, igen. – A feje előrecsuklott. – Ma este. – Hirtelen fölnézett. Gyors, éles pillantás. – Ez benne volt a lapokban?

– Miért kérded, Béla? Magad is tudod.

– Persze… magam is tudom.

Egy darabig hallgattunk.

Mindjárt kigyulladnak a fények. Hiszen most már gyülekezik a közönség. Bent vannak az előcsarnokban. A pénztár előtt. Csak odabent még nem gyújtották fel a villanyt. Még nem gyulladtak ki a csillárok.

– Nem kéne bemennünk?

– Hová? – Megint az a riadt tekintet.

– Hát talán mégis oda. – A színház felé mutattam.

A színház épületét elnyelte a sötétség.

– Miért idegeskedsz? Hiszen itt vagyok melletted.

– Persze hogy mellettem vagy. (Miért mondja ezt? Mit akar ezzel?)

Ő pedig valahonnan a kabátja mélyéből:

– A színészeket meg kell várnunk.

– A színészeket? – Elakadtam. Egyszerűen elnémultam. – Hát ők még nincsenek itt?

Béla a fejét ingatta. Megragadta a karomat.

– Tudod, annyi a kötelezettségük!

Erre már csakugyan elnémultam. Ő meg, mintha nem is engedne szóhoz jutni.

– Mindent a nyakukba sóznak! A legkülönfélébb feladatokat. Egy színész nem mondhat nemet. Az egyszerűen lehetetlen. De azért időben itt lesznek.

– Időben!

– Megígérték. Határozott ígéretet tettek. Állják a szavukat, elhiheted. Ismerem őket. Felelek értük.

Zászló a színház épületén. Egy emeleti ablakból lógott ki a fekete zászló.

– Meghalt valaki?

– Látod, még ez is! – Nem nézett fel a zászlóra. – És éppen egy olyan valaki, akire annyira számítottunk.

Néztem a zászlót, és majdnem kimondtam a nevet.

Annak a bizonyos valakinek a nevét. De a rendező intett a fejével, hogy ne, ne! Váratlanul felragyogott.

– Itt vannak!

Gyors, surranó lépések, halk köszönések.

– Béla!

– Szervusz, Béla!

– Csókolom, Béluska!

Férfiak és nők ázott kis csapatja. Valahol útközben elkapta őket az eső.

Egy felháborodott női hang.

– És még csak át se öltöztek!

Bundás, szőke nő állt mellettem. A színészek felé intett. – Átjönnek egy másik színházból, és még csak annyi fáradságot sem vesznek, hogy…

Csakugyan. Valamilyen mellvért az egyik fiatal színészen. Egy másikon meg ódivatú, prémes bunda. Fonnyadt koszorú a színésznő fején. Egy idősebb színésznő pedig kereplőt tartott a kezében. Csüggedten rázogatta, de az semmiféle hangot nem adott. Egy pillanatig úgy álltak a sötét járdán. Eltűntek egy kis utcában, a színház mellett.

A szőke nő, ha lehet, még dühösebben. – Nem is ajánlom, hogy a főbejáraton közlekedjenek!

Néhányan összeverődtek a színház előtt. A közönség! Az én közönségem!

Kis csoportok suttogva tárgyaltak valamit. Egy bajuszos férfi felém intett. De mindjárt hátat is fordított.

A bundás nő szikrázott a dühtől.

– Még átöltözhetnek – mondtam. – Náluk gyorsan megy az ilyesmi.

Elképedve nézett rám.

Nevetés a csoportok felől. Halk, gúnyos nevetés visszhangzott a sötét utcán.

– De miért? Hiszen mindenki tudja, hogy a színészek…

A bundás nő eltűnt.

A csoportok felbomlottak. Néhányan valósággal átmenekültek a túlsó oldalra. Két férfi az összekulcsolt tenyerére ültetett egy idős hölgyet. Úgy rohantak át vele a kocsiúton. Közben még mindig az a halk, gúnyos nevetés.

Egyszerre csönd.

Előrehajoltam. Mintha én is át akarnék szaladni a másik oldalra. De aztán csak belekiabáltam az utcába.

– Várjanak! Mindjárt kezdődik! Miért nem várnak? Béla, mondd meg nekik, hogy…

Béla is eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Csakhogy én nem hagytam annyiban a dolgot. Benéztem egy kapualjba.

– Azt hiszed, nem tudom, hogy itt vagy?

Bementem az udvarba. Égő szemű macska futott el mellettem. Egy lány árnya a gangon.

– Ugorj le sörért! – hallatszott az egyik lakásból. – Szedd a lábad!

Visszaszaladtam a színházhoz.

Onnan fentről eltűnt a zászló. Valaki közben levette.

Csak néztem fölfelé.

Az előbb még ott lebegett a fekete zászló, most meg már… De hiszen akkor él! És miért nem szabad kimondani a nevét? Ki tilthatja meg?!

Megpillantottam Bélát.

Az omladozó fal repedésében kuporgott. Kissé oldalt dűlt a málladozó tégladarabok között. A könyöke megrándult. A könyöke dolgozni kezdett. Alagutat fúrt magának. Belefúrta magát az üregbe.

– Béla!

Benyúltam a repedésbe. Törmelékek között kaparásztam. Egy pillanatra mintha megfogtam volna egy kabátgombot. Mintha kihúztam volna egy cipőpertlit.

Nem, semmi. Csak a törmelékek.

Egy darabig az előszoba előtt ácsorogtam. A kivilágított ajtót néztem. Együtt a társaság. Már várnak rám.

Benyitottam.

Kabátok fogadtak. Kabátok a fogason. Férfi- és női kabátok. Esőköpeny. Ballon. Fekete-szürke kockás gyerekkabát. Egy kislányé lehet. Hogy be van gyűrve az ujja! Nagyon siethetett, amikor levetette. Akárcsak a többiek. Félig begyűrt zsebek, ujjak. Sál a földön. Ezzel a kalappal meg talán futballoztak.

Fölvettem a kalapot, leporoltam. A sálat földobtam a fogasra. Visszahullott, lusta, rosszindulatú lebegéssel. Újra földobtam. (Miféle mutatvány ez? Hányszor ismételjem?)

Kisimítgattam a kabátzsebeket. Visszahúztam a begyűrt ujjakat.

Abbahagytam az egészet.

Na nem, ez mégiscsak túlzás! Azért talán mégse nekem kell rendben tartani a kabátokat! Mégse én vagyok a ruhatáros. Vagy valaki rám bízta a ruhatárat?

A fürdőszoba ajtaja félig nyitva.

A kád szélén ültek, szorosan egymás mellett. Szinte összepréselve. Egy piros ruhás nő, ölében a kislányával. Ősz férfi távoli, rózsás mosollyal. Nénike kendőben. Egy fiatal lány az ajtónak támaszkodott. Figyelmesen néztek egy láthatatlan színpad felé. Álmodó suttogás, mintha valami váratlan dolog történt volna. Valami különösen meglepő. A lány, az ajtó mellett, tapsra emelte a kezét. De nem tapsolt.

Közelebb mentem. Olyan ingerültség kapott el.

Hát igen! Elkezdik az előadást, és engem még csak nem is értesítenek! Meghívó vagy ilyesmi? Úgy, kérem! Szépen vagyunk, mondhatom. Még csak meghívót sem kapok a darabom bemutatójára!

Megálltam a fürdő előtt.

– Talán beengednének?!

Meg se hallották. Feszült figyelem az arcokon, ahogy nézték az előadást.

– Elképzelhetetlen, hogy beengedjenek?!

Meglöktem a lány vállát. Megtaszítottam. Csörömpölés onnan elölről. A szappantartó belecsúszott a kádba.

Előrefurakodtam.

– Igazán nem akarok zavarni, de mégis a darabom!

Rosszalló pisszegés. – Elképesztő! – mondta valaki. – Egyszerűen elképesztő!

Még mindig nem fordultak felém. Abban már nem is reménykedtem, hogy ülőhelyet kapok, de azért talán…

Előttem egy törülköző. Mintha hirtelen leeresztették volna a függönyt. Kábultan tapogatóztam a kendők között. Halk taps hallatszott.

– Ne tapsoljanak! Ez még csak az első felvonás! – Dühödten rángattam a törülközőket. – Csak a darab végén kérem a tapsot!

A taps felerősödött.

– Nem tudnak csöndben maradni? Hát egyszerűen elképzelhetetlen, hogy…

Szétrántottam a törülközők függönyét.

A közönség eltűnt. Egy pillanat alatt szétrebbentek.

Én meg csak álltam egy pumpával a kezemben.

– Tudtam, hogy segít rajtam!

Nyöszörgés a kád felől, kaparászás. Látni nem lehetett senkit.

Egy rongycsomó félig becsúszva a kád alá. Két égő szem nézett rám abból a rongycsomóból.

– Tudtam, hogy eljön!

Szürke, gubancos haj szétterülve a fürdő kövén. Két kéz tocsogott az ázott kövön.

– Már lentről is felszóltak, hogy kifolyik a víz. Mit csináljak, ha nem megy le a kádból! Ha nem tudom lepumpálni!

Iszapos víz csöpögött a kádból. Úszott a fürdő. Az a rongycsomó is úszott a fürdőben.

– Segítenie kell rajtam! Nem hagyhat itt vele!

Vele? Kivel? Van itt még valaki? Talán éppen a kádban? Fürdőt vesz abban a…

A nő feltérdelt a kövön.

– Lásson hozzá, kérem!

Mozdulni se tudtam. Rámeredtem a kádra. Mindjárt kiemelkedik valaki abból a vízből. Kiemelkedik a válla, a háta. Kilógatja a karját a kádból. A vendég. A fürdőszoba vendége.

Közben megint az a nyöszörgés a kőről.

– Kedden adnak meleg vizet. Minden héten kedden és pénteken… kedden és pénteken…

Üvegfényű délelőtt.

Az igazgatóval sétáltunk a fasorban. A színház igazgatójával. Csöndesen beszélt, akárcsak egy betegágy szélén. Olykor megállt. Rám mosolygott megértő, meglehetősen borús mosollyal. Már régóta beszélt. Arról, hogy elárulták a színházat, mostanában a bóvli a cikk a piacon, az üres látványosság.

– De én nem vagyok erre hajlandó. Tőlem ne várjanak ilyesmit.

Elhallgatott. És megint csak mosolygott. Majd alig hallhatóan:

– Mikor írod meg a darabodat? Mikor számíthatok rá?

– De hiszen már megírtam! Már ki is van tűzve a bemutató!

Ezt akartam mondani. De semmit se mondtam. Csak álltam ott a fasorban megnémulva. Ő meg azon a csöndes, rábeszélő hangon:

– Nem kell elsietni. Különben nem is tudom, miért mondom ezt. Hiszen te soha nem sietsz el semmit. Semmi határidő… meg ilyesmi. Ahogy elkészülsz, ideadod, és én mindjárt elolvasom.

– Elolvasod!

– Persze hogy elolvasom. Aztán odaadom a Bélának.

– De hát a Béla… (Már szerepet osztott! Már megvolt a szereposztás!)

– Ő lesz a rendeződ. Számít is a darabodra. Ezzel talán keveset mondtam. De hiszen te is tudod, hogy mit vár ő ettől a darabtól. Nem kérsz egy kis nápolyit?

– Nem, köszönöm.

Vállat von, mintha kissé megsértődött volna. Csomagot húzott elő a zsebéből. Elgondolkozva eszegette a nápolyit.

– Nem számítunk látványos sikerre. Ez nem is fontos. Neked nincs nagy közönséged, de akik szeretnek, azok igazán szeretnek.

– Azok igen. – Most már meg kell mondanom… most már igazán meg kell mondanom, hogy a darabom régen bent van a színháznál, és ő is tud róla, miért csinál úgy, mintha nem tudna róla!?

– Adjunk előleget? – Felém hajolt mély részvéttel. – Nem kell szinopszist szerkesztened, nekem ilyesmire nincs szükségem.

És mert még mindig hallgattam:

– Még ma elintézem. (Szánakozó mosoly.) Ne törd a fejed! Miért töröd a fejed? Nekem címet se kell bemondani. Nekem semmi se kell. Ha te azt mondod, hogy megírod a darabot, akkor megírod.

Elfordult tőlem. Lassan elindult. Még egyszer visszanézett, aztán eltűnt a fák között.

Itt kell lennie! Nem tűnhetett el!

Teljesen lehetetlen, hogy a darabom másodpéldánya csak úgy eltűnjön. Nálam rend van, példás rend. Ezt mindenki tudja rólam.

Fiókokat rángattam ki, szekrényajtókat téptem fel. Mindent előkotortam. Levelek, feljegyzések, cetlik potyogtak körülöttem. Felkaptam egy papírlapot.

Ez az! Megismerem a gépelést!

És olvasni kezdtem.

„…válaszod várva, szívélyes üdvözlettel András.”

András? Miféle András? Ez meg itt egy recept. Fogínyecsetelés… Ki ecseteli itt a fogínyét?

Számlák, telefonszámlák.

Cetlikupacok a szőnyegen. Akárcsak valami havazás után.

„…kérjük, hogy folyó hó ötödikén üvegcséjével jelenjen meg Domby doktornőnél.”

Miféle üvegcsémmel jelenjek meg Domby doktornőnél?

Domby doktornő… De hiszen az egy szemész! Táncoltam is vele a Balázséknál. Magas, vörösesszőke lány. Ráhajolt a vállamra. – És még magára mondják, hogy nem tud táncolni! – Egyszer bent is voltam nála a kórházban.

Hirtelen felnevettem.

Ez a darabom! Hát persze! A másodpéldány! Ecsetelés… üvegcse… doktornő… És a számlák se maradhatnak ki. Ebből kell összeállítani az egészet.

A szőnyegen térdeltem. Elkezdtem rakosgatni a cetliket. Rakosgatni, rendezgetni.

Majd a Vera előadja, ha kilép a közönség elé. Részletekben nyújtom fel neki a színpadra, mindig csak egy-egy apró, kis részletet. Ahogy a szerepe megkívánja.

Számlák, befizetések, utalások, felszólítások, fellebbezések…

Rakosgattam és rendezgettem.

– Nincs is indigója! – hallatszott egy hang a lépcsőházból. – Miféle másodpéldányról beszél, amikor soha életében nem volt indigója!?

Egy nénike a gang rácsa mellett, kopott kerti székben. Feje előrecsuklott, szeme lehunyva. Megérintettem a vállát.

– Ella néni! Nem látta véletlenül az indigómat?

Tányért törölgettek a szemben levő ablakban.

Fülledt, ragacsos augusztusi délután.

Az utcán álltunk Kálmánnal. Kálmán hóna alatt fekete aktatáska. Hatalmas, fenyegető aktatáska.

– Diplomatatáska. De hiszen te nem vagy diplomata…

Kálmán mosolygott. Kedvesen, elnézően.

– Könyvek, kéziratok. Mindig nálam kell hogy legyenek. Én nem indulhatok el csak úgy, mint egyesek. – Elhallgatott. Figyelmesen nézett. – Érdekes, veled mindig összeakadok. Senkivel se lehet olyan gyakran összeakadni az utcán, mint veled. Nincs lakásod?

Én meg csak a táskát néztem. – Most mivel tömted tele? Csak úgy duzzad.

– Nem hiszem, hogy téged érdekelne.

– Honnan tudod, hogy engem mi érdekel?

– Tudom! Tudom! – Kitört belőle a nevetés. – Amit a moziról írnak… moziszínésznőkről.

– Hallod-e! Akárcsak egy nyugdíjas állomásfőnök! Mi az, hogy moziszínésznők? Filmszínésznők!

– Jó, hát akkor filmszínésznők. Csak hát én nem filmszínésznőkről írtam, hanem a Cholnokyakról. A Cholnoky testvérekről.

– Az egyik olyan földrajzos volt… A Jenő.

– Milyen tájékozott vagy! Meglepő tájékozottság!

– Miért? Talán nem földrajzi munkákat írt?

– A Jenő! A Jenő! De most talán mégis inkább Viktor és László! A novellisták…

– A novellisták…

Belebámultam az utcába. Valahol az utca végén, a villamosok és házak fölött mindjárt megjelenik Viktor és László. A két novellista.

Kálmán megigazította hóna alatt az aktatáskát.

– Felolvasom Zsókának.

– Kinek?!

És csak bámultam. Többé talán el se tudok mozdulni a járdáról. Csak állok itt, és nézem Kálmánt a szelíd, gunyoros mosolyával, aktatáskájával. Közelebb hajoltam. Újra megkérdeztem.

– Kinek olvasod fel?

Ő pedig még mindig mosolyogva: – Zsókának. Mindent felolvasok neki. – Eltűnt a mosoly az arcáról. – Úgy emlékszem, régebben te is ott üldögéltél abban a szobában.

– Régebben… igen…

Nem tudja, mi történt? Lehet, hogy nem tudja? Nem olvas újságot? Nem hallgat rádiót? Igaz, a zászlót bevonták. Néhány nappal a hír után levették a fekete zászlót a színház épületéről. De hát akkor is…

Valósággal ráförmedtem.

– Te most fel akarod neki olvasni a Cholnokyakat?!

– Remélem, velem jössz? – Szelíden karon fogott.

A lakás ajtaja résnyire nyitva. Kálmán még mindig a karomat fogta, mintha attól félne, hogy meglépek.

Hatalmas, fekete táskáját belökte az ajtón.

Nyitott ajtók az előszobában. Be lehetett látni a szobákba. Az üres szobákba.

– Látod, nincs itthon.

Kálmán hallgatott. Megint előretolta a táskáját, mintha azt akarná előreküldeni.

A takaró félig lecsúszva az ágyról. Kispárna a földön. Mintha valaki még bódultan az álomtól, félig eszméletlenül ugrott volna ki az ágyból. Gézdarab az ágy előtt. Hurokszerűen összekötözött gézdarab. A hurok már meglehetősen szétbomlott.

Nevetés hallatszott.

– Bolondok! Meddig akarnak még ott ácsorogni? Kérem, talán ide a konyhába, ha megfelel az uraknak!

Zsóka a konyhában vasalt, egy hosszú vasalódeszkán, fodros szélű kötényben. Mögötte a polcon egy sor bögre.

– Mi a véleménye az uraknak egy csésze kávéról?

Kávésbögrével a kezünkben ültünk a konyhaasztalnál. Sárga csónak a kék vízen. Ez volt a bögrén.

– Balatoni bögre.

– Ó, magának nem is mertem volna mást adni, mint balatoni bögrét!

Kálmán csöndesen röhécselt.

– Életében nem látta a Balatont!

– Nagy tévedés! Gyerekkoromban többször is…

– Gyerekkorában!

– De uraim! – A vasalót figyelmesen végighúzta az ing nyakán. Elővillantak apró fogai. Ettől olyan kedvetlen lett az arca. Hirtelen rám nézett. – Azért legközelebb ne hozza ide ilyen gyűrötten az ingeket. Mintha a kutyák szájából rángatták volna ki.

– Érdekes – ujjammal a bögrét simítgattam –, anya is ezt mondta. Mintha a kutyák szájából!

– Mintha a kutyák szájából!! – visszhangozta Kálmán.

Zsóka hátravetette a fejét.

– A vasalás nem tartozik a legfőbb örömök közé. – Megint rámnézett. – Mindjárt készen leszek, és akkor hazaviheti a csomagját. Most nem hozott semmit?

– Nem… semmit.

– Se ing, se novella? – Rosszallóan ingatta a fejét.

– Majd a Kálmán! Igen, ő készül valamire. Azt hiszem, érdekes előadást hallhatunk egy földrajztanárról.

– Ó, földrajztanárról!

Kálmán, ölében a kiterített kézirattal. – Ismeri a barátunkat!

Letettem a balatoni bögrét. Sétára indultam a lakásban.

A kispárnát visszadobtam az ágyra. A paplant visszahajtottam. Kissé meg is igazítottam, mintha betakarnék valakit. A gézdarabhoz nem nyúltam.

A könyvszekrény. A felső polc furcsán meggörbült, valósággal megroppant. De hiszen mindjárt leszakad!

Szétszórt könyvek a földön. Könyvek és lemezek. Levelezőlap. Napsütötte tér szökőkúttal, valahonnan Olaszországból.

Megpróbáltam összeszedni a könyveket. Kipotyogtak a kezemből.

Zsóka csúfondáros nevetése.

– Mit rakosgat odabent?

Hátrafordultam. Senki se állt az ajtóban.

Aztán, mintha egy kutya vagy egy kutyának az árnya. Hosszan elnyúlt test, hátrahajló fej. Igen, úgy nézett vissza, végtelen szomorúsággal. Eltűnt az ajtók között.

Szétszórt ruhák a másik szobában. Pulóverek, szoknyák. Zöld átmeneti kabát. Egyszer ebben ugrott le a troliról, és éppen elém. Rám nevetett. – Mit lógatja az orrát? Már megint olyan búbánatos!

Ott álltam, kezemben a kabáttal. Hangosan megismételtem.

Megijedtem a hangomtól. Letettem a kabátot.

Ezt a szobát is rendbe kéne tenni. Ugyan! De hiszen itt már nem is laknak. Se itt, se a hálóban.

A redőny lehúzva. Az ablak becsukva. Valaki figyel onnan kintről. Az utca túlsó oldalán áll, és figyel. Olykor járkálni kezd, hosszan elnyújtott léptekkel. Megint csak fölnéz az ablakra.

Zsóka már nem volt a konyhában.

Kálmán a kéziratait rakosgatta. A táska a térdén, abba csúsztatta bele a lapokat.

– Elkészítette a vasalást.

– Elkészítette?

– Ott van a deszkán.

Gondosan elkészített csomag a vasalódeszkán. Mögötte a bögrék.

– Hát akkor… – A csomag után nyúltam.

Kálmán egy apró kis kulccsal lezárta a táskáját. – Azt hiszem, indulhatunk.

Az előszobából még visszanéztünk.

A szobaajtó lassan megmozdult. Becsapódott. Ismét kinyílt, és ismét becsapódott. Egyre gyorsabban, egyre vadabbul. Mintha valaki a kilincsbe kapaszkodva csapkodná. Csak éppen hallani nem lehetett semmit. Csak éppen látni nem lehetett senkit.

A karom befeküdt a polcra, a könyvek mögé. Kimerülten végignyúlt.

Törölgettem. Törölgetés közben.

– Ez megfelel?

Végigvonszoltam a rendelőn. A kopaszos, öreg fogorvos újságot olvasott a székben. Fölötte a megrozsdásodott fúrógép, a sötét lámpa. Vajas zsömle maradványa a műszerasztalon. Oldalt a műszerszekrény rosszindulatú csillogása.

A karjánál fogva rángattam Bélát.

– Megfelel?! Ez a helyszín megfelel?!

Nem is tudom, hol kaptam el. Talán odakint a várószobában. Ott kuporgott a várakozók között. Onnan rángattam ki.

– Most végre megmondod, hol lesz az előadás!

Feldűtöttük a szekrényt. A műszerek széthullottak.

A fogorvos fel se nézett az újságjából.

– A színészeim! – nyögte Béla. – Elvitték a színészeimet!

– Üres kifogás!

– De hiszen te is tudod…

– Én azt tudom, hogy téged csak a helyszínek izgatnak! Semmi más, csak a helyszínek.

Szűk éléskamrában összepréselve Béla meg én. Polcok a falnál. A polcokon dunsztosüvegek, uborkásüvegek. Vészesen remegtek, ahogy Bélát a vállánál fogva ráztam.

– A helyszínek! A helyszíneid!

Béla lezuhant a fal mellé. Mintha be akarna bújni az alsó polcra. Valahova a cipőtisztító dobozok közé.

