Mi az, öreg?

Ott álltak apával a szállodai szobában. Dohányszínű füst öntötte el a szobát, félelmetes lassúsággal gomolygott. Eltűntek a bútorok, akárcsak a mosdó. Csak a kopár ruhafogas látszott még a sarokban.

Kavargott a füst. Ebből a kavargásból nőtt ki az a valaki, aki maga volt a kavargás, maga volt a füst. Oszlopszerű karok nyúltak fel. Egy arc elmosódó körvonalai.

A fiú szorosan apa mellé húzódott. Mozdulatlanul álltak mind a ketten, valahová az ablak felé néztek. Semmi se volt az ablak mögött. Se folyosó, se emeletek.

A füst óriása, mintha lassan leguggolna. A füstkezek, mintha rácsúsznának a térdre. Egy pillanatra az arcot is lehetett látni, az apró, ravaszkásan hunyorgó szemmel. De aztán megint felegyenesedett, mintha megbánta volna, hogy lehajolt hozzájuk. A hang is valahonnan a magasból jött.

– Az egyiket elviszem: a kettő közül az egyiket. De melyiket…?

Egymás mellett álltak; apa és fia. Valósággal összepréselődtek.

Csönd volt a szobában.

De a fiú tudta, hogy a füst óriása nem vár sokáig. Közben, úgy oldalról, látta apa kabátját. A télikabát vonalát. Apa kissé félrehajtotta fejét.

Gomolygott a füst.

És akkor a fiú egy mozdulatot tett. Tulajdonképpen csak hüvelykujja rándult egyet, ahogy apa felé mutatott. Senki se vehette észre. Talán még az se ott, a magasban. Nem volt ez jel, nem volt ez semmi. Csak éppen a hüvelykujj most már úgy maradt előrecsúszva.

A füst ritkulni kezdett, majd még sűrűbben kavargott. Apa valahogy szétfoszlott. De nem! Ott állt mozdulatlanul. Még ebben a kavargásban is lehetett látni a télikabát fekete vonalát, a félrecsuklott fejet.

A fiú majdnem felkiáltott. „Vidd már el! Vidd már el innen!”

De az nem hajolt le onnan fentről. Inkább mintha távolodna lassú hullámzással és valami döbbent szomorúsággal. Hogy most már magukra hagyja őket abban a szobában.

A kád szélén kuporgott. Akárcsak valami ágy szélén – egy pillanat, és mindjárt bele is csúszik. Megérintett egy törülközőt, a fürdőköpeny ujját. Kicsavarta a borotvakészüléket, de csak azért, hogy mindjárt visszacsavarja.

Eloltotta a villanyt. És már sötétben üldögélt. Így még jobb. Így még inkább végig tudja gondolni azt, hogy…

Mit kell itt végiggondolni?

Bemegy apához, beviszi az almát meg a citromot. Meg talán néhány zsebkendőt. Mostanában mindig almát kér, mert az kell a szervezetnek. A citrom meg a limonádéhoz. Mint egy sportoló, aki valami edzőtáborba vonult. Amint megkapja a citromot, elkezdi hajszolni Schlemmert. Neki csak a Schlemmer tud igazi limonádét csinálni. Egyáltalán, csak a Schlemmer ér valamit. A többieket egyszerűen ki kéne hajítani. Ezek nem ápolók, öreg! Nem is tudom, honnan szedték össze ezt a bandát!

Fél kiló alma, fél kiló citrom a konyhaasztalon, barna zacskóban. Menetkészen. Egyáltalán, minden olyan menetkészen. A kabát, a sál a fogason.

Beszélni kell a professzorral. Be kell menni hozzá. De ha van bent nála valaki… Hozzátartozók, látogatók vagy éppen egy barátja. Egy író vagy egy festő barátja. Akárhogy is, de be kell jutni hozzá. Még nem szabad, hogy kiengedje apát. Meg kell értenie, hogy…

Mit kell megértenie?

Hogy nem akarom többé ide beengedni apát? Nem akarom, hogy visszajöjjön? Egyedül akarok lenni, üldögélni és magam elé bámulni. Néha talán felhozok valakit. Vagy nem hozok fel senkit.

Apa nem jöhet ide vissza. Anya más. Ő, ha majd hazakerül a kórházból, szépen befekszik az ágyába. Igen, bedugom az ágyba, néha beviszek neki valamit. Persze, vele is kell beszélni, de azért az mégse olyan… Nem túrja szét a kéziratomat, nem tart előadást a fejlődésemről.

Beszélni kell a professzorral.

Felgyújtotta a villanyt. Rántott egyet a törülközők függönyén. Mintha a professzor valahol a törülközők mögött lenne. Vagy éppen ő is a kád szélén csücsülne fehér köpenyben, előrehajolva.

– Jobban van az édesapja! Szépen javul, mi se hittük volna.

Ő pedig megpróbált mosolyogni, bólogatni. Közben csak arra gondolt, hogy apa megint valami ronda tréfát csinált. Már úgy volt, hogy feladja az egészet, kiszáll a dologból, de nem…!

Elnyűtt kórházi köpeny a professzoron. Ő maga sovány, és olyan féloldalas. Az egyik válla ferdén felcsúszott. Azt mondják, a tüdejével van valami. Finom, kis porceláncsészéből issza a feketét. Örökké feketét iszik, mintha láthatatlan folyamba merítené a csészéjét. Vaságy az asztal mellett, örökké megvetve. Talán majd egyenesen az asztal mellől zuhan bele. Beszélgetés, feketézés közben.

– Tudja, kitől tanultam én, Zsámboky úr? Hogy ki az az egyetlen ember, akitől tanultam valamit? Nehogy ideggyógyászokra vagy pszichiáterekre gondoljon! Nos jó, inkább megmondom. Dosztojevszkij! Igen, ő az egyetlen, aki…

Akkor már nem volt más, csak Dosztojevszkij. Jó, de mi lesz apával, aki szépen javul?

– És ön, Zsámboky úr? – kérdezte később. – Dolgozik valamin?

– Egy kisregény, vagy nem is tudom.

Dehogynem tudod, te átkozott hülye! És nem kisregény, hanem egy olyan hosszabb lélegzetű… Szóval, amihez neki kell ülni, amihez nyugalom kell. Hogy reggel, ha felébredtél, még fekhess egy kicsit.

Csattanásra ébredt akkor reggel. Vagy inkább tompa zuhanásra. Utána csönd. Békés, reggeli napfény szűrődött be a redőny rései között. Odaát is csönd volt, a másik szobában. Az ajtó becsukva. Igen, az ajtót becsukta éjjelre. Hiszen, nem lehetett tudni, hogy apa mikor fekszik le. Hogy meddig járkál szivarozva, régi angol képeslapokat nézegetve. Igaz, az utóbbi időben már inkább csak feküdt, de akkor se oltotta el a villanyt.

Először senkit se látott, ahogy benyitott. A reggel csöndje, a bútorok csöndje. Szétdobált takarók a díványon, lecsúszott harisnyák. Lehetetlenül összegyűrt törülköző. Mintha apa becipelt volna egy lavórt, hogy ott, a díványon mosakodjék.

Feldőlt szék az ablak alatt. A nyitott ablak párkányán pedig begörbült, remegő lábbal – apa. Akárcsak egy furcsa növény abban az áttetszően tiszta fényben. Pizsamában ácsorgott a párkányon, megborotválkozva, lesimított hajjal. Lassan hintáztatta a karját, mint aki éppen startot vesz. Éles levegő áradt be az ablakon. A tér fái fölnyúltak. Várható volt, hogy átlendül az egyik ágra. Aztán majd ott csücsül a pizsamájában.

János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna venni egy vázát.

– Kérlek, menj be – hallatszott fentről. – Különben is úgy akartam, hogy mire kijössz.

János átkerült apa másik oldalára, közben beleütközött a fűtőtestbe. – Arra vártál, hogy kijöjjek, az egészet csak azért rendezted.

– Miket tudsz mondani!

– Mássz le!

– Nem lehet. – Apa csüggedten megrázta a fejét. – Ma jönnek értem.

– A Bonyhádi doktor jön, senki más.

– Senki más? Azt mondod, senki más? – Összehúzta magát, mint egy futballkapus, amikor labdát vár. – Ne félj. Bonyhádi már megírta a jelentését a bogarakról, meg erről az egészről. Nem is tehet mást, fertőzés történt. Azt hiszed, hogy egyedül jön? Nagyon tévedsz. De ők is tévednek, ha azt hiszik, hogy megvárom őket.

– Apa!

– Na? – Kissé felegyenesedett. János felé sandított. – Mennyien mászkálnak odalent! Micsoda hülye alakok!

– Légy szíves, gyere le!

– Ne kiabálj! Azt hiszed, azzal minden el van intézve? Nem hagyhatom, hogy elvigyenek.

– Senki se akar elvinni.

János apa mögött álldogált. Egy mozdulatot tett, de csak a levegőbe nyúlt.

Apa náthásan tüsszögött odafent. – Na, öreg, te aztán…!

– Mi van velem?

Az egész akár egy beugratás. Mintha apa kicsalta volna ide, hogy aztán onnan fentről… Remegett a hangja, ahogy újra megkérdezte:

– Mi van velem?

Közben valahogy elfáradt. Legszívesebben leült volna.

– Feküdj vissza, öreg! Egész nyugodtan feküdj csak vissza.

Ez megint olyan dühítő volt. Valósággal megszégyenítő.

Zsámboky lerántott egy törülközőt, bevágta a kádba. Közben megcsúszott a szappantartó, és a szappanok leszánkáztak azon a sima fehér falon.

Otthagyta a fürdőt, bement a szobába. Még mindig érezni azt a szagot. Az öreg ingek szagát. A harisnyákét, a kupacba gyúrt zsebkendőkét.

Apa a fűtőtestről mászott fel a párkányra. De miért kellett neki a szék? Hiszen a fűtőtestet anélkül is el lehet érni. Miért vonszolta oda a széket?

Meddig tartott ez az egész? Az biztos, hogy később többen is voltak a szobában. Bonyhádi doktor kissé tétován körülnézett. Mintha valahonnan a falról akarná leemelni apát.

– Azt hittem, még ágyban vagy, Gyula bátyám!

– Miért lennék ágyban? – Apa vállat vont. – Az utóbbi időben egyáltalán nem tudok aludni.

A gyógyszerész, a szomszédból, meredten bámulta.

– Drága Gyulám!

– Mi az, hogy drága Gyulám?! – Apa dühösen pislogott. Váratlanul ásítozni kezdett. A derekát masszírozta. – Korábban kellett volna… most már annyian járkálnak odalent.

Bonyhádi és a gyógyszerész leemelték apát. Az János felé hunyorított. – Kimerültél, öreg? Nagyon kimerültél?

Zsámboky a díványhoz ment. Gyanakodva lehajtotta a takarót, benyúlt a párna alá. Talán még most is vannak itt levélkék.

Apa még a párkányhistória előtt mindenféle levélkéket dugdosott a takaró, a párna alá. Halálomért senkit se terhel felelősség, legkevésbé János fiamat. Tudom, sok kellemetlenséget okoztam neki.

Mit akart ezzel?

Meg hogy János fiam? Soha nem volt ilyen ünnepélyes. Mindig utálta az ilyesmit.

Levélkéket dugdosott a párna alá meg öreg borotvapengéket. Egyszer nyeszetelt is valamit a csuklóján.

János éppen akkor ment ki a fürdőbe.

– Mit játszol? – kérdezte, anélkül hogy megállt volna.

Dohányszálak potyogtak ki a párna alól. Semmi más, csak dohányszálak. Leült a díványra. És szinte megint hallotta azt a hangot. Na, öreg, nem bírod már?

Apa húslevest evett, amikor a mentők jöttek. A gyógyszerész felesége húslevest készített. Úgy hozta be ezüsttálcán.

– Tegye csak le! – intett apa. Sötétkék ruhában ült az asztalnál. Körülötte Bonyhádi, a gyógyszerész.

– Többet kellett volna utaznom. Az utazás mindig jót tett nekem. – Egy pillanatra fölmerült a levesből. – A zürichi szálloda… Esett az eső, és én csak néztem a szálloda ablakából.

A gyógyszerész engedte be a mentőket. János akkor már teljesen elzsibbadt. Aztán egyszerre csak ott ült a kocsiban apával. Apa valósággal összezsugorodott abban a kopott, barna kabátban. Most már nem beszélt. A kesztyű ujjait húzogatta. A tekintete olyan hártyás. Mint amikor egy seb behártyásodik. Szája hangtalanul kinyílt, az álla remegett.

János ezt a remegő állat nézte az egész úton.

Azért apa még egyszer kihúzta magát. Ahogy ott állt a kőfolyosón, egy fehérköpenyes előtt.

– Zsámboky Gyula, hírlapíró!

Körülnézett, mintha várná, hogy feltűnjenek a többiek. A régi társak a redakcióból, kávéházból vagy csak utcai beszélgetésből.

Behúzta a vállát, megint elkezdett remegni az álla. Kicsit közelebb ment az ápolóhoz, és most már olyan görnyedten állt előtte. – Kérem, itt tévedés van. Engem nem ide kellett volna behozni… ez egy rendőrségi ügy a bogarak, a fertőzés miatt.

– Nincs tévedés. – Az ápoló rátette a kezét apa vállára.

Apa még egyszer hátranézett Jánosra. Valami furcsa elismerésféle volt a tekintetében.

– Ezt elintézted, öreg.

Kissé rádőlt az ápolóra, ahogy elindult vele a folyosón.

Ezt elintézted, öreg.

Mit akart ezzel?

Zsámboky kinyitotta az ablakot. Szellőztetni! Szellőztetni! Mióta apát bedugta oda, szenvedélyesen szellőztetett.

Az igazság az, hogy nem intézett el semmit. Apa egy darabig úgy feküdt abban a sötét kórteremben, mint akit kiütöttek. János meg ott ült az ágya mellett. Ha apa felnézett, megint az a hártyás tekintet. Olykor felemelte a kezét, legyintett.

A télikabátja az ablakkilincsen. Az a néhány holmija az ágy vasán. A cipőjén olyan rákövesedett főzelékféle.

Egy látogatási napon az ápoló diadalmas képpel jött János elé. – Foglaljon helyet! Mindjárt jön apuska!

Helyet foglalt egy padon, a gyalulatlan faasztal mellett. Mellette egy lógó fejű, kórházi ruhás férfi. Fejkendős nő bögrét tartott eléje. Az csak a fejét lógatta, és belebámult a bögrébe. Jött apa. Megint úgy rádőlve az ápolóra, mint aki végre megtalálta a barátját. Az ápoló áttolta János kezébe. Ő meg lerakta a padra. Apa csak hallgatott. Riadt mosoly jelent meg az arcán, ahogy végre megszólalt.

– Még mindig nincs egy rendes szalagod?

– Szalagom?

– Írógépszalagod. Nem tudják elolvasni a gépelést, egyszerűen lehetetlen. Vagy már géped sincs? Á, úgyse mondod meg!

Valósággal jajongott.

– Menj, teremts elő valami kis pénzt!

János megérintette a vállát. – Jól van, apa! – Otthagyta a padon. Ahogy visszanézett a társalgó ajtajából, apa még utánaszólt.

– De igazán vegyél egy rendes szalagot!

Zsámboky kint volt a konyhában. Két barna zacskó az asztalon. Kedvetlen, kórházi staniclik. Fél kiló alma, fél kiló citrom.

És aztán, amikor apa már kint fogadta a kertben! Igen, valósággal fogadta. Egy padon ült. Körülötte néhány kórházi köpenyes, félkaréjban. Egy zömök, fehér bajuszos férfi János felé fordult. – Hogy az ön édesapja mi mindent produkált!

– Mi mindent?

– Ó, hát ő finanszírozta a Burgtheatert!

– A Burgtheatert?!

– Micsoda film volt! Művészi alkotás!

János megmerevedett. És csak nézte apát ott a padon.

– Vidd csak be azokat a vacakokat, öreg! Aztán majd bemutatlak az uraknak.

Beügetett a csomagokkal, lerakta az éjjeliszekrényre. Az üres ágyat nézte. A párnát, a sötétbarna kórházi takarót. Jó hely, hogy elnyeljen valakit. Apa mindenesetre fölkelt. Itthagyta az ágyat, kiment a kertbe.

A Burgtheater!

De apa, hát együtt láttuk a Phőnix moziban! Ötvenfilléres helyár. Igen, igen, ott ültünk a negyedik vagy ötödik sorban.

Te finanszíroztad! Mit finanszíroztál? Azt mondd meg, mit finanszíroztál te valaha?

Zsámboky a konyhában állt. Dühödten nyomogatta a zacskókat. Hirtelen megmerevedett. Valaki nézi. Valaki kint áll a konyhaablak előtt. Egy kabát árnya, egy kalapé.

A gyógyszerész beintett.

János visszaintett. Aztán valahogy nem tudott elmozdulni a konyhaasztal mellől. Majd apa is így megy el az ablak előtt. Megáll egy pillanatra és benéz.

Hiszen már volt itt, a házban. Igen, azóta már volt itt. Ide nem csöngetett be. A gyógyszerészt is elkerülte. De a Mógerékhez beállított, pedig azokat alig ismerte.

– Nagyon kedvesen eldiskuráltunk – mondta az öreg Móger. – A feleségem egy üveg kompótot adott az édesapjának.

Üveg kompót a Mógeréktől. Hegedüséktől egy kalapot kért. Miért kellett neki kalap? Mindenesetre itt járkál a házban.

– Jobban van az édesapja…

Bemegyek a professzorhoz. Talán viszek neki egy könyvet. Majd beírok valamit… Á, nem, azt hiszi, hogy csak azért… Esetleg, ha végre kijön az a nyomorult novelláskötet!

A lépcsőn vágtatott lefelé a két zacskóval.

Egyszer innen cipelte vissza apát. Úgy hajnal felé egyszerre csak fölébredt. Apa nincs a másik szobában. Semmiféle zajt nem hallott. De mégis tudta, hogy apa elment. Szétdobált takarók, párnák odaát. Apa sehol. Ő pedig magára kapott valamit, elindult a szürke, homályos lépcsőházban. Apa valahol a harmadik emeleti lépcsőfordulóban, szorosan a falhoz húzódva. Fekete télikabát, kalap, sál. Valami olyan rémület a tekintetében. János néhány lépcsőfokkal fölötte.

– Mit csinálsz itt?

– Elmegyek, öreg! El kell mennem.

– Akkor meg mit ácsorogsz?

– Gondoltam, hogy…

– Mit gondoltál?

János elhallgatott. Az újságos ment el mellettük. Különben senki más nem volt a lépcsőházban. Ahogy az újságos eltűnt, odament apához. – Azt gondoltad, hogy úgyis utánad jövök. Azt hiszed, nem tudom?

Apa, ha lehet, még jobban a falhoz húzódott. Majd váratlanul nekiiramodott. Az ormótlan cipők szinte egymásra csúsztak. Valahogy, mintha önmagát akarná kicselezni. Két kezét zsebre dugta, ahogy lefelé igyekezett.

János a második emeletnél érte utol. Elkapta a vállát. – Most aztán elég volt!

Apa két kézzel kapaszkodott a rácsba. János megtelt a télikabát szagával. Apa vállát nem is lehetett érezni a kabát alatt.

Az emeleten megint feltűnt az újságos. Apa elengedte a rácsot. Úgy baktattak fölfelé, mintha csak éppen jártak volna egyet a ház körül.

Apa később teát csinált magának. De akkor se tette le a kabátját, úgy szürcsölte a teát, a konyhaszéken, kalapban, kabátban.

Remek vicceid voltak, apa! Te aztán mindig kitaláltál valamit!

Zsámboky már a buszban ült. Kivett egy citromot a zacskóból. Forgatta, nézegette, mintha itt helyben akarná fölszeletelni.

Volt, amikor csak úgy eltűntél. De volt, amikor benéztél hozzám. Mégis, hogy elbúcsúzzál, úgy éjszaka. Ott álltál az ajtóban. Én pedig fölkeltem, és akkor elölről kezdődött az egész. – El kell mennem… a bogarak, a szemem körül… nézd meg, legalább legyen annyi türelmed!

Volt annyi türelmem. Éjszakánként néztem az arcodat. A homlokodat, az árkokat a szemed körül. Cirkusz, micsoda hülye cirkusz! Nem, apa, hát ebből elég volt!

Fák között futott a busz. Kiért a térre.

Zsámboky leszállt.

Azért a Barbarába még benézek. Különben se árt, ha iszom egy kávét. Egy jó, erős kávét.

Mióta jár ebbe a presszóba? Mikor bukott be először? Apró, kis asztal odafönt az emeleten. Itt rakta ki a cetliket, ha odahaza már semmihez se tudott kezdeni. Egy darabig csak maga elé meredt, aztán esetleg elkezdett valamit. Mindenesetre nagyszerűen lehetett üldögélni.

Ott állt a Barbara fénytelen fénybetűi alatt. A szürke ablaksor alatt. Lehet, hogy apa odabent van? Kávét iszik, és az egyik kisasszonnyal beszélget.

Benyitott. Gyanakodva körülnézett. Szemüveges, kopaszos férfi a földszint nagy üvegablaka alatt. Előtte lottócédulák. Távolabb egy cowboykalapos nő, üres kólásüveg mellett.

Lányok integettek a süteményespult mögül. Akárcsak labdát dobálnának. A terem végén a kávéfőző pultja. És végig a faburkolatú falak.

Felment az emeletre. Utolsó előtti asztal az ablak mellett. Lerakta a zacskókat. Szétnézett. Egyelőre még ő az egyetlen vendég. Mindjárt jönnek a lányok. Nevetgélnek, hajlonganak a tálcáikkal.

Valaha talán gyerekelőadást tartottak itt. A kis lordot adták vagy valami ilyesmit. A különteremben lehetett az öltöző. Összedobált kabátok, sálak, sapkák. Előadás után pedig nagy uzsonna. Felköszöntötték a szereplőket. Aztán átültek egymás asztalához.

– Ma nem dolgozunk?

Szőke kontyos kisasszony hajlongott előtte csúfondáros mosollyal.

– Csak éppen benéztem.

A kisasszony kihozta a kávét. Majd ott állt mellette, leeresztett tálcával.

– Még mindig kórházban van a papája?

– Még mindig.

Lassan, megfontoltan szürcsölgette a kávét. Egyszerre csak kibökte.

– Tudja, hogy szállodában laktunk? Persze, még régebben.

– Szállodában?

– Egy olyan ronda kis szladiban, a pályaudvar mellett.

És akkor már benne volt. A szálloda. A Hotel Adria. Apa, aki ócska házikabátjában az ágy szélén ült, szivarozott meg hegedült. A kották szétdobálva az ágyon. De hát nem nagyon törődött ő a kottákkal. Tulajdonképpen nem is hegedült. Inkább csak úgy két ujjal pötyögtette a húrokat. Szép az icipici női cipő, női cipő, női cipő, dúdolgatta, amikor a fiú megállt előtte.

– Apa, én nem megyek holnap iskolába.

Közben a körme hegyével vonalakat húzogatott a nadrágján. Hülye, lötyögős bricsesznadrág, az egyik szára mindig lecsúszott. Az ágy takaróját nézte, a félig lecsúszott kottát. Akkor már hetek, hónapok óta nem volt iskolában. Nem, ezek már nem is csak olyan lógások. Ezt már nem lehetett csak úgy elintézni.

Ködös téli reggel. Az osztály feláll, ahogy Pázmán tanár úr megjelenik. Vigyázzban állnak a tanár úr előtt. A napos jelenti: Tanár úrnak jelentem! Osztálylétszám harminchat fő, hiányzó három: Barasics, Márk, Zsámboky. Egyéb jelentenivaló nincs.

– Nem megyek iskolába.

– Hát nem mész. – Apa fel se nézett.

– De nemcsak holnap… aztán se.

Apa most ránézett. Valami mosolyféle indult el a szeme sarkából. A szivarhamu lepottyant a kottára.

– Tudod, apa, én írok… mutattam is neked azt a novellát, ahol valaki elalszik a padon. – Ráhajol az ágyra. – Azt mondtad, az már maupassant-i…

– Na igen, olyasféle.

– Szóval inkább novellákat írok.

Apa felemelte a vonót. Úgy könnyedén rácsapott vele a fiú vállára. – Hát persze hogy novellákat írsz!

Zsámboky felnézett a tálcás lányra. – Ez neki egészen természetes volt! Kimaradok az iskolából, abbahagyok mindent, és csak az a kockás füzet, tudja, abba írtam az első vacakjaimat.

Vendég jött fölfelé a lépcsőn. Több fej is felbukkant. Tétován imbolyogtak a korlát mellett. Volt, amelyik visszahúzódott és eltűnt.

– És a mama? – A lány megpörgette a tálcát. – A kedves mama?

– Anya…

Váratlanul belökték anyát abba a szállodai szobába. Ott állt apa előtt elfehéredett homlokkal. – Mi lesz a fiából?! Gondolt arra, Gyula, kérem, hogy mi lesz a fiából? – Apa azon az öreg, barna ládán ült. A kollégiumi ládáján. Olvasott valamit. Talán meg se hallotta anyát. Az meg csak kiabált. – Egyáltalán, tudja, hogy nem jár iskolába?! Hogy már hónapok óta nem is látták?

– Tudja, anya akkor már nem lakott velünk.

– Ó, elváltak! – bólintott a kisasszony.

– Egy nyáron történt. Balatonról jöttünk haza anyával.

A vonat ablakánál ültek: anya és a fiú. Már alkonyodott. Borúsan csillogott a tó vize, aztán eltűnt. Vékony fák árnyai. A töltés oldala. – Jövőre is eljövünk, anya? – Az átfogta a vállát, nem felelt.

Ott álltak a pályaudvaron. – Na, öreg, jól lesültél? – Apa lehajolt hozzá.

– Nézze csak meg – mondta anya.

– Nem nagyon látom, ahhoz már kissé sötét van. – Magához húzta Jánost. – Én egyébként soha nem sültem le.

Körülöttük bőröndök, csomagok. A pályaudvar nyüzsgése. Bágyadt fények az oszlopcsarnokban. Az egész olyan álmosító. De azért mégis nagyon tisztán lehetett hallani apát. – Jancsi hazajön velem, maga pedig, Ilonka…

Anya nem jött haza velük a Gyár utcába. Apa felpakolta egy konflisra, és a nagynénjéhez irányította. Sírt? Kiabált? Az biztos, hogy apa benyomta a konflisba.

– Később azért mégis összekerültek.

– Később? – A kisasszony rákoppintott a tálcára.

– Valamivel a háború után apa megjelent nálunk. Tudja, én akkor már évek óta anyával laktam, már vége volt a szállodai korszaknak, és egyáltalán a szállodáknak. Egy délután anya éppen a konyhában melegített valamit. Az ablak nyitva. És egyszerre csak ott áll apa! Mintha már rég ott álldogált volna abban a kissé félrecsúszott kalapjában. – Na, Ilonka? – Anya még szólni se tudott, csak nézte apát. Az pedig behajolt az ablakon. – Egyelőre itt maradok. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Mindössze néhány napról van szó. – Közben egy kis csomagot lóbált. – Süteményt hozott, Gyula? – Na nem, borotvapamacs meg ilyesmi.

Zsámboky elmosolyodott. – Anya azt hitte, hogy sütemény… akármi is történt vele, ő valahogy mindig ilyesmit várt.

Fölnézett.

A kisasszony eltűnt.

Barna zacskók a széken. Két türelmes vendég, akiknek nem jutott külön hely.

Vette a zacskókat, indult. Útközben egy kötény zsebébe csúsztatta a pénzt.

– Viszlát!

– Viszlát, Jánoska!

Még egy út a busszal. Egy kert, egy folyosó, egy szoba. Lehet, hogy az ápoló eléje jön. – A papát keresi? Ó, a papa!

Igen, apa kint császkál a városban. Benéz valahova, fölugrik valakihez. És persze a Mélyvizet se hagyja ki. A pincérek már többször látták. – Itt volt a papa! Hogy milyen remek színben… Már otthon van? – Ő pedig valami furcsa, hivatalos hangon: – Nem, még nem jöhet haza. Hiszen bármikor visszatérhetnek azok a kényszerképzetek.

A kényszerképzetek! Ezt többször is hangsúlyozta. A pincérek meg a ruhatárosnő csak hallgattak. Tudják, hogy haza kéne vinnem. Hogy már régen haza kellett volna vinnem.

Akkor majd megint ott áll mögöttem, ha gépelek. Sajtot rágcsál, és belebámul a kéziratba. – Ez rettenetes, öreg, miket írsz te a barátodról?! – Miféle barátomról? – Tudod te jól! Mennyit jártál hozzá meg a feleségéhez, mindig nyitva állt előtted az ajtajuk, és akkor most…! Ezt nem lehet… a vendégbarátsággal így visszaélni! – Még hogy vendégbarátság! – Te is tudod, hogy ezt nem lehet! – Hallgass, apa! Hallgass!

