Ott álltak apával a szállodai szobában. Dohányszínű füst öntötte el a szobát, félelmetes lassúsággal gomolygott. Eltűntek a bútorok, akárcsak a mosdó. Csak a kopár ruhafogas látszott még a sarokban.

Kavargott a füst. Ebből a kavargásból nőtt ki az a valaki, aki maga volt a kavargás, maga volt a füst. Oszlopszerű karok nyúltak fel. Egy arc elmosódó körvonalai.

A fiú szorosan apa mellé húzódott. Mozdulatlanul álltak mind a ketten, valahová az ablak felé néztek. Semmi se volt az ablak mögött. Se folyosó, se emeletek.

A füst óriása, mintha lassan leguggolna. A füstkezek, mintha rácsúsznának a térdre. Egy pillanatra az arcot is lehetett látni, az apró, ravaszkásan hunyorgó szemmel. De aztán megint felegyenesedett, mintha megbánta volna, hogy lehajolt hozzájuk. A hang is valahonnan a magasból jött.

– Az egyiket elviszem: a kettő közül az egyiket. De melyiket…?

Egymás mellett álltak; apa és fia. Valósággal összepréselődtek.

Csönd volt a szobában.

De a fiú tudta, hogy a füst óriása nem vár sokáig. Közben, úgy oldalról, látta apa kabátját. A télikabát vonalát. Apa kissé félrehajtotta fejét.

Gomolygott a füst.

És akkor a fiú egy mozdulatot tett. Tulajdonképpen csak hüvelykujja rándult egyet, ahogy apa felé mutatott. Senki se vehette észre. Talán még az se ott, a magasban. Nem volt ez jel, nem volt ez semmi. Csak éppen a hüvelykujj most már úgy maradt előrecsúszva.

A füst ritkulni kezdett, majd még sűrűbben kavargott. Apa valahogy szétfoszlott. De nem! Ott állt mozdulatlanul. Még ebben a kavargásban is lehetett látni a télikabát fekete vonalát, a félrecsuklott fejet.

A fiú majdnem felkiáltott. „Vidd már el! Vidd már el innen!”

De az nem hajolt le onnan fentről. Inkább mintha távolodna lassú hullámzással és valami döbbent szomorúsággal. Hogy most már magukra hagyja őket abban a szobában.

A kád szélén kuporgott. Akárcsak valami ágy szélén – egy pillanat, és mindjárt bele is csúszik. Megérintett egy törülközőt, a fürdőköpeny ujját. Kicsavarta a borotvakészüléket, de csak azért, hogy mindjárt visszacsavarja.

Eloltotta a villanyt. És már sötétben üldögélt. Így még jobb. Így még inkább végig tudja gondolni azt, hogy…

Mit kell itt végiggondolni?

Bemegy apához, beviszi az almát meg a citromot. Meg talán néhány zsebkendőt. Mostanában mindig almát kér, mert az kell a szervezetnek. A citrom meg a limonádéhoz. Mint egy sportoló, aki valami edzőtáborba vonult. Amint megkapja a citromot, elkezdi hajszolni Schlemmert. Neki csak a Schlemmer tud igazi limonádét csinálni. Egyáltalán, csak a Schlemmer ér valamit. A többieket egyszerűen ki kéne hajítani. Ezek nem ápolók, öreg! Nem is tudom, honnan szedték össze ezt a bandát!

Fél kiló alma, fél kiló citrom a konyhaasztalon, barna zacskóban. Menetkészen. Egyáltalán, minden olyan menetkészen. A kabát, a sál a fogason.

Beszélni kell a professzorral. Be kell menni hozzá. De ha van bent nála valaki… Hozzátartozók, látogatók vagy éppen egy barátja. Egy író vagy egy festő barátja. Akárhogy is, de be kell jutni hozzá. Még nem szabad, hogy kiengedje apát. Meg kell értenie, hogy…

Mit kell megértenie?

Hogy nem akarom többé ide beengedni apát? Nem akarom, hogy visszajöjjön? Egyedül akarok lenni, üldögélni és magam elé bámulni. Néha talán felhozok valakit. Vagy nem hozok fel senkit.

Apa nem jöhet ide vissza. Anya más. Ő, ha majd hazakerül a kórházból, szépen befekszik az ágyába. Igen, bedugom az ágyba, néha beviszek neki valamit. Persze, vele is kell beszélni, de azért az mégse olyan… Nem túrja szét a kéziratomat, nem tart előadást a fejlődésemről.

Beszélni kell a professzorral.

Felgyújtotta a villanyt. Rántott egyet a törülközők függönyén. Mintha a professzor valahol a törülközők mögött lenne. Vagy éppen ő is a kád szélén csücsülne fehér köpenyben, előrehajolva.

– Jobban van az édesapja! Szépen javul, mi se hittük volna.

Ő pedig megpróbált mosolyogni, bólogatni. Közben csak arra gondolt, hogy apa megint valami ronda tréfát csinált. Már úgy volt, hogy feladja az egészet, kiszáll a dologból, de nem…!

Elnyűtt kórházi köpeny a professzoron. Ő maga sovány, és olyan féloldalas. Az egyik válla ferdén felcsúszott. Azt mondják, a tüdejével van valami. Finom, kis porceláncsészéből issza a feketét. Örökké feketét iszik, mintha láthatatlan folyamba merítené a csészéjét. Vaságy az asztal mellett, örökké megvetve. Talán majd egyenesen az asztal mellől zuhan bele. Beszélgetés, feketézés közben.

– Tudja, kitől tanultam én, Zsámboky úr? Hogy ki az az egyetlen ember, akitől tanultam valamit? Nehogy ideggyógyászokra vagy pszichiáterekre gondoljon! Nos jó, inkább megmondom. Dosztojevszkij! Igen, ő az egyetlen, aki…

Akkor már nem volt más, csak Dosztojevszkij. Jó, de mi lesz apával, aki szépen javul?

– És ön, Zsámboky úr? – kérdezte később. – Dolgozik valamin?

– Egy kisregény, vagy nem is tudom.

Dehogynem tudod, te átkozott hülye! És nem kisregény, hanem egy olyan hosszabb lélegzetű… Szóval, amihez neki kell ülni, amihez nyugalom kell. Hogy reggel, ha felébredtél, még fekhess egy kicsit.

Csattanásra ébredt akkor reggel. Vagy inkább tompa zuhanásra. Utána csönd. Békés, reggeli napfény szűrődött be a redőny rései között. Odaát is csönd volt, a másik szobában. Az ajtó becsukva. Igen, az ajtót becsukta éjjelre. Hiszen, nem lehetett tudni, hogy apa mikor fekszik le. Hogy meddig járkál szivarozva, régi angol képeslapokat nézegetve. Igaz, az utóbbi időben már inkább csak feküdt, de akkor se oltotta el a villanyt.

Először senkit se látott, ahogy benyitott. A reggel csöndje, a bútorok csöndje. Szétdobált takarók a díványon, lecsúszott harisnyák. Lehetetlenül összegyűrt törülköző. Mintha apa becipelt volna egy lavórt, hogy ott, a díványon mosakodjék.

Feldőlt szék az ablak alatt. A nyitott ablak párkányán pedig begörbült, remegő lábbal – apa. Akárcsak egy furcsa növény abban az áttetszően tiszta fényben. Pizsamában ácsorgott a párkányon, megborotválkozva, lesimított hajjal. Lassan hintáztatta a karját, mint aki éppen startot vesz. Éles levegő áradt be az ablakon. A tér fái fölnyúltak. Várható volt, hogy átlendül az egyik ágra. Aztán majd ott csücsül a pizsamájában.

János olyan mozdulatot tett, mintha be akarna venni egy vázát.

– Kérlek, menj be – hallatszott fentről. – Különben is úgy akartam, hogy mire kijössz.

János átkerült apa másik oldalára, közben beleütközött a fűtőtestbe. – Arra vártál, hogy kijöjjek, az egészet csak azért rendezted.

– Miket tudsz mondani!

– Mássz le!

– Nem lehet. – Apa csüggedten megrázta a fejét. – Ma jönnek értem.

– A Bonyhádi doktor jön, senki más.

– Senki más? Azt mondod, senki más? – Összehúzta magát, mint egy futballkapus, amikor labdát vár. – Ne félj. Bonyhádi már megírta a jelentését a bogarakról, meg erről az egészről. Nem is tehet mást, fertőzés történt. Azt hiszed, hogy egyedül jön? Nagyon tévedsz. De ők is tévednek, ha azt hiszik, hogy megvárom őket.

– Apa!

– Na? – Kissé felegyenesedett. János felé sandított. – Mennyien mászkálnak odalent! Micsoda hülye alakok!

– Légy szíves, gyere le!

– Ne kiabálj! Azt hiszed, azzal minden el van intézve? Nem hagyhatom, hogy elvigyenek.

– Senki se akar elvinni.

János apa mögött álldogált. Egy mozdulatot tett, de csak a levegőbe nyúlt.

Apa náthásan tüsszögött odafent. – Na, öreg, te aztán…!

– Mi van velem?

Az egész akár egy beugratás. Mintha apa kicsalta volna ide, hogy aztán onnan fentről… Remegett a hangja, ahogy újra megkérdezte:

– Mi van velem?

Közben valahogy elfáradt. Legszívesebben leült volna.

– Feküdj vissza, öreg! Egész nyugodtan feküdj csak vissza.

Ez megint olyan dühítő volt. Valósággal megszégyenítő.

Zsámboky lerántott egy törülközőt, bevágta a kádba. Közben megcsúszott a szappantartó, és a szappanok leszánkáztak azon a sima fehér falon.

Otthagyta a fürdőt, bement a szobába. Még mindig érezni azt a szagot. Az öreg ingek szagát. A harisnyákét, a kupacba gyúrt zsebkendőkét.

Apa a fűtőtestről mászott fel a párkányra. De miért kellett neki a szék? Hiszen a fűtőtestet anélkül is el lehet érni. Miért vonszolta oda a széket?

Meddig tartott ez az egész? Az biztos, hogy később többen is voltak a szobában. Bonyhádi doktor kissé tétován körülnézett. Mintha valahonnan a falról akarná leemelni apát.

– Azt hittem, még ágyban vagy, Gyula bátyám!

– Miért lennék ágyban? – Apa vállat vont. – Az utóbbi időben egyáltalán nem tudok aludni.

A gyógyszerész, a szomszédból, meredten bámulta.

– Drága Gyulám!

– Mi az, hogy drága Gyulám?! – Apa dühösen pislogott. Váratlanul ásítozni kezdett. A derekát masszírozta. – Korábban kellett volna… most már annyian járkálnak odalent.

Bonyhádi és a gyógyszerész leemelték apát. Az János felé hunyorított. – Kimerültél, öreg? Nagyon kimerültél?

Zsámboky a díványhoz ment. Gyanakodva lehajtotta a takarót, benyúlt a párna alá. Talán még most is vannak itt levélkék.

Apa még a párkányhistória előtt mindenféle levélkéket dugdosott a takaró, a párna alá. Halálomért senkit se terhel felelősség, legkevésbé János fiamat. Tudom, sok kellemetlenséget okoztam neki.

Mit akart ezzel?

Meg hogy János fiam? Soha nem volt ilyen ünnepélyes. Mindig utálta az ilyesmit.

Levélkéket dugdosott a párna alá meg öreg borotvapengéket. Egyszer nyeszetelt is valamit a csuklóján.

János éppen akkor ment ki a fürdőbe.

– Mit játszol? – kérdezte, anélkül hogy megállt volna.

Dohányszálak potyogtak ki a párna alól. Semmi más, csak dohányszálak. Leült a díványra. És szinte megint hallotta azt a hangot. Na, öreg, nem bírod már?

Apa húslevest evett, amikor a mentők jöttek. A gyógyszerész felesége húslevest készített. Úgy hozta be ezüsttálcán.

– Tegye csak le! – intett apa. Sötétkék ruhában ült az asztalnál. Körülötte Bonyhádi, a gyógyszerész.

– Többet kellett volna utaznom. Az utazás mindig jót tett nekem. – Egy pillanatra fölmerült a levesből. – A zürichi szálloda… Esett az eső, és én csak néztem a szálloda ablakából.

A gyógyszerész engedte be a mentőket. János akkor már teljesen elzsibbadt. Aztán egyszerre csak ott ült a kocsiban apával. Apa valósággal összezsugorodott abban a kopott, barna kabátban. Most már nem beszélt. A kesztyű ujjait húzogatta. A tekintete olyan hártyás. Mint amikor egy seb behártyásodik. Szája hangtalanul kinyílt, az álla remegett.

János ezt a remegő állat nézte az egész úton.

Azért apa még egyszer kihúzta magát. Ahogy ott állt a kőfolyosón, egy fehérköpenyes előtt.

– Zsámboky Gyula, hírlapíró!

Körülnézett, mintha várná, hogy feltűnjenek a többiek. A régi társak a redakcióból, kávéházból vagy csak utcai beszélgetésből.

Behúzta a vállát, megint elkezdett remegni az álla. Kicsit közelebb ment az ápolóhoz, és most már olyan görnyedten állt előtte. – Kérem, itt tévedés van. Engem nem ide kellett volna behozni… ez egy rendőrségi ügy a bogarak, a fertőzés miatt.

– Nincs tévedés. – Az ápoló rátette a kezét apa vállára.

Apa még egyszer hátranézett Jánosra. Valami furcsa elismerésféle volt a tekintetében.

– Ezt elintézted, öreg.

Kissé rádőlt az ápolóra, ahogy elindult vele a folyosón.

Ezt elintézted, öreg.

Mit akart ezzel?

Zsámboky kinyitotta az ablakot. Szellőztetni! Szellőztetni! Mióta apát bedugta oda, szenvedélyesen szellőztetett.

Az igazság az, hogy nem intézett el semmit. Apa egy darabig úgy feküdt abban a sötét kórteremben, mint akit kiütöttek. János meg ott ült az ágya mellett. Ha apa felnézett, megint az a hártyás tekintet. Olykor felemelte a kezét, legyintett.

A télikabátja az ablakkilincsen. Az a néhány holmija az ágy vasán. A cipőjén olyan rákövesedett főzelékféle.

Egy látogatási napon az ápoló diadalmas képpel jött János elé. – Foglaljon helyet! Mindjárt jön apuska!

Helyet foglalt egy padon, a gyalulatlan faasztal mellett. Mellette egy lógó fejű, kórházi ruhás férfi. Fejkendős nő bögrét tartott eléje. Az csak a fejét lógatta, és belebámult a bögrébe. Jött apa. Megint úgy rádőlve az ápolóra, mint aki végre megtalálta a barátját. Az ápoló áttolta János kezébe. Ő meg lerakta a padra. Apa csak hallgatott. Riadt mosoly jelent meg az arcán, ahogy végre megszólalt.

– Még mindig nincs egy rendes szalagod?

– Szalagom?

– Írógépszalagod. Nem tudják elolvasni a gépelést, egyszerűen lehetetlen. Vagy már géped sincs? Á, úgyse mondod meg!

Valósággal jajongott.

– Menj, teremts elő valami kis pénzt!

János megérintette a vállát. – Jól van, apa! – Otthagyta a padon. Ahogy visszanézett a társalgó ajtajából, apa még utánaszólt.

– De igazán vegyél egy rendes szalagot!

Zsámboky kint volt a konyhában. Két barna zacskó az asztalon. Kedvetlen, kórházi staniclik. Fél kiló alma, fél kiló citrom.

És aztán, amikor apa már kint fogadta a kertben! Igen, valósággal fogadta. Egy padon ült. Körülötte néhány kórházi köpenyes, félkaréjban. Egy zömök, fehér bajuszos férfi János felé fordult. – Hogy az ön édesapja mi mindent produkált!

– Mi mindent?

– Ó, hát ő finanszírozta a Burgtheatert!

– A Burgtheatert?!

– Micsoda film volt! Művészi alkotás!

János megmerevedett. És csak nézte apát ott a padon.

– Vidd csak be azokat a vacakokat, öreg! Aztán majd bemutatlak az uraknak.

Beügetett a csomagokkal, lerakta az éjjeliszekrényre. Az üres ágyat nézte. A párnát, a sötétbarna kórházi takarót. Jó hely, hogy elnyeljen valakit. Apa mindenesetre fölkelt. Itthagyta az ágyat, kiment a kertbe.

A Burgtheater!

De apa, hát együtt láttuk a Phőnix moziban! Ötvenfilléres helyár. Igen, igen, ott ültünk a negyedik vagy ötödik sorban.

Te finanszíroztad! Mit finanszíroztál? Azt mondd meg, mit finanszíroztál te valaha?

Zsámboky a konyhában állt. Dühödten nyomogatta a zacskókat. Hirtelen megmerevedett. Valaki nézi. Valaki kint áll a konyhaablak előtt. Egy kabát árnya, egy kalapé.

A gyógyszerész beintett.

János visszaintett. Aztán valahogy nem tudott elmozdulni a konyhaasztal mellől. Majd apa is így megy el az ablak előtt. Megáll egy pillanatra és benéz.

Hiszen már volt itt, a házban. Igen, azóta már volt itt. Ide nem csöngetett be. A gyógyszerészt is elkerülte. De a Mógerékhez beállított, pedig azokat alig ismerte.

– Nagyon kedvesen eldiskuráltunk – mondta az öreg Móger. – A feleségem egy üveg kompótot adott az édesapjának.

Üveg kompót a Mógeréktől. Hegedüséktől egy kalapot kért. Miért kellett neki kalap? Mindenesetre itt járkál a házban.

– Jobban van az édesapja…

Bemegyek a professzorhoz. Talán viszek neki egy könyvet. Majd beírok valamit… Á, nem, azt hiszi, hogy csak azért… Esetleg, ha végre kijön az a nyomorult novelláskötet!

A lépcsőn vágtatott lefelé a két zacskóval.

Egyszer innen cipelte vissza apát. Úgy hajnal felé egyszerre csak fölébredt. Apa nincs a másik szobában. Semmiféle zajt nem hallott. De mégis tudta, hogy apa elment. Szétdobált takarók, párnák odaát. Apa sehol. Ő pedig magára kapott valamit, elindult a szürke, homályos lépcsőházban. Apa valahol a harmadik emeleti lépcsőfordulóban, szorosan a falhoz húzódva. Fekete télikabát, kalap, sál. Valami olyan rémület a tekintetében. János néhány lépcsőfokkal fölötte.

– Mit csinálsz itt?

– Elmegyek, öreg! El kell mennem.

– Akkor meg mit ácsorogsz?

– Gondoltam, hogy…

– Mit gondoltál?

János elhallgatott. Az újságos ment el mellettük. Különben senki más nem volt a lépcsőházban. Ahogy az újságos eltűnt, odament apához. – Azt gondoltad, hogy úgyis utánad jövök. Azt hiszed, nem tudom?

Apa, ha lehet, még jobban a falhoz húzódott. Majd váratlanul nekiiramodott. Az ormótlan cipők szinte egymásra csúsztak. Valahogy, mintha önmagát akarná kicselezni. Két kezét zsebre dugta, ahogy lefelé igyekezett.

János a második emeletnél érte utol. Elkapta a vállát. – Most aztán elég volt!

Apa két kézzel kapaszkodott a rácsba. János megtelt a télikabát szagával. Apa vállát nem is lehetett érezni a kabát alatt.

Az emeleten megint feltűnt az újságos. Apa elengedte a rácsot. Úgy baktattak fölfelé, mintha csak éppen jártak volna egyet a ház körül.

Apa később teát csinált magának. De akkor se tette le a kabátját, úgy szürcsölte a teát, a konyhaszéken, kalapban, kabátban.

Remek vicceid voltak, apa! Te aztán mindig kitaláltál valamit!

Zsámboky már a buszban ült. Kivett egy citromot a zacskóból. Forgatta, nézegette, mintha itt helyben akarná fölszeletelni.

Volt, amikor csak úgy eltűntél. De volt, amikor benéztél hozzám. Mégis, hogy elbúcsúzzál, úgy éjszaka. Ott álltál az ajtóban. Én pedig fölkeltem, és akkor elölről kezdődött az egész. – El kell mennem… a bogarak, a szemem körül… nézd meg, legalább legyen annyi türelmed!

Volt annyi türelmem. Éjszakánként néztem az arcodat. A homlokodat, az árkokat a szemed körül. Cirkusz, micsoda hülye cirkusz! Nem, apa, hát ebből elég volt!

Fák között futott a busz. Kiért a térre.

Zsámboky leszállt.

Azért a Barbarába még benézek. Különben se árt, ha iszom egy kávét. Egy jó, erős kávét.

Mióta jár ebbe a presszóba? Mikor bukott be először? Apró, kis asztal odafönt az emeleten. Itt rakta ki a cetliket, ha odahaza már semmihez se tudott kezdeni. Egy darabig csak maga elé meredt, aztán esetleg elkezdett valamit. Mindenesetre nagyszerűen lehetett üldögélni.

Ott állt a Barbara fénytelen fénybetűi alatt. A szürke ablaksor alatt. Lehet, hogy apa odabent van? Kávét iszik, és az egyik kisasszonnyal beszélget.

Benyitott. Gyanakodva körülnézett. Szemüveges, kopaszos férfi a földszint nagy üvegablaka alatt. Előtte lottócédulák. Távolabb egy cowboykalapos nő, üres kólásüveg mellett.

Lányok integettek a süteményespult mögül. Akárcsak labdát dobálnának. A terem végén a kávéfőző pultja. És végig a faburkolatú falak.

Felment az emeletre. Utolsó előtti asztal az ablak mellett. Lerakta a zacskókat. Szétnézett. Egyelőre még ő az egyetlen vendég. Mindjárt jönnek a lányok. Nevetgélnek, hajlonganak a tálcáikkal.

Valaha talán gyerekelőadást tartottak itt. A kis lordot adták vagy valami ilyesmit. A különteremben lehetett az öltöző. Összedobált kabátok, sálak, sapkák. Előadás után pedig nagy uzsonna. Felköszöntötték a szereplőket. Aztán átültek egymás asztalához.

– Ma nem dolgozunk?

Szőke kontyos kisasszony hajlongott előtte csúfondáros mosollyal.

– Csak éppen benéztem.

A kisasszony kihozta a kávét. Majd ott állt mellette, leeresztett tálcával.

– Még mindig kórházban van a papája?

– Még mindig.

Lassan, megfontoltan szürcsölgette a kávét. Egyszerre csak kibökte.

– Tudja, hogy szállodában laktunk? Persze, még régebben.