– Na nem, édesapám, nem lógsz meg!

Egy üzlethelyiségen rohantunk át, kopasz próbababák között.

Egy raktáron.

Ládák, papundeklidobozok tornya. Üveggöngyölegek, liszteszsákok, cukrosstaniclik. Kiömlött tej szürkésfehér csíkja.

Béla egy vaslépcsőn lerohant az alsó raktárba. Én a nyomában. Üres üvegek a vasketrecekben. Egymásra dobált zsákok. Fogpasztás tubusok tornya, szappanhalmok. És itt is a kiömlött tej.

Kórház folyosóján üldöztem. Betegszállító kocsik és hordágyak között. Belegabalyodtam egy lepedőbe. Rémületesen elsárgult, ragacs lepedőbe. Úgy téptem le az arcomról, a karomról. Szétszaggatott lepedőrongyok közül üvöltöttem.

– Ez megfelel?!

Lent álltam a kazánházban. Megrozsdásodott csövek lógtak alá a málladozó mennyezetből. Csendesen csöpögtek, mint valami nagy állatok.

Gyárépület mellett futottam. Kékes fények szikráztak fel a hatalmas üvegablakok mögül.

Be kell jutnom! Béla valahova oda húzódott. Talán éppen a hengerdébe.

Elhagyott, fűvel benőtt villamossínek.

Valahol a sínpár végén Béla. Ócska, szétesett batyu, ahogy ott ült, lábát felhúzva, fejét két tenyere közé fogva.

– Kosztümökbe bújtatták a színészeimet! Mindenféle kosztümökbe!

Két színen indult az előadás.

Az egyiken Kemenes Péter kivont karddal rohant fel a vár fokára, a rácsos toronyablak felé.

A másikon egy szalon ünnepélyes csillogása.

A háziasszonnyal sétálgattam. Belepottyantam ebbe a társalgási darabba. Mintha szövegem is lett volna. De milyen szövegem? Mindegy! Hiszen itt úgyis mindenki egyszerre beszél. Mosolyogtam, társasági mosollyal.

– Nem, nem, asszonyom, szó se lehet róla! A leghatározottabban tiltakozom! (Könnyed nevetés.) Legfeljebb csak néhány szelet sajtot. Ó, talán néhány szeletet! Egy ilyen vacsora után!

– Régen láttam, Márkus úr! Remek színben… valóban!

(Többször is megismételtem, szinte dalolva.)

– Valóban! Valóban!

Kemenes Péter kivont karddal állt a vár falán. Valakinek meg kell jelennie az ablakban. Egy női arcnak.

Kemenes Péter lassan leengedte a kardját. Kardja lehanyatlott. Mereven nézte a sötét ablakot. Mögötte összesúgtak. Suttogás alig hallható hullámverése.

– Nem úgy, uram! A torony már nem őrzi foglyát!

– Elvitték a lányt!

– Nincs már ott, aki úgy várt rád!

– Elkéstél, jó vitéz!

Kemenes Péter hátrafordult. Megvető tekintet villámlása. A suttogás elhallgatott.

A szalondarab.

– Nem, nem, asszonyom! Nem kérek cukrot! Csak nem teszem tönkre a kávét? Mindenki tudja, hogy kegyednél olyan kávét lehet kapni…

Körülöttem apró kis feketéscsészék. Kanalak koccantak a csészékhez. Elismerő tekintetek a csészék fölött.

– A barátunk cukor nélkül issza!

– És a szíve? (Gyöngéd női hang.) Hogy bírja a szíve?

– Ne féltse az én szívemet! Az én szívemet nem ettől kell félteni!

Egy fiatal lánnyal sétáltam. Jobbra-balra köszöngettem.

Kemenes Péter eltűnt a vár fokáról. A csapat is eltűnt. Maradt az omladozó várfal. Az ablak sötét foltja.

A ruhatárban ültem, kabáterdő alatt. Virslit ettem. Egy kövér színész, úgy frakkban, végignyúlt a ruhatár pultján.

– Már azt hittem, nem is lesz szünet!

– Miért ne lenne?

– Ebben a színházban sosem lehet tudni. – Hirtelen elhallgatott. Lehunyta a szemét, mintha aludna.

Az igazgató állt előttünk. Megértő mosollyal nézte, hogy tömöm magamba a virslit. Majd úgy mellékesen:

– Most már azért persze valamivel több szöveged lesz.

Azzal otthagyott.

Áthajoltam a pulton.

– A szövegkönyvet… gyorsan!

Egy színésznő felnevetett. – Nincs is szövegkönyve! Ráépítik a harmadik felvonást, és nincs is szövegkönyve!

Valaki kezembe nyomott egy kék kötésű könyvet. Belelapoztam.

– Királydrámák! Mit kezdjek a királydrámákkal!?

– Öregem, csak semmi izgalom! Amikor szöveged van, gyújts rá egy szivarra. Fújd a füstöt. Füstölögj.

– Soha életemben nem szivaroztam.

– Hát, ha soha életedben…

Olyan mozdulatot tettem, mintha mégiscsak kérni akarnék egy szivart. Közben valahogy megláttam a zakómat. Azt a békazöld zakót, sárga gombokkal.

– Ebben nem mehetek ki a színpadra!

– Ebben csakugyan nem. – Az igazgató megint előttem állt. Eltűnődve nézte a zakómat. Hátrafordult. – Halmos úr! Kérünk egy zakót szolid társalgási darabhoz! Olyan középtermetű…

– Valamivel magasabb.

– Valamivel magasabb. (Bocsánatkérő mosoly.) El tudja készíteni csöngetésig?

– Na de, direktor úr! – hallatszott valahonnan messziről.

Körülöttem színészek, színésznők. A zakómat nézték. Az igazgató rosszallóan csóválta a fejét.

– Erre bizony gondolhattunk volna!

Töprengő arcok gyűrűje.

Ezeken az arcokon tört át egy fekete szakállas férfi. Kezében barna hullámpapír. Úgy tartotta maga előtt, szótlan büszkeséggel.

– Ez igen! – bólintott az igazgató. – Hát hiába, a Halmos!

Én meg, ahogy átvettem tőle:

– Na igen, ez mégiscsak más!

A színház előcsarnokában álltam. Valamilyen barna fluszpapírt gyűrögettem, az ujjam köré csavartam.

A nagy csillárt eloltották. Kedélytelen, szürke fény ereszkedett le. Bentről, a nézőtérről halk nevetés, taps.

Fényképek a falon. A színház művészei. Végignéztem az arcokon.

– Miért mosolyog oly titokzatosan, Pereházy úr? Nagyon jól tudom, hogy csapta a szelet egy idősebb művésznőnek! Na persze, akkor maga még főiskolás volt. Mi ez a sértődöttség, Botond Pali? Miért vágsz olyan sértődött képet? Talán mert jönnek a fiatalok? Lassan kiszorulsz a színpadról? Ó, maga az, Geszti kisasszony! Egyszer majd beülünk valahova, és elbeszélgetünk.

Megszólítottam a következőt. És megint a következőt.

Üres kocka két fénykép között. A fal üres, szürke kockája. Az arc eltűnt.

– Zsóka!

Közelebb hajoltam ahhoz a magára maradt faldarabhoz. Végighúztam rajta az ujjamat.

A nézők otthagyták a nézőteret. Lassan, nesztelenül kiosontak az előcsarnokba. A színészek elhagyták a színpadot. A páholyok közönsége lejött a márványlépcsőn. Nézték, ahogy ott állok a falnál, ahogy a falhoz tapadva kaparom azt az üres, szürke kockát.

A borús fény összezsugorodott, eltűnt.

Egyetlenegy gyertya égett a ruhatár pultján.

A szőnyegen kuporogtam, a papírszínház papírdíszletei között. Szobabelső kartonpapírból. Ebédlőasztal, székek, hátul vörös plüssdívány. Tükrös falióra. Enyhén remegett az ajtó. Az egész szoba.

Kissé távolabb parkrészlet. Néhány fa, bokor.

Mögöttem a közönség.

Nem fordultam feléjük, de tudtam, hogy itt ülnek mögöttem, és várják, hogy megszólaljon a gong, és kezdődjék az előadás. Hogy valaki megjelenjen a színpadon.

A földön csúszkáltam, a díszleteket igazgattam. Hol egy szék dőlt fel, hol egy fa a parkban. A tükör lecsúszott a falról. Utánakaptam egy kétségbeesett mozdulattal. Felborultak a bútorok.

Krákogás, köhögés a hátam mögül. Valaki a színlapot csapkodta a térdéhez.

– És ezért kellett nekem idejönni?!

– Hallja! Ez aztán igazán megérte…

– …felkapaszkodni ebbe az odúba! Ebbe a mosókonyhába!

Felállítottam a széket. Felborult az asztal. A faliórát sehogy se sikerült visszaragasztani. Megnyálaztam az ujjamat, hogy talán majd úgy…

Ingerült suttogás. Mozgolódás a nézők között. A nézőtér soraiban.

– És én még hagytam magam rábeszélni!

– Valósággal betuszkolt ez az alak!

– Tőlem még belépődíjat is szedett!

– Belépődíjat! Belépődíjat!

A papírbútorok beleragadtak a szőnyegbe. Összeragadt kis gombócok. Már nem is hasonlítottak semmihez.

Valaki fölém hajolt. A fülembe sziszegte.

– Söpörje össze! Miért nem söpri össze?!

– Mi a címe ennek a darabnak? (Ideges, éles nevetés.) Legalább azt mondja meg!

– Segíthetek? Hol egy seprű?

Egy nő hajolt fölém. – Mi többé nem találkozunk! Lehetetlenné tette magát!

Összekuporodtam a szőnyegen. Megpróbáltam egészen összehúzni magam. Most mind itt állnak fölöttem. Még egy pillanat, és…

Nem tudni, meddig feküdtem így. Senki se volt a szobában, ahogy végre felnéztem.

Két ujjal szedegettem a papírdarabkákat a földről.

Félig üres étteremben üldögélt a színház igazgatója. Elhagyott porszívó búgott mellette a szőnyegen. Azt nézte mélységes részvéttel. Nem is fordult felém.

– Mexikói tokányt rendeltem. Kérhetek neked is?

Buszon.

Végállomástól végállomásig utazott Calderoni.

Ez állt a papírlapon. Többször is elolvastam. Végállomástól végállomásig utazott Calderoni.

Nem, ezt nem vihetem el Zsókához. Ezt azért mégse olvashatom fel. Calderoni… Egyáltalán ki ez a Calderoni? Tenizmoni barátja. Calderoni és Tenizmoni. Csakhogy Tenizmoni nem utazott buszon.

Majd Kálmán megint felolvas egy tanulmányt. Egy olyan igazi, jelentős tanulmányt.

Ingeket dobáltam egy kockás szatyorba. Ingeket meg pizsamát. Mindössze pár darab. De hát éppen Zsóka mondta, hogy nem kell megvárni, amíg egy egész halom összegyűl. Egy rakomány. – Azért én mégse vagyok egy üzem, kedves uram! Egy mosoda! Jó, jó, azért nem kell megsértődni. Kapja be inkább ezt a sajtos szendvicset.

Mi van ezzel a Kálmánnal? Hol késik? Ötre ígérte, és most már…

Akárhogy is, nem várhatok tovább. Indulnom kell.

Szűk kis utcán mentem át a szatyrommal. Magas, barna nő hajolt ki egy földszinti ablakból.

– Be se nézel a gyerekhez?

Semmi számonkérés nem volt a hangjában. Inkább csöndes szomorúság.

– Nem vagyok gyerekgyógyász.

– Gyerekgyógyász! – Felnevetett, megint csak olyan csöndes szomorúsággal. – Még hogy te gyerekgyógyász!

Lehet, hogy ők már nála vannak. Egyenesen odamentek. Kálmán és Ede. Igen, régebben Ede is feljárt Zsókához. Kálmán tanulmányokat olvasott fel, Ede Rilke-fordításokat. Egy egész kötetre valót. Olykor felnyögött.

– Mikor jelenik ez meg? A szerkesztők egyszerűen elzárkóznak. Rilke elől… vagy pedig…

Zsóka ránevetett.

– Biztos, hogy nem maga elől, kedves Ede! Legyen olyan jó, és ne nyögdécseljen. Holnap különben kimegyünk az Állatkertbe! Igen, uraim, holnap kimegyünk az Állatkertbe!

Egy szobor a sétány szélén.

Besötétedett, mire a parkba értem. A szobor a sétány szélén állt. Mintha éppen rám várt volna. Hajlott hátú, bajuszos öreg, hosszú, divatjamúlt kabátban. Menhelykabátban. Ormótlanul lógott rajta, a széle a földet verte. Kard a kezében. Nem is kard. Szöges végű bot, mint a csőszöké. Letettem a szatyrot. Megálltam előtte.

– Már láttam önt.

Hát persze, de nem itt! A főtéren, egy zenepavilon előtt. Hogy kerülhetett ide? Miért kellett elhagynia a főteret? Megfogták, és kilökték ebben az öreg kabátban. Nem is tiltakozott. Fel se emelte a botját.

A szürke arc, a homlok beleveszett a sötétbe. És én mégis felfedeztem a golyó nyomát a homlokon. A golyó ütötte a nyomot. De hiszen ez egy szabadsághős! Valamit mégiscsak mondanom kéne neki. Az érdemeiről. Az elévülhetetlen érdemeiről. Meg erről az egészről.

– Önnel méltánytalanság történt!

A sötét színpadon álltunk, a leeresztett függöny mögött. A függönyből dőlt a por. Valósággal világítottak az apró, szürke porszemek. Éles, hideg levegő vágódott be oldalról. A függöny előtt az elhagyott széksorok, páholyok.

Közelebb léptem a szoborhoz.

– Nem lesz szoborrobbantás. Az én darabomban ez teljesen elképzelhetetlen. Nagyon is jól tudom, hogy egyesek mit terveznek. Produkció, mindig csak azt mondják, hogy produkció. De nem, szó se lehet ilyesmiről! Résen leszek.

Egy darabig még a szobor mellett álltam. Talán, hogy megnyugtassam. Hogy bízzék bennem.

Aztán fogtam a szatyromat. Felkeresem az igazgatót, a rendezőt, a felelős személyeket. Beszélnem kell néhány felelős személlyel.

Vaslépcsőn másztam fölfelé. Lehetetlenül kanyargós vaslépcsőn. Itt jön a szerző! A színházi szerző! Igaz is, a meghajlást még gyakorolnom kell. Hogy majd az előadás végén felzúg a taps, és én kilépek a függöny elé.

Megálltam a lépcsőn. Mélyen meghajoltam.

Üresen kongó nevetés valahonnan a folyosóról.

– Hogyha majd felzúg a taps!

Még mindig úgy álltam, mélyen meghajolva. Lassan felegyenesedtem.

– Van itt valaki?

Vaslemez a folyosó falához támasztva. Spárgával összekötözött nyugágy. Hasadt huzatú karosszék, rádobva egy ócska, barna kalap.

– A díszleteim! Kihordták a díszleteimet! Ki volt az?! Ki merészelte?!

Végigrohantam a folyosón.

– Ügyelő! Ügyelő!

Barabás Gabriella.

Ez állt az egyik ajtón.

Ha bekopognék… és miért ne kopognék be?! Barabás művésznő! Ha elárulná, ha lenne szíves elárulni, hogy miért fintorgott, miért vágott pofákat, amikor a nevemet hallotta a színház szerzői között?! Egy szava sincs? Tudja, ki volt az első szerelmem? Darvas Lili! Mond ez a név valamit kegyednek? Ismerősen cseng? Budapest–Bécs–Berlin. És végül Amerika. Micsoda diadalút! Na igen, ha egyszer hazalátogat, és csak bepillant a darabomba, nem lesz gondom a női főszereplőre. Nem is engedem, hogy másra osszák ki azt a szerepet! Megvárom Darvas Lilit! Nekem nem sürgős. Én tudok várni. Én aztán megtanultam várni.

Barna ajtó a szürke öltözők végén. Magánlakás.

„Sárándy Andor színművész” – ez állt a névtáblán.

Gyerünk innen! Ez előtt az ajtó előtt nem szabad megállni. Ezt az ajtót észre se szabad venni.

Nem tudtam elmozdulni. És megint csak elolvastam.

„Sárándy Andor színművész”.

Sárándy Andor nem tagja a színháznak. Lakó. A színház lakója. Idehúzódott az öltözők közé. Soha nem bújik elő. Az előszobában álldogál. Kikukucskál a kémlelőlyukon. Mindent lát, ami a folyosón történik. Ahogy a premier után a gratulálók tömege elvonul. Virágcsokrok, pezsgősüvegek az ajtaja előtt. Üdvözlések és csókok.

Aztán csönd a folyosón. Sárándy még mindig nem mozdul az ajtó mögül. Vár. Valamire vár.

Most is ott áll. Kezét hátrakulcsolja, és figyel.

A magánlakás ajtaja kinyílt. Kopasz, vizenyős tekintetű férfi a küszöbön.

– Tudtam, hogy eljön!

– Bocsánat, de én…

Meg se hallotta. Hátraszólt valahova a lakásba.

– Arankám! Az író úr felkeresett, a színház szerzője.

Vékony kis nő állt mögötte. Riadtan mosolygott.

– Kedves… igazán…

Bent álltam az előszobában a szatyrommal. A magánlakás ajtaja lassan becsukódott mögöttem.

Sárándy a szatyrot nézte. Felragyogott az arca.

– A bizalom a legtöbb, amit egy színész kaphat! Ha valaki bizalommal közeledik felénk. Arankám, az író úr elhozta legújabb művét! Az író úr szerepet szán nekem. Olvassa fel! Olvassa fel, kérem!

Letérdelt.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, felnyitotta a szatyrot.

Egy pillanatig úgy térdelt, megmerevedve. Felnevetett. Csuklásszerű nevetés tört föl belőle.

Mi is ott térdeltünk mellette a feleségével. Az asszony mintha imádkozna. Én a szatyor felé kaptam.

– Ön félreért.

– Félreértem! – Kirántott egy pizsamát a szatyorból. – Nézd… nézd, Aranka, mit hozott nekünk az író úr!

Zuhogtak az ingek, az ingkabátok és a törülközők.

Az elhagyott nézőtéren ültem.

Zsóka futott felém a sötét színpadról fodros szélű kötényben.

Plakátfoszlányok a hirdetőoszlopon.

Az utcán álltam, és csak bámultam azt a lerongyolódott oszlopot. Kopaszos vörösrézfoltok meredeztek elő a tépett foszlányok közül.

Valaha itt egy színdarabot hirdettek.

Ki írhatta? Ki volt a szerző? A rendező? Milyen színészek játszottak benne?

A lezüllött oszlop előtt álltam. Egyre csak azt motyogtam:

– Színmű… színdarab… – Majd, mint aki hirtelen rábukkant valamire. – Életkép! Életkép három felvonásban!

Megpróbáltam kisimítani azokat a foszlányokat. Talán ki lehet silabizálni valamit. Egy nevet, vagy tudom is én… A szerző! Ki volt a szerző? Az biztos, hogy már nem él. Nincs az élők sorában. És a színészek közül is jó néhányan… Varsányi biztosan benne volt. Varsányi Irén.

Ezekből a foszlányokból meg lehet tudni valamit. Esetleg ezekből a lehullott darabokból.

Lehajoltam a járdára. Gondosan simítgattam a papírdarabkákat.

– Faleveleket gyűjt! – nevetett valaki. – Lehullott faleveleket!

Én pedig még mindig a földön kotorászva:

– Ha nem tudná, Molnár Ferenc negyvenhétszer lépett a függöny elé azon a bizonyos bemutatón!

Szétnyitott ernyő tántorgott előttem az utcán. Egy pillanatra eltűnt, de csak azért, hogy a következő sarkon ismét felbukkanjon.

Bemenekültem egy étterembe.

Félig felborulva, a járda szélén várt rám, ahogy kiléptem.

Nyomon követett a kávéházba, a presszóba.

Odakint, az utcán előttem botladozott, beleveszve a tömegbe.

Felugrottam egy buszra. A fél várost megkerültem, úgy mentem haza.

A kapuban várt rám. Beszállt a liftbe, vészesen dülöngélve, hogy feljön velem a negyedikre.

Züllött, ócska, törött nyelű, toldozott-foldozott, hólétől ázott, esőverte ernyő.

A villamos rándult egyet, és megállt.

A fény kialudt a kocsiban. Néhány pillanat múlva ismét felgyulladt, de csak olyan betegesen, sápadtan.

Az utasok leléptek. Az előbb még itt voltak mellettem, de abban a pillanatban, ahogy sötét lett…

Kiugrottam a hátsó peronra.

Egy öregúr éppen lefelé mászott a lépcsőn. Még visszarángathattam volna. Minek? Menjen a többiek után. Mind eliszkoltak.

– Patkányok!

Egy öregúr elvágódott odalent a kocsi mellett. Talán megijedt. Hogy mégis elcsípem, és visszacibálom. Fölállt. Térdét porolgatva eliszkolt a sötétben.

Apró dombok a villamos körül. Távolabb hunyorgó fények. Egy tanya, vagy tudom is én. Lehet, hogy kultúrház. Nevetni kezdtem dühösen, ingerülten.

– Tanya vagy kultúrház!

Visszaültem.

Majd csak elindítják a kocsit.

Kinyitottam az ajtót, hogy szólok a vezetőnek. Szürke körfüggöny az első peronon. Félrerántottam. A vezető sehol. Vasrúddal elkerítve a vezető helye, de ő maga sehol.

Átbújtam a vasrúdon. Odaálltam a vezető helyére. Rávágtam a csengőre. A levegőbe vágtam. Nem volt csengő. Leszerelték, akárcsak az indítót.

Kicsúsztam a rúd alól. A szürke függönyt rángattam. Vissza kell hogy jöjjön a vezető! Így nem lehet elhagyni egy villamost!

Le-föl járkáltam a kocsiban. Végignyúltam az ülésen, de mindjárt föl is pattantam. Rózsi is itt volt! Az a nevelőnő a Károlyi kertből. A sarokban üldögélt, az ajtó mellett. Egy kisfiúval a térdén. Kisfiúval? De hiszen a Károlyi kertben egy kislánnyal járt.

– Rózsi!

A villamos lépcsőjén álltam. Beleordítottam a sötétbe.

– Rózsi! Rózsi!

A hadirokkantak részére fenntartott helyen ültem fázósan összehúzódzkodva.

Komjáthy is itt volt. Komjáthy Győző, a költő. Tejesüveggel szállt fel, meg kéziratköteggel. Meg is fogtam a karját, hogy el ne ejtse az üveget. Bevilaqua nyomult fel utána. A hatalmas termetű Bevilaqua. Nem, ez lehetetlen! Bevilaqua és Komjáthy nem szállnak fel egy villamosra. Valamikor jó barátok voltak, de aztán összevesztek, és most már…

A szürke kabátos Irsay úr. Ő is az utasok között volt. Átfúrta magát a tömegben. De milyen ügyesen! Még ülőhelyet is talált!

Baumék is itt voltak, Tarnóczay doktor a lányával.

Én hívtam meg őket!

Hogy jöjjenek el a főpróbára! Nézzék meg a darabom főpróbáját.

A kocsiban járkáltam. Kirohantam a peronra. Az ajtókat csapkodtam.

– Főpróba! Főpróba!

Lámpák tűntek fel odalent. Sötét folyóban imbolyogtak ezek a lámpák.

Arcok néztek fel onnan lentről. Béla egy pillanatra felém fordult, majd eltűnt. Rózsi integetett, mintha mondani akarna valamit. Irsay úr megemelte a kalapját. Komjáthy Győző mereven biccentett. Bevilaqua dühösen belevágta szivarcsutkáját a sötétbe.