Zsámboky kinézett a busz ablakán.

Egy színész fekszik apa mellett. Eddig kétszer lett öngyilkos. De most apa talpra állítja. A szivarjait mindenesetre elszedi.

Mondd, apa, te mindenkit kifosztasz?

Kezdjük talán velem. Hogy learattál mindent a könyvek, a novellák után! Tisztességes munkát végeztél, az biztos. Mindig megszagoltad, hogy mikor van utalás. Ott álltál a pénztár mellett, rádőlve a pultra. Vagy felmerültél a folyosón. Esetleg a kapuban vártál.

Aztán egyszer csak egy vasat se kaptál. Az ám, apa, egy megveszekedett fillért se. Pedig akkor is elmondtad a szövegedet. Hogy ha te nem vagy, anya bedug a postára. (Nem is vitás.) Hogy te helyezted el az első írásaimat, valósággal verekedned kellett a szerkesztőkkel. (Nem is vitás.) Csakhogy mégse adtam neked semmit. És később se. Ez csúnyán letört. Akkor kaptad az első horogütést.

Anyát viszont derekasan elintézted. Eladtad a ruháit, a könyveit. Tudod, azokat a sorozatokat, amiket egyébként annyira lenéztél. Mit csináljunk? Anya valahogy szerette az ilyesmit. Ha megjelent egy sorozat, tüstént megrendelte. Te pedig lecsaptál rá. És még le is toltad. Na, nem, Ilonka, ilyesmit nem lehet kézbe venni!

Amit pedig Lux Olgával műveltél!

János majdnem felállt a buszban. Majdnem felállt, hogy le-föl sétáljon.

Jó ég, de hát Lux Olga várt ránk odahaza! Úgy bizony, amikor a pályaudvarról hazavittél. Szóval, amikor benyomtad anyát abba a konflisba. Vékony, szomorú tekintetű nő. Egy ékszerész lánya. Akkoriban nagyon sok felemelő történetet meséltél nekem az ékszerészekről. Valahogy, mintha ők lettek volna az első aranyásók. Az biztos, hogy a Luxok falkában kísértek téged. Az a dühös, kövérkés alak, Sándor, a Lux Sándor… „Azt hiszi, nem tudjuk, mire utazik?! Normális ember nem vesz el egy ilyen penészvirágot! Ez nem nő, ezt én mondom, a bátyja!”

Olgát elvetted. Úgy kellett hívnom, hogy Tini… „Majd a Tini vigyáz rád, majd a Tini elvisz az iskolába.” Tini vigyázott rám. Akkor is velem volt, amikor te szürke sportsapkát nyomtál a fejedbe, és világ körüli útra indultál. És hogy kivel? Egy szerelmeddel, apa. A kis Bőhm legalábbis így mondta, tudod, az az öreg újságíró. „Apád útra kelt egy szerelmével.” Talán egy hónapja, hogy összeakadtam a kis Bőhmmel, nem is tudta, hogy odabent vagy, majd meglátogat. Ő is ismerte azt a nőt, akivel elindultál, azt mondta, kenyereslány volt az Abbázia kávéházban. Azért rólam sem feledkeztél meg. Nem, azt igazán nem lehet mondani. Papírkatonákat küldtél. Dragonyosokat, ulánusokat, kürasszírokat, fehér sisakos angol gyarmatiakat, tollas sapkás olaszokat. A Luxok pedig fölosontak hozzánk a Gyár utcába. Homályos szobában ültek, nagy megbeszéléseket tartottak. Tini sírt. Tini sokat sírt.

Üres mező a busz mellett, egy hatalmas ponyvával letakart épülettel.

Sokat sétáltunk Tinivel. Elvitt a nővéreihez, a Terihez meg a Margithoz. Teri egy villában lakott, kőlépcsőn kellett felmenni hozzá. Nem lehetett sokáig maradni, mert nagy fejfájásai voltak, és már délután lefeküdt. Teri szőke volt. Magas és szőke. Nem is emlékeztetett a Luxokra. Margitnál addig lehetett maradni, ameddig akartunk. Néha ott is aludtunk. Abban a kopott, sötét lakásban, valahol a Körút mögött. Férje, Simi, egy lecsúszott tőzsdés, mindig olyan riadtan mosolygott. Lánya, Duci dominózott, és rengeteg kompótot evett. Lefekvés előtt párnacsatákat vívtunk.

Tini a szüleihez is elvitt. Mélyen lehúzott lámpa alatt ültek. Néztek bennünket és sóhajtoztak. Sándor ingben, leeresztett nadrágtartóval, benézett a másik szobából. Éppen csak benézett. Aztán bevágta az ajtót és eltűnt. „A gyereket mindig elhozhatod – mondta Tini apja –, de a Gyula nem lépheti át ezt a küszöböt.” Fehér szakálla volt, reszketett a keze. De én tudtam, hogy aranyásó volt meg prémvadász. Kutyaszánon robogott a havon.

Melyik szállodából vágtad ki Tinit? Alighanem a Hotel Adriából… „Csak pofákat vág meg nyöszörög, de hogy egy kis kedély lenne magában…” Nem, Tiniben nem volt kedély. Ott ültünk a lépcsőn. A Hotel Adria harmadik emeleti lépcsőjén. Rámeredt a kopott szőnyegre, és elkezdte rendezgetni a rojtokat. Tudod, miről beszélt? A Nagyszállóról! A Nagyszállóról, a szigeten, ahova nászútra vitted. Mert te aztán impozáns nászutat rendeztél, ugye, apa? Csak meg ne kérdezzük, kinek a pénzén. „A pálmák a hallban… kinéztünk a parkra, ahogy a sétányok, a bokrok áznak az esőben. Apád mondta, hogy nézzük az esőt.” Hiába, te szeretted nézni az esőt.

Tini hirtelen rám nézett ott, a lépcsőn, azzal a megöregedett, elpusztult arcával. „Beszélj apáddal… engedjen be, miért nem enged be?” Én meg átfogtam a vállát. „Megpróbálom, Tini.” Csakhogy veled nem nagyon lehetett beszélni, apa. „Savanyú alakok között élek! – Egyre csak ezt ordítottad. – Az az én bajom, hogy örökké ilyen penészpofákat kell látnom… de most már elég!”

Meddig gubbasztott Tini a lépcsőn? Még utánahajítottad a kabátját meg néhány holmit. Mégis, hogy ne menjen el úgy. De hát ő egyáltalán nem akart elmenni. Nem is tudom, hogy vakartad le a lépcsőről.

Azért ez nem volt olyan egyszerű dolog. Tini olykor még visszajött. Visszamászott, ahogy te mondanád. Megállt odalent, az utcán, a szállodával szemben, felkiáltott. „Jancsi! Jancsi!” Le kellett mennem. Sétálnom kellett vele az utcán meg a téren. Az iskoláról kérdezgetett meg persze rólad. Tudod, hogy néha még most is álmodok róla? Ahogy ott áll az utcán, és felnéz az ablakra. Hallom a hangját. Azt a kétségbeesett, éles hangot. „Jancsi! Jancsi!”

Volt úgy, hogy feljött. Nem nagyon törődtél vele. Az ágy szélén ültél és hegedültél. Körülötted szétszórt kották. Tini néha összefutott anyával, aki szintén feljött. Az se izgatott túlságosan. „Egyék meg egymást!” Nem ették meg egymást, mintha inkább összebarátkoztak volna. Tini egyszer megkérdezte: „A maga családját is pumpolta?” Anya a vállát vonogatta. Te meg biztattad. „Na, Ilonka, halljuk, csak pakoljon ki!” Közben egy pillanatra se tetted le a hegedűdet. Aztán még más nők is jöttek. Magyaráztak, kiabáltak vagy éppen sírtak, de te csak hegedültél.

Zsámboky leszállt a buszról.

Egy bódé mellett állt. Cipőpertlik és vállfák lógtak előtte. Tükrök, noteszek, ridikülök a bódé lapján.

Bódék vették körül. Kis kertes házak. Távolabb egy szürke, kaszárnyaszerű épület. Olyan első világháborús kaszárnya.

Beszélnem kell a professzorral. Be kell jutnom hozzá.

Elindult a szürke épület felé.

Beköszönt a portára. Aztán már bent volt az udvaron, a pavilonok között. Néhány lépés – és megállt.

Apa!

Igen, apa ott ült az egyik pavilon előtt. Egy kidöntött fatörzsön ült és olvasott. Sötétkék ruhában, a felső zsebében zsebkendő. A szemüvegtok mellette, a fatörzsön. Barna papírban néhány szivar. Egyik kezével szórakozottan végigsimította a haját. Lapozott. Majd visszalapozott, hogy újra megnézzen valamit. Közben éppen csak úgy odaszólt:

– Mi az, öreg?

A felső polcról vette le azt a sötétkék ruhát. Sötétkék ruha fehér csipkegallérral. A gallér alul egy kicsit megbarnult, mintha dohánylében áztatták volna. A ruha alatt még egy zöld pulóver meg egy kockás szoknya. Oldalt zsebkendők. Szent Biblia. Hogy került ide a Biblia a ruháspolcra? Nem emlékezett rá, hogy anya valaha is elővette volna. A Mária-kép most is ott van az éjjeliszekrényen, de a Biblia… összeszáradt virágok, cigarettásdoboz. Kék doboz, azon aranyos betűkkel: Memphis. A barna virágpor kiömlött, már majdnem elérte a pulóvert meg a szoknyát. János az ujjával visszasöpörte. Anya ruháját addig a vállára dobta. Még egy pillantást vetett a Memphises-dobozra, a Bibliára, aztán elfordult a szekrénytől. A ruhát gyengéden ráfektette a rekamiéra. Egyszerű és mégis olyan ünnepélyes. Ez éppen jó lesz, ezt be lehet vinni.

Nyitott kis bőrönd a rekamié mellett. Ebbe jön majd a ruha meg néhány holmi. Csak össze kéne hajtani mégis, valahogy rendesen. Szólni kellett volna a Kovácsnénak, hogy jöjjön be és…

Ostobaság. Ennyit azért még én is meg tudok tenni. Egy ruhát összehajtani!

Megint odament a szekrényhez. Kihúzott egy pár harisnyát abból az összegöngyölt kupacból. Meglengette a levegőben. Az egyiken leszaladt a szem. Anya soha nem vett fel ilyet. Most felveszi. Most az egyszer talán mégis felveszi. Fekete harisnyát kértek, legalábbis füstszínűt.

Leült a rekamiéra, a ruha mellé. A harisnyát még mindig az ujjai között lógatta. Valahogy, mintha anya feküdne a díványon, és annak magyarázná. Nézd, anya, ez az egyetlen sötét harisnyád, és azért, mert egy szem leszaladt… A csuklójára tekerte a harisnyát. Így üldögélt egy darabig a díványon. Szinte várta, hogy a hang megszólaljon. – Egy limonádét, fiacskám! Egy limcsit! Egy jó kis limcsit, amilyet csak te tudsz!

Amilyet csak én tudok!

Valósággal letépte a harisnyát a csuklójáról, bevágta a bőröndbe. Megérintette a ruha vállát. De aztán mégse hajtotta össze. Mintha hirtelen megkönyörült volna rajta. Még csak feküdj egy kicsit.

A nyilatkozat! Igen, még meg kell írnom a lemondó nyilatkozatot vagy mi a csudát. Azt hiszem, ezt mégis inkább gépbe.

Átment a másik szobába az írógéphez. A magas tetejű, szinte emeletes gép az ablak mellett. (Ezt is csak úgy bérlem. Soha nem jön össze annyi pénz, hogy végre egy tisztességes írógépet vehessek.) Így, a gép mellől ki lehetett látni a térre. Órákig tudta nézni, kik mennek át a sétányon.

Nagydarab, fekete lány gereblyézte az utat, meglehetősen álmosan. Valósággal vonszolta maga után a gereblyét.

Zsámboky már régen ismerte így az ablakból. Az arca elég leverő, de úgy az alakja! Átsandított a másik szobába.

Anya, mégis, ha felhoznám… Összebújnánk, és ki tudja, később talán… Nem lennél tőle elragadtatva, de hát te senkitől sem voltál túlságosan elragadtatva. Talán Sárosi Panni volt az egyetlen.

Kissé előrehajolt. A hangra várt a rekamié felől. Így ült egy darabig.

Papírt tett a gépbe és elkezdte.

Alulírott igazolom, hogy lemondok. Igen, anya, ne haragudj, de lemondok azokról a kórházi holmikról. Mindenről, amit odabent hordtál. Semmit se hozok haza. Nem tartok rá igényt.

Aláírás, dátum.

Akkor hát ez is megvolna. A kórházi ruhák bent maradnak. A kabát, a szvetter, az a néhány ing. A sötétkék ruha pedig bemegy.

Zsebre tette a nyilatkozatot. Ismét a rekamiénál állt. – Átmehetünk, anya, átsétálhatunk. – Igazított valamit a ruha vállán. – Közel van a kórház. A kórhi, ahogy te szoktad mondani.

A kórház közel volt. Vészesen közel.

Ez régebben eléggé nyugtalanította. Várható volt, hogy anya egyszerre csak beállít. A falakon át jön, repedéseken keresztül. Itt áll a szobában, csínytevő, kislányos mosollyal. – Csak éppen egy teát iszom. Megteázom. Odabent egyszerűen nem tudok egy tisztességes teát kapni. Van nálad valaki? Vendéged van?

János lehajtotta a ruha nyakát. Mintha valakit a tarkójánál fogva előredűtene.

– Hogy csináltad, anya? Mégis, ha azt az egyet megmondanád. Ha valaki jött hozzám, egyszerűen beszippantottad. Pedig tisztességesen átvonultál a másik szobába. Lefeküdtél, bebújtál az ágyba. Körülötted könyvek és gyógyszerek. Az ajtó becsukva. De elég volt, hogy csak egy pillanatra kimenjek valamiért. Mire visszajöttem…

Mire visszajött a fürdőből vagy a konyhából, a lány eltűnt a díványról. Az előbb még ott hevert egy takaró alatt, de most egyszerűen eltűnt. Gyűrött párna, a takaró lecsúszva a földön.

A háló ajtaja résnyire megnyílt. A fény vékony zsinórja. Csöndes hang odabentről. – Ne törődjön velem, kedveském, maga igazán nem azért jött, hogy… de talán, ha megfordítaná a takarómat…

– Megfordította a takaródat, anya. Téged is megfordított az ágyban. Ez persze később volt, tudod, amikor már nem is annyira hozzám jött.

Felemelte a ruhát. Két karjára fektette, elindult vele körbe a szobában. Közben valami álomba ringató hangon:

– Volt úgy, hogy ő engedett be, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. Éppen hogy köszönt, és máris visszaröppent hozzád. De általában akkor jött, amikor nem voltam itthon. Valahogy megszagolta az ilyesmit.

Leült a székre, a ruha kissé megcsúszott a karján.

– Aztán persze elmaradt. Meglehetősen elbágyasztotta, amikor a családunkról kezdtél beszélni, a mi családunkról, ahová nem olyan könnyű bekerülni. De hát ki akar bekerülni ebbe a családba?! Az Isten szerelmére, mit akarsz mindig ezzel a családdal?!

Felugrott, bevágta a ruhát a bőröndbe. És csak nézte.

– Ki is volt az a lány, aki megmosta a hajadat? Igen, igen, hajmosást rendezett. Amikor benyitottam a fürdőbe, éppen szünetet tartott. A kád szélén ült, cigarettázott. A fejed benyomva a lavórba, úszott a habban. Törülköző a nyakad körül. Egyáltalán, hogy vonszolt ki a fürdőbe? Miről beszélgettetek azon az úton, az ágy és a fürdő között? Az biztos, hogy akkor ott ült a kád szélén és cigarettázott. Hanyagul felém intett. Kifelé! Kifelé!

Lehajolt a ruhához, elkezdte igazgatni, hajtogatni.

– Jól van, anyóka.

Lekocogott a lépcsőn a bőrönddel. Gyanakodva pislogott az ajtók felé. Még csak az hiányzik, hogy valaki kidugja a fejét. Hová, Zsámboky úr?

Megúsztam, gondolta, ahogy leért. Ezt legalább megúsztam. De valamit biztosan elfelejtettem. Valami kimaradt. Legszívesebben ott, helyben, felnyitotta volna a bőröndöt.

– Nem, fiacskám – hallotta valahonnan –, te soha nem felejtesz el semmit.

– Honnan tudod, anya? És ha a harisnya otthon maradt? Éppen csak egy fél párat viszek be? – Váratlanul megint rákapcsolt a családra. – De igazán mennyi postás van ebben a családban? Engem is be akartál dugni a postára, ne mondd, hogy nem. Biztos állás meg ilyesmi.

Döbbent csodálkozással belebámult a levegőbe.

– De miért mondtad a Balla Icának, hogy alig voltam kétéves, mikor majdnem elvitt a bélhurut? Miért kellett beszámolni a bélhurutomról? És még miről tartottál beszámolót? Az biztos, hogy a mildteáról is szó volt. Mármint, hogy én mildteákat iszom, csakis a mildteákat szeretem. De, anya, mit akartál ezzel?

A kórház előtt állt. Világoszöld épület, hatalmas, szürke lépcsősor. A kapu mellett szökőkút.

A portás távoli jóindulattal bólintott Zsámboky felé. Be kéne ülni abba a fülkébe, és elbeszélgetni az öreggel. A szarajevói merényletről, a frankhamisításról. De hát most már nem lehet beszélgetni. A büfésnővel sem lehet beszélgetni. Csak éppen állva meginni egy kávét, fehér köpenyes orvosok, pizsamás betegek között. Az a hajlott hátú orvos, mintha régebben kezelte volna anyát. Zöld szeme van a büfésnőnek. Egy időben azt hitte, hogy tévérendező vagyok, mindenáron azt akarta, hogy vigyem be valamilyen Ki mit tud?-vetélkedőre.

Lépcsősor vezetett a kórtermek felé. Ez volt az ő útja, erre baktatott felfelé, ha nem volt türelme a lifthez. Csakhogy most lefelé kanyarodott. Véget nem érő, szűk lépcsősor. Távoli edénycsörgés. A konyha zajai. A konyha is erre lehet. Meg a mosoda. Ahol kifőzik a kórházi ruhákat, az elsárgult lepedőket. A főlépcsőket váratlanul vaslépcsők váltották fel. Szürke börtönlépcsők. Egyik kezével belekapaszkodott a korlátba. Óvatosan csúsztatta lefelé a lábát. Egyáltalán nem bízott a véznán fityegő lábában. Csak az a görcsös mozdulat, ahogy a bőröndöt fogta.

Anya valahol odalent vár. Kidugja a fejét egy földszinti ajtón. Kifelé kémlel. Aztán már kint van a folyosón, abban a lehetetlenül lötyögő, kórházi ingben. A folyosón kell vele találkoznom. Vagy lent, a lépcsők alján. Az utolsó lépcsőfokon ül, lábát maga alá húzza, ingét simogatja a térdén.

Szikár, ősz nő várta a raktár irodájában. Elkérte a nyilatkozatot.

– Tehát nem viszi haza a ruhákat?

– Nem, nem.

A nő, kezében a cédulával, Jánosra nézett. Mint aki arra vár, hogy talán mégis meggondolja magát. Majd késsé sértődötten: – Hát akkor megmutatom.

– Mit mutat meg?

– A holmikat. Meg kell hogy nézze, darab szerint.

– Darab szerint…

Rosszul világított folyosó, vasajtókkal. A nő kinyitotta az egyiket. Mélységes sötétség a teremben. János a falhoz húzódott. Így maradt, amíg felgyulladt a villany.

Kabátok végtelen sora a vasrúdon. Férfi- és női kabátok. Nadrágok és szoknyák. Távolabb egy kardigán zöld foltja. Akárcsak most vetették volna le. Kosarak, ládák a ruhák alatt. Mit gyömöszölhettek ezekbe?

Egyszerre kialudt a villany. Mintha egy hatalmas, fekete télikabát borult volna rájuk.

– Áramszünet – mondta a nő.

János valósággal megmerevedett. Áramszünet! Most aztán itt kell maradnom ebben a ruhatárban.

A nő felkattintott egy kis elemlámpát.

– Jöjjön!

Elindultak a ruhák között. A nő olykor rávilágított egy kabátra. Mint valami igazoltatáson. Lehet, hogy kiszólít valakit.

Gombok merültek fel. Gombok, övek, csatok. Női cipők egy ládán.

Az elemlámpa fénye rácsúszott egy kabátra. Végigszaladt a vállán, bevilágított a bélésbe.

– A fregoli! – János ott állt a kávébarna átmeneti alatt.

– Mit mond?

– Semmi… Csak hogy ki lehet fordítani, és akkor mintha egy másik kabát lenne… Anya éppen azért szerette. Mindig mondta, hogy egy kabát és mégis kettő. – Elhallgatott. Szabadon levő kezével megérintette a kabát ujját. – Ez volt rajta, amikor elvitték.

Ezt adták rá. A mentők kiemelték az ágyból, és akkor ezt a kabátot dobták rá. Tudták, hogy jönnek a mentők, de valahogy mégis váratlanul történt ez az egész. Úgy kellett előrángatni a holmikat. Egy kis táskába beledobálni, amit lehetett. Anya az ágy szélén ült. – A Diana… a Dianás-üvegem… – A mentők kiemelték, belekapaszkodott a vállukba. Olyan volt a nyakukon, mint valami furcsa gyökér. Közben valaki felküldte a liftet. Az egész emelet mozgásban volt. A szomszédok ki-be járkáltak. Anyát ráültették egy konyhaszékre, úgy tették be a liftbe. Akkor már rajta volt ez a kabát, ahogy ott ült, a konyhaszéken, a liftben. A konyhaszék még napokig ott maradt a kapualjban.

A kabát alatt, egy ládán mindenféle holmik összehajtva. Egy kéz szétdobta a szvettert, a szoknyát, az ingeket. Ő pedig sorra meg kellett hogy nézze. – Rendben?

– Rendben.

Leltári cédulát toltak eléje. Aláírta. Felgyulladt a villany. És most már abban a borús fényben nézte a kabátot.

– Öv is van rajta!

– Semmihez se nyúltunk hozzá.

– De hát én se tudtam, hogy ilyen öves… – szóval, hogy öves kabát.

– Mehetünk?

A folyosón a nő a bőröndre pillantott. – Tudja, hogy melyik ajtó? Balra a harmadik. – Azzal eltűnt.

Zsámboky nem nyitott be mindjárt. Pénzt halászott elő a tárcájából, húszasokat, tízeseket. Közben a két lába közé fogta a bőröndöt. Három húszas és két tízes. Az egyik húszast visszagyömöszölte. Na nem, ez azért túlzás! Negyven forint éppen elég. Egy darabig még úgy állt, bőrönddel a lába között. Kezével a zsebét tapogatta. Visszatettem a tárcát? Jól visszatettem? Ha kikerülök innen, még iszom egy kávét.

Egy pillanatra megint anya volt előtte, ahogy elsüllyed a konyhaszékkel.

Benyitott.

Fehér köpenyes férfi emelkedett fel az asztal mellől. Az asztal valahogy meredeken megtámasztva, mint egy hatalmas rajztábla. Papírlap felszögezve, valamilyen grafikonnal. Az asztal körül pléhtepsik. A tepsiken kis csomag, letakarva.

– Uram! – A fehérköpenyes várakozóan nézett Jánosra. Mintha már várta volna ezek között a kis csónakok között. Tréner, akinek a versenyzői már rég nem versenyeznek.

– Az édesanyám… Zsámboky Gyuláné…

– Ó, az édesmama! (Várni lehetett, hogy hozzáteszi: Már egész jól megbarátkoztunk az édesmamával!)

János a dudorokat nézte a kendők alatt. Hegyes váll, a kar vonala, ahogy ott fekszenek, oldalt fordulva.

A fehérköpenyes előrejött az asztal mögül.

– Hogy mi volt itt karácsony és újév között! Tudja, hányan jöttek le? – Szétnézett a tepsik között. – Már nincs is helyem.

Elvette a bőröndöt Jánostól, rátette az asztalra. – Lássuk csak!

Le fog tolni, gondolta János. Biztosan nem hoztam be valamit.

A fehérköpenyes felkattintotta a bőrönd fedelét, de bele sem nézett. Az arcát simogatta, két kézzel gyúrta. Mintha egy másik arcot akarna kiformálni. – Önnek intézkednie kell.

– Intézkednem?

– Mégpedig minél gyorsabban. Innen, ugye, a Temetkezésihez megy? Be kell jelentenie az édesmamát.

– Bejelentem, igen.

– Akkor talán még ma elviszik… és egy kicsit könnyebben mozgok. – Szünet. – Ne haragudjon, hogy sürgetem, de megértheti a helyzetemet.

– Természetesen. – Megint a dudorok felé fordult. (Nem kell megnéznem, talán mégsem kell megnéznem.)

Az öltöztető belenyúlt a bőröndbe. – Jó, ha be tudok kapni egy zsemlét! Ha éppen van annyi időm! – Kiemelte a sötétkék ruhát, a fehér gallérral. Kicsit meglengette. Oly fonnyadt volt az a ruha, szinte átlátszó. A galléron pedig pecsét. Visszadobja, nem is vitás.

Az öltöztető kiemelt egy ezüstláncot. Azt is meglengette a levegőben. Akárcsak a harisnyát. A zsebkendőnél bosszúsan elmosolyodott.

– Drága uram, mit kezdjek ezzel?!

János felé dobta a zsebkendőt. Az éppen hogy elkapta.

– Én megértem, hogy gondol az édesmamára, de hát mégis…

A ruha meg néhány holmi kiterítve az asztalon. Az üres bőröndök. János odament, lecsukta a fedelét. A zár visszapattant. Újra lenyomta.

– Egy régi darab – bólintott az öltöztető. – Egy régi családi darab. – Maga elé bámult. Majd váratlanul: – Meg se nézi?

János ott állt a pléhtepsik között. A kis csomagok között. Ott állt, és mozdulni se tudott.

– Csak nem megy el úgy?

Gyengéd szemrehányás volt ebben a hangban. Meghitt családiasság. Mint aki hosszas sétákat tett anyával. Séta közben pedig róla beszélgettek. Jánosról, aki majd rövidesen bejön, belátogat.

Odalépett az egyik tepsihez, lehajtotta a kendőt.

Anya egyszerre ott volt János előtt. Oldalt fordulva, áttetsző fehéren. Féloldalasan kuporgott, akárcsak felhúzta volna a térdét. A homloka megnőtt. Ettől a homloktól valahogy kislányos lett az arca. Egy kíváncsi kislány, ahogy odanyomja homlokát a kirakatüveghez. Keze egy fázós mozdulattal a vállán. Őszes haja a homlokához tapadva.

– Természetesen megfésüljük.

Az az elszáradt, őszes haj… A bőre is olyan száraz. Kérte, hogy kenjem be egy kis krémmel, dörzsöljem be. (Mennyi tégely! Félig üres tégelyek, vagy aminek már csak az alján van egy kis vakarék. Egy ujj nyoma, ahogy szétkente a krémet.) A bedörzsölés elmaradt. A felolvasás is elmaradt. Pedig anya kikészítette a könyvet az éjjeliszekrényre. Várta, hogy odaüljek és elkezdjem. „Akkor legalább mesélj valamit…, hogy mi történt veled jártodban-keltedben.”

Jártomban-keltemben…

Közelebb ment anyához.

Az öltöztető visszahúzódott, mint aki nem akar zavarni. A grafikont tanulmányozta. Csak akkor nézett fel, amikor azt a hangot meghallotta.

– Azt akarta, hogy levizsgázzak.

– Hogy ön levizsgázzon?

– Szóval, hogy tegyem le az érettségit. Hallani sem akart arról, hogy kimaradok meg ilyesmi… Hogy abbahagyom a tanulmányaimat, ahogy ő szokta mondani. Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Hogy az ő fia!…

Elhallgatott. Ott állt a pléhtepsi előtt, és csak nézte azt az arcot.

Beleolvasott egy levélbe, megnézett egy fényképet. Betolt egy fiókot. Majd megint kihúzta, és elkezdett benne kotorászni.

Kihúzott fiókok, szétszórt levelek, régi naptárak, fényképek. Ezek vették körül.

Zsámboky belenézett abba a szürke noteszba. Hullámvonalak. Oldalakon át semmi más, csak hullámvonalak. Néhány név, düledező, egymásra csúszott betűkkel. Ambrus, Bán. Az első osztály a Mária Terézia térről, az első Bé. Katona, puskával a vállán. Egy őrház. Megint hullámvonalak. Az egyik oldalon dőlt betűkkel anya írása.

