Régi idők mozija

Hálás köszönettel Stenónak,

a Régi idők mozija című film kiváló alkotójának

Hol látta? Milyen filmben?

A szoba közepén állt a nő, malomkerék formájú kalapban, köpenyben, sállal. Előtte a leszíjazott utazóbőrönd. A nyitott ablak függönye meglibbent, és akkor a szívéhez kapott. Megtántorodott, kalapja hátracsúszott, haja kibomlott. Egy darabig csak tántorgott a szobában, keze egy széket keresett, amiben megkapaszkodhat.

A libegő függöny. Odakint az éjszaka sötétje.

A nő lerogyott egy székre, maga elé meredt. Majd megint a bőröndnél volt. Menekülni akart, semmi kétség. Talán a zsarnok férj elől, talán a zord atya elől. Lehunyta szemét, mint aki örvénybe veti magát, azzal megragadta a bőröndöt.

És akkor egy férfi felállt a szemben levő székből. Üres volt az a szék, nem ült benne senki, de most mégis felállt belőle egy ősz, bozontos szemöldökű férfi. Egyre magasabb volt, egyre fenyegetőbb. Akár a harag villáma.

A nő feje hátracsuklott, két karja ájultan lelógott.

A bozontos szemöldökű férfi fölemelte a kezét egy tiltó mozdulattal. Eltűnt a tiltó mozdulat, szétfoszlott a nő, a szoba, a libegő függönnyel.

Melyik filmben volt? Melyik filmben látta? A nőt, aki menekülni akar, a székből felpattanó öreget, a libegő függönyöket…?

Bodográf Mozi, Bé terem. Az biztos, hogy a Bodográfban adták. A terem és Bé terem. Ezt a Bében adták.

Ki játszotta a nőt? A kísértetet? És mi volt a film címe?

Nem volt rémfilm, a kísértet nem tűnt fel többé. Nem volt vígjáték. Hát akkor?

Kőelefántok között botorkált a nő.

Még ez az egy jelenet ugrott elő. Ahogy a nő hatalmas, két lábon álló, csavaros ormányú kőelefántok között botorkált. Kalapban volt, köpenyben, de a bőröndjét már elhagyta valahol. Megvakult tekintettel, tántorogva járkált abban a furcsa, elhagyatott kertben. Valaha egy uralkodó lakhatott itt. És ha élőlény jár erre, föltámad a haragvó szelleme. Feltámad a bozontos szemöldökű öreg, és megint a nő elé lép. A kőelefántok megmozdulnak, és ormányukat himbálva megindulnak a nő felé.

Elszakadt a film, az előadás abbamaradt. Valaki még mondta is, hogy ez mindig így van a Bé teremben.

Újra megnézte ezt a filmet? Vagy többé már nem is adták? Mert már akkor is régi volt, olyan régi, hogy nem is lehetett összeragasztani?

Mi lehetett a címe?

Mr. X.? – Nem.

Az elhagyott kert? – Nem.

A fáraó bosszúja? – Nem.

Mi lehetett a címe? És milyen film volt?

Mi lett a nővel, aki örökké csak bolyongott, a bozontos szemöldökű öreggel, a csavaros ormányú kőelefántokkal?

Bodográf Mozi, Bé terem.

Nem akarta levinni a többiek közé. Minek? Inkább beteszi a szekrénybe, a felső polcra. Aztán majd felhív valakit. Kinyitja a szekrényt, és rámutat a sapkára.

– Tudod, kié volt? Egy rendezőé, egy híres filmrendezőé. Mi az? Nem hiszed? Kérdezd meg Dános bácsit, tőle kaptam.

És akkor a másik már mindent elhisz. Dános bácsi a Fővárosi Mozi gépésze, régi filmjei vannak, néha vetítéseket rendez a lakásán. Ezek a filmek már senkinek sincsenek meg, csak Dános bácsinak. Például, amiben a cowboyok legyőzik az indiánokat, és elfoglalják Amerikát. Valaki még mondta is, hogy Dános bácsi kint járt a Film Városában. Már úgy volt, hogy ő is rendező lesz, de aztán visszalépett. Az öccse kinn maradt. Az öccse rendező lett, csak más néven. Nincsenek jóban, még csak nem is leveleznek.

– Ha Dános bácsi akarta volna, kint maradt volna. – A fiú a szürke sapkára nézett, és bólintott.

A tér hátsó sétánya…

Egyszerűen nem tudott odafent maradni. Megállt egy lámpaoszlopnál, az ujja körül pörgette a sapkát. A sapka egy-két forduló után rárogyott a kezére, teljesen betakarta.

Fáradt, öreg sapka. Az ellenzője középen megtört.

A tenyerére fektette. Szétterült. Akármit lehetett vele csinálni, mindjárt elnyúlt. Mint egy kivénhedt kutya, ahogy kilógatja a nyelvét.

A fiú valami zörgést hallott.

Streig Gyuri ugrált mellette egy hengeren. Egy üres bádoghengert pörgetett-forgatott a lábával. Két karját széttárta. Várni lehetett, hogy a henger kiugrik alóla, és elgurul.

A fiú nézte egy kicsit, aztán megemelte a sapkát.

A sapka megemelkedett, majd visszarogyott.

Streig ugrált, zörgött. A fiú meg már nem is tudta, mióta beszél.

– … mert az biztos, hogy földi halandó még nem látta James Cruzét sapka nélkül dolgozni.

Ezt akárcsak maga Dános mondta volna a gépházban. Meg azt is, hogy

– James Cruze be se lép a műterembe legendás hírű sapkája nélkül. Róla különben mindenki tudja, hogy az erélyes rendezők közé tartozik. A feleségével is úgy beszél, akár egy segédszínésszel vagy egy statisztával. Pedig a felesége híres filmszínésznő.

– A Cruzéné. – Streig Gyuri arrébb görgött.

– A Cruzéné?

– Hát ha ő Cruze, akkor a felesége Cruzéné. – Streig félelmetes gyorsasággal pörgette a hengert maga alatt. – Cruze és Cruzéné.

A fiú hallgatott. Mint aki még várja, hogy Streig mondjon valamit. (Ha sokat hülyéskedik ezzel a Cruzénéval, lepofozom arról a bádogról.)

De Streig most már egy szót se szólt.

Egy pillanatra leugrott a hengerről, kicsit arrébb rúgta, aztán megint rajta volt.

A fiú ismét megemelte a szürke sapkát. Olyan mozdulatot tett, mintha a fejére akarná húzni.

– Csak azt ne hidd, Streig, hogy Cruze valami goromba fráter. Szó sincs róla. Csak éppen a munka megszállottja, rendezés közben se lát, se hall. És mindent előjátszik a színészeknek. Hogy kell sört inni, ha mondjuk, sörözési jelenetről van szó.

Streig ugrált, zörgött. A fiú legszívesebben lerúgta volna arról a bádogról. De csak ment utána a sapkával. Hol az egyik oldalán tűnt fel, hol a másikon.

– És azt is megmutatja, hogy kell lóra pattanni, ha éppen arról van szó. Vagy pedig hogy kell egy nőt fojtogatni.

– Egy nőt fojtogatni?

– Ha valami nagy féltékenységi jelenetet forgatnak.

– És akkor ő fojtogat? – Streig lelépett a hengerről.

– Odalép a színésznőhöz, megfogja a nyakát. A színész meg ott áll mellette, és nézi.

– Nézi?

– Aztán ő fojtogat, ha Cruze már jól megmutatta neki.

Streig egyik lábát rátette a hengerre, belebámult a levegőbe. Így állt egy darabig. Aztán ráugrott a hengerre, és továbbgörgött.

– Nem is hiszed, Streig, hogy egy rendezőnek mennyi mindent kell tudni. – Rátette a sapkát a pad támlájára, majd levette. A bélés kibuggyant, gyorsan visszanyomta. – Atlantic – ez állt a bélésen sárgás, foszladozó betűkkel. – Biztos lehetsz benne, hogy abban az időben mindenki Atlantic-sapkát hordott.

– Miért? – Streig most hátrafelé gurult. Oly sebesen, mintha többé már meg se állna.

– Hogy olyan sapkája legyen, mint Cruzénak. Rendezők, segédrendezők, színészek, mind csak Atlantic-sapka után törték magukat. – Két kézzel fogta a sapkát, mintha attól félne, hogy szétfoszlik. Közben valami régi szagot érzett. Egyszer egy irtózatosan ócska boltban járt, spulnik és kaucsukbabák között. Akkor érzett ilyen szagot.

– Igen, igen, öregem, Cruze minden jelenetet előjátszik a színészeknek. Még akkor is, ha világsztárral dolgozik, nála az ilyesmi nem számít. Ha pedig végképp nem megy a jelenet, akkor elzavarja, és valaki mást halászik elő.

Streig a padon ült, a hengert a pad széléhez verdeste.

– Mondjuk, engem.

– Mondjuk, téged.

– Mondjuk, a Szecsey Csulit.

– Mondjuk, a Szecsey Csulit.

Streignek ez mintha nem tetszett volna. Egypárszor még a padhoz verdeste a hengert, aztán ráugrott.

– Minél ismeretlenebb valaki, Cruze annál jobban örül neki. – A bélés megint kiesett, ráfolyt a fiú kezére. – A felvételek szünetében pedig nincs kedvesebb fickó James Cruzénál.

– Ne mondd!

– Büfét rendez be a színészeinek, mindenki annyit ehet, amennyit akar, és az egészet ő fizeti. Csokoládé… bonbon… torta… Zenekart hozat, és ő maga is beugrik. Csodásan bendzsózik.

– Miért nem megy zenésznek?

– Te is miket tudsz kérdezni? Világhírű rendező, és akkor menjen el zenésznek!

– Ha egyszer olyan csodásan bendzsózik! Ha én bendzsózni tudnék, elmennék zenésznek.

– Közted és James Cruze között azért van egy kis különbség. – Megint rátette a pad támlájára a sapkát. Körbejárta, olykor igazított rajta valamit.

A szürke sapka kinyúlt. Oly rettenetesen kinyúlt, hogy szinte már leért a földre. (Érdekes, ha messziről nézem, fekete. Akárcsak agyonázott volna.)

– Két Cruzét ismernek a Film Városában. Egy kedves, vidám fickót és egy másikat, a félelmetes, az erőskezű rendezőt. Az biztos, hogy Cruze egész más ember munka közben, mint pihenés közben. – Leült a sapka mellé. – Cruze csak akkor vesz fel egy jelenetet, ha már legalább tízszer elpróbálták. Még a világsztárokkal se tesz kivételt.

– Még Cruzénével se.

– Cruzénével?

– Te mondtad, hogy a felesége is színésznő. – A bádog zörgött a pad előtt. – A Cruzéné. Cruze és Cruzéné.

– Na igen. Hiszen már mondtam, hogy a feleségével is pont úgy bánik, mint egy statisztával. – Megigazította a sapkát. – Ha dühös, akkor a földhöz vágja a sapkát, és egyszeribe megnyugszik. Ordít, akkor földhöz vágja a sapkát, és minden rendben.

Ha meg oldalt húzza a sapka ellenzőjét, akkor mindenki tudja, hogy ma jó napja van. De ha az ellenzőt hátrahúzza, akkor nem mernek megállni előtte.

– Ha az ellenzőt hátrahúzza. – Streig is leült, a hengert rugdalta. Ennek az ellenzőjét?

– Ennek az ellenzőjét! Na miért?

– Csak nem akarod bemesélni, hogy ez a sapek…

– Dános bácsi kapta Cruzétól. Jó barátok voltak.

– Dános bácsi és Cruze?

– Na miért? Te talán nem tudod, hogy Dános bácsi kint volt a Film Városában?

– Hülye sapek. – Streig a hengert rugdalta. – Irtó hülye sapek, és nincsenek is rajta kockák.

– Kockák?

– Minden sapkán vannak kockák, ezen meg nincsenek.

– Voltak. – A fiú a térdére tette a sapkát. – Csak már kikoptak. De amikor még James Cruze ezzel vonult be a műterembe…

– James Cruze sose vonult be a műterembe.

A fiú szólni se tudott. Ilyet mondani, hogy James Cruze…!

– Én még egyetlen James Cruze-filmet se láttam.

– Persze hogy nem láttál. Mert itt nem játsszák a filmjeit… mert… drágák… egyszerűen nem lehet megfizetni.

– Érdekes! Cecil Bét meg lehet fizetni, F W.-t meg lehet fizetni, csak éppen a Cruzédat…

– Mert ő csinálja a legnagyobb tömegjeleneteket, és azok sokba kerülnek, mert ő csak szuperprodukciókat csinál, mert ő szuperrendező.

– Ez meg szupersapka.

– Ahogy mondod, Streig! Szupersapka. – A fiú felállt, két kézzel tartotta a szürke sapkát. – És most megmutatom neked, hogy vonul be a szuperrendező szürke szupersapkájában a műterembe. A nagykör felé intett. – Ott vannak a színészek, a segédszínészek és a statiszták. Na meg a kellékek… tornyok, állványok és egy vasútállomás. Itt meg a stáb. Segédrendezők, asszisztensek, egyszóval, a vezérkar. A műteremben már minden készen, csak őt várják, James Cruzét. Nyílik az ajtó. De ez még csak a rendező első számú titkárja. Cruze már beült az autóba! Mire a többiek: „És a sapka?! Oldalt az ellenzője? Hátul az ellenzője?” Nyílik az ajtó. De ez még csak a második számú titkár. Cruze autója feltűnt a kanyarban! Mire a többiek: „A sapka?! Hogy áll az ellenzője?! Az ellenzője?!” Ez az a pillanat, amikor kintről motorzúgás hallatszik, nyílik a műterem ajtaja…

A fiú megemeli a sapkát.

Most már Streig is állt, és csak nézte, ahogy a fiú lassan, nagyon lassan a feje felé emeli a sapkát. Egy mozdulat… még egy…

– És James Cruze belép a műterembe!

És akkor valaki kivette a fiú kezéből a szürke sapkát. Nem érzett semmit, nem látott semmit. Csak éppen a sapka már nem volt a kezében.

A sapka a levegőben. Szemben a fiúval, mozdulatlanul a levegőben.

Aztán valaki megigazította az ellenzőjét. Valaki egy régi, otthonos mozdulattal oldalt húzta az ellenzőjét, és azt mondta.

– Viszlát!

A fiú nézte, ahogy a szürke sapka kissé imbolyogva elindul a fák között, és dermedten bólintott.

– Viszlát!

Egy üveg víz és egy pohár a tálcán. Mintha valaki odatolta volna a fiú elé. De nem éppen most, hanem már régebben. Homályos üveg, szürke és fáradt víz. A terítő is szürke. Szürke terítő, furcsa, sárga mintákkal.

A fiú keze elindult a mintákon, végtelen utazásra indult a sárga vonalakon.

Hány óra lehet?

Apa azt mondta, hogy talán ma elmennek a Capitolba. A Vikingeket adják a Capitolban.

A fiú, ahogy kijött az iskolából, a mozi elé futott, a mozi képeihez. Szakállas, hegyes sisakos harcosok, csónakokban. De azok talán már nem is csónakok, hanem hajók. Távoli, idegen földrészek felé mennek a hajók, távoli, idegen földrészeket akarnak meghódítani a szakállas harcosok.

Reccsenés. Valaki megáll az ajtó előtt. Apa? Nem, ő mindjárt bejön. A portás? Tegnap itt volt. „Nézze, szerkesztő úr, ez így nem mehet tovább.” Apa az ágyon feküdt, szivarozott. A portás levette a sapkáját, tenyerével a homlokát masszírozta. „Barna úr a leghatározottabban megmondta… egyszóval, ezek a tartozások… és semmi biztosítékunk a jövőre nézve, egyáltalán semmi biztosítékunk.” „Biztosíték…” – ezt többször is említette, ahogy a sapka helyét nyomogatta. Apa szivarozott, és a végén három pengőt kért. „Átmeneti időre, hiszen tudja.” A portás a fejébe nyomta a sapkáját. „Hiszen tudom.” Leszúrta a három pengőt, és elment. Most meg itt állt az ajtó előtt.

A fiú valósággal megmerevedett. Előtte a pohár, a kancsó, a fal. Csörömpölés lentről, az étteremből. Húslevest visznek valakinek. Vendéglőben mindig húslevest kap a vendég, húslevest tésztával. Az apró tésztakockák, akár az amerikai katonák. A fiúnak ezekről a kockákról mindig az amerikai katonák jutottak eszébe.

És ha most ebédelnek, akkor még nem is lehet olyan késő. Akkor még vígan elcsíphetnek egy mozit. Tim Mc Coyt is meg kéne nézni. Nem, azért mégis inkább a Vikingek. Miért olyan dühösek a vikingek? Az egyik hajón egy lányt is lehetett látni. Magas, szőke hajú lány, előtte egy öreg harcos, sisakkal a kezében. Úgy tartja a sisakot, mintha a következő pillanatban a lány fejére akarná tenni. A vikingeknél a nők is harcoltak. A vikingeknél a nők még vadabbak, mint a férfiak. Felvonul a viking hajóhad, és valahol már zúgnak a harangok. A vikingek! Jönnek a vikingek!

Szék az asztal és a mosdó között. Takács ült ott tegnap. Kövér, barnáspiros arcú férfi. „Az édesapja? Persze, mindjárt jön.” Kezét összefonta hasán, kibámult az esős délutánba. „Szép, borús időnk van.” Ezt mondta Takács. Meg hogy apa pénzt vett fel tőle valami mezőgazdasági lapra. Takács apát várta, és közben elaludt a széken.

A fiú megigazította a széket, mintha Takács még most is ott ülne. Aztán az ablakhoz ment. Fénytelen az utca. Most már el se lehet képzelni, hogy valakinek még húslevest visznek. Nem, odalent, az étteremben már leszedték az asztalokat.

Az utca kis boltjaiban még nem égett a villany. A Körúton se gyulladtak fel a reklámok. Ha felgyulladnak a fények, akkor vége a napnak. Akkor apa már nagyon későn jön haza, és nem mennek el sehova.

Leengedte a rolót, majd fölrántotta. Ezt megismételte egypárszor. Kivett a szekrényből egy Mozi Életet, végigheveredett vele az ágyon. Lily Damita a címlapon. Lily Damitát még egy filmben se látta, de a képét már annál többször.

Mi van George K. Arthurral? Összeveszett Karl Dane-nal, akivel pedig annyi filmben nevettették meg a közönséget. Min veszhettek össze? Lehet, hogy többé már ki se békülnek?

A majomképű, kis George K. Arthur ahhoz a férfihoz hasonlított, akivel apa a cirkuszról tárgyalt. Egyszer volt itt az a majomképű, és akkor egy nagy, nemzetközi cirkuszról tárgyaltak. „Csak olasz bohócokkal vagyok hajlandó dolgozni” – mondta apa, és le-föl járkált a szobában.

Greta Garbo hallani se akar többé Nils Astherről.

A fiú följebb húzódzkodott az ágyon. Mi történt? Mindenki összevész valakivel?

Megkezdődtek a Mockery felvételei. Aha, ez valami új film, és most megkezdődtek a felvételei. Ben Christianson rendező utasítást ad Lon Chaney-nek és Huszár Puffynak. Egy lépcsőn állnak. Puffy a lépcső aljáról figyel a rendezőre. Puffyt apa cipelte el Nagy Endréhez. „Addig nem szálltam le Nagy Endre nyakáról, amíg nem szerződtette Puffyt a kabaréjába.” Puffy most kint van Hollywoodban, és Ben Christianson utasítást ad neki. És mennyit írnak róla!

A lap megzörrent a takarón, a fiú pedig olvasni kezdte.

Lon Chaney és Huszár Puffy együtt filmeznek a Metro új produkciójában. Ben Christianson, a Metro dán rendezője megkezdte a Mockery című film forgatását. Lon egy hűséges, öreg szolgát alakít. Huszár Puffyé a másik nagy férfi főszerep. Puffy ebben a szerepben, a beavatottak szerint, karrierjének jelentős és kimagasló állomásához érkezett. A női főszerepet Brenda Bredford játssza, és Ricardo Cortez is pompás alakításhoz jutott.

De azért mégiscsak Puffy a másik nagy férfi főszereplő. Ricardo többször is odamegy Ben Christiansonhoz, a Metro dán rendezőjéhez. – Elnyom engem ez a Puffy! – Ben széttárja a karját.

– Öregem! Puffy olyan egyéniség…

Puffy ebben a szerepben karrierjének jelentős és kimagasló állomásához érkezett. A beavatottak szerint.

A fiú a térdét kaparta. Mindig újabb és újabb repedéseket lehetett a térdén felfedezni.

De most nem törődött a térdével. Újra elolvasta: A beavatottak szerint…

A beavatottak.

Az ő nevüket nem írják ki a film plakátjára, de azért mégis mindenhol ott vannak. Klubokban, a gyár környékén és egyáltalán mindenhol. Keménykalapban járnak és mellényben. Szivaroznak. Örökké hallgatnak. Pedig mindenki csak az ő arcukat figyeli. Pedig mindenki csak az ő véleményükre kíváncsi.

A Nagy Beavatott a szivarját rágja, és bólogat.

– Úgy, szóval maguk azt mondják, hogy ez egy nagy film? Azt mondja, Goldwyn úr, hogy monstreprodukció? Hm… Lehet. Tessék? Nem, nem szóltam semmit.

A Metro vezérkara a Nagy Beavatott körül táncol.

– Valami baj van a filmmel? A színészekkel? A rendezővel?

Ő meg a vállát vonogatja. – A rendezővel? Ugyan mi baj lenne a rendezővel? Hogy is hívják?

– Christianson! – vágja rá a Metro kórusa. – Ben Christianson!

– Persze, a maguk dánja.

– Nagy reményeket fűzünk hozzá.

– Persze, nagy reményeket fűznek hozzá.

A Metro emberei döbbenten összenéznek. Mi az? Valami baj van Bennel? Nem tetszik a Nagy Beavatottnak? A Nagy Fiúnak?

Csakhogy most már hiába minden. A Nagy Fiúból többé egy szót se lehet kihúzni. Kínálhatják szivarral, kínálhatják itallal: reménytelen!

A Nagy Fiú hüvelykujját a hóna alá illeszti. Sarkon fordul, és faképnél hagyja a társaságot.

Még szerencse, hogy vannak kis beavatottak. A Metro emberei elcsípnek egy ilyen Kis Beavatottat. Etetik, itatják, aztán szivart dugnak a szájába.

– Csak azt az egyet áruld el, hogy a Nagy Fiúnak mi a baja Bennel?

Hanem azért a Kis Beavatottat se lehet egykönnyen levenni a lábáról.

– Semmi, semmi, a múltkor összeakadtam a Nagy Fiúval, mondhatom, hosszan elbeszélgettünk, de Bent egy árva szóval se említette.

– A produkciónkat se? A Mockeryt?

– Hát, úgy futólag. Inkább ő kérdezgetett. Mondhatom, nagyon érdekelte a véleményem.

– Na és?! Na és?!

– Abban megegyeztünk, hogy Huszár Puffy ebben a filmben karrierjének jelentős és kimagasló állomásához érkezett. Meg aztán a Bredford lány is egész kedves, ez a kis Brenda.

– Na ugye?! Na ugye?! – Metróék újabb italokat döntenek a Kis Beavatottba.

– Csakhogy éppen a főszereplő! – A Kis Beavatott olyan képet vág, mint aki citromba harapott.

– Lon Chaney? Mi van Lon Chaney-vel? Ember, beszéljen!

– Minek, uraim, minek, ha maguk nem vesznek észre semmit? Abban is megegyeztünk a Nagy Fiúval, hogy maguk az utóbbi időben egyszerűen semmit se vesznek észre. Mi ez, uraim? Fáradtság?

A Metro urai elnémulnak.

A Kis Beavatott fölhajt még egy pohárral. – Lon talán jó volt mint Notre Dame-i toronyőr, talán jó volt mint Drakula, elismerem! De a Mockeryben? Mint hűséges, öreg szolga? Nevetséges! És az a rendező, aki ezt nem látja… – Bosszús mozdulattal félbeszakítja önmagát. Igazán kár annyit beszélni, hiszen a Metróék úgyse értenek meg semmit. Ott is hagyja őket.

A Metróék haditanácsra vonultak vissza. Többször is levetíttetik maguknak a Mockeryt. Minden vetítés után újabb tanácskozás zárt ajtók mögött.

Ben Christianson, a Metro dán rendezője, nem tudja, miért fagynak meg körülötte a mosolyok. Alig szólnak hozzá. Jóformán a köszönését se fogadják. Pedig már elkezdi legújabb filmjének forgatását, főszerepben Norma Shearerrel. Éppen megbeszél egy jelenetet Norma Shearerrel, amikor egyszerre csak megjelennek a Metro urai.

Integetnek, hogy csak folytassa, kedves Ben, csak folytassa! De ő érzi, hogy valami baj van.

– Szóval, amikor várja a hadnagyot a háborúból, és tudja, hogy már nem jön, ezt valahogy úgy kéne… – elakad.

Norma ránéz és vár. Türelmesen vár. Mégis, hogy kéne megcsinálni azt a jelenetet?

– … hogy a fejéhez kap! – nevet fel a Metro elnöke. Félelmetes ez a nevetés.

– De elnök úr – védekezik Ben Christianson –, én csak azért kaptam a fejemhez…

– … hogy tönkretegye Norma játékát! Hogy tönkretegye a filmet! Mit gondol! A film őskorában kapkodtak a szereplők a fejükhöz.

Ben Christianson erre már szólni se tud. Norma Shearer pedig mosolyog. Kedvesen és megnyugtatóan.

Norma mosolyog, Ben dermedten áll, a Metro emberei ordítoznak.

– Elcsépelt ostobaság az egész film!

– Ez már az ötödik filmünk, ahol egy hadnagyot hazavárnak.

– Mit gondol, a közönség meddig tűri még ezeket a hadnagyokat?!

– Tönkre akarja tenni a gyárat? Tönkre akarja tenni a Metrót?!

A Metro emberei ordítoznak, hogy le kell állítani a filmet, meg ilyesmi. Ben Christianson elnémul. Norma Shearer ráteszi kezét a rendező vállára.

– Ne törődjön vele, Ben. Most nem volt szerencséje.

Az a mosoly!

Minden eltűnt a fiú elől. Eltűnt a filmgyár műterme, a kiabáló, hadonászó alakokkal, az összetört Ben Christianson rendezővel. Nem volt semmi más, csak Norma Shearer mosolya. Mindent betöltött ez a mosoly.

A fiú megpillantotta a térdét, a lecsúszott zoknival. Az asztalt érezte maga mögött, a terítővel, a vizespohárral. Csak meg ne forduljon! Csak ne kelljen látnia azt a terítőt!

Lentről zajok, mintha egyszerre többen is beszélnének. Talán egy vidám társaság indul fölfelé, talán apa is köztük van. Mindenféle csomagot hoz. Vagy nem hoz semmit, és csak annyit mond: – Indulás, öreg! – Aztán benéznek egy tisztességes vendéglőbe, és persze a moziról se feledkeznek meg.

Csönd lett odalent. Mintha még a portás is elment volna a portáról.

Felhúzott térd, a paplan gyűrődése és a Mozi Élet.

Puffy ebben a szerepben a beavatottak szerint…

Már alig látta a betűket, de azért nem gyújtotta fel a villanyt. Talán inkább fel kéne állni, hogy ha apa jön, mindjárt indulhassanak. Vagy ha kimenne apa elé a folyosóra, esetleg a szálloda elé…

Végighasalt az ágyon. A párnát nyomkodta, és közben ismét megjelentek előtte a beavatottak.

A beavatottak együtt ülnek a klubban. Isznak és szivaroznak. A Nagy Fiú körül ülnek a mindent tudók, a kis beavatottak és azok, akik még éppen csak hogy be voltak avatva. Az utóbbiak bizony még csak a szájukat se táthatják ki.

– Valaki a napokban hajójegyet váltott. – A Kis Beavatott a kezét dörzsöli. Ugyan ki váltott hajójegyet Dánia felé?!

A Nagy Fiú hallgat. Éppen csak a szemével hunyorít egyet.

A másik meg folytatja: – Talán már meg is érkezett a hazájába Ben Christianson, a Metro dán rendezője.

Erre aztán kitört a nevetés. – A Metro dán rendezője! Ben Christianson, a Metro dán rendezője!

Később valaki megjegyzi: – Norma Shearer levelet írt neki. Ez már akkor volt, amikor a gyár felbontotta a szerződést. Norma azt írta, hogy ne adja fel a harcot, ha most nem is sikerült, de majd egyszer máskor. Ő, mármint Norma, változatlanul hisz benne, mármint Christiansonban.

Ez az a pillanat, amikor a Nagy Fiú megszólal: – Norma Shearer mindenkinek tud valamit mondani. Képzeljék el, hogy Ben odahaza, Dániában, hányszor veszi majd elő ezt a levelet. Ó, Norma csodálatos!

Mindenki tud valamit Norma Shearerről. Hol egy lecsúszott színészen segített, hol egy filmírón. Lehet, hogy éppen csak pár szava volt ahhoz az emberhez, de az mégis boldog lett.

Igazán nem lehet mondani, hogy a beavatottak lágyszívű alakok, de most, hogy Norma Shearer szóba került…

A Nagy Fiú, a beavatottak főnöke, magasra emeli a poharát.

– Fiúk! Sokáig éljen Norma Shearer!

A poharak összecsendülnek.

A fiú az ágyon térdelt. Olyan hirtelen térdelt fel, mintha valaki szólította volna. A szemben levő ablak világos kockájára bámult.

Ott szemben égett a villany. Az utcán is felgyulladtak a fények és a Körúton.

Az ágyon térdelt. Legjobb, ha előveszi a spirituszfőzőt, és felteszi a teát. Tea és vajas kenyér. Apa nem szeret beszélni, ha későn jön haza. Lassan kortyolja a teát, a kenyeret pedig úgy rágja, mint a fadarabot.

Szemben égett a villany

Maga a szoba sötétben maradt. Külön lehetett érezni mindent. A mosdót, a tükröt a mosdó fölött, az asztalt a vizespohárral.

A fiú levágta magát az ágyra. Lehunyta a szemét, kezét pedig bedugta a párna alá, beljebb, egyre beljebb. Befúrta magát, akárcsak valami sötét alagútba.

Közben lassan nyílt az ajtó, és beléptek a beavatottak. Azok, akik még éppen hogy csak beavatottak voltak, aztán a kis beavatottak, a mindent tudók, végül pedig a Nagy Fiú.

Bejöttek a szobába, majd félreálltak, hogy utat engedjenek – magának Norma Shearernek.

Nem fordult felé, ahogy ott ültek a támlás szék bal nyolc-kilencen. Csak a szeme sarkából figyelte a fiút a fehéren permetező fényben. Egy pillanatra megérintette a vállát, és megkérdezte:

– Jól látsz, öreg?

Átment a szürke, homályos udvaron, aztán belépett az előcsarnokba. Oszlopok, plakátok – és az a súlyos, nyomasztó csönd! Mint a templomban.

Nem, ez egy cseppet sem hasonlított azokhoz a kedves kis mozikhoz a Tisza Kálmán tér környékén. De hát ide csak délelőtt jött el a fiú, hogy megnézze az Előzetes képeit. Mégiscsak tudni kell, hogy milyen filmek jönnek. Persze, néha hónapokig is eltart, amíg egy film ebből a bemutató moziból lekerül a Fővárosiba vagy a Phőnixbe.

Ebben a csöndben és sötétben igazán nem lehetett tudni, hogy délelőtt van-e vagy délután. Semmit se lehetett tudni. Talán egy gyülekezet áll mellette, az oszlopok között. Talán egyedül van az egész csarnokban.

Az biztos, hogy először meg se mert mozdulni. Akárcsak arra várna, hogy egy hang megszólaljon: „Mit keresel itt?”

Aztán mégiscsak felnézett arra a plakátra. Bella Donna. Főszerepben: Pola Negri és Conrad Nagel.

Hatalmas plakát, egészben beborította az oszlopot. A két főszereplőt is látni lehetett: Pola Negrit és Conrad Nagelt. A férfi egy széken ült, valósággal magához rántotta a nő kezét: „Ne hagyj el! Nem hagyhatsz el!” A nő pedig mellette állt, és valahova a távolba nézett.

És az is rajta volt a plakáton, hogy Paramount-produkció. Meg hogy az első jeleneteket Lubitsch Ernő rendezte, ő azonban megbetegedett, és akkor George Fitzmaurice, a Nászhajó rendezője vette át a munkát.

Hm, gondolta a fiú, szóval, Lubitsch megbetegedett. De azért Fitzmaurice se rossz. Az a fontos, hogy Pola Negri nem betegedett meg. Ahogy így nézem, Pola el akar utazni. Hajóra akar szállni, de nem Conrad Nagellel, hanem valaki mással. Conrad Nagel derék fiú, de a nőknél nincs valami nagy szerencséje. Pola Negrinél különben senkinek sincs szerencséje, mert Pola mindenkit otthagy. Az örvénybe taszít. Hol is olvastam, hogy a végzetes Pola mindenkit az örvénybe taszít?

– Keress valaki mást – mondta a fiú Conradnak. – Polát pedig engedd csak elmenni.

– Ha Pola elmegy, végem van – Conrad olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy ezt igazán el is lehetett hinni.

– Minek gyötörjük egymást?! – Pola ott áll Conrad Nagel mellett. De még egy pillanat, és kihúzza kezét a férfi kezéből.

– Rossz vége lesz – bólintott a fiú –, én mégiscsak valaki mást keresnék. Különben is Pola spekulánsok kezébe került.