Visszamentem a kocsiba. Gondosan behúztam mind a két ajtót. Az a fontos, hogy ne legyen huzat. Ki kell zárnunk a huzatot. Az most a legfontosabb. Ilyen fűtési viszonyok között…

Később majd kérek egy csésze teát.

A fal mellett ültek. Kétoldalt a fal mellett, hosszú sorban. Férfiak és nők. Gőzölgő télikabátok, elnyűtt felöltők, pongyolára felkapott kabátok. Táskák, szatyrok az ölükben. Vagy éppen kalitkák. Mellettük a földön bőröndök, kendővel letakart hatalmas kosarak.

Vonatra várnak ezen a szűk folyosón? Vagy kirakták őket a lakásukból? Itt kell megvárniuk egy további parancsot?

Az ajtóban álldogáltam. Hogy buktam be ide? Kerestem valakit ebben az épületben? Egy címre jöttem? Vagy csak úgy…

A várakozók…

Köszönnöm kéne nekik. Jó napot kívánok, vagy valami ilyesmi. Minek? Ezek már nem hallanak meg semmit. Egyáltalán mióta ülhetnek itt?

Az egyik táskán lassan arrébb csúszott a cipzár. Mintha egy láthatatlan ujj tolná. Egy bajusz tépett szőrcsomói meredtek elő. Fekete macska dugta ki a fejét. Lázasan csillogó, tébolyult tekintet. Féloldalasan hintázott a bajusza.

Remegő kéz a levegőben. Suttogás. Lágy, becéző suttogás.

A macska eltűnt a táskában.

Egy kutya orra tört elő a szatyorra borított kendőből.

Vékony, hegyes csőr emelkedett ki egy tollcsomóból.

Félig lefoszlott tollú papagáj egy férfi derékszögbe hajlított karján.

A kilincs felé nyúltam. (Ki innen! Ki innen!)

Felállt egy télikabátos férfi, zsebkendőbe csavart mókussal a kezében.

– Tudtam, hogy eljön! Nem hagyja cserben őket.

– Őket?!

– Összeállított egy kis műsort a részükre. Amíg megkezdődik a rendelés.

– Miféle rendelés?

– Későn kezdik! – sóhajtott egy nő a szatyor mögül. – Még be se jött a Visontai doktornő.

– De hát miféle rendelés?

A télikabátos úr meglazította a zsebkendőt a mókuson. – Bemutat néhány számot… produkciót.

Beteg madár beteg csipogása.

A télikabátos elhallgatott. Lehajtotta a fejét.

Egy nő váratlanul felnevetett. – Tudják, ki udvarolt a Visontai doktornőnek? Ki csapta neki a szelet?

– Legyen szíves, hallgasson! (Mogorva férfihang.) Senki se kíváncsi a maga meséire.

– Jó, jó, ne szólj szám, nem fáj fejem!

– Hallgasson, kérem!

Egy madár figyelő szeme. Bölcs, megbocsátó tekintet.

A télikabátos felemelte a fejét. – Ők talán betegek egy kissé. De azért tudják értékelni…

– Mi nem vagyunk betegek! (Sértődött hang.) Még hogy mi betegek vagyunk, Danikám! Oltásra jöttünk. Éppen csak oltásra. Megkaptuk, és már itt se vagyunk.

– Nem is hiszi, mennyire tudják értékelni az ön műsorát. És milyen hálásak lesznek!

– Hálásak?

Elgyötört női hang.

– Mikor kezdik?

(A rendelést? Vagy pedig nekem kéne valamit elkezdeni?)

Törött nyakú gúnár indult felém féloldalas, bicegő járással. A macska megint előbukkant a cipzáras táskából. A kutya kibújt a szatyorból. Összenéztek. Talán, hogy elmondják egymásnak betegségeiket, hogy elkezdjék a végtelen panaszdalt.

– Ön mivel van itt?

– És ön?

A gúnár megcsúszott, rázuhant egy szatyorra.

– Látja, kérem – mondta a télikabátos –, mindez elkerülhető lett volna, ha ön…

Közel hajoltam hozzá.

– Mit akart azzal, hogy hálásak lesznek? Kik lesznek hálásak, meg tudná mondani?

Egy nő felsivított.

– Na tessék! Hálára számít!

A télikabátos a mókust simogatta. – Az a fontos, hogy ön mégiscsak jött.

– Eljött, persze hogy eljött!

Szemüveges, fejkendős nénike állt előttem. Gunyoros, kissé rosszalló tekintet. Mintha már régen figyelt volna valahonnan a folyosó túlsó végéről.

– Csakhogy hiába jött. Akit ő keres, az nincs itt. – Nevetni kezdett. – De hát hogy is gondolhatott ilyet?!

Összehúzta a szemét. Felém hajolt. Most már csak mi ketten voltunk a folyosón.

– De kedves uram! Ide nem hoznak agarakat. Se orosz agarat, se afgán agarat. Semmiféle agarat. Ez nem olyan hely. – A fejét ingatta. – A művésznő soha nem látogatta ezt a helyet.

– A művésznő?

– Jól tudja, kiről beszélek. Miért csinál úgy, mintha nem tudná?

Lehajtotta a fejét. Lassan összezsugorodott. Egy arc parányi foltja. Gyertya lángja a sötétben. Ellobbant, eltűnt. Most már csak a suttogó hang.

– Máshol kell keresnie… valahol máshol.

Finom szálú, könnyű eső esett. Az ég szinte derült.

A téren álltam, fölnéztem egy ablakra. Semmit se láttam a házból, csak azt az ablakot.

Az ablak hirtelen kinyílt. Bogdán Gézáné hajolt ki egy kispárnára könyökölve. Bodros, ősz fej, világoskék pongyola. Meglepett mosoly, ahogy meglátott.

– Maga az?

Mereven fölfelé néztem. Vártam, hogy előtűnik egy másik arc. A régi lakó arca.

Bogdán Gézáné belefúrta könyökét a kispárnába. Gunyorosan mosolygott. Mögötte mintha szekrényt cipeltek volna. Két nő tűnt fel, karjukra terített ruhákkal. Vasalódeszka billenése, ahogy egy evező alámerül a vízbe.

Bogdánné otthonosan paskolgatta a kispárnáját. Mellette a lekvárosüveg, egy darab vaj, néhány kifli. Berendezkedett a párkányon.

Gondterhelten felsóhajtott.

– Festetni kell! Az egész lakást ki kell festetni!

Mélyen kihajolt az ablakon. Szinte a fülembe súgta.

– Mind elvitte a bögréket a maga ismerőse! Hát nem furcsa? Mindent itthagyott, csak éppen a bögréket…

Egy szót se szóltam.

De ő mégis sértődött arcot vágott. Kiabálni kezdett. Éles hangon kiabált az ablakból.

– Miket beszél?! Hallja-e, miket vagdos a fejemhez? Én nem túrtam ki senkit! Nekem kiutalták ezt a lakást. Ezt az elhagyott lakást. És különben se tűröm ezt a hangot. Kikérem magamnak!

Mozdulatlanul álltam. Csak hallgattam azt a rikácsolást.

Az ablak váratlanul becsukódott.

Valaki megérintette a vállamat.

– Menjen arrébb, kérem! Föl kell állítani a sátrat. Cirkuszosok jöttek.

Nem mozdultam. Az ablakra bámultam.

Bogdánné kék pongyolájában lent szaladgált az utcán. A cirkuszosokkal tárgyalt. Hallottam azt az izgatott suttogást.

– Meg akarja akadályozni az előadást! Mindenkit csak sérteget!

Mind ott álltak mögöttem. A nyakamban éreztem a leheletüket. Bogdánné vihogását.

– Tudja mit? A kapualjban még megteríthetek magának. Ott meg is várhatja az ismerősét, ha annyira fontos.

Bent álltam az elhagyott lakásban, a szekrény előtt. Mindent elhurcoltak, de ez a kopottas szekrény itt maradt. Kivonszolták a szoba közepére, de aztán mégis itt hagyták. A zárja leszakadt. Az ajtaja résnyire nyitva. Be lehetett látni az üres polcokra.

Mélységes csönd a szobában. És én mégis hallottam Zsóka hangját.

– Mit akar itt? Menjen innen! Menjen!

Az asztal megterítve, de a tányérokat már leszedték. A tányérokat, tálakat, poharakat, boros- és sörösüvegeket. (Bár a sörösüvegek bontatlanok maradtak. Sört senki se ivott.) A székek még az asztal körül, de a társaság tagjai már felálltak, és elmentek.

Egyedül üldögéltem az asztalnál nevetséges, fekete ünneplő ruhámban. Vagy inkább öltönyömben. Ünneplő öltönyömben.

A székek még őrizték azt a mozdulatot, ahogy arrébb tolták őket.

A villanyt is eloltották. Mintha én egyáltalán ott se lennék. Az előszobából szűrődött be a fény a nyitva hagyott ajtón.

Az előszobában se volt már senki. Vették a kabátjukat, és elhagyták ezt a lakást. Akkor meg ott miért nem oltották el a villanyt? Miattam? Rám való tekintettel? Ugyan kérem, hagyjuk az ilyesmit!

Egyébként nem éreztem bosszúságot. Semmit se éreztem. Jó volt így üldögélni a sötétben, a fehér terítős asztalnál. Valaki még mondta is úgy elmenőben:

– Majd aztán beszólunk!

Miért szólnak be? És mi az, hogy majd aztán?

Csönd szállt le az elhagyott lakásra. De ebből a csöndből mint a buborékok törtek fel a hangok. Párbeszédek, párbeszédfoszlányok, ahogy elhangzottak az asztalnál. Halkabban a suttogásnál.

– …hogy ropogott a szán alatt a hó! Andris a lovak közé vágott.

– Ugyan, kedvesem! Andris sosem vágott a lovak közé.

– De akkor mégis…

– Ugyan, kedvesem!

– Két deci bor ebéd után! Sohase többet. Erre csak nem lehetett azt mondani, hogy részegeskedett?!

– …és kivel csalta meg? Ki volt az a nő? Egy kasszírnő Aradról?

– Ezt kitől hallottad? Most mondd meg, hogy ezt kitől hallottad?

– Mindenesetre szakított a menyasszonyával.

– Két deci bor ebéd után…

– Tudod, mi volt az első szava? „A hegedűm! Hol a hegedűm?” Beállít hat év után… háború… hadifogság… körül se néz… nem köszön senkinek… „Hol a hegedűm?”

– Azóta se volt olyan havazás! Most már egyáltalán nincs is havazás! De igazán, gyerekek! Éva, Bandi, Lacikám… többé már nem is esik a hó? Miért? Mondjátok, miért?

Felcsukló sírás. Valaki mintha vigasztalná.

Aztán csönd.

Én meg ebben a nevetséges öltönyömben az asztalnál.

Majd beszólnak értem. Majd aztán.

Ki adta ide ezt a kabátot? Itt az utcán nyomták a kezembe? Valamelyik ablakból hajították ki?

Becsukott ablakok végig az emeleteken.

Hát akkor? Talán éppen az előbb röpítette ki valaki. Aztán gyorsan becsukta az ablakot.

Fekete bőrkabát. Női kabát.

Úgy tartottam, mintha rá akarnám adni valakire. De hát ezt csak egyvalakire lehet ráadni.

Utcai padon ültem, ölemben a kabáttal. A térdemre fektettem. Összehajtottam. Kisimítottam. Néztem, ahogy a két kabátujj lelóg a földre.

Egy árny ereszkedett le a pad túlsó végére. Annak magyaráztam.

– Látja, kérem, itt hátul ez a hasadás! Hosszú csíkban, közvetlenül a gallér alatt. Alaposan felszakadt.

Megint elkezdtem hajtogatni a kabátot.

– Az a kutya… orosz agár… orosz vagy afgán, ne haragudjon, de én nem értek az ilyesmihez, ráugrott Zsókára! Azt hitte, hogy nem viszi magával, hogy otthon hagyja. És hát annyira szerette Zsókát… beleharapott, végighasította a fogával.

Bosszúsan fölnevettem.

– Annyi minden történik szeretetből! Elnézést, nem akarok bölcselkedni, semmi kedvem az ilyesmihez.

A kabát lecsúszott a földre. Nem emeltem fel.

– Alaposan elintézték, az biztos. De hát Zsóka nem vált meg tőle. Tovább hordta. Valahogy mintha még jobban szerette volna.

Felemeltem a kabátot. Leráztam róla a port.

– Azt a kutyát pedig, az agarat, mindenhova magával vitte. A színházba azért persze mégse… Sokat sétáltak ők ketten, nagy sétákat tettek. „Gyere, lógjunk egyet!” – mondta Zsóka. Azt hallottam, hogy egy ilyen agár meglehetősen ostoba… szóval, olyan túlfinomult. Csakis így történhetett… csakis így hihette, hogy Zsóka nem viszi magával. „Gyere, lógjunk egyet!” Soha nem mondta, hogy sétálunk, hogy sétálni megyünk. Egy kis lógás!

Felkeltem a padról. Elindultam a kabáttal. Hol a karomra fektettem, hol pedig csak úgy belelógattam a levegőbe.

– Orosz agár… afgán agár! Miért kéne ezt nekem tudnom? Ki kívánhatja ezt tőlem?

Zsóka futott felém a túlsó oldalról. Nevetett.

– Hát maga mit motyog?

Felemeltem a kabátot. Magasra tartottam.

Zsóka megtorpant. A nevetése elakadt. Egy darabig zavartan álldogált.

Felugrott egy trolira, és eltűnt.

Egy félig kettéhasadt kabáttal a kezemben rohantam az utcán.

A sötét kosztümös főnökasszony megállt előttem. Nézte, ahogy ott ülök a márványasztalnál, az ablak mellett.

– Tűnődik?

– Tűnődöm.

Mosolyogva bólintott. Megérintette az asztal szélét. Mintha a vállamra koppintana.

– Most már azért készülődhet.

Én meg elképedve és valami ellenséges gyanakvással.

– Készülődhetek? Lassan?

A főnökasszony kissé megrovóan.

– Mindjárt kezdődik a jelmezes főpróba.

– Ebben a presszóban?

Ő meg mintha nem is hallotta volna. – A kis lordból. A kis lord című darabból.

– De hiszen az gyermekdarab.

– Természetesen.

– Azazhogy regény az ifjúság számára. Később darabot írtak belőle. Mindenhol előadták, a világ minden részén.

– És most itt is előadjuk.

– Amerikában Betty Bronson játszotta a címszerepet. (Mintha ismeretterjesztő előadást tartanék.) A későbbi filmsztár. A Ben Hurban lehetett látni, Ramon Novarro mellett. Tudnia kell, hogy Betty Bronson csodagyerek volt.

– Sajnos nem tudtuk leszerződtetni a maga Betty Bronsonját. (Éles, türelmetlen hang.)

A különterem felé fordultam.

Árnyak emelkedtek fel az üvegajtó mögött. Mintha kabátkupacokat tartanának a kezükben. Kabátkupacokat vagy kosztümöket.

– Azt hiszem, nem várhatunk tovább. (Ez már fenyegetően hangzott.)

Színházi öltöző kavargása az ajtó mögött.

Két szőke parókás kislány szaladt felém. Egy kertészkötényes férfi eléjük ugrott, ölbe kapta őket. Idős hölgy sétált a fal mellett csukott nyakú, szürke ruhában, lornyonnal a kezében. Magában mormolt valamit. Talán szöveget tanult. Memorizált. Ahogy meglátott, felém intett a lornyonnal.

Fekete bajuszos, frakkos főpincér állt mellettem.

– Egy kicsit frissebben, szerkesztő úr!

Elnevettem magam.

– Mit keres itt, Lehoczky? Hiszen maga a Hungáriában…

– Sietnünk kell, szerkesztő úr!

– De hiszen maga a Hungária főpincére. Maga meg a Fejes. Lehoczky úr és Fejes úr.

Szerényen elmosolyodott. Kissé meghajolt.

– Szerkesztő úr a néger nagyapó.

Akkor láttam, hogy fekete parókát tart a kezében. Meglehetősen ünnepélyesen állt ott azzal a parókával.

– Mit beszél, Lehoczky?

– Ön alakítja a néger nagyapót A kis lordban.

– Néger nagyapó nincs is A kis lordban! Ez egyszerűen lehetetlen! Talán inkább a Tamás bácsi kunyhójában, vagy pedig… – Más nem jutott az eszembe, így hát megismételtem. – Igen, a Tamás bácsi kunyhójában.

Lehoczky most már egy szót se szólt. Elnéző fölénnyel mosolygott. Egy mozdulattal a fejembe nyomta a parókát. Fekete, göndör hajú, néger nagyapó.

– Most már csak az arc van hátra. (Ez már megint a főnökasszony.) El kell készíteni az arcot.

El kell készíteni!

Ettől valahogy megrémültem. El kell készíteni!

Lent voltam az alsó ruhatárban. Körülöttem ismerős ruhatárosnők. Ez megnyugtatott. Erdős Klári, Vermesné, Fenyvesné. Az ám, az ősz, szelíd mosolyú Fenyvesné! De hiszen már évekkel ezelőtt nyugdíjba ment! Sőt! Mintha valakitől azt hallottam volna, hogy…

A ruhatár pultja mögött ültem, ócska törülközővel a nyakamban. Előttem mindenféle tégelyek, kenőcsök…

Fenyvesné hajolt fölém. Gyengéden végigsimított az arcomon. Ismerkedett az arcommal.

– Ezek a ráncok a szeme körül! És ez a barna folt a homlokán! Vörösesbarna folt. Nem, akármit is mond, ez nem a napozástól van.

– Egy szóval se mondtam, hogy a napozástól.

Fenyvesné vászonrongyot mártogatott egy csészébe. Végigsimított vele az arcomon.

– Én is néger leszek? – vihogott mellettem egy nő. – Néger nőt csinálnak belőlem?

Ez a Licike! A képzőből szaladt át a cukrászdába egy csapat fiúval. Bebújtak valahova a sarokba, kávét rendeltek, süteményt, és vihorásztak. Most meg itt ül mellettem a pultban. Valamilyen fekete krémet kentek az arcára.

Lehoczky a lépcsőről.

– Mozogjon, Fenyvesné! A szerkesztő úr jelenete következik.

A néger nagyapó ott állt a lépcső alján. Fekete kezét azután értetlenül előrenyújtotta.

Lehoczky és a főnökasszony szorosan a falhoz húzódtak. A főnökasszony bátorítóan felém mosolygott.

Lehoczky mögém ugrott. Átfogta a vállamat.

– Néger nagyapó, a ház hűséges inasa!

(Hja úgy, a ház hűséges inasa!)

– Ő fogadja a hazatérő kis lordot a kastély parkjában.

Elengedte a vállamat. Visszaugrott a fal mellé. Valósággal a falhoz lapult.

A főnökasszony bátorítóan mosolygott.

Odafent megszólalt a gong.

Lehoczky intett, hogy indulás!

Néger nagyapó elindult fölfelé a szőnyeg ösvényén. A nézők tapssal fogadták. A nézők a földszinten és az erkélyen.

Néger nagyapó megtorpant. Talán Lehoczkyt kereste a tekintetével. A főnökasszonyt. Egyáltalán egy arcot. De ez csak egy pillanatig tartott. Tovább folytatta útját.

Senki se jött vele szemben.

Megállt, széttárta karját, de a kis lord nem futott a karjai közé. Nem ugrott a nyakába. Nem kiáltotta: néger nagyapó! Csakhogy újra látlak, drága néger nagyapó!

Ott álltam széttárt karral.

Halk taps és kuncogás a közönség soraiban.

– Tovább! Tovább! – suttogta Lehoczky.

Nem mozdultam. Furcsa meghatottságféle fogott el. Mintha csakugyan arra várnék, hogy valaki hozzám szalad, és a nyakamba ugrik. Nagyapó! Drága néger nagyapó!

– Mozduljon már! Mire vár?! – sziszegte a főnökasszony.

Újra elindultam. Eleinte csak úgy botorkálva, majd egyre gyorsabban. Szinte futva, mint akinek nincs veszíteni való ideje. Igen, igen! Nem vesztegethetem az időt!

Erdőben futottam, vékonyka ösvényen. Olykor megbotlottam egy lehajló faágban. Belefutottam egy bokorba. Vagy éppen leültem egy pillanatra, és a lábamat dörzsölgettem. De aztán felugrottam, hogy továbbrohanjak.

El kell jutnom a töltéshez. Időben el kell jutnom. Rabszállító vonat érkezik. Táborba viszik őket. Férfiak, nők, gyerekek. Egyik táborból a másikba. De ez lesz az utolsó. Onnan már senkit se visznek sehova.

Egy kisfiút kihajítanak az ablakon. Egy kisfiút vagy egy kislányt, mit tudom én! Fel kell kapnom, hogy elvigyem egy bizonyos helyre. Egy családhoz.

Ezt az őrültséget! Hogy mászhattam ebbe bele? Most már mindegy, most már benne vagyunk, öregem!

Vonatsípolás.

A töltés mellett futottam. Öklömet mellemhez szorítottam. Azokat az apró, gonosz köveket néztem a töltés oldalán. Néhány kődarab megindult valamilyen csuszamlásban.

A vonat szinte észrevétlenül elhúzott mellettem.

Bedeszkázott ablakok. Az egyiken megcsúszott a deszka. Kihajítottak egy csomagot. Oly gyorsan, hogy még a mozdulatot se lehetett látni. Messze előttem esett le az a vászondarabba göngyölt valami. Vagy inkább olyan daróc, amilyen a fegyencek…

Messze előttem esett le. Egy pillanatra tisztán láttam a töltés oldalán. Ahogy ott fekszik az a darócba bújtatott kis test. A kopaszra nyírt fej a füvön.

Eltűnt… valahogy eltűnt, mintha a fű eltakarta volna. Megint látszott egy folt a darócból. Vagy csak az a megbarnult, megégett vonat menti fű?

El kell érnem! Oda kell jutnom!

Futottam a töltés oldalán. Potyogtak a megcsúszott kövek. Az egyikben elhasaltam. Ahogy úgy elnyúlva feküdtem, megint előttem volt az a lenyírt fegyencfej. Oly közel, hogy éppen csak érte kellett volna nyúlnom. Ahogy talpra ugrottam, eltűnt. Egyszerűen nem volt sehol. Pedig itt kell lennie.

Most már elértem azt a helyet. Lehet, hogy el is hagytam? Továbbrohantam?

Visszafordultam. A fűben kotorásztam.

Kopaszos fűcsomók. Kődarabok. Semmi más.

Megint rohantam egy darabig a töltés oldalán. Leültem a sínek mellett. Innen mégis jobban látom. Jobban át tudom tekinteni a terepet.

Kövek, fűcsomók. Kissé távolabb a bokrok meg a fák. Rongydarab az egyik fa ágán.

Odarohantam.

Kifakult rongydarabka egy kötényből. Igen, kötényből szakadhatott le. Nyomorúságos kötény lehetett. A gazdája már biztosan úgy kapta valakitől.

Visszaakasztottam az ágra. Gondosan, mintha még érte jönne valaki.

Becsörtettem egy bokorba. Talán oda hajították azt, amit keresek. Vagy erre a tisztásra. Valahonnan majd csak rám nyílik az a tekintet. Az az elkínzott gyerektekintet. Ahogy ott fekszik a földön, darócba burkolva. Nagyapó! Néger nagyapó!

Lehoczky hangját hallottam a fák közül.

– Elkésett, szerkesztő úr! Már megint elkésett!

Mióta hallottam a hangokat? Mióta kísértek végig az utcán?