Zsámboky fogta a noteszt, odaült vele az asztalhoz. Mintha ezt sehol máshol nem lehetne elolvasni.

1924. okt. 15., szerda, estefelé ököl O.-tól, fojtogatás Gy.-től.

Estefelé… úgy látszik, ez fontos volt anyának. Meg hogy ezt az egészet beírja ebbe a noteszba, ami tele van hullámvonalakkal, mindenféle krikszkrakszokkal.

Letette a noteszt. Utánakapott, és újra elolvasta. 1924. okt. 15., szerda, estfelé ököl O.-tól, fojtogatás Gy.-től.

O. az Olga, apa második felesége. Meglehetősen szomorú tekintetű nő. Olykor elég elszánt lehetett, Gy. pedig… hát igen, Gyula, azaz apa.

Különben nincs semmi meglepő az egészben. Nagyon jól emlékezett arra a jelenetre a Gyár utcából. Nem sokkal a válás után. Szóval, hogy apa kihajította anyát, és odahozta O.-t.

Zsámboky felállt, elindult az asztal körül.

Hatéves lehettem, vagy még annyi se. De te apa, mindenesetre úgy beszéltél velem, mint akinek már mindent meg kell értenie. Akár le is vihettél volna a kávéházba. – Anyád mellett elhülyülnél. Anyádat semmi a világon nem érdekli, a színházban is elalszik, de Tinivel mindenhova elmehettek. – Tinivel… na igen, Olgát úgy kellett hívni, hogy Tini.

Beteg voltam akkor. A nagyszobában feküdtem, az ablak mellett. A Gyár utcában több szoba is volt. Ebédlő, háló, apa dolgozószobája. Hallod, apa, a dolgozószobád! De hát ott csak a barátaiddal dumáltál. Ha beteg voltam, bevittek a nagyszobába, az ablak mellé. Látnom kell az utcát. Ez is a te ötleted volt, apa. Mégis, egy kis élet, egy kis mozgás.

Csönd volt. A délután zsibbasztó csöndje. (Soha nem éreztem úgy a délutánokat, mint ott, a Gyár utcában.) Az ablak egy kis utcára nézett. Szemben a gyógyszertár. Éppen olyan közel, mint az Aller Képes Családi Lapja a takarón. Magamhoz húzhattam volna mind a kettőt. De hát fájt a fejem, és egyszerűen fel se tudtam emelni a kezemet. Valahogy úgy éreztem, hogy az Aller figurái lent ácsorognak a lépcsőházban. Csengő és Bengő, a két kedves lókötő, Hobogász úr meg Pimpók papa és fiai.

Pimpók papa…

Apa, tudod, hogy egy időben Pimpók papának hívtunk téged!? Alighanem én ragasztottam rád ezt a nevet. Te pedig kedélyesen vigyorogtál, Pimpók papa, hát persze, és aztán egyszer csak hozzám vágtad a ruhakefét. Éppen a télikabátodat kefélted az előszobában, én meg Pimpók papáztam. Egy szót se szóltál, csak hozzám vágtad a kefét. Pimpók papának vége volt.

De azon a délutánon szinte láttam, ahogy ott áll a lépcsőházban, a lift mellett. És a Chaplin-rendőrök is ott voltak a gumibotjukkal. Akik a Chaplin-filmekben Chaplint üldözik, és mindig átesnek egymáson. Az ablakpárkányon ültek, térdüket verdesték a gumibottal.

Bent, a szobában egy újság az asztalra dobva. Valaki fölemelte, belelapozott. Anya jött felém mosolyogva. Hogy került ide? Se csengetés, se kopogás. Kalapban, kigombolt kabátban leült az ágy szélére, megfogta a kezemet. Kérdezett valamit, de én egyszerűen nem értettem. Csak néztem, ahogy ott ül az ágy szélén. Ahogy feláll, és odamegy az ablakhoz. Keze rácsúszott a párkányra, kereshetett valamit.

Aztán egy tábla csokoládét tett a takarómra. Akkor jöttek be ők ketten: apa és Tini. Anya nem fordult feléjük. Még akkor is csak engem nézett, amikor apa fölemelte a csokoládét. – Ezt meg honnan hozta? Tegye csak el!

Zsámboky a szobában keringett. Mint aki nem akar emlékezni arra a délutánra. Nem akarja látni, hogy dugják be anya ridiküljébe azt a csokoládét, hogy fogják meg anyát, és viszik az ajtóhoz.

Odacipelték az ajtóhoz, ők ketten: apa és Tini. Tini apró, kis öklével belevágott az arcába, apa pedig fojtogatni kezdte. Ő meg kiugrott az ágyból, oda akart rohanni, de akkor valaki felkapta. Nem apa és nem is Tini. Talán a lány, aki a kiabálásra beszaladt. Anya eltűnt az ajtóból, azok meg ott álltak az ágy mellett. – Menjetek ki! – kiabált valami fuldokló sírásban. – Menjetek ki! – Az Ilonka műve – bólintott Tini. Még mondott volna valamit, de apa ráförmedt. – Csináljon inkább egy limonádét a Jancsinak! Egy tisztességes limonádét se tud csinálni! – Hallod ezt, Jancsika? – Ne duruzsoljon itt!

Később apa hozta be a limonádét. – Na, öreg! – Üres szivarosdobozt is hozott. Bele lehetett szagolni. Mélyen beszívni a szivar szagát.

Dobozszámra vetted a szivarokat, apa. És milyen szivarokat! Trabuco, Portorico. Regalia Média. Akkor nagy fiú voltál. A telek, ugye? Kaptál egy telket.

Zsámboky elképedve ingatta a fejét.

Apa kapott egy telket, hogy építse fel a Nemzeti Színházat. Kinek jutott ez az eszébe? Beugrattál valakit, apa? Nem is vitás, csúnyán beugrattál valakit. Talán nem is csak egyvalakit.

Sötét ruhás, keménygalléros urak jelentek meg Zsámboky előtt, akiket apa beugratott. Hogy csinálta? Mi volt a trükkje? Torpedó alakú szivarral a szájában benyomult a Városházára, a minisztériumba. Nem lehetett megállítani. Ha pedig egyszer leült valaki mellé, és elkezdődött a gyúrás… Tárgyalások maradtak el, fogadások, mert Zsámboky Gyula hírlapíró bent ült annál a bizonyos illetőnél, akiből ki akart valamit préselni. Ki tudja! Talán éppen a polgármesternél. A titkárnőjét már jóval előbb puhára főzte.

Zsámboky Gyula, hírlapíró.

Akármi is történt, mindig ezt dobta be. Így indult ütközetbe. A telekért, az építkezésért, majd később filléres kölcsönökért. Volt valaha is lapnál? Olyan igazi lapnál, ahol rovatok vannak, ahova rendesen be kell járni?

Zsámboky körülnézett. Mintha valahonnan a szoba mélyéből elő akarná ráncigálni apát, hogy most már igazán mondja meg!

Mindegy, teljesen mindegy.

Maradjunk még a vállalkozónál. Igen, apa, nézzük csak meg, milyen is voltál mint vállalkozó. Bár én erről elég keveset tudok. Olykor kivittél magaddal a telekre. Mérések folytak, cölöpöket, szúrtak be bizonyos helyeken. A cölöpök eltűntek, a mérések abbamaradtak. Egyedül rohangáltam a telken, indián tolldíszben.

Az egyik télen felavattad a jégpályát.

Lampionok fénye körös-körül. Mindenki jelmezben. Eszkimó voltál, te vezetted a kígyót. Végtelen hosszú kígyót alakítottatok egymásba kapaszkodva, úgy szeltétek át a pályát. Fáklyák lobogtak, a nők nevetve visítottak. Ki volt az, aki beléd kapaszkodott?

Mi ott álltunk Tinivel az öltözőnél, és csak néztük, hogy vágtatsz mint eszkimó, a fáklyával integetve.

Rám is felcsatolták a korcsolyát. Tettem is egy-két lépést, de aztán… Tini meg se próbálkozott. Csak állt ott a bundájába húzódva, és nézte a kígyót.

Micsoda lehetetlen kis pofa voltam! Apa azt akarta, hogy én is álljak be a kígyóba, de valami olyan rémület fogott el! Sose tanultam meg korcsolyázni. Korizni.

Hullámvonal, hullámvonal…

Megint csak ez volt előtte abban a kis noteszban. Azok az elemista hullámvonalak. Oldalakon át semmi más, csak egymásba szakadó hullámvonalak. Majd dülöngélő betűkkel: tüzér, gyalogos, tengerész, fogdaőr, Bán, Ambrus.

A két osztálytárs, Bán és Ambrus, többször is feltűntek. Lehet, hogy besoroztam őket fogdaőrnek. De mit akartam a fogdaőrökkel? Tüzér, gyalogos, rendben van, de fogdaőr?

Apa, téged bekaszliztak!

A telekkorszak után, de még a nagy letörés előtt. A telket mindenesetre elvették tőled. Valahogy nem akart felépülni a Nemzeti Színház.

Anyán már túladtál, de akkor mégiscsak feljött a Gyár utcába, Vali néni kíséretében. Az a balkonkeblű nagynéni, akihez benyomtad. Nőegyleti hölgy, elnöknő. A Luxok fölálltak, ahogy megjelent. A Luxok, akik körülülték a nagy asztalt. Tini teát készített. Most nem ugrott neki anyámnak, úgy üdvözölte, mint régi barátnőjét.

Te, apa, azért ez jó zrí volt, ahogy ott ült nálunk az ékszerészcsalád. És köztük a nemzetvédelmi hölgy, az elnöknő.

– Mi van Gyulával?

– Mi van?! Mi van?! – Doktor Lux Sándor le-föl járkált a szobában. Ő volt talán az egyetlen, aki nem hatódott meg Vali nénitől. Azt hiszem, apa, ő utált téged a legjobban. Mivelhogy ki akarod fosztani Olgát, na meg az egész Lux családot.

Az öreg Lux a rezgő szakálla alatt az idegen tőkéről makogott.

– Gyula idegen tőkét akart behozni.

Sándor a nadrágtartóját rángatta.

– Miért? Sose árt egy kis friss vérkeringés!

Hallod, apa! Idegen tőkét akartál behozni? Egy kis friss vérkeringést? – Közben nekiugrott egy államtitkárnak – bólintott Sándor. Vali néni ettől valahogy elbágyadt. – Egy államtitkárnak!

– Gyula lenyelt egy államtitkárt. – Sándor anyára mutatott. – Ilonkát is lenyelte, szépen elfogyasztotta, és most ez a szerencsétlen következik. (Egy mozdulat Olga felé.) De ti se ússzátok meg! (Ez a Luxoknak szólt.) És ha a nagyságos… bocsánat, méltóságos asszonyom, azt akarja, hogy a karperecei megmaradjanak (elkezdte tologatni Vali néni karján azokat a csattogó karpereceket), akkor inkább azt kéne elérni, hogy a mi Gyulánk minél tovább maradjon a rács mögött, igenis, kérem, erről van szó!

Sándor a karpereceket tologatta. A Luxok dermedt borzalommal nézték. Maga Vali néni egy szót se szólt. Valahogy úgy tekintett le a karjára, mint egy tekepályára. Majd, ahogy végre megfogta Sándor kezét.

– Akárhogy is, de ki kell hozni Gyulát.

– Gondolja, méltóságos asszonyom?

– Csakhogy még ez is itt van – az öreg Lux valahonnan a szakálla alól előhúzott egy újságot, gondosan szétteregette az asztalon. – Gyuláról írnak benne.

– A sajtó foglalkozik Gyulával? – Vali néni hatalmas kebleivel a lap fölé hajolt. – Nemzetközi cirkusz terve… tárgyalások Ben Blumenthallal. Gyula Ben Blumenthallal tárgyalt?

– Ben Zsámboky! – Sándor felröhögött. – Azt írják, hogy Ben Zsámboky cirkusza.

– Gyulának sajtóafférja van – mondta anya.

Tini sírni kezdett. Anya kitartott mellette, hogy Gyulának sajtóafférja van. Lux mama hallgatott. Lux mama egész idő alatt hallgatott. Úgy a szeme sarkából, kissé ellenségesen nézte Vali nénit. Váratlanul odament anyához, végigsimított az arcán.

– Milyen szép bőre van, Ilonka!

Sándor ráordított.

– Mit simogatja itt az Ilonkát?!

Lux mama visszavonult a férje mellé.

Nem tudom, hogy végződött a haditanács.

Az biztos, hogy a Luxok Vali nénivel együtt mentek el. Sándor mindenesetre hozzácsapódott.

– Sándor nőbolond! – sóhajtott Tini.

Ó, igen, Sándorról valami kuplét is írtak, hogy milyen ötletes dolgokat tud művelni nőkkel.

Fogházban csücsültél, apa, fogházőrök között. Tisztességesen berendezkedtél. Bevitted a gramofonodat, a könyveidet. Tini szorgalmasan hordta neked a szivarokat. Mi, a Tinivel látogattunk. Anyára valahogy nem emlékszem. Egyszer süteményt küldött be neked. Ki se bontottad. – Az Ilonka süteményei!

Egy folyosón kellett rád várni. Előbb gangokon mentünk végig, kis szobákon, ahol fogdaőrök ültek az asztalnál, és iratokat pecsételtek. Fel se néztek, csak pecsételtek. Aztán a folyosó… elég ronda, sötét folyosó. Többen is álltak mellettünk. Nem lehetett látni az arcokat. Nem is tudom, hogy merültél fel, de egyszer csak előttem álltál, abban a világosszürke szvetterben. Mögötted az őr. – Rendes gyerek a Gyurkovics! – intettél feléje. Rászóltál Tinire, hogy ne bőgjön. Megsimogattad a fejemet. – Na, öreg, mikor voltál meccsen? Az osztrák–magyarra már együtt megyünk. Ha nem csalódom, rövidesen kiutálnak innen. – Megint rászóltál Tinire. Majd, mint aki nagyon unja a dolgot, otthagytál bennünket.

A Fenyő Gyuri nem ismert meg. Szembejött velünk a Nagymező utcán, és elfordította a fejét. Valamilyen pékségbe mentünk a Tinivel. Tini tudott egy pékséget a Nagymező utcában. Mindenféle boltokat ismert. Övek, csatok, gombok… Apró dobozokban kotorászott, amíg végre megtalálta az igazit. És aztán alkudott. Hogy tudott alkudni! A boltos nem engedett, nem adta meg magát mindjárt. Levágta magát a pultra. – Tessék elvinni mindent… akkor már inkább ingyen az egész boltot! – A végén kikísért bennünket, és nekem még külön is adott egy gombot.

Fenyő Gyuri egy pillanatra ránk nézett ott, az utcán, és elfordította a fejét.

– Apád miatt – mondta Tini.

A Gyuri után bámultam. Mit hülyéskedik?! Mindjárt visszafordul, és akkor megint fociról beszélünk meg mindenféléről. Nem fordult vissza.

Gyuri a szomszédban lakott, átjárt hozzánk focizni. Igen, focizni. A nagyszobában szoktunk játszani apával meg a barátaival. A dolgozószobában ültek és beszélgettek meg szivaroztak. Aztán egyszerre csak átmentek a nagyszobába.

– Kell egy kis mozgás!

Apa, mint egy tréner, úgy vezette át a csapatát. A sarokból előgurította a labdát.

Ledobták a kabátjukat. Kört alakítottak, passzolgattak. Finoman passzolták egymásnak a labdát. Fejelés következett.

Tini rémülten benézett.

– Mi ez? Futballpálya?

Tini látni se tudta apa barátait. – Micsoda naplopók! Pumpolják apádat! Egyebet se tudnak, mint pumpolni!

Amikor apát becsukták – eltűntek. Akárcsak Fenyő Gyuri.

Zsámboky megint elkezdett járkálni. Benyúlt egy fiókba.

Mi ez az irkatartó? Zsámboky János IV. b.

Olyan kék pertlis irkatartó. A név alatt apa jól ismert, szálkás betűivel: Versek.

Ide tette a verseit. A IV. bé-osztályos irkatartómba. Még mondta is, hogy csináljak belőle válogatást. – Mindenesetre nézze át valaki más is. – Azt hiszem, ki lehet hozni egy rendes kis kötetet. Talán Lányinak mutasd meg, igen, az lenne a legjobb, ha ő venné kézbe a dolgot.

Aki ért is valamit hozzá, ugye, apa? Mégis, aki konyít egy kicsit az ilyesmihez. Én legfeljebb teremtsek elő valami pénzt, intézzem el a kiadást. – Nem érted te ezt, öreg! Á, ugyan! Elég pontosan leírod, amit látsz, de hogy mi a költészet!… – Sok mindent tudtál mondani ezzel kapcsolatban. A szorgalomról, meg hogy én tudok gépelni. Azzal nyertél csatát, öreg, hogy megtanultál gépelni. Bár az én verseimet nem voltál hajlandó…

– Nem voltam hajlandó.

Lehet, hogy egyszer majd megmutatom ezt a paksamétát Lányinak, de azért még várnod kell. A kiadásról nem is beszélve. Pedig örökké ez járt a fejedben. A kötet… hogy egyszer még legyen egy köteted.

Az asztalra tette az irkatartót. Húzott egyet a pertlin.

Két köteted azért megjelent, apa. Tudod, hogy az elsőt még csak nem is láttam. Hová süllyesztetted? A második – az, igen! Fekete címlapon arany betűkkel: Zsámboky Gyula – Versek. Ennek is legalább ötven éve. Mit szóltak hozzá a kávéházban? Az Abbáziában? A Kovácsban? A New York karzatán? Anyának küldtél belőle? Anya kapott egy kötetet Zsámboky Gyula verseiből? Őt akkor már átpasszoltad Vali nénihez. Lehet, hogy felolvasott Vali néninek a kötetedből? És Tini? Milyen képet vágott Tini, amikor beleszagolt ebbe a kötetbe? A nyomdaszámlát mindenesetre be kellett mutatnod. Azt nem úsztad meg.

Megint rántott egyet a pertlin.

Kihullott egy levél. Nem is levél. Inkább csak néhány sor, címzés nélkül, valamilyen Ágitól. Megfigyelted már, kedves, hogy a suttogásban mennyi a fojtott vágy? Hm, a fojtott vágy… Hallod a puha, lágy hangot és egész testeden végigbizsereg a láz. Olyan, mint a lágy simogatás. Hallod, kedves, a suttogást? Ne is simogass most, tudós ujjaid ne játsszanak a bőrrel.

Tudós ujjaid, apa!

Zsámboky az ujjait mozgatta a levegőben. Közben eltűnődve figyelte.

Tudós ujjak. Akárcsak egy rovat valamilyen meghitt, családi lapban. Szóval, itt levelek is vannak. Gépelt lapok, kézzel írt feljegyzések, kitépett noteszlapok. És persze versek, a kötet anyaga.

Egy fénykép.

Diáksapkás fiú, kihajtott inggallérral. Négy ezüststráf a sapkán – a négy gimnázium. A következő évben még fölkerült az aranyzsinór, de aztán…

Már félévben se kaptam bizonyítványt. Tartós betegsége miatt nem osztályoztuk. Valami ilyesfélét írtak be. Hogy kezdődtek a hiányzások? Milyen volt az első reggel, amikor otthon maradtam a szállodában? Mert ez már a szállodában volt. Mégpedig meglehetősen ócska kis szállodában. A vállalkozásokból semmi se maradt. Tini pénze is elfogyott. Maga Tini is elfogyott. Te, apa, mit szólt a Lux család, amikor visszaküldted? Azért ez szép munka volt: anyát Vali nénihez, Tinit a Luxokhoz.

Mindenesetre magunk maradtunk a szállodában. Mennyi képeslapot hoztál! Magazinokat. Csöndes téli reggeleken belebújtam ezekbe a magazinokba. Lily Damitát filmen is láttam, de így egészen más volt.

Azért Darvas volt az első… Darvas Lili még a Gyár utcából. A dívány szélén ültem azon a délutánon. Éppen készültünk valahova. Véznán fityegő lábam Tini ölében. Tini új harisnyát húzott fel rá. Nehezen ment, a harisnya valósággal hozzátapadt a bőrhöz. Rondán, aljasul szúrt. Mintha apró kiütésekkel lenne tele a lábam. Legszívesebben letéptem volna azt a harisnyát. De tulajdonképpen már nem is törődtem vele. Azt a képet néztem a Színházi Életben. Talán apa hajította a díványra a Színházi Életet. Egy színésznő csípőre tett kézzel állt az ajtó előtt. Fejét hátradűtötte. Arcán olyan rémület. Mindjárt történik vele valami. Tini rám szólt. Hogy tartod a lábad?! Meg se hallottam. Azt a színésznőt néztem. Apa elment a dívány mellett. – Ja, a Darvas Lili! – Tini egyre vadabbul rángatta a lábamat, a harisnya mindig félrecsúszott. Eszméletlen bódulattal néztem Darvas Lilit. Majd jönnek érte és elviszik. Mit csinálnak vele? Mit fognak vele csinálni?

Darvas Lili volt az első.

Aztán a magazinok. Apa magazinjai a színésznőkkel. Mindegyiken az a riadt védtelenség.

Pázmán tanár úr vállára dobott kabáttal kilépett a tanáriból. Végigment a folyosón, benyitott az V. bé-be. Az osztály felállt, a napos jelentett. – … hiányzik Gráf, Mészáros, Szeverényi, Zsámboky. – Pázmán tanár úr, akit a fiúk maguk között Gamónak hívtak, fölnézett. – Márton! Holnap felmész Zsámbokyhoz.

Márton Laci eljött a szállodába. Ott állt a homályos folyosón, az ajtó előtt, nem jött beljebb. Én meg intettem, hogy mi lesz már! Végre mégis megmozdult. – A Gamó küldött. – Megigazította hóna alatt a táskáját. – Mi van veled?

Négy ezüstzsinór a diáksapkán. Aztán egy arany. Aztán semmi.

Az aranyzsinóros sapka még megvolt. Már rég nem jártam iskolába, de azért néha még föltettem. Amikor Szóbel Évit elkísértem a tánciskolába.

Beletúrt egy fiókba. Mintha azt a régi sapkát keresné. Talán a szekrény felső polcán, apa régi kalapjai között. A címert levettem, és betettem egy dobozba. De milyen dobozba?

Kinyitotta a szekrényt. Keze végigcsúszott a felső polcon. Azon az üres polcon.

Nincs itt semmi, csak por. Egyetlenegy kalap maradt apa után. Agyonázott kalap, a szalagja egészen megfeketedett. De azt is odaadtam valakinek. Vagy ottmaradt a kórházban.

Milyen címere volt a gimnáziumnak? A Madách Imre Gimnáziumnak?

Megint az irkatartó… Rákoppintott a paksamétára.

Ne haragudj, apa! Lehet, hogy majd egyszer megmutatom a Lányinak, de most azért…

Cégpapír! Miféle cégpapír került ide? Talán ennek a hátára is verset írtál? Nem, itt nincs semmiféle vers. Thiergärtner és Stöhr Rt. Központi fűtés és egészségügyi berendezések felszerelése. Aha, egy levél… mégpedig a Radikális Párt címére. Az ám, apa, hiszen te tagja voltál ennek a pártnak. A Radikális Pártnak.

Mellékelten megküldjük a Podmaniczky utca 31. sz. alatt végzendő központi fűtés javítási munkálatokra vonatkozó költségvetésünket, és kérve nagyrabecsült megbízásukat ajánljuk magunkat, kiváló tisztelettel, 1946. október 26.

Valamilyen fűtési ellenőr voltál?

A gravitációs melegvíz-fűtőberendezés fagyás okozta sérüléseket szenvedett, az átvizsgálásnál mutatkozó hibák…

Teljes négy oldalon, szigorú részletességgel. Ezt te kérted tőlük? És aztán mi lett a fűtéssel? Megindult a központi fűtés? Vagy fáztak a radikálisok?

Azért ez nem volt tisztességes dolog. Mást is találhattak volna a számodra. Mégis, te, aki ott voltál azon a kompon Károlyival és Jászi Oszkárral, tizennyolc őszén, amikor átkeltetek a Tiszán, hogy eljussatok Szegedre a francia főparancsnokságra. Te, mint fiatal hírlapíró, ott álltál Károlyi és Jászi mellett. A partról lőtték a kompot, fütyültek a golyók.

– Úgy ám, öreg, csúnyán fütyültek a golyók. Károlyi oda se hederített, de Jászi néha bizony összerezzent. Megszorítottam a karját. Rám mosolygott.

Zsámboky végigsimított az állán.

Szóval, mást is találhattak volna a radikálisok.

Itt valami levélféle.

Az Omnia kávézóban akadtunk össze ezzel az alakkal, és már előre kikötötte, hogy csillagászatról, buddhizmusról és Hollandiáról nem szabad beszélni. Én már akkor a plafonon voltam. Hogy nekem valaki megszabja, hogy miről beszélhessek, csak azért, mert ő… És hol volt ez újságíró? Azt mondd meg nekem, Dizsikém, hol volt újságíró az Árki Nándor?

Árki Nándor. És már előre kikötötte, hogy csillagászatról, buddhizmusról és Hollandiáról egy szót se. De te, apa, jól nekiugrottál ott, az Omnia kávézóban.

Öreg cimbora!

Ez állt a papírlap tetején. Öreg cimbora! Aztán semmi. Csak megszólítás és aztán egyetlen szó se.

Ki lehetett ez az öreg cimbora? Aki úgy maradt, megszólítva. Olyan öreg kávéházi ragacs? Egy kávéház odújából rezzent fel? Vagy valahol vidéken? Már föl se tud kelni az ágyból. Olykor benéz hozzá valaki, de aztán megint csak becsukják az ajtót. Apa talán komolyan hozzá akart fogni a levélhez, hiszen nem húzta alá a címzést. Talán akart valamit mondani ennek az öreg cimborának. Az egy pillanatra felkapta a fejét, várt egy kicsit, majd megint visszahullott abba az áthatolhatatlan szürkeségbe.

Apa volt katona?

Nem, dehogy! Egyáltalán, hogy juthatott ilyesmi az eszembe? Apa egyszerűen nem lehetett katona. Hiszen engem is ő húzott ki a katonaság alól. Kórházba dugott. Akkor már háború volt. Ő járt helyettem sorozásra, orvosi bizonyítványokat cipelve. Micsoda szövegei voltak! – A fiam ezt küldi a hazának! – Apa félvigyázzban állt a sorozóbizottság előtt. (Azért mi, civilek is tudjuk, mi a regula! De mit, civilek! Régi hírlapírók, első világháborús haditudósítók, talán maga Molnár Ferenc Hötzendorfi Konrád előtt!) Letett egy könyvet az asztalra. Csönd volt a teremben. A tisztek meredten ültek. Egy könyv azon a kedvelt, csupasz asztalon. Az aligai lányok. Regény leánygyermekeknek, írta: Zsámboky János. Felemelte valaki azt a könyvet? Belelapoztak? Vagy csak apát nézték, aki ott állt előttük, vállra csuklott fejjel, de mégis félvigyázzban. Akárhogy is, apa kijött onnan. Egy ezredestől novellát kért. Önnek novellát kell írnia! Öntől novellát várunk! De mégis egy őrmester süllyesztette el a kartonomat. Mivel puhította meg azt az őrmestert? Pénze nem volt. Pénze akkor már rég nem volt.

Belekotort az irkatartóba. Rakosgatta a lapokat. Egy tanulmány… Van itt valahol egy tanulmány Görgey tábornokról. Apa sokat foglalkozott Görgey Artúrral. Könyvtárba járt, apró cetlikre jegyzetelt. – Megírom! Meg kell írnom! Azt se bánom, ha soha nem jelenik meg. Általában nem érdekel az ilyesmi. A sikert átengedem neked. De mégis… egyszer már meg kell mondani, hogy ki volt ez a Görgey. Az egyetlen férfi a sok nagyszájú handabandázó között.

Könyvtárjegy. Olvasótermi kérőlap. Kerületi adóhivatal. Mit akartak tőled, apa? Vagy inkább anyától? Igen, ez talán inkább anyának szól. Illetményletiltási rendelvény. Azért te ebben benne vagy. Miattad kellett kölcsönt felvenni. Vagy éppen te vetted fel anya nevében, akinek akkor már mégiscsak volt egy kis állása. De mi van Görgey tábornokkal? Várták tőled ezt a tanulmányt. A barátaid meg mások is. Valaki készült is rá, hogy lefordítja.

Görgey Artúr képét mindenesetre kiakasztottad. Az egyetlen férfi ebben az országban.

És Kossuth?