– Szállodában?

– Egy olyan ronda kis szladiban, a pályaudvar mellett.

És akkor már benne volt. A szálloda. A Hotel Adria. Apa, aki ócska házikabátjában az ágy szélén ült, szivarozott meg hegedült. A kották szétdobálva az ágyon. De hát nem nagyon törődött ő a kottákkal. Tulajdonképpen nem is hegedült. Inkább csak úgy két ujjal pötyögtette a húrokat. Szép az icipici női cipő, női cipő, női cipő, dúdolgatta, amikor a fiú megállt előtte.

– Apa, én nem megyek holnap iskolába.

Közben a körme hegyével vonalakat húzogatott a nadrágján. Hülye, lötyögős bricsesznadrág, az egyik szára mindig lecsúszott. Az ágy takaróját nézte, a félig lecsúszott kottát. Akkor már hetek, hónapok óta nem volt iskolában. Nem, ezek már nem is csak olyan lógások. Ezt már nem lehetett csak úgy elintézni.

Ködös téli reggel. Az osztály feláll, ahogy Pázmán tanár úr megjelenik. Vigyázzban állnak a tanár úr előtt. A napos jelenti: Tanár úrnak jelentem! Osztálylétszám harminchat fő, hiányzó három: Barasics, Márk, Zsámboky. Egyéb jelentenivaló nincs.

– Nem megyek iskolába.

– Hát nem mész. – Apa fel se nézett.

– De nemcsak holnap… aztán se.

Apa most ránézett. Valami mosolyféle indult el a szeme sarkából. A szivarhamu lepottyant a kottára.

– Tudod, apa, én írok… mutattam is neked azt a novellát, ahol valaki elalszik a padon. – Ráhajol az ágyra. – Azt mondtad, az már maupassant-i…

– Na igen, olyasféle.

– Szóval inkább novellákat írok.

Apa felemelte a vonót. Úgy könnyedén rácsapott vele a fiú vállára. – Hát persze hogy novellákat írsz!

Zsámboky felnézett a tálcás lányra. – Ez neki egészen természetes volt! Kimaradok az iskolából, abbahagyok mindent, és csak az a kockás füzet, tudja, abba írtam az első vacakjaimat.

Vendég jött fölfelé a lépcsőn. Több fej is felbukkant. Tétován imbolyogtak a korlát mellett. Volt, amelyik visszahúzódott és eltűnt.

– És a mama? – A lány megpörgette a tálcát. – A kedves mama?

– Anya…

Váratlanul belökték anyát abba a szállodai szobába. Ott állt apa előtt elfehéredett homlokkal. – Mi lesz a fiából?! Gondolt arra, Gyula, kérem, hogy mi lesz a fiából? – Apa azon az öreg, barna ládán ült. A kollégiumi ládáján. Olvasott valamit. Talán meg se hallotta anyát. Az meg csak kiabált. – Egyáltalán, tudja, hogy nem jár iskolába?! Hogy már hónapok óta nem is látták?

– Tudja, anya akkor már nem lakott velünk.

– Ó, elváltak! – bólintott a kisasszony.

– Egy nyáron történt. Balatonról jöttünk haza anyával.

A vonat ablakánál ültek: anya és a fiú. Már alkonyodott. Borúsan csillogott a tó vize, aztán eltűnt. Vékony fák árnyai. A töltés oldala. – Jövőre is eljövünk, anya? – Az átfogta a vállát, nem felelt.

Ott álltak a pályaudvaron. – Na, öreg, jól lesültél? – Apa lehajolt hozzá.

– Nézze csak meg – mondta anya.

– Nem nagyon látom, ahhoz már kissé sötét van. – Magához húzta Jánost. – Én egyébként soha nem sültem le.

Körülöttük bőröndök, csomagok. A pályaudvar nyüzsgése. Bágyadt fények az oszlopcsarnokban. Az egész olyan álmosító. De azért mégis nagyon tisztán lehetett hallani apát. – Jancsi hazajön velem, maga pedig, Ilonka…

Anya nem jött haza velük a Gyár utcába. Apa felpakolta egy konflisra, és a nagynénjéhez irányította. Sírt? Kiabált? Az biztos, hogy apa benyomta a konflisba.

– Később azért mégis összekerültek.

– Később? – A kisasszony rákoppintott a tálcára.

– Valamivel a háború után apa megjelent nálunk. Tudja, én akkor már évek óta anyával laktam, már vége volt a szállodai korszaknak, és egyáltalán a szállodáknak. Egy délután anya éppen a konyhában melegített valamit. Az ablak nyitva. És egyszerre csak ott áll apa! Mintha már rég ott álldogált volna abban a kissé félrecsúszott kalapjában. – Na, Ilonka? – Anya még szólni se tudott, csak nézte apát. Az pedig behajolt az ablakon. – Egyelőre itt maradok. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Mindössze néhány napról van szó. – Közben egy kis csomagot lóbált. – Süteményt hozott, Gyula? – Na nem, borotvapamacs meg ilyesmi.

Zsámboky elmosolyodott. – Anya azt hitte, hogy sütemény… akármi is történt vele, ő valahogy mindig ilyesmit várt.

Fölnézett.

A kisasszony eltűnt.

Barna zacskók a széken. Két türelmes vendég, akiknek nem jutott külön hely.

Vette a zacskókat, indult. Útközben egy kötény zsebébe csúsztatta a pénzt.

– Viszlát!

– Viszlát, Jánoska!

Még egy út a busszal. Egy kert, egy folyosó, egy szoba. Lehet, hogy az ápoló eléje jön. – A papát keresi? Ó, a papa!

Igen, apa kint császkál a városban. Benéz valahova, fölugrik valakihez. És persze a Mélyvizet se hagyja ki. A pincérek már többször látták. – Itt volt a papa! Hogy milyen remek színben… Már otthon van? – Ő pedig valami furcsa, hivatalos hangon: – Nem, még nem jöhet haza. Hiszen bármikor visszatérhetnek azok a kényszerképzetek.

A kényszerképzetek! Ezt többször is hangsúlyozta. A pincérek meg a ruhatárosnő csak hallgattak. Tudják, hogy haza kéne vinnem. Hogy már régen haza kellett volna vinnem.

Akkor majd megint ott áll mögöttem, ha gépelek. Sajtot rágcsál, és belebámul a kéziratba. – Ez rettenetes, öreg, miket írsz te a barátodról?! – Miféle barátomról? – Tudod te jól! Mennyit jártál hozzá meg a feleségéhez, mindig nyitva állt előtted az ajtajuk, és akkor most…! Ezt nem lehet… a vendégbarátsággal így visszaélni! – Még hogy vendégbarátság! – Te is tudod, hogy ezt nem lehet! – Hallgass, apa! Hallgass!

Zsámboky kinézett a busz ablakán.

Egy színész fekszik apa mellett. Eddig kétszer lett öngyilkos. De most apa talpra állítja. A szivarjait mindenesetre elszedi.

Mondd, apa, te mindenkit kifosztasz?

Kezdjük talán velem. Hogy learattál mindent a könyvek, a novellák után! Tisztességes munkát végeztél, az biztos. Mindig megszagoltad, hogy mikor van utalás. Ott álltál a pénztár mellett, rádőlve a pultra. Vagy felmerültél a folyosón. Esetleg a kapuban vártál.

Aztán egyszer csak egy vasat se kaptál. Az ám, apa, egy megveszekedett fillért se. Pedig akkor is elmondtad a szövegedet. Hogy ha te nem vagy, anya bedug a postára. (Nem is vitás.) Hogy te helyezted el az első írásaimat, valósággal verekedned kellett a szerkesztőkkel. (Nem is vitás.) Csakhogy mégse adtam neked semmit. És később se. Ez csúnyán letört. Akkor kaptad az első horogütést.

Anyát viszont derekasan elintézted. Eladtad a ruháit, a könyveit. Tudod, azokat a sorozatokat, amiket egyébként annyira lenéztél. Mit csináljunk? Anya valahogy szerette az ilyesmit. Ha megjelent egy sorozat, tüstént megrendelte. Te pedig lecsaptál rá. És még le is toltad. Na, nem, Ilonka, ilyesmit nem lehet kézbe venni!

Amit pedig Lux Olgával műveltél!

János majdnem felállt a buszban. Majdnem felállt, hogy le-föl sétáljon.

Jó ég, de hát Lux Olga várt ránk odahaza! Úgy bizony, amikor a pályaudvarról hazavittél. Szóval, amikor benyomtad anyát abba a konflisba. Vékony, szomorú tekintetű nő. Egy ékszerész lánya. Akkoriban nagyon sok felemelő történetet meséltél nekem az ékszerészekről. Valahogy, mintha ők lettek volna az első aranyásók. Az biztos, hogy a Luxok falkában kísértek téged. Az a dühös, kövérkés alak, Sándor, a Lux Sándor… „Azt hiszi, nem tudjuk, mire utazik?! Normális ember nem vesz el egy ilyen penészvirágot! Ez nem nő, ezt én mondom, a bátyja!”

Olgát elvetted. Úgy kellett hívnom, hogy Tini… „Majd a Tini vigyáz rád, majd a Tini elvisz az iskolába.” Tini vigyázott rám. Akkor is velem volt, amikor te szürke sportsapkát nyomtál a fejedbe, és világ körüli útra indultál. És hogy kivel? Egy szerelmeddel, apa. A kis Bőhm legalábbis így mondta, tudod, az az öreg újságíró. „Apád útra kelt egy szerelmével.” Talán egy hónapja, hogy összeakadtam a kis Bőhmmel, nem is tudta, hogy odabent vagy, majd meglátogat. Ő is ismerte azt a nőt, akivel elindultál, azt mondta, kenyereslány volt az Abbázia kávéházban. Azért rólam sem feledkeztél meg. Nem, azt igazán nem lehet mondani. Papírkatonákat küldtél. Dragonyosokat, ulánusokat, kürasszírokat, fehér sisakos angol gyarmatiakat, tollas sapkás olaszokat. A Luxok pedig fölosontak hozzánk a Gyár utcába. Homályos szobában ültek, nagy megbeszéléseket tartottak. Tini sírt. Tini sokat sírt.

Üres mező a busz mellett, egy hatalmas ponyvával letakart épülettel.

Sokat sétáltunk Tinivel. Elvitt a nővéreihez, a Terihez meg a Margithoz. Teri egy villában lakott, kőlépcsőn kellett felmenni hozzá. Nem lehetett sokáig maradni, mert nagy fejfájásai voltak, és már délután lefeküdt. Teri szőke volt. Magas és szőke. Nem is emlékeztetett a Luxokra. Margitnál addig lehetett maradni, ameddig akartunk. Néha ott is aludtunk. Abban a kopott, sötét lakásban, valahol a Körút mögött. Férje, Simi, egy lecsúszott tőzsdés, mindig olyan riadtan mosolygott. Lánya, Duci dominózott, és rengeteg kompótot evett. Lefekvés előtt párnacsatákat vívtunk.

Tini a szüleihez is elvitt. Mélyen lehúzott lámpa alatt ültek. Néztek bennünket és sóhajtoztak. Sándor ingben, leeresztett nadrágtartóval, benézett a másik szobából. Éppen csak benézett. Aztán bevágta az ajtót és eltűnt. „A gyereket mindig elhozhatod – mondta Tini apja –, de a Gyula nem lépheti át ezt a küszöböt.” Fehér szakálla volt, reszketett a keze. De én tudtam, hogy aranyásó volt meg prémvadász. Kutyaszánon robogott a havon.

Melyik szállodából vágtad ki Tinit? Alighanem a Hotel Adriából… „Csak pofákat vág meg nyöszörög, de hogy egy kis kedély lenne magában…” Nem, Tiniben nem volt kedély. Ott ültünk a lépcsőn. A Hotel Adria harmadik emeleti lépcsőjén. Rámeredt a kopott szőnyegre, és elkezdte rendezgetni a rojtokat. Tudod, miről beszélt? A Nagyszállóról! A Nagyszállóról, a szigeten, ahova nászútra vitted. Mert te aztán impozáns nászutat rendeztél, ugye, apa? Csak meg ne kérdezzük, kinek a pénzén. „A pálmák a hallban… kinéztünk a parkra, ahogy a sétányok, a bokrok áznak az esőben. Apád mondta, hogy nézzük az esőt.” Hiába, te szeretted nézni az esőt.

Tini hirtelen rám nézett ott, a lépcsőn, azzal a megöregedett, elpusztult arcával. „Beszélj apáddal… engedjen be, miért nem enged be?” Én meg átfogtam a vállát. „Megpróbálom, Tini.” Csakhogy veled nem nagyon lehetett beszélni, apa. „Savanyú alakok között élek! – Egyre csak ezt ordítottad. – Az az én bajom, hogy örökké ilyen penészpofákat kell látnom… de most már elég!”

Meddig gubbasztott Tini a lépcsőn? Még utánahajítottad a kabátját meg néhány holmit. Mégis, hogy ne menjen el úgy. De hát ő egyáltalán nem akart elmenni. Nem is tudom, hogy vakartad le a lépcsőről.

Azért ez nem volt olyan egyszerű dolog. Tini olykor még visszajött. Visszamászott, ahogy te mondanád. Megállt odalent, az utcán, a szállodával szemben, felkiáltott. „Jancsi! Jancsi!” Le kellett mennem. Sétálnom kellett vele az utcán meg a téren. Az iskoláról kérdezgetett meg persze rólad. Tudod, hogy néha még most is álmodok róla? Ahogy ott áll az utcán, és felnéz az ablakra. Hallom a hangját. Azt a kétségbeesett, éles hangot. „Jancsi! Jancsi!”

Volt úgy, hogy feljött. Nem nagyon törődtél vele. Az ágy szélén ültél és hegedültél. Körülötted szétszórt kották. Tini néha összefutott anyával, aki szintén feljött. Az se izgatott túlságosan. „Egyék meg egymást!” Nem ették meg egymást, mintha inkább összebarátkoztak volna. Tini egyszer megkérdezte: „A maga családját is pumpolta?” Anya a vállát vonogatta. Te meg biztattad. „Na, Ilonka, halljuk, csak pakoljon ki!” Közben egy pillanatra se tetted le a hegedűdet. Aztán még más nők is jöttek. Magyaráztak, kiabáltak vagy éppen sírtak, de te csak hegedültél.

Zsámboky leszállt a buszról.

Egy bódé mellett állt. Cipőpertlik és vállfák lógtak előtte. Tükrök, noteszek, ridikülök a bódé lapján.

Bódék vették körül. Kis kertes házak. Távolabb egy szürke, kaszárnyaszerű épület. Olyan első világháborús kaszárnya.

Beszélnem kell a professzorral. Be kell jutnom hozzá.

Elindult a szürke épület felé.

Beköszönt a portára. Aztán már bent volt az udvaron, a pavilonok között. Néhány lépés – és megállt.

Apa!

Igen, apa ott ült az egyik pavilon előtt. Egy kidöntött fatörzsön ült és olvasott. Sötétkék ruhában, a felső zsebében zsebkendő. A szemüvegtok mellette, a fatörzsön. Barna papírban néhány szivar. Egyik kezével szórakozottan végigsimította a haját. Lapozott. Majd visszalapozott, hogy újra megnézzen valamit. Közben éppen csak úgy odaszólt:

– Mi az, öreg?

A felső polcról vette le azt a sötétkék ruhát. Sötétkék ruha fehér csipkegallérral. A gallér alul egy kicsit megbarnult, mintha dohánylében áztatták volna. A ruha alatt még egy zöld pulóver meg egy kockás szoknya. Oldalt zsebkendők. Szent Biblia. Hogy került ide a Biblia a ruháspolcra? Nem emlékezett rá, hogy anya valaha is elővette volna. A Mária-kép most is ott van az éjjeliszekrényen, de a Biblia… összeszáradt virágok, cigarettásdoboz. Kék doboz, azon aranyos betűkkel: Memphis. A barna virágpor kiömlött, már majdnem elérte a pulóvert meg a szoknyát. János az ujjával visszasöpörte. Anya ruháját addig a vállára dobta. Még egy pillantást vetett a Memphises-dobozra, a Bibliára, aztán elfordult a szekrénytől. A ruhát gyengéden ráfektette a rekamiéra. Egyszerű és mégis olyan ünnepélyes. Ez éppen jó lesz, ezt be lehet vinni.

Nyitott kis bőrönd a rekamié mellett. Ebbe jön majd a ruha meg néhány holmi. Csak össze kéne hajtani mégis, valahogy rendesen. Szólni kellett volna a Kovácsnénak, hogy jöjjön be és…

Ostobaság. Ennyit azért még én is meg tudok tenni. Egy ruhát összehajtani!

Megint odament a szekrényhez. Kihúzott egy pár harisnyát abból az összegöngyölt kupacból. Meglengette a levegőben. Az egyiken leszaladt a szem. Anya soha nem vett fel ilyet. Most felveszi. Most az egyszer talán mégis felveszi. Fekete harisnyát kértek, legalábbis füstszínűt.

Leült a rekamiéra, a ruha mellé. A harisnyát még mindig az ujjai között lógatta. Valahogy, mintha anya feküdne a díványon, és annak magyarázná. Nézd, anya, ez az egyetlen sötét harisnyád, és azért, mert egy szem leszaladt… A csuklójára tekerte a harisnyát. Így üldögélt egy darabig a díványon. Szinte várta, hogy a hang megszólaljon. – Egy limonádét, fiacskám! Egy limcsit! Egy jó kis limcsit, amilyet csak te tudsz!

Amilyet csak én tudok!

Valósággal letépte a harisnyát a csuklójáról, bevágta a bőröndbe. Megérintette a ruha vállát. De aztán mégse hajtotta össze. Mintha hirtelen megkönyörült volna rajta. Még csak feküdj egy kicsit.

A nyilatkozat! Igen, még meg kell írnom a lemondó nyilatkozatot vagy mi a csudát. Azt hiszem, ezt mégis inkább gépbe.

Átment a másik szobába az írógéphez. A magas tetejű, szinte emeletes gép az ablak mellett. (Ezt is csak úgy bérlem. Soha nem jön össze annyi pénz, hogy végre egy tisztességes írógépet vehessek.) Így, a gép mellől ki lehetett látni a térre. Órákig tudta nézni, kik mennek át a sétányon.

Nagydarab, fekete lány gereblyézte az utat, meglehetősen álmosan. Valósággal vonszolta maga után a gereblyét.

Zsámboky már régen ismerte így az ablakból. Az arca elég leverő, de úgy az alakja! Átsandított a másik szobába.

Anya, mégis, ha felhoznám… Összebújnánk, és ki tudja, később talán… Nem lennél tőle elragadtatva, de hát te senkitől sem voltál túlságosan elragadtatva. Talán Sárosi Panni volt az egyetlen.

Kissé előrehajolt. A hangra várt a rekamié felől. Így ült egy darabig.

Papírt tett a gépbe és elkezdte.

Alulírott igazolom, hogy lemondok. Igen, anya, ne haragudj, de lemondok azokról a kórházi holmikról. Mindenről, amit odabent hordtál. Semmit se hozok haza. Nem tartok rá igényt.

Aláírás, dátum.

Akkor hát ez is megvolna. A kórházi ruhák bent maradnak. A kabát, a szvetter, az a néhány ing. A sötétkék ruha pedig bemegy.

Zsebre tette a nyilatkozatot. Ismét a rekamiénál állt. – Átmehetünk, anya, átsétálhatunk. – Igazított valamit a ruha vállán. – Közel van a kórház. A kórhi, ahogy te szoktad mondani.

A kórház közel volt. Vészesen közel.

Ez régebben eléggé nyugtalanította. Várható volt, hogy anya egyszerre csak beállít. A falakon át jön, repedéseken keresztül. Itt áll a szobában, csínytevő, kislányos mosollyal. – Csak éppen egy teát iszom. Megteázom. Odabent egyszerűen nem tudok egy tisztességes teát kapni. Van nálad valaki? Vendéged van?

János lehajtotta a ruha nyakát. Mintha valakit a tarkójánál fogva előredűtene.

– Hogy csináltad, anya? Mégis, ha azt az egyet megmondanád. Ha valaki jött hozzám, egyszerűen beszippantottad. Pedig tisztességesen átvonultál a másik szobába. Lefeküdtél, bebújtál az ágyba. Körülötted könyvek és gyógyszerek. Az ajtó becsukva. De elég volt, hogy csak egy pillanatra kimenjek valamiért. Mire visszajöttem…

Mire visszajött a fürdőből vagy a konyhából, a lány eltűnt a díványról. Az előbb még ott hevert egy takaró alatt, de most egyszerűen eltűnt. Gyűrött párna, a takaró lecsúszva a földön.

A háló ajtaja résnyire megnyílt. A fény vékony zsinórja. Csöndes hang odabentről. – Ne törődjön velem, kedveském, maga igazán nem azért jött, hogy… de talán, ha megfordítaná a takarómat…

– Megfordította a takaródat, anya. Téged is megfordított az ágyban. Ez persze később volt, tudod, amikor már nem is annyira hozzám jött.

Felemelte a ruhát. Két karjára fektette, elindult vele körbe a szobában. Közben valami álomba ringató hangon:

– Volt úgy, hogy ő engedett be, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. Éppen hogy köszönt, és máris visszaröppent hozzád. De általában akkor jött, amikor nem voltam itthon. Valahogy megszagolta az ilyesmit.

Leült a székre, a ruha kissé megcsúszott a karján.

– Aztán persze elmaradt. Meglehetősen elbágyasztotta, amikor a családunkról kezdtél beszélni, a mi családunkról, ahová nem olyan könnyű bekerülni. De hát ki akar bekerülni ebbe a családba?! Az Isten szerelmére, mit akarsz mindig ezzel a családdal?!

Felugrott, bevágta a ruhát a bőröndbe. És csak nézte.

– Ki is volt az a lány, aki megmosta a hajadat? Igen, igen, hajmosást rendezett. Amikor benyitottam a fürdőbe, éppen szünetet tartott. A kád szélén ült, cigarettázott. A fejed benyomva a lavórba, úszott a habban. Törülköző a nyakad körül. Egyáltalán, hogy vonszolt ki a fürdőbe? Miről beszélgettetek azon az úton, az ágy és a fürdő között? Az biztos, hogy akkor ott ült a kád szélén és cigarettázott. Hanyagul felém intett. Kifelé! Kifelé!

Lehajolt a ruhához, elkezdte igazgatni, hajtogatni.

– Jól van, anyóka.