Zöldesszürke, kora reggeli utca eső után. Egy lelket se lehetett látni. Az ablakból jöttek a hangok. A lefüggönyözött ablakokból és a kapualjakból. Éles sziszegés, félig elfojtott, gúnyos nevetés. Suttogás és pisszegés.

– Hová rohan?

– Álljon csak meg egy pillanatra!

– Hová igyekszik ilyen korán? Maga hordja ki a lapokat? A reggeli lapokat?

– A tejet?

– Maga a tejesember?

Egy pillanatra csönd. Valaki hirtelen közel hajolt hozzám.

– Meg kell tartania a beszédet!

– Miféle beszédet?

Megálltam, körülnéztem.

Mellettem senki. Az előbb valaki kiugorhatott egy kapualjból – aztán vissza! Csakis így lehetett.

Most meg egy ablakból hallottam azt a csöndesen rosszalló hangot.

– Milyen beszédet?! Ugyan, ne gyerekeskedjen! Hát a ravatalozóban.

– Nem járok semmiféle ravatalozóba!

– Nem jár ravatalozóba! Jól adja! De hát most az egyszer azért talán majd mégis… – Várt egy kicsit, mintha le akarna hajítani valamit. – Igaz, az utóbbi időben nem nagyon hívta fel telefonon, valahogy nem volt ideje, de azért oda talán mégiscsak elmegy!

– Nem hívtam fel? Kit nem hívtam fel?

– Ugyan, ugyan! Hiszen tudja, hogy kiről van szó. Nagyon is jól tudja. De ha akarja, megmondhatom.

– Fölösleges.

– Na látja!

A hang elhallgatott. Én meg újra elindultam. Fölnéztem a kesernyés, sápadt égre. Megráztam a fejem, és megint csak azt mondtam:

– Fölösleges. Teljesen fölösleges.

– De értse meg! (Női hang egy kapualj mélyéből.) Senki más nem beszélhet a barátok nevében.

Hangok hullámzása.

– Kivel járt annyit az Állatkertbe, mint magával?

– A Pilvaxba ebédelni!

– Vasárnap a Pilvaxba!

– Az Imperiálba!

– Ugyan, az Imperiált már húsz éve bezárták!

– Még hogy húsz éve! (Sértődötten bevágtak egy ablakot.)

– Legalább húsz éve. Különben finom hely volt.

– Az… az… finom hely!

Felhúztak egy rolót. És most egy borús férfihang.

– Maga állt hozzá a legközelebb! Még akkor is, ha a telefonálásról egy kicsit megfeledkezett. Jó, jó, én megértem, de most azért…

– Nem tartok semmiféle beszédet!

Rohanni kezdtem.

A hangok elmaradtak mögöttem.

Egy udvarban álltam. Előttem két kopottas, barna szék. Elhagyták a lakást. Kijöttek ide az udvarra.

Egy darabig csak néztem őket. Mégis… mit keresnek itt? Két vén ravaszdi.

Körülöttük keringtem. Az egyiknek megfogtam a vállát.

– Semmi se lesz! Hiába várnak, nem lesz semmi!

Rátérdeltem az egyik székre.

– Ha arra várnak, hogy majd Zsókát idehozzák, hát akkor nagyon tévednek! Nem lesz semmiféle ceremónia, és senki se tart semmiféle beszédet! Tessék visszamenni a lakásba!

A két öreg nem mozdult. Az udvar közepén álltak. Vártak valamire.

Valaki végigfutott az utcán, és a nevemet kiáltotta. Aztán csönd lett, és már senkit se lehetett látni.

Besötétedett.

Egy kirakat előtt álltam. Aprócska, fehér urna az üveg mögött. Egy kisgyermek holtteste. Igen, akárcsak egy kisgyermeké.

Urnák és koporsók végig a kirakatokban. Koszorúkkal, szalagokkal, vagy csak úgy.

A koporsókészítők utcája. Itt nem is találni mást, csak koporsókészítőt.

Be kell néznem valamelyikhez. Beszélnem kell vele.

Fekete golyók a zöld pázsiton kis csoportokban. Egyesek egész közel egymáshoz, mások távolabb. Magányos golyó a gyep szélén.

Jól elbeszélgettek, de ahogy odaértem, elhallgattak.

A beszélgetés abbamaradt.

– Mit akart tőlük?

A fehér köpenyes gyógyszerész hátranyúlt az üvegszekrénybe valamilyen orvosságért. – Milyen híreket akart hallani?

Ketten egy sötét szobában, Zsóka meg én. Az ajtó nyitva a folyosó felé. A szállodai folyosó felé. Bármikor bejöhet egy késői vendég. Egy éjfél utáni vendég, aki eltévesztette a szobáját. Talán már az ajtó előtt áll. Lassan beljebb nyomul. Leül egy székre, és csöndesen elbóbiskol. Vagy éppen figyel. Tágra nyílt szemmel figyeli, ahogy az asztal mellett állunk.

A bútorok alig kivehető körvonalai. Az asztal, az ágy, a nyitott szekrény polcai.

Mikor költözött Zsóka ebbe a szobába? Mikor hagyta el a lakását?

Zsóka a mosdóhoz lépett. Mélyen belehajolt a kagylóba. Mintha beszélgetne valakivel. Onnan hív fel valakit telefonon. Leszól a portára, hogy küldjenek fel két csésze teát.

Apró, elszórt fények az utcán. Fénybogarak. Olykor erősebben világítottak. Olykor meg szinte teljesen eltűntek.

Lehet, hogy ez a szoba nem felel meg Zsókának. Átmegyünk egy másik szállodába.

Felemelkedett a kagylóból. Megint ott állt mellettem az asztalnál.

– Azért valamit mégiscsak kéne adni azoknak a szerencsétlen vendégeknek!

– Ó, hát vendégek jönnek? Vendégeket vár?

– Én nem várok senkit.

Nem fordultam felé. De tudtam, hogy az előbb mosolygott, most pedig megkeményedett az arca.

A folyosó megtelt árnyakkal. (Be kéne már csukni azt a nyomorult ajtót!) Valaki behajolt. Egy pillanatra láttam a szobaasszony fehér kötényét a kulcsokkal.

– A Rózsáné az éjjeli szobaasszony. A Hotel Adriából jött át.

– Ez nem a Hotel Adria. (Elutasító hang.)

Rendben van, lehet, hogy az Adria egy zughotel, egy garni, de ott azért mindig becsukták az ajtót. Itt meg talán nincs is ajtó.

Csakugyan! Ebben a szállodában egyáltalán nincs ajtó!

– Teasüteményt veszünk! Édes és sós teasüteményt. Ebben maga nagy mester… az ilyen vásárlásokban.

– Ha arra gondol, hogy a presszóslányok…

– Arra! Arra!

Nevetett, mint egy utcakölyök. Én meg csak a fejemet ingattam.

– Már nincsenek ott, akiket ismertem. Mind elmentek a lányok.

Az utcán kissé elszakadtunk egymástól. Váratlanul belekeveredtünk egy tömegbe. Hangversenyről jöhettek. Zsóka sietett. Alig tudtam követni. Meglehetősen lemaradtam.

Hogy fut… hogy tud futni! Valósággal elsiklik az arcok és vállak között. Közben nevetett, hangtalanul, hátracsuklott fejjel. Odafordult valakihez. Beszélget futás közben. Felém mutatott. És többen is felém fordultak.

– Az unokabátyja!

Ugyan már, mi ez?! Én mint az unokabátyja? Beadta nekik. Alaposan lóvá tette őket.

Megilletődve néztek. Mégis, a művésznő unokabátyja!

Különben, mintha a szállodából is lejöttek volna. A szálloda vendégei kitódultak az utcára. Eddig odafent üldögéltek a szobájukban, most pedig… De hát mit akarnak? Nyomon követik Zsókát? Attól félnek, hogy talán nem megy vissza a szállodába?

És ha tényleg nem megy vissza? Ha ezt az egészet csak azért találta ki, hogy…

Beugratott! Hát persze hogy már megint beugratott!

Egyszerre csak mellettem állt. Mintha egy pillanatra se szakadtunk volna el egymástól.

– Tejszínt is veszünk. Valaki csak szereti a tejszínt.

– Valaki csak szereti… – Az arcát figyeltem. Előbukkan-e az a csúfondáros mosoly? De nem, az arc komoly maradt. Szinte gondterhelt.

– Az kávéra is jó.

– Kávéra is, igen. – És még mindig csak az arcát figyeltem.

A többiek hátrébb húzódtak. Kis csoportokba verődtek. Egy férfi a büfében, szendviccsel a kezében, a kirakatüveghez nyomult. A szálloda vendégei a járdaszéli fákhoz húzódtak.

Zsóka megfogta a kezemet.

– A Pannóniában kapni a legfinomabb tejszínt.

A Pannóniában talán egyáltalán nem is kapni tejszínt. Nincs is árusítás, a Pannónia teraszán írók, festők, szobrászok üldögélnek. Mégpedig olyanok, akik már vitték valamire. Képviselők társaságában üldögélnek. Kossuthról beszélgetnek, Kossuth utolsó éveiről Turinban…

– …a végrendeletről.

– Mi baja van? – Zsóka rám bámult. – Miféle végrendelet?

– Nem, semmi… csak, tudja, a terasz…

Közben már elindultunk, és Zsóka valahogy megint előttem…

– Miféle terasz?

– Olyan előkelő vendégek üldögélnek a Pannónia teraszán… személyiségek!

– Nahát, én aztán igazán nem akarok közéjük ülni!

Senki se üldögélt a teraszon. A székek két oldalról ráborulva az asztalokra. Az egyik asztalról félig lecsúszott a terítő. Zsóka odament, és megigazította.

– Mondja, hozott üveget?

– Üveget?!

– Hát a tejszínnek. Vagy legalább egy poharat.

– Nem, azt hiszem, nincs nálam pohár.

– Nem baj, azért majd elintézem valahogy.

Bent a konyhában.

Márványpult fehér vonala az éjszakai sötétségben. Valahonnan nagyon messziről, a sötétség mélyéből egy fehér köpenyes lány jött elő. A haja fehér kendővel bekötve.

Főpincér támaszkodott a pulthoz. Cigarettázott. Figyelmesen nézte Zsókát.

– Ó, művésznő, tessék csak! Ide nem lehet elég későn jönni. – Fáradtan elmosolyodott. – Mi mindig készen állunk.

– De mostanában elkerül bennünket. – A lány ráhajolt a pultra. Előredőlt. – Megbántottuk valamivel?

– Butaságokat beszélsz – mondta a főpincér. Majd Zsóka felé. – Teasütemény? Ha megengedi, magam hozom ki.

A lány még mindig úgy maradt, előredőlve, mint aki válaszra vár. Közben még előkerült néhány fehérköpenyes.

– Ha lenne egy pohár a tejszínnek!

– Ó, egy pohár! – suttogta a lány.

Valaki csöndesen fölnevetett.

– Az aztán nem gond!

Végigszállt a nevetés a konyhán.

– Egy pohár! Egy pohár!

Egyszerre csak ott álltam üvegpohárral a kezemben.

– Miért vág olyan rémült arcot? – kérdezte Zsóka. – Azért ennyire nem kell megrémülni egy pohártól.

A fehérköpenyesek még mindig nevettek. De most már rajtam.

Egyszerre csönd lett. A konyhalányok eltűntek, mintha valaki szólította volna őket.

Zsóka meg azt mondta.

– Utánanézek annak a teasüteménynek.

Otthagyott a pultnál. Magamra maradtam az üvegpohárral.

Most az étteremben is csönd van és sötét. Legfeljebb csak a nagy, fehér cserépkályha világít.

Az étteremben egyszer pisztolypárbajt vívtak. Két képviselő párbajozott. Félretolták a vacsoraasztalokat. Felálltak szemben egymással. Felemelt pisztolyok. Sötét pisztolycsövek. Egyvalaki ott maradt karosszékében, a kályha mellett. A Nagy Kán. Észre se vette a két egymásra meredő pisztolycsövet. Kétoldalt lecsüngő hatalmas bajuszával, bojtos sapkájában mereven ült a karosszékében. Kávéját kortyolgatta.

– A Nagy Kán.

A konyhalány megint felbukkant a pult másik oldalán. Eltűnődve nézett.

– Nem tudom, kiről beszél.

– Kossuth Lajos barátja.

– Kossuth Lajos…

– A magyar kormányzó. Magyarország kormányzója. – Elhallgattam. Összeszorult a torkom. Ki tudja, miért, sírás fojtogatott. Majd alig hallhatóan. – A Nagy Kán volt a legfőbb bizalmasa. A végrendeletét is rábízta.

– Alig ismerek valakit a vendégek közül. – Elmosolyodott. – Tudja, én ritkán jutok oda be. – Az étterem felé intett.

Egy darabig hallgattunk. A poharat forgattam. És megint csak kibukott belőlem.

– Magyarország…

Szakácsok vonultak el a lány mögött magas tetejű fövegben. Apró termetű kukta futott utánuk ezüstkancsóval.

– Az öcsém… itt kuktáskodik.

– Az apja pedig főszakács, ő maga a séf!

– Nem, nem, hogy képzeli! – Mintha megbántottam volna. De aztán megint közel hajolt. – Nem lenne szabad, hogy itt hagyjam az öcsémet. Pofozzák.

– Hát akkor el kéne vinni innen!

– De hová? azt mondja meg! – Vállat vont. – A kuktákat mindenhol pofozzák. És nemcsak a kuktákat.

Már majdnem megkérdeztem: magát is? De inkább hallgattam. Ő pedig megérintette a poharat a kezemben.

– Adjak bele tejszínt?

Visszajött a fizetőpincér. Most is cigarettázott, rövid, ideges szippantásokkal. Aggodalmasan nézett rám. Aggodalmasan és zavartan.

– Az ismerőse elment.

– Az ismerősöm?

Feléje fordultam pohárral a kezemben. Tulajdonképpen csak a pohár forgott.

– De hiszen maga után ment… az aprósütemény miatt.

– Aprósütemény… ugyan! – Elhajította a cigarettáját. Legszívesebben eliszkolt volna, de mozdulni se tudott.

Én se tudtam megmozdulni.

Az ismerősöm elment…

A márványpult egyre jobban kiemelkedett a sötétből. Egy kis tálkát lehetett látni citromszeletekkel. Kis dobozkát szalvétákkal. Egymásra tűzött blokkokat. Apró kis kártyákat. Régi vendégek üzeneteit.

A pult mellett, a falon fagylaltostábla. De a tábla nem fagylaltot hirdetett. Zsoltárt.

 

Tebenned bíztunk eleitől fogva. Uram, téged tartottunk hajlékunknak.

 

– Fester Burg ist unser Gott! – szólt a főpincér.

– Miért mondja németül? – És mert nem felelt, újra megkérdeztem. – Miért mondja németül? Mit akar ezzel?

Mire ő gúnyos fölénnyel.

– Ezen talán azért még nem veszünk össze.

– De mégis… ezen a helyen… németül!

– Ne hagyja magát! – sziszegte a konyhalány váratlan dühvel. – Ez is csak egy kuktapofozó!

A főpincér úgy állt, felemelt fejjel, mintha végig akarná énekelni a zsoltárt. Hogy az egész hajnali étterem beleremegjen a Fester Burgba. Aztán megint csak azt mondta:

– Az ismerőse elment.

Kinyílt egy oldalajtó.

Az üres hajnali kávéház. Asztalok és székek. Kezek kapaszkodtak az asztalokba. Ujjak. Vékonyabb és vastagabb ujjak. Némelyik alig észrevehetően remegett.

Egy pincér járkált az asztalok között. Sorra lefejtette az ujjakat a terítőről. Gondosan, szinte gyöngéden.

Két kezem görcsösen tapadt a pohárra. Az ujjaim ráfonódtak.

Mindjárt idejön a pincér, és az én ujjaimat is lefejti a pohárról. De nem, észre se vett. Egyáltalán nem is törődött a konyhával. A székeket igazgatta.

A konyhalány felém hajolt.

– Azért adjak bele tejszínt?

Csak a fejemmel intettem, hogy nem, most már nem…

Letettem a poharat a pultra.

Egy hosszú fülű kutya ült velem szemben roskatag előkelőséggel. Figyelmesen nézett. Ki tudja, mióta ülhettünk így! Lassan előrehajolt. Egyik kezét vállamra tette. Mélységes részvéttel nézett. Könnytől remegett a tekintete.

A lepedő lassan leereszkedett, ahogy az ágyra dobtam. Lassú lebegéssel, mintha szédületes magasságból hullott volna le.

Zsóka mozdulatlanul feküdt az ágyon, keze összekulcsolva a mellén. Szeme félig lehunyva. Enyhén hullámzott az arca. Rázta a visszafojtott nevetés.

– Lefekvéshez készülődünk, uram?

A lepedő ráborult az ágyra. Beborította.

Egy mozdulattal lerántottam. Sértődötten hullott az ágy mellé. Az üres ágy mellé.

Zsóka mintha ott kuporogna felhúzott térddel.

Senki se volt a lepedő alatt.

A könyvszekrény felől jött a hang.

– Bújócskázzunk! Nincs kedve bújócskát játszani? Vagy már nagyon álmos? Ó szegénykém, nagyon, nagyon álmos!

Ágyamban forgolódtam, azzal a lehetetlenül gyűrött takaróval. Felhúztam az államig, lehúztam a talpamig. Mereven, kinyújtózva feküdtem, lehunyt szemmel.

Hirtelen felültem.

A szomszéd szoba ajtaja félig behajtva. Fény szűrődött ki. Én hagytam égve a villanyt? Vagy van ott valaki?

Egy előrehajló nyak vékony vonala. Valaki varrogat abban a szobában. A térdén egy ing, vagy tudom is én… Varródoboz az asztalon. Beült abba a szobába, és varr. A lámpa felé tartja a tűt, ahogy befűzi a cérnát. Levegőbe fut a mozdulat, újra és újra próbálkozik. Vaksin megcélozza a tűt. Körülötte elhullott fércdarabok, cérnaszálak. Ugyan ki lehet?

A takarómba kapaszkodva félig lecsúsztam az ágyról. Mintha így akarnék átszólni.

Megint kezdődött a tánc a takaróval.

Magammal hurcoltam a fal felé. Aztán megint vissza a másik oldalra. A lábam köré tekeredett. Majd megint felcsúszott. Egyszerre csak eltűnt. Mintha valaki lerántotta volna rólam. Utána akartam nyúlni. Mozdulni se tudtam. Bénultan feküdtem.

Kinyíltak az ajtók a lakásban. Huzat vágott végig rajtam.

Megborzongtam. Fázni kezdtem. Még mindig nem tudtam megmozdulni. Aztán mégiscsak felemeltem a fejemet.

Odaát a másik szobában még mindig égett a villany. Egy nő felemelkedett az asztal mellől. Varródobozzal a kezében elindult felém. A villany váratlanul kialudt. Ő meg eltűnt a sötétben.

Felültem.

Hideglelős borzongással belebámultam a szobába. A nyitott előszobaajtó mögött a lift rácsa.

Most jönnie kell valakinek. Vagy valakiknek.

Egy darabig vártam.

Hívni kezdtem őket. A halottakat. Egyenként szólítva, név szerint. Egyiket a másik után, szünetet tartva a nevek között.

Dobos Gyula!

Lakner Sári!

Ruisz Rezső!

Keleti Éva!

Péter Magda!

Végignyúltam az ágyon, és megint csak vártam.

Az ajtók nyitva. Semmi se mozdult. Senki se lépett elő a sötétségből.

Még várnom kell. Még nem indulnak. Különben is annyira meglepődtek. Ki szólította őket utoljára? Ki hívta őket?

Lehet, hogy megrémültek? Éppen attól, hogy szólítják őket. Mindegy. Most már elő kell hogy jöjjenek.

Újra hívtam őket. Újra elhangzottak a nevek.

Dobos Gyula!

Lakner Sári!

Ruisz Rezső!

Keleti Éva!

Péter Magda!

Ahogy az utolsó név is elhangzott, csönd lett.

Hirtelen felültem.

Ezek élnek! De hiszen ezek még élnek!

Az ágy közepén kuporogtam, döbbent sértődöttséggel. Még mindig nem múlt el a hidegrázás. A takaró után nyúltam, hogy beburkoljam magam. Közben a másik szoba felé bámultam. De ott már nem gyulladt fel a villany.

Honnan került elő ez a fénykép? Valaki a kezembe csúsztatta? Vagy már régen itt hevert valahol az ágyon, a párnák között?

Egy csapat lány a tó körül. Valamilyen tó a hegyek között. A lányok körülállják. Nézik, hogy gőzölög. Valóságos gőzoszlopok törnek föl belőle. Ők meg összedugják a fejüket. Vagy inkább mintha az állukat préselnék egymáshoz.

Színinövendékek.

Színinövendékek egy osztálykiránduláson. Búcsú az évzáró ünnepély után. Most még együtt vannak. Fekete Sári, Takács Margit, Benyovszky Ildikó, Sárosi Andrea, Oszkár Gizi. Szétszedik az osztályt. Ki a Nemzeti Színházhoz kerül, ki a Víghez, vagy éppen vidékre. De most még együtt vannak. Kijöttek ide, a hegyek közé, ehhez a tóhoz. Fekete Sári, Takács Margit, Benyovszky Ildikó, Sárosi Andrea, Oszkár Gizi…

Péter Magda!

De hát Péter Magda matematikus! Szigorú és mégis jóságos arc, középen kettéválasztott, barna haj. Megbocsátó tekintet. Hogy került a színinövendékek közé? Sose akart színésznő lenni. Esze ágába se jutott ilyesmi. Matematikus zseni. Miért jött velük ehhez a tóhoz?

Talán valamilyen színdarabból előadtak néhány jelenetet. Elmondtak néhány verset. Énekeltek.

– Táncoljunk?

– Nem, ne táncoljunk. Csak álljunk körbe, és fogjuk meg egymás kezét.

És aztán nem is engedték el egymás kezét.

Mögöttük járkáltam. A tó körül köröztem. Olykor ingerülten megálltam. Talán mégiscsak észreveszik, hogy itt vagyok! Hát arra várhattam!

Kiabálni kezdtem ostobán hadonászva.

– Menjetek innen! Meddig akartok még itt maradni! Elment az eszetek?!

Meg se hallották. Álltak, egymás kezét fogva a ködszerűen kavargó füstben.

Legalább Péter Magdát kéne kiráncigálni onnan! Hiszen őt várják otthon… a bátyja meg az édesanyja.

– Magda! Péter Magda!

Nem jött válasz. Egy darabig még kiabáltam, aztán egyszerűen nem volt már hangom. Lekuporodtam a földre.

Besötétedett.

Nem lehetett látni a lányokat. Eltűntek az arcok. Mindent elnyeltek a fehéren gomolygó gőzoszlopok. Forrt, füstölgött a tó.

Egy nő felém fordult a társaságban.

– Álljon a zenekar élére! Vegye kezébe a karmesteri pálcát, és álljon a zenekar élére!

Mit mondhattam volna ennek a kedves teremtésnek?

Csak tudnám, honnan kerítsek egy karmesteri pálcát! Csak azt az egyet tudnám!

Valamikor, igen… Azok a hangversenyek a Szigeten meg az Állatkertben… Érdekes, én mindig szabadtéri dirigens voltam.

Egy tűzvész után azon a jótékonysági hangversenyen. Amikor a Nagyfuvaros utca leégett… Még el se oltották a tüzet, és én már ott álltam a zenekar élén felemelt pálcával.

Beethoven: Coriolanus nyitány.

De hát azóta…

Írjak Komarniczky Tamásnak? Biztosan küldene nekem egy pálcát.