Ki volt az a vén hólyag, aki sírva és bömbölve kísért fel a kávéházból? – De Gyulám – bömbölte –, legalább azt ismerd el, hogy Kossuth szerepe az emigrációban… – Ugyan, kérlek! – Mi az, hogy ugyan, kérlek?! (Ettől valahogy becsavarodott, ez beadott neki.) Egyáltalán az, hogy Magyarország azért a külföld előtt mégiscsak egybefonódott Kossuth nevével! – Apa legyintett, és akkor az öreg rácsuklott az asztalra.

Versek csúsztak elő a tartóból. Visszatuszkolta. Gyors, ideges mozdulatokkal visszagyűrte azokat a tépett szélű, kissé elsárgult lapokat. Két sor mégiscsak eléje került.

 

Úgy jártál itt, mint egy angol valami régi, vad gyarmaton.

 

Roppanás az előszobában.

Zsámboky kifelé kémlelt. Nem gyújtott villanyt az előszobában. A lift rácsa az előszobaablak előtt, akárcsak valami feketekabátos alak. Mintha egy télikabátos férfi várakozna odakint. Türelmesen, hiszen ráér.

Fenyő Gyuri nem köszönt vissza.

Zsámboky az előszobában állt hátrakulcsolt kézzel. Megint csak az volt előtte, ahogy Fenyő Gyuri a Nagymező utcában elfordítja a fejét.

Milyen lehetett apa utolsó délutánja a Gyár utcában? Ledőlt a díványra? Azért még hevert egyet? Az biztos, hogy egyedül volt. A barátai már rég eltűntek. Olga a kórházban. A tüdejével volt valami, és kórházba került. Engem elküldtek anyához. Vali néni megengedte, hogy néhány napig ott lehessek. Amíg a dolgok rendeződnek.

Apa magára maradt. Rágyújtott egy szivarra, az üres szobákban járkált. Benyitott az ebédlőbe, a hálóba. Kibámult az ablakon, a Gyár utcába. Az előszobában álldogált. A lépcsőház hangjaira figyelt. Talán várt valamit. Talán, hogy felkeresik a vállalkozók. Miért ne? Jönnek a vállalkozók, beülnek a dolgozószobába. Nagy megbeszélés indul. – Nézze, Zsámboky úr! Visszaszerezzük magának a telket, maga az egyetlen, aki tud valamit kezdeni ebben a városban. – A külföldiek is megjelennek Ben Blumenthal vezetésével. Egymás mellett ülnek a dolgozószobában: Ben Blumenthal és Ben Zsámboky.

Senki se kereste fel apát.

Ő meg úgy szivarozva végigsétált a gangon. Lent, a második emeleten a Verő-féle tánciskola. Nyáron kinyitották az ablakokat, és a lányok kiültek a párkányra, mindenféle színes jelmezben. Csakhogy most tél volt. Az ablakok csukva, és mintha egy lélek se lenne odabent. Fent, a negyediken se látszott semmi mozgás. Apa egyszer, borotválkozás közben magyarázta Olgának: – Ha maga helyett a Tauszig Magdával akadok össze… Élet van abban a lányban. Tudja, mi az? Élet!

Csukott ajtók végig az emeleteken. Az egyik mögül figyelték apát. Fenyő bácsi odaszólt Gyurinak. – Mit járkál ez itt a gangon?

Seggbe rúgom a Fenyő Gyurit!

De hát találkozom én vele? Vagy bárkivel a Gyár utcából?

Visszabaktatott a szobába.

Naptár 1926-ból. Olyan kis fekete kötésű naptár. Az első oldalon ceruzaírással: Zsámboky Gyuláné.

Akkor anya még Vali néninél lakott. Egyetlenegy szobában fűtöttek, a Vali néniében. Anya pedig abban a kamrafélében… De hát alig voltak otthon. Estélyekre jártak, bálokra, felolvasásokra. Vali néni mindig felolvasásokra cipelte anyát. Olykor engem is. Azok a nőegyletek! És mindenhol Vali néni elnökölt. Cserkészek sorfala a dobogó körül. Vali nénihez is feljártak. Feljöttek a lakására azok a cowboykalapos fiúk. Egyáltalán, Vali néni körül mindig lehetett találni cserkészeket. Ott táboroztak.

Jan. 22. – Endre beszélt a Gellértben.

Endre? Ki ez az Endre?

Ja, igen, még apa szedte fel valahonnan. – A bölcsészsegítőben vágódott hozzám. Azt, ugye, tudod, hogy én alapítottam a bölcsészsegítőt 17-ben? Szóval, bevittem oda azt az ázott alakot. Újságíró akart lenni. De hát ez csak később sikerült neki, a keresztény kurzus idején, benyalta magát valamilyen kurzuslaphoz. Ó, anyádnak nagyon imponált!

Endre beszélt a Gellértben. Talán éppen Vali nénivel együtt rendezték azt az estélyt a Gellért Szálló halljában.

De hiszen én is ott voltam!

Endre egy oszlop mellett állt, pohárral a kezében. Mi ott ültünk egy asztalnál, anyával és Vali nénivel.

Még miféle helyekre vittél el, anya? Na jó, hát Vali néni felolvasásait nem lehetett megúszni. Vali néni uszályos estélyiben jelent meg az emelvényen. Karperec végig a karján. A saját költeményeit adta elő. Alabástromkeblű hölgyek epekedtek… lovagok Máriás zászlóval. Férje, Gábor bácsi sose ment el a felolvasásokra. Ő oltott be, tőle kaptam a himlőoltást. Anya szerint egy csöppet se sírtam, mert Gábor bácsinak olyan keze volt!… Anya szerint Valika csalta Gábort, de ennek megvolt a maga oka.

A maga oka…

Anya rejtélyes, kislányos arca, ahogy ezt mondta.

Magas homlok, szemüveg, halántékhoz tapadó, őszes-szürke haj. Már nem is haj, inkább valami préselt növény. Furcsa módon még kislányosabb, még védtelenebb. Ez volt az arca, amikor a szemműtét után hazakerült. Valahogy nem tudott belenyugodni abba, hogy feküdnie kell, hogy nem járkálhat. (Később aztán belenyugodott.) Eltűnt az ágyból. Olyan hirtelen el tudott tűnni. Mintha már régen készült volna erre a csínyre. Talán azért is küldött ki egy pohár vízért vagy valami másért. Az üres ágy, a gyűrött lepedő a félrecsúszott takaróval. Ez fogadott, ha visszajöttem. Akkor aztán elkezdődött a keresés. De azért még nem mindjárt. Leültem az ágy szélére. Elment… azt gondoltam, hogy anya fogta magát és elment. Talán szétoszlott a levegőben. Közben már elindultam. Kinyitottam a szekrényajtót, mintha anya ott kuporogna, a ruhák között. Benyitottam a mosdóba, a vécébe. A kezét láttam meg először. Azokat az elvékonyodott, levegőben tapogatózó ujjakat. A megvakult arc. Anya ingben keringett. Lassan forgott önmaga körül, az ajtók és bútorok között.

Egyszer kintről hoztam be. A gangról rángattam vissza. Ott állt a falhoz tapadva, ingben, sötét szemüveggel, bekötött fejjel. A fejkendő megcsúszott a haján, az ujjai leváltak a falról, ő meg mintha el akarna lebbenni valahova, az udvar felé. De még akkor is az a furcsa, kislányos arc.

Miért akartam én mindig zsandár lenni?

Zsámboky a tükör előtt állt, abban a kinyúlt pulóverben. Az arcát nézte. Gyanús, sárgásbarna folt a homlokán. Egyre nagyobb. Lassan ez lesz a homloka.

Zsandár akartam lenni. Üldöző. Gőzölgő mocsarakban kuporogni, várni a pillanatra, hogy lecsaphassak valakire. Vágtatni, szorosan a ló nyakához tapadva. Megkeseredve, megrohadva a dühtől. Az üldözés reménytelen dühétől. A zsandárnak nincs felesége, nincs gyereke. Szerelme sincs. Semmije sincs, csak az üldözés.

– Egy rendőr jön utánam.

Ezt apa mondta, amikor lekísértem ide, a sarki mérleghez. Minden héten egyszer rá kellett hogy álljon arra a mérlegre. Rettenetesen fogyott abban az időben. Akkor kezdődtek a kényszerképzetek. Bogarak lepik el az arcát a szeme körül meg ilyesmi. Már alig aludt valamit, és ijesztően fogyott. – Ellenőrizni kell a testsúlyát – mondta Bonyhádi doktor.

Ellenőriztem a testsúlyát. Minden héten levittem, és ráállítottam arra a mérlegre. Csakhogy ez azért nem volt olyan egyszerű. Apa ettől valahogy különösen fázott. Olykor meg is akart lógni. Ahogy leértünk a kapu elé, cselesen oldalt lépett, hirtelen megfordult, és elinalt abban a hosszú télikabátjában. Csakhogy én a nyomában voltam.

– Procedúra! – nyöszörgött, ahogy visszacipeltem. – Mit akartok ezzel a procedúrával?!

Febr. 6. – Itt volt Jancsika, orfeumba mentünk.

Sokat jártunk orfeumba. A japán bűvészt is együtt láttuk. A két nővért, akik labdát dobáltak egymásnak. Egyszer fóka is volt, számoló fóka.

Vasárnaponként meglátogattam anyát. Volt úgy, hogy nem mentünk sehova, csak beszélgettünk abban a kis szobában. Este pedig bevitt Vali nénihez elbúcsúzni.

Vali néni a kis lámpa fénykörében, kendőkbe bugyolálva. – Miféle szállodában laktok? Hotel Adria? Még sose hallottam erről a szállodáról. Az a nő is veletek van? Persze hogy veletek van. Az Olga. Vagy Tini? Úgy kell hívni, hogy Tini?

Vali néni egész közel húzott magához. Belebámult az arcomba. Én meg kissé tagoltan azt mondtam:

– Az ékszerész az első ember!

Pillanatnyi csönd. Aztán valamilyen éles nevetés tört ki Vali néniből. Valósággal rázkódott. – Ó, hát persze, a Tini papája! A Tini papája!

Anya felkapott, és kirohant velem. De még mindig hallottam azt a rikácsoló nevetést.

– Az ékszerész az első ember!

Zsámboky a sarokba vágta a naptárt.

Nahát, apa, ez aztán sikerült! Jól belém tápláltad ezt a szöveget! Az ékszerész az első ember! Én nem bánom, hogy elvetted Tinit, hogy elszedted a pénzét, de hogy oda kellett állnom Vali néni elé… Mi ütött beléd, apa? Micsoda ötlet! Hogy én, mint egy kis lovag, mint egy kis hős, odaállok és… Tinit hagyjuk ki ebből! Ő semmiről se tudott. Te kísértél el akkor anyához, egészen a kapuig. Szivaroztál, mosolyogva bólogattál. – Csak a róka ravaszsága olyan, mint az ékszerészé. Az ékszerész az agyával dolgozik. Vali néni erről persze nem is álmodik. Megmondhatnád neki, öreg. Tudod, úgy szépen pottyantsd el, amikor este búcsúzol.

Látta apát ott, a sarkon, abban a felhajtott szélű vitorlakalapban, derűsen szivarozva. De már nem Kubát szívott vagy Portoricót, még kevésbé Regalia Médiát. Vékony kis Fájintos, Cigarillosz… szinte abban a pillanatban szétesik, ahogy rágyújt. A zakója szerényen rojtosodott. Szálak lógtak ki a nadrághajtókából. Meg azok az odatapadt sárdarabok!

Apa újra és újra csatába indult.

A mellékletek! Ifjúsági meg humoros mellékletek. Nem vitás, hogy több lap is átveszi… fővárosi meg vidéki lapok.

Tini a mosdó és az asztal között ült abban a szállodai szobában. Tekintete összehúzódott, ő maga valósággal szűkölt. – Az utolsó fillérjeim is rámennek! Az utolsó összekuporgatott fillérjeim!

Tudod, apa, én néha most is úgy látom Tinit, ahogy a fillérjeit kuporgatja. Te nem túlságosan törődtél vele, talán meg se hallottad azt a végtelen siránkozást. Néha elkezdtél ordítani. – Azt akarja, hogy magához vágjak valamit? Ne törjön le! Maga mindig letöri az embert! Most is… amikor minden energiámra szükség van. Tudja, kivel találkoztam? – Elhangzott egy név. Tini nem hatódott meg. Vette az üveget a sarokból, és lement spirituszért. Ha pedig magunkra maradtunk, valósággal könyörgött. – Tanulj rendesen, Jancsika! És aztán majd menj állásba, egy tisztességes állásba! – Akárcsak anya… igen, akárcsak anyát hallottam volna.

Lux Olga… úgy kellett hívnom, hogy Tini.

Rendőrrel akarta elvitetni apát. Le akart menni rendőrért, hogy vigyék el apát.

– Befejeztük, kedvesem! – rikácsolta. – Most aztán befejeztük, tisztelt uram! – Elvágódott az előszobában, éppen az ajtó előtt.

Milyen ajtó előtt? Milyen előszobában?

Az biztos, hogy nem a Gyár utcában. Hol volt akkor már a Gyár utca! De nem is a szállodában. A telepen… akkor kapott apa valami lakást a telepen. Ismerte a gondnokot, vagy tudom is én. Tini pedig a kórházból jött haza. Elég sokat volt kórházban. És amikor azon az estén beállított – ki tudja, miért! –, porcelánokat keresett a lakásban. Azokat a régi, családi darabokat.

Nemigen voltak porcelánok abban a lakásban. Ágy se volt, asztal se volt. Két szék, azt is a gondnoktól kaptuk.

Apa az egyik szék támláján csücsült, télikabátban. Fején az én kötött jambósapkám, hosszan lelógó bojttal, kezében hegedű.

Nem vártuk Tinit. Senkit se vártunk, de legkevésbé Tinit.

Apa a jambósapkámban, hegedűvel a kezében a szék támláján ült. – Most megmutatom neked, öreg, milyen egy zenebohóc.

Éppen fölemelte a vonót, amikor kopogtak.

– Ki a fene ez? – Ásított, mintha már most unná.

Én engedtem be Tinit. Apa nem mászott le a székről. A sapkát lehúzta az álláig.

– Milyen jó kedve van! – Tini úgy kabátban járkált az üres lakásban. – Mitől van ilyen jó kedve?

Apa a széken ült, állig lehúzott sapkában, mint valami álarcban. Tini meg csak járkált. Fölemelte a nagy, barna láda fedelét. A székeken kívül az egyetlen bútordarab, apa kollégiumi ládája. Ami pedig az ágyat illeti, hát abból igazán nem csináltunk nagy ügyet. Egy öreg, szürke pokróc a sarokban, néhány törülköző mint párna, apa télikabátja mint takaró.

Tini a ládában kotorászott, valósággal belebújt.

– Eladta?! – Hegyes, dühös arc merült fel. – Még a porcelánjaimat is eladta?!

– Most már elég! – Apa egy mozdulattal fölrántotta a sapkáját.

Csakhogy Tini egyre vadabbul kiabált. – Kifosztott mindenből! A családomat pumpolta!

Apa lecsúszott a székről. Télikabátban, jambósapkában odament hozzá, és elkapta a karját.

Tini felvisított, ahogy berepült a sarokba. Egy darabig mozdulatlanul feküdt. Aztán kotorászni kezdett a földön, mint akinek összetört a szemüvege, pedig nem is volt szemüvege.

– Most befejeztük, kedvesem! – kiabálta, ahogy végre felállt. – Most aztán készen vagyunk! Megkapja a magáét, ne féljen!

Egy pillanatra felém fordult. Talán, hogy kísérjem el. De olyan gyűlölet volt a tekintetében.

Rántott egyet a sálján és elindult. Aztán az előszobaajtó előtt elvágódott.

A kalapja is rajta volt. Úgy feküdt ott, szétesett kabátban, kibomlott sállal, agyonlapított kalapban.

Azt hiszem, én vonszoltam be. Mert te, apa, még csak ki se jöttél arra a zuhanásra. Ki se szagoltál. Behurcoltam Tinit valahogy, a vállánál fogva. Te az ablaknál álltál.

– Hogy fogod?!

Valahonnan Tini nyaka mögül szóltam ki.

– Hogy fogjam?

Néztél, ahogy ott álltam Tinivel, ahogy már valósággal belezsibbadtam. Aztán csak vállat vontál: – Rakd le valahova.

Kihámoztam a kabátjából, lefektettem a pokrócra. Tudod, mit mondott, amikor egy pillanatra felnézett? Rablók tanyája!

Te elmentél akkor este. Mindenesetre elmentél.

Zsámboky föltérdelt a székre. Az irkatartó zsinórját húzogatta.

Egy lap kilógott. Könyvhirdetés. Karácsonyi könyvvásár. A szélén apa tisztán olvasható betűivel. Lányi válogasson egy kötetet az Akadémia könyvtárában és a Múzeumban levő régi kötetekből! Majd a lap alján. – Tanári gondosságáért kérem erre Lányit, nem egyébért.

Tanári gondosságáért…

Jól van, apóka, most már Lányi is megkapta a magáét. Azért, ha csak egyszer is belenéztél volna a verseibe!… De hát téged nem nagyon érdekeltek Lányi versei. Az egész társaságból csak Fabulyát tartottad valamire. Se Ágnes, se Lányi, se Vidor. Egyedül csak Fabulya… talán, mert nála mindig esett a hó, és te szeretted az ilyesmit.

Zsámboky a szobákban barangolt. Egyszerre csak ott állt a fürdőben. Kezében egy fénykép. Ezt meg hol szedte fel? Bajuszos, kerek kalapos férfi egy lugasban. Botját térdéhez támasztja. Üveg bor az asztalon, pohár. De mintha már régen nem ivott volna. Az biztos, hogy senki se ülhetett le az asztalához. Se ivócimborák, se a felesége. Ez a lugas az övé volt. Egyedül az övé. Nagyapa. A másik nagyapa. Anya édesapját mindig csak így hívta: a másik nagyapa. Talán, mert nem ismerte. Már évekkel János születése előtt meghalt.

– Tekintsd nyereségnek, öreg – mondta apa. – Tiszta haszon, hogy legalább őt megúsztad. Ha láttad volna, milyen pofákat vágott, amikor megkértem anyád kezét!

(El tudom képzelni, apa! Ezt azért el tudom képzelni!)

Egyébként postás volt, akárcsak Zsámboky nagyapa. Csakhogy mégis egészen más. Igazgató, és valahogy mindig vizsgálatokat tartott. Mindig akadtak ügyek, amiket ki kellett vizsgálni. Úgy is akadtak össze. A másik nagyapa lement Zsámboky nagyapa kis vidéki postaállomására. Mindenáron le akart csukatni egy szerencsétlen alakot.

– Kirángatta a fiókokat!

Ez már anya közlése. Hogy valóságos dührohamot kapott, ha nem találta meg azonnal, amit keresett. Kirángatta a fiókokat, és mindent a háta mögé dobált. Közben mindenki körülötte táncolt, az anyja, a felesége, a lánya.

Aztán volt még valami. A kis korbács.

Ó, igen, ha anya elkövetett valamit, akkor előkerült a kis korbács. Anyának rá kellett hajolni a székre, és akkor elkezdődött… De nemcsak gyerekkorában volt így, még később is. Igen, mintha azt mondta volna, hogy még később is. Olykor menekülni próbált. Kétségbeesetten rohant át a szobákon. Persze, hiába. Mindig akadt valaki, aki elkapta. Hirtelen eléje tolt egy széket vagy egy kis zsámolyt. És akkor aztán megkapta a magáét. Azért külön, hogy menekülni próbált. A végén meg kellett köszönni a büntetést.

Zsámboky a kád szélének dőlve nézte azt a bajuszos, kerek kalapos férfit. Egyedül üldögélt a lugasban. Mellette, az asztalon egy üveg bor, pohár.

Hullámvonal, hullámvonal…

A noteszt nézegette a hálóban. A szürke noteszt, ami tele volt azokkal a kusza, egymásba szakadó hullámvonalakkal. Anya bejegyzései meg az ő krikszkrakszai. Recept, mennyi recept! Huszárcsók, 28 deka liszt, 14 deka cukor, 14 deka vaj. Diós pite. Elvika kalács. 2 liter liszthez 2–3 deka élesztő, azt langyos tejben…

Drága Pongrác bátyám!

Néhány napja itt vagyok Valiskánál!

A receptek között egyszerre csak ez a pár sor.

Drága Pongrác bátyám!

Hol volt már akkor a te Pongrác bátyád, anya?! Azt hiszem, bencés vagy mindenesetre valamilyen szerzetes. Az biztos, hogy otthagyott mindenkit. Nem is igen látogatott benneteket.

Mit akartál ezzel a pár sorral? Pongrác bele se nézhetett ebbe a noteszbe. A kezébe se kerülhetett.

Akárhogy is, mint valami segélykérés. Pongrác vigyen el, de minél előbb!

Miért? Milyen lehetett Vali néninél? Ő a nagyszobában lakott, te abban a kis kamrafélében. Sokat prédikált? Előadásokat tartott apa miatt? Hogy mehettél hozzá? És miért hagytad magad csak úgy elkergetni? És most már végképp itt akarsz maradni a nyakamon… mégis, hogy képzeled, Ilonkám?

Zsámboky továbblapozott.

Receptek, mosás, megint hullámvonalak. De talán akad itt még néhány sor, becsúsztatva. Mégis, hogy mi történt abban a lakásban. Ha megjöttek valamilyen estélyről, felolvasásról, és magukra maradtak Valiskával.

Egy mozi tetején volt a lakás. Mint valami tompa dübörgés, úgy hallatszott fel a mozizene.

Az örökké homályos előszoba. A fogason kabátok, köpenyek, különböző színű háziköntösök. Vali néninek rengeteg köntöse volt. De leginkább egy fehér frottírköpenyt viselt. Fehér frottírköpeny és kendők. Így ült az íróasztalánál, meghívók és levelek között. Így kavargatta kávéját a konyhában.

Zsámboky végigböngészte azokat az elmosódott, meglehetősen olvashatatlan sorokat. Egy bejegyzés, talán éppen apának. Nem, semmi. Majd, olyan létra betűkkel:

Miért nem tudtál előbb jönni?!

Utána üres oldalak.

Visszalapozott.

Miért nem tudtál előbb jönni?!

De, anya, kinek kellett volna előbb jönni? Mégis, kinek? Talán Endrének, aki a Gellértben beszélt? De hát az egy hólyag. Szinte látta apát, ahogy rábólint. – Anyádat ez nem nagyon zavarta. Anyád odavolt az ilyen alakokért. Hogy a katonatisztekről ne is beszéljünk! Meg lehet érteni, öreg! Nagyon hatott szegénykémre az uniformis.

De ugye, anya, azért mégse? Talán azért mégse katonatiszt volt vagy ilyesmi? És nem is Endre?

Zsámboky nagyon utálta ezt az Endrét, aki a Gellértben… Olyan nagyképű, ostoba! Na, mindegy. De miért ne lehetett volna az egy egészen elviselhető ember. Mondjuk, tanár vagy orvos. Persze, nem ezen múlik. Ne dőlj be, anya, az ilyesminek.

Csöndesen elnevette magát.

Te valahogy mégiscsak bedőltél, anya! Alig vártad, hogy bedőlhess valakinek. Elsősorban apának. Még a kirúgás után is.

Kirúgás…

Sajnálom, de nem mondhatok mást. Ahogy apa téged egy konflison Vali nénihez gurított! Senki más szóba se állt volna vele. Így, ahogy mondom. Senki más. Kivéve téged. És aztán még fel is ment hozzád, meglátogatott Vali néninél. Talán újra meg akarta kérni a kezedet? Kezdjünk mindent elölről, Ilonka! Na nem, erről azért nem volt szó. Egyébként, ha ilyen húrokat pengetett volna, én azt hiszem, hogy… Na jó, hagyjuk! Szóval felment Vali nénihez. (Beengedtétek.) Nem mondtátok, hogy kívül tágasabb. (Leült melléd, megfogta a kezedet, és elkezdett mesélni. Csak nem képzeli, Ilonka, hogy cserbenhagyom? Egy kis villát építtetek magának. Ott fog lakni. Vasárnaponként kiviheti a Jancsit. A Hűvösvölgyre gondoltam. Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb. Pasarét is felmerült, de hát az olyan procc környék, csupa újgazdag… á, nem! Te meg csak hallgattad. És ha azt mondtam, hogy megbűvölve hallgattad, akkor keveset mondtam. Főként az ejthetett meg, hogy apa latolgatta a környéket. Pasarétet elvetette. Apa többször meglátogatott. Beszámolt a dolgok alakulásáról. Szépen halad az építkezés, nincs már messze az az idő, amikor beköltözhet, Ilonka. Az első uzsonnára majd én viszem le a gyereket. A kertben terítsen. Á, maga azt el se tudja képzelni, milyen ott egy uzsonna!)

El se tudtad képzelni, anya? Vagy egyre jobban el tudtad képzelni? Meg azt is, hogy Ben Zsámboky, a nagyvállalkozó, maga vezeti az építkezést. – Mindenre nekem kell ügyelni, Ilonka!

Mégis… hogy jutott eszedbe? Hogy egyszer kimenj oda, és körülnézz egy kicsit? Ne haragudj, de ez egyáltalán nem jutott eszedbe. Alighanem Vali néninek. Gyerünk, I., nézzünk csak körül! Te, tényleg, Vali néni úgy hívott, hogy I. I! Kicsi I.! Szóval Vali néni kiment a kicsi I-vel Hűvösvölgybe. És mit találtak? Egy épülő házat? Egy félig kész villát? Már csak éppen a tető hiányzott? Ó, nem! Gazzal benőtt, üres telek. Egy pásztor legeltette a kecskéjét. Odamentél a pásztorhoz, és kérdeztél valamit. Nem tudja, kérem, hogy…? Az a fejét rázta. Te meg tovább botorkáltál az építkezést keresve. Megint az a kislány, aki nem hiszi el, hogy csúfot űztek belőle. Akkor már szipogtál? Kitört belőled a sírás? De azért csak mentél tovább azok között az elvadult bokrok között. Nyomodban Vali néni, sálakban és kendőkben. – Láthatod, hogy nincs itt semmi! Most már igazán láthatod.

Semmi se volt ott, anya.

Gazzal benőtt rét. Egy pásztor legeltette a kecskéjét.

Zsámboky egy barna tónusú, régi fényképet tartott a kezében. Igazolványkép. Derűs, tiszta tekintet, hegyes bajusz. Csukott nyakú, prémes bunda. Félárú vasúti jegy dr. Berendi Gábor úr részére, Budapest, 1908.

– Gábor oly korán elment!

– Ugyan, Ilonka! Gábor egyszerűen meglépett, már éppen elege volt Valiskából. Tudod, öreg, Gábor bácsi sokat járt hozzánk a Gyár utcába. Nem, nem Valiskával! Mindig egyedül jött. Odaültünk a tölcséres gramofon mellé, amit fel kellett kurblizni. Tudod, mi volt a kedvenc lemeze? Steinhardt telefonál. Többször is fel kellett neki tenni egy délután. Remek pofa volt a Steinhardt, egyike a legjobb kabarékomikusoknak. Gábor bácsi itta a teáját, és hallgatta a lemezeket. Steinhardt telefonál… az volt a kedvence.

– Mennyit sétáltunk Gábor bácsival, megvárt a képző előtt. Ott állt, amikor kijöttünk a lányokkal. Ó, nagyon irigyeltek, mert Gábor bácsi igazán fess ember volt. Hová menjünk, hajadon? Kijössz velem a ligetbe? Üljünk be a Gerbeaud-ba? Tudod, úgy hívott, hogy hajadon. Na, hajadon, veled már megint valami baj van. Mi a baj, hajadon? Mindjárt észrevette, ha történt velem valami. Végigsétáltunk a Kossuth Lajos utcán, a Váci utcán, aztán ki a korzóra. A lányok majd megpukkadtak az irigységtől. A Bendekovics Sári mindig nyúzott, hogy mutassam be Gábor bácsinak. Te, én azt hiszem, hogy Bendekovics Sári fülig szerelmes volt Gábor bácsiba.

Gábor bácsi és anya sétája a Belvárosban. Gábor bácsi odaköszön valakinek. Egy pillanatra megállnak, Gábor bácsi bemutatja az unokahúgát. Továbbmennek, nézik a kirakatokat. Anya belecsimpaszkodik Gábor bácsi karjába, rámutat egy kalapra. – Felpróbáljuk, hajadon?

Két női láb csúszott Zsámboky elé. Két szétcsúszott női láb a padlón.