Hol is olvastam, hogy Pola Negri el fogja veszíteni egész vagyonát, mert spekulánsok kezébe került? Meg hogy a világhírű filmszínésznő csillaga lehullóban van, veszített népszerűségéből, és a szerződését sem akarják megújítani.

Egy darabig még nézte Pola Negrit, aki a spekulánsok kezébe került, aztán oldalt lépett.

Hatalmas lépcsősor. Függöny borul a lépcsőkre. Amikor majd a Bella Donnát bemutatják, felgyulladnak a fények, és félrehúzzák a függönyt.

Egy másik oszlop…

Fehér burnuszos arab vágtat egy nővel. Füstölög körülötte a homok.

A sejk fia: Rudolph Valentino. Majd valamivel kisebb betűkkel: Bánky Vilma. Persze, mert azért Bánky Vilma mégse olyan nagy sztár, mint Rudolph Valentino. Valentinóért őrjöngenek a nők. De úgy látszik, Bánky Vilma mégse őrjöng érte annyira, mert akkor nem kellett volna így elragadni.

Csillagos homlokú lova van Valentinónak. Átrepül a sivatagon, senki se ér a nyomába. Az arab lányokkal baj lesz. Az arab lányok azt gondolták, hogy majd közülük választ valakit a sejk fia, és akkor most tessék!

Csillagos homlokú lovon repül a sejk fia Bánky Vilmával. Bánky Vilmán trópusi sisak, öklével a sejk fia hátát püföli.

De ebben a sátorban már nem püföli. Éjszaka borul a sivatagra, ők ketten ott ülnek a sátorban: Valentino és Bánky Vilma. Valentino gyengéden átfogja a nő vállát, és kifelé mutat a sivatagi éjszakába: Látod, ez az én világom.

– Ez az én világom. – Ezt már Bánky Vilma mondja egy trópusi sisakos férfinak.

Bánky Vilmán már olyasféle fátyol van, mint az arab lányokon. A trópusi sisakos férfi meglepett képet vágott. – Ha tudnád, hogy aggódtunk érted! Felkutattuk a sivatagot. Velem jössz… Velem kell jönnöd. A sejk fia nem tarthat fogva!

A sejk fia a sátor mélyében áll, összefont karral, és mosolyog. – Én senkit se tartok fogva. A fehér lány szabad.

– Akkor hát menjünk – mondja a trópusi sisakos.

– Hát nem érted?! – Bánky Vilma hátraveti a fejét. – Ez az én világom.

Következő kép: Bánky Vilma szorosan a sejk fiához húzódik. – Akkor se mennék el, ha elkergetnél.

A fiú az egyik képtől a másikhoz lépett. Igen, itt már megint együtt lovagolnak az éjszakai sivatagban. A sejk fia és Bánky Vilma.

– Ha Vilma ehetne ebből a túrós csuszából!

Ezt mondta Bánky néni a Mozi Élet különtudósítójának.

– Vilma a legjobb, a leghűségesebb gyerek, minden héten kapunk tőle levelet meg fényképet.

Bánky néni és Bánky bácsi le vannak véve a Mozi Élet-ben. Kertjükben ülnek, és éppen a leveleket olvasgatják.

– Megint főszerepet kapott Vilma!

– Elhalmozzák a legjobb szerepekkel.

Mint most a Sejk fiában. Rabnec Laci azt mondta, hogy az ő nővére is kiment Hollywoodba. Valakit ismernek odakint, és az majd csinál valamit az Ilivel. De azért még sokáig nem kap olyan nagy szerepeket, mint Bánky Vilma. Arra még várni kell.

A fiú megfordult. Úgy érezte, hogy többen állnak mögötte. Az oszlopokra bámulnak, és egyre csak azt mormolják: – Rudolph Valentino, Bánky Vilma… Rudolph Valentino, Bánky Vilma…

Harry Liedtke állt mögötte. A kedves, örökké mosolygó Harry Liedtke. Alatta a szöveg: Harry Liedtke új filmjében nincsen uniformis.

Na persze! A fiú közelebb ment a képhez. Mert Harry Liedtke eddig majdnem mindig katonatisztet játszott. Most pedig: A félszeg professzor.

Képek szétszórva a plakáton. Képek – szöveggel.

„A népszerű Harry jámbor, szemüveges professzor vidéken, a tanítványai szerelmesek belé, de ő csak Liselotte-ot szereti.”

Az más, gondolta a fiú, ha ő csak Liselotte-ot…

„A sors szeszélye egy berlini mulató tulajdonosává teszi a félszeg professzort.”

Aha, a félszeg professzor a táncosnők között. A táncosnők cilinderben, rövid kis selyemnadrágban. Sorba állnak, és egymás derekát fogják. Görlök… igen, ezek olyan görlök. Kissé oldalt hajtják a fejüket, mosolyognak.

Itt meg hattyútollakkal ugrálnak. Ez is a félszeg professzor mulatójában lehet. Olyan ázottak a lányok. A hattyútollak meg inkább vizes csirketollak.

Itt meg függönybe varrták őket. Csak a fejük és a térdük látszik ki a függöny redőjéből. És a mosolyuk.

A fiú ellépett a görlök mellől, de még mindig előtte volt a mosolyuk. Mintha szappanhab szállna fel. Apró, fagyott buborékok.

A fiú az oszlopok körül keringett. Felnézett a sejk fiára, aztán megint ott volt a szappangörlöknél. Ki varrhatta be őket a függönybe? Majd a Rabnec nővérét is függönybe varrják. A lányokat mind függönybe varrják.

Az erőd foglya. Főszerepben: Lewis Stone.

Az ősz, vékony bajuszos Lewis Stone döbbenten nézett a fiúra. Egy asztal előtt állt, légionista egyenruhában. Az egyenruha két felső gombja kigombolva, ő maga pedig mélyen leszegte a fejét.

Lewis Stone-nal baj van.

A fiú tudta, hogy Lewis Stone idegenlégiós ezredest játszik, és bajba keveredik. Ez már legalább a hatodik filmje, ahol ezredest játszik. És mindig olyan gondterhelt. Akár ütközetben vezeti az ezredet, akár valami tiszti mulatságon iszik. Egy ilyen mulatságon egyszer főbe is durrantotta magát. Az egész váratlanul történt. Egy kis táncosnő ugrott az ölébe. Lewis Stone megveregette az arcát, aztán amikor a nő a pohárért nyúlt, előhúzta a revolverét, és durr!

Menetel a légió. Elöl Lewis Stone lovon.

De ezen a képen már egy cellában áll. A fekete bajuszos Warner Baxter pedig egy kis széken ül, megbilincselve, parolijáról letépve a rangjelzés.

Az ősz ezredes Warner Baxter vállára teszi a kezét.

Az ősz ezredes…

A fiú most azokra gondolt, akik Lewis Stone előtt voltak ezredesek. Valamikor a szikár, pofaszakállas Cecil P. Hadewick vonult a légió élén. Senki se tudta úgy kihúzni a kardját, mint Cecil P. Hadewick. Aztán az örökké zsémbeskedő, de vajszívű Sheeg Mortimer, aztán…

Igen, voltak ezredesek Lewis Stone előtt, akik később eltűntek. Sheeg Mortimer egyszer még felbukkant mint öreg őrmester. Cecil P. Hadewick pedig mint dühödt hittérítő. Ősz haja csapzottan lobogott, ahogy magasra tartotta a keresztet.

Egyszer majd Lewis Stone is eltűnik a sivatagban. De most még Warner Baxter vállára teszi a kezét.

Aztán pedig egyedül ül a cellában. És most már igazán döbbenten néz maga elé.

Két fegyveres légionista a cella ajtajában. Hátrahőkölnek. Nem, ez nem lehet igaz! A fogoly eltűnt, és helyette az ezredes van a cellában. Mi történt?

A fiú hátralépett.

Mi történhetett? Az biztos, hogy Lewis Stone engedte ki Warner Baxtert. És most ő felel azért, amit Warner Baxter elkövetett. Warner Baxter pedig rettenetes dolgokat szokott elkövetni. Könnyen lehet, hogy az ősz ezredest kivégzik. Megfosztják rangjától, eltörik a kardját, és odaállítják a cölöp elé.

– Cölöphöz kötik – mondta a fiú egész hangosan.

Lewis Stone tekintete megvillant.

– Mi az?! Valaki megszólalt? Itt… az előcsarnokban?!

Pola Negri felvonta szemöldökét, és a sejk fia feléje fordította csillagos homlokú lovát.

Mind őt nézték onnan a magasból.

A fiú meg valósággal odatapadt az oszlophoz. A sivatag ősz ezredese mindjárt megszólal. Mennydörgő hangon tiltja ki az előcsarnokból. Az előcsarnokból és minden moziból.

A sivatag ősz ezredese hallgatott. Hallgattak a többiek is. Mélységes csönd volt az előcsarnokban.

A fiú levált az oszlopról. Még egy pillantás a sejk fiára, aztán már kint volt. Átfutott az udvaron – ki az utcára. A járda szélén megállt. Előtte a ló.

A csillaghomlokú!

Ott állt a zömök, kis barna ló egy hatalmas, bérházszerű kocsi előtt. Bársonyos, kissé megtört tekintetével, valahonnan nagyon messziről nézett a fiúra. Homlokán bizonytalan, fehér folt. És minden úgy lógott rajta: a füle, a takarója… A takarója szinte a földig ért, mint egy rosszul szabott, kopott télikabát.

Egy kicsit megrázkódott, ahogy a fiú felmászott a hátára, de különben egy cseppet se csodálkozott. Azon se, hogy a takaróját rángatják, és mindenfélét kiabálnak.

– Repülj… repülj a sejk fiával!

Cecil Bé feldobta a kalapját a levegőbe, és kétszer belelőtt. A többiek is a levegőbe hajigálták a kalapjukat, és belelőttek.

– És ha azok a sakálok idemerészkednek, hát őket se fogom jobban kímélni!

Azzal Cecil Bé belerúgott a kalapjába.

Még ennyire se kíméljük őket! – Rugdalták, taposták a kalapokat.

Ott voltak a filmgyár udvarán, a fabarakkok között. A barakkok mögül egy gép acélváza nyúlt elő.

Maga Cecil Bé csizmában és bőrövvel a derekán. Négy-öt pisztoly a bőrövben. De senki se akadt, akinél legalább két pisztoly ne lett volna. Malcolm, Cecil Bé hűséges asszisztense, a farzsebéből kapta elő a revolvert. Nem is szólva Myrna Baráról, aki cowboynak volt öltözve, és egy vadlovon száguldozott, és közben sortüzet adott le valamilyen láthatatlan ellenfélre.

Egyszerre csönd lett. Cecil Bé egy iratot húzott elő a zsebéből. Akik közel álltak hozzá, láthatták, hogy pecsét is van azon az iraton.

– Ezt merték nekem elküldeni! – Cecil Bé meglobogtatta az iratot. – Törvényről írnak, jogról meg valami adóról.

– Valami adóról? – Egy kiöregedett segédrendező előredugta a fejét.

– Szóval, fizetni kell – bólintott Malcolm.

– Egy összeget! – Cecil Bé felnevetett. – Egy bizonyos összeget. – Körülnézett, és kimondta azt a bizonyos összeget.

Myrna Bara leszállt a lováról. Úgy érezte, hogy már nincs is lova. És már cowboykalapja sincs, és már cowboynadrágja sincs.

A többiek is úgy érezték, hogy elhordják a bódékat, a gépeket, de még a tavat is elviszik, a pálmafákat. Nem marad itt egy fűszál se, nem marad itt egy szög se, ha azt az összeget, azt a bizonyos összeget…

– Nem fizetünk. – Cecil Bé kis szünetet tartott. – Azt merik nekünk írni, hogy jogtalanul forgatunk ebben a városban. De hát ki építette fel ezt a várost, a Film Városát?!

– Mi építettük fel!

– És te vezettél bennünket ide, Cecil Bé.

– És most pedig azt mondom nektek, hogy ha ide merészkednek jönni azok a sakálok, hát megkapják a magukét!

Ismét a levegőbe hajigálták a kalapjukat, ismét belelőttek. Aztán azokról a vacak kis alakokról beszéltek, akik filmet szeretnének csinálni, de ehhez semmi tehetségük. Nincs bennük semmi más, csak irigység és gyűlölet.

– Paccerek – dörmögött Malcolm. – Átkozott paccerek. Tudjuk, hogy akarták tönkretenni Cecil Bé filmjeit, amikor még együtt dolgoztunk velük.

– Éjjel betörtek a műterembe, és szétvagdosták a tekercseket.

– Vagy éppen ellopták!

Doug Kirbey, Cecil Bé filmjeinek férfi főszereplője elmondta, hogy támadták meg a nyílt utcán, és hogyan rabolták el. Bevitték egy pincébe, és eceteshordóba gyömöszölték. De aztán a hordóval együtt legurult a lépcsőn, maga előtt sodorva a banditákat, és közben szétfeszítette a hordót. Ezt a jelenetet később be is vették a Ne hagyd magad, Doug! című filmbe.

– Így jártam én, de hogy járt Clara Thompson!

Az arcok elborultak. Mindenki tudta, hogy az ellenséges forgatócsoport emberei elkapták Clara Thompsont, a szőke párducot, leborotválták kopaszra, és ráragasztottak egy fekete parókát.

– És akkor bukkantunk rá Irénre, a kis pásztorlányra, a kis vadmacskára, aki a maga bűbájos vadságával meghódította a közönséget, és akit ma már mint Myrna Barát mindenki ismer.

– A közönség a kezemben van – bólintott Cecil Bé, majd megint csak azt mondta, hogy ha idemerészkednek azok a sakálok, hát megkaphatják a magukét.

A sakálok pedig idemerészkedtek, fegyveres csapatokkal. Ezek az ócska alakok, akik soha nem tudtak összehozni egy tisztességes filmet, megvesztegettek néhány seriffet. Az egyik seriffnek megígérték, hogy világsztárt csinálnak a lányából, egy másikat meg egyszerűen lepénzeltek. Akadt olyan seriff, aki nem állt kötélnek. Sőt, még azt merte mondani, hogy Cecil Bé híve, hogy Cecil Bét tartja a világ legnagyobb rendezőjének. Ezt a seriffet eltették láb alól.

Jöttek az ellenséges filmesek a fegyveres csapatokkal. Lóháton jöttek és vasúti kocsik tetején. Ittak, énekeltek, a levegőbe lövöldöztek.

Cecil Bé előőrsei mindent jelentettek Cecil Bének. És akkor a nagy rendező, a Film Városának alapítója, összehívta az embereit. Az elnyűtt, zsíros kalapok odakint lógtak a fogason, ők pedig benn ültek, egy durva faragású asztalnál.

– Senki sincs köztünk, aki megijedne ettől a csőcseléktől – Cecil Bé töltött a poharába.

Malcolm akkor már tudta, hogy itt valami nagy dolog készül. Cecil Bé csak akkor iszik, ha valami rendkívüli dologra készül.

– Leszámolunk ezzel a bandával, de közben minden elpusztul. Elpusztulnak a műtermek, a gépek. Éppen azért cselhez folyamodunk. Összeszedjük a gépeket, a műtermek berendezését, és… fel a hegyekbe!

Ez volt Cecil Bé nagy terve. Fel a hegyekbe! Aztán, ha tiszta a levegő, vissza…

Az asztalnál ültek és hallgattak. Aztán Malcolm, a hűséges asszisztens: – Ezt vártuk tőled, főnök.

Néhány nap múlva megjelentek az ellenséges filmesek. A fegyveresek ordítoztak és lövöldöztek.

– Hol vagy, Cecil Bé?! – kiabált Jeff Colorado, az ellenséges forgatócsoport feje.

Cecil Bé nem volt sehol. És a színészek se voltak sehol.

Eltűntek a rendezők, a segédrendezők és az asszisztensek. Eltűntek a műtermek, de még a pálmafák is a tóval.

Sivatag, békanyálas pocsolyával. Ennyi maradt.

– Kifüstöltük őket – mondta Colorado. De egy csepp elégedettség se volt a hangjában.

A többiek is meglehetősen savanyú képet vágtak. A levegőbe lődöztek, ittak, ordítoztak. De mégis az lett volna az igazi, ha szitává lövik Cecil Bét vagy legalább hűséges asszisztensét, Malcolmot. És Myrna Barát is el kellett volna kapni, Cecil Bé sztárját, a világ első női cowboyát. Úgy tervezték, hogy Myrnát egy vadlóhoz kötözik, és aztán rajta, kezdődjék a vágtatás!

Colorado kétszer belelőtt a levegőbe. – Hol vagy, Cecil Bé, hol vagy, te híres?!

A forgatócsoport tagjaival, a stábbal, a hegy lábához vonult. Onnan kiabált és lövöldözött.

– Nálam még segédrendező se lehetnél! Még hetedik asszisztens se lehetnél! – Lövés hallatszott fentről. Aztán a sziklák görögve megindultak.

– Ez volt Cecil Bé válasza – suttogta valaki.

Jeff Colorado átkozódva vonult el a hegy alól az embereivel. Azt a bizonyos valakit pedig, aki azt suttogta, hogy „Ez volt Cecil Bé válasza”, agyonlőtték, mint egy kutyát.

– Ezt még más is megkaphatja, aki az én stábomban begyullad Cecil Bétől.

Ezt mondta Jeff. Néhány nap múlva pedig embereivel együtt elhagyta az üres és kihalt várost.

Üres és kihalt volt a Film Városa. Cecil Béék mintha végképp ottragadtak volna a hegyekben.

Aztán az egyik szikla mögül felbukkant Malcolm. A hűséges asszisztens sziklától szikláig kúszott lefelé. Ahogy leért, a levegőbe lőtt.

Ez volt a jel.

Most már jöttek a többiek is. Cecil Bé, Myrna Bara, Doug. Színészek és statiszták hada.

Cecil Bé megállt a város főterének közepén, levette kalapját. – Áldassék annak a neve, aki megszabadított ellenségeinktől.

– Biblikus hangulatban van az öreg – mondta egy segédrendező.

Aztán hozzákezdtek a Film Városának felépítéséhez. Amikor már ismét álltak a parkok, és pálmák is voltak, meg tó is volt, felvonultak a forgatócsoport hadigépei, darukkal és derítőlapokkal.

– Indulunk – mondták az asszisztensek.

– Indulunk – mondták a segédrendezők.

– Indulunk – bólintott Cecil Bé.

Bibliai tárgyú filmmel indultak. A nagy áldozattal. Izsák szerepelt benne, Izsák anyja, de valahogy Lót is benne volt és még sokan mások.

Minden rendben ment.

Amikor Izsák áldozatra készült, és éppen elbúcsúzott anyjától, suttogás támadt. Először csak a statiszták között. De aztán maga Malcolm volt az, aki odahajolt Cecil Béhez.

– Jönnek… megint jönnek. Jeff Colorado stábja egyesült a Szakállas stábjával, és a megvesztegetett seriffek is velük vannak.

Cecil Bé ott ült a gépnél. Izsák anyjának akart valami utasítást adni. Nem adott utasítást Izsák anyjának. A levegőbe nézett, és bólintott.

Befutott Coloradó csoportja, befutott a Szakállas csoportja. És a seriffek fegyveresei. Egy árva lelket se találtak a Film Városában. Megint úgy kellett elkullogniuk, hogy még csak egy statisztát se tudtak elkapni.

És ez így történt harmadszor, és így történt negyedszer. Jöttek az ellenséges stábok. Cecil Bé megszagolta a dolgot, és felrohant a hegyekbe. Két támadás között pedig befejezte Izsák áldozatát.

– Mindenhol A nagy áldozatot adják. – Jeff Colorado az irodájában ült. Mellette a Szakállas, a szövetséges csoport főnöke és a megvesztegetett seriffek.

– Közben Cecil Bé egy fillér adót se fizet. – A szakállas a seriffekre nézett.

– Mindent megpróbáltunk – mondta az egyik seriff. – De Cecil Bének olyan kémhálózata van…

Egy darabig tanácstalanul ültek, aztán a Szakállas egyszerre csak azt mondta:

– Támadunk.

– Helyes – bólintott Jeff. – Mi támadunk, és Cecil Bé fölrohan a hegyekbe.

– Mindegy. Gyűjtsd össze az embereidet, két nap múlva indul a támadás.

A főnökök összegyűjtötték az embereiket. A megvesztegetett seriffek is összegyűjtötték az embereiket. Indult a támadás, a nagy támadás. Lóra szálltak és gőzmozdonyokra. Az egyik gőzmozdonyra még egy ócska ágyút is felraktak.

– Ágyúkat hoznak – jelentette Malcolm.

– Csak hozzanak – bólintott Cecil Bé.

Cecil Bé ismét bibliai tárgyú filmet forgatott. A Noé bárkáját.

– Azt hiszem, a hegyekben folytatjuk.

Megint annál a durva faragású asztalnál ültek. A kalapok meg odakint, a fogason. Mintha ezek az ócska, tört szélű kalapok tanácskoznának.

A stáb emberei a főnökre néztek, és megismételték: – Felmegyünk az Ararát hegyére.

Jött a támadás. Az ellenséges csoportok és a megvesztegetett seriffek nagy támadása.

Egy üres város fogadta őket.

Colorado a szövetségesekre nézett, és azt mondta: – Na lám!

A hegy lábánál álltak. Colorado és a Szakállas. A kaktuszbokrokat nézték, a megöregedett, szürke sziklákat. Az ég is szürke volt, iszapszürke.

– Elhoztuk a fegyvereseket – mondta Jeff. – És ágyút is hoztunk.

A Szakállas maga elé bámult, mintha nem is figyelt volna.

– Az ágyút felállítottuk a kapu előtt, és a fegyveresek elfoglalták a várost. Az üres várost.

Lövöldözés hallatszott, ordítozás. Kis csönd. Aztán lövés és egy hosszú, elnyújtott kiáltás.

– Mindjárt összeugranak – bólintott fel Jeff Colorado. – A te csapatod nekiugrik az én csapatomnak, de közben a seriffek embereit se kímélik. – Vállat vont. Valakire csak kell lődöznie. – Cecil Bé emberei eltűntek a hegyekben.

– Ott is maradnak. – A Szakállas a csizmája szárát ütögette.

– De ha mi elmegyünk, mindjárt lejönnek.

– Csakhogy mi nem megyünk el.

Colorado egy szót se tudott kinyögni. Nem is kellett. Most már csak a Szakállas beszélt.

– Mi nem megyünk el többé, a hegy lábához pedig őrséget állítunk, és aki csak lejön onnan fentről…

Lövöldözés hallatszott a városból.

– Most még isznak és lövöldöznek, de aztán majd elkezdődik a forgatás, a közös produkciónk.

A lövöldözés abbamaradt.

Csönd volt.

– Persze ők is dolgoznak odafent. Csakhogy semmit se tudnak majd kezdeni a filmjeikkel. Urak vagyunk a földön, és urak vagyunk a levegőben.

– Rendben van. – Kiégett fűcsomó volt Jeff Colorado előtt.

Valamikor talán erdő lehetett, hatalmas erdő. De aztán nem maradt más, csak ezek a száraz, kiégett fűcsomók.

Filmeket fogunk gyártani közös produkciókban. De ezeket a filmeket senki se fogja megvásárolni. Te is tudod, hogy csak Cecil Bé filmjeire buknak.

A Szakállas egypár lépést tett fölfelé. Akárcsak föl akarna bandukolni a hegyekbe. Aztán megint lent volt a társánál.

– És ki mondta, hogy ezek nem a Cecil Bé filmjei? – És mert a társa valósággal megbénult. – Cecil Bé filmjeit ezután itt gyártják. Rajta lesz a név, a védjegy…

– De hát Cecil Bé odafent van.

– Te vagy az utolsó, aki ezt kimondta.

A Szakállas közel hajolt szövetségeséhez. – Holnap felvonul az őrség. Aztán majd drótkerítést vonunk a hegy köré… szögesdrót kerítést. Repülők érkeznek. Urak vagyunk a földön, és urak vagyunk a levegőben.

Colorado hallgatott. Úgy érezte, hogy ha egy szót szól, a Szakállas keresztüllövi.

Az meg beszélt. Csöndesen, mintha felolvasna valamit.

– A Film Városában elkezdődik a munka. Hogy mivel indulunk, azt még nem tudom. De azt, hogy… Rendezte Cecil Bé. Főszerepben Myrna Bara és Doug Kirbey.

Valóságos sortűz felelt rá a Film Városából. Jajveszékelés és ordítozás.

– Csak csinálják. Most még hadd csinálják.

A Szakállas elhallgatott. A másik se szólalt meg.

A hegy lábánál álltak, Jeff Colorado és a Szakállas. A kaktuszbokrokat nézték, a megöregedett, szürke sziklákat. Az ég is szürke volt, iszapszürke.

… – ők meg fent maradtak a hegyekben, Cecil Bé és az emberei, és most már ott csinálják a filmeket. Lehet, hogy bibliai tárgyút, lehet, hogy mást, de az biztos, hogy ők az igazi filmesek. Ott van az igazi Cecil Bé, az igazi Myrna Bara, az igazi Doug. Akinek most futnak a filmjei, az nem az igazi Cecil Bé, hiába van ott a neve meg a védjegye, és egy percig se hidd, hogy Myrna Barát vagy Dougot látod. Az igaziak fenn vannak a hegyekben, ahova Cecil Bé vezette őket.

Nem lehet mondani, hogy az Apollóban látták volna. De még azt se, hogy valami jobb moziban. Valahogy mindig úgy történt, hogy apának éppen akkor semmi pénze se volt, amikor a Vikingeket adták. De azért végül mégiscsak elcsípték egy olyan sajtszagú kis bódéban. Apa valami olyasmit mondott, hogy ez talán nem is mozi, hanem baptista imaház. És csakugyan, akik a szűk, rosszul világított előcsarnokban ácsorogtak, mintha egy felekezet tagjai lennének. Ősz hajú nő járkált, tálcával a tenyerén, akárcsak kegyszereket osztogatna. De mégse kegyszert lehetett nála kapni, hanem savanyúcukrot. Irtózatosan öreg, zöld meg piros savanyúcukrok a tálcán. Magányos és gonosz cukrok. Alattuk barna papír. Békák gubbasztanak így, ugrásra készen.

Apa intett, hogy köszöni, de nem. A nő továbbvonult a tálcával, mint aki nem is gondolta komolyan.

A jegyszedőnek nem volt libériája. Kopottas ruhában állt az ajtónál. Körülötte kis csoport, ő pedig arról beszélt, hogy a szürkehályog gyerekjáték, de a zöldhályoggal nem lehet tréfálni. Neki pedig zöldhályogja van, és erre bizony rámehet a szeme. Egy nő megkérdezte, hogy mikor lesz a műtét.

– Majd ha megérett a dolog – bólintott a jegyszedő.

A fiú a jegyszedőt nézte, akinek zöldhályogja van, és akit csak akkor lehet megoperálni, ha majd megérett a dolog. Közben elkeseredett düh fogta el. Lehetetlen, hogy megjelenjenek a vikingek, hogy csaták legyenek és tengerek, amikor itt van ez a jegyszedő a zöldhályogjával.

Aztán mégiscsak csöngettek, és be lehetett menni. Akárcsak egyik dobozból a másikba. De azért a vászon vászon volt, és a székekre le lehetett ülni. Leültek, és elmerültek a sajtszagban. A fiú körülnézett. Senki se evett sajtot.

– Ez már a falakból jön – legyintett apa.

Sötét lett, kezdődött a Híradó.

A fiú utálta a Híradót. Persze, mert annál kevesebb idő marad a vikingekre. A vikingek már elindultak a hajóikon, de nem érhetnek ide, mert a Híradó egy képet mutat Kemenesházáról, egy törvényszéki tárgyalásról, macedón hazafiakról. A vikingek meg valahol kint a viharzó tengeren. De azért mégiscsak közelednek. Lassan közelednek. Mert ahogy a Híradó befejeződött, még egyszer felgyulladt a villany. Igaz, csak egy pillanatra. Aztán megjelent a filmgyártó cég oroszlánja. Akkorát ásított, hogy elnyelte a nézőteret. Aztán a rendező neve. A szereplőké. Az íróé és mindazoké, akik közreműködtek.

De ez már rendben volt.

A fiú külön örült a Metro oroszlánjának, a rendezőnek, a szereplőknek.

A rendezőről tudta, hogy már több nagyszabású történelmi filmet rendezett. Warner Olandról, hogy amelyik filmben Warner Oland szerepel, ott hitszegés van, bosszú, gyilkosság és halál. Eleanor Boardmant pedig elrabolják. Senkit se lehet úgy elrabolni, mint Eleanor Boardmant.

Aztán jöttek a vikingek.

Először csak sziklákat lehetett látni. Félelmetesen zord, kopár sziklákat. A tengert. Hatalmas hullámok tornyosulnak, mintha el akarnák nyelni a sziklákat.

A zongorista valahol a vászon alatt, valahol a padló alatt megszólalt.

– Ez a Gésák. – Apa mindjárt dúdolni kezdte: – Csúf, csúf csakugyan a kínai tincs…

Valaki pisszegett: – Csönd legyen!

Valaki nevetett: – Miért? Csak halljuk.

Apa elhallgatott. Most már csak a zongorista csobogott.

Hullámok csapkodják a sziklákat. Egy fehér szakállas, sisakos férfi a szikla tetején. A tengerre néz, mintha meg akarná fékezni a hullámokat. És csakugyan! A tenger viharzása elcsitul, a hullámok megszelídülnek. A fehér szakállas férfi mindkét karját felemeli, és akkor tűz lobban fel a sziklák között.

Sisakos férfiak gyűlnek a tűz köré. A fehérszakállas kitárt karral fordul az ég felé.

– Cedrick P. Hadewick – mondta a fiú. – Eddig mindig idegenlégiós ezredes volt, és egyszer hittérítő.

– Most meg öreg viking – bólintott apa.

Magas, szigorú tekintetű lány lép Cedrick P. Hadewickhez. Hosszú szőke haj omlik a vállára a sisak alól.

Gyönyörű volt a lány a csúcsos viking sisakban. Gyönyörű és félelmetes. És amit Cedrick Pének mondott, hát olyat még senki se mondott Cedrick Pének.

– Mit nyújtogatod a karodat? Az isteneket hívod? Őseink istenét? Vigyázz, mert még megjelennek, és elszégyellik magukat.

Cedrick P. Hadewick még mindig úgy áll, felemelt karral. Arcán valami olyan iszonyatos döbbenet, hogy egy néni felsóhajtott az első sorban.

– Hogy lehet így beszélni egy öregemberrel?! Miért kell így felizgatni egy öregembert?

A viking lány pedig mintha a fejébe vette volna, hogy egyre jobban felingerli az öreget. Most már olyanokat mondott, hogy szégyelli, hogy viking. Meg hogy a vikingek, úgy látszik, örökké sziklák között lapulva akarnak élni.

Cedrick Pé tekintete villámokat szór. Többször is megismétli: – Lapulva? Lapulva? Lapulva?

Ez a szó egyre nagyobb betűkkel ugrott a nézők elé.

A fiú még nem tudta, mi lesz ebből az egészből. Csak azt tudta, hogy a sisakos lány nem Eleanor Boardman. Eleanor Boardman, úgy látszik, csak később jön.

Egyre többen állnak a lány körül. Egyre többen hallgatják, hogy dühödt gúnnyal becsmérli a vikingek népét. Majd ahogy vijjogva hívja az ősök szellemét, akik bátrak voltak, igazi harcosok.

Cedrick P. Hadewick karja lehull. Összetörten mered maga elé: – Igazat szól a lány.

A lány hirtelen körülnéz: – A bátyám? Hol a bátyám?

Egy sas vágódik a lába elé, akárcsak valami rongycsomó. Ifjú vitéz nevető arca.

– Neked hoztam, húgom! Senki más nem tudta volna leszedni ezt a madarat.

A sas a lány előtt, nyílvesszőtől átfúrva. Többen is odasereglenek, és mondják, hogy mesteri találat volt.

– Mesteri találat! – A lány felemeli a madarat, meglóbálja, aztán belehajítja a tengerbe.

Az arcok merevek, mozdulatlanok. A lány pedig megismétli.

– Mesteri találat volt!

Odamegy a bátyjához, megrázza a vállát. – Hát már csak madárra tudnak lőni a vikingek?!

A fiú megrázkódik, mint aki álomból ébred. – Hát nem és nem!

– Figyeld meg – mondta apa –, most majd történik valami.

És valóban! Egy ködös hajnalon megindulnak a vikingek. Sűrű köd gomolyog a tenger fölött, amikor megindulnak a viking hajók. Egy-egy arc foszlánya: a sisakos lány előremutat a csónak orrába. Mellette a bátyja, összehúzott szemmel néz a távoli földrészek felé. Cedrick Pé összefont karral bámul bele a tengerbe. Aztán egy alacsony, sötét képű viking.

Warner Oland! – A fiú előrehajol.

Egy félelmetesen izmos férfi a dobot veri. A dob, bőrdarabbal letakarva.

A sisakos lány felemeli a karját. Hármat ütnek a dobra. A viking hajókra felrepül a harci lobogó.

Cedrick Pé komor arca.

Érzi, hogy baj lesz! – A fiú összehúzza magát a széken.

Viking hajók, végig a tengeren. Mindegyiken a harci lobogó.

Égő városok, lángba borult városok jelzik a vikingek pusztító útját. Romhalmazzá, temetővé vált minden, ahogy a vikingek előrenyomultak.

A sisakos lány mindig elöl a harcban. Mellette a bátyja. Olykor Cedrick Pé és Warner Oland. A sötét képű Warner Oland néha olyan mozdulatot tesz, mintha hátulról akarná leszúrni az ifjú vezért.