Előbb azért körülnézek egy kicsit. Mégse szívesen kérek ilyesmit.

Bent álltam a kamrában, pókhálós üvegek, ócska partvisok között.

Itt kell lennie valahol.

Lent álltam a kapualjban. Zöldesszürke kártya a lakók névjegyzéke alatt.

Tisztelt Fogyasztók!

Felhívjuk figyelmüket, hogy augusztus hó hetedikén javítási munkálatok miatt az áramszolgáltatás szünetel.

Többször is elolvastam: Tisztelt Fogyasztók…

Rámeredtem a kártyára.

Ez a szöveg el kell hogy tűnjön! Más szöveg kell hogy megjelenjen! Valami egészen más. Egy színdarab hirdetése. Felül a cím, nagybetűkkel, alatta az író, a rendező, majd a szereposztás, a plakát alján pedig a kosztüm- és a díszlettervező…

A hirdetés! A plakát!

A darabom plakátja!

Egyelőre még csak kapualjakban függesztették ki. A nyilvános főpróba után természetesen más lesz a helyzet. Öles plakátok jelennek meg az utcán. A darab címe, írója… De addig csak itt, a kapualjban. A lépcsőfordulóban. Néhány emeleten… A liftben. Jó ötlet, kiváló ötlet. A liftben önkéntelenül is elolvassák. Többször is elolvassák, amíg felérnek a hatodikra. Beléjük rögződik. Beléjük kell hogy rögződjön! A darab címe, az író…

Köhögés a hátam mögött. Köhögés és csoszogás. Egy talp sikálta a kapualj kövét.

Megfordultam.

Felsorakozva álltak a falnál. A menyasszony, a vőlegény és a többiek. A násznép. A menyasszony fehér ruhában, koszorúval a fején, virágcsokorral a karjában. A vőlegény nevetségesen szűk, fekete ruhájában, kesztyűjébe kapaszkodva. Méltatlan ahhoz a magas, szőke lányhoz. Kapualji vőlegény. Még csak nászút se lesz. Nem is mennek sehová. A házikápolnából jöttek, és most ittmaradnak.

A menyasszony tekintete lángolt, a bőre ragyogott. Odaléptem hozzá.

– Utaznia kéne! Hajóval, vonaton vagy még inkább repülővel.

Elmosolyodott.

– De hát maga se utazik. – Kedvesen biccentgetve megismételte. – Se hajóval, se vonaton, se repülőgépen.

– Nem, én nem…

Egy darabig így álltunk egymással szemben. Kivettem a csokrot a kezéből. Végigszórtam a virágokat a kapualjban.

A násznép dermedten egy vonalban. Valaki felsírt. (Talán az anya.) Valaki dühösen felnevetett. (Talán a vőlegény.) Szólni nem szólt senki.

A menyasszony még mindig mosolygott. És csak nézte, hogy szórom szét a virágot a kapualj kövén.

Beszóltam a pince résnyire nyitott vasajtaján.

– Béla!

Odabent csönd. Mintha nem is hallotta volna. De én tudtam, hogy ott kuporog valahol a sarokban. Fölhúzott térddel, arcát ráhajtja a térdére. Ezek az ő csendes órái. A magány, az elmélkedés órái. Tűnődik. Előkészíti magában a következő darabot. Nem az enyémet, nem, nem!

– Vagy lehet, hogy mégis? Talán végre mégiscsak rászántad magad, hogy velem is foglalkozz egy kicsit?

Halk nevetés. Vagy csak egy üres doboz gurult lefelé a pincelépcsőn.

Megdöngettem az ajtót.

– Van egy ötletem! Egy tippem! Béla, hallod? Mi lenne, ha egy-két zeneszámot beszúrnánk a darabba? Na, mit szólsz? Mi a véleményed?

(Csönd.)

– Nem éppen zenés játékra gondolok. Csak egy kis hangulati aláfestés. Olyan koszos, pimasz utcazene.

(Csönd.)

– Ide figyelj! Már találtam is zeneszerzőt. Nem érdekel a neve? Nem is vagy rá kíváncsi?

(Csönd.)

– Budai-Brenner! Nem nagy név. Nem egy nagyágyú. De azt hiszem, ő a mi emberünk. Egy gyerekhangjátékhoz írt zenét. Kis Pék Peti kalandjai. Azt hiszem, ez volt a címe. Talán egy hónapja mehetett a rádióban. Egy vagy két hónapja. Nem hallottad véletlenül?

Kitártam a vasajtót. Leordítottam a mélybe.

– Nem hallottad a Kis Pék Petit?!

Szakadt az eső. Szürke, kedvetlen, lépcsőházi eső. A rozsdás, repedezett csövekből, a málladozó falakból.

Iszapos, fekete víz zúdult ki a pincéből. Gorombán félrelökte az ajtót. Fadarabokat sodort, szétázott rongyokat, szakadt kosarat, egy félkarú babát.

Zsóka az ajtó mögött. Egyik cipője lecsúszott a lábáról. Utánakapott, de a cipő már beesett a vízbe. Megperdült az örvényben, aztán elúszott a többi hulladékkal.

Ő meg úgy féllábon ugrált. Egyik kezével a talpát fogta, a másikkal megpróbálta elkapni az ajtó élét. Sehogy se sikerült. Talpával a kezében pörgött, forgott abban a sötét vízben.

Kivettem egy inget a szekrényből. A tenyeremre fektettem, és csak néztem. Krémszínű ing, sötétbarna csíkokkal.

Hogy került ide? Soha nem viselek csíkos inget. Hányingert kapok tőle. Fehér ing, esetleg kék, a sárgának egy sötétebb árnyalata. De csíkos! Nem, ez nem az enyém. Hát akkor?

Az inget ráfektettem a karosszékre. Nyaka hátrahanyatlott, két karja lelógott. Mélységesen megsértődött, ahogy úgy ült. Bánom is én! Még kijjebb is rakhatom. Az előszobába, a konyhába, úgy bizony. Lehajítom az emeletről.

A gang rácsánál álltam, karomon az inggel. Mélyen kihajoltam a rácson, ahogy ledobtam.

Széttárta a karját, mintha vissza akarna repülni a lakásba.

Nem, nem, uram, csak tessék lefelé!

Belepofoztam.

Egy darabig még a rács előtt lebegett. Lassan, nagyon lassan megfordult a levegőben. Levetette magát.

Utánahajoltam.

Megpillantottam azt az arcot. Azt a gondosan borotvált arcot, ahogy fölfelé bámul. Az igazgató odalent a mélyben. Az ing csak repült, repült feléje. Ő meg egyszerűen nem akart arrébb lépni. Mintha várta volna az inget. Közben felém intett.

– A másodpéldány!

Beleragadtam a rácsba. De csak egy pillanatig.

Bent álltam az előszobában, szorosan az ajtóhoz tapadva.

Hát eljött! Otthagyta a színházat, és eljött a másodpéldányért. Mit akar ezzel? Az indigót akarja látni? Az indigó nyomát a papíron? Már több levelet írt. Sürgönyt küldött. A dramaturgjával üzent. És most eljött. Egyelőre odalent áll, és vár. El se tudja képzelni, hogy nem vágtatok le a másodpéldánnyal. Márpedig téved… nagyon is téved!

Egy árny vetődött az üvegablakra. Az előszoba elsötétedett.

Ő az, igen.

Egy darabig odalent álldogált. Aztán szép lassan elindult fölfelé. Nem csöngetett a liftért. Minek? Egy-egy lépcsőfordulónál megállt. Kifújta magát. Elolvasta a névtáblát. Atlasz Miklós. Jó név. Atmoszferikus. Tovább ballagott fölfelé, ráérősen, hátrakulcsolt kézzel. És most itt áll, az ajtó előtt.

Szinte négykézláb csúsztam hátrafelé. Nem szabad hogy észrevegyen! Odabent asztalhoz ülök, és írok. Írás közben nem zavarhat. Ő is tudja, hogy írás közben nem lehet zavarni.

Előttem az üres asztal. Sehol egy ceruza, egy cetli.

Ráhajoltam az asztalra. A kezem úgy mozgott, mintha írna.

Végigfeküdtem a díványon. Lehunytam a szememet.

Az alvóhoz senki se szólhat. Az alvót nem lehet felverni. Az alvót tisztelni kell. És ő ezt éppen olyan jól tudja, mint én.

Nesztelenül nyílt a szoba ajtaja.

Nem néztem fel. Nem szabad felnéznem! De így is tudtam, hogy ott áll az ajtóban.

Talán visszahúzódik. Lehet, hogy visszahúzódik.

Beljebb jött. Kissé tétován forgolódott a szobában. Megigazított egy széket. A kopottas falat nézte.

– Ráférne már a festés. (Elindult a dívány felé.) Egyáltalán, át kéne már pofozni egy kicsit ezt a lakást.

Leült az íróasztalhoz, fejét tenyerébe hajtotta.

– Lerobbant lakás. Miért nem szóltál, hogy így állsz?

(Mintha aludnék!)

Kinézett az ablakon. Fölcsillant a tekintete.

– Ez a fa az ablak előtt! Hát ez valami nagyszerű!

Félig felemelkedett. Mintha közelebbről is meg akarna ismerkedni azzal a fával.

Én még mindig a díványon, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. De mégis láttam, ahogy visszaült az asztalhoz. Hátradőlt a széken. Lábát keresztbe vetve mosolygott. Elnéző, megbocsátó mosollyal.

Megint csak elkezdte sétáját a szobában. Megállt egy kép előtt.

– Az édesanyád?

Eltűnt az előszobában.

Visszatért.

– Kis lakás, de olyan otthonos. És ha még zongora is lenne! Szívesen zongoráznék egy kis Schumannt.

A könyvespolc előtt.

– Nincs valami sok könyved, nem lehet mondani. Lexikonokkal hogy állsz? Megvan a nagy Brehmed?

Fölém hajolt.

– Meg kell néznem valamit a nagy Brehmben!

Egy darabig mellettem állt. Visszahúzódott. Csak a hangját lehetett hallani a szoba mélyéből.

– Ne gyerekeskedj! Miért gyerekeskedsz?

Bent ültem a súgólyukban. Aprócska ernyős lámpa világított fölöttem.

A színpad sötétben. Akárcsak a nézőtér. Csillámló kis fények, fénypontok a súgólyuk alatt. Mintha a nézőtér lesüllyedt volna a mélybe. Valahova a padló alá. Egy pillanatra még az arcokat is láttam. Egy nőt, ahogy lusta mozdulattal fölemeli a legyezőjét. Csakhogy nem nagyon törődtem én a nézőkkel.

A szövegkönyv! Hol a szövegkönyv?!

Teljesen elkeveredett az újságok, levelek, folyóiratok között. Igen, valósággal elborítottak azok az ócska újságok. Na persze! Ha valaki elmegy előttem, egyszerűen behajítja az újságját. Megáll, átfutja a lapot, aztán fogja, és behajítja a súgólyukba! Mi ez? Szeméttelep?! Így aztán igazán semmin se csodálkozhatunk.

De hát az előbb még itt volt az ölemben az az átkozott szövegkönyv! Még dühöngtem is, hogy milyen gyalázatos a gépelés. Egyes sorok teljesen elcsúsztak. És az egész meglehetősen olvashatatlan. Másodpéldányt kaptam. Vagy éppen harmadpéldányt. Ki törődik vele, hogy tönkremegy a szemem?! Kit érdekel?!

Hova a fenébe keveredett? Az nem lehet, hogy így eltűnjön! Egy turflap. Remek. Talán adjam fel a színpadra a turflapot? Ez se rossz. Házassági hirdetések.

A házassági hirdetéseket böngészgettem. Valósággal elmerültem a házassági hirdetésekben. Feltűnően jó megjelenésűnek mondott harmincöt év körüli tanárnő…

Jó megjelenésűnek mondott! El tudom képzelni!

Összerezzentem.

A lapok kicsúsztak az ölemből.

Valaki állt előttem a színpadon. A homályban is láttam, ahogy ott áll előttem, és a térdét rázza. Ingerülten rázza a térdét. Élesre vasalt nadrág, azzal a türelmetlenül ugráló térddel. Mi lesz, édesapám?! Mi lesz a szöveggel?!

Lenyúltam a mélybe. Ott kell lennie a könyvnek. Közben a vállammal meglöktem a kislámpát. Minden sötétbe borult. Mélyen behúzódtam a repedésbe. Jobb, ha föl se nézek. Ha beásom magam az újságok, folyóiratok tömegébe.

Mégiscsak félresöpörtem a lapokat. Fölnéztem.

Mintha többen állnának a színpadon. Úgy látszik, mindenki betódult. Talán még a díszletezők is. Csakhogy ez már üzemi baleset. A lámpa… igen, a lámpa felborult. Engem azért aztán igazán nem lehet felelőssé tenni. Nem engem terhel a felelősség. Csakis engem terhel!

Ott állnak a színpadon. Várják, hogy előmásszak, és bocsánatot kérjek. Legalább a kezemet kéne kidugni. Ráfektetni a padlóra. Valaki rálép, és ezzel minden el van intézve.

Semmi sincs elintézve.

Még csak aztán jön a felelősségre vonás. Jobb nyugton maradni, ameddig csak lehet. De ezzel még jobban felingerelem őket. Kirángatnak. Vagy valamilyen bottal kipiszkálnak, és akkor kezdődik a haddelhadd!

Még az igazgatótól kell a legkevésbé tartanom. Ő mindig megértő volt. Megértést tanúsított. Ez persze más eset. Vannak bizonyos mentő körülmények, de akkor is… Romba döntöttem az előadást.

A színház fényei kialudtak. Mindenki elment. Elő is bújhatnék. Hohó! Azért csak várjunk!

A fölhúzott térdemre hajtottam a fejemet. Begubóztam, és vártam.

Körülöttem csönd. De ez már valahogy nem a színház csöndje.

Egy szoba csöndje. A bútoroké. Lehet, hogy nincs is senki a szobában. De az is lehet, hogy… Mindenesetre meg se moccanok.

Ki tudja! Talán mindjárt körbeállnak, és elkezdik énekelni:

 

Egér, egér, ki a házból, most jöttem a kávéházból!

 

Csakhogy arra aztán várhatnak! Nálam nem sokra mennek egy ilyen bárgyú kis csalogatóval.

Valaki járkált a szobában.

Összehúzom magam. Kuporgok. Összezsugorodva a zsugorban.

Valaki csöndesen felnevetett, és felém lökött egy karosszéket. A karosszék lassan görgött át a sötét szobán. Lassan és fenyegetően.

Közben az a csöndes nevetés.

A kórházi ágyon ültem, felhúzott térddel. Vonalakat húzogattam egy papírlapra. A papírlap egy könyv hátán, de még így is többször elcsúszott. A térdem is elfáradt, úgyhogy le kellett engedni.

A levegőbe húzogattam a vonalakat. Függőlegeseket meg vízszinteseket. Váratlanul egy hullámvonalat. Majd, mintha egy aláírást utánoznék.

Különféle jeleket írtam szédületes gyorsasággal. Egyiket a másik után. Hirtelen elakadtam.

Csíkos ruhás betegek az ágyam körül. Szótlanul néztek.

Beleleheltem a levegőbe. Mindazt letöröltem, amit írtam. És most már csak belebámultam az üres levegőbe.

A betegek egy darabig még az ágyam körül ácsorogtak.

Csalódottan elkullogtak. Lefeküdtek, köhécseltek, a takarójukat húzogatták.

Felültem az ágyban. A paplan félig lecsúszott. Nem törődtem vele. Könnyű reggeli vidámság kapott el.

Megjött a szerződés a Süddeutsches Theatertől!

Milyen képet vágnak majd odabent, ha megtudják! Az igazgató, Béla meg a többiek. Akik örökké csak húzzák, halasztják a bemutatót. Tessék, itt az eredmény! Ez lett a vége! A Süddeutsches megszagolta, hogy mi van ebben a darabban. Azon nyomban lekötötte. És a premierrel se késlekedik, ó, nem! Ők aztán hatalmas tempót diktálnak. Kijelölik a rendezőt, elkezdődik a szereposztás. Egyébként már van rendező. Nem vitás, hogy éppen a rendező egyéniség figyelt fel a darabra. (Egyéniség, igenis!) Fölrohant a Süddeutsches igazgatójához, előadta tervét, és már itt is a szerződés.

Csak le kell menni érte a postaszekrényhez.

A szerződésen az igazgató kézjegye. Én pedig ellenjegyzem.

Ellenjegyzem! Ellenjegyzem!

Ne vesztegessük az időt. Még ma visszaküldöm a szerződést. Megindulnak a tárgyalások. Nem tudok valami jól németül. Pedig egy időben különnémetre is jártam. Beirattak különnémetre. A Tante Lehrerinhez.

Bekukkantottam a konyhába. Mint aki szökésre készül, de azért még visszanéz.

Vége a reggeliknek. Azoknak a kedves, meghitt reggeliknek a konyhában. Tea, vajas pirítós, sajt. Közben kibámulok az emeletre. A szemben levő háztetőre. A teát kortyolgatom, a kanállal megkocogtatom a csészét.

Ettől egyelőre el kell búcsúznom.

Berlinbe költözöm a bemutató idejére. A Hotel Adlonba. Az Adlonban laknak a drámaírók.

Azért Bélát magammal viszem. Hiszen ő mindig harcolt a darabomért. Különben az igazgató se ellenezte. Még előleget is adott. Igazán nem lehet mondani, hogy szűkmarkú lett volna. Csak hát valahol mégis elakadt ez az egész… És miért sürgették mindig a másodpéldányt? Mit akarhattak vele?

Levágtattam a lépcsőn.

A Süddeutsches még csak a kezdet. Aztán jön a többi.

Hohó! Azért itt valami nincs rendben. Bécsnek kellett volna először jelentkeznie. Mindenki tudja, hogy Bécs az első állomás. Igenis, Bécs! De hát akkor hogy történhetett? Elaludtak? Akárhogy is, a Süddeutsches megelőzte őket. Elhalászta az orruk elől a darabot. Most már meg kell várniuk a német bemutatót. Nagy blama. Maguknak köszönhetik.

Nagyágyúkat vonultatok fel a szereposztásnál. Anton Edthoffert kell szerződtetni. És persze Darvas Lilit. Mindenekelőtt Darvas Lilit.

Ugyan! Mit akarok én velük? Régen elhagyták már a színpadot. Búcsút mondtak mindennek. Darvas Lili és Anton Edthoffer. A bécsi komikusok is eltűntek. Gisella Werbezirk, Fritz Grünbaum… Ki emlékszik már a bécsi iskolára?

Neveket mormoltam lefelé a lépcsőn. Szinte hangtalanul, de mégis büszkén. Igen, én még emlékszem. Még azt is tudom, hogy Fritz Grünbaum egy birodalmi marsallal is szembe mert szállni. Kigúnyolta a nyílt színen. Úgy ám! A nyílt színen!

Csöndesen röhécseltem.

Egyszerre csak kimondtam egy nevet.

– Zsóka!

Beleborzongtam. Mit akarok ezzel? Hiszen Zsóka már nem jöhet velem. Sehova se vihetem magammal. Elhagyta a színházat. A lakását is elhagyta. Hova tűnt? Kinél húzódott meg?

Belekapaszkodtam a lift rácsába. Vártam, hogy Zsóka fölszalad a lépcsőn, nevetve, fodros szélű kötényben. Felmerül az arca azzal a kedves, gúnyos mosollyal.

– Siessen, uram! Fontos távirat várja!

És én siettem.

Levélszekrények odalent a földszinten, a pincelejárat mellett. Bádogszürke levélszekrények névtáblával. Csakhogy az én névtáblámat letépték. Ki tehette? Egy haragosom. Haragosom van a házban.

A kulcs után kutattam a zsebemben. A pizsama zsebében. Így jöttem le, pizsamában. Ha valaki meglát… Ugyan! Egy pillanat az egész! Kiveszem az iratot, és máris…

A fűtő jött fel a pincéből. Üres zsákot húzott maga után. Megállt mellettem. Nézte, ahogy a kulccsal kotorászok a zárban.

– Mándy úr… nem akar egy csésze teát?

Megfordultam, kezemben a kulccsal.

– Csak nem gondolja, hogy itt teázok?! Hogy ide járok teázni?

Vállat vont, és továbbment a zsákjával.

Előttem a levélszekrény nyitott ajtaja.

Odabent semmi. Se levél, se levelezőlap. Még csak egy reklámcédula sem.

Belenyúltam abba a sötét semmibe.

Üres… üres… üres… Maga a semmi. A sötét semmi.

Felháborodás fogott el. Vad, keserű felháborodás. Mindenféléket kiabáltam. De tulajdonképpen mindig csak ugyanazt.

– Köszönöm, uraim! Ha nem, hát nem! Nichts! Nichts!

De a kezem nem tudott belenyugodni. Az ujjaim odabent matattak a bádogkamrában. Az oldalát kaparták. Az apró kis lyukakat a zárnál. Talán mégiscsak akad ott valami! Egy boríték letépett sarka vagy ilyesmi.

A szekrény ajtaja magától becsukódott. A kezem bent maradt.

Néztem, hogy mozognak odabent az ujjaim. Mozognak és kaparásznak. Aztán csak a mozdulatlan kéz fehér foltja. Vibráló, szürkésfehér folt. Egyre vékonyabb, egyre átlátszóbb.

Valaki kabátot terített a vállamra.

A fűtő állt mögöttem. A kopott, lópokrócszerű kabátot igazgatta rajtam.

Mellette a felesége egy bögre gőzölgő teával.

– Igya csak meg, Mándy úr!

Két szék az udvarban.

A pinceablakból néztem, ahogy ott álldogálnak az udvar közepén. Oly ismerősek! Igen, valahol már láttam ezt a két kopott, öreg széket. De nem ebben az udvarban. Valahol máshol. Akkor is így ácsorogtak egymás mellett. Vártak valamire. Hogy elkezdődjék valami. Ugyan micsoda?

A beszéd!

Hát persze! Beszédet kellett volna tartanom. De miféle beszédet? Hiszen senki se volt abban az udvarban, csak ez a két szék. És mégis…

Beljebb húzódtam a pincébe.

Nem akartam látni őket. Hiszen most már nagyon is jól emlékeztem arra az udvarra.

A szertartás. A szertartás kezdete. Hogy lehozzák a koporsót, és odahelyezik a székek elé. Én meg odalépek, és elmondom a beszédet.

Nem mondtam el semmiféle beszédet!

Kisomfordáltam abból az udvarból. Megléptem.

Ezek meg ott álltak, és vártak.

A pincefalhoz tapadtam. Onnan néztem őket.

Mindjárt elindulnak. Elhagyják az udvart. Lebotorkálnak a lépcsőn kelletlen, öreges recsegéssel.

Rám bukkannak, akárhová is húzódom.

Megtalálták az utcát, az udvart. És most ezt az odút is, ahova éppen azért hurcolkodtam le kevéske holmimmal. De hát hogy is képzeltem ezt az egészet? Nevetséges. Most már csak azt kell megvárni, amíg ők ketten…

Vagy jobb, ha én megyek fel? Még mindig jobb?

A székek kint álltak az udvaron. Kopottan, öregen, türelmesen.

– Egy pillanat!

Felugrottam az asztaltól. A ragacsos ujjaimat rázogattam.

– Hogy összekentem magam! Mindig így összekenem magam!

A lány vállat vont. – Miért kell ebből olyan nagy hűhót csapni?

– Szó sincs róla, de azért beláthatja… Na igen, mégiscsak ki kell mennem a mosdóba.

– Menjen ki a mosdóba.