Tini, ahogy ott fekszik az előszobaajtó előtt. A fiú föléje hajol. Közben a szoba felé sandít. Hátha kijön apa, és akkor mégiscsak… Tini kalapja lecsúszott, a haja szétesett. Mit tart a kezében? Görcsösen szorongatja a ridiküljét. A fiú a vállánál fogta meg, úgy próbálta felemelni. Valahogy, mintha talicskázást játszanának, és Tini lenne a talicska. Egy félfordulat – és lepottyantotta Tinit. Nem is tudta, hogy vakarta össze. Hogy ért be vele a szobába.

Apa az ablaknál állt, onnan nézte. Ő meg váratlanul pörögni kezdett Tinivel. Egyszer csak megperdült, és akkor már nem tudta abbahagyni. Tini egyik cipője leesett, lógott a harisnyája.

Apa az ablaknál állt. Véletlenül se mozdult volna. A fiút nézte, és egyre csak azt ismételgette: – Ezt a mafla alakot! Hogy lehet valaki ilyen mafla?!

Tini és a fiú ott álltak a Népszínház utcai lépcsőházban, kék csempék között. Tini a liftért csöngetett, pénzt guberált elő az erszényéből.

Az udvar felől jött elő a házmesterné. Kövérkés nő, dereka köré csavart kendővel. Megcsillant a tekintete, ahogy Tinire nézett. „Visszajött?” Igen, mintha valami ilyesmit akarna kérdezni. „Végre visszajött?” – Lefogyott, Olgika – mondta, ahogy beszállt velük a liftbe. Olyan sandán nézett a fiúra. Mintha a kis Jancsi is benne lett volna a dologban. Lux Olga elrablásában a Népszínház utcából. Végigment velük az emeleten. Ő is csöngetett be azon az ajtón. Mintha Tininek már annyi ereje se lenne, hogy megnyomja a csengőt.

Tini mamája nyitott ajtót. De mintha inkább a házmesternével akarna beszélni. Tininek csak intett, hogy befelé!

– Én már csak egyet kérek! – Tini papája, mintha imára emelné a kezét annál a nagy, barna asztalnál. – Mindenről beszélgetek, de a Gyuláról ne… A Gyuláról nem akarok hallani! El akarom felejteni azt a nevet, hogy Zsámboky Gyula!

Egyébről se volt szó, mint Zsámboky Gyuláról.

Sándor is előkerült valahonnan a másik szobából. – A Gyula! A Gyula mellékletei! Meséljetek nekem a Gyula mellékleteiről! Hol találom meg? Milyen újságban? Előfizetek arra a lapra!

Azért voltak mellékletek.

Zsámboky belebámult egy fiókba. Mintha onnan akarná kihúzni azokat a régi lapokat. De tényleg… hová tűntek? Hová süllyesztette el apa azokat az újságokat? Habostorta. Ez volt a címe. Matrózgalléros fiú habostortát eszik a címlapon. Jugoszláviában is átvették, és Csehszlovákiában. Jól indult a dolog. Csakhogy aztán nem tartott sokáig.

Nem, apa, valahogy mégse váltak be a mellékleteid. Hol a nyomda hagyott cserben, hol a munkatársaid. Tini pénze is elfogyott. Pedig kiszipolyoztad belőle az összekuporgatott fillérjeit. Segélyek után futkostál. A városházától néha kaptál is valamit. Egy tanácsos gyerekverseket írt. Vagy az egy rendőr volt? Rendőrtanácsos?

A segélyt pedig…

Szóval, elkocogtunk a Simplon kávéházba, a Szimplicsekbe. Azok a komplett reggelik! Kávé, vaj, dzsem…

Tinit nem vittük kávéházba. Se a Simplonba, se a Népoperába.

– Ha csak ránézek, elmegy az étvágyam! – Apa rám mosolygott a kávéházi asztal túlsó feléről. – Különben úgyse tart sokáig az egész. Rövidesen kiköltözünk a Szigetre, öreg. Na igen, tudom, Olgát is oda vittem… nászút, micsoda hülyeség! Csakhogy most másról van szó. Könnyen lehet, hogy Olgát kihagyjuk a dologból. Mindenesetre lapot csinálok, mégpedig a Szigeten. Már meg is állapodtam velük. Az étterem, a szálloda vezérkarával. Azért ezek európai koponyák, megértették, hogy mi van ebben, milyen lehetőség. „Ez egy ötlet, szerkesztő úr! Önnek van koncepciója!” Hetenként jelenik meg a lapocska, az egész néhány oldal, a formátuma pedig talán, mint egy menükártyáé. Az étterem vendégei kapják, oda lesz csúsztatva a tányér mellé, könnyedén, elegánsan. A szálló vendégei részére meg odafent, a szobákban, az éjjeliszekrényen vagy az asztalon… A Szigetről írok benne… a Sziget múltjáról, hogy épült fel a nagy szálló, a kis szálló, mindez persze illusztrálva, a legkiválóbb illusztrátorokkal, áthozom Walter Triert a berlini Uhutól, megállapodást kötök vele… Mondd csak, öreg, ne lakjunk inkább a kis szállóban? A kis szállónak valami olyan hangulata van! …

A nagy szálló meg a kis szálló…

Maradt a Hotel Adria abban a füstös mellékutcában, a pályaudvar mellett.

A lapról, arról a kis példányszámban megjelenő, előkelő lapról többé nem esett szó.

… ipse senator oves supposuise fuit. Sed pudor in stipula… stipula vagy stipulam… Apa mindig kikérdezett latinból. Halljuk csak azt a memoritert! És ha közben még fordítanád is… – Én meg elkezdtem a szállodai szobában az asztal és a vízcsap között, a széken hintázva.

Ipse senator oves… maguk a szenátorok őrizték a juhokat. A régi időkben, amikor még nem puhultak el a rómaiak.

Egész jó latinos lehettem. Hiszen tudtam ezeket a szenátorokat.

Hát akkor? Mégis… mi történt?

Valaki egyszer mondott valamit? Égy fiú odaállt elém, és mondott valamit? Egy tanár az osztály előtt? Pázmán tanár úr hazaküldött valami miatt? A pofámba dörzsölte, hogy szállodában lakom? Nem, az mégis inkább egy fiú lehetett.

Vagy valami más volt? Micsoda?

…a szenátorok maguk őrizték a juhokat, volt idő, amikor elvetettek minden fényűzést, és maguk őrizték juhaikat… ipse senator oves…

Márc. 12. – Jancsika beteg.

Mi bajom lehetett?

A következő két lapon nincs bejegyzés. Nem lehetett valami nagy ügy.

Márc. 16. – Bárányhimlő. Jancsika olyan jó.

Tényleg, anya?

Márc. 18. – Ma megint kint voltam J.-nál a laktanyában.

Hol voltál, anya? Laktanyában?!

Akárhogy is, J. az én vagyok: Jancsi, Jancsika. Bárányhimlő is volt. De hát laktanya! Hogy én egy laktanyában…?!

Zsámboky törökülésben ült a szőnyegen. A kis, fekete naptárt forgatta. Anya naptárát 1926-ból.

Egyik szállodából a másikba vándoroltunk apával.

Park Hotel, Savoy, József Főherceg, Hotel Adria. Szappanok a szappantartóban. Tojás alakú, zöld, sárga, rózsaszínű szappanok. Törülközők a mosdó vasán. Takarók a plümóra dobva. Ahogy csak szállodában tudnak, olyan könnyedén odadobni egy takarót. Csöndes, álmosító zúgás odakint, a folyosón. Összehúzott, fehér függönyök, váratlanul előbukkanó tükrök.

A Parkban meg a Savoyban.

A József Főhercegben eltűntek a szappanok.

A kopott, barna takaró az Adriában, azokkal a kiégett foltokkal! A törülközőket kéthetenként váltották. Poloskák potyogtak a falról, mint a zuhanó bombázók. Park Hotel, Savoy, József Főherceg, Hotel Adria… A laktanya!

Hát persze, amikor kiraktak bennünket a Savoyból, apa fölkapott, és elvitt ahhoz az őrnagyhoz. Jobban mondva, az őrnagy feleségéhez.

Zsámboky végighevert a szőnyegen. A szőnyeg mintáit nézegette.

Az őrnagy felesége régi szerelme volt apának. Gizus, de milyen Gizus? – A legderekabb nő volt, öreg, akivel valaha is összeakadtam. Világos, hogy faképnél hagytam.

Igen, apa még levelezett is ezzel a Gizussal, nagy levelezésben voltak.

A laktanya…

A gyakorlótér árkában ült, felhúzott térddel. Végtelen nagy tér, keményre fagyott föld. Ha kidugta a fejét, láthatta az ugrópalánkokat, távolabb az istállókat. Csakhogy behúzódott az árokba. Nehéz volt a feje, csúnyán zúgott. Az előbb még egy lány ugrált az árok körül, be is kiáltott. – Jancsi! Gyere már! Meddig várjak még? Jancsi! – Aztán csönd. Ő pedig megpróbált elindulni, akárcsak egy alagútban. Pár lépés – megint leült. Két kezébe fogta a fejét. Nem lehetett tudni, meddig ült így, amikor meghallotta a zenét. Hegedű szólt csöndesen, tisztán. Megpróbálta fölemelni a fejét.

Apa hegedült a nagy, üres téren. Egy szék támláján csücsült télikabátban, bojtos jambósapkában. Leeresztette a hegedűt, a fiú felé intett a vonóval. Tovább játszott.

Magas, barna lány állt a szék mellett. Fejét oldalt dűtötte, ahogy a hegedűt hallgatta. Az állát belerejtette a sáljába.

Tauszig Magda!

Most már nem lehetett semmi baj. Itt a Tauszig Magda. Apa hegedül, aztán majd lemászik a székről, int a vonóval, és akkor elindulnak a Gyár utcába. Visszamennek a Gyár utcai lakásba, ők hárman.

Zsámboky föltérdelt a szőnyegen.

Valaki kivakarhatott az árokból. Valaki mindenesetre fölpakolt és bevitt. Hová? Milyen szobába? Milyen lehetett az a szoba az őrnagyéknál? Egyáltalán, miért tűrte az őrnagy, hogy apa bevonuljon Tinivel meg velem? Miért nyelte le ezt az egészet? Persze, a felesége…

A Gizus! A Dunsics Gizus!

Tini és apa ott voltak az ágyam körül. Tini éjszakákat virrasztott. Rondán viszkettek a kiütések, de még csak hozzá se lehetett érni. – El ne kapard, Jancsika! Meglátszik a nyoma… örök életedre. – Ki mondta azt, hogy örök életedre? Anya, hát persze hogy anya! Csokoládét rakott ki a takarómra, narancsot. Tini orra remegni kezdett. – Ne rendezzen jeleneteket! – mondta apa. – Csak semmi komédia! – Anyához is volt néhány szava. – Rakja le, amit hozott, aztán tűnés!

Anya azért nem tűnt el mindjárt. Olykor még este is ottmaradt.

Akkor is a másik szobában ültek. Apa, anya, Tini és az őrnagyék. Halkan beszélgettek, hogy ne zavarják a beteget. Az ajtó becsukva, csak a réseken szűrődött be némi fény. Sötétben volt a szoba. De mégis jól lehetett látni Vali nénit, ahogy ott áll az ajtóban. Az előszoba felőli ajtóban. Kissé tétován, mint aki eltévedt, és most nem tudja, merre is menjen. Talán át a többiekhez. Vagy az ágy felé? Igen, mégis az ágy felé indult, abban a leverő, barnásszürke háziruhájában, azokkal a hatalmas, bús gombokkal. Fej nélkül jött, feje, az nem volt. Amikor az ajtóban állt, ezt még nem lehetett észrevenni, de ahogy lassan közeledett… A gombolás végig a hányadék ruháján, a feje meg sehol, és egyszer csak itt áll az ágynál.

Még akkor is csak azokat a gombokat néztem, ahogy felugrottam, és megráztam a vállát. Kiabálhattam, mert apáék berohantak. Akkor aztán eltűntek a gombok.

Olykor az őrnagyné is megállt az ágyamnál. Bizonytalanul mosolygott.

Mintha egy kissé tartott volna tőlem… mégis, meddig maradok még ágyban?

Az a lány is megjelent, aki a lövészárok körül ugrált. Könyveket hozott, leült az ágy mellé, felolvasott. Az ispán főbe lőtte magát a kertben. A képét is megmutatta. A szakállas, kopasz homlokú ispán elnyúlva fekszik a kertben.

Volt úgy, hogy elfutott az ablak mellett. Éppen csak megkocogtatta az üveget.

Nem, nem az őrnagyék lánya. De ott lakott a házban. Igen, odafent a századosnál.

És most már Zsámboky előtt volt a kis szoba a könyvszekrénnyel. A lány kirámolta a könyveket, hármasával hajigálta a szőnyegre. – Verném is van! Neked megvan a Grant kapitány? A Korhadt fakeresztek?

A százados is megjelent. Odament a szétszórt könyvekhez, felemelt egyet, belelapozott. Úgy állva olvasott.

A lány odaugrott a zongorához.

Na, nem! A zongora az őrnagyéknál. Abban a szobában, ahol feküdtem. Apa néha odavonszolta Dunsics Gizust. Igen, valósággal odavonszolta.

– Chopint! Egy kis Chopint! – Apa körülnézett. – Hát ki tud úgy Chopint játszani, mint Gizus?

Gizus játszott.

A többiek körülülték a zongorát. Az őrnagy is ott lehetett. Biztosan meghallgatta a feleségét. Vagy utálta, ha zongorázik? És főként utálta már azt az egész együttest apával?

Gizus játszott.

Apa váratlanul felállt, odament a zongorához, és énekelni kezdett. Egy lengyel forradalmi dalt. Osztrolenka véres csillaga… Gizus verte a zongorát, apa kivörösödött arccal énekelt.

Apa nem énekelt. És főleg nem ilyen Osztrolenkát. Olykor a szállodában kuplézott, vagy az utcán dúdolgatott.

Egyáltalán, honnan vettem én ezt az Osztrolenkát? És miért látom apát a zongora mellett? Az arca áttüzesedett, egyik kezét a halántékához szorítja, mintha ő maga is szabadsághős lenne, aki golyót kapott. Osztrolenka véres csillaga…

Néha a lány is odaült a zongorához. A százados lánya. Amikor bárányhimlőm volt, sokat zongorázott.

Hüvelyeket hozott. Üres töltényhüvelyeket. Még a betegség előtt együtt gyűjtöttük. Elszórt céltáblák kint, a lőtéren. És akkor mi megjelentünk, végigpásztáztuk a mezőnyt.

Egyszer dr. Lux Sándor tűnt fel. Kigombolt kabátban jött végig a téren, a céltáblák között. Olgát kereshette, Olgával akart beszélni. De aztán valahogy nem jött be a házba.

Egy este pedig ők ketten: apa és Olga. A holdfény valósággal átvilágította az üres teret. A céltáblák között jöttek, egymásba karolva. Olykor egy pillanatra megálltak, apa felmutatott a holdra. Soha nem láttam őket ilyen békésen sétálni. Sötét veszekedések úsztak utánuk. Megtörtént, hogy Tini nekiugrott apának, és akkor apa lehúzott egy-két pofont. De most mintha egymásra találtak volna. Apa lehajolt Tinihez, végigsimított az arcán. Továbbmentek. Engem észre se vettek.

Akkor is arra a lányra vártam. Megbeszéltük, hogy majd itt találkozunk. De hát nem jött.

Egyébként sokat lődörögtünk. Néztük a bakákat, ahogy birkóznak – ingujjra gyürkőzve, a sapka a fejükön.

Kétgombos sapkájuk volt a bakáknak.

Magas tetejű, fekete csákó a tiszteké.

– Belülről azért nem mind egyforma! – magyarázta a lány. – Az egyiknek fehér a bélése, a másiknak lila… apusé zöld, világoszöld.

A zongora bordó terítővel letakarva. Azt néztem az ágyból, ha egyedül voltam.

Meddig feküdtem így? Meddig tartott ez az egész?

Zsámboky megint törökülésben ült. Átkulcsolta a térdét.

Hogy hívták azt a lányt? Egyszer még elszaladt az ablak előtt és beintett. Nyurga, szemüveges fiú futott utána, kerek diáksapkában. Az ablak előtt kergetőztek.

Az ágy letakarva, akár a zongora. Anyával ott álltunk a szobában.

– Hát akkor a gyerek most nálad lesz, Ilonkám? – Az őrnagy felesége megint azzal a tétova mosollyal nézett rám.

– Igen – bólintott anya –, Valiska megengedte, hogy a húsvéti ünnepekre nálam lehet.

Húsvéti mise a laktanyában. Azon még ott voltunk.

Szólt az orgona. Sisakok vették körül a kápolnát. Sisakok és zászlók.

– Isten áldjon, Ilonkám! – Az őrnagyné valahonnan a sisakok közül felemelte a kezét. – Isten veled, Jancsi! Most már aztán ne legyél beteg!

Te is ott álltál, apa, az őrnagyné mellett! Tinit elsüllyesztetted, de te csak úgy integettél a tisztek és tisztfeleségek közül.

– Na, öreg, elmész egy kicsit anyához?

Zsámboky az irkatartónál volt. Nézzük csak a leveleket! Lesz itt valami Dunsics Gizusról.

Összeszáradt cigarettászacskó. Egy csomag Symphonia. Apa inkább szivarozott. De talán valaki más. Igen, talán vett valakinek egy csomaggal. Nem két szál cigarettát vagy hármat. Egy csomaggal. És aztán úgy nyújtotta át, egy olyan mozdulattal! De hiszen ez itt valami írás. Üzenet vagy micsoda. Drága, bolond Gyulácska! Nagyon szeretlek!

Mi az, apa? Moziba vitted? Fölültetted a villamosra, és aztán ki a végállomásig? Egyik végállomástól a másikig? Mindig szeretted az ilyesmit. Az utak, ó, igen, az utak! Az Abbázia kávéház kenyereslányát végigvitted fél Európán. Ennek már csak egy csomag cigaretta jutott. Egy út a villamoson vagy a buszon. Drága, bolond Gyulácska!

Richter Magda!

Zsámboky felmerült az irkatartóból.

Így hívták a lányt a laktanyában! Richter Magda. A Richter százados lánya. Gizus még mondta is. – Már megint itt a Richter lány!

Egyszer csak benézett. Leszaladt onnan fentről, és benézett hozzánk. Akkor is, amikor éppen fürdettek. Valósággal lecsutakoltak egy hatalmas pléhlavórban. A konyha közepére állították a lavórt, engem meg beleültettek. De miért a konyhában? Fürdő nem volt? Vagy nem akarták, hogy én…? Talán nem lehetett engem beengedni a fürdőbe?! Tini belenyomott a lavórba. Egy pillanatra apa is felmerült. Szivarozott, újságot olvasott. Felém intett, és azzal eltűnt. Magda meg egyszerre ott állt az ajtóban. Tini éppen a nyakamon dolgozott. – A füle mögött! Azt se tessék kihagyni! – Tini nem küldte ki. (Kit mert ő kiküldeni abban a laktanyában?) Lelocsoltam a lavórból. Úszott a konyha. Tini is úszott. Gizus beszólt. – Nem volt még elég? – Magda belenyomta a szivacsot az arcomba, azzal kiszaladt.

Nem volt ott a kápolnánál. Amikor anyával elbúcsúztunk, Magda nem volt sehol. Tisztek, tisztfeleségek, diáksapkák, matrózgalléros lányok, fehérharisnyák, lakkcipők… de Magda sehol. Még fel is akartam szaladni hozzájuk, de már nem lehetett.

Richter Magda ott volt a kápolnánál. Nem maradhatott el a húsvéti miséről. Csak nem akarta, hogy találkozzunk. Összevesztünk? Vagy volt valami?

Tiszti csákók, fölfelé fordított tiszti csákók. Piros, zöld, lila béléssel. Richter századosé világoszöld. Föléje hajoltunk az előszobában. – Tedd fel! – suttogta Magda. – Mért nem teszed fel? Nem mered?

A fogason a köpeny a karddal. A fölfelé fordított csákó a tükör előtt, beledobva a kesztyű. Megérintettem az ellenzőjét. Mintha felborult volna az előszoba. Még hallottam Magda nevetését, aztán egy ajtó csapódott. Az arcom ott maradt a tükörben. Két ujjal fogtam a csákó ellenzőjét, közben belebámultam a tükörbe. Egyszerűen nem tudtam elmozdulni. Valaki megfogta a vállamat. – Nem elég, hogy mindennap idejössz…

Szinte hallotta azt a hangot.

– Nem elég, hogy mindennap…

Az angol!

Megint az angol a régi, vad gyarmatokon!

Magános lélek árva álma, Emlék, Eltűnt falu lakója,

A d’Esték udvarába készülök… A kötet anyaga.

Meghívó a budai izr. aggok és árvák menházegyesülete Chanukkai műsoros estjére. Szeretettel meghívjuk, örömmel elvárjuk. De mi az a Chanukka? Chanukkai műsoros est? Aggok és árvák javára…

János egy szobában állt. A sálját húzogatta, kibámult a szakadó esőbe. Valahonnan a szoba mélyéből hallotta apát.

– Figyelj, öreg! Azért most kivételesen figyelhetnél egy kicsit.

A gang rácsa megfeketedett az esőtől. A szemben lévő ablakban felemelkedett egy dunyha.

– A Katona József utcába kell menned, Zuglóba is viszel csomagot.

Égett a villany a szobában. Apa úgy állt a kalapban, kabátban, mintha készülne valahova. A vetetlen ágy a félig lecsúszott takaróval. Rajztábla az asztalon, azon kenyér, szalonnamaradvány.

– Ha lehet, ne keverd össze a címeket. – Apa kis csomagokat adott át. – És most indulj! Atyaisten! De hiszen ez alszik!

Dünnyögött valamit, a zsebébe süllyesztette azokat a csomagokat.

Odakint olyan zúgás fogadta, mintha egészen alacsonyan szállna egy gép. Föltépett sínek, utcakövek, apró, csillogó üvegdarabok. A sakktábla királynője a járda mellett. A fekete királynő.

Félig leszakadt redőny abban a szobában. Kopaszos férfi a széken, hatalmas, vöröses pattanással a nyakán. Egy nő tapaszt nyomott rá. – Miért kell nekem örökké a te nyakadat néznem?! Ez már nem is pattanás! Iszik egy teát?! – fordult Jánoshoz.

János lerakta az iratokat az asztalra, ment tovább.

Kossuth Lajos ült egy konyhában. János a konyhában állt, valami spárgát bogozott, spárgával átkötött iratokat. Kossuth Lajos előtte ült egy karosszékben. Fehér szakáll, zsinóros mente. Elsárgult kéz a pokrócon. A spárga nem akart kioldódni.

– Segítsek? – kérdezte egy nő.

János szinte biztos volt benne, hogy nem ide kellett volna jönni.

– Ki küldte önt? – hallatszott a karosszékből.

– Jaj, apa! – A nő átnyúlt János mögül, kioldotta a spárgát. – Olyanokat tud kérdezni!

A spárga János ujján lógott, az ujján hintáztatta.

Az eső elmosta a házakat. A spárga csuromvizes volt János ujján. Azt nézte egész úton… olykor egy mozdulatot tett, mintha jojózna. Hová kell még menni? Kihez? Milyen címre? Leengedte az ujját, hirtelen fölrántotta. A spárga eltűnt.

Égett a mécses a márványtábla alatt. Félszegen meglapuló láng a huzatos kapualjban.

Ott állt a Gyár utcai kapualjban. Fölfelé bámult, a táblára.

 

 

 

Ládát szögeltek az udvarban. A kopácsolás betöltötte a házat.

Lépések a kapualjban. Valaki megállt János mögött.

– Ön ismert valakit?

Nem felelt. Olvasta a neveket.

– Ismert talán valakit ezek közül?

Aztán csönd. Magára maradt azzal a táblával. Két oszlopban a nevek. A ház lakói.

Megint a Radikális Párt!

„Budapest, 1945. október 4.

T. Központi Választási Bizottság! Budapest.

Pártunk érdekeinek képviseletével megbízzuk Stein Artúr és Zsámboky Gyula urakat. Demokratikus tisztelettel. Magyar Radikális Párt.” Olvashatatlan aláírás.

Szóval, elindultatok a Radikális Párt megbízásából… a párt érdekeinek képviseletével.

Zuhogott az eső, és te ott álltál az Astoria Szálló erkélye alatt. Károlyi beszélt. Később föl akartál menni hozzá, de egy matróz az utadat állta. Egy fegyveres matróz elcsípett az Astoria halljában. Mit mondtál neki? Vagy csak legyintettél és elkocogtál?

De azért a fiatal hírlapíró ott volt a kompon. A partról lőtték a kompot, de Zsámboky Gyula hírlapíró ott állt Károlyi és Jászi Oszkár mellett.

Most meg Stein Artúr.

Remélem, nem vágtad le nagyon Stein Artúr urat. Nem kérted el a zakóját, a nyakkendőjét… mégis, hogy méltóan képviselhesd a pártot. „Tudja, kedves Artúr, ebben az országban a legfontosabb a megjelenés!”

Hát neked volt megjelenésed, apa!

Az a fehér sál! Honnan vetted? Én soha nem hordtam ilyesmit. Te pedig – magad is tudod – legalább harminc éve nem vásároltál semmit. Hát akkor? Még a kórházban is hordtad. Remekül tudtad a nyakad köré tekerni – lazán, elegánsan. Onnan mindenesetre hazahoztam. Bevágtam az előszobaszekrénybe. Miért éppen oda? Alighanem gyorsan le akartam tenni. Minden holmidtól valahogy így akartam megszabadulni, amit onnan visszahoztam.

A sötétkék télikabátot visszavettem tőled. Tudod, amiben úgy feszítettél. Hazahoztam a kórházból, és most újra hordom.

Nem sok holmid volt odabent. Az öltönyödet bent hagytam, a szürke pulóverrel együtt. És, ha nem haragszol, a cipődet is. Oldalt csúnyán beázott. A kórházban meg ráragadt valami főzelék.

Amit bevittem neked arra az alkalomra, hát ez még kevesebb volt. Egy szál pizsama. A házmesterné vasalta ki. Az utóbbi időben mindent oda vittél le, néha be is ültél hozzá tévét nézni. A házmesterné egy díszzsebkendőt is becsúsztatott a felső zsebbe. Félek, hogy az öltöztető kivette. Az öltöztető nem mutatott meg téged, ahogy ott feküdtél. És én nem is kértem, hogy megmutasson.

Mégis… apa, hogy adtad fel ilyen hirtelen?

Feketét ittunk a kórház büféjében. – Na, öreg, a jövő héten benézünk a Szépművészetibe. Egyáltalán beszagolsz te néha egy képtárba? – Csekélység, gondoltam, együtt fogunk sétálni és múzeumokat látogatni.

Aztán egyszerre csak visszafeküdtél az ágyba. Sötét lyuk. Jó hely, hogy elnyeljen valakit. – Citrom! – üvöltötted abból a lyukból. Limonádét akartál, mindig csak limonádét. De abból a néhány darab citromból, amit utoljára bevittem, már nem csináltak neked limonádét.

Te, apa, ha én hagylak itt előbb? Ha én szállok ki ebből a dologból? Na, nem házasság vagy ilyesmi. Oda utánam jöttél volna. Mindenhová utánam jöttél volna. Itt csak egy a lehetőség.

Azért jó kis mulatság lett volna.

Még felcsípsz egy kis pénzt néhány írásom után. Talán összetrombitálsz egy emlékestet. Szegény fiam, nem indult rosszul. Szerény közönség, roppant szerény. És hogy megismételjék az estet? Na, nem! Ami pedig műveim új kiadását illeti… vessük el azt a gondolatot! Külföld? Hogy állunk a külföldi jogdíjakkal? Nincs valami sok esélyünk. Jobb, ha nem építünk ilyesmire. De mire lehet itt építeni? Mire?

Akárhogy is, te léptél le.

Azt tudod, hogy Lux Olgának sejtelme sincs erről az egészről?

Egyszer még feltűnt azon a folyosón. Kint ültünk a hosszú fapadon. Nem akartál kimenni a kertbe. – Elüldögélünk mi itt, öreg! – Valósággal behúzódtál a kórházi köpenybe. Ez egyáltalán nem azt jelentette, mintha letört lettél volna. Egy kupléénekesről meséltél, akivel valaha együtt laktál a kollégiumban. Hirtelen rátértél a reklámokra. Hogy mennyi ötlet, mennyi fantázia volt azokban a reklámokban! A fehér hajú öregúrral például örökre megbarátkoztál. Aki brandyt iszik egy öblös karosszékben. Már este van, az ablak nyitva, besüt a hold. Ő meg hátradől a karosszékben, bóbiskol. A kezében újság, félig a földre csúszva. – Tudod, ha nagyon pocsékul éreztem magam, eszembe jutott az én brandys barátom.