Fölcsapódik a toronyszoba ablaka. Egy ugrás, és a sisakos lány bátyja már bent van. A királylány – koronával a fején – a falhoz tapad.

Eleanor Boardman! – A fiú kiegyenesedett.

Az ifjú viking Eleanorhoz lép, de akkor a lány kihúzza kardját. Egy pillanat – és a meztelen kardot átnyújtja a vikingnek. Széttárja ruháját. – Ide szúrj!

Eleanor Boardman lehunyja szemét. Úgy áll, hófehér keblére mutatva.

Ismét előugrott a felirat: – Ide szúrj!

A hófehér keblek…

A fejek a sötétben összehajoltak.

Az ifjú viking felkacag. Egy lépés – előre a karddal. A kard éle a hófehér kebel fölött.

Eleanor Boardman lehunyt szemmel várja a halálos döfést.

Az ifjú viking eldobja a kardot, és átöleli Eleanor Boardmant.

– Na tessék! – mondta valaki a nézőtér sötétjében.

A vikingek tábora éjszaka. Sátrak, sátrak és sátrak. Lobognak a tüzek, az őrök kardjukra dőlnek.

A viking lány a sátrak között. Arca éles, akár a penge. Mögötte egy olajosan fénylő arc. Warner Oland. A lány fülébe súg valamit, közben mosolyog. A lány a kardjához kap. Warner Oland alámerül a sötétben.

A viking lány jön előre a sátrak között. Pillanatra megáll. És most Cedrick Pé Hadewick bukkan fel mellette.

– A királylány eltűnt – suttogja Cedrick Pé.

A viking lány arca megvonaglik.

Két arc egymás mellett. A viking lány és Cedrick P. Hadewick. A lány arca rásiklik Cedrick Pé arcára, és mind a kettőt átszeli egy kard pengéje.

– Meg kell keresni! – A viking lány magasra emeli kardját.

– Ki tudja, talán elmenekült. – Cedrick Pé a távol messzeségbe mutat.

A viking lány arca ismét megvonaglik. És még mindig úgy áll, magasra tartott karddal.

A fiú apára sandított. Most megint történik valami…

A viking lány megy, megy a sátrak között. Egy pillanatra felmerül Warner Oland arca. Olajosan fénylő, gonosz mosoly.

Az egyik sátor nagyobb, mint a többi. Nagyobb és díszesebb. Állatbőrök lógnak le róla. Ide lép be a viking lány, és aki az állatbőr takaróról felugrik – senki más, mint a bátyja. Zavart tekintettel néz a lányra, aztán felragad egy serleget, és feléje nyújtja.

A lány félrelöki a serleget.

– Hol van?!

A fiú csak bámul.

És akkor újra a nézők elé ugrottak azok a lázas betűk:

– Hol van ő…?!

Felborult asztalok, feldőlt serlegek, leszakadt állatbőrök… A sisakos lány körbejár a sátorban, mindenhová odasújt a kardjával. Háttérben a bátyja, szétterpesztett kézzel.

Egyszerre ott a királylány. Eleanor Boardman. Valamilyen függöny mögül lépett elő, és most büszkén néz szembe a viking lánnyal. Az felkacag. A fiú Eleanor Boardman elé ugrik, aztán Eleanor Boardman ugrik a fiú elé. Mert akkor már a viking lány magasra emeli a kardját.

A viking lány magasra emeli a kardját, és csak kacag, vészesen kacag.

– Tudtam!

Ez áll a vásznon, csontfehér betűkkel.

Kardvillanás. A fiú fájdalomtól eltorzult arca. Eleanor Boardmané. Test zuhan a testre… Fölöttük a kard.

Cedrick Pé félrevonja a sátor függönyét. Arcán iszonyat, ahogy benéz. A viking lány int, és Cedrick Pé eltűnik. Aztán a lány is elhagyja a sátrat, vissza se néz.

– Ezt elintézte – hallatszotta nézőtérről. – Ezt aztán igen!

Viking hajók az éjszakai tengeren.

Felvont lobogók, kifeszített vitorlák. A vezérhajó orrában a sisakos lány. Kivont karddal, mintha egyedül akarna megküzdeni a viharral és az éjszakával.

A viking hajók megindulnak. Csattog a szél a vitorlákon. Az evezők alámerülnek, majd ismét felmerülnek. Jégtáblák hasadnak ketté, ahogy a hajók vonulnak.

Az egyik ágorom-vitorlán a halott viking ifjú kifeszített teste. Egy másik ágorom-vitorlán a halott királylány. Így utaznak némán és mozdulatlanul a sötét vizek felett.

Warner Oland olajos mosolya, Cedrick Pé elszörnyedt arca. Aztán megint a sisakos lány. Az evezők alámerülnek, majd ismét felmerülnek. Mennek, mennek a viking hajók.

Az evezők alámerülnek, majd felmerülnek, és most már apa is evezett, meg a fiú is. Így hagyták el a mozit, ahogy felgyulladt a villany Így léptek ki a kis oldalajtón.

Vonult a viking hajóhad.

Tengeren keltek át a szélben és az éjszakában. Könnyen lehet, hogy az apát megölik, és akkor a fiú lesz a vikingek vezére. Könnyen lehet, hogy az ifjú viking hős halálos sebet kap, és akkor az apa rettenetes bosszút áll.

Fényes kard a tengerek fölött… A viking hajók mentek, mentek a bosszú és a halál kardja után.

– Magam végzek a fiammal, ha áruló!

– Fiad kardjától halsz meg, ha…

Mentek, mentek a viking hajók.

Apa hirtelen megállt. Végignézett a fiún. – Nem járhatsz viking sisak nélkül.

A fiú rábólintott.

Kopaszos férfi fogadta őket az üzletben. Lehajtotta a fejét, ahogy azt mondta:

– Szóval viking sisak…?

Elgondolkozva bámult a pultra. Intett, és a következő pillanatban egy sapkatorony előtt álltak.

– Simlisapka – énekelte a kopaszos férfi csöndes, bánatos hangon. – Simlisapka, betyárosan félrecsapva. Napóleon-kalapok délutánra, selyemsapkák utazásra, hálósapkák pomponnal és pompon nélkül.

Régi, régi dalt énekelt a pult mögött a simlisapkáról és Napóleon-kalapokról.

Apa felemelte a kezét. – Viking sisak.

A kopaszos férfi elhallgatott, a pultra meredt.

A következő boltban egy nő jött eléjük. Jóságosan mosolygott.

– Viking sisak?

Apa és fiú ismét egy sapkatorony előtt álltak.

– Vadászkalapok – dalolta a nő. – Sísapkák ellenzővel, rágombolható kapucnik szőrmebéléssel! Esküvői kalapok szürkében, grafitszínben…

– Vitorlasapkák! – zokogta egy másik árus.

De ők továbbmentek. Egyik boltból a másikba.

– Matrózsapka!

– Törpesapka!

Orgonazúgás a sötétbarna faburkolatú bolt mélyén. – Papi kalapok széles karimával, bíborossapkák, püspöksüvegek…!

Tovább… megint csak tovább.

Apa egy pillanatra megállt.

– Mi mindent akartak ránk sózni…! Nevetséges. Neked viking sisak kell.

A fiú bólintott.

És mentek tovább a viking sisak után.

Üres a pénztár ablaka.

A néni talán éppen csak kiment egy pillanatra, talán kihívták, de aztán majd mindjárt visszajön. Kendőjét rádobta a székre. Úgy maradt, félig lecsúszva. Úgy maradt a könyve is, kinyitva a pénztár ablakában. Éppen olvashatott, amikor valaki beszólt érte.

Üres, elhagyott barlang a pénztár. Lecsúszott kendő, nyitva hagyott könyv. És a jegyek tömbje: sárga az erkély, rózsaszín a földszint.

A néni elment, csak a kendőjét hagyta ott, a könyvét, a jegyek tömbjét. Meg azt a sisakos férfit a plakáton. Komoran és elszántan néz, mereven előretolja kardját. Valahonnan a tekintetéből nyúlik ki ez a kard.

Az egyetlen plakát a kis fülkében.

A többiek meg a hosszú, sötét folyosón. Ott volt mind. A süllyedő hajó kapitánya, akit már félig elnyeltek a hullámok, a férfi, aki fél karral átöleli szerelmesét, a felvont szemöldökű hölgy, aki előtt összetört alakok hevernek.

Nelson admirális, Trafalgár hőse, felment azon a kis vaslépcsőn a vetítőbe. Nem talált mást, csak hatalmas, kerek dobozokat, egy korhadt ajtót, végigfektetve a földön, meg egy ócska gépet. A géphez lépett, és lenézett egy kerek kis nyíláson. Lenézett és hátrahőkölt. Olyan sötétség örvénylett odalent…! Még egyszer lenézett abba a tengerfenék mélységbe, aztán leült egy dobozra, és fejét tenyerébe fogta. Így ült a vetítő fülkéjében Trafalgár hőse, Nelson admirális.

Sima és sötét a ruhatár pultja. Még rajta a mozdulat, ahogy a ruhatárosnő szétterpeszti a kezét.

Egy kabát a ruhatárban. Egyetlenegy kabát az akasztók sűrűjében. Az akasztók szétnyíltak, majd újra összehajoltak. Egy kabát… vagy a ruhatárosnő köpenye.

A büfé homályba vesző üveglapja. A sarokban egy kis törmelék a nápolyiból, felkunkorodó szalag a csokoládé papírjából. Elhagyott, meggörbült acélváz az elpusztult földön.

És a szagok!… Málnaszörp szaga, régi perecek szaga, egy kis parfümszag.

Parfümszag végig a folyosón.

Csobogás a mellékhelyiség ajtaja mögül. Most húzta meg valaki a madzagot, hogy még időben beérjen.

A nézőtér ajtaja nyitva. Vibráló homály és valami furcsa berregés. A gép berreg? Fejek hajolnak előre a csöndben?

Üres széksorok a vászon előtt. Földszint első sor, második, harmadik, negyedik, végig a huszonhetedik sorig. A székekről letöredeztek a táblák, lekoptak a karfák, ahogy könyökkel súrolták őket. Most pedig némán sorakoztak a vászon előtt. De közben mintha egymást taszigálnák, hogy: menjünk már, hagyjuk itt az egészet!

Hátul a páholyok, a kikopott plüssel – mozdulatlanul vártak valamire. Talán, hogy valaki tapsolni kezd. Fütty jön az erkélyről. Fütty és dobogás. – Mi lesz…?! Kezdődjék már!

Nem jött fütty az erkélyről.

Az erkély hadinépe régen elhagyta ezt a mozit. Elmentek a páholyok vendégei, és odalent sorra felcsapódtak a zsöllyék.

És mégis… egy térd szakadozott körvonalait lehet látni, előrehajló állat. Fölöttük meg akárcsak elúsznának a tálcák. A tálcák, pereccel és mandulával, ahogy végigimbolyognak a termen emelkedve és alásüllyedve.

Egy nő ül a pótszéken. Ott ül, az oszlop mögött, fényes szaténköpenyében, kezében az elemlámpával. Fölállt, és végignézett a széksorokon. Most látszott a köpenyen a címer, a mozi címere: Roxy.

Végigsimított a köpenyen, az ajtóhoz lépett.

A lámpa kerek, ugráló fénye megindult a páholyok felé. – Jobb kettes, igenis.

Végigkísérte a páholy vendégét, és ő se volt egyéb, mint egy alázatosan surranó kis fény. De aztán valósággal dobta a fényt. – Ötös-hatos! – Jól hallották: – Földszint ötös-hatos.

A vászon előtt kattant föl az elemlámpa, oldalt, a falnál, majd hátul, a páholyoknál.

– Erre, kérem.

– Fogja csak meg a karomat.

A földszint huszonhét üres széksora… tizennégy az erkélyen és a hét páholy.

Kikönyökölt karfák, számozott székhátak, kiült plüssök, homorú, üres lyukak… üresség.

– Üljetek oda előre.

– Nem, ez még nem a nagyfilm.

A szőnyeg elnyűtt rojtjai. Ez volt a fényben. A jegyszedőnő cipője orrával igazgatta a rojtokat.

Elkattintotta a lámpát. Visszaült a pótszékre, és a vászonra bámult.

Talán egy sétát látott, ahogy a szerelmesek egymást átfogva elindulnak a kert útjain. Csatát, ahogy a sereg még egy utolsó rohamra indul.

Ölében a lámpával a vászonra bámult.

Mi mindent eltűrt ez a vászon! Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett. Eltűrte az üldözéseket a háztetőn, találkozásokat a tengerparton, csónakázást a holdfényben, az alig vánszorgó, régi gőzmozdonyokat, a roskadozó vashidakat, az emeletes omnibuszokat, a tengeri és szárazföldi csatákat. Az esőket is eltűrte, azt a sok esőt, a régi filmekét.

De most nem volt séta, és nem volt eső.

Egy üres, fehér folt.

Alatta a zongora, nyitva felejtve. Tört lábú szék, mintha éppen csak leguggolt volna.

A zongorista meg kétségbeesetten lohol valahol, hóna alatt a kottákkal.

– Késik – biccentett a jegyszedőnő. – Mindig késik.

Megreccsent egy karfa.

A jegyszedőnő felállt címeres moziköpenyében. Kissé kábultan megrázta a fejét, mintha valaki rászólt volna: „elaludtunk?!”

Az alázatosan surranó kis fény elindult. Végigkísért valakit a páholyok felé. Bevilágított két székre. Aztán egyszerre csak lent volt az első sorban, majd a tizedik sor közepén bukkant fel. Végigment az egész soron, mintha keresne valakit. Talán, hogy kivezesse. Mindig akadnak itt olyanok! A Huszár utca jár ide, a Rózsák tere, és hát a Tisza Kálmán térről is jönnek.

A fény fölcsúszott az erkélyre.

Az erkély a Pollner nénié, de hát Pollner néni már öreg, és azt se vette észre, amikor egy fiatal pár az erkélypáholyban… De hát, hogy éppen moziban csináljanak ilyet! „Kettős öngyilkosság.” Így volt benne az újságban. „Kettős öngyilkosság a Roxy Moziban.”

Fény az erkélyen. Egyik páholyból átugrott a másikba. Aztán sötét lett. A jegyszedőnő az erkély első sorában ült. Feje oldalt billent, ahogy a vásznat nézte.

A feliratokat látta. A régi filmek feliratait, ahogy hosszú, fehér szalagban kígyóznak. Vagy pedig csak egy szó, egyetlenegy szó ugrik élő, mint a pisztolylövés.

– Anyám!

És akkor már az előkelő hölgy odadobja magát a nagykendős öregasszony elé.

– Millie oly hosszú idő után megtalálta az édesanyját.

Újabb felirat: – … és ezalatt Apatinban…

Vidám élet folyik Apatin városában. Huszártisztek koccintanak, a cigány húzza, egy nagy szemű, fekete nő elandalogva mosolyog.

– A kis Jackie-t elnyomta az álom.

Egy telek tövében ül a kis Jackie, hatalmas, fülére húzott sapkában. Homloka a térdén, az egész gyerek elvész a sapka alatt. De aztán egyszerre csak felugrik, és elindul egy kanyargós úton.

– Kis hősünk nekivágott az ismeretlennek…

„Kis hősünk…” – A jegyszedőnő felkattintotta a lámpát, majd megint eloltotta. Arra gondolt, hogy most hozzák a filmet Zuglóból vagy Wekerle-telepről, Weiser bácsi hozza biciklin, és lehet, hogy a második részt megint ottfelejti.

A jegyszedőnő lent volt a földszinten. Hol az első sorokban tűnt fel, hol pedig hátul. Reflektorozott egy üres székre, és aztán úgy maradt, félig előredőlve.

Úgy maradt előredőlve, mint akit hirtelen elkaptak. Egyszerre csak előtte volt a sértődött, mogorva zsöllye, és most már nem is engedte el.

Üres a pénztár ablaka. Üres a pénztárosnő széke a lecsúszott kendővel. Plakátok a hosszú és sötét folyosón. Ott voltak mind: a süllyedő hajó kapitánya, a férfi, aki félkarral átöleli kedvesét, a felvont szemöldökű végzet asszonya. Sima és sötét a ruhatár pultja. És bent a teremben a székek. Komor és magányos székek a vászon előtt, végig a huszonhetedik sorig.

Megnyílt az utca felőli ajtó. Fény tört be a moziba vékony, poros sugárban.

Valamilyen nyár tört be a rézsútos, poros fénnyel. Füstölt a fény, ahogy lassan sodorta maga előtt az erkélyeket, a páholyokat és a földszint széksorait.

Egy fiú állt az ajtóban. Nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Egy-egy pillanatra szétoszlott a füst, és akkor mintha széksorokat látott volna, üres széksorokat, hajóhintaszerű páholyokat és mindennek a mélyén valami ködösen lebegő, fehér foltot.

A fiú nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Állt és bámult.

– Mozi… egy igazi mozi!

Magányos, fekete zsöllye a mozi előcsarnokában. Kitették bentről, kiszakították a többi közül.

A fiú tudta, miért. Talán az öreg gépésztől hallotta ezt a históriát, talán egy jegyszedőtől, talán valaki mástól. Most ott keringett a zsöllye körül Streig Gyurival, a sálját húzogatta és magyarázott.

– A Fekete Cowboy, akinek fekete volt az inge, a bőröve, a csizmája, egyszer bent ült a moziban. Itt… itt… a Roxyban! Senki se tudta, hogy került ide, de mindenki csak őt nézte. A Fekete Cowboyt, aki minden barátját elárulta, és akivel már senki se állt szóba a prérin, mert hátulról lelőtt egy indián törzsfőnököt. Tudod, mi ez, Streig? Hátulról ledurrantani valakit!? Ez az, amit sohase bocsátanak meg. Ilyet még a legelvetemültebb útonálló se csinál. Öregem, leteríteni valakit… hátulról! Amikor a Párduckölyök egyszer úgy mászott ki a csávából, hogy lassan, féloldalasan hátrálva ment ki a kocsmából. A kocsma tele volt az ellenséges banda tagjaival, de senki se nyúlt a revolveréhez, mert a Párduckölyök úgy ment ki.

Most mi bajod van, Streig? Hogy te is úgy szoktál kimenni? És hogy másképp nem is lehet? De ott az történt, hogy a Párduckölyök hirtelen hátat fordított a többieknek, és úgy ment ki lassan, nagyon lassan. Tudta, hogy akkor nem kap golyót. Ez egy olyan íratlan törvény. A cowboyok íratlan törvénye. A prérié. Senkit se szabad hátulról lelőni. És ezt nem is szegte meg senki, csak éppen a Fekete Cowboy. De aztán már legfeljebb csak kiköptek előtte, vagy még azt se.

Buck Jones, ahogy leugrott a lováról, beszólt az ivóba.

– Van itt valaki?

Eugen Palett a poharakat törölgette a pult mögött, és a legnagyobb lelki nyugalommal felelte. – Senki a világon.

Pedig ő ült ott, a Fekete Cowboy, akit Halál Cowboynak is hívtak. De Eugen Palett mégiscsak azt felelte: – Senki a világon. – És akkor a Fekete már tudta, hogy neki innen el kell menni. Nem volt olyan lány, aki ránézett volna. Pedig azelőtt még a seriff lánya is odavolt érte, csak amikor látta, hogy milyen… Mert úgy egyébként irtó jóképű fickó volt, és már azért is megvadultak érte, hogy mindig feketében járt. Nagy híre volt neki, de aztán már semmi se volt, hogy így elbánt azzal az indiánnal. Nem lehet megszegni az íratlan törvényeket, ilyesmivel ne is próbálkozz, Streig!

Szóval, a Fekete Cowboy tudta, hogy ő itt már nem csinálhat semmit. Mert akkor még az történt, hogy felugrott, és ráfogta revolverét Eugen Palettre.

– Hát én senki vagyok?

Eugen Palettnek a szeme se rebbent, tovább törölgette a poharakat, és megint csak kiszólt.

– Istenverte nap ez, Buck, senki se tolja be a képét.

A Fekete, akit Halál Cowboynak is hívtak, meg ott állt a revolverével, és már úgy volt, hogy szitává lövi Eugen Palettet. De akkor Eugen Palett azt csinálta, hogy a pohárral meg a törlőronggyal lassan megfordult, lassan hátat fordított a Feketének.

Az meg ott állt, nézte Eugen Palett hátát, és leengedte a revolverét. Pénzt dobott a pultra, és azzal kirohant. Felugrott a lovára, és elvágtatott. Egyenesen Noah Beery tanyájára.

Azt tudnod kell, Streig, hogy Noah Beery tanyája a legfélelmetesebb tanya. Noah Beery emberei egyszerűen nem ismerik azt a szót, hogy: irgalom.

Porzott az út, ahogy jött a Fekete.

Noah Beery ott állt egy szikla előtt, keze a bőrövén, és csak nézte. Megvárta, amíg a Fekete odaér, és leszáll a lováról. Akkor aztán megkérdezte.

– Hosszú volt az út?

– Éppen elég hosszú.

– De azért visszafelé se lesz hosszabb. Éppen azért ülj fel a lovadra, és tűnj el innen! Nem mondom, hogy golyót eresztek beléd, mert te még egy golyót sem érsz meg. Egyszóval, tűnj el innen.

De a Fekete nem tűnt el.

– Mióta vagy ilyen válogatós? Talán azért elcsúszok még az embereid között! Ezek között az aranypubik között?

– Aranypubik. – Noah Beery megigazította bőrövét. – Így, ahogy mondod, Halál, aranypubik. Igaz, akad köztük olyan is, aki ledurrantotta az apukáját, a saját, édes apukáját, valami csekélység miatt. De azért olyan egy se akad köztük… – Noah keze rácsúszott a revolverére. – Egyszóval, fordulj meg, Halál, hadd nézzem meg jól a hátadat, és hadd nézzék meg a többiek is, az aranypubik.

Fekete lassan megfordult.

Noah Beery meg az aranypubik csak nézték, ahogy odamegy a lovához. De olyan egy se akadt, aki beleeresztett volna egy golyót a hátába. Pedig sehol se voltak olyan elvetemült alakok, mint Noah Beery bandájában.

Fekete feléjük fordult. Igen, szembefordult Noah embereivel, és várta, hogy lőjenek. Noah emberei a revolverükkel játszadoztak, de lőni nem lőtt senki.

A Halál Cowboy meg mindennek elmondta őket. A préri sakáljainak, patkányoknak, férgeknek.

Noah emberei a revolverükkel játszadoztak, de lőni nem lőtt senki.

A Halál Cowboy ledobta magát a földre, és akkor már úgy könyörgött, hogy eresszenek bele egy golyót. Ember nem látta sírni a Halált, de akkor már nyüszített.

Noah emberei ott álltak előtte, és a revolverükkel szórakoztak. Volt, aki belelőtt a levegőbe, volt, aki rálőtt egy sziklára, csak éppen a Feketére nem lőtt senki.

Akkor a Fekete, akit Halál Cowboynak is hívtak, fölkelt a földről, és megátkozta a prérit, megátkozott mindent és mindenkit, aztán felugrott a lovára, és elvágtatott. Eltűnt a prériről, többé senki se látta.

Beszélték, hogy tengerész lett, és elsüllyedt a hajójával együtt. Valaki meg azt mondta, hogy egy szó se igaz az egészből, mert egy kikötőben látta a Feketét, és a Fekete csúnyán be volt rúgva. Az a bizonyos valaki azt is kiszagolta, hogy a Fekete csak szeretett volna tengerész lenni, de egy hajóra se vették fel. Valahogy megtudták róla azt a dolgot, és azóta szóba se álltak vele.

Ő meg a kikötőből is eltűnt, mindenhonnan eltűnt.

És aztán, amikor egy cowboyfilmet játszottak a Roxyban, valaki felnevetett az előadás alatt. Éppen akkor, amikor Ken Maynard meg akart szelídíteni egy vadlovat.

– Micsoda tökfilkó! És még ezt hívják cowboynak.

Ilyeneket mondott. Egy cseppet se törődött vele, hogy pisszegnek meg hurrognak. Csak pocskondiázta Ken Maynardot. Az öreg Huszarik bácsi ült mellette, és egészen megdermedt, ahogy megismerte. Mert a Halál Cowboy akkor is feketében volt, teljesen feketében, a Huszarik bácsi meg csuklani kezdett. Akkor már mindenki tudta a moziban, hogy itt a Halál Cowboy. Ő pedig egyszerre csak előkapta a revolverét, és belelőtt Ken Maynardba.

Felgyulladt a villany, a nők sikoltoztak, Huszarik bácsi csuklott, a Fekete pedig több lövést is leadott, de csak a levegőbe. Közben két autó jött, tele rendőrrel, és elkezdték üldözni. A Fekete felrohant egy páholyba, maga elé kapott egy nőt, így szaladt ki a páholyból. A nőt aztán letette valahol, ő meg már fenn volt a vetítőben, és onnan lövöldözött. A vetítőből ugrott ki az utcára.

– Még látjuk egymást!

Ezt kiáltotta oda a többieknek, és azzal eltűnt.

Az egész városban keresték, különösen a mozikban. Átkutatták az összes vetítőket, de nem tudták elkapni.

A Roxy Mozi vásznát, amibe a Fekete belelőtt, le kellett venni. Még őrzik valahol azt a szétszaggatott vásznat.

A széket pedig, amelyikben a Fekete ült, kivitték onnan bentről. És csak azt mondom, Streig, ne ülj rá, ne rugdald, mert ez a Halál Cowboy széke, és ő most is figyel valahonnan. Lehet, hogy a vetítőtől, lehet, hogy máshonnan, én azt nem tudom, de egy napon majd eljön, és mindenkivel leszámol… szóval, öregem…!

Egy zsöllye a mozi előcsarnokában. Magányos, fekete zsöllye.

– … és most azt mondd meg, hogy melyik filmben nem volt bajusza John Gilbertnek? Na, öregem! Na, öregem! és ki az, akit soha nem láttál mosolyogni, és a nők éppen ezért döglenek érte, mert ő a Nagy Keserű? és ha még azt is elárulnád, hogy Bánky Vilma miben játszott először együtt Ronald Colmannel? és ha most még azt is szíveskednél velem közölni, hogy ki az, aki csak benéz egy ajtórésen, vagy bedugja a fejét egy sátorba, és már végigfut a hátadon a hideg, mert tudod, hogy ebből csak baj lesz… na, ki az a kesely pofa? Na, öregem! Na, öregem! és aki mindig anyát játszik, és már a férje is elhagyta, a fia is elhagyta, ő meg csak ül, ül az üres konyhában? De ha azt se tudod, hogy ki az, aki mindig csak sötét lépcsőházakban mászkál meg kapualjakban, és olykor becsúsztat valahova egy üzenetet, amiből tuti, hogy gyilkosság lesz… ha még azt se tudod, akkor te ne is menj moziba, akkor téged be se szabad engedni egy moziba, de még a Roxyba se!

Na, mi az, Streig, mit hadonászol, most mit vacakolsz… mi bajod van? Streeeig…!

Még sötét volt, még szólt a zongora. Még holdfényben ázott a kert, a szerelmesek még ott álltak az esti útnál, de két árny már felemelkedett a sötétből. Tokot tartottak a kezükben. Aztán, akárcsak permeteznének. A nézőtér megtelt valami furcsa, édeskés illattal.

A holdfényes kert eltűnt, a zongora elhallgatott. Ők meg ott ültek ázottan, bepermetezve a kissé borús fényben. Nem keltek fel mindjárt. Először csak a székeket recsegtették, a lábukat lógázták. Egy fiú meglökte a másiknak a vállát, és akkor már az egész sor lökdösődött.

A kabátok begyűrt ujjából, a betűrt sálakból, zsebekből kirázták az amerikai mogyoró héját. A kabátkupacok egymásra csúsztak.

Egy szék fölcsapódott, a sorok megindultak.

Sherman Tibor is felállt a zongora mellől. Hátrafordult a közönség felé, és már evett. A zongorán, mint egy büfé pultján, ki volt készítve a szalámis zsömle, sajttal, a fröccsöspohár. Elgondolkozva nézte, ahogy fölpattannak az ajtók, és a sorok kifelé tódulnak.

– Lelkecském – szólt egy néni az első sorból –, mikor hoznak már valami biblikusat?

A néni nem mozdult, Sherman Tibor nem felelt. Sherman a fröcscsöspohár után nyúlt.

Egy jegyszedő ment oda a nénihez. – Nem levegőzünk egy kicsit?

– A tízparancsolat. – A néni még mindig a zongoristát nézte. – Amikor Mózes jelt kap Istentől, és összetöri az aranyborjút.

A folyosón meg a büfében már alig lehetett látni a füsttől. Pollner néni ide-oda cikázott a világoskék, címeres moziköpenyében.

– Tessék kimenni a cigarettával! Tessék kimenni az udvarra!

Az ajtók nyitva az udvar felé. Csupasz falak a sötétben, kémények. Egy-egy ablak világos foltja. Mintha odafent is vetítenének, lehúzott redőnyök mögött, a falra. Régi filmeket, amiket már sehol se adnak.

A lift ketrece mögött a lépcső. Valaki csomaggal ment fölfelé. Egy hálókabátos nő kulccsal verte a lift rácsát.

– Kurlenderék! Mi lesz a lifttel? Kurlenderék…!

Pollner néni valósággal kitolt egy szivarozó férfit.

– Amikor nagyon jól tudja, hogy odabent nem lehet!

A férfi kedélyesen füstölgött. Egy pillanatra se vette ki szájából a szivart. Mint akinek áttolják a foteljét egyik szobából a másikba. Még hátra is dőlt jó kényelmesen.

– Mindig ezt csinálja velem, Rózner úr! – Pollner néni megállt, kifújta magát.

– Maga csinálja ezt velem. – Rózner úr fölnézett az emeletekre, fölintett valakinek. – Előadás után fölugrok.

– Mi megy? – hajolt le egy árny.

– Az öreg ruhák, Jackie-vel.

Dohányoztak az udvaron, dohányoztak a folyosón. Gyerekek siklottak, mint a sárkányvonat. Maszatos kéz nyúlt fel a büfé pultjára.

– A nápolyiból!

Törmelék borította a pultot. Nápolyitörmelék, csokoládétörmelék. Egy-egy magányos sütemény emelkedett ki ebből a tengerből.

Fiúk rohantak át az udvaron egy pulcsis lánnyal. Felrohantak az emeletre. Dobogás, nevetés, ajtócsapódás. Aztán az egész csapat levágtatott.

– Legalább hárommal többen vannak!

Pollner néni eléjük állt.

– A Skugó most jött le… és ez a szeplős is… és ez is!

– De Pollner néni!

– Hol a jegyed?

– Pollner néni…

– Hol a jegyed?

– Az Úr jelt adott Mózesnek. – A néni félig felemelkedett odabent az első sorban. Megtámaszkodott a karfán, majd visszacsúszott.

Üres vászon. Összegyűrt papírok, szalámihéjak a zongorán. Ez volt a néni előtt. Ez volt a többiek előtt, akik nem hagyták el a termet. Nem mentek ki a folyosóra, nem mentek ki az udvarra. Ültek ölbe ejtett kézzel. Vagy az arcukat gyúrták. A fülüket húzogatták, az orrukat csavargatták, mélyen lehúzták az alsóajkukat. Elveszett, magányos szünetarcok. Az előbb még képek futottak át rajtuk. Vöröses fényű képek, birkózás (Ursus megmérkőzik Critonnal), kékes fényű képek (Jézus a Getsemáné kertjében), fekete-fehér képek (tortagalléros spanyol urakat szúrnak le, és aztán a lábuknál fogva kiviszik őket). A képek eltűntek, ők meg magukra maradtak.

Tálca emelkedett fel a sorok között. Valaki leemelt egy perecet, a tálca továbbúszott.

– Alig ment el valami. – A tálca leereszkedett a büfé pultja előtt.

– Mert én aztán megcsináltam a szerencsémet! – A kampós ujj arrébb tolt egy süteményt. A törmelékhegyek füstölögni kezdtek. – Valóságos kincsesbánya. Azt hiszem, mégis átpasszolom a sógoromnak.

– Maga ezt ne passzolja át a sógorának. – A tálca már az udvar felé imbolygott.

– Rég nem láttam a mamádat. – Rózner úr szivarozott, egy nyurga, hosszú lábú kislányra bámult. – Mi van a mamáddal?

A kislány a fejét ingatta.

– Rózner úr! Rózner úr! – Ez Pollner néni volt. – Mit akar már megint?

– Csak megkérdezhetem, hogy mi van a mamájával? Kedves vevőm.

– Kedves vevője! Na, menj innen, Tuci!

A kislány elrebbent. Pollner néni meg ott keringett a férfi körül. – Magáról igazán olyanokat hall az ember…

Rózner úr a vállát vonogatta és füstölgött.

Apró, éles füttyök szelték át az udvart. Pollner néni beleszippantott a levegőbe.

– Hallja!? Jeleznek egymásnak. Azt hiszik, hogy most be lehet lógni. – Továbbcsúszott, de közben még visszanézett. – Magát egyszer be fogják kaszlizni.

Füstfelhőben úszott az udvar.

Valaki lekiáltott az emeletről.

– Ide jönnek bagózni!

– És nemcsak bagózni…

– Bebüdösítik az egész házat!

Akkor már az udvar is megszólalt.

– Azt már nem kell bebüdösíteni!

– Köpködnek, és mindenfélét ledobálnak.

– Ki dobál? Ki köpköd?!

– Maguk! Maguk!

– Ide figyeljen, lemegyek, és szétverem azt a…

– És ha én megyek fel?