Lekocogott a lépcsőn a bőrönddel. Gyanakodva pislogott az ajtók felé. Még csak az hiányzik, hogy valaki kidugja a fejét. Hová, Zsámboky úr?

Megúsztam, gondolta, ahogy leért. Ezt legalább megúsztam. De valamit biztosan elfelejtettem. Valami kimaradt. Legszívesebben ott, helyben, felnyitotta volna a bőröndöt.

– Nem, fiacskám – hallotta valahonnan –, te soha nem felejtesz el semmit.

– Honnan tudod, anya? És ha a harisnya otthon maradt? Éppen csak egy fél párat viszek be? – Váratlanul megint rákapcsolt a családra. – De igazán mennyi postás van ebben a családban? Engem is be akartál dugni a postára, ne mondd, hogy nem. Biztos állás meg ilyesmi.

Döbbent csodálkozással belebámult a levegőbe.

– De miért mondtad a Balla Icának, hogy alig voltam kétéves, mikor majdnem elvitt a bélhurut? Miért kellett beszámolni a bélhurutomról? És még miről tartottál beszámolót? Az biztos, hogy a mildteáról is szó volt. Mármint, hogy én mildteákat iszom, csakis a mildteákat szeretem. De, anya, mit akartál ezzel?

A kórház előtt állt. Világoszöld épület, hatalmas, szürke lépcsősor. A kapu mellett szökőkút.

A portás távoli jóindulattal bólintott Zsámboky felé. Be kéne ülni abba a fülkébe, és elbeszélgetni az öreggel. A szarajevói merényletről, a frankhamisításról. De hát most már nem lehet beszélgetni. A büfésnővel sem lehet beszélgetni. Csak éppen állva meginni egy kávét, fehér köpenyes orvosok, pizsamás betegek között. Az a hajlott hátú orvos, mintha régebben kezelte volna anyát. Zöld szeme van a büfésnőnek. Egy időben azt hitte, hogy tévérendező vagyok, mindenáron azt akarta, hogy vigyem be valamilyen Ki mit tud?-vetélkedőre.

Lépcsősor vezetett a kórtermek felé. Ez volt az ő útja, erre baktatott felfelé, ha nem volt türelme a lifthez. Csakhogy most lefelé kanyarodott. Véget nem érő, szűk lépcsősor. Távoli edénycsörgés. A konyha zajai. A konyha is erre lehet. Meg a mosoda. Ahol kifőzik a kórházi ruhákat, az elsárgult lepedőket. A főlépcsőket váratlanul vaslépcsők váltották fel. Szürke börtönlépcsők. Egyik kezével belekapaszkodott a korlátba. Óvatosan csúsztatta lefelé a lábát. Egyáltalán nem bízott a véznán fityegő lábában. Csak az a görcsös mozdulat, ahogy a bőröndöt fogta.

Anya valahol odalent vár. Kidugja a fejét egy földszinti ajtón. Kifelé kémlel. Aztán már kint van a folyosón, abban a lehetetlenül lötyögő, kórházi ingben. A folyosón kell vele találkoznom. Vagy lent, a lépcsők alján. Az utolsó lépcsőfokon ül, lábát maga alá húzza, ingét simogatja a térdén.

Szikár, ősz nő várta a raktár irodájában. Elkérte a nyilatkozatot.

– Tehát nem viszi haza a ruhákat?

– Nem, nem.

A nő, kezében a cédulával, Jánosra nézett. Mint aki arra vár, hogy talán mégis meggondolja magát. Majd késsé sértődötten: – Hát akkor megmutatom.

– Mit mutat meg?

– A holmikat. Meg kell hogy nézze, darab szerint.

– Darab szerint…

Rosszul világított folyosó, vasajtókkal. A nő kinyitotta az egyiket. Mélységes sötétség a teremben. János a falhoz húzódott. Így maradt, amíg felgyulladt a villany.

Kabátok végtelen sora a vasrúdon. Férfi- és női kabátok. Nadrágok és szoknyák. Távolabb egy kardigán zöld foltja. Akárcsak most vetették volna le. Kosarak, ládák a ruhák alatt. Mit gyömöszölhettek ezekbe?

Egyszerre kialudt a villany. Mintha egy hatalmas, fekete télikabát borult volna rájuk.

– Áramszünet – mondta a nő.

János valósággal megmerevedett. Áramszünet! Most aztán itt kell maradnom ebben a ruhatárban.

A nő felkattintott egy kis elemlámpát.

– Jöjjön!

Elindultak a ruhák között. A nő olykor rávilágított egy kabátra. Mint valami igazoltatáson. Lehet, hogy kiszólít valakit.

Gombok merültek fel. Gombok, övek, csatok. Női cipők egy ládán.

Az elemlámpa fénye rácsúszott egy kabátra. Végigszaladt a vállán, bevilágított a bélésbe.

– A fregoli! – János ott állt a kávébarna átmeneti alatt.

– Mit mond?

– Semmi… Csak hogy ki lehet fordítani, és akkor mintha egy másik kabát lenne… Anya éppen azért szerette. Mindig mondta, hogy egy kabát és mégis kettő. – Elhallgatott. Szabadon levő kezével megérintette a kabát ujját. – Ez volt rajta, amikor elvitték.

Ezt adták rá. A mentők kiemelték az ágyból, és akkor ezt a kabátot dobták rá. Tudták, hogy jönnek a mentők, de valahogy mégis váratlanul történt ez az egész. Úgy kellett előrángatni a holmikat. Egy kis táskába beledobálni, amit lehetett. Anya az ágy szélén ült. – A Diana… a Dianás-üvegem… – A mentők kiemelték, belekapaszkodott a vállukba. Olyan volt a nyakukon, mint valami furcsa gyökér. Közben valaki felküldte a liftet. Az egész emelet mozgásban volt. A szomszédok ki-be járkáltak. Anyát ráültették egy konyhaszékre, úgy tették be a liftbe. Akkor már rajta volt ez a kabát, ahogy ott ült, a konyhaszéken, a liftben. A konyhaszék még napokig ott maradt a kapualjban.

A kabát alatt, egy ládán mindenféle holmik összehajtva. Egy kéz szétdobta a szvettert, a szoknyát, az ingeket. Ő pedig sorra meg kellett hogy nézze. – Rendben?

– Rendben.

Leltári cédulát toltak eléje. Aláírta. Felgyulladt a villany. És most már abban a borús fényben nézte a kabátot.

– Öv is van rajta!

– Semmihez se nyúltunk hozzá.

– De hát én se tudtam, hogy ilyen öves… – szóval, hogy öves kabát.

– Mehetünk?

A folyosón a nő a bőröndre pillantott. – Tudja, hogy melyik ajtó? Balra a harmadik. – Azzal eltűnt.

Zsámboky nem nyitott be mindjárt. Pénzt halászott elő a tárcájából, húszasokat, tízeseket. Közben a két lába közé fogta a bőröndöt. Három húszas és két tízes. Az egyik húszast visszagyömöszölte. Na nem, ez azért túlzás! Negyven forint éppen elég. Egy darabig még úgy állt, bőrönddel a lába között. Kezével a zsebét tapogatta. Visszatettem a tárcát? Jól visszatettem? Ha kikerülök innen, még iszom egy kávét.

Egy pillanatra megint anya volt előtte, ahogy elsüllyed a konyhaszékkel.

Benyitott.

Fehér köpenyes férfi emelkedett fel az asztal mellől. Az asztal valahogy meredeken megtámasztva, mint egy hatalmas rajztábla. Papírlap felszögezve, valamilyen grafikonnal. Az asztal körül pléhtepsik. A tepsiken kis csomag, letakarva.

– Uram! – A fehérköpenyes várakozóan nézett Jánosra. Mintha már várta volna ezek között a kis csónakok között. Tréner, akinek a versenyzői már rég nem versenyeznek.

– Az édesanyám… Zsámboky Gyuláné…

– Ó, az édesmama! (Várni lehetett, hogy hozzáteszi: Már egész jól megbarátkoztunk az édesmamával!)

János a dudorokat nézte a kendők alatt. Hegyes váll, a kar vonala, ahogy ott fekszenek, oldalt fordulva.

A fehérköpenyes előrejött az asztal mögül.

– Hogy mi volt itt karácsony és újév között! Tudja, hányan jöttek le? – Szétnézett a tepsik között. – Már nincs is helyem.

Elvette a bőröndöt Jánostól, rátette az asztalra. – Lássuk csak!

Le fog tolni, gondolta János. Biztosan nem hoztam be valamit.

A fehérköpenyes felkattintotta a bőrönd fedelét, de bele sem nézett. Az arcát simogatta, két kézzel gyúrta. Mintha egy másik arcot akarna kiformálni. – Önnek intézkednie kell.

– Intézkednem?

– Mégpedig minél gyorsabban. Innen, ugye, a Temetkezésihez megy? Be kell jelentenie az édesmamát.

– Bejelentem, igen.

– Akkor talán még ma elviszik… és egy kicsit könnyebben mozgok. – Szünet. – Ne haragudjon, hogy sürgetem, de megértheti a helyzetemet.

– Természetesen. – Megint a dudorok felé fordult. (Nem kell megnéznem, talán mégsem kell megnéznem.)

Az öltöztető belenyúlt a bőröndbe. – Jó, ha be tudok kapni egy zsemlét! Ha éppen van annyi időm! – Kiemelte a sötétkék ruhát, a fehér gallérral. Kicsit meglengette. Oly fonnyadt volt az a ruha, szinte átlátszó. A galléron pedig pecsét. Visszadobja, nem is vitás.

Az öltöztető kiemelt egy ezüstláncot. Azt is meglengette a levegőben. Akárcsak a harisnyát. A zsebkendőnél bosszúsan elmosolyodott.

– Drága uram, mit kezdjek ezzel?!

János felé dobta a zsebkendőt. Az éppen hogy elkapta.

– Én megértem, hogy gondol az édesmamára, de hát mégis…

A ruha meg néhány holmi kiterítve az asztalon. Az üres bőröndök. János odament, lecsukta a fedelét. A zár visszapattant. Újra lenyomta.

– Egy régi darab – bólintott az öltöztető. – Egy régi családi darab. – Maga elé bámult. Majd váratlanul: – Meg se nézi?

János ott állt a pléhtepsik között. A kis csomagok között. Ott állt, és mozdulni se tudott.

– Csak nem megy el úgy?

Gyengéd szemrehányás volt ebben a hangban. Meghitt családiasság. Mint aki hosszas sétákat tett anyával. Séta közben pedig róla beszélgettek. Jánosról, aki majd rövidesen bejön, belátogat.

Odalépett az egyik tepsihez, lehajtotta a kendőt.

Anya egyszerre ott volt János előtt. Oldalt fordulva, áttetsző fehéren. Féloldalasan kuporgott, akárcsak felhúzta volna a térdét. A homloka megnőtt. Ettől a homloktól valahogy kislányos lett az arca. Egy kíváncsi kislány, ahogy odanyomja homlokát a kirakatüveghez. Keze egy fázós mozdulattal a vállán. Őszes haja a homlokához tapadva.

– Természetesen megfésüljük.

Az az elszáradt, őszes haj… A bőre is olyan száraz. Kérte, hogy kenjem be egy kis krémmel, dörzsöljem be. (Mennyi tégely! Félig üres tégelyek, vagy aminek már csak az alján van egy kis vakarék. Egy ujj nyoma, ahogy szétkente a krémet.) A bedörzsölés elmaradt. A felolvasás is elmaradt. Pedig anya kikészítette a könyvet az éjjeliszekrényre. Várta, hogy odaüljek és elkezdjem. „Akkor legalább mesélj valamit…, hogy mi történt veled jártodban-keltedben.”

Jártomban-keltemben…

Közelebb ment anyához.

Az öltöztető visszahúzódott, mint aki nem akar zavarni. A grafikont tanulmányozta. Csak akkor nézett fel, amikor azt a hangot meghallotta.

– Azt akarta, hogy levizsgázzak.

– Hogy ön levizsgázzon?

– Szóval, hogy tegyem le az érettségit. Hallani sem akart arról, hogy kimaradok meg ilyesmi… Hogy abbahagyom a tanulmányaimat, ahogy ő szokta mondani. Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Hogy az ő fia!…

Elhallgatott. Ott állt a pléhtepsi előtt, és csak nézte azt az arcot.

Beleolvasott egy levélbe, megnézett egy fényképet. Betolt egy fiókot. Majd megint kihúzta, és elkezdett benne kotorászni.

Kihúzott fiókok, szétszórt levelek, régi naptárak, fényképek. Ezek vették körül.

Zsámboky belenézett abba a szürke noteszba. Hullámvonalak. Oldalakon át semmi más, csak hullámvonalak. Néhány név, düledező, egymásra csúszott betűkkel. Ambrus, Bán. Az első osztály a Mária Terézia térről, az első Bé. Katona, puskával a vállán. Egy őrház. Megint hullámvonalak. Az egyik oldalon dőlt betűkkel anya írása.

Zsámboky fogta a noteszt, odaült vele az asztalhoz. Mintha ezt sehol máshol nem lehetne elolvasni.

1924. okt. 15., szerda, estefelé ököl O.-tól, fojtogatás Gy.-től.

Estefelé… úgy látszik, ez fontos volt anyának. Meg hogy ezt az egészet beírja ebbe a noteszba, ami tele van hullámvonalakkal, mindenféle krikszkrakszokkal.

Letette a noteszt. Utánakapott, és újra elolvasta. 1924. okt. 15., szerda, estfelé ököl O.-tól, fojtogatás Gy.-től.

O. az Olga, apa második felesége. Meglehetősen szomorú tekintetű nő. Olykor elég elszánt lehetett, Gy. pedig… hát igen, Gyula, azaz apa.

Különben nincs semmi meglepő az egészben. Nagyon jól emlékezett arra a jelenetre a Gyár utcából. Nem sokkal a válás után. Szóval, hogy apa kihajította anyát, és odahozta O.-t.

Zsámboky felállt, elindult az asztal körül.

Hatéves lehettem, vagy még annyi se. De te apa, mindenesetre úgy beszéltél velem, mint akinek már mindent meg kell értenie. Akár le is vihettél volna a kávéházba. – Anyád mellett elhülyülnél. Anyádat semmi a világon nem érdekli, a színházban is elalszik, de Tinivel mindenhova elmehettek. – Tinivel… na igen, Olgát úgy kellett hívni, hogy Tini.

Beteg voltam akkor. A nagyszobában feküdtem, az ablak mellett. A Gyár utcában több szoba is volt. Ebédlő, háló, apa dolgozószobája. Hallod, apa, a dolgozószobád! De hát ott csak a barátaiddal dumáltál. Ha beteg voltam, bevittek a nagyszobába, az ablak mellé. Látnom kell az utcát. Ez is a te ötleted volt, apa. Mégis, egy kis élet, egy kis mozgás.

Csönd volt. A délután zsibbasztó csöndje. (Soha nem éreztem úgy a délutánokat, mint ott, a Gyár utcában.) Az ablak egy kis utcára nézett. Szemben a gyógyszertár. Éppen olyan közel, mint az Aller Képes Családi Lapja a takarón. Magamhoz húzhattam volna mind a kettőt. De hát fájt a fejem, és egyszerűen fel se tudtam emelni a kezemet. Valahogy úgy éreztem, hogy az Aller figurái lent ácsorognak a lépcsőházban. Csengő és Bengő, a két kedves lókötő, Hobogász úr meg Pimpók papa és fiai.

Pimpók papa…

Apa, tudod, hogy egy időben Pimpók papának hívtunk téged!? Alighanem én ragasztottam rád ezt a nevet. Te pedig kedélyesen vigyorogtál, Pimpók papa, hát persze, és aztán egyszer csak hozzám vágtad a ruhakefét. Éppen a télikabátodat kefélted az előszobában, én meg Pimpók papáztam. Egy szót se szóltál, csak hozzám vágtad a kefét. Pimpók papának vége volt.

De azon a délutánon szinte láttam, ahogy ott áll a lépcsőházban, a lift mellett. És a Chaplin-rendőrök is ott voltak a gumibotjukkal. Akik a Chaplin-filmekben Chaplint üldözik, és mindig átesnek egymáson. Az ablakpárkányon ültek, térdüket verdesték a gumibottal.

Bent, a szobában egy újság az asztalra dobva. Valaki fölemelte, belelapozott. Anya jött felém mosolyogva. Hogy került ide? Se csengetés, se kopogás. Kalapban, kigombolt kabátban leült az ágy szélére, megfogta a kezemet. Kérdezett valamit, de én egyszerűen nem értettem. Csak néztem, ahogy ott ül az ágy szélén. Ahogy feláll, és odamegy az ablakhoz. Keze rácsúszott a párkányra, kereshetett valamit.

Aztán egy tábla csokoládét tett a takarómra. Akkor jöttek be ők ketten: apa és Tini. Anya nem fordult feléjük. Még akkor is csak engem nézett, amikor apa fölemelte a csokoládét. – Ezt meg honnan hozta? Tegye csak el!

Zsámboky a szobában keringett. Mint aki nem akar emlékezni arra a délutánra. Nem akarja látni, hogy dugják be anya ridiküljébe azt a csokoládét, hogy fogják meg anyát, és viszik az ajtóhoz.

Odacipelték az ajtóhoz, ők ketten: apa és Tini. Tini apró, kis öklével belevágott az arcába, apa pedig fojtogatni kezdte. Ő meg kiugrott az ágyból, oda akart rohanni, de akkor valaki felkapta. Nem apa és nem is Tini. Talán a lány, aki a kiabálásra beszaladt. Anya eltűnt az ajtóból, azok meg ott álltak az ágy mellett. – Menjetek ki! – kiabált valami fuldokló sírásban. – Menjetek ki! – Az Ilonka műve – bólintott Tini. Még mondott volna valamit, de apa ráförmedt. – Csináljon inkább egy limonádét a Jancsinak! Egy tisztességes limonádét se tud csinálni! – Hallod ezt, Jancsika? – Ne duruzsoljon itt!

Később apa hozta be a limonádét. – Na, öreg! – Üres szivarosdobozt is hozott. Bele lehetett szagolni. Mélyen beszívni a szivar szagát.

Dobozszámra vetted a szivarokat, apa. És milyen szivarokat! Trabuco, Portorico. Regalia Média. Akkor nagy fiú voltál. A telek, ugye? Kaptál egy telket.

Zsámboky elképedve ingatta a fejét.

Apa kapott egy telket, hogy építse fel a Nemzeti Színházat. Kinek jutott ez az eszébe? Beugrattál valakit, apa? Nem is vitás, csúnyán beugrattál valakit. Talán nem is csak egyvalakit.

Sötét ruhás, keménygalléros urak jelentek meg Zsámboky előtt, akiket apa beugratott. Hogy csinálta? Mi volt a trükkje? Torpedó alakú szivarral a szájában benyomult a Városházára, a minisztériumba. Nem lehetett megállítani. Ha pedig egyszer leült valaki mellé, és elkezdődött a gyúrás… Tárgyalások maradtak el, fogadások, mert Zsámboky Gyula hírlapíró bent ült annál a bizonyos illetőnél, akiből ki akart valamit préselni. Ki tudja! Talán éppen a polgármesternél. A titkárnőjét már jóval előbb puhára főzte.

Zsámboky Gyula, hírlapíró.

Akármi is történt, mindig ezt dobta be. Így indult ütközetbe. A telekért, az építkezésért, majd később filléres kölcsönökért. Volt valaha is lapnál? Olyan igazi lapnál, ahol rovatok vannak, ahova rendesen be kell járni?

Zsámboky körülnézett. Mintha valahonnan a szoba mélyéből elő akarná ráncigálni apát, hogy most már igazán mondja meg!

Mindegy, teljesen mindegy.

Maradjunk még a vállalkozónál. Igen, apa, nézzük csak meg, milyen is voltál mint vállalkozó. Bár én erről elég keveset tudok. Olykor kivittél magaddal a telekre. Mérések folytak, cölöpöket, szúrtak be bizonyos helyeken. A cölöpök eltűntek, a mérések abbamaradtak. Egyedül rohangáltam a telken, indián tolldíszben.

Az egyik télen felavattad a jégpályát.

Lampionok fénye körös-körül. Mindenki jelmezben. Eszkimó voltál, te vezetted a kígyót. Végtelen hosszú kígyót alakítottatok egymásba kapaszkodva, úgy szeltétek át a pályát. Fáklyák lobogtak, a nők nevetve visítottak. Ki volt az, aki beléd kapaszkodott?

Mi ott álltunk Tinivel az öltözőnél, és csak néztük, hogy vágtatsz mint eszkimó, a fáklyával integetve.

Rám is felcsatolták a korcsolyát. Tettem is egy-két lépést, de aztán… Tini meg se próbálkozott. Csak állt ott a bundájába húzódva, és nézte a kígyót.

Micsoda lehetetlen kis pofa voltam! Apa azt akarta, hogy én is álljak be a kígyóba, de valami olyan rémület fogott el! Sose tanultam meg korcsolyázni. Korizni.

Hullámvonal, hullámvonal…

Megint csak ez volt előtte abban a kis noteszban. Azok az elemista hullámvonalak. Oldalakon át semmi más, csak egymásba szakadó hullámvonalak. Majd dülöngélő betűkkel: tüzér, gyalogos, tengerész, fogdaőr, Bán, Ambrus.

A két osztálytárs, Bán és Ambrus, többször is feltűntek. Lehet, hogy besoroztam őket fogdaőrnek. De mit akartam a fogdaőrökkel? Tüzér, gyalogos, rendben van, de fogdaőr?

Apa, téged bekaszliztak!

A telekkorszak után, de még a nagy letörés előtt. A telket mindenesetre elvették tőled. Valahogy nem akart felépülni a Nemzeti Színház.

Anyán már túladtál, de akkor mégiscsak feljött a Gyár utcába, Vali néni kíséretében. Az a balkonkeblű nagynéni, akihez benyomtad. Nőegyleti hölgy, elnöknő. A Luxok fölálltak, ahogy megjelent. A Luxok, akik körülülték a nagy asztalt. Tini teát készített. Most nem ugrott neki anyámnak, úgy üdvözölte, mint régi barátnőjét.

Te, apa, azért ez jó zrí volt, ahogy ott ült nálunk az ékszerészcsalád. És köztük a nemzetvédelmi hölgy, az elnöknő.

– Mi van Gyulával?