Akkor tűnt fel a folyosón Lux Olga. Nem egyedül jött. Néhány orvossal meg nővérrel a konyha felől. Fityula a fején. A szeme félig lehunyva, mint aki már régen nem néz fel. És kövér, olyan kedvetlen kövér. Mint aki rosszkedvében hízott meg.

Nem álltál meg a szövegedben, ahogy odaköszöntél.

– Kezit csókolom!

– Jó napot, Gyula! – És továbbment azzal a kis csapattal.

Szóval, nővér lett. Ez mégis valami biztos dolog. Hiszen mindig ilyesmit akart. Nem hiszem, hogy újra férjhez ment volna. Ettől elment az étvágya.

Lehet, hogy egyszer csak beállít. Valamiképpen kinyomozza, hogy hol lakom, és becsönget. – Szervusz, Jancsika! Apád itthon van?

Körülnéz a konyhában. Aztán már slafrokban van, és kávét darál.

Lehet, hogy ide költözik? Miért ne? A mostohaanyám. Szólítsd Tininek, Tini majd vigyáz rád.

Akkor került eléje az a levél. Két oldal, fehér papíron, ceruzaírással.

Drága Gizkó!!

No lám, Gizkó! Milyen pajtáskodó hang. Hiába, egy gyerekkori barátság. Ő hogy hívott téged? Gyuszi? Gyuszikám? Azért mégse kellett volna ceruzával írni. Igaz, ezt csak olyan vázlatnak szántad. Hogy aztán majd újra kidolgozd az egészet, te mindig adtál az ilyesmire.

– Nem lehet csak úgy összevágni egy levelet! Nektek már sejtelmetek sincs róla, hogy mit jelent egy levél.

…ülök egyedül az asztal sarkán, mint akit befogadtak szél és vihar elől tető alá. Beszélnek, mozognak körülöttem, egy más világ hangjait hallom, amiben semmi meghitt és melegen otthonos.

Álljunk csak meg!

Az asztal sarka, alighanem ennek az asztalnak a sarka. Anya fogadott be tető alá szél és vihar elől, amikor abba a nyomorult kis állásba került, és végre lakást kapott. Akkor én már néhány éve együtt éltem vele. Te pedig, hát igen, mindenhonnan kikoptál. Meg kell mondanom, anya nem nagyon akart befogadni, nem rajongott túlságosan azért az ötletért. De hát téged ez nem érdekelt. Ide akartál jönni, és ide is jöttél.

Akkor élek, ha emlékezem, a gyerekkor lírája önt el, ha Rátok gondolok, és ennek se gyökereit, se virágait nem lehet letépni… A többiek… ne is beszéljünk róluk! Akárhová fordultam, süket fülekre találtam, pedig valamikor szívük volt és agyuk.

Nem nagyon beszélgettünk az utolsó években, apa! És ha beszélgettünk is, hát abban se volt sok öröm. Letoltad a novelláimat, és én nem néztem bele a verseidbe.

Mi kinyitjuk a zsilipjeinket, és úgy beszélünk a sok évtizedet ledobva, mintha szemben ülnénk.

Te aztán kinyitottad a zsilipjeidet!

Árnyak járkálnak körülöttem, jönnek és mennek, néha szólítanak, de csak úgy messziről, ők valami más életet élnek, anya és fia. Nem panaszkodom, minek is panaszkodnék, hiszen néha még a vacsoraasztalhoz is odaültetnek.

Vacsoraasztal!

De hogy aztán beszélnének is velem!… A fiam mintha teljesen elfelejtette volna azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk, hol volt akkor az anyja? Vasárnaponként nagy kegyesen megjelent, de minek hánytorgassuk fel azt, ami elmúlt, Ilonkán különben se csodálkozom, ő mindig csak a sikerrel törődött, vagy legalábbis amit annak gondolt, szegénykém, és ha most nyomtatásban látja a fia nevét, ó, Gizkó, mintha sose rohant volna fel hozzám a szállodába. Gyula, kérem, mi lesz a fiával? Azt azért talán tudja, hogy nem jár iskolába? Hogy hallani sem akar az érettségiről? Egyre csak azért siránkozott, hogy beszéljek Jancsival. De hát ez nem volt olyan egyszerű, Jancsi hallani se akart többé az iskoláról. Ha pedig az anyja jött, egyszerűen eltűnt. Remek szimata volt a kisöregnek, valahogy mindig megérezte a veszélyt, levágtatott a térre vagy az utcára. Most is előttem van, ahogy Ilonka egyszer beállított Valiskával, kifőzték, hogy elviszik tőlem a gyereket, mert nem tudok neki megfelelő körülményeket biztosítani, megfenyegettek, hogy intézetbe dugják, vannak eszközeik, hogy ezt el tudják intézni

Zsámboky felállt, kezében a levéllel.

talán éppen javítóba vagy büntetőbe, mindenesetre egy olyan helyre

Milyen helyre? Milyen intézetbe?!

Újra és újra elolvasta.

javítóba vagy büntetőbe

Nem, apa, ez egyszerűen lehetetlen! Anya nem akarhatott ilyet! Te is tudod, hogy anya soha nem akarhatott ilyet! Jó, hát nem örült neki, hogy mindent abbahagytam, de azért…

Megszólalt a telefon. Kellemetlenül, dühösen csörgött.

Zsámboky a kisasztal felé indult.

Ott állt a telefon előtt. Nem vette fel a kagylót. A telefon egyre sértődöttebben csörömpölt, majd váratlanul elhallgatott.

Visszafordult a szoba felé.

Kihúzott fiókok, szétszórt levelek, noteszek, naptárak. Az asztalon az irkatartó.

Becsúsztatta a levelet a versek és iratok közé. Megpróbálta összefűzni a pertlit.

Rendben van, Vali néni talán gondolt ilyesmire, hogy nem teszem le a vizsgákat, szóval, ha nem parírozok… ő talán mondta is anyának, fenyegetőzött, de anya nem, anya hallani se akart arról, hogy engem javítóba vagy valami olyan helyre… Büntető. Büntető intézet.

A pertli kibomlott. Az iratok szétcsúsztak.

Most már meg se kísérelte, hogy összerakja. Csak nézte azt a kupacot az asztal fölé hajolva.

Te találtad ki, apa! Te találtad ki ezt az egészet!

– Ez alszik.

– Dehogy alszik. Miért aludna?

– Hát, ahogy ott ül…

A lányok a presszó ajtajában álltak, a terasz vendégét nézték. Az egyetlen vendéget, ahogy ott ül, lehunyt szemmel a nádfonatú asztalkánál.

A fehér kötényes lányok, tálcával a hónuk alatt, összenevettek. A magas, szőke hátrasandított a presszó felé. A barna kissé felemelkedett, mintha oda akarna röppenni a vendéghez.

Egy pillanatra a fehér blúzos vezetőnő is kinézett.

– Napozik. Most már napozni is ide jár.

A lányok bólogattak.

– Jól mondja, Bertuska! Most már napozni is…

A vezetőnő visszahúzódott.

Zsámboky előrenyújtotta a lábát. Fölnézett. A lányok felé intett. Majd a fasor felé fordult. Autóoszlopok robogtak végig a fasoron. Olykor egy-egy motoros közéjük robbant.

Csakhogy Zsámboky hintókat látott. Hintókat, konfliskocsikat, omnibuszokat. Nőket, ahogy fátyolos kalapban kinéznek a kocsiból. Nőket, ahogy csizmában, fekete kalapban lovagolnak. Anya mondta, hogy valamikor ilyen volt ez az út.

Anya sok mindent tudott erről az útról.

Itt rohant a képző felé az összeszíjazott könyveivel, füzeteivel. Mindig rohant, és mindig elkésett. Már csöngettek, amikor végigkorcsolyázott azon a síkos folyosón.

Jól lekapták, ahogy a helyére somfordált. A többiek meg kuncogtak a padban. Ahogy leült, elkezdett levelezni. És nem a szomszédjával, á, dehogy! Azzal a lánnyal, aki az osztály másik végén ült. Igazán nem csoda, ha rajtakapták.

– Az Alfay! Hát persze hogy már megint az Alfay Ilonka!

Ahogy vége volt az iskolának, a lányok kitódultak. Csoportokba verődve mentek végig a fasoron. A kocsik után integettek, nevetgéltek. – Aztán bementünk a cukrászdába! A Sári, a Balogh Böske meg én. Sehol nem lehetett olyan jó fagylaltot kapni.

De hát ez volt az!

Hát persze, ez már akkor is cukrászda volt! Ide jött be anya a barátnőivel. Megálltak az ajtóban, körülnéztek. Anya talán egy pillanatra le is ült. Egy pillanatra keresztbe vetette a lábát, mint egy igazi hölgy.

A barna kisasszony rákoppintott a tálcájára.

– Ma is bemegy a papájához. – És mert a másik hallgatott. – A papájához, a kórházba.

– Oda már nem megy be. Oda neki már nem kell bemenni.

– Miért? Hazaküldték a papáját?

– Nem küldték haza.

– Csak nem…?

A szőke bólintott, hogy csak igen. Beszaladt egy vendéghez, aki éppen fizetni akart.

A barna kissé tátott szájjal nézte Zsámbokyt. Aztán, amikor a másik visszajött: – Nekem nem is mondta.

– Akkor te vagy az egyetlen, akinek nem mondta.

A barna még mindig olyan furcsán eltátott szájjal. – Süteményt vásárolt a papájának még nem is olyan régen. Egy tátracsúcsot meg két puncsosat.

A szőke meglehetősen bosszúsan: – Soha nem vásárolt a papájának süteményt. Legfeljebb a mamájának. De most már annak se.

Zsámboky látta anyát, ahogy odabent ül a cukrászdában, kanalával megérinti a fagylaltot. Aztán apát hallotta valahonnan:

– Ó, anyád rém előkelő tudott lenni! Ahogy magához intett egy pincért! Ahogy rendelt! Olykor megesett, hogy eltolta magától az étlapot, és rámosolygott a pincérre: Tudja, mit! Inkább beszéljük meg. Nem, azt azért éppen nem lehet mondani, hogy kikezdett volna a pincérrel.

Miért ül ez itt? A szőke kisasszony kissé rosszallóan nézte Zsámbokyt. Azelőtt soha nem ült ki a teraszra. Utálta az ilyesmit. Utolsó előtti asztal az ablak mellett. Télen úgy jött, valósággal összefagyva. Behúzódott a kabátjába, a sáljába, ahogy végigment az üres asztalok között. Mintha már nyitás előtt itt mászkált volna a presszó körül. A lányok álmosan integettek, vihorásztak, ahogy meglátták. – Itt az író úr! A mester! A mester! – Ő meg csak baktatott az asztalok között.

Zsámboky kinyújtotta kezét az asztal felé. Akárcsak a feketéspoharat keresné. De hát régen elvitték már azt a poharat.

A lányok odabent vitték a tálcát. (A negyedik ablakba egy kávé! Kóla! A szemüvegesnek egy kávé! Tonic az erkély bal kettesnek!)

A tálcák fölröppentek az erkélyre, majd vissza a földszintre.

– Régebben konyakot ivott. – A szőke megállt egy üres asztalnál.

– Konyakot, kicsoda?

– Hát ő! A Jánoska! Egy kis konyakot, Terikém! Pedig, azt hiszem, még annyi pénze se lehetett, mint most.

– Sokat ivott?

– Mondom, hogy csak egy kis konyakot. És azt se mindig. Akkoriban naphosszat itt üldögélt, legfeljebb ebédelni ment haza, meg ebéd után lehevert egy kicsit.

– Lehevert?

– És tudod, mit mondott? Akkor legalább nem látom őket, ahogy jönnek-mennek: az apámat az ócska szvetterében, az anyámat, ahogy kimászik az ágyból, hogy készítsen magának valamit. – Elhallgatott. – Majd, ahogy átment egy másik asztalhoz: – Akkor már ki se mozdultak a lakásból: az apja meg az anyja.

Az ablakok fénye elszállt a házakon. Ahogy nyílt egy ablak, a fény megcsúszott, továbbsiklott. Az üvegek tiszta, reggeli fénye.

Apa ott állt egy ablakban, Zsámboky felé intett.

– Hallottad te anyát kuplézni? Á, nem, öreg! Senki nem tudott úgy egy kuplét előadni! Komika volt, vérbeli komika. A kabaréban lett volna a helye. Ahogy feltett egy kalapot, és elkezdte, Zsiga! Zsiga! Bergerék Zsigája, páratlan az elozsansziája! Néha együtt kupléztunk. Hát az külön szám volt!

Lassan jönnek kifelé a kisasszonyok. A barna belekarolt a szőkébe. Most megint ott álltak az ajtóban, és Zsámbokyt nézték.

Ő pedig megint csak apát hallotta:

– Na és a sétáink! Úgy estefelé együtt indultunk el hazulról anyáddal. Fehér csipkeblúz, szűk, fekete szoknya, egy kicsit talán túlságosan is szűk. Én mondom neked, öreg! Na, igen! Ráhunyorítottam a kapuban, és akkor ő már tudta, miről van szó. Előrement. Én vártam egy kicsit, aztán utána!

Zsámboky látta, ahogy anya kissé előremegy, apa meg utána. Anyja jobbra-balra forgatja a fejét, olykor megáll egy kirakat előtt. Apa mögötte, szorosan mögötte. Anya szinte beleütközik, ahogy elfordul a kirakattól.

– Na de, kérem!

Apa megemeli a kalapját, de anya elsiklik mellette.

Anya továbbsiklik az utcán át egy téren. Apa egy fa mellől lép hozzá.

– Ha megengedi…!

Anya egy pillanatra megtorpan, valósággal hátrahőköl.

– Mit képzel! Ne molesztáljon!

Egy félfordulat, és faképnél hagyja. Csakhogy apát nem lehet olyan könnyen lerázni. Egy kapualjból lép elő, egy lámpaoszlop mellől.

És ki az első, akit anya megpillant az omnibuszon? Apa! Igen, valósággal belehajol anya arcába! De akkor valaki felemelkedik az egyik ülésről. Valaki megfogja apa vállát.

– Hohó, fiatalember!

– Megpofozták! – nevetett anya. – Egy úr megpofozta magát, Gyula kérem, az omnibuszon!

– Maga pedig egy szót se szólt! Akkor is csak nevetett, és egy szóval se mondta, hogy…

– Mit kellett volna mondanom?

– Na, hallja!

– Egy úr megpofozta! Egy úr megpofozta!

Anya távoli, fátyolos nevetése.

A barna kisasszony maga elé tartotta a tálcát. Valahogy a tálca mögül kukucskált Zsámbokyra.

– Jár ez valakivel?

– Sandkuglófot rendelt az a nő. Valamilyen könyvet hozott be Jánoskának. Összebújtak a könyv fölött. Jánoska mintha sorokat húzogatna alá az ujjával. A nő bólogatott, rém komolyan bólogatott. Még bejött egypárszor, aztán elmaradt. Ő meg azóta Sandkuglófot kér a duplához.

– Nem lehetett valami nagy ügy.

– Azt te honnan tudod? Meg volt egy lány is, olyan vöröses. Aztán egy tanárnő. Az talán még megvan. – A fejét ingatta. – Esküszöm, befizetek neki egy külföldi útra.

– Hallod!

– Hát, hogy mozogjon egy kicsit! Már akkor ide járt, amikor még a Fenyvesné volt a vezetőnő. A Fenyvesné azóta már Kanadában… – Rátette a tálcát a barna kisasszony fejére. – A papája cirkuszos volt.

– Cirkuszos?! – A barna riadtan pislogott a tálca alatt.

– Na jó, hát nem ált éppen a porond közepén cilinderben, ostorral a kezében, de ő volt az egyik tulaj. Valamilyen dán vállalkozás… vagy svéd. Az biztos, hogy kilőtték onnan. A telekkel se járt jobban. Később volt egy telke, de azt is csak elvették tőle. De azért ne hidd, hogy letört volna! Akkor jöttek a mellékletek!

– Mi az, hogy mellékletek?

– Á, te ezt nem érted! Lapokban vannak mindenféle mellékletek. Például a divat, sakk meg háztartási tanácsadó.

– Háztartási tanácsadó volt a papája?

– Dehogy! Miket beszélsz! Gyerekmellékleteket szerkesztett. Nagy szerkesztő volt, olyan igazi szerkesztő. Egy este elmondta nekem, leadta az egészet. Akkor már több kis konyakot ivott. Tudja, Terikém, ha apa elkapott valakit, ha megszagolt valakiben egy kis tehetséget, hát akkor aztán nem szállt le róla. – Jánoska már úgy állt kabátban, mintha indulni akarna. De egyáltalán nem indult, és még mindig csak az apjáról beszélt, hogy kiket fedezett fel, kiket hozott azokban a mellékletekben, akik most már nagy nevek, de akkor senki se állt velük szóba, egyszerűen senki, és még azt is mondta, hogy a szerkesztő olyan, mint egy tréner, tudja, mi van a játékosban, és mindent ki akar hozni belőle, semmi egyébbel nem törődik, csak hogy mindent kihozzon a játékosból, és aztán valahogy úgy is felejtik el, mint egy trénert, úgy is tűnik el.

A szőke kisasszony elhallgatott.

A barna mellette állt, mintha még várna valamit.

De az hallgatott. Hóna alá fogta a tálcát, és hallgatott.

A barna végre megkérdezte:

– Járt ide a papája?

– Nem… nem járt ide.

Felbukkant a vezetőnő.

– Még mindig itt van?

Úgy nézett Zsámbokyra, mintha most már igazán el akarná takarítani.

Apa meg ott állt a terasz mellett, szalmakalapban. Azt a fehér ruhás nőt nézte, aki napernyőjét lóbálva ült az egyik asztalnál. Megemelte a kalapját, ahogy beszólt.

– Jöjjön, Ilonka!

A nő feléje intett az ernyőjével.

Eltűntek abban a furcsán remegő, reggeli fényben.

– Mi az, Jánoska? – A szőke kisasszony elindult Zsámboky felé. – Hozzak még egy kávét?

Nem kelt fel mindjárt. Az ágy szélén ült, lábát lógatta. Megpöckölte az egyik körmét. Most aztán ki az ágyból! Á, dehogy. Úgy üldögélt, mint egy tó szélén. Szürke sávok a redőny rései között. Egy piros pad, vékony fával. A pad is meg a fa is csöpögött. Most locsolhatták őket, akárcsak a teret. Majd mindjárt feltűnik valaki a pad mögött.

A lábát nyújtóztatta. Várta, hogy felbukkanjon valaki ott kint, a téren. Valahogy a tér is az ágyhoz tartozott. A tér, a piros paddal. Néha úgy ébredt, hogy ott már üldögéltek.

Ma délelőtt jön valaki. Fényképésznő egy laptól. De hát ide igazán nem özönlenek a fényképészek. Se fényképészek, se újságírók. És most mégis. Írók otthonukban vagy valami ilyesmi. Amikor az a fényképésznő telefonált, próbálta rávenni, hogy inkább a Barbara presszóban. „Mindig ott vacakolok, ott még össze tudok hozni valamit.” Reménytelen. Írók otthonukban.

Hirtelen megmerevedett. Úgy érezte, hogy valahol az ágy túlsó végén arrébb csúszik egy arc, belefúródik a párnába. Megmozdul egy váll, felemelkedik egy kar. Milyen vékony kar! Egy pillanatra még a szuszogást is hallotta. A kissé nyűgös, álmos hangot. – Senki se hozza be a teámat? – Ő meg majdnem ráfelelte: – Mindjárt, anya. – Tudom, fiam – hallatszik az ágy végéből. A kéz felemelkedik, botorkálva elindul, hogy megkeresse. Ő meg az ágy szélére húzódik, szorosan az ágy szélére. Lehunyja a szemét, de azért előtte van, ahogy az ujjak átkelnek a takarón. Mindjárt ideérnek, de akkor ő már kicsúszik az ágyból, indul a konyha felé.

Megmerevedve ült az ágy szélén. Lassan hátracsúsztatta a kézét. Párna, takaró, majd váratlanul a matrac árka és aztán semmi. És aztán csak a takaró, rádobva a hatalmas ágy másik felére.

Megfordult. Az ágy másik fele letakarva. A takaró alatt paplan, párna, lepedő. Valaki egyszer azt mondta: – Még most is ott fekszik a mamája? Ott fekszik és hallgat. Vagy néha teát kér, és akkor maga beadja neki. – Ezt mondta egy nő. Meg hogy addig nem jön ki, amíg ki nem cseréli ezt az ágyat.

Miért nem cseréli ki?

Szembefordult a letakart ágyrésszel. Talán egy mozdulatra várt, egy hangra. Nem volt mozdulat, nem volt hang.

Közben már felkelt. Nem, most nem kell behozni a teát, kenyeret se kell pirítani. Addig marad a fürdőben, ameddig akar.

Családi album. Még ha így fényképeznének le, borotválkozás közben. Valaki azt mondta, próbáljam meg villanyborotvával. De hát én szeretek pamacsolni. Egész tűrhető kis lakás, mondja majd a fényképésznő, de hogy került ide ez a hatalmas ágy? Vékony dívány a másik szobában, fekete-sárga takaróval. Apáé volt. Anya mozdulatlanul feküdt, de apa recsegett.

Anya: Örökké recsegteti azt a díványt!

Apa: Ez nem dívány, ez egy…

Anya: Akkor se maga vette!

Apa: Ilyet én nem is vennék.

Anya: És milyet venne? Megmondaná, hogy milyet venne?

Odabent borotválkozott a fürdőben, és közben hallotta ezeket a hangokat.

– Legalább a reggelit megcsinálhatná. Megkönnyíthetné a Jancsi dolgát.

– Nem könnyítem meg a Jancsi dolgát. Már eléggé megkönnyítettem.

– Maga?! Aztán mivel?

Csönd. Csak a dívány dühödt, sértődött recsegése. Aztán a hang a hálóból.

– Maga?! Maga?!

János kint ült a konyhában. Teát ivott, a szemben levő háztetőt nézte. Ezt mindig szerette. Ahogy lassan iszogatja a teát, és közben az a háztető meg a negyedik emeleti gang.

Most csönd volt mögötte. Az előszoba csöndje, a három kalappal a fogason. Az ebédlő csöndje, az asztallal, a székekkel, a letakart dívánnyal. A háló csöndje, a letakart ággyal.

De amikor mégiscsak megmozdult odabent az a szék, a dívány mellett! Amikor apa mégiscsak kinyúlt a díványról a harisnyáért meg az ingért. Ott voltak mind egy kupacban, a széken. Cipők a dívány mögött, törött orrú, ócska cipők.

– Mert ahhoz már lusta, hogy a szekrénybe tegye a holmiját – mondta anya. – A nadrágját is ott lógatja a széken.

Apa a széket kormányozta a díványról. Valahogy úgy is öltözködött a díványról. Aztán már hallani lehetett a lépéseket. Majd megint anya hangját.

– Csak fésülködjön, csak kenegesse a haját.

Apa mindig sokáig fésülködik. Talán addig meg tudom inni a teát. Talán addig…

Apa már indult. Még a tükör előtt fésülködött, még hátraszólt anyának.

– És ki vitte be magát a kórházba? Talán Jancsi?

De már indult a kávéfoltos nadrágjában, a fésűt húzogatva a haján.

– Akkor is kint volt az uszodában, és ha én akkor nem beszélek azzal a szemésszel…

– Jancsi többször is bent járt nálam.

– Többször is! – apa még mindig a feje fölött tartotta a fésűt, ahogy elhagyta a hálót.

Elhagyta a hálót, elhagyta az ebédlőt. Kiáltások röpködtek utána, de azzal már nem törődött.

– Szerencsétlen alak! A fia nyakán lóg, és akkor még ő…

Zsámboky két kézzel fogta a csészét odakint a konyhában. Apa most megy el az előszobatükör mellett. Egy pillanatra megáll, végigsimít a frizuráján. Mindjárt nyílik a konyhaajtó, apa elmegy a teáskanna mellett, leemeli a fedelét, Jánosra néz, megáll mögötte. Egy szót se szól, csak áll a fia mögött.

Ezt nem! Ezt nem lehet! Akkor már inkább…

Kint volt az előszobában. Az üres előszobában.

Három kalap a fogason. Az egyiket levette, elkezdte kefélni, aztán visszatette. Kissé szédülten állt a kalapok alatt. Remegett a gyomra, és valahogy mintha egy veszekedés után lenne.

Kihúzta az előszobaszekrény kis fiókját. Csomó cigaretta meg egy kalapács.

Ki kalapált itt? Mit kalapáltak?

Öreg, rozsdás szögek, valósággal szétfeszítették a dobozt. Mit kellett megszögelni? Apa szögelt? Na nem, inkább anya. Legfeljebb apa adta neki a szögeket. Az egész nem tarthatott sokáig, mert anya elkezdte: – A kezembe adja azt a szöget! Annyit se tud megtenni, hogy ide, a kezembe adja?! – Apa derűsen mosolygott, és a földhöz vágta a dobozt, a szögekkel együtt. Fejébe csapta a kalapját, elment. Otthagyta anyát a szétszórt szögek között.

Cigaretták. Apáé lehetett. Régen szivarozott. – Ugorj le, öreg, két Fájintosért. – Aztán abbahagyta. Sokáig nem szívott semmit. Az utolsó években cigarettázott. Mindenhol lehetett találni cigarettát, fiókban, szekrényben, könyvek között. Egy doboz ragtapasz. Chinoplaszt. Apa karjáról lógott a tapasz. Nyomta, gyúrta, de valahogy mindig le akart esni. Ilyenkor nagyon gondterhelt arcot vágott, és odaügetett anya ágyához. Az ágynál állt, az előrenyújtott karjával meg a lelógó tapasszal. Anyán szemüveg, de az se segített. Vaksin tapogatta apa karját. De azért végül is rányomta a tapaszt. Még egy darabig úgy ült az ágyban, halvány-diadalmas mosollyal. Apa a tapaszt nyomogatta a karján, valami fertőzésről dünnyögött, és lassan távolodott az ágytól.

Chinoplaszt. Mellette penge. Ezzel nyeszetelte apa a tapaszt.

Hülyeség az egész ezzel a fényképezéssel! Csak ténfergek, és semmihez se tudok kezdeni. Azt a regényt kéne folytatni, de hát itthon nem megy. Mikor írtam én itthon?!…

Valósággal szökött a presszóba a cetlijeivel. Soha nem mondta meg, hogy melyik presszóba. Apát egy reggel mégis ott találta. Csokoládé-kávét ivott. Bólintott, mint egy távoli ismerős. Különben az egyik presszóslánnyal beszélt, az Icával. Aztán, amikor elment, megint bólintott. Ica később odajött. – Milyen kedves papája van, és nem is tudtam, hogy régebben filmproducer volt. – Én se tudtam. – Elhülyülve bámult a lányra a cetlik közül. Az meg elnevette magát. – Hogy maguk milyen jópofák!

János előkotorta a cetliket. Nem, hát itt nem megy, egyszerűen le se tud ülni. Most már igazán egyedül van, csönd van, de akkor se.

Ica különben megharagudott. – Azért szólhatott volna, hogy mikor volt a temetés. Igaz, csak egyszer volt itt a papája, de akkor is.

Hány órára mondta az a fényképésznő? Tízre? Tizenegyre? Milyen gépet hoz? Teleobjektívet? Vagy azzal már inkább filmeznek? Fene tudja. Azt hiszem, tízre mondta, és most már fél tizenegy. Még várok egy kicsit…

– Vársz! – hallotta apát valahonnan a szoba mélyéből. – Ahogy én téged ismerlek, még utána is telefonálsz.

Szinte látta apát, ahogy egy széken ül. Kalapban, házikabátban, és mosolyogva figyel. – Szereted te az ilyesmit, öreg.

– Ha éppen tudni akarja, Jancsi fütyül erre! – szállt át anya hangja a hálóból. – Ő már olyan elismert író…

– Elismert! – Apa csöndesen nyerített.

– Igenis, hogy elismert. Magáról meg senki se tud… Az idétlen verseiről.

– Azt maga nem érti. – Apa vállat vont. Elhallgatott, és csak a kezét nézte.

János bement a hálóba. Elkezdte püfölni a párnáját, beágyazott. Most már az egész ágy le volt takarva.

Anya éjjeliszekrénye mellett állt. Már eltűntek az orvosságok. Csak az a félig üres Dianás-üveg meg az üveghez támasztott Mária-kép. Ez itt maradt, és itt is kell hogy maradjon.

Anya ágya mellett állt.

A takaró alatt paplan, párna, lepedő. – Még most is ott fekszik a mamája? Ott fekszik s hallgat. Vagy néha teát kér, és akkor maga beadja neki.

Csöngettek.