A lány cigarettára gyújtott. Meglehetősen sértődött képet vágott. De hát mi baja? Egy kicsit összekentem magam a tortaszelettel. Ez mindenkivel megtörténhet. És ilyenkor csak alapos kézmosás segíthet!

Előttem az asztal a tortaszelet romjaival, az üres feketéspoharak.

– Csak éppen kiugrok a mosdóba… egy pillanat, és máris…

A lány ezt már meg se hallotta. Elfordította az arcát. Szótlanul fújta a füstöt.

Mind a két csapot kinyitottam a mosdóban. Zuhogott a víz. A szappan után nyúltam.

Hol a szappan?!

Talán ez az elkenődött, bús folt a mosdó szélén? Ez még csak nem is a szappan nyoma. Inkább egy kézé. Egy szutykos kézé.

Lehetetlen, hogy ne legyen szappan!

A víz zuhogott.

Előrehajoltam a mosdó fölött, mintha bele akarnám vetni magam.

Megpillantottam azt az elnyűtt, enyhén borostás arcot. A tükörben lógott, szelíd szemrehányással. Mintha már nagyon régen várt volna rám.

Közelebb hajoltam hozzá. Felemeltem víztől csöpögő ujjaimat. Feléje intettem.

Az arc! Az én arcom!

Olyan elképesztően furcsa a mosdó fölött, ebben a homályos tükörben. Egyszer itt felejtettem. Valaha régen erre jártam. Beugrottam egy kézmosásra. Az arcom meg itt maradt. Azóta is várt rám. Megvárt engem. Kissé csüggedten, de hűségesen. Milyen nyúzott! Ezek a karikák a szemem alatt! A bőröm meg olyan sárgás.

Hangokat hallottam. Mintha többen állnának mögöttem. Valaki meglökte a vállamat.

Kezek jelentek meg a mosdóban. Furcsa, szétnyíló kagylók. A csapot elzárták, majd megint megnyitották. Arcok hajoltak bele a tükörbe. Türelmetlen, ingerült arcok.

Megint csak az én arcom, ahogy úgy magára maradt. Fonnyadt luftballon.

Az ujjam hegyével lassan felhúztam a szemöldökömet. Ugyanolyan lassan visszaengedtem.

Semmi se változott.

Mit lehet kezdeni egy ilyen arccal? Egyszerűen semmit. Ezzel sehol se lehet megjelenni. Legkevésbé egy színházi bemutatón.

Ez nem egy premier-arc!

Hát nem! Ez aztán nem egy premier-arc! A szerző arca. A drámaíróé. Röhej.

Itt hagyom a mosdóban. Az a legokosabb.

Nem tudtam szabadulni tőle. Néznem kellett.

A csapból ömlött a víz. A szutykos, szürke foltok most már az egész mosdót elöntötték. Körülöttem a földön eldobált, összegyűrt, vizes törülközők.

Megpróbáltam egy mosolyt kicsalni abból az arcból. Reménytelen.

Nem lesz bemutató. Nem tartják meg a bemutatót. Az igazgató mindig is tudta, hogy egy ilyen arcot nem lehet kiengedni a közönség elé. Maga a bukás. Katasztrófa. Ők ezt már régen megbeszélték odabent az irodában. Elintézték egymás közt. Velem nem közölték… tapintatból.

Talán ha egy monoklit nyomnék bele… Monoklit? Ebbe az arcba?! Ugyan, kérem!

Két kézzel kapaszkodtam a mosdó szélébe. Mintha valahol itt keresnék egy premier-arcot.

– Jön már? – hallatszott kintről egy női hang.

A földön csúszkáltam, törülközők és papírgombócok között.

Megcsúszott a kezem egy szappanmaradékon. Üldözni kezdtem a nedves kövön. Elcsípem! El kell hogy csípjem!

Dörömböltek az ajtón.

A női hang a nevemet kiabálta.

 

Odabent álltam, a tükör előtt. Mélyen belehajoltam az arcomba.

Áttetszően sápadt arc a sötét nézőtér fölött. Lassan lebegő, elúszó folt. Talán nem is volt más nézője az előadásnak. Csak az a sápadt arc, ahogy mozdulatlanul úszott a színpad felé.

A cukrászda reggeli csendje.

Csak a kék termet nyitották ki. A zöld és sárga terem függönyei összehúzva.

Egyedül álltam a márványasztalok között. Érezni lehetett az asztalok és székek sértődöttségét. Mit akar itt ez az alak?

Kihúztam magam. Hiszen most nem egy vendég álldogál itt. Egy olyan éppen csak betévedt, közönséges vendég.

Üresek a márványpultok. Még nem rakták ki a süteményeket, tortákat. Senki se állt a kávéfőző gép mögött. Fényüktől megfosztott, kialudt csillárok lógtak a ruhatár fogasain. Mozgás támadt a konyha felől. Már felálltak a cukrászda kisasszonyai, tálcával a kezükben. Ezek a büszke kis hölgyek. Mindjárt megjelennek az asztalok között. Félrevonják a függönyöket. A zöld és sárga terem függönyeit. A kávéfőző nő elfoglalja helyét a gép mögött. Még egy pillanat, és kivonulnak a kisasszonyok. Vagy valami jelre várnak? Hogy valaki szólítsa őket?

Borzongás futott végig rajtam.

Én vagyok az, aki majd szólítja őket. Ma reggel senki más nem adhatja meg a jelt. Én hívom őket elő, mégpedig név szerint. Mindig csak azt, akire éppen szükségem van.

Még várok, még várnom kell.

Az ablakhoz léptem. Félrehúztam a függönyt. Kinéztem a térre. A tér üres. Egy lelket se lehet látni. Egyelőre! De néhány óra múlva tömegek özönlik el.

Közben valahogy messziről láttam magamat. Azt a bizonyos valakit, aki itt áll az ablaknál, és kinéz a térre. Aki az előbb elment az asztalok között, és félrevonta a függönyt. Akit eltölt valami furcsa gőg és rémület. Mint a hatalmasokat. A hatalom képviselőit.

Otthagytam az ablakot.

Levetettem a zakómat, ráhelyeztem a szék támlájára. Kioldottam a nyakkendőmet. Ráhelyeztem a zakómra.

Megcsendült egy hang a teremben. (Az én hangom?)

– Bánsági Zsóka! Hambalgó Katalin!

Mellettem álltak. Bánsági Zsóka és Hambalgó Katalin. Fehér blúz, sötétkék szoknya, sötétkék mellényke. Észrevétlenül surrantak mellém. Két apácajelölt. Rám néztek. Biccentettek. Éppoly szótlanul eltűntek, mint ahogy megjelentek.

Márványkancsóval tértek vissza, márványtálkával. Hambalgó Katalin tartotta a tálat, Bánsági Zsóka öntötte a vizet előrenyújtott kezemre. Finom vonalú, hosszú ujjak. (Az én ujjaim?) Zsóka fehér kendővel közeledett feléjük. Gyors, gyöngéd mozdulatokkal mindegyiket bebugyolálta egy pillanatra.

A kézmosás szertartása véget ért.

A két lány még mellettem állt. Vártak valamire.

– Végig ti legyetek mellettem!

Bólintottak. Lehajtott fejjel elvitték a kancsót, a tálat, a kéztörlőt.

Mozgás támadt a pultnál. A kisasszonyok előléptek az üvegfalból. Kirakták a süteményeket. Rendezgettek, készülődtek. Közben úgy lopva felém pillantottak.

Négyen hozták az egyházi jelvényeket. Palást, püspöksüveg, pásztorbot. Mindaz, amivel engem az egyház felruházott.

A palástot Bánsági Zsóka és Hambalgó Katalin adták rám a dohányzóterem tükre előtt. Király Teri tartotta a püspöksüveget. A pásztorbotot pedig Grimm Éva.

Suttogás a pultok felől.

– De hát ő nem pap! Nem egy papi személy!

– Inkább mintha írt volna! Legalábbis olyan cédulák előtt üldögélt.

– Az utolsó asztalnál, az ablak mellett. Ott kapirgált.

– Az utolsó előtti asztalnál! Az volt az ő helye. Az Ivánkáé.

Rémült pisszegés.

– Ivánka! Még hogy Ivánka!

– Miért? Mindig úgy hívtam.

– Neked ő nem Ivánka!

Zsóka és Katalin rám adták a palástot. Bíborpalást aranykereszttel. Zsóka kivette Király Teri kezéből a püspöksüveget. Föltette a fejemre. Katalin elvette Grimm Évától a pásztorbotot. Meghajolt előttem, ahogy a kezembe adta.

A négy kisasszony hátrébb húzódott.

A tükör előtt álltam, bíborpalástban, püspöksüvegben, pásztorbottal.

Mozdulatlanul álltam.

Elmentem a pult üvegfala előtt. Nem fordultam a pultosok felé.

– Rettenetes feladatot bíztak rám! Ezen a napon, itt, ezen a helyen kitaszítom az egyházból Martinovics Ignác apátot! Összeesküvés bűnében vétkesnek találtatott!

Le-föl járkáltam a pult előtt.

Közben félrevonták a zöld és sárga terem függönyeit.

Nem fordultam hátra, de tudtam, hogy a sárga terem mélyén már ott áll az oltár.

– Oltárt állítottunk fel, hiszen rövidesen misét tartunk. Mire a mise befejeződik, Martinovics apát nem tagja többé az egyháznak. Átadom őt a világi hatóságoknak.

– Ki tartja a misét? – kérdezte egy félénk hang.

– Tömlöcből vezetik ide az apátot. Feldíszítjük az egyházi méltóság jelvényeivel. Ő kezdi el a misét. Az utolsó miséjét. – Megálltam a kávéfőző gép előtt. Magasra emeltem a pásztorbotot. – De amikor a mise szövegében odaér, hogy introibus, én emelt és erős hangon azt kiáltom, non introibus! A ceremónia megszakad. Feléje indulok, hozzá lépek, és sorra megfosztom az egyházi jelvényektől. Letaszítom az oltár lépcsőjéről!

A kisasszonyok mind engem néztek abban a fenséges és fenyegető reggeli csöndben.

Én pedig még egyszer azt kiáltottam.

– Non introibus!

Letettem a pásztorbotot egy kávéházi márványasztalra. Egy pillanatra a süveget is le akartam tenni, hiszen úgy szorította a homlokomat. Fejfájás lesz a vége, ronda fejfájás.

Zsóka állt mellettem vakítóan fehér szalvétával. Tégladarab a szalvétába göngyölve. Gondosan megvizsgáltam. Visszaadtam.

– Igen, ez megfelel. Ezzel a tégladarabbal dörzsölöm le Martinovics apát fejéről Isten szent jelét.

Irtózatos fáradtság fogott el. Leültem a pult mellé.

A lányok körbeálltak. Olyan otthonos lett minden. A nyitott ablakokon befújt a szél. A fehér csipkefüggönyöket ráterítette a székekre. Alig észrevehetően lebegtek a függönyök. A cukrászda reggeli vendégei.

Az egyik kisasszony megkérdezte.

– Főzzek egy kávét?

Intettem a fejemmel, hogy nem, nem. A pásztorbot után nyúltam. Valaki a kezembe adta. Fölsegítettek.

A nyitott ajtóban álltam. Elnéztem az utcák fölött. Arra, ahonnan majd Martinovics Ignácot hozzák elém.

A szemüveges, zömök Adonyi doktor tűnt fel. Nagyon sietett. Éppen csak felém intett úgy elmenőben.

Martinovics sakkpartnere!

– Kivel sakkozik ezután Adonyi doktor?!

Egy helyet keresett a kezem. Egy helyet, ahol meghúzódhat. Párna alatt, takaró alatt. Párna és takaró között, párna és lepedő között. Fáradt, elvékonyodott kéz. Semmi mást nem akar. Egy jó kis hely, ahova becsúszhat. Csak találja meg… aztán majd én is odabújok. Megpihenünk.

Valamibe beleütköztek az ujjaim. Összeszáradt kövületekbe. Riadtan visszahúzódtak, menekülésszerűen.

Megint csak ott bent matattak a párna alatt.

Egy tortaszelet!

Roskatagon emelkedett ki a párna alól. És valamiképpen diadalmasan. Maga a meglepetés.

Hogy került ide? Ki tette az ágyamba? A párnám alá?

Tortaszelet. Körülötte szétesett, elkenődött aprósütemények. Édes és sós teasütemények. Ki ezt szereti, ki azt. Gondos bevásárlás. De hát ki volt ez a szerető kéz? És mire számíthatok még? Félig lerágott csirkecsont? Párnába passzírozott krumpli? Egy vacsora maradványai?

Nem, nem, csak aprósütemény. Egy uzsonna romjai.

Kik voltak a vendégek? Az uzsonna vendégei? Beállított egy társaság, amikor nem voltam itthon? Meg akartak lepni?

Presszóslányok szaladtak be a szobába egyenesen a presszóból. Az egyenruhájukat se vetették le. Nem öltöztek át. Fehér blúz, kávébarna szoknya.

– Mándy úr csak így akar bennünket látni! Meg se ismerne civilben!

Kormos Ica kiment a konyhába, teát főzött.

– Most az egyszer nem kávét kap, Mándy úr!

A többiek megterítettek odabent. Mónus Kati fehér terítőt dobott az asztalra. Előkerültek a csészék, csészealjak, tányérok. Fölbontották a süteményes csomagokat. Ó, azok aztán mintaszerű csomagok! Színes szalaggal átkötve, a cukrászda monogramjával leragasztva. A törzsvendégeknek kijáró monogrammal. De még azok közül is csak a kedvenceknek. Sőt! Csakis magának a főkedvencnek!

Kormos Ica behozta a teát. Apró tányérkákra rakták az aprósüteményt. Körülülték az asztalt.

– Uzsonnázzunk!

Tupír, egy nagy szemű, szőke lány megkérdezte.

– Nem várjuk meg?

– Ó, hát majd csak beállít! És akkor annál nagyobb lesz a meglepetés.

Ezen jót nevettek. Hogy annál nagyobb lesz a meglepetés.

Teáztak.

Kormos Ica, Seress Évi, Párdi Jutka, Tupír az asztal körül ültek, és teáztak. Teasüteményt eszegettek.

– Azért ez így egy kicsit unalmas! – Kormos Ica repülőt csinált szalvétából. Tupír csészéje felé repítette.

Aztán már csak úgy röpködtek a repülők. Egymás csészéjébe, egymás arcába. Tupír hatalmas kontyán megakadt egy bombázó.

Hirtelen fölálltak.

– Mándy úr még mindig nem jött haza!

– Hol lehet? Hol mászkálhat?

Erre senki se tudott felelni. Különben is már menni kellett. A vezetőnő is megszólalt a lépcsőházból.

– Mi lesz, lányok?!

Seress Évi összerezzent. – A Jolán néni! Ide is utánunk jött!

– Hát persze hogy utánunk jött!

Kifelé tódultak.

Kormos Ica megállt az ajtóban.

– Azért várjunk csak!

Elmosolyodott kedvesen gonosz mosollyal.

– Mándy úr a sandkuglófot szereti! – Biccentett, mint egy hintaló, ha megbillentik. – Mándy úrnak a sandkuglóf a kedvence!

A többiek pukkadozva a nevetéstől.

– Mándy úrnak a sandkuglóf a kedvence!

Ica tekintete villant egyet. Papírszalvétába csomagolt egy sandkuglófot. Bedugta a párna alá. Jó mélyen a párna alá. Seress Évi egy szelet dobost. Tupír aprósüteményt. Röpködtek az ágy körül. Rávetették magukat az ágyra.

– Mégis, hogy legyen neki valami, ha hazajön!

– Ne maradjon uzsonna nélkül!

A lépcsőházból ismét megszólalt a hang.

– Meddig várjak még, lányok?!

A kezem alagutat fúrt magának párnák és takarók között. Beásta magát. Morzsák tapadtak hozzá. Szikkadt, gonosz morzsák. Süteményroncsok.

Elnyúltam az ágyon.

Kik járnak ide, ha nem vagyok itthon? Miféle társaság? Lányok a presszóból? Vagy csak egyvalaki? Most is itt van a süteményes csomagjával? Elbújt valahova?

– Ica! Kormos Ica!

Felálltam. Körülnéztem.

Na tessék! Egy szelet csokoládé a széken! Most tette ide. Letört egy szeletet, és idecsúsztatta. Még bele is harapott. Látni a fogak nyomát.

– Azt hiszi, nem tudom, hogy itt van?

Félrehúztam a függönyt. Benéztem a szekrénybe. Biztos voltam benne, hogy ott kuporog. Az asztalfiókot is kihúztam. Az iratok között turkáltam.

Benyitottam a kamrába.

Ott álltam abban az átforrósodott, szűk cellában.

Valósággal megmerevedtem a kamra falánál. Hát persze! A süteményt nem nekem hozták. Egy gyereknek, akit ide kellett volna vennem. Magamnál kellett volna tartanom. Ugyan, de hát hogyan? Hiszen utánamentem, hogy idehozzam. Házról házra jártam. Házról házra, egyik udvarból a másikba. Csakhogy továbbvitték… őt is meg a többieket.

Az ágy sarkán ülve egy tányérra raktam a tortaszeletet. Megpróbáltam összeszedegetni a süteménydarabkákat. Az ujjam hegyével fölcsipegettem a morzsákat.

Üres udvarban álltam a tányérral. Fölnéztem az emeletekre. Az ajtók zárva, vagy inkább lepecsételve. Mégis a nyakamat nyújtogattam. Nevetségesen forgolódtam a tányérommal. Mintha arra várnék, hogy belehajítanak néhány fillért.

Föl kéne kiabálnom. Azt a nevet… az ő nevét. Miféle nevet? Kinek a nevét? Hiszen már neve sincs. Semmije sincs.

Kint járkáltam a téren.

A süteményes tányért letettem egy padra. És csak úgy járkáltam. A nap sütötte a hátamat. Jó, meleg nap.

Színlappal a kezemben szaladgáltam a bódék között.

Deszkából ácsolt színpad a bódék között. Körülötte elnyűtt fotelek, székek, egy fürdőkád. Szivarfüst szállt fel a kádból. Egy unott hang.

– Mikor kezdünk?

– Mindjárt! Mindjárt! Csak előbb még össze kell szednem a színészeimet.

– A színészeit! Nagyon jó!

A kád mellett álltam. Néztem azt a kövér, szivarozó alakot. Úszónadrágban hevert az üres kádban. Valahova fölfelé bámult. Fújta, fújta a füstöt.

– Maga is tudja, Császár úr, hogy az árusok önként vállalták a fellépést. Legalábbis néhányan az árusok közül.

Császár úr kihajolt a kádból. Belepillantott a színlapba.

– Miféle virrasztás? Mi az, hogy virrasztás?

– A darab címe.

– Nem rossz. Írta: Mándy… Bravó, fiatalember, bravó! Á, az öreg Liszauert is beleírta a darabjába?

– Megpróbáltam.

– Mit tud maga az öregről! Nézzük csak, ki játssza? Micsoda? Virágh Árpád?! Az ócska bőröndös! Az a kofferkuli! Nahát, ehhez csak gratulálni tudok! – Rázkódott a nevetéstől. Majd szétvetette a kádat.

– Higgye el, Császár úr!

– Én mindent elhiszek magának!

Vézna, előrehajló hátak a székeken. Pongyolás nő a fotelban. A közönség. A színészek pedig… Csakugyan! Hol vannak a színészek?

Beszóltam a bőröndös bódéjába.

– Virágh úr!

Kétoldalt bőröndhegyek. Kis alagút a bőröndök között, ócska szőnyeggel letakarva. Mintha egy zár kattant volna az alagút mélyén. Zöld szvetteres nő bújt elő. Egy szót se szólt. Csak nézett.

– A kedves férje?

– Még borotválkozik.

Ez valahogy ellenségesen hangzott.

– De hát mindjárt kezdünk!

Meg se hallotta. Közel hajolt hozzám. Valósággal az arcomba sziszegte.

– Miért kellett ebbe belerángatni az uramat?

– Én nem rángattam bele senkit semmibe! – Arrébb húzódtam. – Mi ezt megbeszéltük a Virágh úrral.

– Megbeszélték!

– És nagyon kérem, minél előbb fejezze be a borotválkozást!

Azzal otthagytam. Fölrohantam a színpadra.

– Barátaim! Még néhány perc türelmet kérek… valóban csak néhány percet.

– Én aztán ráérek! – Császár úr félig kiemelkedett a fürdőkádból. Két oldalról megdöngette, majd visszacsúszott.

Egy sovány férfi felállt a székről.

– Mit akar azzal, hogy misztériumjáték?

– Mindjárt megvilágítom.

– Igen? Akkor azt is világítsa meg, hogy mit akar Dragonics Terézzel?

– Hogyhogy mit akarok? Ő játssza az öreg Liszauer fiatal feleségét.

– Éppen Dragonics Teréz?

Gúnyos nevetés, pisszegés a nézőtérről.

– Ezt aztán eltalálta! Dragonics Teréz mint Liszauerné!

– A Terike!

– Mondja, mivel főzte meg magát? Mivel vette le a lábáról?

– Én bízom benne!

– Bízik benne!

– Nem tudom, mi bajuk van Dragonics Terézzel.

Orkánszerű nevetés.

– Semmi! Igazán semmi!

Császár úr megint előbukkant a kádból: – Vevő vagyok a Terikére!

Ketten kapaszkodtak fel a színpadra. Penziás Róbert és Kincs Béla. Penziás sakktáblával a hóna alatt.

Ráförmedtem.

– Mit jelentsen ez?!

– Sakkozunk.

– Nem tudok róla, hogy ilyesmit beleírtam volna a darabba.

Penziás ártatlan képpel: – Miért ne játszhatnánk le egy parti sakkot a haldokló Liszauer mellett?

Kincs Béla: – Úgy sincs szövegünk. Meg se szólalunk egész idő alatt.

– Na nem, uraim! Maguk az ágy két oldalán ülnek, és egymásra merednek.

– Egymásra meredünk! – Penziás ravaszkásan hunyorított. – Dehát még nincs is itt a haldokló, vagy hogy is mondjam…

Egy hang a nézőtérről.

– És a Terikét se látjuk!

– Mindjárt előkerítem!

A sétányon futottam, a bódék mögött. Hirtelen megálltam. Valósággal megmerevedtem.

– Terike!

Kutyát sétáltatott végtelen nyugalommal. Kedvesen rám mosolygott.

– Nahát, hogy így összeakadtunk!

– Nem gondolod, hogy már rég a színpadon kellene lenned!? – Meglobogtattam a színlapot. – Liszauerné: Dragonics Teréz. Vagy nem te vagy Dragonics Teréz?

Felnevetett.

– De hát csak én vihetem le a Kislegényt sétálni!

Felkapta a tacskót. Az arcához szorította. – Mutatkozzál be ennek a csúnya bácsinak!

– Hogy hívhatnak egy kutyát Kislegénynek?!

– Hát ezt úgy hívják. És csak velem jön le sétálni.

Egy darabig csak néztem a lányt a kutyával. – Értsd meg… kezdődik az előadás!

Durcásan vállat vont.

– Én nem bánom! Beszélj papussal.

– Terike! Éppen most beszéljek papussal?!

– Tudod, mit kapok, ha nem sétáltatom meg Kislegényt?!

Bent álltam egy rosszul megvilágított szobában. Előttem egy borotválatlan férfi mellényben. Bizalmatlanul nézett rám.

– Mondja, uram, nem gondolja, hogy egy kissé már eljárt maga felett az idő? Egyáltalán mit akar a lányomtól?!

– Nézze, Dragonics úr!…

Teri hozzám ugrott. Tenyerével betapasztotta a számat. – De papus, amikor olyan kedves! És egy nett ember… nézd meg.