– Legyen szerencsém.

Alattomos nevetések odafent. Aztán egy durranás.

– Anyám…! – sikoltott egy nő.

– Semmi, csak egy villanykörte.

– Az magának semmi?!

– Levágtak egy villanykörtét.

– Az magának semmi? És ha eltalál valakit? Az neki semmi…!

Kulccsal verték a lift rácsát.

– Már megint fönt hagyták! És mindig ők… most a Bandi ment fel. – Megint felhangzott a hosszan elnyújtott üvöltés. – Kurlenderék! Kurlenderék!

Egyszerre csönd lett.

Sherman Tibor állt a mozi ajtajában. Evett. Az ajtófélfának dőlt, álmosan pislogott, és papírból evett valamit.

Mind őt nézték az emeleteken és az udvarban. Talán azt várták, hogy most mindjárt megszólaljon a mozizene. Az üldözés zenéje, a vágtatásé, a robogó mozdonyoké, a csónakázásé, ahogy az evező a tó vizébe merül, a szerelem zenéje, a bosszú zenéje, a vívásé, ahogy a lépcsőn fel és lépcsőn le kergetik egymást, a vágy zenéje, a várakozásé… Talán azt várták, hogy mindez megszólaljon.

Ő meg begyűrte a papírt, és azt mondta:

– Jó képet hozunk a jövő héten.

Mind ott voltak.

Egytől egyig beírta őket abba a füzetbe, akik valaha is együtt szerepeltek Greta Garbóval. Az egyik oldalon a név, a másik oldalon a film címe:

Lars Hansen – Csillagok útja

Nils Asther – Vad orchideák

Elég sokan voltak. Greta Garbo olykor mintha kikötött volna valakinél, de aztán megint csak felbukkant egy újabb név.

Nem, gondolta a fiú. Garbo, úgy látszik, sohasem találja meg az igazit. Nils Asther két filmben is a partnere volt, de aztán Gavin Gordon következett, majd Conrad Nagel. Gavin Gordon lelkészt alakított Garbo mellett, Conrad Nagel pedig házitanítót.

Kék papírba kötött füzet, szakadt vignetta, Bonaja Károly, számtan-mértan. A vignetta széle felkunkorodott. A fiú megnyálazta ott alul, aztán megpróbálta visszasimítani. Közben arra gondolt, hogy Garbo majd megint előveszi Nils Asthert.

– Nem – ingatta fejét Nils Asther –, engem többé már nem vesz elő. Ő úgy tud eldobni valakit, hogy… Á, nem is szeretek erről beszélni.

– Azt mondta, hogy számára csak egy férfi létezik, és az én vagyok. – A sápadt-szőke Lars Hansen vállat vont. – És a Csillagok útja után hallani se akart rólam. Úgy volt, hogy lesz még egy filmünk, de ő levetette magát a földre, és tombolt.

– Az isteni Garbo! – bólintott Gavin Gordon, aki egyszer lelkészt alakított Greta Garbo mellett.

– Kifacsarja az embert, és aztán elhajítja. – Nils Asther egy pillanatra elhallgatott. – És ha még ehhez hozzáteszem, hogy azóta mással nem tudok dolgozni, hogy azóta nekem nincs más nő… hát… el lehet képzelni!

– Ezzel én is így vagyok – mondta Lars Hansen –, mert azt az egyet el kell ismerni, hogy Garbo olyan egyéniség…

– Olyan! – Nils Asther egy csüggedt mozdulattal végigsimított az arcán. Nevek, nevek, egyik a másik után. A régi partnerek eltűntek, hogy átadják a helyüket az újabbaknak.

– Csak jöjjenek! – legyintett Nils Asther. – Egyik se tudja mellette azt nyújtani, mint én a Vad orchideákban.

– Vagy én a Csillagok útjában.

De ők már készen voltak. Nem került új film a nevük mellé. Közben Lars Hansen még Stillerről is beszámolt. Arról a rendezőről, aki fölfedezte Garbót, és aki Északról áthozta Hollywoodba.

– Pedig csak Stillert hívták, mert Garbóról akkor még senki se tudott semmit. Akkor nem volt isteni Garbo, csak egy nagy darab, csontos kezű, csontos lábú lány, akitől mindenki kétségbeesett. Már legalábbis a filmesek. „Remélem, kedves Stiller, ezt nem gondolja komolyan?” De Stiller nagyon is komolyan gondolta. Addig verekedett Garbóért, amíg megkapta az első kis szerepet.

– Nem keltett különösebb feltűnést – szólt közbe Conrad Nagel. – Akkoriban különben is mindenki eltörpült Asta Nielsen mellett.

– Éppen ezért Stillernek tovább kellett verekednie érte. „Maurice, ezt soha nem felejtem el” – ezt mondta Garbo. És aztán alighogy megkapaszkodott egy kicsit…!

– Stiller keresztet vethetett magára.

– Mert akkor már a rendezőit is éppen úgy váltogatta, mint a partnereit, és mindenkivel inkább hajlandó volt együtt dolgozni, mint Maurice Stillerrel.

– Ez ő. – Nils Asther a bajuszát tépkedte. – Erről ráismerek.

Aztán elhallgattak. Egy időre valósággal elnémultak Garbo régi partnerei. Mert feltűnt egy új név: John Gilbert.

A fiú nem győzte írni a filmeket John Gilbert neve mellé. – Úgy látszik, Garbo végre megtalálta az igazit.

– Haha! – Nils Asther véres gúnnyal felkacagott.

Lars csak mosolygott, Gavin Gordon pedig azt mondta: – Áldásom rájuk.

A fiú pedig, talán éppen John Gilbert tiszteletére, letépte a füzetről a kék papírt, és újra bekötötte. Új vignettát tett rá. Nyálazott, simítgatott. Aztán igen gondosan ráírta: Bonaja Károly, mozifüzet.

Hátralapozott, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

Rombusz és romboid. Ott voltak hátul, kissé elmosódva, befejezetlenül. A fiú csak nézte. Mi az? Tényleg azt képzelik, hogy még vacakolok velük?

Kiradírozta a két mértani ábrát. Egyszerűen kiradírozta.

Semmi helyük ebben a füzetben. És különösen most, amikor fellépett az örök partner.

– Haha! – kacagott Nils Asther. – Az örök partner…

Lars csak mosolygott, Gavin Gordon pedig azt mondta: – Áldásom rájuk.

– Pedig mégiscsak ő lesz Garbo végzete – mondta a fiú.

– A végzete! – kacagott Nils Asther. – Garbónak csak egy végzete van, és az maga Garbo.

Mondhatott akármit. Garbo mellett most már csak John Gilbertet lehetett látni.

A fiú egyszerűen nem értette a dolgot. – Hol van John Gilbert bajusza Ronald Colman bajuszától?!

– És az én bajuszomtól! – Nils Asther hangja ingerült volt.

Bajuszok Garbo körül. John Gilbert bajusza egészen közel, Nils Astheré egészen távol. Köztük Lewis Stone, Conrad Nagel. Bár Conrad Nagel bajusza nem volt igazi. Csak olyan egyszerepes bajusz. Furcsa is volt azon a tejfeles arcon.

Bajuszok Garbo körül. De aztán nem maradt más, mint John Gilbert.

John hol mint bársonykabátos festő tűnt fel, hol mint kissé züllött, ifjú herceg.

– Tiszta Miki egér! – bólintott Nils Asther.

– Semmi egyéniség – mondta Lars Hansen. – És csak vigyázzunk, mert előbb-utóbb még Garbót is tönkreteheti.

Nem tette tönkre.

Garbo mozdulatlan, fájdalmas arca elhúzódott John Gilbert mellől.

– Hihetetlen! – Gavin Gordon a fejét csóválta. – Már mindenki arról beszélt, hogy házasság lesz a dologból.

– Házasság! – John Gilbert arca elsötétedett. – Garbo és a házasság! Tudják, mit mondott nekem azok után?

– Mik után? – kérdezte Nils Asther meglehetősen éles hangon.

John meg se hallotta. Csak beszélt, beszélt, és a bajuszát tépkedte. Akárcsak régebben Nils Asther.

– Inkább kolostorba vonul, mint hogy mellettem… – Egyre csak azt üvöltötte, hogy inkább a kolostor.

– Meg tudom érteni – bólintott Nils Asther.

– Úgyis az lesz a vége – bólintott Gavin Gordon.

John Gilbert éppen úgy tépkedte a bajuszát, mint egykor Nils Asther. – És tudják, ki a partnere? Ki a legújabb? Egy törpe!

– Egy törpe?!

– Miket beszél!

– Mindnyájan ismerjük: Ramon Novarro!

Pillanatnyi döbbent csönd. Majd egy hang:

– Nem, ez képtelenség.

– Nekem elhihetik. Együtt forgatják a Mata Harit.

– De hát Ramon Novarro volt a Ben Hur – mondta a fiú –, és amikor a római kocsiversenyben lehúzta Messalát…

Mindenki az oldalát fogta a röhögéstől. – Ki se látszott a sisakból.

A fiú valami olyasmit akart mondani, hogy a Roxy Moziban senki se röhögött. Inkább majd szétverték a mozit. És ő még a mozicukorról is megfeledkezett.

Gavin Gordon csöndes, megfontolt hangon: – Nem az a baj, hogy alacsony termetű, hanem hogy gyenge színész.

– Stiller soha nem dolgozott volna vele, Stillernél még csak nem is statisztálhatott volna.

Gilbert: – Garbónak, úgy látszik, éppen ez kell. Hogy ő aztán annál jobban ragyoghasson.

Nils Asther igen rosszmájúan: – Pedig az utóbbi időben már éppen eléggé ragyoghatott.

John Gilbert meg se hallotta. Arról beszélt, hogy ő igazán alárendelte magát Garbónak. Mármint hogy a tehetségét.

– És úgy gondolja, hogy ez olyan nagy fáradságba került?

Ez persze megint Nils Asther volt. Nils Asther, úgy látszik, elhatározta, hogy halálra gyötri John Gilbertet.

Gilbert orra megnyúlt, akár a ceruzahegyező, és egyre csak azt az egy nevet ismételgette.

– Garbo… Garbo…

A fiú pedig beírta a füzetbe:

Ramon Novarro – Mata Hari.

Aztán még néhány film címe került Ramon Novarro neve mellé. Még néhányé… Mert Ramon éppen úgy eltűnt a süllyesztőben, mint a többiek.

John Gilbert abban reménykedett, hogy most talán majd ő következik.

– Garbo csak mellettem ragyoghat igazán.

– Mert maga egy háttér! – biccentett Nils Asther.

John ezt is eleresztette a füle mellett. Várt, reménykedett, hogy talán majd mégis. És akkor valami olyan történt, de olyan… Garbo egyszerűen bejelentette, hogy újra el akarja játszani a Karenina Annát.

– De most mintha nem maga lenne a partnere, kedves Gilbert. – Nils Asther apró, alattomos mozdulatokkal simogatta a bajuszát. – Valami Frederic March. Az ám, Frederic March.

John hallgatott.

– Azazhogy nem is olyan valami Frederic March. A század férfia. Ezt írják róla a lapok. Nem tudom, kedves Gilbert, említettek-e magával kapcsolatban ilyesmit…

És Frederic March, a század férfia, eljátszotta azt a szerepet Garbo mellett, amit valaha John Gilbert.

Aztán a század férfia is eltűnt. Újabb bajuszok következtek.

A fiú egytől egyig beírta őket abba a füzetbe. Az egyik oldalon a név, a másik oldalon a film címe.

Aztán nem írt be semmit. Nem volt név, és nem volt film.

– Kínos – mondta Nils Asther –, Garbo mindenkit elfogyasztott.

Hallgattak, mint akik várnak valamire. Talán, hogy majd mégis felbukkan valaki. De nem bukkant fel senki.

A fiú egyszer csak rajzolni kezdett. Egy szemüveget, egy hatalmas, sötét szemüveget.

– Igen, tudjuk – bólintott Lars Hansen –, Garbo föltett egy sötét szemüveget, és visszavonult. Mindentől és mindenkitől.

– Ki érti ezt? – kérdezte Gavin Gordon. – Amikor mindent elért… mindent.

– Csakhogy neki az semmi volt. – Lars várt egy kicsit, majd kibökte. – És a lámpaláz.

– Miféle lámpaláz? Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…

– Örökké lámpalázas volt. És itt a siker se segített. Már Stiller megmondta, hogy ez csak vele együtt fog elmúlni.

– És most ezért…?

– Ezért vagy másért.

Találgatták, egyre csak találgatták, hogy miért vonult vissza Garbo egy sötét szemüveg mögé. Nils Asther azt is tudni vélte, hogy olyan helyen lakik, amit meg se lehet közelíteni. Sziklák között, valamilyen öbölben. Néha egy régi barátnője meglátogathatja. De csak egy kikötéssel: filmről nem beszélhet!

John Gilbert, akiről azt hitték, hogy ő lesz az igazi, az örök partner, egyszerre csak kitört.

– Ha egyszer még mellette játszhatnék! Mint mellékszereplő… vagy akár mint statiszta…

Aztán elhallgatott, mert a fiú kiradírozta.

A fiú Nils Asthert is kiradírozta, Lars Hansent és a többieket.

Nem maradt más, csak a sötét szemüveg.

Lehorgonyoztak egy vendéglőben.

Apa az étlapot böngészte.

– Gombaleves! Na és tudod, Kordát a szülei be akarták dugni a vasúthoz… mi ez, pirított máj? de hát én nem engedtem, mert én már akkor tudtam, én meg a Sachticz, mi tudtuk, nahát, a Sachticz volt az igazi tehetség, és ha nem jön közbe… mit szólsz egy rántott szelethez? Most már Hollywoodba hívják a Kordát, de hagyta volna, hogy bedugják a vasúthoz, amit a szülei mondtak, az szent volt néki, de akkor jöttem én!

Ott ültek egy padon, a produkció udvarán. Belebámultak a levegőbe, csöndesen nevetgéltek. Mögöttük a faház, akár egy seriffé. De hát mégse egy seriffé volt, hanem a filmvállalaté. Charlie adta a vállalat nevét, Mary és Doug az alaptőkét. De azért mindenki tudta, hogy az igazi alaptőke Charlie bajusza, ormótlan cipője, bambuszbotja. Most is arról beszéltek, hogy Charlie ezzel a cipővel, ezzel a bottal megteremtett valamit. Talán a félszeg kisember típusát. Mármint hogy Mary beszélt erről, Doug bólogatott, Charlie a botját forgatta. Úgy ült itt, kosztümben, a forgatás szünetében.

– Doug a jövő héten indul a Robin Hooddal.

Charlie bólintott. Doug majd megint vív és ugrál és mosolyog. Minden filmjében vív, ugrál és mosolyog. – Tiszta szívű fiú – mondta róla Mary. – Ez a varázsa.

Charlie oldalt fordult, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Ide figyelj, Syde.

Az ott, a pad végén, megrezzent. Ott ült eddig is, csak éppen senki se szólt hozzá. Egyébként vészesen hasonlított Charlie-hoz, csak kissé teltebb volt az arca.

Charlie átölelte a vállát. Valahogy úgy mosolygott, mintha bátorítani akarná. Egy darabig csak átfogta a vállát, aztán szelíden felemelte, és elindult vele. Oldalról kerültek a ház mögé.

Charlie hirtelen megállt.

– Csak rajta, öregem! Tudom, hogy már régen akarsz valamit mondani.

A másik tétován mosolygott, és az elhajigált papírpoharakat nézte. Végig a földön elhajigált papírpoharak.

– Ki vele, Syde! – Pálcájával a levegőbe suhintott. – Hiszen mi mindig olyan jól megértettük egymást.

Syde rábólintott. De a tekintete egyre riadtabb lett.

Mint amikor ott álltak a konyhában, anya mellett. A csap csöpögött, és ők csak anyát nézték, ahogy összefont karral hajlong valami láthatatlan alak előtt.

– Igen, uram, nagyon örülök, uram, tessék, uram.

Anya, hagyd abba! – akarta mondani, de Charlie intett, hogy hallgasson.

Anya meg folytatta.

– Ne haragudjon, hogy idefárasztottam, de az előbb még nem volt otthon. A szomszédban üzenetet hagytam, hogy nézzen be hozzám, és ön be is nézett, és ez nagyon is rendben van, így aztán mindjárt át is adhatom.

Apró kis széndarabot vett elő a köténye zsebéből. Átnyújtotta annak a bizonyos valakinek. Aztán úgy maradt a keze a levegőben.

– Nem fogadja el? De hát mondom, hogy én kerestem önt, többször is kopogtam.

Ott állt, kezében a széndarabbal. Syde és Charlie meg csak egy hangra vártak a konyha csöndjében. Már csak egy kopogásra vártak. Hogy belépjenek azok, akik eljöttek anyáért.

Charlie arrébb ütött egy papírpoharat. Mintha valami irtózatos pusztulás után nem maradt volna semmi más, csak ezek a poharak. Maga Charlie egyre biztatta Syde-ot, hogy rajta, mondja el, mi nyomja a lelkét. Majd hirtelen megint átfogta a vállát.

– Ne adj a szóbeszédre! Sose törődj vele, Syde, hogy mások mit fecsegnek. Persze az én fülembe is eljutott egy és más. Például, hogy te csak azért kerültél ide, mert a testvérem vagy. – Felnevetett. – A nagy Charlie testvére!

– De hát tudod, hogy így van. – Syde tekintete oly ártatlan volt.

– Az ördögbe is, Syde! Semmivel se vagy kisebb, mint én! És közben magad is beveszed, hogy inkább Ben Turpint kéne foglalkoztatnom, mint téged. Vagy Slim Summerville-t. Egy pillanatra elhallgatott, majd eltűnődve: – Bár, ha jól meggondolom, Slim ellenállhatatlan lett volna mint hajószakács. Hát nem furcsa? Ebben a ráncos, öreg Slimben van valami elsöprő.

Most majd arról beszél, gondolta Syde, hogy mégiscsak Slimnek kellett volna eljátszani a hajószakácsot.

De nem, Charlie az önbizalomról beszélt. Az önbizalom hiányáról.

– Ezt érezni rajtad, Syde! Ez bűzlik rólad. Szó sincs róla, megcsinálod, amit kell, de az ördögbe is, benned sokkal több van. Gondold csak el, hiszen tőled tanultam meg, hogy kell mozogni, beszélni. Az ám, neked már neved volt, amikor én még…

Most meg arról beszél, gondolta Syde, hogy én kerítettem pénzt anya temetésére. Közben az a kép ugrott elé, hogy anya végigmegy a folyosón, bekopog, minden egyes ajtón, és mindenhova benyújt egy széndarabot.

– Syde úr – mondta később egy szomszéd –, az édesanyja olyan helyzetbe került, hogy már csak önben bízott, egyre csak arról beszélt, hogy ha majd Syde visszajön a turnéról…

Turnéról? Miféle turnéról?

Egy bot kalimpált a papírpoharak között.

– Neked skálád van, Syde! A tragédiától a bohózatig…

– Ugyan, Charlie!

De Charlie-t most már nem lehetett megállítani. Egyre csak azt bizonygatta, hogy Syde akár Shakespeare-szerepeket is játszhatna.

– De lassan már semmit se játszhatsz.

Ezt váratlanul és csöndesen szúrta be. És mintha önmagát is meglepte volna. Megrázta a fejét. Mosolyogva ütögette a homlokát, mint aki valami kedves csacsiságot mondott. De aztán elkomolyodott.

– Ami igaz, igaz, Syde, az utóbbi időben egyszerűen nem lehet rád ismerni. Valami megtört benned… valami… – Átfogta Syde vállát. – Mi történt veled?

Syde ott lógott Charlie kezében, és igazán nem tudta volna megmondani, hogy mi történt vele.

Charlie egy darabig csak nézte, majd végre megszólalt.

– Hát én kimondom kereken: az a te bajod, hogy velem dolgozol. Igen, igen, így egyszerűen elsorvadsz.

Most már nem is Syde vállát fogta. Syde arcát vette a kezei közé. Pálcája a karján lógott, két kezébe fogta azt a kerek, kissé pufók arcot. Majd homlokát Syde homlokához koccantotta.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, Syde.

– Charlie… – igyekezett hátrébb húzni a fejét –, én már régen meg akartam mondani, csak hát, tudod, hogy van az ilyesmivel az ember, szóval, hogy én…

– Elmész? – Charlie abban a pillanatban elejtette Syde fejét. Egy darabig kissé messziről nézte, majd bólintott. Igen, ez várható volt. Ennek így kellett történnie.

Syde arcán megint megjelent az a tétova mosoly.

– Bárhol kifuthatod a formádat. – Charlie megpörgette a botját.

– Remélem, Charlie.

Charlie széthúzta a nadrágját. Úgy kezdett járni, ügyetlenül, botladozva. – Pamacsbajusz, bambuszbot, keménykalap. Látod, én már ennek a foglya vagyok. Ki ez az alak? Költő? Csavargó? Tolvaj? Egy biztos: nem szabadulhatok tőle. De te még minden lehetsz.

– Gondolod, Charlie?

– Micsoda, beszéd? Egykettőre visszanyered az önbizalmadat, és akkor… – Egy darabig még botját pörgette. Aztán odalépett Syde-hoz, és átfogta a vállát. – Indulj, öregem, egy percet se veszíts.

Azzal elröpítette Syde-ot.

Az előcsarnok végében állt, kalapban, hátratett kézzel. Merev arccal elnézett a csarnok nyüzsgése fölött. Olykor valaki odacsúszott hozzá, mondott valamit. Meg se hallotta.

A fiú a bejáratnál állt, és mindjárt tudta, hogy csakis az a puha kalapos férfi lehet a mozis. Nem értette, hogy apa miért nem megy oda hozzá, és miért nem beszél vele. Közben a ruhatár melletti ajtónál felsorakoztak a zöld libériás jegyszedők. Az előcsarnok pedig már zsúfolt volt. Csöngetést lehetett hallani. Hullámzás futott végig a tömegen. A fejek megmozdultak. Csak a jegyszedők maradtak mozdulatlanok, és a mozis az előcsarnok végében.

– Apa – mondta a fiú –, szólj már neki.

– Még nem lehet.

A fiú ezt se nagyon értette. Apa egész úton a Holczbauer Feriről beszélt, akivel együtt jártak kollégiumba, és akinek most itt van mozija. Apa és Holczbauer Feri a legjobb cimborák voltak. Amikor a fiú megkérdezte, hogy Holczbauer Feri beengedi-e őket a moziba, apa megállt, és széttárta a karját. – Jó, ha nem cipel el bennünket mozi után vacsorázni!

Holczbauer Feri kalapban állt, és meg se mozdult. Mellette egy falból kiugró, hegyes arc vizet köpött. Valami kútféle volt ott, és kék víz csorgott a hegyes arcból.

– Apa, szólj már neki!

– Nem, még nem lehet.

Többnyire úton voltak apával. Egy szálloda felé, amelynek a tulaját apa még Kolozsvárról ismerte, egy vendéglő felé, amelynek a tulaja verseket írt apa lapjába. Nem is volt vitás, hogy a szobát megkapják, és nem kell mindjárt fizetni. Nem is volt vitás, hogy a vendéglős maga is az asztalhoz ül. „Öregem, remélem, tudod, hogy itt nem fizethetsz! Akinek ilyen lapja volt… És éppen egy ilyen lapnak kell bedögleni!”

Az a gonosz, hegyes pofa vizet köpött a falból, és megint csöngettek.

A fiú már szólni se tudott. Felnézett Olga Csehova képére. Felrémlett előtte, hogy a szállodás nem nagyon akarta megismerni apát. A vendéglőst meg egyszerűen nem lehetett megtalálni. És ha most a mozissal is így lesz…

A mozis eltűnt, és apa is eltűnt.

A fiú meg úgy érezte, hogy elkezdődött az üldözés. A mozis kalapban menekül apa elől, lépcsőn fel és lépcsőn le. Fel a padlásra és le a pincébe. Beugrik egy oldalajtón – apa utána. Mint amikor Ronald Colman üldözte Lukács Pált a Bosszú éjszakájában.

Most már állandóan csöngettek.

A fiú szinte látta, ahogy apa ebben a csöngetésben üldözi a mozist. A mozis jegyszedőnek öltözik, de apa akkor is megismeri. A mozis átmenekül egy másik moziba, de apa akkor is utánavágtat.

És akkor apa mellette állt. Száját kissé eltátotta, lógott az arca. Fénytelen, üres tekintettel mondta: – Gyerünk. – Azzal megindult a bejárat felé. Cetlit tolt a jegyszedő elé, és már bent voltak.

Két pótszék. Akárcsak büntetésből ültették volna őket ide, az oszlop mögé. És ahogy a jegyszedő rájuk nézett…! Mindegy. Bent voltak. A fiú lassan, roppant óvatosan kinyújtotta a lábát. De a kabátját már csak akkor vetette le, amikor sötét volt.

Vörös és kék fények égtek ebben a sötétben. Vörös és kék üveggömbök foszforeszkáltak a falban. Kráterek voltak ebben a vörös és kék hömpölygésben, kitörő vulkánok, ahogy mindent magukkal sodornak. A fiú elbódultan bámult az üveggömbbe, és közben egyre a mozi nevét ismételgette: – Tivoli, Tivoli, Tivoli…

A vásznon pedig egy pályaudvart lehetett látni. Borús, délutáni fény az üvegtető alatt. Férfiak és nők rohannak a vonat mellett, valósággal megostromolják.

Arc az egyik ablakon. Elégedett, de valahogy mégis tétova mosoly. Harry Langdon. Harry egyedül van a kupéban, lehúzza az ablakot, és egy hölgynek integet. A szívére teszi a kezét, mint aki meghal, hogy egyedül kell utaznia. Harry integet, és a bundás, kutyás hölgy is integet. Csókokat dobálnak egymásnak.

Gőzfelhők és zsebkendők lobogása. Eljött a nagy pillanat, az indulás pillanata. Lobognak a kezek, lobognak a zsebkendők. A vonat elindul. Kupé rohan kupéba, és mindegyik átszáguld Harry Langdonon.

A vonat kifut az üvegtető alól. Harry kupéja ottmarad. Mozdulatlan kocka a pályaudvar rohanásában. A kutyás hölgy integetve elfut a vonat mellett. Harry Langdon feldobja kabátját a fogasra, hátraveti magát az ülésen, elővesz egy újságot a zsebéből, és olvasni kezd.

– Végre utazunk!

Nevetés a felcsapódó fényben.

– Hát ez ottmaradt. – A fiú hátrafordult apához.

– Utazik – bólintott apa. – Vagy legalábbis azt hiszi. És akkor már mindegy is.

– Azért Harold Lloyd egész más – mondta valaki, a sor szélén.

– És mi van Fattyvel? Már nem is tudom, mikor láttam utoljára.

– Nem hallotta?

– Fatty orgiázott, és a nőegyletek közbeléptek. Fatty többé nem szerepelhet. Tudja, milyen hatalmuk van az óceánon túl a nőegyleteknek?!

– Nahát, én üzenek valamit azoknak a nőegyleteknek!

Sötét lett, és csönd lett. Jött a nagyfilm, a Biribi.

Hatalmas, turbános férfi a mozi plakátján. Ez jutott a fiú eszébe. Turbános férfi, szoborral a kezében, átlép egy hajót. Csakis a turbános lehet a Biribi.

Kicsit oldalt fordult. Kékesszürke arcok a homályos, szitáló fényben. Kabátkupacok, egymásra gyűrt zacskók.

Fehér ruhás férfiak a vásznon, köztük néhány hölgy. A hölgyek egy turbános férfira mosolyognak. A turbános visszamosolyog, és közben olyan mozdulatokat tesz, hogy: csak tessék, tessék fogyasztani!

Sötét képű inasok járkálnak a teremben, tálcával. Sötétek és merevek, akár az oszlopok.

A fiú érezte, hogy itt valami készül. A mosolyok, a szolgák sötét arca, és ahogy a két bajuszos összesúg az oszlop mögött… Nem lesz abból semmi jó, hogy a turbános Biribi így traktálja ezeket az alakokat.

– Jacqueline Logan – mondta valaki –, itt a Jacqueline Logan.

Rövidre vágott, fekete hajú nő beszélget a turbánossal a kertben.

Megjelenik a felirat: – De nekem csak megmutatja azt a szobrot?

Biribi a fejét rázza és mosolyog.

– Azt beszélik, hogy egy vagyont érő szobrot őriz a házában – mondja a hölgy. Ellenállhatatlan pillantást vet a turbánosra.

Ebből lesz a baj, gondolta a fiú. A vagyont érő szoborból, meg hogy a nő ilyen pillantásokat vet.

A két bajuszos arc: – Meg kell szereznünk a szobrot.

Jacqueline, ahogy rábólint: – Meg kell szereznünk.

Majd óriási betűkkel: – Bármi áron!

– Jacqueline Logan a múltkor is elintézett valakit – hallatszott egy hang. – Csúnyán elintézett egy légióst.

Jacqueline Logan egy szobában van Biribivel. Biribi végigmutat a gazdagon berendezett szobán: – Tudnál itt velem élni? – A hölgy csak mosolyog.

Biribi és a hölgy a kertben sétálnak. Magányos, kerti úton. Fehér folt tűnik fel előttük, nagyobb, egyre, nagyobb.

Fehér elefánt. A fiú begyűrte a sálat a kabát ujjába.

Csak akkor jelenik meg, ha valami nagy veszély van. – Biribi magához vonja Jacqueline-t. – De hát, milyen veszély fenyegethet most bennünket?

A fehér elefánt elmegy mellettük.

Van egy fehérelefánt-radírom. A fiú a sálját gyűrögette.

Azok ketten pedig megint a szobában vannak. Biribi a nőre néz, és félrehúz egy függönyt: – A szobor!

A két bajuszos úr megint együtt ül és bólogat. Az egyik a térdére csap, és nevetni kezd. Gonoszul, félelmetesen.

Jacqueline és Biribi koccintanak. Biribi leteszi a poharat, a szoborhoz fordul. A nő pedig gyorsan beleszór valamit a pohárba.

A fehér elefánt megint elmegy az ablak előtt.

– Nem értem. Biribi az elefánt után néz, és felhajtja a poharat.

Jacqueline keze rásiklik a szoborra.

Táncmulatság a hajón. Ott vannak a bajuszosok, és ott van Jacqueline Logan. Valahogy minden körülötte forog, és mindenki őt ünnepli. Ő pedig nevet. De olykor, ha egy-egy pillanatra magára marad, elkomorodik az arca.

– Biribi? – A fiú hátrafordult.

Apa egy mozdulatot tett. Egy olyan sajnálkozó mozdulatot.

Jacqueline egyedül áll a fedélzeten, és a hullámokba bámul. A hullámok közül egyszerre csak kiemelkedik a fehér elefánt. A nő felsikolt, visszafut a mulatozók közé. Odaszalad a zongorához, játszik és énekel, italt kér, aztán táncol, és megint italt kér.

A két bajuszos összesúg a sarokban.

Jacqueline egyedül táncol. Jacqueline tombol. Táncol és iszik. Már mindenki kidőlt mellőle, de ő még mindig táncol és iszik. Az egyik bajuszos úr félre akarja vonni, de ellöki magától. Aztán összetör egy poharat, és lerogy a sarokba.

– Szerettem őt!

A bajuszosok döbbenten összenéznek. Jacqueline felül, letépi nyakáról a gyöngysort.

– Most is csak Biribit szeretem!

Azzal elalél.

– Szerette Biribit? – A fiú hátrafordult.

Apa egy mozdulatot tett.

Éjszaka kabinjukba térnek az utasok. Lefeküdt a bajuszos, és lefeküdt Jacqueline Logan. Jacqueline a kajüt ablakából kinézett az éjszakai tengerre, a háborgó hullámokra.

Az éjszakai tenger. Ahogy a hold elmegy a tépett felhők között.

A fiú megborzongott. Az arcát beledugta a kabátba, és akárcsak a kabát ujjából nézné a tengert, az üres fedélzetet.

Az üres fedélzet. Éjjeliszekrény az egyik kabinban. Azon egy kis szobor.

– A Biribi szobra! – suttogta valaki.

Az egyik bajuszos férfi oldalt fordult az ágyán. A takaróját igazgatja.

A szobor az éjjeliszekrényen van. A hold fénye rácsúszik a szoborra. Fehér folt a sötétben, szikrázó, fehér folt.

A szobor megmozdult. Iszonyatosan megnő, és már egy fehér árny jár a kajütben.

– A Biribi szelleme! – nyögte egy néző.

Biribi szelleme járkál a kabinban. Aztán már sorra nyílnak előtte az ajtók, ahogy átmegy egyik kabinból a másikba. Biribi elmegy Jacqueline ágya mellett. A nő forgolódik, lecsúszik róla a takaró. Biribi megigazítja a takarót.

– Még most is jó hozzá – rebegte egy hang.

Biribi a fedélzeten jár, és akkor feltámad a szél, és felkorbácsolja a hullámokat. Biribi elmegy a kormányos mellett, és a kormányos elvágódik.

Biribi kormányoz! Igen, Biribi áll a kormánynál. Biribi vezeti a hajót az irtózatos viharban. A hullámok átcsapnak a fedélzeten. Az egyik bajuszos kizuhan az ágyából. Jacqueline az ajtóban áll. – Érzem, hogy itt van!

– Ki van itt? – A bajuszos feltápászkodik.

– Biribi. Ő vezeti a hajót.

A szobor helye üres az éjjeliszekrényen.