– Mondja, maguknál nincs lift?! – Felháborodott, enyhén szeplős arc a sporttáska alatt. Vállra szíjazott, hatalmas, barna táska.

János csak nézte. Ez a lány körbenyargalt az emeleteken.

– Szóval, van lift, csak nem működik! Ezt már ismerem. De azért bemehetek… Tudja, ezzel felkapaszkodni a negyedikre!

Ahogy befelé nyomult, még mondott valamit a liftekről meg az emeletekről. Odabent letette a táskáját a díványra, közben féloldalasan pörögve körülnézett.

– Nincs fény, egyáltalán nincs fény.

János is körülnézett. Nincs fény, hát nincs. A falak mindenesetre elég kopottak, és azok a virágos minták!

– Tudja, nem akartam vakuval jönni.

János bólintott. Különben nem nagyon értette, hogy ez a nő miért nem akart vakuval jönni. Ezüstösen csillogó gép a kezében, hunyorog, mint aki még mindig fényt keres.

– Rosszul választottam ki a napot, de hát igazán nem tudhattam előre. Tegnap még olyan ragyogás volt.

Az ablaknál állt a gépével. Lenézett a térre. – Ez itt micsoda?

János is az ablaknál állt. Ő is lenézett a térre. – A Teleki. Valamikor itt volt az árusok tere.

– Mindenfélét lehetett kapni. – A nő alig észrevehetően elmosolyodott.

– Sokan utálják ezt a helyet, de hát én már megszoktam. Meg aztán írtam is róla.

A nő elfordult az ablaktól. – Ugye, nem kell beszámolnom?

– Beszámolni? Miről?

– A könyveiről. Tudja, az embernek alig van ideje.

– Na, persze.

– Azért, higgye el, egész jó képet csinálok. Talán később mégiscsak kapok egy kis fényt.

És addig? Addig talán a könyveimről beszéljünk, amit nem olvasott? (Érezte, hogy csöndes dührohamot kap.) Jó, nem olvas, de miért ilyen öntudatos? Vagy most csak utál az emeletek miatt?

A szoba felé fordult. Megint az a sarok volt előtte, a dívány és a fal között. Apa cipői már eltűntek, de a padló csupa karcolás.

– Kaphatok egy pohár vizet?

– Persze, hogyne.

Megint átvonult az előszobán, a három kalap alatt. Ő meg az ablaknál áll, a fényt várja meg a pohár vizet. Feketét kéne adnom, feketét meg egy kis konyakot. Nincs kávéfőzőm. Még anyától maradt valami lombikos, de hát az már… Nincs kávéfőzőm. Minek? Ki jön fel ide? – Fiam, ha látogatód van, becsukjuk azt az ajtót, én már nem tudok elmenni hazulról, de becsukjuk az ajtót. Apád meg addig… – … ki van lökve! – Apa morgott, de azért elment. A hálószoba ajtaját pedig becsukták. Az a becsukott ajtó! Egy lány bénultan nézte. – Mit mond? Hogy az édesanyja… és hogy nem tud elmenni? – Egy darabig még nézte az ajtót, aztán megfordult és elment. János nem is próbálta visszatartani. Aztán volt, aki be akart vágtatni. – Meg kell ismernem a mamádat! Miért nem mondtad, hogy beteg, leszaladok egy kis csokiért. – Ne szaladj le. – A lány megsértődött és elment. Aztán már nem is kellett becsukni az ajtót.

Egy rohadt feketét nem tudok adni.

Benézett a kamrába.

Miért? Mit talál ott? Kávéfőzőt? Bárszekrényt italokkal?

Vasalódeszka a falhoz támasztva. Fölötte a habverő meg valami háló. Üvegek a polcokon. Poros, üres üvegek. Az egyikben gyertya meg citromhéj.

A konyhában kiengedte a vizet. Jól kiengedte. Csészealjat is keresett a pohárnak.

A nő a hálószoba ajtajánál állt. Kezét végigcsúsztatta az ajtófélfán, mintha hajszáleret simogatna.

– Ez kinek a haja?

Ő meg ott állt a pohár vízzel. Nézte, hogy a nő gyöngéden megérint valamit az ujja hegyével.

– Ide kentek valakit az ajtóhoz? – A nő megfordult, elmosolyodott. – De hát maga nem nagyon szokott verekedni.

Letette a poharat az asztalra, a lány mögött állt. Néhány apró hajszál beleragadva az ajtófélfába. Néhány őszes hajszál. Vézna kis bokor. Talán az ajtóból nőtt ki.

– Valakit ide nyomtak. – A nő még mindig mosolygott, és a hajszálakat simogatta. – Ide szorítottak.

Őszes hajszálak. Anya már egészen ősz volt, apa még nem annyira. De hát, mi lehetett? Talán egyszer, amikor nem voltam itthon… Egyáltalán, mit csináltak, ha nem voltam itthon? Veszekedtek, beszélgettek vagy csak hallgattak? Csönd volt, amikor hazajöttem. Anya odabent feküdt, apa az ebédlőben olvasott. De egyszer anya kint állt az előszobában, hálóingben, szétbomlott hajjal. – Holnap küldd el apádat, holnap küldd el! – Apa akkor is odabent ült és olvasott.

Karcolások a falon és a hajszálak.

Az úton lehetett valami. Azon az úton. Apa odament anyáért az ágyhoz. Megfogta, kiemelte a takarók közül, kivezette a fürdőbe. Lassan vezette, a karjánál fogva. Elhagyták az ágyat, az éjjeliszekrényt, a szekrényt – kar a karra fonódva. Lehet, hogy beszélgettek. (– Tudja, Ilonka, és akkor Dunsicséknál… á, hát a Dunsics Dezsőt ismerni kellett volna, hol van ma egy Dunsics Dezső!) Lehet, hogy nem szóltak egy szót se. Elhagyták a hálót, kiértek az ebédlőbe. És akkor apa mondott valamit. Anya megállt, kiabált és reszketett. Mire apa: – Mit reszket? Maga mindig reszket. – Otthagyta anyát az ebédlő ajtajában. De aztán mégis visszamehetett hozzá, és akkor…

– Ez a lakás nem jellemző magára.

A szoba közepéből jött a hang.

Zsámboky elfordult az ajtótól.

A fényképésznő az asztal mögött állt, felfelé bámult. – Az a habostorta!

Villanyégő gipszhabostortában. A plafon közepén egy hatalmas habostorta. A sarkokban valamivel kisebbek.

– Ez nem a maga ötlete volt.

– Nem hinném. Még a régi lakó. Tudja, a hatodikon laktunk… bombát kaptunk, éppen a háború vége felé, az utolsó napokban… akkor jöttünk le ide. – (Mintha régi szöveget mondana, kopott, foszladozó feliratokat olvasna.) – Az a lakó, előttünk, hát igen, nyilas volt, és meglépett. Tőle maradt a habostorta.

– És maguk nem nyúltak hozzá.

Ezt mondta a nő. És apa meg anya felzárkóztak János mögött. Egy pillanatra mind a hárman ott álltak a szobában.

– Nem nyúltunk hozzá, semmihez se nyúltunk.

– Még festés se volt?

– Anyámnak olyan kis nyugdíja volt, és hát én se kerestem valami fényesen.

– Nem nagyon közölték az ötvenes években.

– Nem nagyon. (Mégiscsak ismerhet egy kicsit.) Mások vacakjait kellett átpofozni. – Belebámult a levegőbe. – Mitrics apót egyszerűen nem tudtam behozni.

– Mitrics apót?

– Csősz valamilyen hangjátékban. Már nem is tudom, ki írta. Nekem kellett átgyúrni, nekem kellett feldobni Mitrics apót. Feldobni!

– Miért nem hagyta ki?

– Nem lehetett. Valahogy körülötte zajlott minden. A derék, öreg csősz meg a gyerekek, akik körtét lopnak. De aztán nem lopnak, mert megismerik Mitrics apót. Eszpresszóról eszpresszóra vándoroltam Mitrics apóval. Azok az ifjúsági hangjátékok…!

– Biztosan hallottam egypárat. Ezeket mindig reggel adják, és én reggel általában otthon vagyok.

A fényképésznő megint olyan tétován nézett az íróra. Már bánta, hogy ráharapott erre a gyerekhangjátékra. Most talán a többiről is beszélni kéne… de hát…

– Az ott kicsoda?

– Görgey Artúr.

– Azt hittem, egy író, Jókai.

– Ugyan, az egész más. Sokkal derűsebb. (Most lehet törleszteni!) Attól még olvashatott is valamit.

– Miért ne olvastam volna? Szóval, Görgey tábornok képe.

– Apám írni akart róla, tanulmányt. Görgey meg a negyvennyolcas szabadságharc. Talán ez lett volna a címe.

– Az apja is író?

– Évekig készült erre a tanulmányra. Könyvtárba járt, jegyzetelt… aztán valahogy mégse.

A fényképésznő körbejárta a szobát. Majd kissé szemrehányóan.

– Nincs fény.

– Nincs.

– Magát meg feltartom.

– Nem, dehogy. Azt mondta, majd figyeld meg, hogy én milyen másképp nyúlok Görgeyhez.

– Ki nyúl Görgeyhez?

– Az apám.

– Ja, igen.

– Nem akarta elsietni. Anya meg azt mondta: – Ugyan, kérem, maga sose kezd hozzá semmihez! – De hát apa hozzákezdett, csak nem volt vele megelégedve… nagyon készült erre a tanulmányra.

– Üljön le!

Éles, sárga fény tört be a szobába. Az asztal két szélénél álltak. Zsámboky Görgey tábornokot nézte. A nő átkiáltott hozzá.

– Üljön már le! Végre van egy kis fény.

A fény valósággal kettévágta a szobát. A nő valahonnan a túlsó partról integetett. Ő meg leült. És akkor már a cetlik is körülötte voltak, szétszórva az asztalon.

– Mintha éppen dolgozna.

– Mintha éppen. – A ceruzacsonkkal belepiszkál a cetlikbe. Azok a kusza, egymásba torlódó sorok! Egy-egy szó többször is áthúzva. Egy másik bekarikázva. Áthúzott szavak, bekarikázott szavak. És mindenféle jelek: hurkok, lasszók, nyilak, valami olyan maszatban!

– Azért nem kell hogy írjon.

– Nem kell? Igazán?

– Jó, jó, nem akartam megbántani. – A háta mögül jött a hang. – Hogy maguk milyenek! De itt legalább nem kell megcsodálnom a fürdőkádat!

– A fürdőkádat?

– Az egyik kollégája, ha szabad így mondanom, kiküldött a fürdőbe. Még le se tettem a gépet, és már valósággal rám ripakodott. „Menjen ki a fürdőbe!”

– Nem rossz.

– Aztán, ahogy visszajöttem: „És most mondja el, hogy mit látott?” Makogtam valamit. Iszonyú dühös lett, és megint kizavart. Amikor már negyedszer is kikergetett, a felesége odasúgta: „Mondja már neki, hogy még sose látott ilyen süllyesztett fürdőkádat.”

– És maga?

– Megmondtam neki, hogy a Széchenyi-fürdőben sokkal többet látok. Erre felrobbant.

János fölemelte a ceruzacsonkot, bekarikázott egy szót.

– Ismert tőle valamit?

– Kitől?

– Ettől a fürdőkádtól.

– Egypár verset. – A hang elhidegedett. – Mondtam, hogy nekem erre nincs időm.

János kihúzott egy szót. Közben érezte, hogy a fény lassan elfogy körülötte.

– Az embernek annyi mindent kéne csinálni. – A nő valahol az ajtónál volt.

A zöldessárga fény rácsúszott a falra. A székre. Apa ült a széken házikabátban, fejét kissé oldalt dűtötte, két kezét egymásra tette.

– Így, profilból olyan, mint egy madár.

János egy mozdulatot tett a cetlik fölött.

A fény eltűnt, aztán megint előjött, és megint eltűnt. János úgy féloldalról csak azt látta, hogy a nő az ablaknál áll. Kezében a gép, lebámul a térre.

– …aztán a fiamat ki kellett küldeni Svájcba, mert csak ott van olyan orvosság.

– A fiát! (Hát már fia van? És mióta beszél róla?)

– Azt mégse kívánhatom a férjem szüleitől, hogy rendszeresen küldjenek orvosságot, meg különben is jobb, ha ott csinálja végig a kúrát. Azt mondják, ebben a korban még nem olyan veszélyes. Ötéves.

– Hát ha még csak ötéves…

– Az idegek. – A fényképésznő eltűnt az ablakból. – Attól van az egész. A fulladások mindenesetre. Az utolsó levélben azt írták, hogy a fulladások elmaradtak, vagy legalábbis jelentős mértékben csökkentek. – A hang a háló felé távolodott. – Akkor talán majd haza is hozhatom… akkor igen.

A hang elhalt a háló felé.

Bement a hálóba? Ott áll az ágynál? Az éjjeliszekrényt nézi? A Dianás-üveget meg a Mária-képet? Fényképez?? Vagy csak ott van?

– Mire jó ez? – Apa előredőlt a széken. – Mire jó ez az egész?

János vállat vont, megint áthúzott valamit az egyik cetlin. Fölemelte a ceruzát, majd leengedte.

A padló megreccsent.

Ez a nő még mindig ott áll az ágynál? Anya meg gyönge, távoli hangon kiszól a takaró alól. – Hát akkor hozna nekem egy üveg Dianát, kedvesem? Nincs jobb, mint egy ilyen sósborszeszes ledörzsölés. Itt mindjárt az utca elején talál drogériát.

A nő mintha mondott volna valamit. Padlóreccsenés. Csönd.

Mélységes csönd, ahogy fölnézett a cetlikből. Egy darabig még úgy ült az asztalnál, kezében a ceruzával. Először a válla kezdett gyanakodni. A válla és a nyaka. Letette a ceruzát, hátrafordult. A háló félig nyitott ajtaja. Felállt, benézett. Senki.

Körülnézett az ebédlőben. A fény eltűnt a falról. Az üres székek, az asztal, a szétszórt papírdarabokkal.

Hová tűnt ez a nő?

Még visszajön, ha lesz fény? Vagy egyáltalán…?

Egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy dobolta az asztalon azt a régi, gyerekkori hívogatót.

 

Egér, egér, ki a házból, most jöttem a kávéházból, aki nem jön ki a házból…

 

Fölnézett. Nem volt mellette senki. Két tenyér az asztal lapján. Az ujjak még doboltak egy kicsit, majd megmerevedtek.

Végigment az előszobán. Benyitott a fürdőbe. Benyitott a kamrába. Egy darabig a habverőt nézte. Aztán megint a háló ajtajában állt, mintha be akarna szólni valakihez. Megérintette a hajszálakat. Azokat az ajtófélfába ragadt, vékony hajszálakat. Közéjük fújt, mire megremegtek.

Visszafordult az ebédlő felé. Székek a fal mellett, a letakart dívány. A falon képek. Az ott Görgey tábornok.

Az asztal körül keringett.

Szétszórt papírlapok az asztalon és a pohár víz. A nő nem is ivott belőle. „Kaphatok egy pohár vizet?” És aztán nem is ivott. A szoba közepén állt, fölfelé bámult a gipsztortákra. „Ez a lakás nem jellemző magára.” Feketét kellett volna adni, feketét meg valami…

Aztán ott ült az asztal előtt, és most már csak a cetliket tologatta.

Zsámboky egy kis asztalnál, az ablak mellett. Vele szemben a felvevőgép, a barna bőrkabátos rendező meg a legénysége.

– Párbeszédről van szó. – A rendező leült Zsámboky mellé. – Párbeszédet folytatsz a géppel. Feléje fordulsz, és neki mondod el, hogy mi is van a filmedben.

Zsámboky bólintott. Persze, mindez belekerül az Előzetesbe. Író régi kedves presszójában a filmjéről beszél.

– Szóval, nem kell hogy az asztalt bámuld, és magad elé motyogj. – Szünetet tartott. – Ha engem valami felháborít, akkor az a megkonstruált természetesség. Te nem magadban dünnyögsz, hanem igenis a gép felé, a nézők felé fordulsz. Beszámolsz a filmedről.

A szőke kontyos Ildikó átrepült a stáb fölött, letette Zsámboky elé a dupla feketét.

– Azért ezt megihatod. – A rendező elmosolyodott. Felállt, magára hagyta Zsámbokyt.

Kissé gyanakodva nyúlt a csésze után. Nem volt ez igazi kávé. Az asztal se az, amire ki szokta rakni a cetliket. És ez az üres presszó! Persze, kirámolták a vendégeket a forgatás miatt. Legalábbis innen, az emeleti részről. Csak a gép, akivel majd párbeszédet folytat.

Troli ajtaja csapódott odakint.

Hát igen, Zách. Azok az elnyúlt, végtelen párbeszédek. Zách ült az utolsó asztalnál, ő meg az utolsó előttinél. Olykor hátrafordult. Szétszórt kéziratok. A hamutartó lobogása. Zách az eltépett kéziratokat bedobta a hamutartóba és meggyújtotta. A kisasszonyok dermedten nézték.

A troliajtó csapódott, Zách felnyögött.

– Ez egy hely! Éppen ide rakják a megállót!

Sárga pulóveres fiú lépett az asztalhoz. Elvette a csészét. A rendező intett, hogy tegye vissza. A gép mögé húzódtak, onnan figyelték Zsámbokyt.

– Lazíts egy kicsit – intett a rendező.

– Mit csináljak?

– Nagyon merev vagy, ülj egy kicsit otthonosabban.

– Aha… otthonosabban.

Zsámboky újév reggelén bukott be ebbe a presszóba. Zách újságot olvasott az egyik asztalnál. – Ide kell járni.

Hány éve ennek? Tíz? Tizenöt?

Zách az utolsó asztalnál ült, Zsámboky az utolsó előttinél. Volt úgy, hogy ő jött előbb, volt úgy, hogy Zách. A barátja szivart rágcsált, kalapját kissé félrecsapta. Úgy jött előre az asztalok között, mint egy kedélyes kis mozdony. Zsámbokyra hunyorított. Az csak legyintett a kézirat fölött. Majd váratlanul egy elcsúszott utalásról kezdett beszélni.

Azzal már benne voltak.

Elmaradt utalások, végtelen várakozások. Szerkesztők, akik ülnek a kéziraton, tologatják a kéziratot. Csak éppen nem adják le! Nem adják le!

– …másfél óráig váratott – mondta Zsámboky –, és aztán mit vágott a pofámba? Hogy lebegtetem a figuráimat!

– …én javítottam ki az első vacakjait, és akkor most ez az alak!

– … hogy ma már így nem lehet lebegtetni a figurákat!

– …az én érdekemben nem adja le a novellát! Érted ezt? Az én érdekemben!

– Laza szerkesztés, elmosódott kontúrok.

– Alatta maradok a színvonalamnak. Méltatlan vagyok a nívómhoz.

Elhallgattak. Kifulladva bámultak maguk elé.

Zsámboky beletúrt a kéziratba.

– Elmosódott vagyok?

– A hülye fejük! – Majd mint aki unja az egészet. – Mikor voltál moziban?

Egyvalamiről nem beszéltek. Az otthonukról. Azokról, akiket otthon hagytak.

Zsámboky úgy fordult a gép felé, mintha most mindent el akarna neki mondani. A félrecsúszott dunyhákat, takarókat. Az áttetszően vékony kéz útját a takarón. Az a kéz élt csak az egész nőből. Rántott egyet a takarón, igazított valamit, majd elindult a gyűrődések között.

Zsámboky elég gyakran járt Záchéknál. Megállt az ágynál, odabólintott annak az élettelen arcnak. Az arc merev maradt. De a kéz felemelkedett. Az ujjak szétnyíltak, mintha el akarnának válni egymástól.

Zách az ágy körül járkált. Megigazította a párnát. Odahajolt az asszonyhoz, talán mondott is valamit. Egy mosoly foszlánya jelent meg azon az arcon.

Babaarc. Megöregedett, ráncokkal átszőtt babaarc.

Zsámboky kapott egy teát. Közben azon tűnődött, hogy mióta fekszik Zách felesége? Mióta nem tud felkelni?

Az ágy örökké megvetve.

Ronda dolog, de Zsámboky valósággal felüdült. Mert otthon… Na igen, de anya legalább a lakásban mozgott. Kiflivégek, cukordarabkák, cigarettacsikkek jelezték útját a hálótól a fürdőig. Valami hártyaleválás volt a szemével, és ezen a műtét se segített. Az ágy a központja. Órákig tudott kávézgatni. Kávézás után a cigaretta. Egyszer felgyújtja az ágyat. De csak az ágyat. A szoba többi része valamiképpen sértetlen marad. Egy égő ágy fogadja majd Zsámbokyt, ahogy hazajön.

– Mondhatnál valami ingerlőt. – A rendező előbbre jött.

– Ingerlőt?

– Nézd, én tudom, hogy háztetőkről szól ez a film, de ha mégis volna valami…

– Hát amikor az öreg megtalálja a levelet.

– Miféle levelet?

– Tulajdonképpen nem is levél, inkább csak levélfoszlány.

– Maradjunk a háztetőknél. Beszélj a háztetőkről.

– Kezdhetem?

– Mindjárt. Majd ha a tábla csattan.

A csapó táblája, csattan a csapó táblája. Zsámboky ezt úgy mondta magában, mint egy iskolás.

A tábla nem csattant.

A rendező kissé ellenségesen nézte Zsámbokyt. – Pétert felvették a főiskolára. – Még mindig az az ellenséges tekintet. Mintha Zsámboky hosszú hadjáratot folytatott volna, hogy Pétert ne vegyék fel.

– Rendező lesz, mint az apja. – És mert a másik hallgatott, bevágta. – Vagy színész.

– A kertészeti főiskoláról ritkán kerülnek ki színészek.

Ezt mondta a rendező. Zsámboky széttárta a karját.

Egy hosszú hajú fiatalember súgott valamit a rendezőnek. Az bosszúsan legyintett.

– Nem kell hogy felálljon. Miért álljon fel?

– Ha úgy gondoljátok… – Zsámboky felemelkedett.

– Dehogy gondoljuk! Miért ácsorognál az asztalnál?

– Mondjuk, járkálok egy kicsit.

– Ugyan!

Zsámboky visszaült. Megint csak azt a kezet látta. A kéz útját a takarón. Hogy ismerte a takaró gyűrődéseit. Olykor mégis mintha eltévedt volna.

Igen, Zsámboky néha úgy érezte, hogy az asszony keze nem tudja folytatni az útját. Egyszerűen elakadt. Fölötte fenyegető takaróhegyek. Az út pedig valahogy megcsúszott, eltűnt.

A lekvárosüveg. Hogy került az a félig üres lekvárosüveg az ágyba? A bejárónő adta oda? És aztán ottfelejtette?

Az biztos, hogy az üveg valósággal foglyul ejtette azt a kezet. Felcsúszott a csuklóig.

Zách az ágy fölé hajolt: Elszántan és mégis gyengéden forgatta az üveget. Szűk nyakú üveg, lehetetlenül szűk nyakú.

– Lekvárosüvegben még nem is láttam ilyet. – Zsámboky az ágy mellett állt. Valahogy szeretett volna segíteni. De erre csak később került sor, amikor az asszony keze kiszabadult.

– Légy szíves, nedvesíts be egy szivacsot – mondta Zách –, és ha törülközőt is hoznál…

Zsámboky benedvesített egy szivacsot, törülközőt is hozott.

Görcsösen széttáruló ujjak fogadták. Mintha apró, kis sebek borították volna ezeket az ujjakat. Az asszony szeme kitágult, félelmetesen megnőtt. Csak nézte, hogy dolgozik Zách a szivaccsal. Hogy megy végig az egyik ujjon, hogy siklik rá a másikra.

Zsámboky a törülközőt tartotta. Majd nekem kell megtörölnöm az ujjait.

Fölnézett az asztalról. Mindenki eltűnt. A stáb mintha felszívódott volna.

A kisasszony indult lefelé a lépcsőn. Pár lépés után megállt.

– Ildikó!

A lány úgy nézett rá, mintha sose látta volna. Azzal el is tűnt.

Mi ütött belé? És a többiekbe? Egyáltalán, hol vannak a lányok?

A lányok mindig itt voltak. Tálcákkal röpködtek körülötte. Olykor leereszkedtek a tálcák.

– Rég nem láttuk, Jánoska.

– És a barátja? Mi van a barátjával?

A hamutartó nem lobogott az utolsó asztalnál. A kéziratok eltűntek.

– Kórház – mondta Zsámboky. – Tegnap bent voltam nála.

– Majd mi is bemegyünk. Már tegnap be akartunk menni a Jutkával, csak aztán… – Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – És a felesége?

– Zách öccse odaköltözött. Addig…

Zách irtózatosan soványan feküdt a kórházban. Váratlanul jött ez a fogyás. Zsámboky egyszer hátrafordult írás közben. – Te, mi van veled?

Elvékonyodott arc nézett rá. Valahogy, mintha le is sült volna. De inkább úgy, iszaposan. Az orvosokról dünnyögött valamit. Mármint, hogy esze ágában sincs orvoshoz menni, hallani se akar a vizsgálatokról. Na nem, ezt kapcsoljuk ki!

Aztán mégiscsak… Talán az öccse cipelte el vagy a barátai. Egy darabig még otthon volt, de akkor már többnyire feküdnie kellett. A felesége felült az ágyban. Elképedve nézett át a másik szobába. Mintha egy idegent fektettek volna arra a díványra. Az ujjak dühödten kaparásztak a párnán. Zách öccse odament hozzá, megérintette a vállát. Az asszony elmosolyodott, visszacsúszott a takarók közé.

Egy vendég jött fölfelé. Ildikó utánaszaladt, valósággal leemelte a lépcsőről.

Zsámboky felállt, a derekát masszírozta. Ildikó mindjárt feljön és rászól: – Csak üljön vissza, Jánoska!

Milyen helyes lány, és tessék! Hiába, egy segédvilágosítótól becsavarodnak. De egy író… á, ugyan!

Az asztalok között járkált, megfogta egy szék támláját, megigazított egy hamutartót. Akárcsak vendégeket tologatna. A felvevőgépre pillantott. Az kedvetlenül ácsorgott a sarokban.

Leült a tükör alá. Itt még sohase ült. Úgy bámészkodott, mint egy új vendég. Milyen sivár innen a presszó.

Összerezzent.

Zách öccse az oszlop mögött. Az a kopasz, szelíd mosolyú fiú, aki odaköltözött az asszonyhoz. Akinek megígérte, hogy majd fölnéz. Hogy egyszer-kétszer azért majd felugrik. Ez már a temetés után volt. Ahogy kifelé jöttek a temetőből, valaki megfogta a karját. – Ugye, azért feljössz néha?

Csöndes, derűs nap volt. Szétszóródott, kis csoportokban hagyták el a temetőt. Zsámboky felfedezett néhány fiatal írót. Azt a hórihorgast egyszer csúnyán letolta Zách. A vezetőnő! A presszó vezetőnője fekete kosztümben, szigorúan feléje biccentett.

Senki se ült az oszlop mögött. De azért úgy állt az üres széknél, mintha annak akarna valamit elmagyarázni.

– Mit mászkálsz itt?

A rendező állt mellette. Kávét kortyolgatott. Ravaszkásan elmosolyodott.

– A Vermes Magda üdvözöl.

– A Vermes Magda?

– Mit nézel úgy? Feleségül akartad venni.

– Én? A Vermes Magdát?

– Csak az apja nem engedte. Tudod, az a bádogos.

– Baptista.

– Baptista bádogos.

Ezen elröhécseltek egy kicsit. Meg hogy az öreg milyen szigorúan fogta a Magdát. Olyan zúgó pofonokat kevert le…!

A rendező hátrafordult a többiekhez. – Azt hiszem, most jó a fény.

Aranyosbarna fény emelkedett az ablak felől. Akárcsak dohányport szórtak volna be.

A kórház folyosójának fehér fénye volt, ahogy ott ültek Záchcsal. Hosszú idő után megengedték neki, hogy kijöjjön ide a vendégeivel. A lányokkal a presszóból. Összeverődtek a tálcások, a főzőnők, a pultosok. Közöttük Zách azzal az iszaposan fénylő arcával. A lányok Kugliról meséltek neki. Egy öreg, kopasz vendégről, aki az újság mögül figyeli őket. Valósággal az arcára borítja az újságot. – Képzelje, lyukat fúrt a közepén! Ilyen ócska trükk!

– Hát nem jut eszébe más – Zách elmosolyodott.

– Nekem még ez se jut eszembe – bólintott Zsámboky. – Én csak bámulok.

– Az igaz! – nevettek a lányok. – Csak bámul!

Elmondták, hogy valakit úgy kellett visszahúzni a troli lépcsőjéről. Fizetés nélkül akart meglépni. Egy alak meg olyan részeg volt…

– De olyan nincs – szól közbe Zách –, aki gyújtogat?