– Mi van?! Mi van?! – Doktor Lux Sándor le-föl járkált a szobában. Ő volt talán az egyetlen, aki nem hatódott meg Vali nénitől. Azt hiszem, apa, ő utált téged a legjobban. Mivelhogy ki akarod fosztani Olgát, na meg az egész Lux családot.

Az öreg Lux a rezgő szakálla alatt az idegen tőkéről makogott.

– Gyula idegen tőkét akart behozni.

Sándor a nadrágtartóját rángatta.

– Miért? Sose árt egy kis friss vérkeringés!

Hallod, apa! Idegen tőkét akartál behozni? Egy kis friss vérkeringést? – Közben nekiugrott egy államtitkárnak – bólintott Sándor. Vali néni ettől valahogy elbágyadt. – Egy államtitkárnak!

– Gyula lenyelt egy államtitkárt. – Sándor anyára mutatott. – Ilonkát is lenyelte, szépen elfogyasztotta, és most ez a szerencsétlen következik. (Egy mozdulat Olga felé.) De ti se ússzátok meg! (Ez a Luxoknak szólt.) És ha a nagyságos… bocsánat, méltóságos asszonyom, azt akarja, hogy a karperecei megmaradjanak (elkezdte tologatni Vali néni karján azokat a csattogó karpereceket), akkor inkább azt kéne elérni, hogy a mi Gyulánk minél tovább maradjon a rács mögött, igenis, kérem, erről van szó!

Sándor a karpereceket tologatta. A Luxok dermedt borzalommal nézték. Maga Vali néni egy szót se szólt. Valahogy úgy tekintett le a karjára, mint egy tekepályára. Majd, ahogy végre megfogta Sándor kezét.

– Akárhogy is, de ki kell hozni Gyulát.

– Gondolja, méltóságos asszonyom?

– Csakhogy még ez is itt van – az öreg Lux valahonnan a szakálla alól előhúzott egy újságot, gondosan szétteregette az asztalon. – Gyuláról írnak benne.

– A sajtó foglalkozik Gyulával? – Vali néni hatalmas kebleivel a lap fölé hajolt. – Nemzetközi cirkusz terve… tárgyalások Ben Blumenthallal. Gyula Ben Blumenthallal tárgyalt?

– Ben Zsámboky! – Sándor felröhögött. – Azt írják, hogy Ben Zsámboky cirkusza.

– Gyulának sajtóafférja van – mondta anya.

Tini sírni kezdett. Anya kitartott mellette, hogy Gyulának sajtóafférja van. Lux mama hallgatott. Lux mama egész idő alatt hallgatott. Úgy a szeme sarkából, kissé ellenségesen nézte Vali nénit. Váratlanul odament anyához, végigsimított az arcán.

– Milyen szép bőre van, Ilonka!

Sándor ráordított.

– Mit simogatja itt az Ilonkát?!

Lux mama visszavonult a férje mellé.

Nem tudom, hogy végződött a haditanács.

Az biztos, hogy a Luxok Vali nénivel együtt mentek el. Sándor mindenesetre hozzácsapódott.

– Sándor nőbolond! – sóhajtott Tini.

Ó, igen, Sándorról valami kuplét is írtak, hogy milyen ötletes dolgokat tud művelni nőkkel.

Fogházban csücsültél, apa, fogházőrök között. Tisztességesen berendezkedtél. Bevitted a gramofonodat, a könyveidet. Tini szorgalmasan hordta neked a szivarokat. Mi, a Tinivel látogattunk. Anyára valahogy nem emlékszem. Egyszer süteményt küldött be neked. Ki se bontottad. – Az Ilonka süteményei!

Egy folyosón kellett rád várni. Előbb gangokon mentünk végig, kis szobákon, ahol fogdaőrök ültek az asztalnál, és iratokat pecsételtek. Fel se néztek, csak pecsételtek. Aztán a folyosó… elég ronda, sötét folyosó. Többen is álltak mellettünk. Nem lehetett látni az arcokat. Nem is tudom, hogy merültél fel, de egyszer csak előttem álltál, abban a világosszürke szvetterben. Mögötted az őr. – Rendes gyerek a Gyurkovics! – intettél feléje. Rászóltál Tinire, hogy ne bőgjön. Megsimogattad a fejemet. – Na, öreg, mikor voltál meccsen? Az osztrák–magyarra már együtt megyünk. Ha nem csalódom, rövidesen kiutálnak innen. – Megint rászóltál Tinire. Majd, mint aki nagyon unja a dolgot, otthagytál bennünket.

A Fenyő Gyuri nem ismert meg. Szembejött velünk a Nagymező utcán, és elfordította a fejét. Valamilyen pékségbe mentünk a Tinivel. Tini tudott egy pékséget a Nagymező utcában. Mindenféle boltokat ismert. Övek, csatok, gombok… Apró dobozokban kotorászott, amíg végre megtalálta az igazit. És aztán alkudott. Hogy tudott alkudni! A boltos nem engedett, nem adta meg magát mindjárt. Levágta magát a pultra. – Tessék elvinni mindent… akkor már inkább ingyen az egész boltot! – A végén kikísért bennünket, és nekem még külön is adott egy gombot.

Fenyő Gyuri egy pillanatra ránk nézett ott, az utcán, és elfordította a fejét.

– Apád miatt – mondta Tini.

A Gyuri után bámultam. Mit hülyéskedik?! Mindjárt visszafordul, és akkor megint fociról beszélünk meg mindenféléről. Nem fordult vissza.

Gyuri a szomszédban lakott, átjárt hozzánk focizni. Igen, focizni. A nagyszobában szoktunk játszani apával meg a barátaival. A dolgozószobában ültek és beszélgettek meg szivaroztak. Aztán egyszerre csak átmentek a nagyszobába.

– Kell egy kis mozgás!

Apa, mint egy tréner, úgy vezette át a csapatát. A sarokból előgurította a labdát.

Ledobták a kabátjukat. Kört alakítottak, passzolgattak. Finoman passzolták egymásnak a labdát. Fejelés következett.

Tini rémülten benézett.

– Mi ez? Futballpálya?

Tini látni se tudta apa barátait. – Micsoda naplopók! Pumpolják apádat! Egyebet se tudnak, mint pumpolni!

Amikor apát becsukták – eltűntek. Akárcsak Fenyő Gyuri.

Zsámboky megint elkezdett járkálni. Benyúlt egy fiókba.

Mi ez az irkatartó? Zsámboky János IV. b.

Olyan kék pertlis irkatartó. A név alatt apa jól ismert, szálkás betűivel: Versek.

Ide tette a verseit. A IV. bé-osztályos irkatartómba. Még mondta is, hogy csináljak belőle válogatást. – Mindenesetre nézze át valaki más is. – Azt hiszem, ki lehet hozni egy rendes kis kötetet. Talán Lányinak mutasd meg, igen, az lenne a legjobb, ha ő venné kézbe a dolgot.

Aki ért is valamit hozzá, ugye, apa? Mégis, aki konyít egy kicsit az ilyesmihez. Én legfeljebb teremtsek elő valami pénzt, intézzem el a kiadást. – Nem érted te ezt, öreg! Á, ugyan! Elég pontosan leírod, amit látsz, de hogy mi a költészet!… – Sok mindent tudtál mondani ezzel kapcsolatban. A szorgalomról, meg hogy én tudok gépelni. Azzal nyertél csatát, öreg, hogy megtanultál gépelni. Bár az én verseimet nem voltál hajlandó…

– Nem voltam hajlandó.

Lehet, hogy egyszer majd megmutatom ezt a paksamétát Lányinak, de azért még várnod kell. A kiadásról nem is beszélve. Pedig örökké ez járt a fejedben. A kötet… hogy egyszer még legyen egy köteted.

Az asztalra tette az irkatartót. Húzott egyet a pertlin.

Két köteted azért megjelent, apa. Tudod, hogy az elsőt még csak nem is láttam. Hová süllyesztetted? A második – az, igen! Fekete címlapon arany betűkkel: Zsámboky Gyula – Versek. Ennek is legalább ötven éve. Mit szóltak hozzá a kávéházban? Az Abbáziában? A Kovácsban? A New York karzatán? Anyának küldtél belőle? Anya kapott egy kötetet Zsámboky Gyula verseiből? Őt akkor már átpasszoltad Vali nénihez. Lehet, hogy felolvasott Vali néninek a kötetedből? És Tini? Milyen képet vágott Tini, amikor beleszagolt ebbe a kötetbe? A nyomdaszámlát mindenesetre be kellett mutatnod. Azt nem úsztad meg.

Megint rántott egyet a pertlin.

Kihullott egy levél. Nem is levél. Inkább csak néhány sor, címzés nélkül, valamilyen Ágitól. Megfigyelted már, kedves, hogy a suttogásban mennyi a fojtott vágy? Hm, a fojtott vágy… Hallod a puha, lágy hangot és egész testeden végigbizsereg a láz. Olyan, mint a lágy simogatás. Hallod, kedves, a suttogást? Ne is simogass most, tudós ujjaid ne játsszanak a bőrrel.

Tudós ujjaid, apa!

Zsámboky az ujjait mozgatta a levegőben. Közben eltűnődve figyelte.

Tudós ujjak. Akárcsak egy rovat valamilyen meghitt, családi lapban. Szóval, itt levelek is vannak. Gépelt lapok, kézzel írt feljegyzések, kitépett noteszlapok. És persze versek, a kötet anyaga.

Egy fénykép.

Diáksapkás fiú, kihajtott inggallérral. Négy ezüststráf a sapkán – a négy gimnázium. A következő évben még fölkerült az aranyzsinór, de aztán…

Már félévben se kaptam bizonyítványt. Tartós betegsége miatt nem osztályoztuk. Valami ilyesfélét írtak be. Hogy kezdődtek a hiányzások? Milyen volt az első reggel, amikor otthon maradtam a szállodában? Mert ez már a szállodában volt. Mégpedig meglehetősen ócska kis szállodában. A vállalkozásokból semmi se maradt. Tini pénze is elfogyott. Maga Tini is elfogyott. Te, apa, mit szólt a Lux család, amikor visszaküldted? Azért ez szép munka volt: anyát Vali nénihez, Tinit a Luxokhoz.

Mindenesetre magunk maradtunk a szállodában. Mennyi képeslapot hoztál! Magazinokat. Csöndes téli reggeleken belebújtam ezekbe a magazinokba. Lily Damitát filmen is láttam, de így egészen más volt.

Azért Darvas volt az első… Darvas Lili még a Gyár utcából. A dívány szélén ültem azon a délutánon. Éppen készültünk valahova. Véznán fityegő lábam Tini ölében. Tini új harisnyát húzott fel rá. Nehezen ment, a harisnya valósággal hozzátapadt a bőrhöz. Rondán, aljasul szúrt. Mintha apró kiütésekkel lenne tele a lábam. Legszívesebben letéptem volna azt a harisnyát. De tulajdonképpen már nem is törődtem vele. Azt a képet néztem a Színházi Életben. Talán apa hajította a díványra a Színházi Életet. Egy színésznő csípőre tett kézzel állt az ajtó előtt. Fejét hátradűtötte. Arcán olyan rémület. Mindjárt történik vele valami. Tini rám szólt. Hogy tartod a lábad?! Meg se hallottam. Azt a színésznőt néztem. Apa elment a dívány mellett. – Ja, a Darvas Lili! – Tini egyre vadabbul rángatta a lábamat, a harisnya mindig félrecsúszott. Eszméletlen bódulattal néztem Darvas Lilit. Majd jönnek érte és elviszik. Mit csinálnak vele? Mit fognak vele csinálni?

Darvas Lili volt az első.

Aztán a magazinok. Apa magazinjai a színésznőkkel. Mindegyiken az a riadt védtelenség.

Pázmán tanár úr vállára dobott kabáttal kilépett a tanáriból. Végigment a folyosón, benyitott az V. bé-be. Az osztály felállt, a napos jelentett. – … hiányzik Gráf, Mészáros, Szeverényi, Zsámboky. – Pázmán tanár úr, akit a fiúk maguk között Gamónak hívtak, fölnézett. – Márton! Holnap felmész Zsámbokyhoz.

Márton Laci eljött a szállodába. Ott állt a homályos folyosón, az ajtó előtt, nem jött beljebb. Én meg intettem, hogy mi lesz már! Végre mégis megmozdult. – A Gamó küldött. – Megigazította hóna alatt a táskáját. – Mi van veled?

Négy ezüstzsinór a diáksapkán. Aztán egy arany. Aztán semmi.

Az aranyzsinóros sapka még megvolt. Már rég nem jártam iskolába, de azért néha még föltettem. Amikor Szóbel Évit elkísértem a tánciskolába.

Beletúrt egy fiókba. Mintha azt a régi sapkát keresné. Talán a szekrény felső polcán, apa régi kalapjai között. A címert levettem, és betettem egy dobozba. De milyen dobozba?

Kinyitotta a szekrényt. Keze végigcsúszott a felső polcon. Azon az üres polcon.

Nincs itt semmi, csak por. Egyetlenegy kalap maradt apa után. Agyonázott kalap, a szalagja egészen megfeketedett. De azt is odaadtam valakinek. Vagy ottmaradt a kórházban.

Milyen címere volt a gimnáziumnak? A Madách Imre Gimnáziumnak?

Megint az irkatartó… Rákoppintott a paksamétára.

Ne haragudj, apa! Lehet, hogy majd egyszer megmutatom a Lányinak, de most azért…

Cégpapír! Miféle cégpapír került ide? Talán ennek a hátára is verset írtál? Nem, itt nincs semmiféle vers. Thiergärtner és Stöhr Rt. Központi fűtés és egészségügyi berendezések felszerelése. Aha, egy levél… mégpedig a Radikális Párt címére. Az ám, apa, hiszen te tagja voltál ennek a pártnak. A Radikális Pártnak.

Mellékelten megküldjük a Podmaniczky utca 31. sz. alatt végzendő központi fűtés javítási munkálatokra vonatkozó költségvetésünket, és kérve nagyrabecsült megbízásukat ajánljuk magunkat, kiváló tisztelettel, 1946. október 26.

Valamilyen fűtési ellenőr voltál?

A gravitációs melegvíz-fűtőberendezés fagyás okozta sérüléseket szenvedett, az átvizsgálásnál mutatkozó hibák…

Teljes négy oldalon, szigorú részletességgel. Ezt te kérted tőlük? És aztán mi lett a fűtéssel? Megindult a központi fűtés? Vagy fáztak a radikálisok?

Azért ez nem volt tisztességes dolog. Mást is találhattak volna a számodra. Mégis, te, aki ott voltál azon a kompon Károlyival és Jászi Oszkárral, tizennyolc őszén, amikor átkeltetek a Tiszán, hogy eljussatok Szegedre a francia főparancsnokságra. Te, mint fiatal hírlapíró, ott álltál Károlyi és Jászi mellett. A partról lőtték a kompot, fütyültek a golyók.

– Úgy ám, öreg, csúnyán fütyültek a golyók. Károlyi oda se hederített, de Jászi néha bizony összerezzent. Megszorítottam a karját. Rám mosolygott.

Zsámboky végigsimított az állán.

Szóval, mást is találhattak volna a radikálisok.

Itt valami levélféle.

Az Omnia kávézóban akadtunk össze ezzel az alakkal, és már előre kikötötte, hogy csillagászatról, buddhizmusról és Hollandiáról nem szabad beszélni. Én már akkor a plafonon voltam. Hogy nekem valaki megszabja, hogy miről beszélhessek, csak azért, mert ő… És hol volt ez újságíró? Azt mondd meg nekem, Dizsikém, hol volt újságíró az Árki Nándor?

Árki Nándor. És már előre kikötötte, hogy csillagászatról, buddhizmusról és Hollandiáról egy szót se. De te, apa, jól nekiugrottál ott, az Omnia kávézóban.

Öreg cimbora!

Ez állt a papírlap tetején. Öreg cimbora! Aztán semmi. Csak megszólítás és aztán egyetlen szó se.

Ki lehetett ez az öreg cimbora? Aki úgy maradt, megszólítva. Olyan öreg kávéházi ragacs? Egy kávéház odújából rezzent fel? Vagy valahol vidéken? Már föl se tud kelni az ágyból. Olykor benéz hozzá valaki, de aztán megint csak becsukják az ajtót. Apa talán komolyan hozzá akart fogni a levélhez, hiszen nem húzta alá a címzést. Talán akart valamit mondani ennek az öreg cimborának. Az egy pillanatra felkapta a fejét, várt egy kicsit, majd megint visszahullott abba az áthatolhatatlan szürkeségbe.

Apa volt katona?

Nem, dehogy! Egyáltalán, hogy juthatott ilyesmi az eszembe? Apa egyszerűen nem lehetett katona. Hiszen engem is ő húzott ki a katonaság alól. Kórházba dugott. Akkor már háború volt. Ő járt helyettem sorozásra, orvosi bizonyítványokat cipelve. Micsoda szövegei voltak! – A fiam ezt küldi a hazának! – Apa félvigyázzban állt a sorozóbizottság előtt. (Azért mi, civilek is tudjuk, mi a regula! De mit, civilek! Régi hírlapírók, első világháborús haditudósítók, talán maga Molnár Ferenc Hötzendorfi Konrád előtt!) Letett egy könyvet az asztalra. Csönd volt a teremben. A tisztek meredten ültek. Egy könyv azon a kedvelt, csupasz asztalon. Az aligai lányok. Regény leánygyermekeknek, írta: Zsámboky János. Felemelte valaki azt a könyvet? Belelapoztak? Vagy csak apát nézték, aki ott állt előttük, vállra csuklott fejjel, de mégis félvigyázzban. Akárhogy is, apa kijött onnan. Egy ezredestől novellát kért. Önnek novellát kell írnia! Öntől novellát várunk! De mégis egy őrmester süllyesztette el a kartonomat. Mivel puhította meg azt az őrmestert? Pénze nem volt. Pénze akkor már rég nem volt.

Belekotort az irkatartóba. Rakosgatta a lapokat. Egy tanulmány… Van itt valahol egy tanulmány Görgey tábornokról. Apa sokat foglalkozott Görgey Artúrral. Könyvtárba járt, apró cetlikre jegyzetelt. – Megírom! Meg kell írnom! Azt se bánom, ha soha nem jelenik meg. Általában nem érdekel az ilyesmi. A sikert átengedem neked. De mégis… egyszer már meg kell mondani, hogy ki volt ez a Görgey. Az egyetlen férfi a sok nagyszájú handabandázó között.

Könyvtárjegy. Olvasótermi kérőlap. Kerületi adóhivatal. Mit akartak tőled, apa? Vagy inkább anyától? Igen, ez talán inkább anyának szól. Illetményletiltási rendelvény. Azért te ebben benne vagy. Miattad kellett kölcsönt felvenni. Vagy éppen te vetted fel anya nevében, akinek akkor már mégiscsak volt egy kis állása. De mi van Görgey tábornokkal? Várták tőled ezt a tanulmányt. A barátaid meg mások is. Valaki készült is rá, hogy lefordítja.

Görgey Artúr képét mindenesetre kiakasztottad. Az egyetlen férfi ebben az országban.

És Kossuth?

Ki volt az a vén hólyag, aki sírva és bömbölve kísért fel a kávéházból? – De Gyulám – bömbölte –, legalább azt ismerd el, hogy Kossuth szerepe az emigrációban… – Ugyan, kérlek! – Mi az, hogy ugyan, kérlek?! (Ettől valahogy becsavarodott, ez beadott neki.) Egyáltalán az, hogy Magyarország azért a külföld előtt mégiscsak egybefonódott Kossuth nevével! – Apa legyintett, és akkor az öreg rácsuklott az asztalra.

Versek csúsztak elő a tartóból. Visszatuszkolta. Gyors, ideges mozdulatokkal visszagyűrte azokat a tépett szélű, kissé elsárgult lapokat. Két sor mégiscsak eléje került.

Roppanás az előszobában.

Zsámboky kifelé kémlelt. Nem gyújtott villanyt az előszobában. A lift rácsa az előszobaablak előtt, akárcsak valami feketekabátos alak. Mintha egy télikabátos férfi várakozna odakint. Türelmesen, hiszen ráér.

Fenyő Gyuri nem köszönt vissza.

Zsámboky az előszobában állt hátrakulcsolt kézzel. Megint csak az volt előtte, ahogy Fenyő Gyuri a Nagymező utcában elfordítja a fejét.

Milyen lehetett apa utolsó délutánja a Gyár utcában? Ledőlt a díványra? Azért még hevert egyet? Az biztos, hogy egyedül volt. A barátai már rég eltűntek. Olga a kórházban. A tüdejével volt valami, és kórházba került. Engem elküldtek anyához. Vali néni megengedte, hogy néhány napig ott lehessek. Amíg a dolgok rendeződnek.

Apa magára maradt. Rágyújtott egy szivarra, az üres szobákban járkált. Benyitott az ebédlőbe, a hálóba. Kibámult az ablakon, a Gyár utcába. Az előszobában álldogált. A lépcsőház hangjaira figyelt. Talán várt valamit. Talán, hogy felkeresik a vállalkozók. Miért ne? Jönnek a vállalkozók, beülnek a dolgozószobába. Nagy megbeszélés indul. – Nézze, Zsámboky úr! Visszaszerezzük magának a telket, maga az egyetlen, aki tud valamit kezdeni ebben a városban. – A külföldiek is megjelennek Ben Blumenthal vezetésével. Egymás mellett ülnek a dolgozószobában: Ben Blumenthal és Ben Zsámboky.

Senki se kereste fel apát.

Ő meg úgy szivarozva végigsétált a gangon. Lent, a második emeleten a Verő-féle tánciskola. Nyáron kinyitották az ablakokat, és a lányok kiültek a párkányra, mindenféle színes jelmezben. Csakhogy most tél volt. Az ablakok csukva, és mintha egy lélek se lenne odabent. Fent, a negyediken se látszott semmi mozgás. Apa egyszer, borotválkozás közben magyarázta Olgának: – Ha maga helyett a Tauszig Magdával akadok össze… Élet van abban a lányban. Tudja, mi az? Élet!

Csukott ajtók végig az emeleteken. Az egyik mögül figyelték apát. Fenyő bácsi odaszólt Gyurinak. – Mit járkál ez itt a gangon?

Seggbe rúgom a Fenyő Gyurit!

De hát találkozom én vele? Vagy bárkivel a Gyár utcából?

Visszabaktatott a szobába.

Naptár 1926-ból. Olyan kis fekete kötésű naptár. Az első oldalon ceruzaírással: Zsámboky Gyuláné.