Sziklás part, zátony. A hajó úgy törik ketté, akár a játékszer. Az utasok a hajó egyik végéből a másikba csúsznak. A vihar úgy tombol, hogy nem is lehet hozzáférni a mentőcsónakokhoz. Jacqueline pedig csak azt a fehér árnyat nézi a kormánynál.

– Biribi!

De akkor egy hullám elsodorja. A hajó oldalt dől. Még látszik a kéménye, aztán semmi.

Megelégedett hang a fiú mögött: – Elmerült a hullámsírban.

A fiú hátranézett. Egy nő révült mosollyal harapdálta a nápolyit.

Jacqueline a hullámokkal küzd.

– Na! – Apa széke megreccsen. – Miért van estélyi ruhában?

– Miket beszél!

– Az előbb még hálóingben futkosott, most meg…

– Csönd. Maradjanak csöndben.

Csönd lett a nézőtéren, Jacqueline pedig a hullámokkal harcol. Aztán már csak valami bizonytalan folt látszik, aztán semmi. És akkor valaki lenyúl érte a magasból, magához emeli. Biribi!

– … még most is jó hozzá!

Szürke és fénytelen a reggel. A vihar elült, tükörsima a tenger.

Egy kopár sziget. A szegélyén fák. Rejtett ösvények a fák között. Nő jön az ösvényen, eszelős arccal, csapzott hajjal.

– Jacqueline!

A nő riadtan hátranéz, mintha keresne valakit, aztán beszalad a fák közé. Aztán a földön ül az estélyi ruhájában. Haja az arcába lóg, ahogy maga elé bámul. Ez a nappal. De ahogy eljön az éjszaka, egy titokzatos, fehér alak tűnik fel a fák között.

– Biribi!

Biribi jön végig a fák között, mint amikor a hold fénye egyik fáról a másikra csúszik. Szembe vele kibontott hajjal, széttárt karral, Jacqueline Logan. Valósággal repülnek egymás felé a holdsütötte ösvényen.

– Végül mégiscsak találkoztak – mondta valaki, ahogy felgyulladt a villany.

– Dehogy találkoztak! Csak a nő megőrült azon a szigeten, és azt képzelte, hogy a Biribi…

A fiú szemét dörzsölte, kabátját gyűrögette az ölében. Körülötte székek csapódtak, és közben a hangok.

– Biribi már különben is egy szellem volt.

– De amikor feljött a hold, már nemcsak szellem volt.

A fiú hátrafordult, de még mindig nem állt fel. Mögötte az apa, tehetetlen, sajnálkozó mosollyal. És a nyitott ajtókon túl az utca.

– Ha rásütött a hold… – A fiú magára ráncigálta a kabátját, és kifelé indult. – Ha rásütött a hold, megmozdult a szobor.

Álmában is ezt látta. Apa végre felhajtott egy szállodai szobát, ő pedig mindjárt elaludt, ahogy a takaró alá csúszott. És akkor megjelent előtte a szobor a holdfényben. A szobor megmozdult a hold tiszta, átható fényében, és kilépett belőle Biribi, hogy elinduljon végtelen útjára.

– Nem látod te már többé Rin-Tin-Tint! Az Örök barátok óta nem látod te már semmiben. Az új filmje felvételei közben történt, hogy…

De hát először is tudnod kell, hogy Rin-Tin-Tin nem volt kutya, hanem farkas, igazi farkas. Még kölyökkorában akadt rá egy híres prémvadász. Az anyját ledurrantotta, őt pedig magához vette. Később egy barátjának ajándékozta, aki segédrendező volt a Warneréknél. A kis Rin-Tin-Tin mindenhová elkísérte gazdáját, még a filmgyárba is. A gyárban rövidesen mindenkinek a kedvence lett. Egyszer felvétel közben odarohant a női főszereplőhöz. Valami olyan jelenetet forgattak, ahol a nőt éppen el akarják rabolni. Szörnyű kavarodás lett, amikor Rin-Tin-Tin belerohant a felvételbe. De aztán a rendező azt mondta, hogy így sokkal jobb, és az egész filmet átdolgozták Rin-Tin-Tin kedvéért.

A többit már te is tudod.

Egyik filmet a másik után forgatták Rin-Tin-Tinnel.

Most pedig éppen a Hűséget. Rin-Tin-Tinnek szembe kell szállni a farkasokkal. Ez a film nagyjelenete. Rin-Tin-Tin öreg gazdáját megtámadja egy kiéhezett farkascsorda, és akkor Rin-Tin-Tin egymaga száll szembe a farkascsordával. Már minden elő volt készítve, de Rin-Tin-Tin egyszerre csak mintha megmerevedett volna. Beleszagolt a levegőbe, és elkezdett vonítani. De olyan panaszosan! Azt mondják, nem is vonítás volt az, hanem valami ének. A felvétel leállt. Nem volt más hang, csak Rin-Tin-Tin panaszos éneke. Egyszerre elhallgatott. Megfordult. Nekiugrott egy asszisztensnek. Majd széttépte. És akkor már nem lehetett mást csinálni…

Egy golyó nem végzett vele. Két golyó nem végzett vele. Ötöt kellett beleereszteni.

És ami aztán történt, te még olyat nem láttál!

A rendező kezéből ki kellett csavarni a revolvert, agyon akarta magát durrantani.

És a temetés…! Kutyaszánra tették Rin-Tin-Tin tetemét, tizenkét fogatú kutyaszánra, úgy vitték.

Emlékművet kapott. Ott áll Rin-Tin-Tin márványból kifaragva a Film Városának temetőjében. És ha azt mondom, hogy tömegesen zarándokolnak el hozzá, akkor még nem mondtam semmit.

De a Vérebekben már Alex játszik. „Végre megtalálták Rin-Tin-Tin méltó utódját!” Így hirdetik. Dehogy találták meg. Nem, nem, még egy Rin-Tin-Tin nem lesz. Sztár volt, igazi sztár.

Csak hát kitört belőle a farkasvér.

Csak menjen már el! Csak menjen!

De nem. Apa lassan folyatta a vizet, majd valamivel erősebben, aztán csak az apró pötyögés hallatszott. A fiú szinte látta a szappanos vizet, apát, ahogy a tükör előtt borotválkozik. Lassan, gondosan. Az állát kétszer is beszappanozza.

A fiú befordult a fal felé. Szuszogott és nyammogott, mintha még aludna. Maga után húzta a takarót. A szemét is lehunyta. Különben se akarta látni a fal mintáit. Azokat a kopott, barna rózsákat. Igaz, egyszer fölnézett, és akkor kerítés volt előtte. Egy lány, ahogy áthajol a kerítésen. Valamilyen házból jöhetett ki a lány, aztán áthajolt a kerítésen, és mosolygott. Nem volt semmi egyéb dolga, mint hogy egy kicsit elbeszélgessen a fiúval. De aztán eltűnt. A fiú közelebb hajolt hozzá, és akkor eltűnt.

Apa biztosan tudja, hogy ébren vagyok. Egyszer csak megáll az ágyamnál. „Na mi az. Nem mész le tejért? És az iskola?” Nem, ezt nem kérdezi meg. Ma nincs iskola, ebben még tegnap este megegyeztünk. „Apa, a torkom…” Apa fölnézett egy könyvből. „Persze, a mandulád.” Megint erősebben folyatja a vizet, talán már mosdik. Nem, akkor hallani lehetett volna, ahogy szétszedi a borotvakészüléket. Szólni kéne, hogy hozzon Mozi Életet.

A fiú most nem akar beszélni. Most csak egyet akar. Hogy apa menjen már el. Akkor még fekszik egy kicsit, aztán ugrás a szekrényhez!

Ott vannak a Mozi Élet füzetei. Az egyikben pedig Colleen Moore, a szép telefonoskisasszony.

A hátára fordult, a mennyezetre bámult. Semmit se látott a mennyezetből. A Mozi Élet volt előtte. Az az oldal, ahol Colleen Moore…

Felül egy beszámolóféle. 2 000 000 dollárt kap Anne Nichols híres darabjának filmjogáért. A kétmillió dollár számokkal, a név nagy betűkkel. Mit csinál Anne Nichols ma reggel? Már biztosan megkapta a kétmilliót. Valahol a tengerparton lakhat. Éppen csak kinyitja a szobaablakot, és előtte a tenger. Este eljönnek hozzá a barátai, és sétálnak a tengerparton.

Ez van felül: Anne Nicholsról meg a kétmillióról. Kicsit lejjebb képek egy egzotikus filmből. Homokos part, sziklákkal. A parton kibontott hajú lányok, gyöngyfüzérrel a nyakukban. Hajó érkezik. A lányok a hajó elé futnak. A következő képen meg már egy kibontott hajú lány meg egy tiszt.

Mindez nem izgalmas. Hanem legalul Colleen Moore.

Pultja mögött ül Colleen Moore, a szép telefonoskisasszony Készüléke, mint valami gumiálarc lóg le a nyakából. De ő most nem törődik a készülékkel. Csak azzal a furcsa kis figurával törődik, aki ott lovagol a pult szélén. Macskabajuszos kis pofa, puhakalapban. Ölében sétapálca, lába keresztbe vetve. Két ujjal megfogja a telefonoskisasszony állát, két ujjal csipkedi az állát.

Az ágy megreccsen a fiú alatt.

– Mi az, öreg?

Pöty-pöty… a víz csöpögött. Lépések, ahogy apa elindul. Lépések a mosdótól az ágyig. Aztán csönd. Apa mozdulatlanul áll az ágy mellett. Áll és figyel.

A fiú nem nézett fel. Szuszogott, nyammogott.

A padló megreccsent.

Apa le-föl járkál. Majd hirtelen megáll az ágy előtt, és lerántja a takarót. És akkor mit lát? A gyűrött lepedőt.

Vízesés zuhogása. Apa kiengedi a vizet a mosdóból. Most már öltözik.

Zuhogott a vízesés.

A fiú lehunyt szemmel feküdt. Colleen Moore… nagy szemek, apródfrizurás, fekete haj, telt áll. Két ujj az áll alatt. Annak az alaknak a két ujja. Ő meg hagyja. Kissé riadtan néz arra az alakra, de hagyja. Keze a pulton… nem emelkedik fel, hogy rácsapjon arra a két ujjra.

A zuhogás abbamaradt. Csönd volt. Akárcsak egy madár hatalmas, kiterjesztett szárnya alatt feküdne.

Apa a szekrény nyitott ajtaja mögött… nyakkendőt keres. Madzagon lógnak a nyakkendők, apa válogat. Ez rojtos, és ez is kikopott már itt alul. Csönd van, de apa a szekrény nyitott ajtaja mögött…

A fiú várt. Aztán lassan nagyon lassan oldalt fordult, és az ágy rácsa mögül kisandított.

A szekrény ajtaja nyitva, mögötte senki.

A fiú hasra feküdt. Kilógatta kezét a rács közül. Akárcsak egy tóba mártaná az ujjait.

A szoba közepén állt. Még mindig, mintha valami zajra várna. Aztán bezárta az ajtót.

Ledobta az inget, megnyitotta a csapot. Beletenyerelt a mosdóba. Úgy maradt előredőlve – két kifeszített tenyér.

A két tenyér megmozdult, járkálni kezdett a fehér falon. Aztán eltűnt. A víz zuhogott, de a két tenyér kisétált a mosdó medencéjéből.

A fiú magára kapta az inget, a tiroli nadrágot, közben a szekrénybe bámult. Egymásra dobált ingek és harisnyák között a Mozi Élet füzetei.

A szekrény előtt kuporgott. Kivette a füzeteket, lapozgatott. Most már ráér, most már bármikor kinyithatja azt az oldalt. A csap prüszkölt, hörgött mögötte, de nem hallotta. Lapozgatott. Körülötte szétszórt újságok. Egyikből a másikba hajolt. Majd szépen összeszedte az egészet, és betette a szekrénybe. Kivéve egyet, kivéve egyetlenegyet.

Colleen Moore…

Először csak a fekete haját látta, a kezét, a nagy, csodálkozó szemét. Azt a másikat észre se vette. Azt a pökhendi kis pasast, aki ott lovagol a pulton, sétapálcával az ölében.

Felemelte Colleen Moore-t. Hova vigye? Az ágyra? Az asztalra? Egy darabig a két kezében tartotta, végül rátette az asztalra.

Az asztal a tálcával, üvegkancsóval, pohárral… oly messze volt.

Colleen Moore, a telefonoskisasszony. Egyedül van az irodában, hívásokat vesz fel, hívásokat továbbít. Aztán bejön hozzá valaki. Ezt éppen csak abból lehet tudni, hogy nyílik az ajtó. Mert látni nem lehet senkit. Aztán valaki odalent a mélyben hallózik. – Helló! Helló! A telefonoskisasszony föláll, kinéz a pultja mögül.

– Helló! Helló! – integet egy alacsony, kis macskabajuszú férfi. Szája sarkában szivar, és a sétapálcáját lengeti Colleen Moore felé.

Az csak néz. Szólni nem tud. És akkor se tud szólni, amikor a kis pasas felkapaszkodik a pultra. Kényelmesen elhelyezkedik, vigyorog.

A kisasszony végre leül, és megkérdi: – Tetszik valami?

A férfi az ölébe fekteti a sétapálcát, még mindig csak vigyorog.

A kisasszony újra megkérdi. – Tetszik valami?

Az meg előrehajol, és két ujjal megfogja a kisasszony állát.

– Óóóó…! – Colleen Moore csak nézi a kis pasast.

Rá kéne csapni a kezére, de egyszerűen nem tud mozdulni.

A fiú közelebb hajol Colleen Moore-hoz. – Miért hagyod?

A kisasszony keze a pulton, karperece előrecsúszik.

A kis pasas keresztbe veti a lábát. Csíkos harisnyája van.

– Okádék ez a harisnya. – A fiú megérintette a pult szélét. – Az egész pasas okádék, és te mégis…

– Megfőzlek – bólintott a macskabajuszos. – Puhára főzlek.

Colleen Moore makogott valamit, de az nem számított. Egészen elbágyadt. Ilyesmi még sohasem történt. Mások is próbáltak már udvarolni. Akadtak szemtelen fickók is, de azokat úgy vágta ki!

A fiú maga is bejárt hozzá. A lány nagyon kedvesen elbeszélgetett vele, de hát még a karját se lehetett megérinteni. És ha úgy két ujjal odanyúlt volna az állához…!

És most éppen ez a macskabajuszos kis pofa? Éppen ez…?!

A két ujj Colleen Moore apró kis tokája alá csúszott. Egy mozdulat, és Colleen Moore kiöltötte a nyelvét. A férfi nevetett.

A szép telefonoskisasszony úgy ült ott, kiöltött nyelvvel.

A férfi két oldalról megfogta a lány haját, lassan előrehúzta, az orra alá húzta, és összekötötte.

– Most már bajuszod is van.

– Mit csinálsz még velem?

A kis pofa megint csak nevetett, és rácsapott a kisasszony nyakára. A nyakánál fogva előredűtötte.

A fiút elöntötte a forróság, ahogy nézte azt a kettőt. Talán mégiscsak felpattan Colleen Moore, és lesöpri azt a maszatot onnan a pultról.

Colleen Moore feje már a pulton volt, és ez a kis maszat hengergette. Két karja lelógott, a karperece előrecsúszott.

– Összecsomagollak – mondta a férfi. – Összehajtalak és összecsomagollak.

Végigfektette a kisasszonyt a pulton.

A fiú meg csak nézte… Ahogy a macskabajuszos kis pofa a nyakánál fogva előredűti Colleen Moore-t. Ahogy a lány homloka a lábához koppan. Ahogy összehajtják.

Colleen Moore egyszer még felnézett a fiúra, olyan ájult tekintettel.

Ő meg valósággal ráborult.

Nem tudni, meddig maradhatott így. Amikor felnézett, nem érzett mást, csak tompa fáradtságot. Előtte az asztal terítője. Tálca, üvegkancsó, pohár. A Mozi Élet füzete. Felül egy beszámolóféle: 2 000 000 dollárt kap Anne Nichols. Lejjebb homokos part, sziklákkal. És egészen alul egy telefonoskisasszony a pultja mögött. A pulton egy macskabajuszos, csíkos harisnyás férfi.

A szöveget is leolvasta.

„Így udvarolnak a szép telefonoskisasszonynak. A telefonoskisasszony: Colleen Moore.”

Egy darabig még nézte valami távoli, kihűlt szomorúsággal. Aztán fogta a füzetet, és visszacsúsztatta a szekrénybe, a többi közé. Nem éppen legfelülre, és nem is éppen legalulra. Csak úgy a többi közé.

Leült a szekrény elé. Semmi kedve se volt felállni és megfordulni. A szekrény előtt ült, a térdét kaparta. Nézte az egymásra dobált ingeket, harisnyákat, a Mozi Élet füzeteit.

– Ez Hoot Gibson.

– Dehogy, Fred Thompson! Egész biztos, hogy Fred Thompson.

A fiú azt az elmosódott foltot nézte a szakadozott szélű, sötét celluloidszalagon. Mögötte Streig Gyuri áthajolt a vállán, és megint csak azt mondta, hogy ez bizony senki más, mint Hoot Gibson.

A lépcsőházban álltak, a kopott, agyonfirkált falnál. Olykor valahol becsapódott egy ajtó, lépések hallatszottak, de aztán megint csönd lett. A fiú kisimította a tekercset. Nem végig, éppen csak egypár kockát. Az apró kis kockákon ugyanaz az elmosódott folt. Csak ha jobban megnézte az ember, akkor lehetett látni, hogy valami arc. Világos haj. A szem és a száj környékét mintha bekenték volna szappannal. Az arc többi része sötét.

– Valamit lenget a kezében. Méghozzá cowboykalapot!

Streig Gyuri közelebb hajolt: – Csakis Hoot Gibson lengeti így a kalapját.

– Nem, Hoot Gibson mindig mosolyog. Még akkor is, ha veszélyben van. Ez meg itt nem mosolyog.

Streig még közelebb hajolt. Kivette a fiú kezéből a tekercset. Az váratlanul kiugrott a kezéből – és már lent volt a lépcsőn.

– Vigyázz. – A fiú felemelte. – Vissza kell adni.

– Kinek?

– A Vámosnak. – Lassan, óvatosan kigöngyölítette a filmet. – Csak egypár napra adta ide. A gépésztől kapta, a Fővárosi Moziból. A gépész mondta a Vámosnak, hogy ez egy Fred Thompson-film.

Streig Gyuri a vállát vonogatta.

– Egy nagy Fred Thompson-film – bólintott a fiú.

Előttük a cowboy, sötét képével, világos hajával, a kalapját lengette.

– Évekig játszották az Apollóban. Egyszerűen nem lehetett levenni a műsorról.

– Láttad?

– Nem. Ez még régen volt, nagyon régen. A gépész mondta a Vámosnak, hogy amikor ez a film lekerült a Fővárosiba, az emberek valósággal megbolondultak. Háromszor annyi jegyszedőt kellett benyomni, hogy ne verjék szét a mozit.

Streig Gyuri a tekercs felé bökött: – Itt egy kicsit feljebb emeli kalapját.

– Az ám! Egy kicsit feljebb.

Nézték a cowboyt, aki egy kicsit feljebb emelte a kalapját. Öt-hat kockával továbbgöngyölítették a tekercset, és akkor a cowboy szinte már a fejére tette a kalapját.

– Nézzük tovább – suttogta Streig –, lehet, hogy a revolverét is előveszi.

– Vagy lóra száll. Igen, talán felpattan Silver Kingre.

– Silver Kingre?

– Nem ismered Fred Thompson lovát? Silver Kinget?

– Ki mondta, hogy nem ismerem!?

A cowboy nem vette elő a revolverét, és nem ült fel Silver Kingre.

– Az később van – mondta a fiú. – Amikor majd jönnek az indiánok. Akik bosszút esküdtek a cowboyok ellen. Csakhogy az indián törzsfőnök lánya éppen Fred Thompsonba szerelmes.

– És Fred Thompson?

– Ő is szerelmes a törzsfőnök lányába. Titokban találkoznak, másképpen nem lehet.

Az az elúszó folt a tekercsen!… Por szállt körülötte. A lépcsőház pora úgy szállt fel, mint a füst.

– Titokban találkoznak. De majd csak később… sokkal később.

A lépcső karfájára dűltek, nézték a cowboyt.

És akkor a cowboy meglengette a kalapját.

– Hajhó, Silver!

Éjszaka borul a prérire… Fred Thompson, a cowboy, egy szikla tetején áll. Tölcsért formál a tenyeréből, és a lovát hívja.

– Hajhó, Silver!

Silver King együtt van a többi cowboylóval. Békésen odadugja a fejét egy másik ló fejéhez. De ahogy meghallja a gazdája hangját, megrázkódik.

– Hajhó, Silver!

Silver King pedig elindul. Félrehajtja fejét, lobog a sörénye, ahogy átvágtat az éjszakai prérin. Fehér folt a sötétben.

A cowboy leugrik a szikláról, egyenesen Silver Kingre. Kezdődik a vágtatás.

Egy láb rugdalta a lépcsőház rácsát – … és csak úgy, nyereg nélkül?

– Nyereg nélkül? – A fiú abba a kerek, értetlen arcába nézett.

– Éjszaka biztosan nincs nyereg Silver Kingen – mondta Streig Gyuri. – Éjszaka leveszik a lovakról a nyerget.

– Persze hogy leveszik.

– Hát akkor hogy ülhet rá Fred Thompson? Azt mondtad, hogy ráugrott a szikláról, egyenesen a hátára, és hogy kezdődik a vágtatás.

– Kezdődik, persze hogy kezdődik. – A szalagot nézte, és nem nagyon értette az egészet. Mit is mondott? Egyáltalán mondott valamit?

Ez volt az a pillanat, amikor a cowboy feléje intett a kalapjával.

– Bármilyen lovat megülök nyereg nélkül. Érted? Nemhogy Silver Kinget!

– Fred Thompson bármilyen lovat megül nyereg nélkül. Nemhogy Silver Kinget. Mit gondolsz?

– Akárcsak Hoot Gibson vagy Ken Maynard.

– Fred Thompson mindegyiket lefőzi Silver Kinggel.

Streig olyan képet vágott, mint aki azért ebben nem olyan biztos. De most már hallgatott.

A fiú kezében összeugrott a szalag, úgyhogy megint ki kellett bontani. Ki kellett simítani a cowboyt, a sötét képével, világos hajával, ahogy egyre magasabbra emeli a kalapját.

– Később a lányt is látni lehet – bólintott a fiú. – Az indián törzsfőnök lányát.

A cowboy a fiú felé intett a kalapjával. – A Nagy Forrásnál szoktunk találkozni.

– A Nagy Forrásnál találkoztak – mondta a fiú.

Holdfényben ázik a Nagy Forrás, ahogy Fred Thompson átöleli az indián lányt. A hűséges, öreg dajka kísérte el a lányt, aki egyedül tudott erről a titokról. Azazhogy nem egyedül, mert természetesen Silver King is mindent tudott. A derék paripa megbújt az egyik szikla mögött, néha-néha kidugta a fejét, és nagy huncutul a szerelmesekre kacsintott.

– Miért kell titkolni boldogságunkat? – Fred végigsimított a lány haján.

– Ó, Fred! – Mélységes aggodalom a lány tekintetében. – Nem is tudod, milyen veszélyben vagyunk. Valaki gyanakszik… múltkor is nyomon követett.

A lány rémülten körülnéz. Ki tudja! Talán most is itt leskelődik a közelben az a bizonyos valaki.

A cowboy csak mosolyog. Ez a mosoly eloszlatja a lány félelmét. Pedig sötét tekintet villan elő. Egy indián tapad a sziklához.

Silver King nyugtalanul felkapja a fejét.

– Ó, Fred, ha melletted vagyok, nem tudom, mi a félelem!

– Talán már nincs is messze az idő, amikor mindig mellettem lehetsz.

Holdfényben ázik a szikla, holdfényben ázik a forrás vize, és ők ketten egymáshoz simulnak.

– De akkor már veszélyben voltak… Igaz? – Streig Gyuri térde beszorult a lépcsőház rácsa közé. Egy rántás, akárcsak leszakadna a rács.

– Veszélyben voltak.

Egyedül vágtat a sötétben az indián törzsfőnök lánya. A sziklák elmaradnak mögötte, nincs semmi más, csak a végtelen préri.

Árny suhan a lány lova mellé. Egy ló árnya, egy lovas árnya. Úgy bukkant fel a sötétből, észrevétlenül. Ó, nem Fred Thompson!

A lány mereven előrenéz. Nem akarja látni azt a ráncos, gunyoros arcot.

Egy darabig szótlanul ügetnek egymás mellett. Aztán az a ráncos arcú indián a lány elé ugrat.

– A Csillogó Hód már csak a sápadtarcúak társaságát kedveli?

– Nem tudom, miről beszélsz, Fekete Sas.

– Talán inkább… kiről. Nagyon is jól láttam azt a hitvány sápadtarcút, akivel…

– Nem! Ő nem hitvány!

– Ó… ó… nem gondolja a Csillogó Hód, hogy ezzel elárulta magát? – Fekete Sas csupa gúny, csupa gyűlölet. – De ha atyád, a bölcs Sánta Bölény megtudja, hogy…

– Hát csak tudja meg! – A lány büszkén hátraveti a fejét.

– Csakhogy akkor a cölöphöz kötik Csillogó Hódot. Meggyújtják az áldozati tüzet. – Fekete Sas vészes sajnálkozással ingatja a fejét.

A lány ugyancsak büszkén rávágja, hogy csak gyújtsák meg az áldozati tüzet. Ám az indián harcos ekkor hozzáhajol, és mindenfélét sugdos a fülébe. Hogy miért kell ezt megtudni a bölcs Sánta Bölénynek, amikor ő, Fekete Sas, hallgat. De ennek ára van.

A lány még mindig úgy ül a lován, hátravetett fejjel. Csak akkor rándul meg az arca, amikor a harcos azt mondja.

– Én? Soha! – A lány mélységes megvetéssel néz a férfira, aztán oldalt ugrat a lovával, és elvágtat.

Fekete Sas egyedül marad a prérin. – A Nagy Manitou-ra, ezért bosszút állok!

– A Nagy Manitou-ra! – Streig Gyuri sötéten vigyorgott. – És mi lesz az a rettenetes bosszú? A Nagy Manitou-ra?!

– A lányt cölöphöz kötik.

– És Fred Thompson? A te híres Fred Thompsonod? – Streig Gyuri csupa gúny, akárcsak Fekete Sas. A körme hegyével megpöccintette a cowboyt.

A cowboy az arca elé kapta a kalapját. – Légy szíves, és mondd meg a barátodnak…!

– Hagyd békén – mondta a fiú.

– Szóval a te híres Fred Thompsonod csak úgy tűri, hogy a lányt cölöphöz kössék? Hát ide figyelj! Hoot Gibson már régen kiszabadította volna. A Nagy Manitou-ra!!

– Fred Thompson is kiszabadítja. Felül Silver Kingre…

– … és az indiánok szitává lövik.

– Engem?! – A cowboy ismét meglengette a kalapját. – Közölheted a barátoddal, hogy engem még sosem tudtak eltalálni.

– Fred Thompsont egyszerűen nem fogja a golyó.

– Mert elbújik.

– Hogy én…?!

– Kicsoda? Hogy Fred Thompson…?!

– De nem is Hoot Gibson! Tudd meg, hogy Hoot Gibson nem engedte volna el a lányt. Egyszerűen nem engedte volna vissza.

– De hát akkor a nyakára jön az egész törzs.

– Hoot Gibson felveszi a harcot.

– Mondd meg a barátodnak, hogy én is felvettem a harcot. Egyedül szabadítottam ki a lányt.

– Ugyan! A te Fred Thompsonod elbújhat Hoot Gibson mellett. De még Ken Maynard mellett is. – Azzal elkapta a fiú elől a tekercset.

Egymás könyökét lökdösték a lépcsőház korlátján. A fiú mindenáron vissza akarta venni a filmet, de Streig nem engedte.

Streig kisimította a tekercset, végigsimította, az utolsó kockáig, és közben dühödten kiabálta:

– Hol pattant fel Silver Kingre? Tessék… nézd meg!

– Majd később… az később van.

– Mikor később? Ez csak a kalapját lengeti… egyebet se tud.

– Hogy Fred Thompson…?

– Csak a kalapját lengeti!

A fiú mondani akart valamit, de akkor Fred Thompson a fejébe csapta a kalapját.

Fred Thompson füttyentett egyet.

– Hajhó, Silver!

Lóra pattant. Kétszer a levegőbe lőtt, majd elvágtatott.

Ők ketten meg a szalagot nézték. Az üres, sötétzöld celluloidszalagot.

Egy darabig mozdulni se tudtak. Aztán a fiú ujja lassan, nagyon lassan elindult az úton, amerre a cowboy eltűnt.

Hogy lett belőled kotlóstyúk? Hogy kaptak el a törpék egy ilyen nagy nőt?

Estélyi ruhában voltál, és mindenkire olyan fagyosan mosolyogtál, és a törpék mégis elkaptak. Mit csináltak veled, hogy kotlóstyúk lettél?

Ott álltak a ketrec körül, és csak nézték. Borsos belépődíjat kellett fizetni, mert ez aztán egy szám volt!

Ünnepélyes, kissé szigorú női arc, mélyen lelógó fülbevalókkal. De a teste egy tyúk teste. Tett egy-két lépést, mintha meg akart volna szólítani valakit, de csak kotkodácsolt valami érdes, fájdalmas hangon.

A ketrecen egy név: Lily Damita.

Valaki a nézők közül úgy tudta, hogy híres táncosnő volt. Egy másik letorkolta: – Ugyan kérem, Lily Damita hercegi családból származik, csak aztán otthagyta a családját, és elzüllött.

Egy nő dermedten bámulta. – Mégis… hogy történhetett ilyesmi?

– Alvilági alakok közé került, és amikor már mindenéből kifosztották…

– Dehogy! Ő fosztott ki valakit. Mégpedig egy törpét.

– Egy törpét?

– Egy dúsgazdag törpét, és amikor aztán ott akarta hagyni, akkor a többi törpe mind betódult a szobájába, úgyhogy nem volt menekülés.

Lily Damita oldalt tartott fejjel hallgatott. Majd hirtelen elkezdett kotkodácsolni. Szája széthúzódott, fejét hátravetette, és csak kotkodácsolt.

Azok meg hallgattak a ketrec körül.

Majd egy öreg bácsi nagyon csöndesen:

– Na, na, Lily…

Benyújtotta tenyerét a rácson.

Lily Damita a szárnyával csapkodott. Majd, ahogy észrevette a tenyeret, odament, és remegő fülbevalókkal kezdte csipegetni a kendermagot.

– … meg amikor Max Linder mint Max, a mesterdetektív, beugrott egy hatalmas vázába, és onnan hallgatta ki a Keménykalapos bandáját, és amikor a Keménykalapos egyedül maradt, kibújt a vázából, kezeket fel, mondta Keménykalaposnak, aki egy szót se tudott kinyögni, csak feltartotta a kezét, pedig Maxnál nem is volt revolver

– … meg amikor Max Linder mint Max, a kertész, egy óriási locsolóval lelocsolta Elvira nénit, aki nem akarta hozzáadni Maryt, és akkor jött a cilinderes, akihez Elvira néni hozzá akarta adni Maryt, de akkor Max őt is lelocsolta, és akkor libériás inasok jöttek ki a házból, hogy elkapják Maxot, de ő a libériásokat is lelocsolta, a végén meg Maryt is lelocsolta, de az egy cseppet se haragudott rá, és csuromvizesen egymáshoz simultak, és Max egyik kezével a locsolót tartotta, a másik kezével Maryt, és még mindig locsolt

– … meg amikor Max Linder mint Max, a holdkóros, a háztetőn sétált, és véletlenül belépett egy nő ablakán, és a nő sikoltozni kezdett, de akkor Max már kint volt az erkélyen, és akkor a nő már azért sikoltozott, mert félt, hogy Max lezuhan, és Max már majdnem lezuhant, de azért mégse

– … meg amikor Max Linder mint Max, a légió gyöngye, egyedül elkapott egy egész arab törzset

– … meg amikor Max Linder mint Max, az óceánrepülő, belepottyant az óceánba

– … meg amikor Max Linder mint Max, a hét tenger ördöge, egy olajoshordót rúgott a kalózok elé, és azok sorra végiggurultak a fedélzeten

– … meg amikor Max Linder mint Max, állatszelídítő!

– … meg amikor Max Linder mint Max, a Kékszakáll!

– … meg amikor Max Linder mint…

– … meg amikor!

– … meg amikor!

– … megami…

– … meg a… meg a… mega… megamega…

Előtte volt az oszlop. Egyszerre csak eléje lépett, és akkor már nem lehetett továbbmenni. Pedig még úgy állt, kabátjával kezében, mint aki nem akar leülni erre a székre, az oszlop mögé. Megnézte a jegyet. Hetedik sor egyes.

Székek csapódása, székek nyikorgása.

– Mi az?

– Mit állsz itt?!

Jegyszedőnő futott el a széksorok mellett. A fiú feléje tolta a jegyét. Az megállt, vállat vont.

– Na és…?

Azzal eltűnt.

Ő meg leült, kabátjával az ölében. A kabát rárogyott a vállára, mint egy fáradt néző.

Előtte az oszlop. Repedések az oszlopon, karcolások, firkálások. Ági–Feri, ceruzaírással. Rohadj meg! Az is itt állt, hogy: Rohadj meg! A szünetben firkálhatta rá valaki, aki semmit se látott. Ezt is ideírta, aztán még a szünetben elment. Előbb azért még lekapta a jegyszedőnőt, beordított a pénztárba. Csaló banda! Aztán elrohant, és megesküdött, hogy soha többé nem jön ide.