Az asztalnál ültünk, a lámpa alatt. Zsírpapírból vacsoráztunk. Felvágott, sajt, paradicsom, zöldpaprika. Bor egy hatalmas, családi üvegben.

Öregasszony meredt rám az asztal túlsó feléről. Loboncos, őszesszürke haj, kisírt szem. (Ez miattam sírt!)

– Nem így képzeltem el! – suttogta. – Ezt aztán igazán nem így képzeltem el!

Dragonics az asztalra csapott. – Elég legyen!

Teri rám nézett, és kuncogott.

Begyűrtem a zsírpapírt. Felálltam.

– El kell intéznem valamit. Engem várnak.

Dragonics: Várják?! Igazán?! Máris várják valahol? Halljátok? A nagyságos urat várják valahol!

Teri megfogta a kezemet. Visszahúzott.

– Nem olyan sürgős.

Ültünk a lámpa alatt. Vacsoráztunk.

Hirtelen hátrafordultam.

Ketten sakkoztak a sarokban. Penziás Róbert és Kincs Béla. Penziás fölemelte a királynőjét. Hosszas tűnődés után visszatette.

– Mi ez, uraim?!

Föl se néztek, ahogy ott álltam mellettük. Penziás megint a királynője után nyúlt.

– Revansot adok.

– Revansot? – a tábla fölé hajoltam. – Miféle revansot? Majd én megmondom, hogy ki ad itt revansot!

Egy mozdulattal fölrántottam Penziást. Az ajtó felé lódítottam.

– Színpadra! Színpadra! És maga is, kisasszony!

Teri eltűnt. Az apja állt velem szemben, mint egy komor, sötét fal. – Szép kis bemutatkozás!

– Nincs semmiféle bemutatkozás! Hol a lánya? Talán megint kutyát sétáltat? – És már üvöltöttem. – Kutyát?! Kutyát?!

A téren sétáltunk Dragonics Terivel. Teri egy pórázt csavargatott a csuklója köré. Félénken hozzám bújt.

– Azért nem kellett volna elkergetned a Kislegényt!

Virágh Árpád feküdt az ágyamon, télikabáttal letakarva. Szeme lehunyva, két keze keresztbe téve a mellén. Egyébként lelógatta volna, de valaki megfogta, és keresztbe tette. Ugyanaz a valaki, aki gondosan összehajtott újságot tett a cipője alá. Aki idehozta.

Közelebb mentem. Az ágy körül keringtem. Egyszer csak felnéz. Azért egyszer mégiscsak felnéz, és kitör belőle a nevetés.

– Haha! Ez aztán jó tréfa volt!

– Pazar tréfa volt, Virágh úr! De most már másszon le innen!

Rákoppintottam a cipő orrára. Úristen, micsoda hatalmas cipő! Valóságos csónak. Mondja, hányas lába van magának, Virágh úr? És miféle újságot dugtak a talpa alá?

Lehajoltam. Elkezdtem olvasni, úgy a cipője körül. Német szöveg. De hiszen ez a Pester Lloyd! Ez a háziújságja, Virágh úr? A Lejbzsurnálja? Nem is hittem volna. Kulturell Artikel… no nézd csak! Feuilleton von Alexander… A többi már nem látszik a cipőtől. A fene a cipőjét, Virágh úr!

Megfogtam a lábát.

Gyors, alattomos mozdulattal rántottam egyet a bokáján.

– Mondhatok valamit? Nem sértődik meg? Maga még csak a kezébe se vette a Lloydot! Bele se nézett egy ilyen novellába, tárcanovellába. Gőze sincs ilyesmiről. És akkor a cipője alá dugja! A sáros cipője alá! Hát mit gondol maga?!

A lábát rángattam. Ki akartam tépni alóla az újságot. Sehogy se sikerült. Tépett papírfoszlányok röpködtek az ágy körül. Ő meg mintha felült volna. De csak azért, hogy mindjárt vissza is feküdjön.

Föléje hajoltam. És majdnem rázuhantam.

Az a dús, vörösesszőke szakáll, néhány ősz szállal! Az a csontfehér homlok! Az arc is olyan fehér és szigorú. Nem, ez nem Virágh Árpád. Aki itt fekszik télikabáttal letakarva, senki más, mint maga a nagy Liszauer. A bódésok atyja.

Egy darabig csak néztem. Gyöngéden megérintettem a vállát.

– Liszauer úr!

Meg se rezzent. Már majdnem leültem mellé az ágy szélére. De aztán csak úgy előrehajolva:

– Ne értsen félre! Ez természetesen nagy megtiszteltetés, de hát ön mégse maradhat itt. Egy kicsit pihen, kifújja magát, de aztán…

Egy pohár vizet tettem az ágy mellé.

– Nagyon jól tudom, mit tett ön a bódésokért, az árusokért.

Pálinkásüveget tettem az ágy mellé. (Még volt valami az alján.) Kupicáspoharat.

– Nem árt egy kis szíverősítő.

Vártam, hogy majd csak mond valamit. Töltsön, barátom! Hol a másik pohár? Koccintani akarok!

Nem akart koccintani. Semmit se akart. Feküdt lehunyt szemmel.

– És azt se mondhatja senki, hogy a családját elhanyagolta volna. Már úgy értem, a közügyek miatt. Az egyik fia fogorvos. Ismert fogász, mondhatnám, divatos. Azt a rendelőt meg lehet nézni… mindig zsúfolva!

Közelebb hajoltam ahhoz a szakállhoz.

– Önnek vissza kell térnie a családjához!

Néztem a szakállát. Elkapott valami furcsa ingerültség.

– Nem koccintana velem? Higgye el, az lenne most a legokosabb. Engedje meg, hogy töltsek.

Teletöltöttem a poharakat. Vártam.

– Nos, Liszauer úr! Nem koccintunk? Igaz, hogy nem vagyok divatos fogász, de azért talán…

Megemeltem a kupicáspoharat. És akkor, mintha valaki meglökte volna a könyökömet. Vagy inkább mintha csak egy kicsit megtolta volna. A pálinkát ráöntöttem a szakállára. Nedvesen csillogott a szakáll. Furcsa módon, mintha alulról tört volna fel valamilyen víz. Mocsaras, vad bozót.

Zsebkendővel szárítgattam. A zsebkendő beleragadt a szakáll sűrűjébe.

Bódésok üldögéltek abban a szakállban. Az Árusok terének bódésai. Akárcsak egy erdei kiránduláson. Pihenőt tartottak. Kifújták magukat.

– Liszauer úr!

Egyik karomat a feje alá csúsztattam. A másikkal átfogtam a derekát. Megpróbáltam kiemelni az ágyból.

– Ön most már igazán nem maradhat itt.

Lezuhantunk az ágy mellé.

Akkor nézett rám először. Meglepetten és hálásan.

Fölkecmeregtem. Megpróbáltam a vállamra venni. Élettelenül lógott a nyakamban, ahogy lefelé vonszoltam a lépcsőn.

Később mintha magához tért volna.

A kapu előtt szinte kiegyenesedett. Mélyen magába szívta a levegőt. Megint rám nézett, de most már inkább bosszúsan.

Egymásba kapaszkodva botorkáltunk a téren.

A bódésok behúzódtak bódéjukba. Odabent gubbasztottak. Senki se akarta látni, ahogy én a nagy Liszauerrel a nyakamban…

A hangjukat lehetett hallani. Azt a riadt és gyűlölködő suttogást.

– Meddig akarja még vonszolni?! Meddig?!

Lepedők hullottak körülöttem, dunyhahuzatok, nagypárna- és kispárnahuzatok.

Ingek a székeken, atlétatrikók és alsónadrágok.

Az asztalnál ültem, és fölírtam egy cédulára.

Négy lepedő, egy dunyhahuzat…

Nesztelenül nyílt az ajtó. Valaki beszólt a szobába.

– Ne vigye le a szennyest. Az Évike szülési szabadságon van.

Lassan beljebb jött. Megállt mögöttem.

– Igaz, hogy fel akarja léptetni egy darabban? Miféle darabban?

Pengék a trafik kirakatában. Különféle márkájú és nagyságú borotvapengék a cigarettacsomagok között. Super Star, Lucky Blades, Fynleison, Rotbart, Vigyázó…

Közelebb hajoltam a kirakathoz.

Vigyázó-penge… Soha nem hallottam erről a márkáról. Talán most dobták piacra.

– Vagy nagyon régen, és most újra elővették.

– Vigyázó… Vigyázó-penge…

Mögöttem egész kis csoport. Mintha hirtelen elterjedt volna a hír, hogy csak itt, ebben a trafikban lehet pengét kapni. Mindenféle márkát. Super Start is, meg Vigyázót is.

Valaki megjegyezte.

– Azt hiszem, megmaradok a Rotbartnál. Roppant megbízható. Hindenburg is Rotbarttal borotválkozott.

– Azt maga honnan tudja?

– Történelmi tájékozottság.

– Engem nem érdekel a maga Hindenburgja! Különben is szakálla volt!

– Szakálla! Szakálla! De azért bizonyos felületeket mégiscsak kiborotvált. Bizonyos arcfelületeket.

Nem nagyon érdekelt a Hindenburg-vita. Rákoppintottam az üvegre.

– Lucky Blades a penge!

– Hát aki megveheti! Aki megengedheti magának!

Béla állt mögöttem. De olyan elnyűtten, kopottan. Sötétkék svájcisapkája lehetetlenül félrecsúszott. (Azelőtt sose hordott ilyen sapkát!) Kabátja állig begombolva. Gyűrött, pecsétes kabát. Mintha olykor takarónak használnák.

– Régen láttalak.

Sértődötten bólintott. Még jobban behúzódott a kabátjába.

Csakugyan milyen régen láttam! Összekaptunk valamin? Aztán kibékültünk? Hát persze! Hiszen mindig így történt. Összevesztünk és kibékültünk. De most mintha mégse…

Összeszűkült tekintettel nézte a pengéket.

– Én természetesen csak olcsóbb márkára gondolhatok.

(Mi az? Rosszul áll a szénája a színháznál? El akarják küldeni? Talán már el is küldték?)

– Ne hidd, hogy engem felvet a pénz. Még nem ütöttük nyélbe az előadást.

– Miféle előadást?

– Nem tudod? Ajánlatot kaptam Berlinből. – Vártam egy kicsit. – Érdeklődnek a darab után.

Az arcát figyeltem. Felcsillan a tekintete? Még jobban elsötétedik?

Mereven nézte a járdát.

– Úgy… szóval odaadtad nekik?

– Mit tehettem volna? Miért? Más mit tett volna az én helyemben?

Fél szemmel láttam, hogy kezdenek beszivárogni a trafikba. Lehet, hogy felvásárolják a pengéket. Ki törődik most a pengékkel?!

Béla két kézzel igazgatta svájcisapkáját.

– Hát akkor nekem már nincs gondom a daraboddal. Sok szerencsét! Minden jót! Mikor lesz a bemutató? A berlini bemutató?

– Na, na, azért még nem tartunk ott.

– Még nem tartunk ott… Hát, ha megengeded, én veszek egy csomag Vigyázó-pengét. – Be akart csúszni mellettem a trafikba.

Elkaptam a vállát.

– Ide figyelj! Van egy ötletem!

– Ötleted? Neked?

– Miért? Nekem nem lehet ötletem?

A képembe nevetett. – Miért ne? Ki mondta, hogy neked nem lehet ötleted?

– Na jó, lehet, hogy nem vagyok éppen a legötletesebb szerző, de azért…

– Ki mondta?! Ki mondta?! – Rázta a röhögés.

– Kiviszlek vendégrendezőnek.

– Vendégrendezőnek? – Egyszerre elkomorodott.

– Miért ne? Ehhez jogom van.

– Jogod van, persze.

– Magammal viszlek Berlinbe.

Hátralépett. Bizonytalanul elmosolyodott. – Mondd, jársz még a Tarnóczayékhoz?

– Tarnóczayékhoz?

– Mintha sose hallottál volna a Tarnóczay Sáriról! Igaz, hogy feleségül veszed?

– Ide figyelj, Béla!

– Nem gondoltál még rá, hogy megnősülsz? A te korodban az ember már igazán…

– Talán ezt ne most beszéljük meg.

– Milyen igaz! És ezt különben se velem kell megbeszélned. A Tarnóczay Sári mindenesetre…

– Hagyjuk most a Tarnóczay Sárit! Kijössz velem Berlinbe! Érted?

– Berlinbe? Miért akarsz te engem mindenáron Berlinbe cipelni?

Egy darabig hallgatott. Majd valami váratlan dühvel:

– Én nem vagyok vendégrendező, ha nem tudnád!

Hátrálni kezdett. Így hátrálva rohant bele az utcába.

Milyen borostás az arca! Nem is borostás. Fű nőtte be… olyan elsárgult fű.

Béla az üres kávéházban röpködött. Megriasztott, beteg madár. Nekiütődött a karzat páholyának. A nagy csillárnak.

Belezuhant a mélybe.

– Megjött!

Fehér matrózblúzos lányok futottak le az iskola márványlépcsőjén. Egy magas, fekete lány virágcsokrot tartott a kezében. Nevetett. Olyan mozdulatot tett, mintha felém akarná hajítani a csokrot.

Lent álltam a lépcső alján. Előadásra hívtak az iskolába. Vagy inkább csak olyan meghitt baráti beszélgetésre.

Tétován álldogáltam odalent.

A portás figyel a fülke ablakából. Meglehetősen gyanakodva. Alig akart beengedni. Semmiféle előadásról nem tudott. De most, hogy a lányok felém szaladtak…

A fekete lány már előttem volt a virágcsokorral. Át akartam ölelni a vállát, megcsókolni.

Egy hang a magasból.

– Lányok!

Megtorpantak. A fekete lány kezéből kicsúszott a csokor. Ő maga visszafordult, felszaladt a lépcsőn. Akárcsak a társai.

Fentről a tanárnő hangja.

– Az osztályban fogadjuk a vendéget! És semmiféle vihorászás, rendetlenkedés!

Vendéget? Miféle vendéget?

Talán nem is én vagyok a vendég. Talán valaki mást vártak. Jobb lenne visszafordulni. Mielőtt még a portás előbújik fülkéjéből.

Mégiscsak elindultam fölfelé.

Az a szétesett csokor a lépcsőn.

Az osztályban fogadjuk a vendéget. Melyik osztályban?

Fölfelé baktattam a márványlépcsőn. A portás már kijött odújából. Odalent áll, és figyel. Lehet, hogy utánam jön. Utánam lopakodik.

A lányok mindenesetre eltűntek. Az osztályban várják a vendéget.

Kihalt folyosók az emeleten. Vártam, hogy mégiscsak nyílik egy osztály ajtaja, előbukkan egy leányfej.

Fényképek a falon. Érettségi találkozók. A neveket nem lehetett elolvasni. Csak egyetlenegyet. Nagy Anikó. Kissé kajánul nevetett rám az üveg mögül.

Nagy Anikó!

De hiszen ez az Ede szerelme! Verseket írt hozzá, neki ajánlotta a Rilke-fordításokat. Ide járt? Ebbe az iskolába?

Az őzek asztalán lehetnél sós kenyér. Csakhogy ezt nem Ede írta, hanem Ambrus Tibor. Az őzek asztalán lehetnél sós kenyér. Lehet, hogy ő is Anikóhoz írta.

Ambrus Tibor meghalt.

A cím is megvan! A vers címe. Indián leány.

És akkor már hangosan mondtam.

 

Indián leány az őzek asztalán lehetnél sós kenyér.

 

Egy ajtó előtt álltam. III/b. Halkan kopogtam. Kicsit erősebben. Semmi válasz. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó zárva.

Megfordultam. Futni kezdtem.

A folyosó végén az utolsó ajtó. Ott vannak a lányok! Hátratett kézzel ülnek a padban. Néma csöndben várják a vendéget.

Mögöttem nevetés.

A lányok kitódultak az osztályokból, vihogva, tapsolva futottak utánam.

Megfordultam.

Senki. Egy lélek se a folyosón.

Az utolsó ajtó magától nyílt.

Áthatolhatatlan sötétség. Valaki mintha rádőlt volna a katedrára. Előrecsukló váll, lelógó kéz. Egy tanárnő, akit elhagyott az osztálya. Ő meg nem mozdul innen. Várja, hogy visszajöjjenek.

Néztem azt a sötét árnyat.

Lent a földszinten becsapódott egy ajtó. Félig elfojtott nevetés.

Hát persze, odalent várnak rám! Én meg már nagyon is sok időt elvesztegettem.

Kirohantam az osztályból – le a lépcsőn!

A pedellus elment mellettem sötétzöld egyenruhájában. Fölfelé igyekezett. Kezét csákójához emelte. Miért szalutál? Az előbb ki akart dobni, most meg azt hiszi, hogy valami tanár vagyok? Egy tanár. A latin nyelv és irodalom tanára.

Benyitottam egy földszinti osztályba. Egy üres osztályba.

Malárik Csilla.

Ez állt a táblán krétával fölírva.

Malárik Csilla beszélni akar velem. Igen, meg akar velem beszélni valamit. Esetleg meg akarja mutatni néhány írását. Novellák vagy inkább csak karcolatok.

Beültem egy padba, az ablak mellé.

Malárik Csilla főzte ki ezt az egészet. Hogy meghívjanak az iskolába. Olvashatott valamit tőlem. Megszagolta, hogy bemutató előtt áll a darabom. Ó, istenem, bemutató előtt!

Kiszáradt, üres tintatartó. A többi se sokkal különb. Mikor volt ezekben tinta?

Elkezdtem csúszkálni a padban. Lebuktam a pad alá.

A lányok, ahogy a lábukkal harangoznak a pad alatt! Kinek fogjam meg a bokáját? Kinek kapjam el?

Végigfeküdtem az egyik padon. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul.

Lépések a folyosóról. Gyors, surranó lépések. Meg az a furcsa nevetés. Valaki benyitott. De mindjárt be is csukta az ajtót.

Csönd.

Egy üvegszekrény előtt, odafent a legfelső emeleten. Vagy talán már éppen a padláson.

Kitárt szárnyú, barna, üvegszemű madár. A csőre dühödt kétségbeeséssel szétnyílt. Karmával, azzal a holt karommal egy élettelen fatörzsbe kapaszkodott.

Kettéhasadt lombik a polcon, homályos üvegpoharak. Poros osztálykönyvek, iskolai bizonyítványok. Megfeketedett törülköző, szutykos szappan.

A madár dermedt tekintete! Gőgös és sértődött.

Közelebb hajoltam hozzá.

– Repülj, te sas! Te szertári sas! Szertárak madara! Szállj végig a folyosón! Mire vársz?!

Széttártam a karomat, úgy biztattam. Emelkedjen már fel! Szálljon végig a folyosókon! Az osztályokról se feledkezzen meg! Egyik osztályból a másikba! És sose lehessen tudni, hogy melyikbe!

– Indulj! Indulj, szertárak madara!

Szülők csoportja a tanári előtt. Szótlanul várakoztak, hogy kinyíljék a tanári szoba ajtaja. Akadt, aki gondterhelten le-föl sétált, akadt, aki mozdulatlanul állt a fal mellett.

Berendelték őket gyermekük előmenetele miatt. Megszeppenve várakoznak. Megszeppenve várják, hogy mikor szólítják be őket.

De én?… Én mit keresek itt?

– Mándy úr!

Stefi, a presszóslány a csoport szélén rózsaszínű selyemballonban. Vörös haja egyetlen hatalmas kontyba csavarva. Már régen figyelhetett.

Egy darabig csak nézett. Közelebb jött, megérintette a karomat. És mintha csak ketten lennénk a folyosón.

– Mit akar még itt, Mándy úr? Menjen el, kérem, menjen el innen!

Egyre halkabb, lágyabb hangon. Szinte suttogva.

– Mondd, mire vársz? Félsz valamitől? Mitől félsz? Az úttól? Idefigyelj! Ha veled megyek… akkor könnyebb? Akkor egy kicsit könnyebb? Elkísérjelek? Akarod? Hiszen tudod, hogy mindig kaphatsz tőlem egy csésze kávét, ha majd megállsz valahol.

Vöröses vadászkutya hevert egy kapu előtt. Ahogy elmentem mellette, lustán fölemelte a fejét. Álmos pillantást vetett rám.

Észrevétlenül a nyomomba szegődött.

Úgy útközben bekapta a bal karomat, könyökig. Csöppet se ellenségesen. Inkább mintha egy értékes tárgy után kapott volna. Vagy éppen szivart dugna a szájába.

Talán jobb lenne megállni.

Nem álltam meg. A kabátujjon át is éreztem a fogak hegyét. Egyáltalán nem nyugtalanított.

Így baktattunk egymás mellett.

Igazítottam valamit a karomon. Megértéssel nézte. Azt se bánta, hogy egy kissé kijjebb húztam a szájából. Azért egészen nem engedte el.

Mégis… mit akar vele? Hazaviszi, és elteszi? Eldugja valahova, hogy olykor elővegye?

Hirtelen elengedte.

Megálltunk. Végtelen szomorúsággal nézett rám. Mintha hirtelen megszakadt volna egy kedves, bizalmas beszélgetés. Várta, hogy mondjak valamit. De hát én semmit se tudtam mondani.

Diszkrét mozdulatokkal dörzsölgettem a bal karomat. Amit éppen visszakaptam.

Ő meg csak nézte ködös, elúszó tekintettel. Megfordult, és otthagyott.

Egy tükör peremén másztunk körbe-körbe, Béla meg én. Aranyozott keret. Meglehetősen kopott aranyozás. Tulajdonképpen már nem is volt fénye. Elképesztő buzgalommal másztunk a töredezett, megfeketedett cirádák között.

Béla megállt fölöttem. Kifulladt? Nem, inkább mintha figyelne valamit.

Aprócska fény gyulladt fel a tükörben. Villanyt gyújtottak. Kis villanyt az éjjeliszekrényen. Egy női kar emelkedett fel, a váll vonala.

A takaró lassan lecsúszott az ágyról.

Kezdődik az előadás.

Bebújtam egy repedésbe. Így kissé féloldalasan láttam a jelenetet. De azért egész tűrhetően.

Két férfi az ágy mellett. Két öregúr. Az egyik igen komoly, talán orvos lehet. A másik derűs, rózsaszín arcú. Mosolyogva nézte az ágyban ficánkoló nőt. A nő meg csak a karját lobogtatta.

Egyszerre csak kihalászták az ágyból. És most már a derűs öregúr térdén ficánkolt. Az öregúr nagy szakértelemmel hajolt föléje, lehúzta válláról a pongyolát.

Két nő a dívány szélén. Az egyik pongyolában. (Ő ficánkolt az előbb a huncut aggastyán térdén!) Áhítattal hallgatta, ahogy a barátnője magyarázott. Az meg akár egy nevelőnő. Szigorú arc, csukott nyakú, fekete ruha. A két öregúrról beszélt. Hogy kell bánni az ilyenekkel. Ujjával köröket, vonalakat húzott a levegőbe. Váratlanul nyakon verte a pongyolás hölgyikét. Az meglepetten felnevetett. Engedelmesen a barátnő ölébe hajtotta a fejét.

Béla tovább folytatta útját a tükör peremén.

– Unalmas polgári vígjáték! Közönséges hülyeség!

Magányos ruhafogas emelkedett fel a tükörből. Valaki ráakasztott egy télikabátot.

Egy férfi a szoba közepén. Kezében kis csomag. Vékonyka, nagy szemű lány futott hozzá. A férfi fölkapta a levegőbe, magához szorította.

Béla megvető suttogása.

– Apácska hazatért a börtönből! Remek! Mit tálalnak még fel nekünk? Mit kell még lenyelnünk?