Akkor anya még Vali néninél lakott. Egyetlenegy szobában fűtöttek, a Vali néniében. Anya pedig abban a kamrafélében… De hát alig voltak otthon. Estélyekre jártak, bálokra, felolvasásokra. Vali néni mindig felolvasásokra cipelte anyát. Olykor engem is. Azok a nőegyletek! És mindenhol Vali néni elnökölt. Cserkészek sorfala a dobogó körül. Vali nénihez is feljártak. Feljöttek a lakására azok a cowboykalapos fiúk. Egyáltalán, Vali néni körül mindig lehetett találni cserkészeket. Ott táboroztak.

Jan. 22. – Endre beszélt a Gellértben.

Endre? Ki ez az Endre?

Ja, igen, még apa szedte fel valahonnan. – A bölcsészsegítőben vágódott hozzám. Azt, ugye, tudod, hogy én alapítottam a bölcsészsegítőt 17-ben? Szóval, bevittem oda azt az ázott alakot. Újságíró akart lenni. De hát ez csak később sikerült neki, a keresztény kurzus idején, benyalta magát valamilyen kurzuslaphoz. Ó, anyádnak nagyon imponált!

Endre beszélt a Gellértben. Talán éppen Vali nénivel együtt rendezték azt az estélyt a Gellért Szálló halljában.

De hiszen én is ott voltam!

Endre egy oszlop mellett állt, pohárral a kezében. Mi ott ültünk egy asztalnál, anyával és Vali nénivel.

Még miféle helyekre vittél el, anya? Na jó, hát Vali néni felolvasásait nem lehetett megúszni. Vali néni uszályos estélyiben jelent meg az emelvényen. Karperec végig a karján. A saját költeményeit adta elő. Alabástromkeblű hölgyek epekedtek… lovagok Máriás zászlóval. Férje, Gábor bácsi sose ment el a felolvasásokra. Ő oltott be, tőle kaptam a himlőoltást. Anya szerint egy csöppet se sírtam, mert Gábor bácsinak olyan keze volt!… Anya szerint Valika csalta Gábort, de ennek megvolt a maga oka.

A maga oka…

Anya rejtélyes, kislányos arca, ahogy ezt mondta.

Magas homlok, szemüveg, halántékhoz tapadó, őszes-szürke haj. Már nem is haj, inkább valami préselt növény. Furcsa módon még kislányosabb, még védtelenebb. Ez volt az arca, amikor a szemműtét után hazakerült. Valahogy nem tudott belenyugodni abba, hogy feküdnie kell, hogy nem járkálhat. (Később aztán belenyugodott.) Eltűnt az ágyból. Olyan hirtelen el tudott tűnni. Mintha már régen készült volna erre a csínyre. Talán azért is küldött ki egy pohár vízért vagy valami másért. Az üres ágy, a gyűrött lepedő a félrecsúszott takaróval. Ez fogadott, ha visszajöttem. Akkor aztán elkezdődött a keresés. De azért még nem mindjárt. Leültem az ágy szélére. Elment… azt gondoltam, hogy anya fogta magát és elment. Talán szétoszlott a levegőben. Közben már elindultam. Kinyitottam a szekrényajtót, mintha anya ott kuporogna, a ruhák között. Benyitottam a mosdóba, a vécébe. A kezét láttam meg először. Azokat az elvékonyodott, levegőben tapogatózó ujjakat. A megvakult arc. Anya ingben keringett. Lassan forgott önmaga körül, az ajtók és bútorok között.

Egyszer kintről hoztam be. A gangról rángattam vissza. Ott állt a falhoz tapadva, ingben, sötét szemüveggel, bekötött fejjel. A fejkendő megcsúszott a haján, az ujjai leváltak a falról, ő meg mintha el akarna lebbenni valahova, az udvar felé. De még akkor is az a furcsa, kislányos arc.

Miért akartam én mindig zsandár lenni?

Zsámboky a tükör előtt állt, abban a kinyúlt pulóverben. Az arcát nézte. Gyanús, sárgásbarna folt a homlokán. Egyre nagyobb. Lassan ez lesz a homloka.

Zsandár akartam lenni. Üldöző. Gőzölgő mocsarakban kuporogni, várni a pillanatra, hogy lecsaphassak valakire. Vágtatni, szorosan a ló nyakához tapadva. Megkeseredve, megrohadva a dühtől. Az üldözés reménytelen dühétől. A zsandárnak nincs felesége, nincs gyereke. Szerelme sincs. Semmije sincs, csak az üldözés.

– Egy rendőr jön utánam.

Ezt apa mondta, amikor lekísértem ide, a sarki mérleghez. Minden héten egyszer rá kellett hogy álljon arra a mérlegre. Rettenetesen fogyott abban az időben. Akkor kezdődtek a kényszerképzetek. Bogarak lepik el az arcát a szeme körül meg ilyesmi. Már alig aludt valamit, és ijesztően fogyott. – Ellenőrizni kell a testsúlyát – mondta Bonyhádi doktor.

Ellenőriztem a testsúlyát. Minden héten levittem, és ráállítottam arra a mérlegre. Csakhogy ez azért nem volt olyan egyszerű. Apa ettől valahogy különösen fázott. Olykor meg is akart lógni. Ahogy leértünk a kapu elé, cselesen oldalt lépett, hirtelen megfordult, és elinalt abban a hosszú télikabátjában. Csakhogy én a nyomában voltam.

– Procedúra! – nyöszörgött, ahogy visszacipeltem. – Mit akartok ezzel a procedúrával?!

Febr. 6. – Itt volt Jancsika, orfeumba mentünk.

Sokat jártunk orfeumba. A japán bűvészt is együtt láttuk. A két nővért, akik labdát dobáltak egymásnak. Egyszer fóka is volt, számoló fóka.

Vasárnaponként meglátogattam anyát. Volt úgy, hogy nem mentünk sehova, csak beszélgettünk abban a kis szobában. Este pedig bevitt Vali nénihez elbúcsúzni.

Vali néni a kis lámpa fénykörében, kendőkbe bugyolálva. – Miféle szállodában laktok? Hotel Adria? Még sose hallottam erről a szállodáról. Az a nő is veletek van? Persze hogy veletek van. Az Olga. Vagy Tini? Úgy kell hívni, hogy Tini?

Vali néni egész közel húzott magához. Belebámult az arcomba. Én meg kissé tagoltan azt mondtam:

– Az ékszerész az első ember!

Pillanatnyi csönd. Aztán valamilyen éles nevetés tört ki Vali néniből. Valósággal rázkódott. – Ó, hát persze, a Tini papája! A Tini papája!

Anya felkapott, és kirohant velem. De még mindig hallottam azt a rikácsoló nevetést.

– Az ékszerész az első ember!

Zsámboky a sarokba vágta a naptárt.

Nahát, apa, ez aztán sikerült! Jól belém tápláltad ezt a szöveget! Az ékszerész az első ember! Én nem bánom, hogy elvetted Tinit, hogy elszedted a pénzét, de hogy oda kellett állnom Vali néni elé… Mi ütött beléd, apa? Micsoda ötlet! Hogy én, mint egy kis lovag, mint egy kis hős, odaállok és… Tinit hagyjuk ki ebből! Ő semmiről se tudott. Te kísértél el akkor anyához, egészen a kapuig. Szivaroztál, mosolyogva bólogattál. – Csak a róka ravaszsága olyan, mint az ékszerészé. Az ékszerész az agyával dolgozik. Vali néni erről persze nem is álmodik. Megmondhatnád neki, öreg. Tudod, úgy szépen pottyantsd el, amikor este búcsúzol.

Látta apát ott, a sarkon, abban a felhajtott szélű vitorlakalapban, derűsen szivarozva. De már nem Kubát szívott vagy Portoricót, még kevésbé Regalia Médiát. Vékony kis Fájintos, Cigarillosz… szinte abban a pillanatban szétesik, ahogy rágyújt. A zakója szerényen rojtosodott. Szálak lógtak ki a nadrághajtókából. Meg azok az odatapadt sárdarabok!

Apa újra és újra csatába indult.

A mellékletek! Ifjúsági meg humoros mellékletek. Nem vitás, hogy több lap is átveszi… fővárosi meg vidéki lapok.

Tini a mosdó és az asztal között ült abban a szállodai szobában. Tekintete összehúzódott, ő maga valósággal szűkölt. – Az utolsó fillérjeim is rámennek! Az utolsó összekuporgatott fillérjeim!

Tudod, apa, én néha most is úgy látom Tinit, ahogy a fillérjeit kuporgatja. Te nem túlságosan törődtél vele, talán meg se hallottad azt a végtelen siránkozást. Néha elkezdtél ordítani. – Azt akarja, hogy magához vágjak valamit? Ne törjön le! Maga mindig letöri az embert! Most is… amikor minden energiámra szükség van. Tudja, kivel találkoztam? – Elhangzott egy név. Tini nem hatódott meg. Vette az üveget a sarokból, és lement spirituszért. Ha pedig magunkra maradtunk, valósággal könyörgött. – Tanulj rendesen, Jancsika! És aztán majd menj állásba, egy tisztességes állásba! – Akárcsak anya… igen, akárcsak anyát hallottam volna.

Lux Olga… úgy kellett hívnom, hogy Tini.

Rendőrrel akarta elvitetni apát. Le akart menni rendőrért, hogy vigyék el apát.

– Befejeztük, kedvesem! – rikácsolta. – Most aztán befejeztük, tisztelt uram! – Elvágódott az előszobában, éppen az ajtó előtt.

Milyen ajtó előtt? Milyen előszobában?

Az biztos, hogy nem a Gyár utcában. Hol volt akkor már a Gyár utca! De nem is a szállodában. A telepen… akkor kapott apa valami lakást a telepen. Ismerte a gondnokot, vagy tudom is én. Tini pedig a kórházból jött haza. Elég sokat volt kórházban. És amikor azon az estén beállított – ki tudja, miért! –, porcelánokat keresett a lakásban. Azokat a régi, családi darabokat.

Nemigen voltak porcelánok abban a lakásban. Ágy se volt, asztal se volt. Két szék, azt is a gondnoktól kaptuk.

Apa az egyik szék támláján csücsült, télikabátban. Fején az én kötött jambósapkám, hosszan lelógó bojttal, kezében hegedű.

Nem vártuk Tinit. Senkit se vártunk, de legkevésbé Tinit.

Apa a jambósapkámban, hegedűvel a kezében a szék támláján ült. – Most megmutatom neked, öreg, milyen egy zenebohóc.

Éppen fölemelte a vonót, amikor kopogtak.

– Ki a fene ez? – Ásított, mintha már most unná.

Én engedtem be Tinit. Apa nem mászott le a székről. A sapkát lehúzta az álláig.

– Milyen jó kedve van! – Tini úgy kabátban járkált az üres lakásban. – Mitől van ilyen jó kedve?

Apa a széken ült, állig lehúzott sapkában, mint valami álarcban. Tini meg csak járkált. Fölemelte a nagy, barna láda fedelét. A székeken kívül az egyetlen bútordarab, apa kollégiumi ládája. Ami pedig az ágyat illeti, hát abból igazán nem csináltunk nagy ügyet. Egy öreg, szürke pokróc a sarokban, néhány törülköző mint párna, apa télikabátja mint takaró.

Tini a ládában kotorászott, valósággal belebújt.

– Eladta?! – Hegyes, dühös arc merült fel. – Még a porcelánjaimat is eladta?!

– Most már elég! – Apa egy mozdulattal fölrántotta a sapkáját.

Csakhogy Tini egyre vadabbul kiabált. – Kifosztott mindenből! A családomat pumpolta!

Apa lecsúszott a székről. Télikabátban, jambósapkában odament hozzá, és elkapta a karját.

Tini felvisított, ahogy berepült a sarokba. Egy darabig mozdulatlanul feküdt. Aztán kotorászni kezdett a földön, mint akinek összetört a szemüvege, pedig nem is volt szemüvege.

– Most befejeztük, kedvesem! – kiabálta, ahogy végre felállt. – Most aztán készen vagyunk! Megkapja a magáét, ne féljen!

Egy pillanatra felém fordult. Talán, hogy kísérjem el. De olyan gyűlölet volt a tekintetében.

Rántott egyet a sálján és elindult. Aztán az előszobaajtó előtt elvágódott.

A kalapja is rajta volt. Úgy feküdt ott, szétesett kabátban, kibomlott sállal, agyonlapított kalapban.

Azt hiszem, én vonszoltam be. Mert te, apa, még csak ki se jöttél arra a zuhanásra. Ki se szagoltál. Behurcoltam Tinit valahogy, a vállánál fogva. Te az ablaknál álltál.

– Hogy fogod?!

Valahonnan Tini nyaka mögül szóltam ki.

– Hogy fogjam?

Néztél, ahogy ott álltam Tinivel, ahogy már valósággal belezsibbadtam. Aztán csak vállat vontál: – Rakd le valahova.

Kihámoztam a kabátjából, lefektettem a pokrócra. Tudod, mit mondott, amikor egy pillanatra felnézett? Rablók tanyája!

Te elmentél akkor este. Mindenesetre elmentél.

Zsámboky föltérdelt a székre. Az irkatartó zsinórját húzogatta.

Egy lap kilógott. Könyvhirdetés. Karácsonyi könyvvásár. A szélén apa tisztán olvasható betűivel. Lányi válogasson egy kötetet az Akadémia könyvtárában és a Múzeumban levő régi kötetekből! Majd a lap alján. – Tanári gondosságáért kérem erre Lányit, nem egyébért.

Tanári gondosságáért…

Jól van, apóka, most már Lányi is megkapta a magáét. Azért, ha csak egyszer is belenéztél volna a verseibe!… De hát téged nem nagyon érdekeltek Lányi versei. Az egész társaságból csak Fabulyát tartottad valamire. Se Ágnes, se Lányi, se Vidor. Egyedül csak Fabulya… talán, mert nála mindig esett a hó, és te szeretted az ilyesmit.

Zsámboky a szobákban barangolt. Egyszerre csak ott állt a fürdőben. Kezében egy fénykép. Ezt meg hol szedte fel? Bajuszos, kerek kalapos férfi egy lugasban. Botját térdéhez támasztja. Üveg bor az asztalon, pohár. De mintha már régen nem ivott volna. Az biztos, hogy senki se ülhetett le az asztalához. Se ivócimborák, se a felesége. Ez a lugas az övé volt. Egyedül az övé. Nagyapa. A másik nagyapa. Anya édesapját mindig csak így hívta: a másik nagyapa. Talán, mert nem ismerte. Már évekkel János születése előtt meghalt.

– Tekintsd nyereségnek, öreg – mondta apa. – Tiszta haszon, hogy legalább őt megúsztad. Ha láttad volna, milyen pofákat vágott, amikor megkértem anyád kezét!

(El tudom képzelni, apa! Ezt azért el tudom képzelni!)

Egyébként postás volt, akárcsak Zsámboky nagyapa. Csakhogy mégis egészen más. Igazgató, és valahogy mindig vizsgálatokat tartott. Mindig akadtak ügyek, amiket ki kellett vizsgálni. Úgy is akadtak össze. A másik nagyapa lement Zsámboky nagyapa kis vidéki postaállomására. Mindenáron le akart csukatni egy szerencsétlen alakot.

– Kirángatta a fiókokat!

Ez már anya közlése. Hogy valóságos dührohamot kapott, ha nem találta meg azonnal, amit keresett. Kirángatta a fiókokat, és mindent a háta mögé dobált. Közben mindenki körülötte táncolt, az anyja, a felesége, a lánya.

Aztán volt még valami. A kis korbács.

Ó, igen, ha anya elkövetett valamit, akkor előkerült a kis korbács. Anyának rá kellett hajolni a székre, és akkor elkezdődött… De nemcsak gyerekkorában volt így, még később is. Igen, mintha azt mondta volna, hogy még később is. Olykor menekülni próbált. Kétségbeesetten rohant át a szobákon. Persze, hiába. Mindig akadt valaki, aki elkapta. Hirtelen eléje tolt egy széket vagy egy kis zsámolyt. És akkor aztán megkapta a magáét. Azért külön, hogy menekülni próbált. A végén meg kellett köszönni a büntetést.

Zsámboky a kád szélének dőlve nézte azt a bajuszos, kerek kalapos férfit. Egyedül üldögélt a lugasban. Mellette, az asztalon egy üveg bor, pohár.

Hullámvonal, hullámvonal…

A noteszt nézegette a hálóban. A szürke noteszt, ami tele volt azokkal a kusza, egymásba szakadó hullámvonalakkal. Anya bejegyzései meg az ő krikszkrakszai. Recept, mennyi recept! Huszárcsók, 28 deka liszt, 14 deka cukor, 14 deka vaj. Diós pite. Elvika kalács. 2 liter liszthez 2–3 deka élesztő, azt langyos tejben…

Drága Pongrác bátyám!

Néhány napja itt vagyok Valiskánál!

A receptek között egyszerre csak ez a pár sor.

Drága Pongrác bátyám!

Hol volt már akkor a te Pongrác bátyád, anya?! Azt hiszem, bencés vagy mindenesetre valamilyen szerzetes. Az biztos, hogy otthagyott mindenkit. Nem is igen látogatott benneteket.

Mit akartál ezzel a pár sorral? Pongrác bele se nézhetett ebbe a noteszbe. A kezébe se kerülhetett.

Akárhogy is, mint valami segélykérés. Pongrác vigyen el, de minél előbb!

Miért? Milyen lehetett Vali néninél? Ő a nagyszobában lakott, te abban a kis kamrafélében. Sokat prédikált? Előadásokat tartott apa miatt? Hogy mehettél hozzá? És miért hagytad magad csak úgy elkergetni? És most már végképp itt akarsz maradni a nyakamon… mégis, hogy képzeled, Ilonkám?

Zsámboky továbblapozott.

Receptek, mosás, megint hullámvonalak. De talán akad itt még néhány sor, becsúsztatva. Mégis, hogy mi történt abban a lakásban. Ha megjöttek valamilyen estélyről, felolvasásról, és magukra maradtak Valiskával.

Egy mozi tetején volt a lakás. Mint valami tompa dübörgés, úgy hallatszott fel a mozizene.

Az örökké homályos előszoba. A fogason kabátok, köpenyek, különböző színű háziköntösök. Vali néninek rengeteg köntöse volt. De leginkább egy fehér frottírköpenyt viselt. Fehér frottírköpeny és kendők. Így ült az íróasztalánál, meghívók és levelek között. Így kavargatta kávéját a konyhában.

Zsámboky végigböngészte azokat az elmosódott, meglehetősen olvashatatlan sorokat. Egy bejegyzés, talán éppen apának. Nem, semmi. Majd, olyan létra betűkkel:

Miért nem tudtál előbb jönni?!

Utána üres oldalak.

Visszalapozott.

Miért nem tudtál előbb jönni?!

De, anya, kinek kellett volna előbb jönni? Mégis, kinek? Talán Endrének, aki a Gellértben beszélt? De hát az egy hólyag. Szinte látta apát, ahogy rábólint. – Anyádat ez nem nagyon zavarta. Anyád odavolt az ilyen alakokért. Hogy a katonatisztekről ne is beszéljünk! Meg lehet érteni, öreg! Nagyon hatott szegénykémre az uniformis.

De ugye, anya, azért mégse? Talán azért mégse katonatiszt volt vagy ilyesmi? És nem is Endre?

Zsámboky nagyon utálta ezt az Endrét, aki a Gellértben… Olyan nagyképű, ostoba! Na, mindegy. De miért ne lehetett volna az egy egészen elviselhető ember. Mondjuk, tanár vagy orvos. Persze, nem ezen múlik. Ne dőlj be, anya, az ilyesminek.

Csöndesen elnevette magát.

Te valahogy mégiscsak bedőltél, anya! Alig vártad, hogy bedőlhess valakinek. Elsősorban apának. Még a kirúgás után is.

Kirúgás…

Sajnálom, de nem mondhatok mást. Ahogy apa téged egy konflison Vali nénihez gurított! Senki más szóba se állt volna vele. Így, ahogy mondom. Senki más. Kivéve téged. És aztán még fel is ment hozzád, meglátogatott Vali néninél. Talán újra meg akarta kérni a kezedet? Kezdjünk mindent elölről, Ilonka! Na nem, erről azért nem volt szó. Egyébként, ha ilyen húrokat pengetett volna, én azt hiszem, hogy… Na jó, hagyjuk! Szóval felment Vali nénihez. (Beengedtétek.) Nem mondtátok, hogy kívül tágasabb. (Leült melléd, megfogta a kezedet, és elkezdett mesélni. Csak nem képzeli, Ilonka, hogy cserbenhagyom? Egy kis villát építtetek magának. Ott fog lakni. Vasárnaponként kiviheti a Jancsit. A Hűvösvölgyre gondoltam. Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb. Pasarét is felmerült, de hát az olyan procc környék, csupa újgazdag… á, nem! Te meg csak hallgattad. És ha azt mondtam, hogy megbűvölve hallgattad, akkor keveset mondtam. Főként az ejthetett meg, hogy apa latolgatta a környéket. Pasarétet elvetette. Apa többször meglátogatott. Beszámolt a dolgok alakulásáról. Szépen halad az építkezés, nincs már messze az az idő, amikor beköltözhet, Ilonka. Az első uzsonnára majd én viszem le a gyereket. A kertben terítsen. Á, maga azt el se tudja képzelni, milyen ott egy uzsonna!)

El se tudtad képzelni, anya? Vagy egyre jobban el tudtad képzelni? Meg azt is, hogy Ben Zsámboky, a nagyvállalkozó, maga vezeti az építkezést. – Mindenre nekem kell ügyelni, Ilonka!

Mégis… hogy jutott eszedbe? Hogy egyszer kimenj oda, és körülnézz egy kicsit? Ne haragudj, de ez egyáltalán nem jutott eszedbe. Alighanem Vali néninek. Gyerünk, I., nézzünk csak körül! Te, tényleg, Vali néni úgy hívott, hogy I. I! Kicsi I.! Szóval Vali néni kiment a kicsi I-vel Hűvösvölgybe. És mit találtak? Egy épülő házat? Egy félig kész villát? Már csak éppen a tető hiányzott? Ó, nem! Gazzal benőtt, üres telek. Egy pásztor legeltette a kecskéjét. Odamentél a pásztorhoz, és kérdeztél valamit. Nem tudja, kérem, hogy…? Az a fejét rázta. Te meg tovább botorkáltál az építkezést keresve. Megint az a kislány, aki nem hiszi el, hogy csúfot űztek belőle. Akkor már szipogtál? Kitört belőled a sírás? De azért csak mentél tovább azok között az elvadult bokrok között. Nyomodban Vali néni, sálakban és kendőkben. – Láthatod, hogy nincs itt semmi! Most már igazán láthatod.