A reklámokat vetítették. Egy bajuszos férfi ingeket dobált. Ingeket csakis Berzánál! – ugrott elő a felirat. – Ne feledje! Berza Sándor, Aggteleki utca kettő.

Egyelőre semmi vész. Egyelőre senki se ült az oszlop mellett.

Paplanok röpködtek a vásznon. Az egyik paplan alatt pufók képű kislány. Körülötte a csillagos égbolt. Király paplan nyugodt álom!

Már tele a mozi. Csak az a két szék üres az oszlopnál.

Lassan kialudtak a fények, de azért még nem volt egészen sötét. Mintha dohánybarna lé csurgott volna a mozira.

Mégse kellett volna az oszlop mögé dugjon. A fiú a széket rugdalta. Múltkor azt is megkérdezte, hogy miért jöttem egyedül. „A barátaid? Hol vannak a barátaid?” Bent ül a pénztárban. Tornyos frizura, mélyen lelógó fülbevalók. Egy ujjal söpri be a pénzt, a jegyet meg valósággal kihajítja. Beszélni nemigen beszél senkivel De tőlem megkérdezte. „Hol vannak a barátaid?”

A mozi elsötétedett. Oldalt kigyulladtak a vörös és kék gömbök, és ezzel mintha tenger alá merültek volna. Foszforeszkált a sötét, hullámzott. Mozdulatlanul sodorta magával a széksorokat, az arcokat, az egymáshoz hajló vállakat.

Megszólalt a zongora.

Megjelentek a híradó képei. Cilinderes urak a pályaudvaron. Le-föl sétálnak, ahogy várják a vonatot. Olykor megállnak, egymásra mosolyognak. Befut a vonat. Gőzfelhő önti el a pályaudvart. Cilinderek futása a gőzfelhőben. Két úr egymás kezét rázza, közöttük hatalmas virágcsokor.

Kifeszített kötél két felhőkarcoló között. Nő sétál a kötélen, napernyővel.

Üres székek a fiú előtt. Először csak szerényen rákönyökölt, aztán rátette a kabátját. Az egyik székre a kabátját, a másik székre a sálját.

Lelökték a kabátját, lelökték a sálját. Két árny hajolt át a mozin, és minden eltűnt. Recsegtek, hajladoztak, aztán végre leültek.

Két nyak – ez volt a fiú előtt. Meg az oszlop.

Sistergett a sötét. A vetítőből dőlt csak valami furcsán vibráló fény. Mozifény. Arcok szálltak fel ebből a fényből. Cowboyok, víg estélyi ruhás nők, frakkos urak.

És most semmi.

Csak az a két fej. Egy férfi és egy nő. Akárcsak egy nyakból nőttek volna ki – a nézőtér sötét bokrai.

Összehajoltak, alámerültek.

Akkor végre megnyílt a vászon. Libériás inas, cipővel a kezében. Egy darabig csak nézi a cipőt, majd elkezdi fényesíteni.

De hiszen ez Harry Liedtke, a suszterprinc!

Szállodafolyosó, fehér ajtók. Az ajtók előtt cipők. Harry egy pillantást vet a cipőkre, és lehunyja a szemét.

Szőke nő lép ki az egyik szobából, odamegy Harryhoz.

A két fej előrehajolt, és a szőke nő arcát kettévágták. Egy folt Harry Liedtke homlokából, lokni a nő hajából. Fél bajusz ugrik rá a nő hajára. De hiszen Harry Liedtkének nincs is bajusza! Vagy ez már nem is Harry Liedtke? Most meg mintha valami falon mászna a bajusz…

A fiú valósággal kicsavarodott.

Hófödte hegycsúcs. Egyszerre csak megmozdul, és akkor már nem is hegycsúcs, hanem paplan. Egy paplan csücske. Női kar lóg ki alóla, egy nő fél arca. A paplan hullámzik. Valaki még van a nő mellett, valaki még van a paplan alatt.

– … gyázz!

Ennyi látszott a feliratból.

A nő fél feje is eltűnt. Az ágy másik végében történhetett valami. Egész biztos, hogy Harry Liedtke mászott be az ágyba, Harry Liedtkétől minden kitelik.

De hogy mi telik ki Harry Liedtkétől – abból semmit se látni.

Az oszlop. Ez volt a fiú előtt.

De talán egy kis rés… hiszen lehetetlen, hogy…! A válla mindjárt megtalálta azt a kis repedést. Hányan dőlhettek ide, hányan sikálhatták, dörzsölhették az oszlopot! Hányan rugdalhatták szinte rácsavarodva! Hogy aztán egyszerre csak abbamaradjon minden, és az oszlop vendége úgy üljön mozdulatlanul.

A fiú lekopott az oszlopról. Már nem is rugdalózott. Ült lehajtott fejjel. Aztán hátrafordult. Mintha azért jött volna, hogy az arcokat nézze. Szitáló fényben úsztak az arcok. Különös, holdbeli tájak, kráterekkel, síkságokkal. Nyugodtan megfoghatott volna egy arcot, egy fület.

Csuli meg is tette. Igen, a Csuli megfogta a nő tokáját. Először csak éppen megérintette, de aztán már rángatta, húzogatta.

Kövér férfi, síléccel a vállán.

A fiú nem is tudta, mikor fordult a vászon felé. De most előtte volt a havas táj a kövér férfival, aki ott állt a szálloda bejárata előtt. A szőke nő lép ki, sídresszben. A kövér elmosolyodik, indul a nő felé. Bele akar karolni, de akkor már Harry Liedtke van a nőnél. Harry Liedtke elmegy a nővel, közben visszaint a kövérnek.

A két bokor megint kinőtt a sötétből. És akkor már nem volt se Harry Liedtke, se szőke nő, se kövér férfi.

A két fej pedig mintha elbújt volna valahol a mélyben, de most aztán megint…

Nem volt semmi más, csak egy nő leomló sörénye és egy férfi pattanásos nyaka. A sötétben is jól lehetett látni ezeket a dühös pattanásokat. Dombok egy hegy vonulatán.

A fiú meg akárcsak ott mászkálna közöttük. Egyikről le, a másikra fel. Közben a haj elvadult bozótja. Tovább, tovább, egyik dombról a másikra! A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra, terelgeti nyáját, fújja furulyáját… bú nélkül éli világát… a juhásznak jól megy… egyik dombról a másikra… terelgeti nyáját, fújja furulyáját… jáját… jáját! Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni, csücs!

A zongora holdfényzenét játszott. Holdfényt pötyögtetett, sétányt, szerelmeseket.

Hányféle zene volt!

A fiú magához szorította a kabátját, belebújt a kabát kupacába. Az üldözés zenéjét hallotta. Ahogy egyre gyorsult a dallam a székek recsegése közben. A megbocsátás zenéjét. Elomló dallamok, ahogy az anya visszafogadja megtévedt gyermekét. Szaggatott, fenyegető a kiátkozás zenéje. Bánatosan kavargó az őszi sétányé. Szinte kiszakadnak a billentyűk, ahogy a bosszú lovasai közelednek.

Zenéje utcának, háztetőnek, csatornának. Zenéje vonatnak, hajónak, sivatagi éjszakának…

Szólt a mozizene.

A fiú a kabátja hajtókáját rágta. Sírni tudott volna dühében. Sorra kinyomja a pattanásokat, a haját levágja, a nő haját is levágja!

A zongora holdfényzenét játszott.

Ő pedig előbújt a kabát kupacából, és megint a rést kereste. Rést az oszlop mellett, rést a fejek között.

Félbe tört arcokat látott egy félbe tört vásznon. Meghasadt szájat, fél sarkot egy szobából.

A fejek az oszlop felé hajoltak – és akkor egy kikötő volt előtte. Egy kikötő teljes egészében. A fejek visszahajoltak – a kikötő eltűnt. A fejek hajladoztak. Foltok ugrottak a fiú elé. Egy nő lába, rojtok a szőnyegből, tengerészsapka ellenzője. A sapka kinyúlt, majd parányivá zsugorodott.

A két fej bokra… Hajladoztak, összenőttek, valósággal kilombosodtak.

A fiú nekidőlt az oszlopnak.

Kigyulladt a fény. A székek felcsapódtak, az ajtók kitárultak, a sorok megindultak.

A fiú csak ült mozdulatlanul az oszlop mögött. Ölében a kabátja. Zúgott a feje, a nyaka megmerevedett.

Székek csapódása, nyikorgása.

– Na, mi az?

– Mi lesz már…?

Mintha fiókokat rángatnának előtte.

Felugrott, magára kapta a kabátját.

Odakint majd elszédült.

Pálcavékony negyed-alakok rohantak mellette, szakadozott mozdulatokkal. Meghasadt szájak, fél bajuszok, homlokok repülő foltja. Autó levágott orra, villamos ablaka. Parányi rés az utcából, parányi fény a kirakatokból.

Futott az utca elvékonyodott szalagján. Feliratok kísérték, láthatatlan feliratok tekeredtek köréje.

Futott az utca leszakadt szalagján.

Megeredt az eső, az a töredezett szálú eső.

Megszólalt a zene. Utcát pötyögtetett, kopott falakat, lámpaoszlopot.

A pálcavékony alakok ugrálni kezdtek, majd megmerevedtek.

Ő meg beugrott egy kapu repedésén, és azzal minden elsötétedett.

– Lilian Gish és Dorothy Gish!

– Wallace Beery és Noah Beery!

– Norma Talmadge és Constance Talmadge!

– Mia May és Eva May!

– Nem ér! Azok nem testvérek.

– Hogyhogy nem testvérek?

– Az Eva May a Mia May lánya.

– Akkor Déwé Griffith és Corinne Griffith!

– Azok még csak nem is köszöntek egymásnak.

– Na jó. Akkor… akkor… Ben Lyon és David Lyon!

– Olyan nincs.

– Hogyhogy nincs?

– David Lyon nincs.

– David Lyon van, csak kisebb szerepeket játszik.

– Semmilyen szerepeket se játszik.

A fiú egy darabig hallgatott, aztán nekiugrott Streig Gyurinak.

A következő pillanatban már a földön voltak. Egymást püfölték, és a fiú egyre csak azt üvöltötte:

– Ben Lyon és David Lyon! Ben Lyon és David Lyon!

A lány pomponos sapkában volt és kötényben, a fiú kinőtt, bokáig érő nadrágban és vállára szíjazott iskolatáskával. Vastag törzsű, öreg fák között álltak, a napfény megvilágította a sétányt.

Nem lehet valami előkelő sétány. Alig pár lépésre egy telek, futballkapuval, arrébb gyárkémények.

Iskola után találkozhattak. A fiú azt mondta a lánynak, hogy hát akkor hazakíséri. Elindultak egymás mellett. Lehet, hogy beszélgettek, de az is lehet, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Aztán egyszerre csak megálltak. A lány elmosolyodott. Úgy, ahogy csak ő tudott mosolyogni: Lilian Gish.

Lilian Gish játszotta a lányt, Robert Harron játszotta a fiút. Akkor már több filmben szerepeltek együtt, és én mondom neked, hogy kedvesebb fiatal párt el se lehetett képzelni. És azt is én mondom neked, hogy senki a világon nem tudott úgy mosolyogni, mint Lilian Gish. Ettől a mosolytól a zsöllye tizenhetedik sorában is elpusztultak.

Pomponos sapkában és kötényben, a fiú meg kinőtt nadrágban, vállára szíjazott iskolatáskával. Fák között álltak, egy üres telek közelében, és csak nézték egymást.

Mindenki úgy találta, hogy ez aztán az igazi szerelmi jelenet. A forgatócsoport el volt bűvölve. Kivéve egy embert, D. W.-t, a rendezőt. D. W. egyáltalán nem volt elbűvölve. Egyre csak azt ismételgette, hogy Robert Harron úgy áll ott, mintha botot nyelt volna. El se lehet képzelni, hogy egy lány beleszeressen. Félretolta a fiút, és ő állt oda Lilian Gish elé.

Tudnod kell, hogy D. W. csupa szenvedély volt. Rendezés közben szinte önkívületbe esett, és színészeit is magával ragadta. És azt is tudnod kell, hogy Lilian Gisht ő fedezte fel, minden filmjében főszerepet adott neki.

Lilian partnereinek nem volt könnyű dolguk. D. W. hatvanszor is elismételtetett velük egy-egy jelenetet. És közben hogy lehordta őket! „Uram, magánál tehetségtelenebb alak nem született! Meg vagyok én áldva, meg vagyok én áldva…”

Robert Harronnak mondhatott akármit. Robert Harron csak Lilian Gish mosolyát látta. Újra és újra elindult a lánnyal, újra és újra elindult a lány mosolya felé.

– Ne vágj olyan bárgyú képet! – harsogta D. W. – Itt már beléd esett a féreg… te itt már féltékeny vagy. A lány mosolya nem téveszthet meg.

Ilyeneket mondott. Hogy Lilian mosolya nem tévesztheti meg a fiút. Mert akkor már tudja, hogy a lány valaki mással jár. Mégpedig a városka polgármesterének a fiával. Igen, igen, a polgármester fia szemet vetett a lányra!

– Szemet vetettek a szerelmedre! Érted?

D. W. mondhatott akármit. A fiú újra és újra elindult a lány mosolya felé.

És mit csinált akkor D. W.? Revolvert nyomott a fiú kezébe!

– Te már revolvert ragadtál! Te már ott tartasz, hogy agyonlőnéd azt a teremtést, aki neked legdrágább a világon!

Robert Harron bólogatott. De közben olyan szelíd képet vágott, hogy D. W. valósággal dührohamot kapott. Lepocskondiázta a fiút, hogy sohase volt benne szenvedély, és azt se tudja, mi a féltékenység.

– Pedig már a kezedben a revolver! Az apádtól loptad. Hogy fogod, te szerencsétlen!?

D. W. megmutatta, hogy kell egy revolvert megfogni. Az apja ezredes volt a déliek seregében, és hát ő értett a fegyverforgatáshoz. Egyáltalán, mihez nem értett?

D. W. a revolverrel hadonászott, és közben magyarázott.

– A lány mást szeret! Vagy el sem tudod képzelni, hogy mást szeret?

Kivette a fiú kezéből a revolvert, újra belenyomta. Aztán egy dörrenés. És a fiú ott feküdt a sétányon.

Lilian Gish arcán még ott volt a mosoly, de aztán ráborult a fiúra. D. W. mellettük – mozdulatlanul. A revolver a földön. Akkor már többen odarohantak, operatőrök, asszisztensek, statiszták. D. W. ott állt, és a revolverre bámult.

Robert Harront föltették egy hordágyra. Lilian Gish hajolt föléje. Lilian Gish beült a mentőkocsiba, és aztán el se mozdult az ágya mellől. Virágok borították Robert Harron ágyát.

Virágok és koszorúk borították Robert Harron koporsóját. A legszebb koszorút Lilian Gish küldte.

Mindenki ott volt a temetésen, aki csak számított a Film Városában. Színészek, rendezők, producerek. De egyvalakit hiába kerestek: D. W.-t.

D. W. egy időre elhagyta a Film Városát. Egy kis kültelki műterembe húzódott.

Véletlen szerencsétlenségnek minősítették az esetet. A lapok gyorsan napirendre tértek fölötte. Nem lett rendőrségi ügy. Ki mert volna D. W.-hez nyúlni? Hiszen akkor D. W. fénykorában volt.

Véletlen szerencsétlenség…

De a beavatottak mást mondtak. Ezek az emberek, akik mindenhol megfordulnak, másról suttogtak. D. W.-t nem annyira a munka heve ragadta el. A féltékenység. Igen, talán inkább féltékenységről lehetne beszélni.

D. W. fedezte fel Lilian Gisht. Minden filmjében főszerepet adott neki, parádés főszerepet.

Az egyik beavatott emlékezett rá, hogy D. W. egyszer azt mondta. „Lilian Gishnek csak egy igazi partnere lenne – én magam.” Lehet, hogy tréfából mondta, lehet, hogy komolyan, de a beavatott nagyon is jól emlékezett ezekre a szavakra.

A lány pomponos sapkában volt és kötényben, a fiú kinőtt, bokáig érő nadrágban, és vállára szíjazott iskolatáskával.

Lilian Gish játszotta a lányt, Robert Harron játszotta a fiút. Akkor már több filmben szerepeltek együtt. Ez volt az utolsó.

És ez volt az utolsó film, amelyikben Liliant mosolyogni láttad. Most már akármelyik filmjét megnézheted, akármelyiket!

Lilian Gish elvesztette a mosolyát.

A fiú átrohant az udvaron, felkapaszkodott a porolórúdra, és közben azt kiabálta:

– Én vagyok Zé, a fekete lovag, én vagyok a Vasálarcos!

Felhúzódzkodott a rúdra, és egyre csak azt kiabálta:

– Én vagyok Zöld Kabát kapitány! Én vagyok Rin-Tin-Tin, az expedíciós kutya!

Leugrott a rúdról, és már a kapualjból visszhangzott:

– Rin-Tin-Tin! Rin-Tin-Tin!

Aztán csönd lett. Maradt az udvar a porolórúddal.

Estély. Előkelő estély lord Douglasnél. Hölgyek és urak a termekben, a szobákban. Nagy, kényelmes fotelekben beszélgetnek és iszogatnak. Vagy a lépcsőn járkálnak le meg fel. Lord Douglas lánya mindenkihez odamegy, és egy-két kedves szót mond.

A fiú megállt. Szétnézett az üres téren. Hogy kerül ide? Hiszen az előbb még ott volt azon az estélyen. Lord Douglas lánya, a magas, fekete Kay Francis éppen odalépett hozzá.

Az biztos, hogy kétszer is megnézte azt a filmet a Fővárosiban. Az éjszaka foglyai. Főszerepben Kay Francis, Clive Brook és Miriam Hopkins. Három ilyen színész egy filmben. Ezt nem lehet kihagyni!

Ezt a filmet majd elmondja Muralik Évának. Tegnap este, itt a kiskörben, odaszólt hozzá Muralik Éva: – Te is eljöhetnél hozzánk, vasárnap. Pauncz lesz nálam, Balla Ica meg az Urai Pakszi.

Muralik Éva is éppen olyan fekete, mint Kay Francis. Csak talán nem olyan magas. Tegnap este a Paunczcal sétált két kört, az Urai Pakszival hármat. És akkor várta, hogy a fiú megkérdezze: – Sétálunk egy-két kört? – Csakhogy ő nem szólt semmit. Mindegy, minden mindegy.

A fiú a kopár, téli fákat nézte. Mintha mindegyik azt várná, hogy kabátot adjanak rá. Túl a tér mögött már felgyulladtak az Eldorádó Mozi fényei.

A fiú zsebre tette a kezét, és azt mondta: – Mindegy… minden mindegy.

Akárcsak maga Clive Brook, a Nagy Keserű.

Clive Brook, a Nagy Keserű, lord Douglas estélyén belesüpped egy fotelbe, kezében pohár, maga elé bámul. Iszik, keményen iszik, de ez egy csöppet se látszik meg rajta. Mosolytalan arc. A nők megvadulnak érte. Most is ott röpködnek körülötte, de ő fel se néz a pohárból.

– Igazi férfi! – súgja az egyik nő a másik nőnek.

– Drágám, nem találod, hogy kissé túl sokat iszik?

– Azt mondják, műtét előtt is iszik. Ó, nem, egy cseppet se reszket a keze.

A Nagy Keserű orvos, és valahol London külvárosában lakik. Tele van pénzzel, de mégse költözik el.

– Ott valamivel elviselhetőbbek az emberek. Senki se kérdez semmit. Érti, uram? Senki se kérdez semmit! – Azt mondja a Nagy Keserű annak a sima képű ficsúrnak, aki ott áll előtte. Közben a két kezében tartja a hatalmas, kerek poharat.

Az meg vigyorog, és mindenféle megjegyzéseket tesz. Hogy jó, jó, biztosan lakik ott valaki, talán egy olyan kis külvárosi tündérke.

– Egész jó kis nőcske lehet! – hahotázik a simaképű.

– Ezt olyan jó viccnek tartja? – A Nagy Keserű még most se néz fel a pohárból.

– Hallottam is róla valamit. – Közelebb hajol a Nagy Keserűhöz. – Arról a lezüllött táncosnőről.

– Hová züllött le? – A Nagy Keserű fölnéz. Félelmetesen gúnyos a tekintete. – Mit ért ön az alatt, uram, hogy valaki lezüllött? – Feláll, kezében a pohárral. – Én például lezüllöttem, hogy maguk közé keveredtem?

A nyegle kis fickó arca megrándul. Egy pillanatra mintha neki akarna ugrani a Nagy Keserűnek. De két barátja visszatartja. A Nagy Keserűvel nem érdemes kikezdeni. A Nagy Keserű félelmetes.

Félelmetes, bólintott a fiú. Továbbment a fák között. Igen, majd ő is így ül ott Muralik Évánál. Belebámult a pohárba, és közben gyilkos dolgokat mond.

A Nagy Keserű úgy áll, kezében a pohárral, mintha így akarna elindulni. De akkor valaki eléje lép. Kay Francis.

Most csak ők ketten vannak.

A Nagy Keserű és Kay Francis.

Hol is olvasta a fiú, hogy Kay Francis maga a tiszta nő? Hogy Kay Francis egy pocsolyán is úgy tud átmenni, hogy még csak a ruhája szegélye se lesz sáros.

Clive a pohárba bámul, Kay megérinti a vállát. – Valami baj van?

Clive, anélkül hogy felnézne. – Bocsásson meg, de azt hiszem, hogy a szokottnál is elviselhetetlenebb vagyok. Legjobb, ha elmegyek.

– Bántja valami? – Kay keze még mindig ott van Clive vállán.

– Maga az egyetlen, akitől egy ilyen kérdést eltűrök.

A fiú valósággal megborzongott a gyönyörűségtől. Igen, így kell ezt mondani egy nőnek. Közben már elhagyta a teret, kis utcák között kocogott. Megint ott volt előtte Clive és Kay.

– Igen – mondja Kay –, tudom, hogy bántja valami.

– Es magát nem bántja semmi?! – A férfi fölkapja a fejét. – Nem bántja, hogy ostoba léhűtők között él? – Kis szünet. – Ha jól tudom, az egyikhez hozzá is megy.

Kay egy szót se szól. Kay hallgat és néz. De ahogy néz! Könyörgés van a tekintetében.

Clive megint csak a poharába bámul. – Lehet, hogy elhagyom Londont. Elutazom… nem, nem is vidékre. Valahova, a gyarmatokra. Borús mosoly – Ugyan, mit törődik vele! Valamivel kevesebbet beszélek, és valamivel többet iszom.

Kay egy mozdulatot tesz, de a Nagy Keserű meghajol és elmegy. Már elég sokat ivott, de úgy megy el, mint aki nem is nyúlt pohárhoz.

Néhány estélyi ruhás hölgy utánanéz. – Micsoda férfi!

A Nagy Keserű gyalog vág neki az éjszakai Londonnak. Megy, megy, és a fények lassan elmaradnak mögötte. Ezek már a külváros sikátorai. Bemegy valamelyik lebujba, fölhajt egy pohárral. Pénzt dob a pultra, és azzal már megy is. (Clive Brook nagyszerűen tud pénzt dobni a pultra!)

Nyurga, sötét árny siklik hozzá. Visszarántják.

– Megőrültél! De hiszen ez a doktor…

Clive Brook mindezzel nem törődik. Megy, megy, bele a sötétbe.

A fiú is olyan alacsony tetejű házak között ment. Bebámult egy kávéház ablakán. Aztán megint egy tér volt előtte, és ennek úgy megörült. Clive Brook is kis tereken át ment haza.

Megint eszébe jutott: Muralik Éva! Meg kellett állnia, valósággal elzsibbadt. Így állt egy darabig, és akkor azt mondta:

– Fővárosi! – Aztán azt, hogy: – Phőnix, Roxy, Eldorádó, Pátria!

Mintha segítségül hívná őket. Igen, a fiút jól ismerik ezekben a mozikban. Emmike, a sovány pénztárosnő az Eldorádóból, egyszer megkérdezte. – Mi az, legalább egy hete nem láttalak. Átmentél a Pátriába?

Muralik Évának egyszer próbált beszélni ezekről a mozikról.

– Mi a Royalba járunk – mondta a lány –, de a Corvint is szeretjük.

Muralik Éva a Royalba jár. A fiú is a Royalba jár, de csak az előcsarnokba. Néha órákig elácsorog az Előzetes képei előtt. Nézi, hogy milyen filmek jönnek. Aha, Norma Shearernek két filmje is lesz, Pola Negrinek csak egy, Várkonyi Mihály meg egy bibliai tárgyú filmben játszik. A fiú végre elindult, és újra elmondta a mozikat. – Fővárosi, Phőnix, Roxy, Eldorádó, Pátria.

Clive Brook persze nem menne el Muralik Évához.

Nem, nem, a Nagy Keserű otthon ül, és maga elé bámul. Iszik. És akkor valaki valósággal bezuhan a szobájába. A szőke Miriam Hopkins. Miriam alig áll a lábán, arca szétázott, felpuffadt.

Clive a két kezébe fogja ezt az arcot. – Már megint ittál.

– És te talán nem?! – vág vissza Miriam. De aztán összecsuklik, és ráborul a férfi vállára. – Tudom, hogy most is csak arra a nőre gondolsz! A lord lányára…

Clive az ágyhoz vezeti Miriamot, lefekteti, aztán odamegy az ablakhoz, és kibámul az éjszakába.

Hol is olvasta a fiú, hogy Clive Brook egyetlen arcrándulás nélkül is annyi mindent tud érzékeltetni?

A fiú belépett egy kapun. Fölszaladt a lépcsőn, aztán már ott állt a csöngetésben.

Nem nyitottak ajtót.

Rendben van. Egy darabig még elácsorog itt, aztán visszafordul. Mindegy… minden mindegy.

Újra csengetett.

Fény csapódott fel az előszobában. Kitódult egy lármázó, ugráló csoport. De egyáltalán nem a csengetésre, hanem csak úgy, a játék kedvéért. Az ajtót is mintha csak úgy véletlenül nyitották volna ki.

Egymás fölé hajló fejek: Balla Ica, Pauncz és Urai Pakszi. Akárcsak a Városliget barlangvasútján ülnének.

– Hát eljöttél?

Muralik Éva a szoba ajtajában állt, kicsit csodálkozva nézett a fiúra.

Az meg bólintott. Érezte, hogy lassan széthúzódik az arca. Igen, már vigyorgott.

Valaki a hátára ütött, és betolták a szobába. Aztán mindjárt magára is hagyták egy süteményestál mellett. Megkerülte az asztalt, kivett egy süteményt. Egyik kezét zsebre dugta, ahogy a süteménnyel keringett. „Csak nem mosolyogni! Csak nem mosolyogni!”

Az ajtók kitárva. Muralik Éva egy távoli szobában állt Urai Pakszival. Pakszi magyarázott, a lány figyelmesen hallgatta.

Hát csak hallgassa! Majd később odamegyek, és akkor…

Elszórt csoportok a szobákban.

Estélyi ruhás hölgyek, frakkos urak lord Douglasnél. A Nagy Keserűt nem nagyon izgatja az egész. És lehet, hogy sokan sündörögnek Kay Francis körül, de a nőt azért csak a Nagy Keserű érdekli.

– Ne potyogtasd a morzsákat.

Szelíd tekintetű nő állt a fiú mellett. Átnyújtott egy kistányért. Mintha már régen követte volna a fiút ezzel a tányérral.

– És nem kényelmesebb, ha ülve eszel?

A fiú makogott valamit, és megint elvigyorodott.

Most már ezzel a kistányérral közlekedett. Megállt egy hát mögött, bólogatott.

– … és akkor a Wampetics letérdelt ott a katedrán?

– A Szatyi előtt?

– És úgy könyörgött, hogy ne szedesse be a Szatyi. Egy szót se tudott, és akkor letérdelt.

A fiú bólogatott, hogy hát igen, a Wampetics… Közben fel tudta volna magát pofozni. „Miért kell nekem bólogatni és vigyorogni?”

– Mit énekelsz, Buci? – kérdezte Pauncz Gyuri egy piskótaarcú lánytól.

– A Szúnyogszerenádot. Én leszek a Szúnyog úrfi. Semmi kedvem az egészhez, de hát ismeritek az Aranka nénit.

– Nincs unalmasabb, mint egy ilyen iskolai ünnepély. – Muralik Éva elment mellettük. Egy újabb süteményt tett a fiú tányérjába.

Az utánafordult, de akkor Éva már eltűnt.

„Csak valahogy meg tudnék szabadulni ettől a tányértól!” Sehová se tudta lerakni, és mindig volt rajta egy sütemény.

Szobáról szobára ment a tányérral. Legalább pohár lenne. Abba bele tudna bámulni, és csak akkor nézne fel, ha Éva megállna mellette.

Szobáról szobára vándorolt a tányérral.

Később Pauncz Gyuri odaült a zongorához, a lányok pedig elénekelték a Szúnyogszerenádot. A piskóta arcú Buci volt a Szúnyog úrfi.

A lányok hajlandoztak, mintha egy láthatatlan hintót repítenének. Láthatatlan hintót – láthatatlan mező felett.

Bucit nem is ismerem, gondolta a fiú. Miért nem mutatnak be Bucinak? Mindegy, minden mindegy.

Megint előtte volt Clive Brook, a Nagy Keserű.

A Nagy Keserű fehér köpenyben áll a kórház folyosóján. Mellette Kay Francis.

– Eljöttem hazulról. – Kay feszült várakozással néz a férfira. – Otthagytam őket.

Clive arca merev.

Kis szünet, aztán a nő: – Mit gondol, tudnánk együtt élni?

Elmosolyodik. És most már igazán csak annyi kell, hogy a Nagy Keserű magához ölelje.

A Nagy Keserű nem öleli magához. – Nem tehetem tönkre az életét.

Kay még mindig mosolyog. – Értem… maga mindig olyan kíméletes.

Fájdalmas mosoly lebeg Kay Francis arcán, ahogy lassan elfordul és elindul.

Clive utánanéz.

– Elküldted? – lép hozzá egy másik orvos.

A Nagy Keserű belebámul az üres folyosóba. – Soha nem szerettem így senkit. – És még mielőtt a másik kérdezne valamit, belép a műtőbe.

A Nagy Keserű operál. Kimért, gyors mozdulatok. Aztán bedobja a műszereket a gőzbe. Letépi arcáról a kendőt, belebámul a gőzbe.

– Tudod, hogy reménytelen eset volt – mondja mögötte egy másik orvos. – Senki másnak nem sikerült volna.

A Nagy Keserű egy szót se szól, belebámul a gőzbe.

Aztán már egy ablaknál áll, és kinéz az éjszakai utcára.

Miriam hánykolódik az ágyon. A takaró félig lecsúszik, utánakap.

– Aludj – mondja a Nagy Keserű –, aludj csak. – Kibámul az éjszakába.

Az éjszaka fényei felgyulladnak, majd kialszanak.

Most mind ott ültek az asztalnál. Muralik Éva, Pauncz, Balla Ica, Urai Pakszi… Apró kis papírszelet volt előttük.

– Mindenki fölírja, hogy ki tetszik neki a legjobban – bólintott Urai Pakszi.

A fiú nem nagyon értette a dolgot. Mit akar ezzel a Pakszi?

Buci vihogva hajolt a papír fölé. Biztosan azt írja majd, hogy: Pauncz, Muralik Éva meg, hogy: Pakszi. Mindegy… Minden mindegy.

A fiú elővette a ceruzáját. Majd hirtelen vállat vont, és csak ült a cetli előtt.

Fejek az asztal fölött. Mindenki írt. Buci vihogott, Balla Ica meg nagyon határozottan áthúzott egy nevet.

Muralik Éva egy pillanat alatt készen volt. Ahogy felemelte a fejét, a fiúra pillantott. – Hát te? – És mert a fiú nem felelt. – Neked senki se tetszik?

– Neki senki se tetszik – visszhangozta Urai Pakszi.

A fiú valami furcsa megelégedésfélét érzett. Igen, most majd arról beszélnek, hogy neki senki se tetszik. Se Muralik Éva, se más.

De nem beszéltek róla. Hanem Muralik Éva valami távoli, csodálkozó hangon megkérdezte.

– Igaz, hogy ti szállodában laktok?

Egy pillanatra többen is feléje néztek.

A fiú meg azt a mozdulatot látta, ahogy apa átfordul a fal felé, és magára húzza a takarót. Délután vajas kenyeret evett, teával, aztán lefeküdt. Aztán már csak azt lehetett hallani, ahogy egyik oldaláról a másikra fordul, és magával vonszolja a takarót.

A fiú mondani akart valamit, de akkor Muralik Éva tapsolt, és Pakszi összeszedte a cédulákat. Egy darabig talányosan mosolygott, és csak úgy kártyázott a cédulákkal.

A többiek tapsoltak.

– Olvasd már!

– Olvasd!

Aztán minden egyes névnél tapsolták.

– Pauncz! Már harmadszor…

– Éva! Muralik…

A fiú a cetlijét tologatta az asztalon.

Pakszi pedig kihirdette.

– A győztesek megcsókolhatják egymást.

Nevetés, taps.

Valaki meglökte a fiú vállát. – Téged nem érdekel?

A cetlit tologatta. Muralik Éva és Pauncz. Ez nem volt komoly csók. Azért ez nem volt komoly csók. Pauncz tetszik neki? Dehogy! Urai Pakszi… csak azt nem merte fölírni. Valaki mondta is, hogy Pakszi komolyan udvarol neki. Clive, a Nagy Keserű elsöpörné ezeket az alakokat, lehengerelné a mezőnyt.