Valahonnan feléje csaptak egy porronggyal.

Behúzta a fejét. Elhallgatott. Én se mertem megszólalni. Pisszenni se mertem.

Tovább a tükör peremén.

Szemüveg csillogása a tükörből. A szemüveges férfi zsebre vágott kézzel álldogált a szobában. Maga elé bámult.

Fehér bóbitás szobalány egy kisgyermeket tartott feléje. A kisgyermek a szobalány karjában frissen kicsomagolva a pólyából. Akárcsak egy ajándék.

A férfi valahogy nem lett derűsebb. Nem is fordult a gyerek felé. Állt, és maga elé bámult.

Nesztelenül nyílt az ajtó. Éppen csak résnyire. Benézett egy nő, de mindjárt vissza is húzódott.

Béla nadrágszára ingerülten libegett.

– Házasságtörési komédia!

– Mit törődsz vele?!

De igazán, mit törődik vele? Ebből még baj lesz. Nem kell odanézni, ha ennyire feldühödik. De ezek az örökös megjegyzések! Piszkálódások!

Egy nő jelent meg a tükörben. Fölemelte a kezét. A villanykapcsolót kereste. Körbesétált a szobában. Úgy séta közben levetette a köpenyét. Ledobta egy székre.

Lerogyott a díványra. Fejét hátradobta, lábát keresztbe vetette. A csupasz, védtelen nyaka szinte várta, hogy egy kéz ráfonódjon.

Így ült, hátracsuklott fejjel. Lassan beleveszett a homályba. Először a karja tűnt el, aztán a válla. Az arca szétfoszlott. Most már csak a nyaka világított. Bizonytalanul lebegő folt.

Feléje hajoltam.

– Nem tűnhet el! Nem tűnhet így el abban a szobában! Hiszen ismerem! A Lili! Darvas Lili!

Megszólalt egy hang. Nem, nem Béla. Valaki más. Aki mindig is itt volt, egész idő alatt.

– Meghalnak a színésznők!

Áthajolt a vállamon, rálehelt a tükörre.

Felöltözve feküdtem ágyamon. A hajnali szürkeség beszivárgott a redőny rései között.

Mozdulatlanul feküdtem. Nem volt kedvem felkelni.

Egy árny emelkedett fel mellőlem. Estélyi ruhás nő felékszerezve. A fénytelen tükörhöz lépett. Végigsimított az arcán. Megigazította nyakláncát.

Félig felemelkedtem.

– Lili!

Meg se hallotta. Még egyszer belenézett a tükörbe. Kiment a szobából.

Tükör a szoba mélyén.

Valamilyen hang szállt fel a tükörből. Nem is hang, inkább csak suttogás. Ez a suttogás mégis egy arcot hozott. Füstszínű arc szállt fel a tükörből.

Beágyaztam. Levittem a szemetet.

A vödröt beledöntöttem a szemeteskukába.

Az udvaron álltam, az üres vödör mellett. Most már nem viszem fel. Minek? Nem lesz rá szükségem.

A szobát rendbe tettem.

A többi már…

Jegyet váltottunk a halottak színházába.

Béla vette meg a jegyeket egy sziklába vájt üregben. Előzőleg mintha vitatkoztunk volna. Mintha szóváltás támadt volna köztünk.

– Ezt azért talán mégse kell megnézni.

Béla (makacsul): Mindent meg kell nézni!

Fakózöld asztalkánál ült a sárga bajuszos öreg. Beseperte a pénzt. (Béla fizetett.) Kiadta a jegyet. Közben egy pillanatra se nézett fel. Intett, hogy induljunk el a folyosón.

Hosszú, vékony folyosók a sziklák között.

Egy pillanatra visszanéztem.

A sárga bajuszos öreg eltűnt. Persze, minek is maradna! Több nézőre már úgyse számíthat.

Béla ment elöl. Milyen magabiztosan mozog! Járt már itt? Többször is látogatta ezt a színházat?

Béla, anélkül hogy megfordult volna:

– Ha arra gondolsz, hogy vendégrendező vagyok, nagyon tévedsz. Ide nem hívnak vendégrendezőt.

Ajtó nyílt a falból lassan, észrevétlenül.

Sivár előszobából léptek ki ők ketten. A fiatalember széles karimájú szalmakalapban és az a vékony, szőke lány. A fiú maga előtt tolta a lányt. Lassan jöttek elő abból az előszobából.

Ahogy kiléptek, nem álltak meg mellettünk. Mi se álltunk meg. Egy darabig egymás mellett mentünk. A fiú a lány nyakát fogta. A lány oly közel hozzám! Köszönni kéne, vagy valamit mondani. Béla mintha semmit se látna az egészből. Vagy legalábbis mintha nem érdekelné.

A fiú meg a lány egy darabig mellettünk jöttek. Egyszerre csak eltűntek. Visszafordultak a kijárat felé? És most a portással beszélgetnek? Eltűntek a falban?

Béla megállt egy ajtónál.

– Nem – mondtam –, ha nem nyílik magától, akkor hagyjuk.

Béla elképedve: – Csak nem gondolod, hogy kopogni akartam?!

Az ajtó kinyílt.

Senki se lépett ki. Én legalábbis senkit se láttam.

Béla mégis úgy állt ott, mintha tömegek tódultak volna ki. Időnként bólintott. Rosszallóan csóválta a fejét. Lehunyta a szemét, és megértően elmosolyodott. Mit láthat? Milyen jelenetet?

A következő ajtó mögül megint csak nem lépett elő senki. Elszáradt pálma a szoba közepén. Egyetlenegy levele nyúlt előre, dühödten átdöfve a levegőt. A többi élettelenül önmagába rohadva.

Öreg író kapta fel a fejét a következő szobában. Zsinóros ruhában üldögélt. Előtte az asztalon egy halom papír. A papírlapok felrepültek a léghuzattól. Szétszálltak a szobában.

Az öreg egy mozdulatot tett, mintha fel akarna állni. Visszaroskadt. Az ajtó becsukódott.

– Szegváry! – hallatszott egy ajtó mögül. – Hol van Szegváry?

Az ajtó nem nyílt ki. A hang elhallgatott.

Kisvasúton ültünk. Sziklák között kanyargott az út.

Erdő a hegyoldalban. Halomba rakott gallyak egy tisztáson. Valaki tüzet akart gyújtani. Valaki le akart kuporodni a tűz mellé, hogy melegedjen egy kicsit. Lehet, hogy szalonnát akart pirítani. Lehet, hogy nem is volt egyedül. Lánnyal jött ide, hogy eltöltsenek egy estét. De aztán semmi se lett az egészből.

– Összekaptak valamin!

– Fantaziálás! – Béla felnevetett. – Itt senki se kapott össze senkivel!

Alacsony tetejű kis ház a fák között. Alig lehetett látni. Az ajtaja tárva, mintha éppen most rohant volna ki valaki.

A fák eltűntek. Megint csak a sziklák.

– Kopár délután.

Béla meg se hallotta. Kihajolt az ablakon. Figyelmesen nézett. Mintha a halottak vonulását látná. És valahogy már én is láttam azt a végtelen menetet a sziklák között.

Béla: Olyan is akad, akinek van inggombja.

– Inggombja?

– A legtöbbnek elvették… vagy magától odaadta. De akad, akinek meghagyták.

– És a hajuk?

– Mit akarsz a hajukkal?

– Nagyon is megnőhetett… akár a fű.

– Miket beszélsz!

– Fűvel benőtt arcok.

– Hallgass! Jobb, ha hallgatsz.

– Kérlek.

Béla kissé később békítően. – De igazán, mi ütött beléd? Azelőtt sose beszéltél előadás alatt. Nem emlékszem, hogy valaha is megzavartad volna az előadást.

– Te kezdted!

– Jó, jó, én kezdtem!

Több szó nem esett.

Alkonyodott.

Kertben ültem, egy durva faragású asztalnál. Béla valahol az asztal túlsó felén. Árnyak imbolyogtak körülöttünk. Arcok elmosódott foltjai. A fiú, széles karimájú kalapban, a lány, az öreg író…

Előttem egy üveg bor. Hozzá se nyúltam. Ugyan miféle bor lehet ez!

De mintha Béla iszogatott volna az öreg íróval. Mindenesetre szorgalmasan töltögetett.

A fiatalember felém fordult. Közben átkulcsolta a lány nyakát.

– Egyáltalán nem iszik?

– Nem kóstolja meg a borunkat? (A lány.)

– Üres a pohara. (A fiú megvonta a vállát.) Nem találtuk el a kedvenc borát!

A lány szinte kétségbeesve. – De hát mi a kedvenc bora?

– Vörös… – dadogtam – olyan fanyar vörös…

Íjászok a kert végében. Tűnődve álldogáltak. Fölemelték az íjat. Az íjvesszőt ráhelyezték a húrra. Célba vettek egy láthatatlan célpontot. Aztán úgy álltak megmerevedve.

Mire várnak?

Talán, hogy én is közéjük álljak? Benevezzek a versenyre? Nevetséges!

Odaléptek az asztalhoz. Az íjat és az íjvesszőt letették az asztal lapjára. Aztán csak engem néztek.

Akárcsak a fiatalember meg a lány.

Az író felemelkedett Béla mellől.

– A barátunk mindjárt elalszik!

Egy szót se tudtam kinyögni. Összeroskadva ültem az asztalnál.

Körülöttem döbbent, sértődött arcok.

A fiatalember megkerülte az asztalt. Lassan közelebb jött.

– Un bennünket? Unalmasak vagyunk? Annyira unalmasak?

Egyedül voltam a kertben.

A halottak eltűntek. Megsértődtek, és elhagyták a kertet.

Folyón úszott lefelé a halottak csónakja. Béla a csónak orrában. Csöndes, rábeszélő hangon magyarázott.

– A barátom senkit se akart megbántani! Higgyétek el… régóta ismerem!

Két szék a pincében.

A szeneszsákkal betömködött pinceablak alatt álldogáltak. Lecsalták ide őket. Hogy majd történik valami, hogy majd láthatnak valamit. Aztán semmi… csak ez az üres pince.

De ez nem tarthat sokáig.

Egy darabig még itt ácsorognak. Lassan megfordulnak, és mennek tovább az útjukon.

Most már igazán fel kell hívnom Zsókát!

Fény lobbant a szobában. Fejfájdítóan éles fény. A tér lángolt odakint a napban. A szoba szinte kettéhasadt.

A telefon előtt ültem. Milyen poros! Le kéne törülni, vagy tudom is én! Igen, előbb letörlöm, és aztán felhívom Zsókát. Így nem lehet, ilyen poros készüléken. Egyáltalán törölgetni kéne. Legalább az asztalt meg a telefont.

Felhívom Zsókát.

Megbeszélünk valamit. Ebéd a Pilvaxban, séta az Állatkertben. Egyáltalán, beszélgetünk.

Felálltam, hogy törlőrongyot keressek.

Ugyan minek?!

Zsóka már nincs ott. Hiába is hívnám, ő már elment onnan. Elhagyta azt a lakást.

Üres szobák, egymásba nyíló ajtók. Összegyűrt törülköző a szőnyegen. Cipők az előszobában.

Csontig soványodott, hosszú szőrű kutya járkál az elhagyott lakásban.

Amsel-lakás… azt kell hívnom.

Zsóka odaköltözött Amselékhoz. A régi lakásban már nagyon is sokan keresték, mindenféle lehetetlen alak. Elege volt belőlük. Elege volt az egészből.

Amselék kedves, egyszerű emberek. A férfi valaha futballkapus volt. Az FTC hajdani válogatott kapusa. Amsel Náci. Mindjárt megértette, hogy miről van szó. Senkinek nem árulja el, hogy Zsóka nála lakik. De ha a nevemet hallja, akkor minden rendben. Mégiscsak én mint régi FTC-drukker!

A görnyedt hátú Amsel Náci kinyúlt zöld szvetterben a szoba ajtaja előtt áll. Kezében tálca. Erőleves csészében.

Az ajtó résnyire nyitva.

Majd szólítják onnan bentről. Egy kedves, alig hallható hang.

– Éhen halok! Azt akarja, hogy éhen haljak?

És akkor Amsel Náci bemegy a tálcával. Erőleves csészében és még valami finomság, amit Amselné készített. Leteszi az asztalkára, az ágy mellé. Vagy éppen a paplanra. De most még az ajtó előtt várakozik.

Amsel-lakás… Amsel-lakás…

Ciripelés hallatszott a készülékből. Kattogás. Mintha már régen beszélne hozzám valaki. Kedves, kissé csúfondáros hang.

– …hová utazik? Bázelba? Csak el ne hagyja a bőröndjét! Egyáltalán be tud csomagolni?

Megráztam a fejem.

– Nem utazom! Ki mondta, hogy utazom?

Halk nevetés. – Azért ezt nem kell eltitkolni!

– Miért titkolnám el?! De hát…

– Vigyázzon az átszállásnál!

– Miféle átszállásnál?

– Majd aztán elmeséli az egészet. Összeülünk, és elmeséli az egészet!

Beleordítottam a kagylóba.

– De hát nem utazom!

A nevetés elakadt.

Az a valaki odaát visszahúzódott. A falhoz lapult. Megsértődött? Megrémült? Hirtelen megrémült valamitől?

Belebújtam a kagylóba. Prüszköltem, kiabáltam.

– Hall engem?! Zsóka!

Valósággal rászorítottam a fülemre. De most már nem volt hang.

Én meg csak álltam kezemben a kagylóval abban az irtózatosan éles fényben.

Kopaszra nyírt gyermekfej az elszürkült vászonzsákban. Dermedt, tekintet nélküli tekintet.

A kamra ajtajában álltam, egy jókora darab megkeményedett kenyérrel. Hogy bedugjam a zsákba. Bebugyoláljam. Aztán majd a Vári néni elviszi.

A zsák körül a földön üres üvegek. Madzagok, szakadt gurtni, összeszáradt ecsetek.

Odahajoltam ahhoz a lekopaszított fejhez. Teste talán nem is volt. Vagy ha igen, úgy összehúzta…

Belebámultam abba a halott tekintetbe.

– Most már ittmaradsz! Senki el nem vihet innen!

Egy mozdulatot tettem. Talán, hogy kiemeljem abból a vászonból. A zsák elszakadt. Öreg, elszáradt kenyérvégek hullottak ki a kőre. Cafatokban lógó vászondarabok a szögön.

Víz alatt úsztunk a víz alatti csöndben. Béla meg én. Béla haja lassú lebegése. Mintha el akarná hagyni azt a kopaszos fejet.

Úgy úszás közben figyeltem.

Na igen, kétoldalt jól megnövesztette a haját, és így talán azt hiszi, hogy… Nevetséges! Egyszerűen nevetséges!

Elhúzott mellettem.

A felhorzsolt könyöke, a recés talpa. A sarkán egy hosszú, véres csík. Az úszónadrágja éppúgy lebegett, mint a haja.

Mi az? Béla rákapcsol? Erősíti az iramot? Elhúz mellettem? Egész egyszerűen le akar hagyni?

Hát nem, öregem!

Én is fokoztam az iramot. Erősebb tempót diktáltam. Felzárkóztam.

Most már meg kell hogy mondja! Közölnie kell velem… most aztán végre közölnie kell!

Hiszen nem úszóversenyre hívott ide. Búvárúszás vagy ilyesmi. Ki bírja tovább a víz alatt, vagy tudom is én! Nem ebben állapodtunk meg.

Majdnem ráúsztam arra az öreg csecsemőtestre, hogy elkapjam a nyakánál.

Nem ebben állapodtunk meg, hallod-e!

Itt végre közölnöd kell velem a bemutató napját! A szereposztást! Tudni akarom, ki lesz a díszlet- és a jelmeztervező. Gizihez ragaszkodom. Senki más nem tervezheti a jelmezeket. Ehhez igenis ragaszkodom, és még sok mindenhez. És többé nincs visszaút. Nem lehet visszavonulót fújni.

És nem viszem át más színházhoz a darabot. Ebben ne is reménykedjetek.

Semmiféle kifogást nem fogadok el. Hogy elvitték a színészeimet… meg ilyesmi!

Béla váratlanul kúszónövények közé keveredett. Alattomos kúszónövények tekeredtek a karjára. A hátára fordult. Hátúszásba kezdett. De inkább csak a szabadon maradt lábával kalimpált.

A haja most már csakugyan elúszott. Kétoldalt levált a fejéről, és növényként lebegett tovább. Az úszónadrágja is elhagyta.

– Béla!

Egy mozdulatot tettem, hogy kiszabadítsam.

Szétnyílt kagyló volt mellettem. Sáros, zavaros víz tört föl belőle. Valahol a mélyben egy tekintet iszapos csillogása.

Hajó fedélzetén álltam, kiázott úszónadrágban.

Csorgott rólam a víz. Kezemet a vállamra tettem. Igyekeztem összehúzni magam. Csak föl ne nézzek! Csak bele ne akadjak egy tekintetbe!

Körülöttem estélyi ruhás hölgyek, fehér szmokingos urak.

– A Gyula fia! – suttogta valaki.

– Ugyan! A Gyula nem tudott úszni.

– A Gyula tudott úszni, csak lenézte az ilyesmit.

– Ne adjunk rá valamit?

– Fölösleges.

– De mégis…

– Mondom, hogy teljesen fölösleges.

Kis szünet.

Egy női hang.

– És ez még fölkért táncolni! Ha meggondolom, hogy ez az alak…

– Csak nem azt akarod mondani, hogy táncoltál vele?

– Ugyan, anyám!

Elhallgattak.

Döbbent csöndben nézték, ahogy ott állok, egyre növekvő pocsolyámban, kezemet vállamra tapasztva, és szakad rólam a víz.

Az előszobában égett a villany.

Kabátok és kalapok a fogason.

Szétnyitott ernyő tántorgott. Nekiütődött a falnak, elgurult. De hiszen együtt jöttünk! Igen, igen, valahol az utcán akadtunk össze. Bementem egy étterembe, ő meg odakint várt. És aztán egyszerűen nem tágított mellőlem. Pedig még egy taxiba is beugrottam. A fél várost megkerültem. Ahogy kiugrottam a kocsiból, valósággal elém zuhant a járda széléről. Akkor már tudtam, hogy nem lehet lerázni. Együtt szálltunk be a liftbe. És szinte félrelökött, ahogy beléptem az előszobába.

Hogy tántorog! Ivott? Részeg? Egy vén, részeges ernyő?

A földön mindenféle hulladék. Micsoda kosz! Legalább két hete nem takarítottak.

A bejárónő lelépett. Ők meg, úgy látszik, nem nagyon erőltetik meg magukat. Keríthetnék nekik bejárónőt. Talán szólok a Terinek. A Terit persze meg kell fizetni. Nem lehet garasoskodni.

A villanyt mindenesetre égve hagyták. Ne csodálkozzanak, ha majd olyan számlát kapnak! Borsos számla lesz, az biztos. De hát ez már az ő dolguk.

A telefon szól odabent?

Lényegtelen. Nem engem hívnak. Miért keresnének éppen engem ebben a lakásban?

Ezek a gyűrött kabátzsebek! Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy rendben tartsák a holmijukat.

Miket dugdosnak a zsebükbe?

Spárgagöngyöleg. Rajzszögek. Ezzel alaposan megszúrhattam volna az ujjamat! Vadgesztenye. Úgy látszik, az őszi erdőt jártuk. Séta az őszi erdőben. Az ám! Levelek, elsárgult falevelek. Azért hogy valaki ilyeneket tömködjön a zsebébe! Koszladt kis zsebkendő. Megvan a véleményem, mondhatom! Megszürkült Kalmopyrin. Aprócska, sárga labdacsok. Mi ez? Gyógyszertár? Gyógyszertárat rendeztünk be? Ha elkap a fejfájás, bedobunk egy Kalmopyrint. És ezek a labdacsok? Talán idegnyugtató. Laposüveg. Na, ha ezt meghúzzák! Egyébként üres. Hagyhattak volna néhány kortyot. Nem árt ilyen influenzás időkben.

Megint a telefon.

Nem veszem fel. Eszem ágában sincs. Akkor majd át kell adnom egy üzenetet. Még csak ez hiányzik! Különben is utálok üzeneteket átadni!

Cetlik. Lehetetlenül összegyűrt cetlik.

Mrs. Verebes. Barclay Road.

Aha, szóval egy angliai utazás! Minden jót! Azt hiszem, én ebből kimaradok. Hogy végighurcoljanak egy csomó katedrálison meg múzeumon! Köszönöm szépen!

Mrs. Verebeshez pedig egyáltalán semmi kedvem. Kikeveredett Londonba, és aztán most kiadja a lakását. Ezt ismerem. Elviselhetetlen, koszladt odú! És micsoda ágy! Nem is ágy, inkább koporsó! Ide figyeljen, Mrs. Verebes, ha nem ad nekem egy rendes paplant!

Ha utazom – ha egyszer véletlenül mégis utazom –, akkor már inkább szállodába! Lehet, hogy valamivel borsosabb árat kell fizetni, de mindenesetre…

Azt hiszem, éppen Mrs. Verebes telefonál. Ez egy londoni hívás. Tisztázni akarja a dolgot. Hogy mikor érkeznek a kedves vendégek, hány szobát óhajtanak… Még mindig csöng a telefon. Nem hagyja abba. Makacs nő. A férjét már régen a föld alá dugta.

Nem, nem, Mrs. Verebes, én nem veszem fel a kagylót. Bennem ne is reménykedjék.

Ez meg itt egy jegy. Valamilyen jegy. Villamos… autóbusz… vagy pedig?

A körmöm hegyével kezdtem kisimítani azt az összegyűrt papírdarabkát. Lassan, gondosan. Mint egy műtét. Néhány betű előtűnt azon a színehagyott papírdarabon.

BAL KÖZÉP

Színházjegy. Valaki színházban volt. A jegyet begyűrte a zsebébe. Elfelejtette eldobni.

BAL KÖZÉP

Egyszerre csüggedt szomorúság fogott el.

A darabom! Megtartották a bemutatót. A premier estéjét. Béla egyetlenegy estére összeszedte a színészeit. Az igazgató áldását adta rá.

Bemutatták a darabomat.

A nézők a színház előtt gyülekeztek. Néhányan taxin jöttek. A színház fényei kigyulladtak. Az előcsarnokban felragyogott a nagy csillár.

A pénztárosnő a pénztárban. A ruhatárosnők megjelentek a ruhatárban. A jegyszedők is felsorakoztak.

A nézők odabent az előcsarnokban. Felzárkóztak a pénztár előtt. Beadták kabátjukat a ruhatárba. Odanyújtották jegyüket a jegyszedőnek.

Csöngettek. Megszólaltak az előadás kezdetét jelentő csengők.

Lehet, hogy nem volt táblás ház, de azért egypáran mégiscsak elmentek. Lehet, hogy a végén nem zúgott a tapsvihar, lehet, hogy nem eresztették le a vasfüggönyt, de azért néhány tenyér összeverődött.

Szerző! Hol a szerző?!

Az igazgató odafordult Bélához.

– Ivánnak nem szóltatok?

Béla széttárta a karját. Vállát vonogatta.

A nézők tapsoltak, és kiabáltak.

– Szerző! Szerző!

Egy hölgy a férjéhez. – Nem kéne Ivánnak telefonálni?

A színészek meghajoltak a függöny előtt. Közben döbbenten egymásra néztek.

Hol a szerző?

Ott álltam az előszobában, kifordult kabátzsebek, felhasadt bélések között. Teljesen szétmorzsoltam azt a fecnit. Az üres levegőben matattak az ujjaim.

Megtartották a bemutatót, és én nem mentem el.

Elmulasztottam.