Semmi se volt ott, anya.

Gazzal benőtt rét. Egy pásztor legeltette a kecskéjét.

Zsámboky egy barna tónusú, régi fényképet tartott a kezében. Igazolványkép. Derűs, tiszta tekintet, hegyes bajusz. Csukott nyakú, prémes bunda. Félárú vasúti jegy dr. Berendi Gábor úr részére, Budapest, 1908.

– Gábor oly korán elment!

– Ugyan, Ilonka! Gábor egyszerűen meglépett, már éppen elege volt Valiskából. Tudod, öreg, Gábor bácsi sokat járt hozzánk a Gyár utcába. Nem, nem Valiskával! Mindig egyedül jött. Odaültünk a tölcséres gramofon mellé, amit fel kellett kurblizni. Tudod, mi volt a kedvenc lemeze? Steinhardt telefonál. Többször is fel kellett neki tenni egy délután. Remek pofa volt a Steinhardt, egyike a legjobb kabarékomikusoknak. Gábor bácsi itta a teáját, és hallgatta a lemezeket. Steinhardt telefonál… az volt a kedvence.

– Mennyit sétáltunk Gábor bácsival, megvárt a képző előtt. Ott állt, amikor kijöttünk a lányokkal. Ó, nagyon irigyeltek, mert Gábor bácsi igazán fess ember volt. Hová menjünk, hajadon? Kijössz velem a ligetbe? Üljünk be a Gerbeaud-ba? Tudod, úgy hívott, hogy hajadon. Na, hajadon, veled már megint valami baj van. Mi a baj, hajadon? Mindjárt észrevette, ha történt velem valami. Végigsétáltunk a Kossuth Lajos utcán, a Váci utcán, aztán ki a korzóra. A lányok majd megpukkadtak az irigységtől. A Bendekovics Sári mindig nyúzott, hogy mutassam be Gábor bácsinak. Te, én azt hiszem, hogy Bendekovics Sári fülig szerelmes volt Gábor bácsiba.

Gábor bácsi és anya sétája a Belvárosban. Gábor bácsi odaköszön valakinek. Egy pillanatra megállnak, Gábor bácsi bemutatja az unokahúgát. Továbbmennek, nézik a kirakatokat. Anya belecsimpaszkodik Gábor bácsi karjába, rámutat egy kalapra. – Felpróbáljuk, hajadon?

Két női láb csúszott Zsámboky elé. Két szétcsúszott női láb a padlón.

Tini, ahogy ott fekszik az előszobaajtó előtt. A fiú föléje hajol. Közben a szoba felé sandít. Hátha kijön apa, és akkor mégiscsak… Tini kalapja lecsúszott, a haja szétesett. Mit tart a kezében? Görcsösen szorongatja a ridiküljét. A fiú a vállánál fogta meg, úgy próbálta felemelni. Valahogy, mintha talicskázást játszanának, és Tini lenne a talicska. Egy félfordulat – és lepottyantotta Tinit. Nem is tudta, hogy vakarta össze. Hogy ért be vele a szobába.

Apa az ablaknál állt, onnan nézte. Ő meg váratlanul pörögni kezdett Tinivel. Egyszer csak megperdült, és akkor már nem tudta abbahagyni. Tini egyik cipője leesett, lógott a harisnyája.

Apa az ablaknál állt. Véletlenül se mozdult volna. A fiút nézte, és egyre csak azt ismételgette: – Ezt a mafla alakot! Hogy lehet valaki ilyen mafla?!

Tini és a fiú ott álltak a Népszínház utcai lépcsőházban, kék csempék között. Tini a liftért csöngetett, pénzt guberált elő az erszényéből.

Az udvar felől jött elő a házmesterné. Kövérkés nő, dereka köré csavart kendővel. Megcsillant a tekintete, ahogy Tinire nézett. „Visszajött?” Igen, mintha valami ilyesmit akarna kérdezni. „Végre visszajött?” – Lefogyott, Olgika – mondta, ahogy beszállt velük a liftbe. Olyan sandán nézett a fiúra. Mintha a kis Jancsi is benne lett volna a dologban. Lux Olga elrablásában a Népszínház utcából. Végigment velük az emeleten. Ő is csöngetett be azon az ajtón. Mintha Tininek már annyi ereje se lenne, hogy megnyomja a csengőt.

Tini mamája nyitott ajtót. De mintha inkább a házmesternével akarna beszélni. Tininek csak intett, hogy befelé!

– Én már csak egyet kérek! – Tini papája, mintha imára emelné a kezét annál a nagy, barna asztalnál. – Mindenről beszélgetek, de a Gyuláról ne… A Gyuláról nem akarok hallani! El akarom felejteni azt a nevet, hogy Zsámboky Gyula!

Egyébről se volt szó, mint Zsámboky Gyuláról.

Sándor is előkerült valahonnan a másik szobából. – A Gyula! A Gyula mellékletei! Meséljetek nekem a Gyula mellékleteiről! Hol találom meg? Milyen újságban? Előfizetek arra a lapra!

Azért voltak mellékletek.

Zsámboky belebámult egy fiókba. Mintha onnan akarná kihúzni azokat a régi lapokat. De tényleg… hová tűntek? Hová süllyesztette el apa azokat az újságokat? Habostorta. Ez volt a címe. Matrózgalléros fiú habostortát eszik a címlapon. Jugoszláviában is átvették, és Csehszlovákiában. Jól indult a dolog. Csakhogy aztán nem tartott sokáig.

Nem, apa, valahogy mégse váltak be a mellékleteid. Hol a nyomda hagyott cserben, hol a munkatársaid. Tini pénze is elfogyott. Pedig kiszipolyoztad belőle az összekuporgatott fillérjeit. Segélyek után futkostál. A városházától néha kaptál is valamit. Egy tanácsos gyerekverseket írt. Vagy az egy rendőr volt? Rendőrtanácsos?

A segélyt pedig…

Szóval, elkocogtunk a Simplon kávéházba, a Szimplicsekbe. Azok a komplett reggelik! Kávé, vaj, dzsem…

Tinit nem vittük kávéházba. Se a Simplonba, se a Népoperába.

– Ha csak ránézek, elmegy az étvágyam! – Apa rám mosolygott a kávéházi asztal túlsó feléről. – Különben úgyse tart sokáig az egész. Rövidesen kiköltözünk a Szigetre, öreg. Na igen, tudom, Olgát is oda vittem… nászút, micsoda hülyeség! Csakhogy most másról van szó. Könnyen lehet, hogy Olgát kihagyjuk a dologból. Mindenesetre lapot csinálok, mégpedig a Szigeten. Már meg is állapodtam velük. Az étterem, a szálloda vezérkarával. Azért ezek európai koponyák, megértették, hogy mi van ebben, milyen lehetőség. „Ez egy ötlet, szerkesztő úr! Önnek van koncepciója!” Hetenként jelenik meg a lapocska, az egész néhány oldal, a formátuma pedig talán, mint egy menükártyáé. Az étterem vendégei kapják, oda lesz csúsztatva a tányér mellé, könnyedén, elegánsan. A szálló vendégei részére meg odafent, a szobákban, az éjjeliszekrényen vagy az asztalon… A Szigetről írok benne… a Sziget múltjáról, hogy épült fel a nagy szálló, a kis szálló, mindez persze illusztrálva, a legkiválóbb illusztrátorokkal, áthozom Walter Triert a berlini Uhutól, megállapodást kötök vele… Mondd csak, öreg, ne lakjunk inkább a kis szállóban? A kis szállónak valami olyan hangulata van! …

A nagy szálló meg a kis szálló…

Maradt a Hotel Adria abban a füstös mellékutcában, a pályaudvar mellett.

A lapról, arról a kis példányszámban megjelenő, előkelő lapról többé nem esett szó.

… ipse senator oves supposuise fuit. Sed pudor in stipula… stipula vagy stipulam… Apa mindig kikérdezett latinból. Halljuk csak azt a memoritert! És ha közben még fordítanád is… – Én meg elkezdtem a szállodai szobában az asztal és a vízcsap között, a széken hintázva.

Ipse senator oves… maguk a szenátorok őrizték a juhokat. A régi időkben, amikor még nem puhultak el a rómaiak.

Egész jó latinos lehettem. Hiszen tudtam ezeket a szenátorokat.

Hát akkor? Mégis… mi történt?

Valaki egyszer mondott valamit? Égy fiú odaállt elém, és mondott valamit? Egy tanár az osztály előtt? Pázmán tanár úr hazaküldött valami miatt? A pofámba dörzsölte, hogy szállodában lakom? Nem, az mégis inkább egy fiú lehetett.

Vagy valami más volt? Micsoda?

…a szenátorok maguk őrizték a juhokat, volt idő, amikor elvetettek minden fényűzést, és maguk őrizték juhaikat… ipse senator oves…

Márc. 12. – Jancsika beteg.

Mi bajom lehetett?

A következő két lapon nincs bejegyzés. Nem lehetett valami nagy ügy.

Márc. 16. – Bárányhimlő. Jancsika olyan jó.

Tényleg, anya?

Márc. 18. – Ma megint kint voltam J.-nál a laktanyában.

Hol voltál, anya? Laktanyában?!

Akárhogy is, J. az én vagyok: Jancsi, Jancsika. Bárányhimlő is volt. De hát laktanya! Hogy én egy laktanyában…?!

Zsámboky törökülésben ült a szőnyegen. A kis, fekete naptárt forgatta. Anya naptárát 1926-ból.

Egyik szállodából a másikba vándoroltunk apával.

Park Hotel, Savoy, József Főherceg, Hotel Adria. Szappanok a szappantartóban. Tojás alakú, zöld, sárga, rózsaszínű szappanok. Törülközők a mosdó vasán. Takarók a plümóra dobva. Ahogy csak szállodában tudnak, olyan könnyedén odadobni egy takarót. Csöndes, álmosító zúgás odakint, a folyosón. Összehúzott, fehér függönyök, váratlanul előbukkanó tükrök.

A Parkban meg a Savoyban.

A József Főhercegben eltűntek a szappanok.

A kopott, barna takaró az Adriában, azokkal a kiégett foltokkal! A törülközőket kéthetenként váltották. Poloskák potyogtak a falról, mint a zuhanó bombázók. Park Hotel, Savoy, József Főherceg, Hotel Adria… A laktanya!

Hát persze, amikor kiraktak bennünket a Savoyból, apa fölkapott, és elvitt ahhoz az őrnagyhoz. Jobban mondva, az őrnagy feleségéhez.

Zsámboky végighevert a szőnyegen. A szőnyeg mintáit nézegette.

Az őrnagy felesége régi szerelme volt apának. Gizus, de milyen Gizus? – A legderekabb nő volt, öreg, akivel valaha is összeakadtam. Világos, hogy faképnél hagytam.

Igen, apa még levelezett is ezzel a Gizussal, nagy levelezésben voltak.

A laktanya…

A gyakorlótér árkában ült, felhúzott térddel. Végtelen nagy tér, keményre fagyott föld. Ha kidugta a fejét, láthatta az ugrópalánkokat, távolabb az istállókat. Csakhogy behúzódott az árokba. Nehéz volt a feje, csúnyán zúgott. Az előbb még egy lány ugrált az árok körül, be is kiáltott. – Jancsi! Gyere már! Meddig várjak még? Jancsi! – Aztán csönd. Ő pedig megpróbált elindulni, akárcsak egy alagútban. Pár lépés – megint leült. Két kezébe fogta a fejét. Nem lehetett tudni, meddig ült így, amikor meghallotta a zenét. Hegedű szólt csöndesen, tisztán. Megpróbálta fölemelni a fejét.

Apa hegedült a nagy, üres téren. Egy szék támláján csücsült télikabátban, bojtos jambósapkában. Leeresztette a hegedűt, a fiú felé intett a vonóval. Tovább játszott.

Magas, barna lány állt a szék mellett. Fejét oldalt dűtötte, ahogy a hegedűt hallgatta. Az állát belerejtette a sáljába.

Tauszig Magda!

Most már nem lehetett semmi baj. Itt a Tauszig Magda. Apa hegedül, aztán majd lemászik a székről, int a vonóval, és akkor elindulnak a Gyár utcába. Visszamennek a Gyár utcai lakásba, ők hárman.

Zsámboky föltérdelt a szőnyegen.

Valaki kivakarhatott az árokból. Valaki mindenesetre fölpakolt és bevitt. Hová? Milyen szobába? Milyen lehetett az a szoba az őrnagyéknál? Egyáltalán, miért tűrte az őrnagy, hogy apa bevonuljon Tinivel meg velem? Miért nyelte le ezt az egészet? Persze, a felesége…

A Gizus! A Dunsics Gizus!

Tini és apa ott voltak az ágyam körül. Tini éjszakákat virrasztott. Rondán viszkettek a kiütések, de még csak hozzá se lehetett érni. – El ne kapard, Jancsika! Meglátszik a nyoma… örök életedre. – Ki mondta azt, hogy örök életedre? Anya, hát persze hogy anya! Csokoládét rakott ki a takarómra, narancsot. Tini orra remegni kezdett. – Ne rendezzen jeleneteket! – mondta apa. – Csak semmi komédia! – Anyához is volt néhány szava. – Rakja le, amit hozott, aztán tűnés!

Anya azért nem tűnt el mindjárt. Olykor még este is ottmaradt.

Akkor is a másik szobában ültek. Apa, anya, Tini és az őrnagyék. Halkan beszélgettek, hogy ne zavarják a beteget. Az ajtó becsukva, csak a réseken szűrődött be némi fény. Sötétben volt a szoba. De mégis jól lehetett látni Vali nénit, ahogy ott áll az ajtóban. Az előszoba felőli ajtóban. Kissé tétován, mint aki eltévedt, és most nem tudja, merre is menjen. Talán át a többiekhez. Vagy az ágy felé? Igen, mégis az ágy felé indult, abban a leverő, barnásszürke háziruhájában, azokkal a hatalmas, bús gombokkal. Fej nélkül jött, feje, az nem volt. Amikor az ajtóban állt, ezt még nem lehetett észrevenni, de ahogy lassan közeledett… A gombolás végig a hányadék ruháján, a feje meg sehol, és egyszer csak itt áll az ágynál.

Még akkor is csak azokat a gombokat néztem, ahogy felugrottam, és megráztam a vállát. Kiabálhattam, mert apáék berohantak. Akkor aztán eltűntek a gombok.

Olykor az őrnagyné is megállt az ágyamnál. Bizonytalanul mosolygott.

Mintha egy kissé tartott volna tőlem… mégis, meddig maradok még ágyban?

Az a lány is megjelent, aki a lövészárok körül ugrált. Könyveket hozott, leült az ágy mellé, felolvasott. Az ispán főbe lőtte magát a kertben. A képét is megmutatta. A szakállas, kopasz homlokú ispán elnyúlva fekszik a kertben.

Volt úgy, hogy elfutott az ablak mellett. Éppen csak megkocogtatta az üveget.

Nem, nem az őrnagyék lánya. De ott lakott a házban. Igen, odafent a századosnál.

És most már Zsámboky előtt volt a kis szoba a könyvszekrénnyel. A lány kirámolta a könyveket, hármasával hajigálta a szőnyegre. – Verném is van! Neked megvan a Grant kapitány? A Korhadt fakeresztek?

A százados is megjelent. Odament a szétszórt könyvekhez, felemelt egyet, belelapozott. Úgy állva olvasott.

A lány odaugrott a zongorához.

Na, nem! A zongora az őrnagyéknál. Abban a szobában, ahol feküdtem. Apa néha odavonszolta Dunsics Gizust. Igen, valósággal odavonszolta.

– Chopint! Egy kis Chopint! – Apa körülnézett. – Hát ki tud úgy Chopint játszani, mint Gizus?

Gizus játszott.

A többiek körülülték a zongorát. Az őrnagy is ott lehetett. Biztosan meghallgatta a feleségét. Vagy utálta, ha zongorázik? És főként utálta már azt az egész együttest apával?

Gizus játszott.

Apa váratlanul felállt, odament a zongorához, és énekelni kezdett. Egy lengyel forradalmi dalt. Osztrolenka véres csillaga… Gizus verte a zongorát, apa kivörösödött arccal énekelt.

Apa nem énekelt. És főleg nem ilyen Osztrolenkát. Olykor a szállodában kuplézott, vagy az utcán dúdolgatott.

Egyáltalán, honnan vettem én ezt az Osztrolenkát? És miért látom apát a zongora mellett? Az arca áttüzesedett, egyik kezét a halántékához szorítja, mintha ő maga is szabadsághős lenne, aki golyót kapott. Osztrolenka véres csillaga…

Néha a lány is odaült a zongorához. A százados lánya. Amikor bárányhimlőm volt, sokat zongorázott.

Hüvelyeket hozott. Üres töltényhüvelyeket. Még a betegség előtt együtt gyűjtöttük. Elszórt céltáblák kint, a lőtéren. És akkor mi megjelentünk, végigpásztáztuk a mezőnyt.

Egyszer dr. Lux Sándor tűnt fel. Kigombolt kabátban jött végig a téren, a céltáblák között. Olgát kereshette, Olgával akart beszélni. De aztán valahogy nem jött be a házba.

Egy este pedig ők ketten: apa és Olga. A holdfény valósággal átvilágította az üres teret. A céltáblák között jöttek, egymásba karolva. Olykor egy pillanatra megálltak, apa felmutatott a holdra. Soha nem láttam őket ilyen békésen sétálni. Sötét veszekedések úsztak utánuk. Megtörtént, hogy Tini nekiugrott apának, és akkor apa lehúzott egy-két pofont. De most mintha egymásra találtak volna. Apa lehajolt Tinihez, végigsimított az arcán. Továbbmentek. Engem észre se vettek.

Akkor is arra a lányra vártam. Megbeszéltük, hogy majd itt találkozunk. De hát nem jött.

Egyébként sokat lődörögtünk. Néztük a bakákat, ahogy birkóznak – ingujjra gyürkőzve, a sapka a fejükön.

Kétgombos sapkájuk volt a bakáknak.

Magas tetejű, fekete csákó a tiszteké.

– Belülről azért nem mind egyforma! – magyarázta a lány. – Az egyiknek fehér a bélése, a másiknak lila… apusé zöld, világoszöld.

A zongora bordó terítővel letakarva. Azt néztem az ágyból, ha egyedül voltam.

Meddig feküdtem így? Meddig tartott ez az egész?

Zsámboky megint törökülésben ült. Átkulcsolta a térdét.

Hogy hívták azt a lányt? Egyszer még elszaladt az ablak előtt és beintett. Nyurga, szemüveges fiú futott utána, kerek diáksapkában. Az ablak előtt kergetőztek.

Az ágy letakarva, akár a zongora. Anyával ott álltunk a szobában.

– Hát akkor a gyerek most nálad lesz, Ilonkám? – Az őrnagy felesége megint azzal a tétova mosollyal nézett rám.

– Igen – bólintott anya –, Valiska megengedte, hogy a húsvéti ünnepekre nálam lehet.

Húsvéti mise a laktanyában. Azon még ott voltunk.

Szólt az orgona. Sisakok vették körül a kápolnát. Sisakok és zászlók.

– Isten áldjon, Ilonkám! – Az őrnagyné valahonnan a sisakok közül felemelte a kezét. – Isten veled, Jancsi! Most már aztán ne legyél beteg!

Te is ott álltál, apa, az őrnagyné mellett! Tinit elsüllyesztetted, de te csak úgy integettél a tisztek és tisztfeleségek közül.

– Na, öreg, elmész egy kicsit anyához?

Zsámboky az irkatartónál volt. Nézzük csak a leveleket! Lesz itt valami Dunsics Gizusról.

Összeszáradt cigarettászacskó. Egy csomag Symphonia. Apa inkább szivarozott. De talán valaki más. Igen, talán vett valakinek egy csomaggal. Nem két szál cigarettát vagy hármat. Egy csomaggal. És aztán úgy nyújtotta át, egy olyan mozdulattal! De hiszen ez itt valami írás. Üzenet vagy micsoda. Drága, bolond Gyulácska! Nagyon szeretlek!

Mi az, apa? Moziba vitted? Fölültetted a villamosra, és aztán ki a végállomásig? Egyik végállomástól a másikig? Mindig szeretted az ilyesmit. Az utak, ó, igen, az utak! Az Abbázia kávéház kenyereslányát végigvitted fél Európán. Ennek már csak egy csomag cigaretta jutott. Egy út a villamoson vagy a buszon. Drága, bolond Gyulácska!

Richter Magda!

Zsámboky felmerült az irkatartóból.

Így hívták a lányt a laktanyában! Richter Magda. A Richter százados lánya. Gizus még mondta is. – Már megint itt a Richter lány!

Egyszer csak benézett. Leszaladt onnan fentről, és benézett hozzánk. Akkor is, amikor éppen fürdettek. Valósággal lecsutakoltak egy hatalmas pléhlavórban. A konyha közepére állították a lavórt, engem meg beleültettek. De miért a konyhában? Fürdő nem volt? Vagy nem akarták, hogy én…? Talán nem lehetett engem beengedni a fürdőbe?! Tini belenyomott a lavórba. Egy pillanatra apa is felmerült. Szivarozott, újságot olvasott. Felém intett, és azzal eltűnt. Magda meg egyszerre ott állt az ajtóban. Tini éppen a nyakamon dolgozott. – A füle mögött! Azt se tessék kihagyni! – Tini nem küldte ki. (Kit mert ő kiküldeni abban a laktanyában?) Lelocsoltam a lavórból. Úszott a konyha. Tini is úszott. Gizus beszólt. – Nem volt még elég? – Magda belenyomta a szivacsot az arcomba, azzal kiszaladt.

Nem volt ott a kápolnánál. Amikor anyával elbúcsúztunk, Magda nem volt sehol. Tisztek, tisztfeleségek, diáksapkák, matrózgalléros lányok, fehérharisnyák, lakkcipők… de Magda sehol. Még fel is akartam szaladni hozzájuk, de már nem lehetett.

Richter Magda ott volt a kápolnánál. Nem maradhatott el a húsvéti miséről. Csak nem akarta, hogy találkozzunk. Összevesztünk? Vagy volt valami?