– Csak a Zách úr. Majd megint teletömködi a hamutartót és meggyújtja!

– Akár egy fáklya!

– Lobogni fognak a hamutartók!

– Majd ha a Zách úr…

Csönd lett. Hirmanné az órájára nézett. – Be kell szaladnom a nővéremhez.

A vendégek elbúcsúztak. Zsámboky a végére maradt.

– Öregem…

Zách csak legyintett. Utánuk ment a lépcsőig. Felemelte a kezét, ahogy Zsámboky visszanézett. Úgy állt, levegőben felejtett kézzel, fénytelen, iszapos mosollyal.

– Miért nem ülsz le?

A rendező visszatolta Zsámbokyt az asztalhoz.

Vele szemben a gép. A rendező meg az emberei. Az asztalt nézte. Zách volt előtte, a kórház folyosóján, abban a lötyögő, csíkos pizsamában. Sorra elmentek előtte a lányok, a tálcások, a pultosok, a főzőnők.

– Viszlát, Zách úr!

Aztán, mintha elfújták volna Záchot a kórház folyosójáról.

Merev, élettelen női arc a párnán. Felemelte a kezét, maga előtt tartotta, lassan forgatta.

És megint az ujjak. Ahogy azok az ujjak összepréselődtek, szétnyíltak, elindultak a takarón, görcsösen fonódtak egy pohár köré, bemásztak egy üres üvegbe, majd a levegőt tapogatták, a levegőben kúsztak fölfelé.

Csattant a csapó táblája. A rendező intett. Ő meg valami távoli, csikorgó hangon:

– Amit ebben a filmben el szerettem volna mondani…

Megállt az ajtóban. Indulás előtt még úgy, kabátban, kalapban visszanézett a lakására. A két egymásba nyíló szobára.

Odament egy székhez, megfogta a hátát. Kicsit lejjebb húzta a redőnyt, megigazított egy terítőt. Kinézett a behavazott térre. Elment a dívány mellett. Egy pillanatra megállt. A szobák mozdulatlan csöndje. Ez volt körülötte. Szerette ezt a csöndet. Szeretett így ténferegni az üres lakásban.

A vécében meghúzta a láncot. A mosdóban megnézte a szappanokat. A kád szélén üldögélt. Levette a kalapját. Ha dohányozna, most szivarra gyújtana. Ha egyáltalán dohányozna. Apa szivarozott. Elég vacak szivarokat szívott. Fájintos, Cigarillosz. A vége felé cigarettázott, de mintha szégyellte volna. Anya cigarettázott. Aztán leszokott róla. Sok mindenről leszokott.

És én? Sose dohányoztam.

Az előszobában járkált, akár egy sétányon. Megállt a tükör előtt.

Egyáltalán csináltam én valamit?

Mindenhol felgyújtotta a villanyokat. A két szobában, a mosdóban és a konyhában. Egy citromot görgetett a konyhaasztalon. Megkeményedett, rosszkedvű citrom.

Indulni kéne.

Eloltotta a villanyokat. Sötétbe borult a lakás. A háló ablakánál állt, onnan nézte a teret.

Találkozás a közönséggel.

Egy cédula a zsebében. A kultúrotthon meghívója. Ankét a filmről, arról a filmről. A női főszereplőnek előadása van, a rendező külföldön. „Legalább maga jöjjön el!” Megjelent előtte az a lány az otthonból. „Legalább maga ne hagyjon cserben bennünket.”

Megfordult. Átszólt az ebédlőbe.

– Ankét van a filmemből. – Várt egy kicsit. – Hallod, apa, írtam egy filmet.

Egy darabig még az ebédlő előtt ácsorgott. Majd végre elindult. Bezárta a lakás ajtaját. De még ott állt az ajtó üvegje előtt. Bebámult a sötét előszobába. Mint egy látogató, aki éppen csöngetni készül. Zsebre vágta a kulcsot, és levágtatott a lépcsőn.

A lakás magára maradt. A barna ebédlőasztal, a szétszórt, üres hamutartókkal. Körülötte a székek. Odabent egy elvékonyodott rekamié. Mellette karosszék. Sötét folt a támla kopott huzatján. Egy fej körvonalai. Egyáltalán, mintha valaki hátradőlve üldögélne a sötétben és a csöndben.

Kertek mellett ment el, ahogy leszállt a buszról. Behavazott, apró, kis kertek mellett. Az egyikben félig a hóba temetett lavór. Rolók, függönyök lehúzva.

Kedélytelen, szürke ház a sarkon. Mintha most tolták volna elő valahonnan. Fénytelen üvegfalak, mögöttük hosszú, üres folyosó. Két tornacipős fiú futott le a lépcsőn. Ahogy meglátták Zsámbokyt, visszafutottak. Eltűntek odafent, az emeleten.

– Miért nem jön be? – A vékony, fekete lány széttolta az üvegfalat. Az egyik válla kissé lecsúszott, mintha ráütöttek volna. Mosolygott, de olyan tétován.

Most már ketten álltak a folyosón. Az emeletről dobogás hallatszott, talán zsámolyra ugráltak. Megszólalt egy zongora.

– A balett – mondta a lány.

Kis szoba, könyvespolcokkal. A sarokban asztal, kávéfőzővel, csészékkel. A lány üveget vett elő az egyik szekrényből, poharakat.

– Egy kis konyak. Biztosan átfázott. Én mindig átfázom.

Később, ahogy kávét főzött:

– Nem akar egy plakátot? El is viheti.

– Milyen plakátot?

– Az ankét plakátját. – Egy tekercset dobott az asztalra. – Hát nem lesznek valami sokan.

– Rotter Klári! – Zsámboky rábökött egy névre. – De hiszen éppen maga mondta, hogy neki fellépése van.

– Akkor még nem tudtuk, amikor a plakát készült. És azt se, hogy a rendezője elutazott.

– A rendezőm! – Zsámboky elvakkantotta magát.

A lány kinézett a folyosóra.

– Még várunk egy kicsit.

Megint ittak egy kis konyakot. Zsámboky felfedezett egy füzetlapot az asztalon. Félhangosan olvasni kezdte.

– Nagy meglepetés volt az Julisnak, hogy a városi urak úgy felkarolták, és nem eresztették szélnek…

– Át kell tenni angolra. – A lány megint kifelé kémlelt.

– …mint a megkopasztott varjút, hogy repüljön, ha tud. – A papír fölött a lányra nézett. – Várjunk még?

 

 

Ott voltak mind a ketten. Anya a díványon feküdt, zöldesszürke pokróccal letakarva. Apa az ajtó melletti széken, pizsamában, magas tetejű kalapban. Hosszú, fehér keze az ölében. Elnyújtott mozdulatokkal simogatta az ujjait.

– Levehetné a kalapját – mondta anya a takaró alatt.

– A frizurám miatt nem vehetem le.

– Frizura! Miféle frizurája van magának?!

Apa erre már nem is felelt. Körülnézett. – Rohangál. Örökké csak rohangál.

– Jánosnak rengeteg meghívása van. Előadások… ankét… Külföldre is hívják.

– Külföldre nem hívják. – Apa egy mozdulatot tett. – Szeretné, ha hívnák, de nem hívják.

– És az a bécsi társaság?

– Na igen, az egy olyan akció volt. Kötött mellények, sálak meg ilyesmi.

– Miféle sálakról beszél? – Anya kissé felemelkedett.

– Hát, ha nem is éppen sálak, de mindenesetre… – Apa felállt, mint aki valamiféle utazásra készülődik. – Könyvek, mondjuk, könyvek, filozófiai munkákat küldtek neki. Német nyelvű filozófiai munkákat.

– Miért ne küldtek volna?

Apa még mindig a szék mellett áll. – Arról most ne is beszéljünk, hogy soha nem tanult meg németül. Se németül, se bármilyen más nyelven. De hogy valaha is a kezébe vett volna egy komoly könyvet…! – Lassan elindult a szék mellett, a bútorok mellett. – Mennyit rágtam a fülét, hogy legalább Bölschét elolvassa!

– Mindenesetre vitte valamire az életben!

Apa hátrafordult. – Jókat tud mondani!

Anya elhallgatott. Összehúzta magát a takaró alatt és hallgatott.

Apa pedig, mintha valami távoli tájról nézne vissza rá. Messzi vidékről. Vállat vont és továbbment. Hirtelen megállt.

– Mit szól ehhez, Ilonka?

Anya kidugta fejét a takaró alól. – Mihez?

– Televízió! – Apa a készülék körül körözött. – Akárhogy is, de ez itt egy televízió. Tévé.

Anya, úgy a takaróba csavarodva, felült. – Miért ne?

– De hát ő soha nem akart ilyesmit. – Kinyújtotta kezét a tévé felé.

– Soha még csak eszébe se jutott.

– Azt maga honnét tudja?

– Neki nagyon jó volt az a kis rádió, amit még maga vett neki. Televízió… tévé… – Kinézett a térre. A függöny szélét fogta. – Ez annak a nőnek az ötlete volt.

– Miféle nőnek?

– Az a tanárnő, mostanában jár hozzá.

– Régebben is járt hozzá egy tanárnő.

– Az presszósnő volt.

– Nem lehetett valami komoly ügy.

– Elég komoly ügy volt. Csak a lány lelépett. Faképnél hagyta Jancsit.

– Még hogy a lány!

Apa otthagyta az ablakot. Átment a hálóba. – A maga kis rádióját mindenesetre kivágták. És azt a nagy ágyat is kivágták.

– Az én fiamat nem érdekelték az olyan kis nők.

– Csakis azok érdekelték. Presszósnők, ápolónők, kalauznők.

– Kalauznők!…

– A karosszék még megvan. – Apa megfogta az öreg repedezett karfát. Leereszkedett a székbe. – Szerencsére, ez még megvan.

 

 

A lány hátrasandított Zsámbokyra.

– Talán azért most már megnézhetjük.

Zsámboky úgy érezte, hogy nagyon régen áll így a lány mögött. Oly ismerős volt a lány nyaka azokkal az apró, sötét pihékkel. Egy mozdulat, és a keze mindjárt rácsúszik.

Kint voltak a folyosón. Egymás mellett álltak, szinte összepréselve. Most már a zongora se szólt az emeletről. A nagy üvegajtó mögött az utca sötét vonala.

– Pedig időben elkészültek a plakátok. – Suttogott, mintha attól félne, hogy fölébreszt valakit.

Büfé kivilágított pultja a folyosó messzeségében. Zömök, ősz férfi szalámis zsömlét evett. – Mi az, Magdika? – intett a lány felé. – Bejött már Rakonczai?

– Még nem jött be.

A férfi elfordult a szalámis zsömléjével. Zsámboky pedig megkérdezte.

– Ki az a Rakonczai?

A lány egy oszlopot bámult. Olykor megremegett a válla.

Csak nem sír? Legjobb lenne lelépni. Szépen megfordulni és lelépni. De csak állt a lány mellett. Váratlanul kibukott belőle. – És mindig elalszik a buszban?

– Mit csinálok?

– Az előbb mondta odabent, hogy mindig elalszik a buszban. Nem is tudja, hogy ér ide.

A lány még mindig azzal a dermedt, idegen arccal nézte. Majd nagyon csöndesen, szinte tagolva.

– A Láncos Anikó estje is elmaradt. Mit csináljak? Nem jönnek, egyszerűen, nem jönnek.

– És a terem?

– Miféle terem?

– Hát, ahol ez lenne… ez a… – Elhallgatott.

Szürkésfekete oszlopok között álldogáltak, akárcsak valami váróteremben. Csönd volt. Gyerekek a lépcsőn, tornainges, klottnadrágos gyerekek. Szétszórva, mint a gyufaszálak.

– A balett – mondta Zsámboky.

A lány rábólintott.

– Meg azt is mondta – Zsámboky kicsit közelebb lépett a lányhoz –, hogy a cipője egyszer beleragadt az aszfaltba. Olyan hőség volt, hogy a cipője beleragadt. – És mert a másik még mindig hallgatott. – Úgy jött mezítláb, kezében a cipőjével.

– Menjünk. – A lány riadtan elmosolyodott. – Talán mégiscsak jött valaki.

Elindultak.

– Egyszer egy nénike elaludt a vécében – mesélte útközben a lány. – Másnap akadtunk rá.

– Akkor mégiscsak jön néha valaki.

– Hát melegedni. És persze, amikor itt volt a Szente Béla.

– Szente Béla?

– Az a táncdalénekes. Nem ismeri? Egyszerűen nem tudott bejönni az otthonba. Körülvették az autóját. Ki kellett hívni a rendőrséget.

– Most nem kell kihívni.

Zászlók a sarokban. Összecsavart zászlók. Poros ablaküveg, megfeketedett fal.

– Hát akkor… – A lány megállt egy ajtónál.

Zsámboky bizonytalanul elmosolyodott.

A lány lenyomta a kilincset. Az visszaugrott.

– Be is van zárva. – Zsámbokyra nézett. – Kerítsem elő a kulcsot?

– Á, minek?

A lány még mindig a kilincset fogta.

– Megmutassam a mozinkat?

 

 

– Mostanában igazán jól keres. – Apa megint a televíziónál volt.

– Értékelik a munkáját – mondta anya.

– Mostanában sok mindent értékelnek. De hogy tévét vett…! Még csak egy autó hiányzik.

– Miért ne lehetne autója?

– El fog hülyülni, teljesen el fog hülyülni.

– Maga szerencsétlen! – Anya dühös, sértődött hangja. – Azért, mert magának sohase…

– Mit tud maga erről! – Apa elindult a fal mellett. Kezét végigcsúsztatta a falon. – Ezért olvastam neki Andersent…

– A tandíját meg elköltötte, amit az utolsó fillérjeimből kuporgattam össze.

– Ezért cipeltem a vacakjait, azokat a novellákat! Sehol se akarták közölni, de én addig cipeltem…

– Mindig elszedte a pénzét, ha kapott valahonnan valamit.

– Akkor is én indítottam el. – Megállt. – A maga képe itt van. Szalmakalapban ül egy spenótbokorban.

– Az nem spenótbokor! Kert, a Valkayék kertje.

– Tudom, ahol a Valkay Gábor lefestette. Hányás.

– Tárlata is volt a Valkay Gábornak, csak magát kirúgta, amikor elment hozzá kunyerálni.

Apa keze a falon csúszkált. – Egyetlen kép se maradt itt, a metszetek sehol. Görgey tábornok is repült. Hiába, nem tetszett valakinek.

– Azok nem is voltak képek. Azokat maga csak olyan lapokból vagdosta ki. Aztán úgy ragasztgatta. Vagdosta meg ragasztgatta.

– Akkor is többet értek, mint ez a spenótbokor. – Leült a dívány sarkára.

– Kanalakat fog rakosgatni.

– Miféle kanalakat, Gyula, kérem?

– Ezüstkanalakat. Mert akkor már ezüstkanalai lesznek. Egyik fiókból a másikba rakosgatja, egyikből a másikba. Ezüstkanalak, kések és villák. Az egészet kiborítja az asztalra, és csak nézi.

– Maga már azt se tudja, hogy mit beszél!

– Hogy én nem tudom?! – Kis csönd. – Húsz forintot adott hetenként. Pedig akkor már egész jól ment neki. Húsz forint hetenként. Igaz, később egy kicsit felemelte.

– Elég rosszul tette!

– A Mélyvízbe járt, abba az étterembe, ahova, ugye, az írók… Ott feszített a többi nagyképű hólyag között. Én meg a karzaton rizsfelfújtat ettem.

– Az ő pénzén.

– Nagyon jól láttam onnan fentről, hogy miket rendelt! Erőlevessel kezdte. Aztán jött a többi. És akkor még egy deci bor meg fekete. És amikor aztán kórházba kerültem…

– Hagyja a kórházat! – Anya felült, a pokróc lecsúszott róla. – Ne beszéljen a kórházról!

– Miért? Magának mindenfélét bevitt.

– Gyula, kérem!

– Hülyeség! – Anya vállára terítette a pokrócot. – Tiszta hülyeség!

Ültek egymás mellett a díványon és hallgattak.

 

 

– Örökké csak versenyekre cipelt!

Abban a kis vetítőteremben voltak. A vászon alatt üres széksorok. Úgy járkáltak ezekben a széksorokban, mintha helyet keresnének.

Zsámboky éppen az első sorban. A vászonra bámult. Egy pillanatra leült, majd megint felállt. A lány valahol mögötte csapkodta a székeket. Egy fiúról magyarázott, ki tudja, mióta.

– Soha egy koncert! Soha egy színház! Hát azért annyira nem érdekelnek a motorversenyek!

– El tudom képzelni.

– Különben a versenyekből nem is láttam semmit. Valahogy mindig úgy történt, hogy még abból se lássak semmit.

Zsámboky oldalt kanyarodott. Bevágott az egyik sorba. Váratlanul összetalálkozott a lánnyal. Egymásra mosolyogtak, kissé fáradtan.

– Külföldre is kijutott a filmje? – kérdezte a lány.

– Igen, azt hiszem.

– És milyen visszhangja volt?

– Visszhangja? Még hogy visszhangja?

A lány leült. Összeszűkült az arca. – Mégse járhattam egy ilyen alakkal, egy ilyen motorossal.

Zsámboky is leült. Egy darabig csak úgy hallgattak, mint akik várják, hogy kezdődjék az előadás.

– És mindig csupa por lettem! Ahogy a motorosok elhúztak mellettem. Látni semmit se láttam, de valósággal megteltem porral. A hajam, a szemem, a bőröm.

Felpattant. A vászon előtt járkált. Onnan kiabálta Zsámboky felé.

– Már reggel felültünk a motorra!

– Ő is indult azon a…?

– Csudát! Még jóval a verseny előtt végigvágtattunk a pályán, hogy olyan helyre kerüljünk, ahonnan a legjobban lehet látni. Szerinte! A végén találtunk egy hegyoldalt. Tízig vártunk, legalább tízig, aztán valami enyhe dübörgés jelezte, hogy a verseny megkezdődött. Ültem egy bokorba kapaszkodva, félóránként állati dübörgés. Őrült porfelhő.

– Ahogy elhúztak a motorok.

– Jól mondja. Ahogy elhúztak. Még napok múlva is csak úgy dőlt belőlem a por. – Megállt. Fölsandított a vászonra. – Jó fiú volt, úgy különben. És egy bizonyos szempontból…

Zsámboky érdeklődve előrehajolt.

A lány leült az egyik sorba, háttal Zsámbokynak.

– Egy barátnőm ismeri magát.

– Igen? Kicsoda?

A lány nem felelt. Fejét hátrahajtotta, lábát hosszan előrenyújtotta.

– Kirúgtam azt a fiút.

– A motorost?

– A motorost.

A lány úgy maradt, hátrahajtott fejjel, kinyújtott lábbal.

Zsámboky figyelmesen nézett az üres vászonra. Mintha a lányt látná, ahogy ott ül a hegyoldalon, egy bokorba kapaszkodva.

 

 

Lépések hallatszottak kintről. Köhögés, krákogás. A lépések abbamaradtak, éppen az ajtó előtt.

Apa: Mindjárt becsönget.

Anya: Nem, dehogy. Ez a Temunovich gyógyszerész. Most megy át a Gyergyainéhoz.

Apa: Á, igen! Pedig a Gyergyainé egyszer kidobta. A Gyergyainé csak a katonakarmestereket szereti. Hiába, egy katonakarmester azért mégiscsak más! Hallja, most meg mintha vasat reszelnének.

Anya: A Somogyiné édesanyja.

Apa: Ja, persze, papírt tesz a korlátra, úgy csúsztatja le a kezét. De hát ez már nem is tud kimenni.

Anya: Látja, azért néha mégis…

Csönd. Majd anya olyan furcsa, kislányos hangon:

– Az biztos, hogy nekem mindig hozott valamit. Ha mást nem, egy szelet csokoládét. Nem maradt sokáig, mert rengeteg dolga volt, de mindig hozott valamit.

– Mit akar ezzel? – nézett rá apa. – Most meg mit akar ezzel?

Anya azon a kissé éneklő, álmodozó hangon: – Minden látogatási napon bejött, ha nem is maradt sokáig.

– Na igen, éppen csak benézett. „Mi az, apa?” És már nem volt sehol.

– Ezen igazán nem lehet csodálkozni. Az ő elfoglaltsága mellett.

– Az ő elfoglaltsága…!

Anya nem törődött vele. Meg se hallotta ezt a kedélytelen nevetést. Csak mondta, mondta a magáét.

– Néha még banánt is hozott, pedig banánt alig lehetett kapni. Narancs, banán vagy egy szelet csokoládé. Beszélt az orvosokkal… magával a professzorral.

– Csak tudnám, mit akar ezzel. – Apa felállt. Megint elkezdte a sétáját.

– Jól kisöpörték innen a képeket, legalább Görgeyt itt hagyhatták volna.

– Hálóinget hozott meg pongyolát, és arról is gondoskodott, hogy friss huzat legyen a kispárnán. Mert azt nem adtak odabent. Ágyneműt adtak, csak éppen a kispárnára…

Apa az ablaknál állt. Kinézett a havas, csatakos erkélyre.

– Ez hogy volt maguknál? A kispárnára is kaptak huzatot?

– Ne haragudjon, Ilonka, de erre valahogy nem emlékszem.

Anya hirtelen fölkelt a díványról, odament apához. – Magát megnézte?

– Megnézett? Mikor?

Egymás mellett álltak. Anya szinte hozzásimult apához. – Engem megmutattak neki.

– Micsoda boldogság! – Apa otthagyta az ablakot. Befelé nyomult a szobába.

– Amikor lejött oda, az alagsorba, abba a kis kamrába, akkor megmutattak neki. – Ő is otthagyta az ablakot, elindult a másik után. – Először nem akart megnézni, de aztán mégiscsak.

– Nem hagyná abba? Nem találja ezt kissé ízléstelennek?

– Milyen finom lett, Gyula, kérem! – Anya csúfondárosan felnevetett. – Hogy egyszerre milyen finom lett!

Apa leült egy székre, a kalapja szélét hajtogatta. Anya megállt mellette.

– Gondja volt rá, hogy rendesen felöltöztessenek… arra az alkalomra.

– Arra az alkalomra!

– Behozott egy sötétkék ruhát, csipkegallérral, behozott egy pár fekete harisnyát.

– Ne mondja! Igazán?!

– Egy kis fehér batiszt zsebkendőt is behozott, de azt az öltöztető visszaküldte.

– Ne beszéljen nekem az öltöztetőről!

– Magának mit vitt be oda? – Valósággal belehajolt apa arcába.

Az egyre dühödtebben hajtogatta a kalapja szélét. – Ezt a pizsamát, ha tudni akarja! Mert éppen semmi se volt rendben, se egy ruha, se egy ing! Csak ez a pizsama! Ezt adták rám, ebbe öltöztettek! Arra az alkalomra! – Elfulladt. Most már egy szava se volt, csak a kalapja szélét gyűrögette.

Anya mellette állt. El nem mozdult volna mellőle.

– De hát azért harisnyát csak kapott? Mondja, Gyula, ugye azért harisnyát…?

 

 

Megint az a kis szoba.

A lány egy borítékot tolt Zsámboky elé. Az vállat vont. – De hát…

– Mindegy – mondta a lány. – Maga itt volt.

– És ha én itt voltam! – Zsebre vágta a borítékot.

Egy ívet is ki kell tölteni. Név, lakcím meg ilyesmi. A szoba mintha közben összezsugorodott volna. Beázások sötét foltja a plafonon. Ezek a foltok majd lassan elborítják a szobát.

– Hát akkor… – Zsámboky a lányra nézett. Biztosan lekapják majd az előadás miatt. Az elmaradt előadás miatt.

– Én is megyek. – A lány leemelte kabátját a fogasról.

Elindultak. A lány leadta a kulcsot a portán. Aztán, ahogy kiértek az épület elé:

– Elmegyek innen. Itt hagyom ezt a…

– Itt hagyja? – Zsámboky is az otthon felé fordult.

Sötét ablaksorok. Köztük néhány világos kocka.

– Csak nem gondolja, hogy itt maradok?

A buszmegálló felé baktattak. A lány zsebre dugta a kezét.

 

 

Kissé hegyes orrú, vékony arca alig látszott ki a kabátgallérból, a sálból. Hosszú, vörös sál a nyakára tekerve.

– Régen is hordtak ilyet. – Zsámboky megfogta a sál szélét. – A húszas évek elején és még régebben.

– Meg is ígértek valamit, persze, még nem biztos.

– A keménykalapok… mostanában megint látni keménykalapokat.

– Lehet, hogy a filmgyárba kerülök.

– A filmgyárba? – Egyszerre elengedte a sálat. Gyanakodva nézett a lányra. Mintha ettől az egyetlen szótól teljesen megváltozott volna.

– Asszisztensnek. Másodasszisztensnek. Tudom, hogy sokat kell rohangálni, hogy mindent a nyakamba sóznak a maszkoktól kezdve a statisztákig, de akkor is…

– És aztán? – Zsámboky hangja csaknem ingerült volt. – Mi lesz ebből az egészből? Ismerek valakit, aki harminc éve másodasszisztens, harminc éve rohangál hülye szövegkönyvekkel a hóna alatt, harminc éve ordítozik a statisztákkal.

– Nálam talán azért nem tart harminc évig.

A busz előtt álltak. Az üres, sötét busz előtt. Valaki felszállt, de mindjárt el is tűnt abban a sötétségben. Havazni kezdett. Nem is hó volt, apró, szúrós dara. Egy pillanat alatt tele lett vele az arcuk.

– Az biztos, hogy nem maradok itt. Vagy verekednek, és akkor ki kell hívni a rendőrséget, vagy pedig semmi! – Kiabálni kezdett. – Nem maradok itt, érti?!

Zsámboky megfogta a karját, feltolta a buszra.

Váratlanul felgyulladt valami borús fény. Megvilágított egy hátat meg az üres sofőrülést.

A lány kibújt a sáljából. – Maga tulajdonképpen hova megy?

– Megihatunk még valahol egy kávét.

Ültek tovább a mozdulatlan buszban.

Ahogy kilépett a liftből, beleütközött egy öregúrba. A szikár, fekete kabátos öreg, mintha már nagyon régen várta volna.

– Egyáltalán nem hasonlít az édesapjára, de a tekintetében van valami.

Zsámboky bólintott, és leengedte a liftet.

– Levelek. – Az öreg akárcsak le akarna ereszkedni a lift után. – Vissza kell kapnom bizonyos leveleket.

– Bizonyos leveleket? – Elővette a kulcsot, de nem nyitott ajtót. Az öreg valahogy nem is várt erre. Egész jól berendezkedett itt az ajtó előtt. – Az édesapjával nagy levelezésben voltunk. Tudja, a Kossuth-emigráció! Abban mind a ketten egyetértettünk, hogy Kossuth az emigrációban nőtt fel ahhoz a szerephez…

– De hát, apa…

– Nagyon hiányzik nekünk. A hétfőieknek. Tudja, minden második hétfőn találkoztunk a Simplon kávéházban. – Elmosolyodott. – Pardon, Szimplicsek! Az ön édesapja csak így mondta: Gyerünk a Szimplicsekbe! Irány: A Szimplicsek! Bizonyos derű jellemezte az édesapját… emelkedettség. – A lépcső felé indult, de mindjárt vissza is fordult. – Megmozdult a sajtó.

– Csakugyan?

– Megszagolták, hogy a Kossuth-emigrációt teljesen új oldalról világítom meg. Felmerült a kiadás lehetősége.

– Értem, igen.

– Éppen azért meg kell kapnom a leveleket.

– Nem is tudom… – Nézte az öreget, és lassan elzsibbadt. El se tudta képzelni, hogy kinyitja az ajtót. De azt se, hogy az öreg elmenjen. – Igazán nem tudhatom, hogy apa…

– Az én Gyula barátom mindent eltett!

– Gondolja?

– Ó, de mennyire! Ezt is bizonyára egy külön fiókba, egy dobozba. Ha megengedi, majd én segítek, együtt fogjuk megkeresni.

– Együtt, igen. – A kulcs belecsúszott a zárba. Az öreg mögötte állt.

– Gyula nem szerette Kossuthot. Értékelte, de nem szerette. – Elkezdte törölni a lábát, valósággal sikálta. – Beszédet kellett volna tartanom a szertartáson.

– Miféle beszédet? – Úgy nézett az öregre, mintha mégis le akarná lökni a lépcsőn.

– A hétfőiek nevében. De hát az egészségi állapotom… – A lábtörlés abbamaradt. Majd amikor nyílt az ajtó, még megkérdezte.

– Hamvasztás volt?

– Hamvasztás.

Előreengedte az öreget, aztán belépett ő is.