– Hiába – mondta Balla Ica. – A Pauncz a legcsinosabb fiú a Tisza Kálmán téren. A Pauncz meg a Tika.

Mire valaki roppant fölényesen: – Csakhogy a Tika nem tud a lányokkal bánni, a Tika minden lánynál leég.

– Nem, nem – Ica a fejét ingatta –, Pákozdy Pici fülig szerelmes volt belé.

– A Pákozdy Pici?

A fiú szép csöndesen felállt. Megkerülte az asztalt, és már kint volt az előszobában.

Majd utánajön valaki. Évi kidugja fejét az ajtón, és megkérdi.

– Te már elmész?

Senki se jött ki utána. Magára kapta a kabátját.

Kint volt a lakásból, levágtatott a lépcsőn.

Az utca túlsó oldaláról még visszanézett a házra.

– Egyszer majd eljön a Nagy Keserű, és akkor lemossa ezt az egész társaságot!

Az Eldorádó Moziban még becsúszott a fél nyolcas előadásra.

– Éppen a híradó megy – mondta Emmike a pénztárból.

Odabent, egy virágfüzérekkel feldíszített hajó fedélzetén az angol királynő fogadta a fiút.

A moziújság legújabb számával felrohant Streighez.

Streig Gyuri kint állt az ajtójuknál, a gang rácsát rugdalta. Mélyen lehajolt az udvarra. Mögötte, a hátsó lépcsőház, a megsárgult fallal, a szétnyúzott szemétkosárral. Egy ablakban felengedték a rolót, aztán lehúzták.

A fiú a moziújság legújabb számával a rácshoz dőlt.

– Hát nem ő kapja a legtöbbet! – Pár lépést tett, mintha Streig háta mögött be akarna menni Streigékhez, talán, hogy az egész családdal megtárgyalja ezt az ügyet. – Le mertem volna fogadni, hogy Gloria Swanson a listavezető, és tessék…!

Csoszogás a hátsó lépcsőház felől, valaki felnyögött.

Streig cipőorra váratlanul megjelent a rács között. Ő pedig széttárta a karját. Így lebegett az udvar fölött.

– A második helyre szorult a hatezer-ötszáz dollárjával! – A fiú a rácsot csapkodta az újsággal.

Streig egy darabig még lebegett, aztán kivette a fiú kezéből a lapot.

– Híres filmszínészek gázsija 1924 februárjában.

– Hetenként.

– Mi az, hogy hetenként?

– Hát, hogy hetenként mennyit kapnak… mennyi gázsit.

– Ja, igen.

A rolót megint felengedték. Egy nő válla látszott. Valaki rácsapott erre a vállra, és a roló lent volt.

– Na nézzük csak, Lewis Stone 2500 dollár. – Streig elgondolkozó képet vágott. – Az az öreg, bajuszos muki. Mindig ezredes… olyan légiós ezredes, egyszer meg valami ültetvényes.

– Ültetvényes! Lewis Stone soha nem volt ültetvényes! Legfeljebb prédikátor.

– De én láttam egy filmben, ahol mint ültetvényes… Még agyon is lőtték. Szóval, kettőezer-ötszáz és hetenként. Azért azzal már lehet valamit kezdeni. – Felnevetett. – Jack Holtot a fene eszi, mert ő csak ezerötszázat kap.

– Tudod, aki mindig elmerül.

– Persze, a búvárhajóban. Ő a kapitány, és a legjobb barátja elcsábítja a feleségét. De ezt csak akkor mondja meg neki a legjobb barátja, amikor már süllyednek, és alig kapnak levegőt.

– Mindenki azt várja, hogy Jack Holt a legjobb barátja torkának ugrik, de ő a kezét nyújtja. – Kezét nyújtotta Streignek. – Örülök, hogy boldoggá tetted azt, akit a legjobban szerettem a földön.

– Így halnak meg, kéz a kézben, és a nőre gondolnak.

Egy darabig így álltak a gangon, kéz a kézben. Aztán Streig:

– Azért én többet adnék Jack Holtnak, legalább háromezret.

– Többet, mint Lewis Stone-nak?

– Többet.

Lewis Stone, aki már nem volt éppen fiatal, és többnyire légiós ezredeseket játszott, igen szomorúan nézett Streigre.

– Kérem… ezt nem teheti velem. Nem is a pénz miatt, higgye el. – Elhallgatott, majd megismételte. – Ezt nem teheti velem.

Streig akkor már Mabel Normandnál tartott:

– Mabel Normand háromezer. Ez rendben van.

– Köszönöm – bólintott Mabel Normand. – Köszönöm önnek.

És még jobban megköszönte, amikor Streig Betty Compson háromezer-ötszáz dollárjából ötszázat elvett.

– Na nem – mondta Streig –, azért Betty Compson még nem tart ott.

– Miért? – A fiú vállat vont. – Volt már néhány jó alakítása… néhány parádés alakítása.

– Néhány. – Streig felemelte az ujját. – De csak néhány. – Ön mindig eltalálja, hogy miről van szó – bólintott Mabel Normand.

Körülöttük kavarogtak: Lewis Stone, Mabel Normand és a többiek. Estélyi ruhák, frakkok, fátylak, tolldíszek, cilinderek, sétapálcák. Felvillanó mosolyok, sötét tekintetek, sóhajok és legyintések, fájdalmas panaszok, sérelmek és vádak, vádak…

– Ez a Viola Dana! Tudnék róla mesélni!

– Tudja, mi a módszere? Tudja, hogyan főzi meg a rendezőket? A producereket?

– És Lilian Gish! Az őziketekintetű Lilian Gish! Hát ide figyeljen… a saját húgát tönkretette csak azért, hogy…

Streig rábökött egy névre. – Gloria Swanson.

A fiú is rábökött. – Gloria Swanson. Hatezer-ötszáz.

– Mit akarsz? – Eddig ő vezet.

– Eddig.

– Eddig.

Ez már Gloria Swanson volt.

Gloria Swanson tükrök között forgott. Estélyi ruha, ezüst turbán és valami furcsa tolldísz. – Egy ruhát csak egy filmben veszek fel. A kalappal is így vagyok, a cipővel. Egy alkalom, egyetlen alkalom, és aztán odaajándékozom valakinek. Régebben két nővér kilincselt nálam. Az egyik a ruhát kapta, a másik a cipőt. Helyes kis pofijuk volt, elvittem őket egy rendezőhöz. Nos, a két kislány azóta úgy felkapaszkodott az uborkafára…! Különösen az egyik. Tükrök között forgott. Estélyi ruha, ezüstturbán és valami furcsa tolldísz. Rá sem lehetett ismerni a két kis kopott verébre. Különösen az egyikre… különösen az egyikre.

Streig ujja rácsúszott egy névre.

– Norma Talmadge. – Füttyentett. – Tízezer dollár. Heti tízezer dolcsi. Magasan ő vezet, magasan az egész mezőnyben.

– A nővére éppen a felét kapja.

– Bocsánat, a húga – szólalt meg Constance Talmadge. – Igaz, hogy előbb kezdtem a filmezést, de mégiscsak én vagyok a fiatalabb.

– Hiszi a piszi! – nevetett Norma Talmadge.

Nem volt ebben a nevetésben semmi bosszúság. Norma Talmadge-ról mondhattak akármit. Ő volt a listavezető a tízezer dollárjával. Majdnem négyezer dollárral Gloria Swanson előtt. Utána még egy-két ötezres, a többinek be kellett érnie háromezer-ötszázzal vagy még annál is kevesebbel.

– A legnagyobb sztár – Streig a rácsot rugdalta. – Legalábbis ebben az évben, legalábbis ebben a hónapban, legalábbis ezen a héten.

– Két hét múlva talán már húszezernél tart.

– Vagy ötezernél.

Megjelent Streig mamája. Kihozott egy zsíros kenyeret, jól megpaprikázva. Ahogy meglátta a fiút, morgott valamit, és visszafordult. Újabb zsíros kenyérrel került elő.

– Öregem – a fiú úgy nyomult bele a zsíros kenyérbe, mint egy földrészbe –, Norma Talmadge-nak saját fürdőmedencéje van. A villa kertjében van egy saját, külön fürdőmedencéje. Bazenje.

– Azért ilyet még nálam is lehet látni. – Gloria Swanson kissé följebb tartotta a fejét. – Bazent.

– Meg nálam. – Constance Talmadge összehúzta a szemöldökét. – Már akkor fürdőmedencém volt, amikor a nővérkém még tornatanárnő akart lenni.

– Ezt meséld másnak! – nevetett Norma Talmadge. – Különben pedig… – és csak legyintett.

– Nem az itt a bökkenő – mondta Streig Gyuri –, hogy kinek van fürdőmedencéje. De hogy kinek lesz egy fél év vagy akárcsak pár hónap múlva is.

– Is! Is! – A fiú meglengette a zsíros kenyeret.

És az is volt a legfélelmetesebb az egészben.

A Talmadge nővérek is ezt ismételték Gloria Swansonnal meg a többiekkel.

– Is! Is! Is!

A két Talmadge nővér egymás karjába hullott, az estélyi ruhás Gloria térdre esett a tükrei között. Mintha valami istenséghez könyörögnének.

Aztán csönd lett. Aztán Streig, mint maga Is:

– Rosszakat hallottam Norma Talmadge-ról.

– Rólam? – Norma Talmadge még jobban Constance-hoz bújt. Az pedig mintha inkább eltolná magától.

– A kábítószerek rabja lett.

– Ezt valaki másról hallottad. – A fiú Streigre nézett. – Fix, hogy valaki másról hallottad.

Streig Gyuri két kézzel fogta a korlátot, mintha át akarná magát dobni. – Fix, hogy másról is hallottam.

– Is! Is! Is! – Énekelték a sztárok a Film Városából.

Gloria Swanson összehúzta magát, és elhallgatott. Hallgattak a többiek is. Női és férfisztárok. Még a rendezők sem mertek megszólalni. De még a producerek se. Hallgattak és vártak.

Streig a rácsot rázta.

– Az biztos, hogy az egész társaságot behálózták a kábítószercsempészek.

– Behálózták?

– Akarsz valamit hallani? A csempészek már az irodákba is bemerészkednek. A műtermekbe. És tudnék olyan sztárt mondani, aki már hozzá se nyúlhat a gázsijához. Tudnék olyant mondani.

– És ezt tűrik?

– Hogy tűrik…? Ide figyelj! Mindenkinek megvan a maga házicsempésze. És tudod, hogy bánik a sztárral a házicsempész? Még a legnagyobbal is?

– De hát a rendőrség?

– Tehetetlen. – Streig elengedte a rácsot, széttárta a karját. – Ópium, morfium. Ez megy.

– Pipával szívják.

– Az ópiumot. A morfiumot beadják nekik. Van, amikor a házicsempész adja be nekik.

Streig le-föl járkált a gangon. Hirtelen megállt a fiú előtt.

– Az biztos, hogy a Talmadge nővérek vezetnek.

A Talmadge nővérek egymás vállára hajtották a fejüket. Lecsukló fejek, lelógó karok.

– Nagy hírük van a Talmadge nővéreknek. De különösen Normának.

Ez volt az a pillanat, amikor Constance Talmadge eltolta magától Norma Talmadge-t.

– Engem is ő rántott bele – ezt mondta Constance.

Norma semmit sem mondott. Két kezét fázósan a vállára tette.

– Lehet, hogy tízezret keres, de az biztos, hogy nem sokat lát abból a tízezerből.

Norma hallgatott, Constance pedig megismételte:

– Engem is ő rántott bele. Nélküle soha… soha!

Most megint Streig kezében volt a moziújság. – Híres filmszínészek gázsija 1924 februárjában hetenként. Mit mondtam az előbb? Hogy Norma Talmadge két hét múlva lecsúszik ötezerre? És tudod, hová csúszik egy év múlva…?

– Nem! Nem! – Norma Talmadge frizurája szétbomlott, a hajfürtök belelógtak az arcába.

Constance Talmadge meg elfordult tőle. – Ő szoktatta be a Film Városába a csempészeket.

– Egy év múlva hiába keresed azt a nevet, hogy Norma Talmadge.

Norma Talmadge szétbomlott hajjal, tántorogva elindult. Egy mozdulatot tett Constance Talmadge felé, de az elhúzódott.

– Még valamit közölhetek veled – mondta Streig. – Még azt az egyet közölhetem veled, hogy Normát olykor már nem is lehet előkeríteni. Képzelheted! Felvétel közben mindenki a helyén, csak éppen a női főszereplő…

– De hát…?

– Csak azt ne kérdezd, hogy hol van! Csak azt az egyet ne kérdezd. Múltkor egy ópiumbarlangból cibálták elő. Képzelheted! Egyszer-kétszer még elnézik neki, de aztán…

– Átkerül egy másik gyárba.

– Stimmt! Es onnan megint egy másikba. És onnan?

Norma Talmadge egyik filmgyárból a másikba botorkált, de a kapuk becsukódtak előtte. Sorra becsukódtak a kapuk. Az United Artists -é, a Paramounté, a Foxé, Warner Brossé, és végül a Metróé. A Metro oroszlánja félelmetesen megrázta sörényét, kitátotta a száját.

Norma lehunyta a szemét, mintha bele akarná vetni magát az oroszlán torkába. De aztán lassan elfordult.

Streig a rácsot rázta. Majd váratlanul hangosan kezdte olvasni:

– Híres filmszínészek gázsija 1924 februárjában hetenként: Lewis Stone, 2500 dollár, Jack Holt, 1500 dollár, Lila Lee, 1500 dollár, Betty Compson, 3500 dollár, Gloria Swanson, 6500 dollár, Mabel Normand, 3000 dollár, Zigoto, 5000 dollár…

A fiú a gang rácsát nézte. A hátsó lépcsőház megsárgult falát, a szétnyúzott szemétkosarat. Az ablakot, ahol most megint felengedték a rolót.

Norma Talmadge állt az ablakban, borzasan, fázósan, kombinéban. Riadt, zavaros tekintettel bámult kifelé. A vállát dörzsölgette.

Egy pillanatig tartott az egész. Aztán valaki félrelökte Normát, és lehúzta a rolót.

– … és ha éppen tudni akarod, King Kong ma is él, és örökké járkál, de csak éjszaka, és leemeli a házak tetejét, és mindenhová benéz, mert addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a Szőke Csodát.

– Vagy a Rabnecnét.

– A Rabnecnét?

– A Szecseynét.

– A Szecseynét?

– A Nagy Tivadarnét.

– A Nagy Tivadarnét?

– A Glemcsáknét.

– A Glemcsáknét?

A jegyszedőnő ott feküdt a hideg, éles holdfényben. Nem tudta, mikor ébredt fel. Messziről hallotta a férje szuszogását, talán nem is ebből a lakásból.

Semmi se mozdult a holdfényben, semmi se mozdult az éjszakában.

Aztán egy mozdulattal félretolták a szemben levő ház tetejét, és megjelent King Kong. A hatalmas majomember olyasformán áll a ház előtt, mint aki sokáig keresett valamit, de most végre megtalálta.

– Ó! – mondta a jegyszedőnő, és felült az ágyban.

King Kong ott állt az ágya előtt. Minden mozdulatával tolt egyet a szobán. A szoba úgy hullámzott körülötte, akár egy harmonika.

A jegyszedőnő már King Kong tenyerén feküdt.

– De hiszen te a Szőke Csodát keresed.

A majomember áttette a másik tenyerére.

A jegyszedőnő megremegett, lehunyta a szemét. – Eltévesztetted a házszámot. Mindenki tudja, hogy már több felhőkarcolót összetörtél, mert sehol se találod a Szőke Csodát.

King Kong egyik tenyeréből a másikba tette.

– Eltévesztetted a házszámot.

A jegyszedőnő elnémult, King Kong átlépett vele az ablakon. A házak fölött – ki az éjszakába.

(F. W.)

 

Beszélték, hogy ki se mozdul a gyárból. Úgy is nősült, egy forgatás szünetében. Aztán már alig látta a feleségét, aki különben színésznő volt. El is feledkezett róla. Mint ahogy mindenről és mindenkiről elfeledkezett. Csak a film… Napi tizenkét órát dolgozott. Aztán pedig a másnapi munkát készítette elő.

Aki F. W. stábjába került, elbúcsúzhatott a családjától.

Zuckermant a halálba kergette. Zuckerman asszisztense volt, és legalább két órát szeretett volna aludni naponta.

Zuckie mégis kitolt vele. F. W. egész nap kereste, és a végén egy ponyva alól halászta ki. Fel akarta rázni, de nem tudta felrázni. Zuckie bevett valamit, és most már csak aludt, aludt.

F. W. alig evett. Forgatás közben bekapott néhány szendvicset, ennyi volt az egész. A borbély is forgatás közben jött hozzá. A szabó, a cipész.

A felesége eltűnt a színészek és statiszták tömegében. Egyszer még felrémlett előtte egy arc, amikor Mózes népe átkelt a Vörös-tengeren. A menekülést vették fel, és Mózes mellett volt egy nő, aki… De aztán minden elmerült a Vörös-tengerben.

Forgatás… forgatás…

Aztán egyszerre leálltak. F. W. egy mozdulatot tett, és akkor megszűnt minden.

Teltek az órák, teltek a napok. Senki se mert elmozdulni. F. W. arcát figyelték.

– Töpreng…

– Nem tetszik neki ez a beállítás.

F. W. úgy gubbasztott, mint egy öreg, mogorva sas.

Csönd volt a műteremben.

– Állunk – mondták a Warner testvérek. – Már napok óta állunk, mert F. W. gondolkozik.

A Warner testvérek odafent ültek, az irodában. Megesküdtek, hogy F. W. nem csinál nekik több produkciót.

– F. W. kikészít bennünket.

– Nem lehet mondani, hogy kíméli a pénzünket.

– A legtökéletesebb díszletek…

– Díszletek? Helyszínek! A Vörös-tenger eredetiben.

A görög hegyvidék. Mert Mózes csak ott törheti szét a kőtáblát.

– És most állunk.

Leküldték megfigyelőiket. A megfigyelők mindig ugyanazzal tértek vissza.

– F. W. nem mozdul.

A Warnerek arról beszéltek, hogy F. W. egyszer felépíttetett velük egy indián falut, ahol aztán sohasem forgattak. F. W. egyszer Afrikából hozatott elefántokat. Aztán vissza is küldte az elefántokat, mert rájött, hogy mégse… F. W. bennszülött törzseket telepített át a dzsungel mélyéből.

– Jól bevásároltunk F. W.-vel.

Arról beszélte, hogy F. W. korbáccsal kergette ki a műteremből Theda Barát, minden idők legnagyobb színésznőjét. Revolvert fogott egy producerre, mert az sokallta a költségeket.

– Jól bevásároltunk F. W.-vel…

A megfigyelők még mindig ugyanazzal a hírrel tértek vissza.

– F. W. még mindig nem mozdult.

De a Warnerek megmozdultak. Leszálltak a cég fellegvárából a forgatáshoz. Nem merték mindjárt megközelíteni F W.-t. Egyáltalán, mintha csak úgy véletlenül néztek volna le.

Elmentek a fáraó hadinépe mellett, Mózes kőtáblája és Egyiptom királylánya mellett.

Maga F. W. meg odafent, a magasban. Még napokkal ezelőtt felhúzták a daruval, és most ott ül mozdulatlanul.

A Warnerek megálltak alatta, és vártak. Az egyik Warner tétován odaintett valakinek.

– Halló, Samy!

Samy nem felelt. Samy felfelé bámult a többiekkel együtt.

Warner egy darabig még hallózott, de aztán elhallgatott.

Csönd volt a tenger felett. Csönd volt a sziklás hegyek között.

A Warnerek bementek egy sátorba. Statiszták kushadtak a földhöz lapulva, mint egy halom összesöpört papír. A Warnerek összenéztek és kimentek. Megkerülték Mózest és a fáraó harcosait. És megkerülték a zsidókat a pusztában, aggastyánokat és gyerekeket, férfiakat és nőket, egy szekértábort és egy hatalmas tornyot.

Az egyik Warner telefonálni próbált a műteremből. Valakit fel akart hívni, talán egy másik rendezőt. Elveszett búgás, hang nem hallatszott. Warner letette a kagylót.

Abban a pillanatban hasadt meg Mózes kőtáblája. Két papondeklidarab. Papírtorony a levegőben végigszakadva.

A Warnerek átkeltek a Vörös-tengeren, és papír zörgött a lábuk alatt.

A papír halott zörgése. Ez volt az egyetlen zaj. És mindenütt papír, papír, papír… Sziklatornyok és egy üres acélváz a papírsivatag felett.

Ketten járkáltak csak a pusztaságban. A Warnerek.

Aztán ők is megálltak. Megálltak ebben az irtózatos csöndben, és fölfelé néztek.

Odafent, a magasban időtlen, kővé dermedt arccal ült F. W.

 

 

(D. W.)

 

Egy bőrönd – ez volt mindene. Hatalmas, mogorva bőrönd, alig tudta leszedni a vonat lépcsőjéről. És hát ritkán akadt valaki, aki segített volna. Inkább olyanokat mondtak, hogy egy ilyen öreg muki minek utazik ekkora bőrönddel? Egyáltalán, minek utazik?

Meg se hallotta. Már régen nem hallott semmit, már régen nem látta, hogy kik vannak körülötte.

A mozdulat volt benne, ahogy a bőrönd után nyúlt. A várakozás csöndje az állomáson, amíg aztán valaki megérintette a vállát. – Mehetünk, papa. – Az út a vendéglőbe vagy valami elhagyott terembe, egy söntés mögött. Aztán ahogy előszedte a dobozokat a bőröndből, és elkezdte a vetítést.

Közönségről nemigen lehetett beszélni. Nagyon régi filmek voltak az ő filmjei. Egy pár öreg nézte végig. Szerelmesek, akik nem tudtak máshol meghúzódni.

Ő pedig vetített, és közben azokat a szakadozott kockákat nézte, amelyeken örökké esett az eső.

Nem, gondolta, ezt a szerepet mégsem kellett volna Constance Talmadge-nak adni.

Közben emlékezett rá, hogy a múlt héten határozottan meg volt elégedve Constance Talmadge-dzsal.

A szakadozott szélű szalagon sorra eléje léptek: a Talmadge nővérek, Gloria Swanson, Lilian Gish. Eléje léptek fátylakban, estélyi ruhákban, furcsa fejdísszel. Mögöttük oszlop, erkély vagy tenger.

Aztán mind eltűntek, ahogy visszarakta őket a dobozba.

Besöpörte a pénzt, amit eléje tettek. Fogta a bőröndjét, és ment tovább.

– Örökké így utazik – mondta valaki, ahogy utánanézett. – Egyik városból a másikba.

– Le van égve az öreg.

– Most ess hasra! Tudod, ki ez?

– Honnan tudnám?

– A maga idejében a világ öt legjobb rendezője között volt.

Elhangzott egy név.

– Honnan tudnám?

Megismételték a nevét.

– Honnan tudnám?

Az öreg felkapaszkodott egy vonat lépcsőjére.

Aztán valamelyik kisvárosi mozi vetítőjében megint előszedte Gloria Swansont, Lilian Gisht, Clara Kimball Youngot.

Befordult a fal felé, magával vitte a takarót. Egy pillanatra se engedte el a takarót. Vonszolta, vitte magával, mintha nem is ágyban lenne, hanem valami sáros, csatakos mezőn.

A fiú az ágy mellett állt. Már sötétedett, de nem gyújtott villanyt. Az ágy sárgaréz vasa, apa keze a takarón, a lepedő foltja. Ez volt előtte.

Már gyülekeznek a Roxy Moziban. Lassan megtelik az előcsarnok, aztán kinyitják az ajtókat.

Kint megreccsent a padló. Talán beugrik apa valamelyik barátja. Talán leszúr egy ötöst, és akkor apa kibújik az ágyból. Most megint megfordult a takarójával.

Ítél a tenger. – Megnézzük, öreg – mondta reggel apa. – A Hírlapnál elsóztam egy riportot, ma jön le a pénz.

Ítél a tenger.

Amikor apa hazajött, semmit se lehetett tőle kérdezni. Nem is kellett. Fél kiló rozskenyér, öt deka vaj. Ha fél kiló rozskenyérrel jön meg öt deka vajjal, akkor nincs mozi. Akkor nincs semmi. Ülnek az asztalnál, nyelik a vajas kenyeret. És aztán apa lefekszik. Belezuhan az ágyba.

Streig is ott van a Roxyban. Amerikai mogyorót rágcsál, és közben megveszi a jegyet. Odaint Pallai Pistinek meg a többieknek. A sálat letekeri a nyakáról, begyűri a zsebébe.

Apa rángatta, cibálta a takarót.

Egyszer ilyenkor befutott valaki. Apa egy régi osztálytársa. „Mi az, te már ilyen korán lefekszel? Szó sem lehet róla! Csapunk egy jó estét.” Apa mozit javasolt. Apa vacsorát javasolt egy étteremben.

Csöndes a folyosó. Ki kéne nézni.

Nem mozdult.

A Roxyban megszólalnak a csengők. Még nem lehet bemenni. A jegyszedők az ajtóban. Szólnak a csengők, de még nem lehet bemenni. Streig elkezd csoszogni. Pallai Pisti is csoszog. és a többiek is. Egyetlen csoszogás az előcsarnok. Pollner néni, moziköpenyében, elmozdul az ajtóból. „Te kezdted! Azt hiszed, Streig, nem tudom, hogy te kezdted?” Mindig a Streig kezdi a csoszogást. Pollner néni kiabál, és már úgy van, hogy kidobja Streiget. De aztán mégse dobja ki, és mindenkit beengednek.

Apa karja lelógott az ágyról.

A fiú közelebb lépett.

Ha megrántaná… ha rávágna!

Nézte ezt a hosszan lelógó kart, az ujjak szinte a padlóig értek. Rá kéne ütni. Rá kéne vágni.

Kelj fel! Érted, apa, kelj fel, és menjünk el innen! A moziban szólnak a csengők. Van pénzed, valami pénzed csak van. Vagy ismersz valakit, aki… Te mindenkit ismersz. Azt mondtad, hogy te mindenkit ismersz. Kelj fel, és menjünk el a Homolyaihoz. Az jó barátod. Mindig azt mondtad, hogy a Homolyai jó barátod, és hogy akármikor… És a Boross Gyula is jó barátod, a Kunfi meg a Bódog Kálmán. Miért nem megyünk el a Bódog Kálmánhoz? És Korda, akiből te csináltál rendezőt, menjünk el hozzá, utazzunk el… hallod?!

Ott állt az ágy mellett. Apa karja lelóg a takaróról.

Lépések a folyosóról. Keményen kopogó lépések. Tudta, hogy ez csakis Csernovszky lehet, a főportás. És azt tudta, hogy apa a szállodát se fizette ki.

Apa megint elkezdte rángatni a takarót. Megint elkezdte útját a takaróval.

Kopogás. Lenyomták a kilincset.

Az ajtó zárva.

A fiú megfordult. Talán, hogy kinyissa az ajtót. De aztán nem mozdult.

Kopogás.

– Szerkesztő úr!

A fiú az ajtó és az ágy között. Oldalról a mosdó árnya, az asztal árnya, a szék árnyai.

A fiú az ajtó és az ágy között. Nézte, ahogy apa vonszolja, viszi magával a takarót.

Kopogás. Kopogások sortüze.

– Kinyitni! Szerkesztő úr! Kinyitni!

– … hát akkor meg miért nem írsz neki?

– Norma Shearernek?

– Fényképet is küldhetsz.

– Norma Shearernek?!

– Beragasztja az albumába. Minden sztárnak van egy albuma, ahova beragasztja az ilyen képeket.

– Meg se kapja. Se a levelet, se a képet.

– Minden levelet megkap. Van egy külön titkárja, aki csak a levelekkel törődik. „Művésznő, önnek jött valami a Kenyérmező utcából.”

– Ide figyelj, Streig…!

– Miért? A feladót rá kell írni. Különben hogy válaszoljon?

– Norma Shearer? Nekem?!

– Én nem azt mondom, hogy föltesz egy szemüveget, és nekiül…

– Norma Shearer nem tesz fel szemüveget.

– Miért? Már elég régen filmezik, és tudod, hogy van ez.

– Ő akkor se tesz fel szemüveget.

– Mert nem ír levelet. Csak lediktálja a titkárjának. A fényképedet is a titkár ragasztja be.

– Nem küldök fényképet. Levelet igen, fényképet nem.

– Öregem! Sose lehet tudni.

– Mit nem lehet tudni?

– Olyan képet ne küldjél, ahol labdával vagy. Utálja a futballt – és akkor kész.

– Van egy kávéházi képem.

– Kávéházi képed?

– Újságot nézegetek a Néporában. Apa egy barátja kapta le.

– Az jó, hogy újságot olvasol, az jó.

– De apa is rajta van.

– Mellőzzük a családi képeket. Számításba se jöhet.

– Van egy, ahol… De mit nem lehet tudni? Mi az, amit nem lehet tudni?

– Hát egy ilyen színésznőnél. Nézi a képet, hirtelen szeszélye támad…

– Szeszélye?

– Sztároknak mindig támad valami szeszélyük. És aztán úgy elkapja őket!

– Férje van.

– Persze, a filmproducer.

– Tudod, hogy elkergette D. W.-t? Felvétel közben kergette el. Egy ilyen nagy rendezőt.

– Nem azért mondom, de D. W. már nagyon sok pénzt elpocsékolt. D. W. híres arról, hogy rengeteg pénzt elpocsékol.

– Akkor is behívom az irodámba. „Nézd, D. W…”

– Már többször behívta az irodájába. De hát, tudod, milyen D. W.

– Akkor is. Azt mondják, Norma Shearer levelet írt D. W.-nek. Azt írta, hogy akármi is történt, ő D. W.-t tartja a legnagyobb rendezőnek.

– Hová viszed vacsorázni?

– Kit?

– Norma Shearert. Miért? Nagyon könnyen lehet, hogy meglátogat. Egy ilyen színésznőnél sose lehet tudni. Mondom, hogy szeszélyei vannak. Egyszer csak beállít.

– Hozzánk? A szállodába?

– A férje nem lesz valami boldog. De hát ő ilyenkor tehetetlen.

– Norma Shearer még sose csalta meg a férjét.

– Most se csalja meg. Erről mondj le. Itt csak arról van szó, hogy meglátja a fényképedet, hirtelen szeszélye támad, felül egy rebzire…

– Rebzire?

– Miért? Hát hogy jön? Majd beül egy vonatba? Majd rázatja magát a kedvedért!

– A szállodában van vendéglő.

– Az egy lyuk.

– De a Totisz vette át…

– Akkor is egy lyuk.

– Apa ismer helyeket, apa mindenféle helyeket ismer. Még mulatókat is.

– Valami finom helyre kell elvinni.

– Apának van egy barátja Budán. Vasárnap ott vacsoráztunk.

– Buda nem rossz.

– De hát hogy beszélgetünk? Nem tudok angolul.

– És azt hiszed, hogy Norma Shearernek nincs magyar tolmácsa?

– Az is ott lesz? A tolmács?

– Amikor kell, akkor ott lesz, amikor nem kell, akkor nem lesz ott. De ha arra gondolsz, hogy…

– Nem gondolok arra. És a levelet is lefordítják neki, amit majd írok?

– Lefordítják. De elvihetem a Pallai Pistihez.

– Ne vidd el a Pallai Pistihez.

– Miért? Irtó jól tud angolul.

– Akkor se vidd el. A Csernovszky hasra esik. Kinyúlik.

– Ki az a Csernovszky?

– A főportás a szladiban. Mindig zörög, ha apa pár nappal tartozik. De ha meglátja Norma Shearert…

– Nem látja meg. Norma Shearer a reptérről üzen neked. Táviratot küld.

– És akkor ki kell mennem?

– Azért ez még nem egy szerencsétlenség!

– Kijössz velem?

– Majd meglátom. De másnak ne szólj.

– Senkinek. De hát ott olyan felhajtás lesz! Újságírók meg fényképészek…

– Attól te ne félj. Norma Shearer titokban érkezik. Inkognitóban.

– Inkognitóban! Kijössz a reptérre?

– Azért még nem biztos. Egyet megígérhetek. Nem csapom le a kezedről.

– Kösz, Streig.

– Én ilyet nem csinálok. Minek? Most mondd, minek?

– Nagyon odavan a férjéért, azért a producerért.

– Legyen vele boldog. Egy kicsit ellötyögünk vele, és aztán…

– … te hazamész.

– Hazamegyek?

– Csak éppen kikísérsz a reptérre, és aztán hazamész. Vagy ahova akarsz.

– Mi az, engem már be se mutatsz?

– Ki mondta, hogy nem mutatlak be? Csak én aztán előremegyek vele, te pedig…

– … én pedig csak vigyem a kofferokat!

– Ki mondta, hogy vigyed a kofferokat? Különben te is meghívhatsz valakit.

– Igazán? Ne mondd!

– Ide figyelj, Streig! Miért ne írhatnál Pola Negrinek?

– Pont Pola Negrinek?

– Múltkor is mondtad, hogy olyan vad, és hogy… írhatnál neki.

– Légy szíves, és bízd rám, hogy kinek írjak.

– Együtt érkeznének. Norma Shearer és Pola Negri.

– Pola Negri otthon marad.

– Pola Negri is inkognitóban jön.

– Mondtam, hogy otthon marad. És te csak mutass be Norma Shearernek.

– Nem is vitás.

– És az se vitás, hogy ha Norma Shearer, szóval, hogyha esetleg belém karol…

– Norma Shearer nem karol bele senkibe.