Tiszti csákók, fölfelé fordított tiszti csákók. Piros, zöld, lila béléssel. Richter századosé világoszöld. Föléje hajoltunk az előszobában. – Tedd fel! – suttogta Magda. – Mért nem teszed fel? Nem mered?

A fogason a köpeny a karddal. A fölfelé fordított csákó a tükör előtt, beledobva a kesztyű. Megérintettem az ellenzőjét. Mintha felborult volna az előszoba. Még hallottam Magda nevetését, aztán egy ajtó csapódott. Az arcom ott maradt a tükörben. Két ujjal fogtam a csákó ellenzőjét, közben belebámultam a tükörbe. Egyszerűen nem tudtam elmozdulni. Valaki megfogta a vállamat. – Nem elég, hogy mindennap idejössz…

Szinte hallotta azt a hangot.

– Nem elég, hogy mindennap…

Az angol!

Megint az angol a régi, vad gyarmatokon!

Magános lélek árva álma, Emlék, Eltűnt falu lakója,

A d’Esték udvarába készülök… A kötet anyaga.

Meghívó a budai izr. aggok és árvák menházegyesülete Chanukkai műsoros estjére. Szeretettel meghívjuk, örömmel elvárjuk. De mi az a Chanukka? Chanukkai műsoros est? Aggok és árvák javára…

János egy szobában állt. A sálját húzogatta, kibámult a szakadó esőbe. Valahonnan a szoba mélyéből hallotta apát.

– Figyelj, öreg! Azért most kivételesen figyelhetnél egy kicsit.

A gang rácsa megfeketedett az esőtől. A szemben lévő ablakban felemelkedett egy dunyha.

– A Katona József utcába kell menned, Zuglóba is viszel csomagot.

Égett a villany a szobában. Apa úgy állt a kalapban, kabátban, mintha készülne valahova. A vetetlen ágy a félig lecsúszott takaróval. Rajztábla az asztalon, azon kenyér, szalonnamaradvány.

– Ha lehet, ne keverd össze a címeket. – Apa kis csomagokat adott át. – És most indulj! Atyaisten! De hiszen ez alszik!

Dünnyögött valamit, a zsebébe süllyesztette azokat a csomagokat.

Odakint olyan zúgás fogadta, mintha egészen alacsonyan szállna egy gép. Föltépett sínek, utcakövek, apró, csillogó üvegdarabok. A sakktábla királynője a járda mellett. A fekete királynő.

Félig leszakadt redőny abban a szobában. Kopaszos férfi a széken, hatalmas, vöröses pattanással a nyakán. Egy nő tapaszt nyomott rá. – Miért kell nekem örökké a te nyakadat néznem?! Ez már nem is pattanás! Iszik egy teát?! – fordult Jánoshoz.

János lerakta az iratokat az asztalra, ment tovább.

Kossuth Lajos ült egy konyhában. János a konyhában állt, valami spárgát bogozott, spárgával átkötött iratokat. Kossuth Lajos előtte ült egy karosszékben. Fehér szakáll, zsinóros mente. Elsárgult kéz a pokrócon. A spárga nem akart kioldódni.

– Segítsek? – kérdezte egy nő.

János szinte biztos volt benne, hogy nem ide kellett volna jönni.

– Ki küldte önt? – hallatszott a karosszékből.

– Jaj, apa! – A nő átnyúlt János mögül, kioldotta a spárgát. – Olyanokat tud kérdezni!

A spárga János ujján lógott, az ujján hintáztatta.

Az eső elmosta a házakat. A spárga csuromvizes volt János ujján. Azt nézte egész úton… olykor egy mozdulatot tett, mintha jojózna. Hová kell még menni? Kihez? Milyen címre? Leengedte az ujját, hirtelen fölrántotta. A spárga eltűnt.

Égett a mécses a márványtábla alatt. Félszegen meglapuló láng a huzatos kapualjban.

Ott állt a Gyár utcai kapualjban. Fölfelé bámult, a táblára.

Ládát szögeltek az udvarban. A kopácsolás betöltötte a házat.

Lépések a kapualjban. Valaki megállt János mögött.

– Ön ismert valakit?

Nem felelt. Olvasta a neveket.

– Ismert talán valakit ezek közül?

Aztán csönd. Magára maradt azzal a táblával. Két oszlopban a nevek. A ház lakói.

Megint a Radikális Párt!

„Budapest, 1945. október 4.

T. Központi Választási Bizottság! Budapest.

Pártunk érdekeinek képviseletével megbízzuk Stein Artúr és Zsámboky Gyula urakat. Demokratikus tisztelettel. Magyar Radikális Párt.” Olvashatatlan aláírás.

Szóval, elindultatok a Radikális Párt megbízásából… a párt érdekeinek képviseletével.

Zuhogott az eső, és te ott álltál az Astoria Szálló erkélye alatt. Károlyi beszélt. Később föl akartál menni hozzá, de egy matróz az utadat állta. Egy fegyveres matróz elcsípett az Astoria halljában. Mit mondtál neki? Vagy csak legyintettél és elkocogtál?

De azért a fiatal hírlapíró ott volt a kompon. A partról lőtték a kompot, de Zsámboky Gyula hírlapíró ott állt Károlyi és Jászi Oszkár mellett.

Most meg Stein Artúr.

Remélem, nem vágtad le nagyon Stein Artúr urat. Nem kérted el a zakóját, a nyakkendőjét… mégis, hogy méltóan képviselhesd a pártot. „Tudja, kedves Artúr, ebben az országban a legfontosabb a megjelenés!”

Hát neked volt megjelenésed, apa!

Az a fehér sál! Honnan vetted? Én soha nem hordtam ilyesmit. Te pedig – magad is tudod – legalább harminc éve nem vásároltál semmit. Hát akkor? Még a kórházban is hordtad. Remekül tudtad a nyakad köré tekerni – lazán, elegánsan. Onnan mindenesetre hazahoztam. Bevágtam az előszobaszekrénybe. Miért éppen oda? Alighanem gyorsan le akartam tenni. Minden holmidtól valahogy így akartam megszabadulni, amit onnan visszahoztam.

A sötétkék télikabátot visszavettem tőled. Tudod, amiben úgy feszítettél. Hazahoztam a kórházból, és most újra hordom.

Nem sok holmid volt odabent. Az öltönyödet bent hagytam, a szürke pulóverrel együtt. És, ha nem haragszol, a cipődet is. Oldalt csúnyán beázott. A kórházban meg ráragadt valami főzelék.

Amit bevittem neked arra az alkalomra, hát ez még kevesebb volt. Egy szál pizsama. A házmesterné vasalta ki. Az utóbbi időben mindent oda vittél le, néha be is ültél hozzá tévét nézni. A házmesterné egy díszzsebkendőt is becsúsztatott a felső zsebbe. Félek, hogy az öltöztető kivette. Az öltöztető nem mutatott meg téged, ahogy ott feküdtél. És én nem is kértem, hogy megmutasson.

Mégis… apa, hogy adtad fel ilyen hirtelen?

Feketét ittunk a kórház büféjében. – Na, öreg, a jövő héten benézünk a Szépművészetibe. Egyáltalán beszagolsz te néha egy képtárba? – Csekélység, gondoltam, együtt fogunk sétálni és múzeumokat látogatni.

Aztán egyszerre csak visszafeküdtél az ágyba. Sötét lyuk. Jó hely, hogy elnyeljen valakit. – Citrom! – üvöltötted abból a lyukból. Limonádét akartál, mindig csak limonádét. De abból a néhány darab citromból, amit utoljára bevittem, már nem csináltak neked limonádét.

Te, apa, ha én hagylak itt előbb? Ha én szállok ki ebből a dologból? Na, nem házasság vagy ilyesmi. Oda utánam jöttél volna. Mindenhová utánam jöttél volna. Itt csak egy a lehetőség.

Azért jó kis mulatság lett volna.

Még felcsípsz egy kis pénzt néhány írásom után. Talán összetrombitálsz egy emlékestet. Szegény fiam, nem indult rosszul. Szerény közönség, roppant szerény. És hogy megismételjék az estet? Na, nem! Ami pedig műveim új kiadását illeti… vessük el azt a gondolatot! Külföld? Hogy állunk a külföldi jogdíjakkal? Nincs valami sok esélyünk. Jobb, ha nem építünk ilyesmire. De mire lehet itt építeni? Mire?

Akárhogy is, te léptél le.

Azt tudod, hogy Lux Olgának sejtelme sincs erről az egészről?

Egyszer még feltűnt azon a folyosón. Kint ültünk a hosszú fapadon. Nem akartál kimenni a kertbe. – Elüldögélünk mi itt, öreg! – Valósággal behúzódtál a kórházi köpenybe. Ez egyáltalán nem azt jelentette, mintha letört lettél volna. Egy kupléénekesről meséltél, akivel valaha együtt laktál a kollégiumban. Hirtelen rátértél a reklámokra. Hogy mennyi ötlet, mennyi fantázia volt azokban a reklámokban! A fehér hajú öregúrral például örökre megbarátkoztál. Aki brandyt iszik egy öblös karosszékben. Már este van, az ablak nyitva, besüt a hold. Ő meg hátradől a karosszékben, bóbiskol. A kezében újság, félig a földre csúszva. – Tudod, ha nagyon pocsékul éreztem magam, eszembe jutott az én brandys barátom.

Akkor tűnt fel a folyosón Lux Olga. Nem egyedül jött. Néhány orvossal meg nővérrel a konyha felől. Fityula a fején. A szeme félig lehunyva, mint aki már régen nem néz fel. És kövér, olyan kedvetlen kövér. Mint aki rosszkedvében hízott meg.

Nem álltál meg a szövegedben, ahogy odaköszöntél.

– Kezit csókolom!

– Jó napot, Gyula! – És továbbment azzal a kis csapattal.

Szóval, nővér lett. Ez mégis valami biztos dolog. Hiszen mindig ilyesmit akart. Nem hiszem, hogy újra férjhez ment volna. Ettől elment az étvágya.

Lehet, hogy egyszer csak beállít. Valamiképpen kinyomozza, hogy hol lakom, és becsönget. – Szervusz, Jancsika! Apád itthon van?

Körülnéz a konyhában. Aztán már slafrokban van, és kávét darál.

Lehet, hogy ide költözik? Miért ne? A mostohaanyám. Szólítsd Tininek, Tini majd vigyáz rád.

Akkor került eléje az a levél. Két oldal, fehér papíron, ceruzaírással.

Drága Gizkó!!

No lám, Gizkó! Milyen pajtáskodó hang. Hiába, egy gyerekkori barátság. Ő hogy hívott téged? Gyuszi? Gyuszikám? Azért mégse kellett volna ceruzával írni. Igaz, ezt csak olyan vázlatnak szántad. Hogy aztán majd újra kidolgozd az egészet, te mindig adtál az ilyesmire.

– Nem lehet csak úgy összevágni egy levelet! Nektek már sejtelmetek sincs róla, hogy mit jelent egy levél.

…ülök egyedül az asztal sarkán, mint akit befogadtak szél és vihar elől tető alá. Beszélnek, mozognak körülöttem, egy más világ hangjait hallom, amiben semmi meghitt és melegen otthonos.

Álljunk csak meg!

Az asztal sarka, alighanem ennek az asztalnak a sarka. Anya fogadott be tető alá szél és vihar elől, amikor abba a nyomorult kis állásba került, és végre lakást kapott. Akkor én már néhány éve együtt éltem vele. Te pedig, hát igen, mindenhonnan kikoptál. Meg kell mondanom, anya nem nagyon akart befogadni, nem rajongott túlságosan azért az ötletért. De hát téged ez nem érdekelt. Ide akartál jönni, és ide is jöttél.

Akkor élek, ha emlékezem, a gyerekkor lírája önt el, ha Rátok gondolok, és ennek se gyökereit, se virágait nem lehet letépni… A többiek… ne is beszéljünk róluk! Akárhová fordultam, süket fülekre találtam, pedig valamikor szívük volt és agyuk.

Nem nagyon beszélgettünk az utolsó években, apa! És ha beszélgettünk is, hát abban se volt sok öröm. Letoltad a novelláimat, és én nem néztem bele a verseidbe.

Mi kinyitjuk a zsilipjeinket, és úgy beszélünk a sok évtizedet ledobva, mintha szemben ülnénk.

Te aztán kinyitottad a zsilipjeidet!

Árnyak járkálnak körülöttem, jönnek és mennek, néha szólítanak, de csak úgy messziről, ők valami más életet élnek, anya és fia. Nem panaszkodom, minek is panaszkodnék, hiszen néha még a vacsoraasztalhoz is odaültetnek.

Vacsoraasztal!

De hogy aztán beszélnének is velem!… A fiam mintha teljesen elfelejtette volna azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk, hol volt akkor az anyja? Vasárnaponként nagy kegyesen megjelent, de minek hánytorgassuk fel azt, ami elmúlt, Ilonkán különben se csodálkozom, ő mindig csak a sikerrel törődött, vagy legalábbis amit annak gondolt, szegénykém, és ha most nyomtatásban látja a fia nevét, ó, Gizkó, mintha sose rohant volna fel hozzám a szállodába. Gyula, kérem, mi lesz a fiával? Azt azért talán tudja, hogy nem jár iskolába? Hogy hallani sem akar az érettségiről? Egyre csak azért siránkozott, hogy beszéljek Jancsival. De hát ez nem volt olyan egyszerű, Jancsi hallani se akart többé az iskoláról. Ha pedig az anyja jött, egyszerűen eltűnt. Remek szimata volt a kisöregnek, valahogy mindig megérezte a veszélyt, levágtatott a térre vagy az utcára. Most is előttem van, ahogy Ilonka egyszer beállított Valiskával, kifőzték, hogy elviszik tőlem a gyereket, mert nem tudok neki megfelelő körülményeket biztosítani, megfenyegettek, hogy intézetbe dugják, vannak eszközeik, hogy ezt el tudják intézni

Zsámboky felállt, kezében a levéllel.

talán éppen javítóba vagy büntetőbe, mindenesetre egy olyan helyre

Milyen helyre? Milyen intézetbe?!

Újra és újra elolvasta.

javítóba vagy büntetőbe

Nem, apa, ez egyszerűen lehetetlen! Anya nem akarhatott ilyet! Te is tudod, hogy anya soha nem akarhatott ilyet! Jó, hát nem örült neki, hogy mindent abbahagytam, de azért…

Megszólalt a telefon. Kellemetlenül, dühösen csörgött.

Zsámboky a kisasztal felé indult.

Ott állt a telefon előtt. Nem vette fel a kagylót. A telefon egyre sértődöttebben csörömpölt, majd váratlanul elhallgatott.

Visszafordult a szoba felé.

Kihúzott fiókok, szétszórt levelek, noteszek, naptárak. Az asztalon az irkatartó.

Becsúsztatta a levelet a versek és iratok közé. Megpróbálta összefűzni a pertlit.

Rendben van, Vali néni talán gondolt ilyesmire, hogy nem teszem le a vizsgákat, szóval, ha nem parírozok… ő talán mondta is anyának, fenyegetőzött, de anya nem, anya hallani se akart arról, hogy engem javítóba vagy valami olyan helyre… Büntető. Büntető intézet.

A pertli kibomlott. Az iratok szétcsúsztak.

Most már meg se kísérelte, hogy összerakja. Csak nézte azt a kupacot az asztal fölé hajolva.

Te találtad ki, apa! Te találtad ki ezt az egészet!

– Ez alszik.

– Dehogy alszik. Miért aludna?

– Hát, ahogy ott ül…

A lányok a presszó ajtajában álltak, a terasz vendégét nézték. Az egyetlen vendéget, ahogy ott ül, lehunyt szemmel a nádfonatú asztalkánál.

A fehér kötényes lányok, tálcával a hónuk alatt, összenevettek. A magas, szőke hátrasandított a presszó felé. A barna kissé felemelkedett, mintha oda akarna röppenni a vendéghez.

Egy pillanatra a fehér blúzos vezetőnő is kinézett.

– Napozik. Most már napozni is ide jár.

A lányok bólogattak.

– Jól mondja, Bertuska! Most már napozni is…

A vezetőnő visszahúzódott.

Zsámboky előrenyújtotta a lábát. Fölnézett. A lányok felé intett. Majd a fasor felé fordult. Autóoszlopok robogtak végig a fasoron. Olykor egy-egy motoros közéjük robbant.

Csakhogy Zsámboky hintókat látott. Hintókat, konfliskocsikat, omnibuszokat. Nőket, ahogy fátyolos kalapban kinéznek a kocsiból. Nőket, ahogy csizmában, fekete kalapban lovagolnak. Anya mondta, hogy valamikor ilyen volt ez az út.

Anya sok mindent tudott erről az útról.

Itt rohant a képző felé az összeszíjazott könyveivel, füzeteivel. Mindig rohant, és mindig elkésett. Már csöngettek, amikor végigkorcsolyázott azon a síkos folyosón.

Jól lekapták, ahogy a helyére somfordált. A többiek meg kuncogtak a padban. Ahogy leült, elkezdett levelezni. És nem a szomszédjával, á, dehogy! Azzal a lánnyal, aki az osztály másik végén ült. Igazán nem csoda, ha rajtakapták.

– Az Alfay! Hát persze hogy már megint az Alfay Ilonka!

Ahogy vége volt az iskolának, a lányok kitódultak. Csoportokba verődve mentek végig a fasoron. A kocsik után integettek, nevetgéltek. – Aztán bementünk a cukrászdába! A Sári, a Balogh Böske meg én. Sehol nem lehetett olyan jó fagylaltot kapni.

De hát ez volt az!

Hát persze, ez már akkor is cukrászda volt! Ide jött be anya a barátnőivel. Megálltak az ajtóban, körülnéztek. Anya talán egy pillanatra le is ült. Egy pillanatra keresztbe vetette a lábát, mint egy igazi hölgy.

A barna kisasszony rákoppintott a tálcájára.

– Ma is bemegy a papájához. – És mert a másik hallgatott. – A papájához, a kórházba.

– Oda már nem megy be. Oda neki már nem kell bemenni.

– Miért? Hazaküldték a papáját?

– Nem küldték haza.

– Csak nem…?

A szőke bólintott, hogy csak igen. Beszaladt egy vendéghez, aki éppen fizetni akart.

A barna kissé tátott szájjal nézte Zsámbokyt. Aztán, amikor a másik visszajött: – Nekem nem is mondta.

– Akkor te vagy az egyetlen, akinek nem mondta.

A barna még mindig olyan furcsán eltátott szájjal. – Süteményt vásárolt a papájának még nem is olyan régen. Egy tátracsúcsot meg két puncsosat.

A szőke meglehetősen bosszúsan: – Soha nem vásárolt a papájának süteményt. Legfeljebb a mamájának. De most már annak se.

Zsámboky látta anyát, ahogy odabent ül a cukrászdában, kanalával megérinti a fagylaltot. Aztán apát hallotta valahonnan:

– Ó, anyád rém előkelő tudott lenni! Ahogy magához intett egy pincért! Ahogy rendelt! Olykor megesett, hogy eltolta magától az étlapot, és rámosolygott a pincérre: Tudja, mit! Inkább beszéljük meg. Nem, azt azért éppen nem lehet mondani, hogy kikezdett volna a pincérrel.

Miért ül ez itt? A szőke kisasszony kissé rosszallóan nézte Zsámbokyt. Azelőtt soha nem ült ki a teraszra. Utálta az ilyesmit. Utolsó előtti asztal az ablak mellett. Télen úgy jött, valósággal összefagyva. Behúzódott a kabátjába, a sáljába, ahogy végigment az üres asztalok között. Mintha már nyitás előtt itt mászkált volna a presszó körül. A lányok álmosan integettek, vihorásztak, ahogy meglátták. – Itt az író úr! A mester! A mester! – Ő meg csak baktatott az asztalok között.

Zsámboky kinyújtotta kezét az asztal felé. Akárcsak a feketéspoharat keresné. De hát régen elvitték már azt a poharat.

A lányok odabent vitték a tálcát. (A negyedik ablakba egy kávé! Kóla! A szemüvegesnek egy kávé! Tonic az erkély bal kettesnek!)

A tálcák fölröppentek az erkélyre, majd vissza a földszintre.

– Régebben konyakot ivott. – A szőke megállt egy üres asztalnál.

– Konyakot, kicsoda?

– Hát ő! A Jánoska! Egy kis konyakot, Terikém! Pedig, azt hiszem, még annyi pénze se lehetett, mint most.

– Sokat ivott?

– Mondom, hogy csak egy kis konyakot. És azt se mindig. Akkoriban naphosszat itt üldögélt, legfeljebb ebédelni ment haza, meg ebéd után lehevert egy kicsit.

– Lehevert?

– És tudod, mit mondott? Akkor legalább nem látom őket, ahogy jönnek-mennek: az apámat az ócska szvetterében, az anyámat, ahogy kimászik az ágyból, hogy készítsen magának valamit. – Elhallgatott. – Majd, ahogy átment egy másik asztalhoz: – Akkor már ki se mozdultak a lakásból: az apja meg az anyja.

Az ablakok fénye elszállt a házakon. Ahogy nyílt egy ablak, a fény megcsúszott, továbbsiklott. Az üvegek tiszta, reggeli fénye.

Apa ott állt egy ablakban, Zsámboky felé intett.

– Hallottad te anyát kuplézni? Á, nem, öreg! Senki nem tudott úgy egy kuplét előadni! Komika volt, vérbeli komika. A kabaréban lett volna a helye. Ahogy feltett egy kalapot, és elkezdte, Zsiga! Zsiga! Bergerék Zsigája, páratlan az elozsansziája! Néha együtt kupléztunk. Hát az külön szám volt!

Lassan jönnek kifelé a kisasszonyok. A barna belekarolt a szőkébe. Most megint ott álltak az ajtóban, és Zsámbokyt nézték.

Ő pedig megint csak apát hallotta:

– Na és a sétáink! Úgy estefelé együtt indultunk el hazulról anyáddal. Fehér csipkeblúz, szűk, fekete szoknya, egy kicsit talán túlságosan is szűk. Én mondom neked, öreg! Na, igen! Ráhunyorítottam a kapuban, és akkor ő már tudta, miről van szó. Előrement. Én vártam egy kicsit, aztán utána!

Zsámboky látta, ahogy anya kissé előremegy, apa meg utána. Anyja jobbra-balra forgatja a fejét, olykor megáll egy kirakat előtt. Apa mögötte, szorosan mögötte. Anya szinte beleütközik, ahogy elfordul a kirakattól.

– Na de, kérem!

Apa megemeli a kalapját, de anya elsiklik mellette.