– Csak úgy pajkosan.

– Még pajkosan se.

– Tudod, hogy van ez. A Szalóky Ica három kört sétál velem a téren, míg mással…

– Norma Shearer nem a Szalóky Ica. Különben is azt mondod, hogy nem csapod le a kezemről.

– Tudod, hogy van ez. Én nem akarom lecsapni, de Norma mégiscsak…

– Streig!

– Na jó, hát akkor csak kikísérlek a reptérre, és aztán tűnés.

– Azért bemutatlak.

– Á, nem! Tudod, hogy van ez…

– Kösz, Streig.

– Öregem…!

– Van egy fiú. – Norma Shearer megigazította a sálat a vállán, és elmosolyodott.

– Milyen fiú? – Irving Thalberg, a filmproducer le-föl sétált a szobában. Megállt Norma előtt, felhúzta a szemöldökét. Ez pedig nem jelentett semmi jót. Ilyenkor a filmgyárban leállt a felvétel. Ilyenkor csönd lett a műteremben, halálos csönd.

Színészek, rendezők, egész produkciók tűntek el, ha Irving Thalberg felhúzta a szemöldökét.

Norma sálját igazgatta, és mosolygott. Kedvesen, talányosan mosolygott.

– Igazán nem értelek – Irving tovább folytatta a járkálást. – Az utóbbi időben olyan furcsa vagy. Egyedül ülsz a sarokban, vagy a kertben sétálsz. Ha szólnak hozzád, meg se hallod. Mosolyogsz, de mégis, mintha szomorú lennél. És ha meg akarlak csókolni…

Norma egy elhárító mozdulatot tett.

– Akkor ez a mozdulat! De hát mi van veled?

Norma a tükör előtt ült, haját igazgatta. Kissé hátravetette fejét, ahogy azt mondta.

– A Roxy Moziba jár.

– Ki jár a Roxy Moziba? – Irving arca megjelent a tükörben. – Ja, igen, az a fiú. Mert van egy fiú!

– Leginkább a Roxy Moziba jár, de azért a Phőnixbe is, a Fővárosiba is meg a Tivoliba.

– Örülök, hogy annyi moziba jár. – Irving belebólintott a tükörbe. Most csak azt szeretném tudni, hogy hol vannak ezek a mozik? Roxy, Phőnix, Fővárosi…

Norma meg, mintha a tükörképének mondaná.

– Szállodában lakik, a pályaudvar mellett.

– Ronda kis szálloda lehet. Ronda, kis füstös szálloda.

– Elég ronda. Az apjának cirkusza lesz, és abban a cirkuszban olasz bohócok fognak fellépni.

– Olaszok! Csakis olaszok! Mert a franciák vagy az angolok neki már nem is jók. És, ha szabad érdeklődnöm, mikor lesz cirkusza az apjának?

– Azt nem tudni. – Norma szabadkozó mozdulatot tett.

– Nem lehet tudni. És, ha szabad érdeklődnöm, most mit csinál? Mégis, amíg ez a cirkusz…

– Mindenfélét. – Hát ő olyan vállalkozó. – A nő fölállt. Meg ír is… verseket.

– Az szép, az nagyon szép, ha valaki verseket ír. – A férfi megint elkezdte a csatangolást. – Csak tudnám, mi közöm nekem ehhez az egészhez.

– Az biztos, hogy néha elég későn kerül haza. Mármint az apja. Ő meg ott gubbaszt abban a szobában.

– Abban a szállodai szobában. A pályaudvar mellett.

– Moziújságokat nézeget.

– Miért nem tanul inkább? Én nem nézegettem moziújságokat.

– Ó, te mindig olyan tökéletes voltál.

– Nem voltam tökéletes, de mindenesetre…

– … előbb még császárhúst kell venni.

– Miért kell császárhúst venni? – Irving megtorpant. – Kinek kell császárhúst venni?

– Fél kiló rozskenyeret. Ha az apja hazakerül, előbb megveszik a vacsorát, csak aztán jöhet a mozi.

– Aha… és együtt mennek?

– Legtöbbször. Azért van, amikor a fiú egyedül is elmegy.

– És van, amikor az iskolába is elmegy?

– Megígérte, hogy rendesen fog tanulni, hogy összeszedi magát. Nekem megígérte.

– Neked!

– De hát, tudod, hogy van ez! – Norma Shearer felsóhajtott. – Én csak azt tudom, hogy ha én egyszer…

– Mondom, hogy te tökéletes vagy. – Rátette kezét a férfi vállára.

Irving egyszerre le volt szerelve. Megcsókolta Norma kezét.

– Na, nem mondom, hogy túlságosan rajongtam a suliért.

– A szomszéd utcába még beugrik tíz deka kockacukorért.

– Tíz deka kockacukorért. – Irving összeráncolta a homlokát. – A szomszéd utcába.

– Az apja ismert ott egy fűszerest, aki akkor is ad tíz deka kockacukrot, ha véletlenül…

– Nincs egy vasuk se.

– Hát ez mindenkivel megeshet.

– Tíz deka kockacukorra nincs pénze, de azért csak olasz bohócokkal hajlandó dolgozni!

– Csakis.

– Szeretem az ilyen alakokat. De szeretem az ilyen alakokat. De nagyon szeretem!

– Miért? Ha éppen tudni akarod, ő indította el Kordát.

– Kit indított el?

– Korda Sándort.

– Ja, azt a magyar rendezőt, aki most ment át Párizsból Londonba.

– Ottragadt volna a vasútnál.

– Miféle vasútnál?

– Ahová a szülei bedugták. Élete végéig valami irodában üldögélhetett volna, ha össze nem akad annak a fiúnak az apjával.

– Annak a bizonyos fiúnak az apjával.

– Aki aztán fülön csípte. Előbb elvitte egy színházba, ahol Korda mint díszletező, aztán pedig…

– Még szerencse, hogy összeakadtak!

Norma Shearer kinézett a kertbe.

– Egy hamutartó meg egy vizeskancsó. A kancsó tálcán, két pohárral. A hamutartóban néhány üveggolyó. – Felnevetett. – A terítő spenótzöld!

– Terítő? És hogy spenótzöld?

– Ott náluk, abban a szállodában. A spirituszfőző a sarokban, a fűtőtest mellett.

– Még jó, hogy van fűtőtest. – Irving bizalmatlanul hunyorgott. – Egy ilyen szállodában.

– Bebe Daniels is tetszik neki. – Norma ráhajtotta fejét az ablakfélfára. – De azért nem olyan veszélyes.

– Igazán örülök.

– Egy időben valósággal odavolt Lily Damitáért, de aztán… – Elhallgatott, és csak mosolygott.

– Dolores Del Rio?

– Á, az nem. És tudod, reggelenként ráteszi a könyveit a fűtőtestre.

– Mert akkor még jó hideg. Képzelem, mikor kezdenek ott fűteni!

– Az apja még alszik. Ő meg tanul. De inkább kibámul az ablakon.

– Nem vitás.

– Mit akartál az előbb Dolores Del Rióval?

– Hát, hogy…

– Sose izgatta, meg se nézte a filmjeit.

– Van ízlése.

– Hiába gúnyolódsz, igenis, hogy…! – Norma Shearer szembefordult a férfival. Haragos volt az arca, de aztán elnevette magát. – És ha kinéz az ablakon, mindenféle boltokat lát… tejcsarnokot, vaskereskedést, péket.

– Elég változatos.

Norma megfogta Irving karját.

– Annak egyáltalán nem örült, hogy az utolsó filmemben Jack Holt volt a partnerem.

– Annak én sem örültem. Fafejű alak.

– Valaki mást képzelt mellém. Valaki mást…

– És ki az a valaki más? – Megérintette Norma orrát. – Lehet, hogy kitalálom?

– Nem, nem. – Elengedte a férfi karját. – Ő sose lépne a film vásznára.

– Megnyugtat.

– Ó, te… hogy milyen is vagy! – Pillanatnyi szünet. Majd csöndesebben. – Azért ne hidd, hogy gyűlöl.

– Norma!

– Irving! – Majd megsimogatta a férfi arcát. – Tudja, hogy férjem van, és azt is tudja, hogy te vagy a férjem.

– Valahogy azért csak elnézi.

– Irving! – Fájdalmas mosollyal nézte a férjét. – Te csak gúnyolódni tudsz.

– Megbocsáss, de azért ez mégiscsak…

– Az nem nagyon tetszett neki, hogy D. W.-t elkergetted. Méghozzá felvétel közben.

– Te is tudod, mi volt D. W.-vel. Már egy vagyont pocsékolt el, és a film még sehol.

– Akkor is. Egy ilyen nagy rendezőt…

– Te is tudod, hogy D. W. akkor már nem volt nagy rendező. A múltjából élt.

– Akkor is. Ez az egy, amit nem tud neked megbocsátani.

– Meg kell értenie, hogy én felelek azért a pénzért, hogy az egész vállalat… Na, de most már elég! Még hogy magyarázkodnom kell! És neki!

– Nem kell magyarázkodnod. Ő erre nem kíváncsi. D. W. ügyében nem fogad el semmiféle magyarázatot.

– Nem fogad el! Na, hát ide figyelj…

Norma a sálját igazgatta, a távolba nézett, és aztán valami olyat mondott, hogy Irving megnémult.

– Azt hiszem, egyszer mégiscsak meg kell látogatnom.

Egy darabig csönd. Aztán Irving felordított. – Meg kell látogatnod?! Azt hiszed, hogy egyszer mégiscsak…

– Biztos vagyok benne. – Norma félreugrott, mert egy váza repült el mellette.

Aztán már kint kergetőztek a kertben. Elöl Norma, utána Irving. Irving kiváló futó volt, de most nem tudta utolérni Normát. Már majdnem elkapta, de akkor Norma egy vastag törzsű fa mögé bújt. Irving odaugrott, de hol volt már akkor Norma!

– Ne haragudj! – kiabált Irving. – Őrült voltam. Bocsáss meg!

Norma Shearer nevetett és továbbfutott.

Norma Shearer már a film vásznán futott, kötényben és labdával a kezében. Ramon Novarro kergette kerek, kis diáksapkában.

Norma Shearer futott, és Ramon Novarro felé dobta a labdát. Az visszadobta. Virágos réten futottak, és egymásnak dobálták a labdát. Ramon Novarro leguggolt, féltérdre ereszkedett, várta, hogy Norma is odakuporodik.

De akkor Norma Shearer pár lépést előreszaladt. Hirtelen megállt. Valami furcsa mosoly jelent meg az arcán, és ledobta a labdát a Roxy Mozi sötét nézőterére.

Két vidám fickó a mozi előcsarnokában. Zoro és Huru, a két hűséges cimbora, akik soha egy lépést se tesznek egymás nélkül.

A fiú megállt előttük. Kinyújtotta a kezét, mintha rá akarna koppintani a papondekli Zoróra, a papondekli Hurura.

Egyedül volt a délelőtti előcsarnokban. Körülötte a falon filmszínészek képei, a következő hetek filmjeinek képei. De mindez eltűnt az életnagyságú Zoro–Huru mellet. A pénztárnál álltak. Kicsit sértődötten, hogy egyedül hagyják őket a homályos előcsarnokban.

A többiek meg talán odabent ülnek a sötét, délelőtti nézőtéren. Rudolph Valentino, Bánky Vilma, Barbara La Marre, Richard Dix… Odabent ülnek, a vászon összehúzott függönye előtt, maguk elé bámulnak, és hallgatnak. Semmiféle zaj nem jut el hozzájuk, csak a porolás egy távoli udvarból. Odabent ülnek, a hosszú széksorokban, Rudolph Valentino, Bánky Vilma, Barbara La Marre, Richard Dix…

Zoro és Huru az előcsarnokban. A hórihorgas, bajuszos Zoro és a derűs, kövér Huru. Kabátjukról már régen leszakadtak a gombok, valami madzag tartotta össze. Kezükben kis csomag. De hogy mi lehet abban a csomagban?

A fal beborítva a filmjük képeivel.

„A strand fotográfusai.”

A két derék cimbora csíkos fürdőtrikóban az egyik képen. Zoro bebújt a fényképezőgép sötét kendőjébe, Huru pedig a strand hölgyeit igazgatta a gép előtt.

Igen, gondolta a fiú, Zoro és Huru a strandon mókáznak. Zoro talán ki se bújik a gépből, Huru meg egyébbel se törődik, csak a lányokkal. Az egyiknek megigazítja a karját, a másiknak az állát, és közben házasságot ígér. Könnyen lehet, hogy Huru nem is egy lánynak ígér házasságot. Könnyen lehet, hogy Huru az egész strandot megszédíti.

„A strand fotográfusai.”

Képek, a filmből, szöveg a képek mellett.

Zoro és Huru, akik már annyi mindent megpróbáltak, elhatározták, hogy felcsapnak strandfotográfusnak. Összecsomagolták nem létező holmijukat, és elindultak az Északi Expressz mellett.

Zoro és Huru az üres sínpárak között kocogtak. Huru bizakodva tekingetett előre, Zoro szemében ködös bánat. A hosszan lelógó bajusza is olyan kókadt.

Zoro és Huru, a két elválaszthatatlan jó barát, az Északi Expressz után pár napi késéssel megérkeztek a fürdőhelyre, ahol azután mint strandfotográfusok mulatságosabbnál mulatságosabb helyzeteken mennek keresztül.

Mulatságosnál mulatságosabb helyzetek…

Huru arca olyan húsos, Zoro pedig, mintha megdermedt volna.

– A szemével kezdődött az egész – szólalt meg valaki a fiú mögött.

A fiú nem fordult meg. Tudta, hogy ez csak az öreg gépész lehet. Otthagyta a vetítőkamrát, és lemászott ide. Néha már kora reggel beül a fülkéjébe, a gépet vizsgálgatja, a tekercseket. Vagy éppen elkezd vetíteni, úgy magának.

Most pedig ott volt Zoro előtt, lötyögős tréningruhájában, kerek sapkájában.

– Az biztos, hogy sokkal régebben állt a jupiterlámpák elé, mint ez a másik, ez a kövér. Már régen híres színész volt, amikor ez a másik…

– Hát nem együtt kezdték? Zoro és Huru?

– Hogy együtt kezdték? – A gépész úgy nézett Zoróra, mintha bocsánatot akarna kérni tőle. – Ó, még nagyon is jól emlékszünk rá, amikor ez a kis köpcös beállított Zoróhoz, hogy valami munkát kérjen. Talán nem is éppen a filmnél, csak hogy mégis legyen valami. Közben szívfacsaró történeteket mesélt az édesanyjáról, aki beteg, és akit el kell tartani. Zoróról pedig mindenki tudta, hogy ez az, amivel le lehet venni a lábáról.

– Csak valaki elkezdi az édesanyját, és Zoro…?

– Arról van szó, hogy Zoro nagyon korán elvesztette az édesanyját. Zoro lakása tele van az édesanyja képeivel, szobraival.

Aztán arról beszélt, hogy Huru megkapta ezt a tippet. Huru megkapta ezt a tippet, és meg is játszotta. Az csak jóval később derült ki, hogy Huru soha egy fillért se adott az édesanyjának. Akkor sem, amikor már világhírű filmsztár volt.

Az előcsarnokban álltak, a pénztár mellett. Zoro, aki oly korán elvesztette az édesanyját, és Huru, aki soha egy fillért se adott az édesanyjának.

– Úgy is halt meg a néni, egy menhelyen. A temetésre is a szomszédok adták össze a pénzt. Mondanom se kell, hogy Hurut hiába kerested volna azon a temetésen.

Az biztos, hogy Huru eleinte csak kisebb szerepeket kapott Zoro mellett, és senki se bízott benne. De az is biztos, hogy Huru alaposan megdolgozta a közönséget.

Huru ellátogatott az iskolába, mókázott a gyerekekkel. Még azt is megcsinálta, hogy beült a padba (persze matrózruhában!), és szörnyen izgult, hogy kihívják felelni. És ki is hívták felelni (persze meg volt beszélve!), és hebegett, habogott a tábla előtt úgy, hogy sarokba állították.

Huru valahogy elfelejtette Zorót magával vinni ezekre a kirándulásokra. Igaz, hogy Zoro nem is ment volna. Zoro lekapta Hurut. Azt mondta, hogy ő is szereti a gyerekeket, de egy csöppet se szereti a bohóckodást. Huru csak vigyorgott és hallgatott. Aztán a lapokban olyasféle hírek kezdtek megjelenni, hogy Zoro lenézi a közönséget, különösen a gyerekeket. És a sorok között, igen, a sorok között még az is be volt csúsztatva, hogy Zoro irigykedik Huru egyre növekvő népszerűségére. Zoro akkor Huru orra alá dugta a lapot. „Mi ez?” Huru esküdözött, hogy semmiről nem tud.

A fiú rádőlt a pénztár korlátjára. A pénztár ablaka bezárva. Fölötte a tábla. Erkély, támlásszék, zsöllye…

– Nem vitás, hogy Huru valóságos hadjáratot indított Zoro ellen… természetesen alattomban. Zorót akkor már többen figyelmeztették, hogy vigyázzon, de ő még mindig nem akart hinni a kósza híreknek. Még az sem tűnt fel neki, hogy egy-egy film bemutatása után az iskolások zászlócskákkal vonultak Huru elé. Huru elé! És nem Zoro–Huru elé! Még az se tűnt fel neki, hogy az iskolások miket kiabálnak, „Ne félj, Huru! Mi veled vagyunk!”

Huru megesküdött, hogy nem tud semmiről, és Zorónak ez elég volt.

A fiú átlendült a pénztár korlátján.

– Közben pedig Huru betört Zoro házaséletébe. – A gépész lekapta a sapkáját, beletúrt a hajába. – Ez az, amit még ma se tudnak megfejteni! Zoro egy tüneményes szépségű dán színésznőt vett feleségül, Dalma Dagmarsont. Házasságuk felhőtlen volt, egészen addig… Igen, Zoro most se akart hinni a suttogásoknak, eldobta a névtelen leveleket.

Zoro bokáig érő hálóköpenyében rótta a szobáját. Kezében egy névtelen levél. Olykor belepillantott. „… az ön felesége művész úr, és az ön partnere mostanában igen gyakran mutatkoznak együtt. Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi időben már a külszínnel se nagyon törődnek.” Zoro egy lépést tett a felesége szobája felé, de aztán összetépte a levelet.

Nem akart hinni a pletykának, a rágalomnak, a suttogásnak. A feleségének se akart hinni, amikor egy napon eléje állt.

Dalma odaállt Zoro elé, a szemébe nézett.

– Mi nem élhetünk többé együtt.

Azt is megmondta, hogy mi miatt, azaz, hogy ki miatt.

Zoro megkapaszkodott az asztal szélébe, feje előrecsuklott.

A gyönyörű Dalma és Huru…! Hogy mivel tudta levenni a lábáról!?

A fiú a pénztár korlátján pörgött. Fölötte Huru. „Akárhogy is, de a gyönyörű Dalmát levettem a lábáról!”

– Zoro nem állt a szerelmesek útjába. Elengedte a feleségét. Huruval továbbra is együtt filmezett. Az igaz, hogy műtermen kívül alig beszélt vele. Rettenetes fejfájások gyötörték ebben az időben. Fejfájás és álmatlanság. Ha éppen nem dolgozott, lehúzott redőnyök mögött feküdt, borogatással a homlokán. Vagy járkált. Hosszú, elnyújtott léptekkel járkált egyik szobából a másikba. A szeme pedig gyengült, egyre rosszabbul látott. Barátai tanácsára orvoshoz fordult.

Egyik vizsgálat a másikat követte. Számokat olvastattak vele egy tábláról, különféle üvegeket dugtak a szeme elé. „Ezzel jobb? Így tisztábban lát?” Bevitték egy sötét szobába, ahol sokáig kellett feküdnie. Köpenyes alakok mozogtak körülötte. Egy pillanatra mintha a felesége állt volna mellette. Mintha Huru kerek képe bukkant volna fel. Egy lámpa apró gömbje a sötétben. Közelebb, egyre közelebb, aztán már akár egy jupiterlámpa. A vizsgálat végén pedig kijelentették: „A beavatkozás elkerülhetetlen.”

A gépész hátrament a szárnyas ajtóig, ahol beengedik a közönséget. Egy pillanatra kinyitotta az ajtót. A hosszú folyosót lehetett látni, az oszlopokkal, a büfé pultjával.

– Zorót műtőasztalra dobták!

Ezt mondta a gépész.

A fiú lecsúszott a korlátról. Nem kelt mindjárt fel, egy darabig még ottmaradt a kövön.

– Híres szemészprofesszor operálta Zorót. Nem egészen ingyen. Csinos kis összeget gombolt le róla. És ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy Zoro akkor már nem állt éppen a legjobban. A felesége nem ment el tőle egy szál ruhában, elhiheted. A műtét… hát igen. Sikerült, ahogy mondani szokták. Csak éppen Zoro nem látott semmivel se jobban.

– Mind a két szemét operálták? – A fiú már megint fölkapaszkodott a korlátra.

A gépész eltűnt a szárnyas ajtó mögött. Ahogy előkerült, egy üres pipát ütögetett a tenyerébe.

– Zorót sokáig bent tartották a műtét után. Hogy voltak-e látogatói? Persze hogy voltak. De ő csak egyvalakit várt.

Zoro kötéssel a szemén feküdt az elsötétített szobában. Egy hangra várt, hogy valaki megérintse a takarót, leüljön az ágya mellé. Hiába várt. Dalma Dagmarson, aki elhagyta Huru miatt, egyetlenegyszer se nyitott be hozzá.

Huru, az igen…

Huru valósággal felfordította a kórházat. Vidám társaság élén jött. A folyosón megcsipkedte az ápolónőket, autogramot osztogatott, pezsgőt bontott. Az csak természetes, hogy újságírók hada kísérte, az csak természetes, hogy a filmhíradó is vele volt. A Világ Szeme.

Ahogy belépett Zoróhoz, megállt az ajtóban. Egy darabig csak így állt mozdulatlanul. Aztán széttárta a karját, és ráborult Zoro ágyára. „Hát így kell találkoznunk?!”

A filmhíradó gépe berregett, és a következő héten már mindenki láthatta, hogy nincs hűségesebb barát Hurunál. A Világ Szeme azt is hozta, ahogy Huru sír. „Addig nem megyek el innen, amíg nem vihetem magammal Zorót.”

Azt már nem hozta a Világ Szeme, hogy Huru még aznap meglépett a kórházból…

Zoro ottmaradt.

A műtét ugyan sikerült, de a prof úgy gondolta, hogy meg kell próbálkozni egy újabbal. Megpróbálkoztak. Legalább három műtéttel megpróbálkoztak.

A gépész most valami drótdarabkával piszkálgatta a pipát. Majd megint a tenyerébe ütögette. Fölnézett a fiúra, és a pipa ottmaradt a tenyerében.

– Az lett a vége, hogy Zoro üvegszemmel hagyta el a kórházat.

Sötét szemüveg, sál, felöltő, kistáska. Így állt Zoro a kórház kapujában. Nem volt rajta a Világ Szeme. Az újságírók se figyelték, ahogy egy ápoló megfogja a karját, és kivezeti a kórház kertjéből. Valahogy még a barátai is elfelejtettek eljönni. Az a néhány barátja, aki még megmaradt a régi időkből.

Bágyadtan keringtek a levelek a kórház kertjében. Zoro megállt, tétova mozdulattal nyúlt egy levél után. Szeretett volna még egy kicsit ittmaradni ebben a kertben, talán le is ült volna egy fa alá. De az ápoló vitte.

Tömpe orrú kis kocsi a kapunál. A kórház hívta ki. Ezt még megtették Zorónak.

Az ápoló megigazította Zoro sálját, bemondta a sofőrnek a címet, aztán benyomta Zorót a kocsiba.

A házvezetőnő felsikoltott. Összecsapta a kezét, amikor az ablakból meglátta a gazdáját a kistáskával. Kirohant a kapu elé.

– Nagyságos úr! Drága, jó nagyságos úr!

Zoro hagyta, hogy a nő felvezesse, hagyta, hogy leültesse, hogy teát itasson vele. Megkérte a nőt, hogy bontsa fel a postáját, olvassa fel a leveleket, amik időközben érkeztek.

A nő nem tudta felbontani a postát, mert nem érkeztek levelek. Se a filmgyártól, se máshonnan. Majd később mégis előhozott egy levelet. Zoro bankja írt, hogy sajnos kedvezőtlen híreket kell közölnie, a részvények estek, nem is estek, zuhantak, és a bent levő összeg, amely már amúgy is erősen megcsappant…

Zoro intett, hogy elég, hagyja abba. Magára akart maradni. Nem akart semmi mást, csak hogy ott kuporoghasson a dívány sarkán.

Kuporoghatott a dívány sarkán!

Ha a kórházban kevés látogatója volt, akkor most meg már egyáltalán…

A fiú a korláton csücsült.

A gépész úgy állt előtte, mintha a következő pillanatban ő is fel akarna ugrania korlátra. De csak felhúzta a vállát, ahogy azt mondta:

– És eljött az a nap, amikor Zoro bement a filmgyárba. Ne hidd, hogy kocsit küldtek érte. Úgy kellett besattyognia abba a gyárba, amelynek alapító tagja volt. A portás köszönt neki, de nem jött elő a fülkéjéből. Inkább, mintha még jobban behúzódott volna. Így volt ez a többiekkel is, akikkel összeakadt az udvaron vagy a folyosókon. Zavartan makogtak valamit, és félrehúzódtak. Még olyan is akadt, aki meg akarta állítani: „Felvétel van! Nem lehet továbbmenni!” Zoro azért mégiscsak továbbment a maszkmesterek, sminkesek, statiszták között.

Szomorú út volt Zoro útja a maszkmesterek, sminkesek, statiszták között. Aztán egyszerre csak összeakadt valakivel, és akkor már igazán meg kellett állnia.

Hórihorgas fickó, kétoldalt lecsüngő bajusszal, savótekintettel. Valami lehetetlen matrózsapka a fején, hosszan lelógó szalaggal.

A folyosón álltak, Zoro és a savótekintetű.

Egyszerre csak kiabálás hallatszott.

– Felvétel indul! Felvétel!

Egy darabig még nem mozdultak. Majd hirtelen megjelent Huru. Neki is matrózsapkája volt.

– Nem hallod, hogy felvétel?

Azzal belökte a savót a műterembe.

Zoro a felöltője gallérjába húzódott, s nem szólt egy szót sem.

Huru kifújta magát, megigazította a matrózsapkát. – Nagyszerűen dolgozik a fiú, a közönség máris megszokta.

– Megszokta – bólintott Zoro.

– Jobban mondva, észre se vette, hogy elindítottam egy új Zorót. Hogy egy új Zorót lanszírozok.

– Lanszírozol?

Huru széttárta a karját. – Öregem! Nem várhattunk rád. A közönség, ez a mi ezerfejű cézárunk, türelmetlen. Hiszen te is tudod. Te aztán ismered a közönséget! Szóval, neked még össze kell szedned magad.

– Össze kell szednem magam…

– És különben is! – Huru közelebb hajolt. – Ez az üvegszem… A közönség észreveszi az ilyesmit. Tudod, hogy van ez. Nadehát nézd meg az új Zorót!

– Zoro én vagyok!

Huru vigyorgott, bólogatott. – Te vagy… te vagy! – és szinte már dalolta. – Vagy te… vagy más!

Huru eltűnt. Zoro egyedül maradt a folyosón.

– Zoro én vagyok.

De aztán egyszerre összecsuklott. Úgy belevágott a fájdalom a homlokába, hogy nekiesett a falnak. Valaki megfogta, kivezette az udvarra, leültette egy székre.

Kisszéken ült, az udvaron. Vállát felhúzta, tenyerét széttárta. Még hallotta a műterem lármáját, a dudát, ahogy csattan a csapó táblája. Aztán felállt és elindult. De nem haza ment. A Film Temetőjébe.

A fiú lecsúszott a pénztár korlátjáról. Most valami olyasmit fog hallani, amit az öreg még soha nem mondott el senkinek. És amit majd ő mond el este a téren vagy a kapu előtt Streig Gyurinak meg a többieknek.

– Sokan azt hiszik, hogy a Film Temetője Kaliforniában van, valahol a Film Városában. Hát ez nagy tévedés! A Film Temetője Északon van, Zoro hazájában. A világ minden tájáról ide utaznak azok a sztárok, akik már kikoptak mindenhonnan, és mégsem akarják, hogy menhelyen végezzék. A legnagyobb titokban utaznak ide. A legnagyobb titokban teszik meg az utat a külvároson keresztül a Liget felé. Egy kopott kis mozi az első állomás. Soha nem tartanak előadást ebben a moziban. Öreg plakátok borítják a falat. Minden filmsztár megtalálja azt a plakátot, amelyiken a legnagyobb betűkkel szerepel a neve. Összegöngyöli a plakátot, magával viszi.

Ne hidd, hogy kereszteket meg sírokat találsz ebben a temetőben. Összetört jupiterlámpák, elgörbült kábelek, megrozsdásodott daruk jelzik az utat. Bedőlt műtermek, elhajigált kellékekkel.

Szétmállott falú szoba egy főúri lakásból, hasadt lábú asztallal, tört székekkel. Külváros kiégett utcasora, leszakadt emeletek, elhagyott lugas és sétány, ahol már nem jár senki. Csak egy kiöregedett színész vagy színésznő. Végigmegy a sétányon. Aztán megint ott van a műteremben. Megy, megy, egészen addig, amíg egy szobába nem ér. A falon fényképek a legnagyobb szerepeiről. A szoba is díszlet a legsikeresebb filmjéből. Akkor már nem kell semmit se csinálni, csak leülni egy öreg fotelbe. Nézni a falon a képeket, belebámulni a levegőbe. Közben még rá is lehet gyújtani egy szivarra vagy egy cigarettára. Italt is találni valamelyik sarokban. Maradt még egy ottfelejtett üveg a Huszárok Ingolstadtban felvételeiből.

Idejött Pearl White, a legtündéribb bakfis, amikor leszorították a film vásznáról. Theda Bara, az igazi démon, és Milton Sills, a kalózok kapitánya, vén tengeri farkas, Pearl White megtalálta régi labdáját, ugrókötelét, Theda Bara tollas fejdíszét és kerevetét, ahol végigdőlhetett, Milton Sills pedig a hajóroncsot, a tépett kalózlobogóval.

Idejött Zoro. Átkelt a külvároson, a Ligeten. A moziban, abban a bizonyos moziban kiválasztotta a plakátját. Azt, ahol lándzsával a kezében száll szembe a szélmalmokkal. A Don Quijote plakátját.

Zoro összegöngyölte, és vitte magával.

Összetört jupiterlámpák között vitte magával a film plakátját. Megrozsdásodott kábelek, megvakult lámpák, kihunyt fényszórók között. Zegzugos utcák tépett szalagjai, félig beomlott házak leszakadt lépcsői jelezték az utat. Összetört szobrok, fej nélküli szobrok, kar nélküli szobrok, bevert fejek, hasadt homlokok. Üresen kongó csarnok, lyukas üvegtetővel, áruház áru nélkül, málladozó oszlopok, korlátok.

Elmaradt a Díszletek Temetője.

Sivár, üres mezőre érkezett. Valami nyihogásfélét hallott. Feltűnt egy ló váza. Sárgás, lehetetlenül sovány ló váza. Ha mozdult egyet, a csontjai egymásba szaladtak. Mellette a földön piszkafalándzsa meg pajzs.

Zoro letérdelt, fejét tenyerébe hajtotta. Így maradt egy darabig. Lassan fölegyenesedett. És már ott ült a lovon, lándzsával, pajzzsal.

Szélmalmok a távolban.

Zoro sálja kibomlott, felöltőjének szárnya lebegett, ahogy a ló elindult vele.

Forogtak a szélmalmok. Már várták, hogy felröpítsék a levegőbe, hogy továbbadják, egyik a másiknak, egyik a másiknak…

Fújt a szél, a felöltő lebegett, ahogy Zoro magasra tartott lándzsával elindult a szélmalmok felé.

Egy ló árnya, egy lovas árnya a nagy, üres mezőn, ahogy megy a lassan hátráló szélmalmok felé.

Csönd volt. Nem lehetett tudni, mikor hallgatott el a gépész, de most már csönd volt a délelőtti előcsarnokban. A falon filmszínészek képei, a következő hetek filmjeinek képei. Zoro és Huru a pénztár mellett. A két hűséges cimbora, akik soha egy lépést se tesznek egymás nélkül.

Csönd volt a délelőtti moziban. Majd a gépész:

– Borotválkozás közben jött rá. Hát igen, úgy találták meg, elvágott torokkal. – Megfogta Zoro vállát. – Már régen figyelték, már a gyárban is gyanús volt, és aztán azon a reggelen, borotválkozás közben… Azt mondják, nem tudta elfelejteni azt a napot, amikor a filmgyár folyosóján eléje állt a régi Zoro, az igazi Zoro. Azt mondják, azóta valósággal könyörgött, hogy adjanak neki valami mást, még ha vacak, kis szerepet is, inkább statisztál, csak ne legyen Zoro! Aki pedig utána jött, azzal is volt valami… azzal is történt valami…

A gépész keze lecsúszott Zoro válláról.

A fiú felhúzódzkodott a pénztár korlátjára.

– Mi van a Zorókkal, hogy azok mindig…? Tessék mondani, mi van a Zorókkal?! Tessék mondani!

Nem jött válasz.

Lehuppant a korlátról. Még egyszer fölnézett arra az üveges tekintetű, hosszú bajuszos alakra, aztán becsapódott mögötte a mozi ajtaja.