Anya továbbsiklik az utcán át egy téren. Apa egy fa mellől lép hozzá.

– Ha megengedi…!

Anya egy pillanatra megtorpan, valósággal hátrahőköl.

– Mit képzel! Ne molesztáljon!

Egy félfordulat, és faképnél hagyja. Csakhogy apát nem lehet olyan könnyen lerázni. Egy kapualjból lép elő, egy lámpaoszlop mellől.

És ki az első, akit anya megpillant az omnibuszon? Apa! Igen, valósággal belehajol anya arcába! De akkor valaki felemelkedik az egyik ülésről. Valaki megfogja apa vállát.

– Hohó, fiatalember!

– Megpofozták! – nevetett anya. – Egy úr megpofozta magát, Gyula kérem, az omnibuszon!

– Maga pedig egy szót se szólt! Akkor is csak nevetett, és egy szóval se mondta, hogy…

– Mit kellett volna mondanom?

– Na, hallja!

– Egy úr megpofozta! Egy úr megpofozta!

Anya távoli, fátyolos nevetése.

A barna kisasszony maga elé tartotta a tálcát. Valahogy a tálca mögül kukucskált Zsámbokyra.

– Jár ez valakivel?

– Sandkuglófot rendelt az a nő. Valamilyen könyvet hozott be Jánoskának. Összebújtak a könyv fölött. Jánoska mintha sorokat húzogatna alá az ujjával. A nő bólogatott, rém komolyan bólogatott. Még bejött egypárszor, aztán elmaradt. Ő meg azóta Sandkuglófot kér a duplához.

– Nem lehetett valami nagy ügy.

– Azt te honnan tudod? Meg volt egy lány is, olyan vöröses. Aztán egy tanárnő. Az talán még megvan. – A fejét ingatta. – Esküszöm, befizetek neki egy külföldi útra.

– Hallod!

– Hát, hogy mozogjon egy kicsit! Már akkor ide járt, amikor még a Fenyvesné volt a vezetőnő. A Fenyvesné azóta már Kanadában… – Rátette a tálcát a barna kisasszony fejére. – A papája cirkuszos volt.

– Cirkuszos?! – A barna riadtan pislogott a tálca alatt.

– Na jó, hát nem ált éppen a porond közepén cilinderben, ostorral a kezében, de ő volt az egyik tulaj. Valamilyen dán vállalkozás… vagy svéd. Az biztos, hogy kilőtték onnan. A telekkel se járt jobban. Később volt egy telke, de azt is csak elvették tőle. De azért ne hidd, hogy letört volna! Akkor jöttek a mellékletek!

– Mi az, hogy mellékletek?

– Á, te ezt nem érted! Lapokban vannak mindenféle mellékletek. Például a divat, sakk meg háztartási tanácsadó.

– Háztartási tanácsadó volt a papája?

– Dehogy! Miket beszélsz! Gyerekmellékleteket szerkesztett. Nagy szerkesztő volt, olyan igazi szerkesztő. Egy este elmondta nekem, leadta az egészet. Akkor már több kis konyakot ivott. Tudja, Terikém, ha apa elkapott valakit, ha megszagolt valakiben egy kis tehetséget, hát akkor aztán nem szállt le róla. – Jánoska már úgy állt kabátban, mintha indulni akarna. De egyáltalán nem indult, és még mindig csak az apjáról beszélt, hogy kiket fedezett fel, kiket hozott azokban a mellékletekben, akik most már nagy nevek, de akkor senki se állt velük szóba, egyszerűen senki, és még azt is mondta, hogy a szerkesztő olyan, mint egy tréner, tudja, mi van a játékosban, és mindent ki akar hozni belőle, semmi egyébbel nem törődik, csak hogy mindent kihozzon a játékosból, és aztán valahogy úgy is felejtik el, mint egy trénert, úgy is tűnik el.

A szőke kisasszony elhallgatott.

A barna mellette állt, mintha még várna valamit.

De az hallgatott. Hóna alá fogta a tálcát, és hallgatott.

A barna végre megkérdezte:

– Járt ide a papája?

– Nem… nem járt ide.

Felbukkant a vezetőnő.

– Még mindig itt van?

Úgy nézett Zsámbokyra, mintha most már igazán el akarná takarítani.

Apa meg ott állt a terasz mellett, szalmakalapban. Azt a fehér ruhás nőt nézte, aki napernyőjét lóbálva ült az egyik asztalnál. Megemelte a kalapját, ahogy beszólt.

– Jöjjön, Ilonka!

A nő feléje intett az ernyőjével.

Eltűntek abban a furcsán remegő, reggeli fényben.

– Mi az, Jánoska? – A szőke kisasszony elindult Zsámboky felé. – Hozzak még egy kávét?

Nem kelt fel mindjárt. Az ágy szélén ült, lábát lógatta. Megpöckölte az egyik körmét. Most aztán ki az ágyból! Á, dehogy. Úgy üldögélt, mint egy tó szélén. Szürke sávok a redőny rései között. Egy piros pad, vékony fával. A pad is meg a fa is csöpögött. Most locsolhatták őket, akárcsak a teret. Majd mindjárt feltűnik valaki a pad mögött.

A lábát nyújtóztatta. Várta, hogy felbukkanjon valaki ott kint, a téren. Valahogy a tér is az ágyhoz tartozott. A tér, a piros paddal. Néha úgy ébredt, hogy ott már üldögéltek.

Ma délelőtt jön valaki. Fényképésznő egy laptól. De hát ide igazán nem özönlenek a fényképészek. Se fényképészek, se újságírók. És most mégis. Írók otthonukban vagy valami ilyesmi. Amikor az a fényképésznő telefonált, próbálta rávenni, hogy inkább a Barbara presszóban. „Mindig ott vacakolok, ott még össze tudok hozni valamit.” Reménytelen. Írók otthonukban.

Hirtelen megmerevedett. Úgy érezte, hogy valahol az ágy túlsó végén arrébb csúszik egy arc, belefúródik a párnába. Megmozdul egy váll, felemelkedik egy kar. Milyen vékony kar! Egy pillanatra még a szuszogást is hallotta. A kissé nyűgös, álmos hangot. – Senki se hozza be a teámat? – Ő meg majdnem ráfelelte: – Mindjárt, anya. – Tudom, fiam – hallatszik az ágy végéből. A kéz felemelkedik, botorkálva elindul, hogy megkeresse. Ő meg az ágy szélére húzódik, szorosan az ágy szélére. Lehunyja a szemét, de azért előtte van, ahogy az ujjak átkelnek a takarón. Mindjárt ideérnek, de akkor ő már kicsúszik az ágyból, indul a konyha felé.

Megmerevedve ült az ágy szélén. Lassan hátracsúsztatta a kézét. Párna, takaró, majd váratlanul a matrac árka és aztán semmi. És aztán csak a takaró, rádobva a hatalmas ágy másik felére.

Megfordult. Az ágy másik fele letakarva. A takaró alatt paplan, párna, lepedő. Valaki egyszer azt mondta: – Még most is ott fekszik a mamája? Ott fekszik és hallgat. Vagy néha teát kér, és akkor maga beadja neki. – Ezt mondta egy nő. Meg hogy addig nem jön ki, amíg ki nem cseréli ezt az ágyat.

Miért nem cseréli ki?

Szembefordult a letakart ágyrésszel. Talán egy mozdulatra várt, egy hangra. Nem volt mozdulat, nem volt hang.

Közben már felkelt. Nem, most nem kell behozni a teát, kenyeret se kell pirítani. Addig marad a fürdőben, ameddig akar.

Családi album. Még ha így fényképeznének le, borotválkozás közben. Valaki azt mondta, próbáljam meg villanyborotvával. De hát én szeretek pamacsolni. Egész tűrhető kis lakás, mondja majd a fényképésznő, de hogy került ide ez a hatalmas ágy? Vékony dívány a másik szobában, fekete-sárga takaróval. Apáé volt. Anya mozdulatlanul feküdt, de apa recsegett.

Anya: Örökké recsegteti azt a díványt!

Apa: Ez nem dívány, ez egy…

Anya: Akkor se maga vette!

Apa: Ilyet én nem is vennék.

Anya: És milyet venne? Megmondaná, hogy milyet venne?

Odabent borotválkozott a fürdőben, és közben hallotta ezeket a hangokat.

– Legalább a reggelit megcsinálhatná. Megkönnyíthetné a Jancsi dolgát.

– Nem könnyítem meg a Jancsi dolgát. Már eléggé megkönnyítettem.

– Maga?! Aztán mivel?

Csönd. Csak a dívány dühödt, sértődött recsegése. Aztán a hang a hálóból.

– Maga?! Maga?!

János kint ült a konyhában. Teát ivott, a szemben levő háztetőt nézte. Ezt mindig szerette. Ahogy lassan iszogatja a teát, és közben az a háztető meg a negyedik emeleti gang.

Most csönd volt mögötte. Az előszoba csöndje, a három kalappal a fogason. Az ebédlő csöndje, az asztallal, a székekkel, a letakart dívánnyal. A háló csöndje, a letakart ággyal.

De amikor mégiscsak megmozdult odabent az a szék, a dívány mellett! Amikor apa mégiscsak kinyúlt a díványról a harisnyáért meg az ingért. Ott voltak mind egy kupacban, a széken. Cipők a dívány mögött, törött orrú, ócska cipők.

– Mert ahhoz már lusta, hogy a szekrénybe tegye a holmiját – mondta anya. – A nadrágját is ott lógatja a széken.

Apa a széket kormányozta a díványról. Valahogy úgy is öltözködött a díványról. Aztán már hallani lehetett a lépéseket. Majd megint anya hangját.

– Csak fésülködjön, csak kenegesse a haját.

Apa mindig sokáig fésülködik. Talán addig meg tudom inni a teát. Talán addig…

Apa már indult. Még a tükör előtt fésülködött, még hátraszólt anyának.

– És ki vitte be magát a kórházba? Talán Jancsi?

De már indult a kávéfoltos nadrágjában, a fésűt húzogatva a haján.

– Akkor is kint volt az uszodában, és ha én akkor nem beszélek azzal a szemésszel…

– Jancsi többször is bent járt nálam.

– Többször is! – apa még mindig a feje fölött tartotta a fésűt, ahogy elhagyta a hálót.

Elhagyta a hálót, elhagyta az ebédlőt. Kiáltások röpködtek utána, de azzal már nem törődött.

– Szerencsétlen alak! A fia nyakán lóg, és akkor még ő…

Zsámboky két kézzel fogta a csészét odakint a konyhában. Apa most megy el az előszobatükör mellett. Egy pillanatra megáll, végigsimít a frizuráján. Mindjárt nyílik a konyhaajtó, apa elmegy a teáskanna mellett, leemeli a fedelét, Jánosra néz, megáll mögötte. Egy szót se szól, csak áll a fia mögött.

Ezt nem! Ezt nem lehet! Akkor már inkább…

Kint volt az előszobában. Az üres előszobában.

Három kalap a fogason. Az egyiket levette, elkezdte kefélni, aztán visszatette. Kissé szédülten állt a kalapok alatt. Remegett a gyomra, és valahogy mintha egy veszekedés után lenne.

Kihúzta az előszobaszekrény kis fiókját. Csomó cigaretta meg egy kalapács.

Ki kalapált itt? Mit kalapáltak?

Öreg, rozsdás szögek, valósággal szétfeszítették a dobozt. Mit kellett megszögelni? Apa szögelt? Na nem, inkább anya. Legfeljebb apa adta neki a szögeket. Az egész nem tarthatott sokáig, mert anya elkezdte: – A kezembe adja azt a szöget! Annyit se tud megtenni, hogy ide, a kezembe adja?! – Apa derűsen mosolygott, és a földhöz vágta a dobozt, a szögekkel együtt. Fejébe csapta a kalapját, elment. Otthagyta anyát a szétszórt szögek között.

Cigaretták. Apáé lehetett. Régen szivarozott. – Ugorj le, öreg, két Fájintosért. – Aztán abbahagyta. Sokáig nem szívott semmit. Az utolsó években cigarettázott. Mindenhol lehetett találni cigarettát, fiókban, szekrényben, könyvek között. Egy doboz ragtapasz. Chinoplaszt. Apa karjáról lógott a tapasz. Nyomta, gyúrta, de valahogy mindig le akart esni. Ilyenkor nagyon gondterhelt arcot vágott, és odaügetett anya ágyához. Az ágynál állt, az előrenyújtott karjával meg a lelógó tapasszal. Anyán szemüveg, de az se segített. Vaksin tapogatta apa karját. De azért végül is rányomta a tapaszt. Még egy darabig úgy ült az ágyban, halvány-diadalmas mosollyal. Apa a tapaszt nyomogatta a karján, valami fertőzésről dünnyögött, és lassan távolodott az ágytól.

Chinoplaszt. Mellette penge. Ezzel nyeszetelte apa a tapaszt.

Hülyeség az egész ezzel a fényképezéssel! Csak ténfergek, és semmihez se tudok kezdeni. Azt a regényt kéne folytatni, de hát itthon nem megy. Mikor írtam én itthon?!…

Valósággal szökött a presszóba a cetlijeivel. Soha nem mondta meg, hogy melyik presszóba. Apát egy reggel mégis ott találta. Csokoládé-kávét ivott. Bólintott, mint egy távoli ismerős. Különben az egyik presszóslánnyal beszélt, az Icával. Aztán, amikor elment, megint bólintott. Ica később odajött. – Milyen kedves papája van, és nem is tudtam, hogy régebben filmproducer volt. – Én se tudtam. – Elhülyülve bámult a lányra a cetlik közül. Az meg elnevette magát. – Hogy maguk milyen jópofák!

János előkotorta a cetliket. Nem, hát itt nem megy, egyszerűen le se tud ülni. Most már igazán egyedül van, csönd van, de akkor se.

Ica különben megharagudott. – Azért szólhatott volna, hogy mikor volt a temetés. Igaz, csak egyszer volt itt a papája, de akkor is.

Hány órára mondta az a fényképésznő? Tízre? Tizenegyre? Milyen gépet hoz? Teleobjektívet? Vagy azzal már inkább filmeznek? Fene tudja. Azt hiszem, tízre mondta, és most már fél tizenegy. Még várok egy kicsit…

– Vársz! – hallotta apát valahonnan a szoba mélyéből. – Ahogy én téged ismerlek, még utána is telefonálsz.

Szinte látta apát, ahogy egy széken ül. Kalapban, házikabátban, és mosolyogva figyel. – Szereted te az ilyesmit, öreg.

– Ha éppen tudni akarja, Jancsi fütyül erre! – szállt át anya hangja a hálóból. – Ő már olyan elismert író…

– Elismert! – Apa csöndesen nyerített.

– Igenis, hogy elismert. Magáról meg senki se tud… Az idétlen verseiről.

– Azt maga nem érti. – Apa vállat vont. Elhallgatott, és csak a kezét nézte.

János bement a hálóba. Elkezdte püfölni a párnáját, beágyazott. Most már az egész ágy le volt takarva.

Anya éjjeliszekrénye mellett állt. Már eltűntek az orvosságok. Csak az a félig üres Dianás-üveg meg az üveghez támasztott Mária-kép. Ez itt maradt, és itt is kell hogy maradjon.

Anya ágya mellett állt.

A takaró alatt paplan, párna, lepedő. – Még most is ott fekszik a mamája? Ott fekszik s hallgat. Vagy néha teát kér, és akkor maga beadja neki.

Csöngettek.

– Mondja, maguknál nincs lift?! – Felháborodott, enyhén szeplős arc a sporttáska alatt. Vállra szíjazott, hatalmas, barna táska.

János csak nézte. Ez a lány körbenyargalt az emeleteken.

– Szóval, van lift, csak nem működik! Ezt már ismerem. De azért bemehetek… Tudja, ezzel felkapaszkodni a negyedikre!

Ahogy befelé nyomult, még mondott valamit a liftekről meg az emeletekről. Odabent letette a táskáját a díványra, közben féloldalasan pörögve körülnézett.

– Nincs fény, egyáltalán nincs fény.

János is körülnézett. Nincs fény, hát nincs. A falak mindenesetre elég kopottak, és azok a virágos minták!

– Tudja, nem akartam vakuval jönni.

János bólintott. Különben nem nagyon értette, hogy ez a nő miért nem akart vakuval jönni. Ezüstösen csillogó gép a kezében, hunyorog, mint aki még mindig fényt keres.

– Rosszul választottam ki a napot, de hát igazán nem tudhattam előre. Tegnap még olyan ragyogás volt.

Az ablaknál állt a gépével. Lenézett a térre. – Ez itt micsoda?

János is az ablaknál állt. Ő is lenézett a térre. – A Teleki. Valamikor itt volt az árusok tere.

– Mindenfélét lehetett kapni. – A nő alig észrevehetően elmosolyodott.

– Sokan utálják ezt a helyet, de hát én már megszoktam. Meg aztán írtam is róla.

A nő elfordult az ablaktól. – Ugye, nem kell beszámolnom?

– Beszámolni? Miről?

– A könyveiről. Tudja, az embernek alig van ideje.

– Na, persze.

– Azért, higgye el, egész jó képet csinálok. Talán később mégiscsak kapok egy kis fényt.

És addig? Addig talán a könyveimről beszéljünk, amit nem olvasott? (Érezte, hogy csöndes dührohamot kap.) Jó, nem olvas, de miért ilyen öntudatos? Vagy most csak utál az emeletek miatt?

A szoba felé fordult. Megint az a sarok volt előtte, a dívány és a fal között. Apa cipői már eltűntek, de a padló csupa karcolás.

– Kaphatok egy pohár vizet?

– Persze, hogyne.

Megint átvonult az előszobán, a három kalap alatt. Ő meg az ablaknál áll, a fényt várja meg a pohár vizet. Feketét kéne adnom, feketét meg egy kis konyakot. Nincs kávéfőzőm. Még anyától maradt valami lombikos, de hát az már… Nincs kávéfőzőm. Minek? Ki jön fel ide? – Fiam, ha látogatód van, becsukjuk azt az ajtót, én már nem tudok elmenni hazulról, de becsukjuk az ajtót. Apád meg addig… – … ki van lökve! – Apa morgott, de azért elment. A hálószoba ajtaját pedig becsukták. Az a becsukott ajtó! Egy lány bénultan nézte. – Mit mond? Hogy az édesanyja… és hogy nem tud elmenni? – Egy darabig még nézte az ajtót, aztán megfordult és elment. János nem is próbálta visszatartani. Aztán volt, aki be akart vágtatni. – Meg kell ismernem a mamádat! Miért nem mondtad, hogy beteg, leszaladok egy kis csokiért. – Ne szaladj le. – A lány megsértődött és elment. Aztán már nem is kellett becsukni az ajtót.

Egy rohadt feketét nem tudok adni.

Benézett a kamrába.

Miért? Mit talál ott? Kávéfőzőt? Bárszekrényt italokkal?

Vasalódeszka a falhoz támasztva. Fölötte a habverő meg valami háló. Üvegek a polcokon. Poros, üres üvegek. Az egyikben gyertya meg citromhéj.

A konyhában kiengedte a vizet. Jól kiengedte. Csészealjat is keresett a pohárnak.

A nő a hálószoba ajtajánál állt. Kezét végigcsúsztatta az ajtófélfán, mintha hajszáleret simogatna.

– Ez kinek a haja?

Ő meg ott állt a pohár vízzel. Nézte, hogy a nő gyöngéden megérint valamit az ujja hegyével.

– Ide kentek valakit az ajtóhoz? – A nő megfordult, elmosolyodott. – De hát maga nem nagyon szokott verekedni.

Letette a poharat az asztalra, a lány mögött állt. Néhány apró hajszál beleragadva az ajtófélfába. Néhány őszes hajszál. Vézna kis bokor. Talán az ajtóból nőtt ki.

– Valakit ide nyomtak. – A nő még mindig mosolygott, és a hajszálakat simogatta. – Ide szorítottak.

Őszes hajszálak. Anya már egészen ősz volt, apa még nem annyira. De hát, mi lehetett? Talán egyszer, amikor nem voltam itthon… Egyáltalán, mit csináltak, ha nem voltam itthon? Veszekedtek, beszélgettek vagy csak hallgattak? Csönd volt, amikor hazajöttem. Anya odabent feküdt, apa az ebédlőben olvasott. De egyszer anya kint állt az előszobában, hálóingben, szétbomlott hajjal. – Holnap küldd el apádat, holnap küldd el! – Apa akkor is odabent ült és olvasott.

Karcolások a falon és a hajszálak.

Az úton lehetett valami. Azon az úton. Apa odament anyáért az ágyhoz. Megfogta, kiemelte a takarók közül, kivezette a fürdőbe. Lassan vezette, a karjánál fogva. Elhagyták az ágyat, az éjjeliszekrényt, a szekrényt – kar a karra fonódva. Lehet, hogy beszélgettek. (– Tudja, Ilonka, és akkor Dunsicséknál… á, hát a Dunsics Dezsőt ismerni kellett volna, hol van ma egy Dunsics Dezső!) Lehet, hogy nem szóltak egy szót se. Elhagyták a hálót, kiértek az ebédlőbe. És akkor apa mondott valamit. Anya megállt, kiabált és reszketett. Mire apa: – Mit reszket? Maga mindig reszket. – Otthagyta anyát az ebédlő ajtajában. De aztán mégis visszamehetett hozzá, és akkor…

– Ez a lakás nem jellemző magára.

A szoba közepéből jött a hang.

Zsámboky elfordult az ajtótól.

A fényképésznő az asztal mögött állt, felfelé bámult. – Az a habostorta!

Villanyégő gipszhabostortában. A plafon közepén egy hatalmas habostorta. A sarkokban valamivel kisebbek.

– Ez nem a maga ötlete volt.

– Nem hinném. Még a régi lakó. Tudja, a hatodikon laktunk… bombát kaptunk, éppen a háború vége felé, az utolsó napokban… akkor jöttünk le ide. – (Mintha régi szöveget mondana, kopott, foszladozó feliratokat olvasna.) – Az a lakó, előttünk, hát igen, nyilas volt, és meglépett. Tőle maradt a habostorta.

– És maguk nem nyúltak hozzá.

Ezt mondta a nő. És apa meg anya felzárkóztak János mögött. Egy pillanatra mind a hárman ott álltak a szobában.

– Nem nyúltunk hozzá, semmihez se nyúltunk.

– Még festés se volt?

– Anyámnak olyan kis nyugdíja volt, és hát én se kerestem valami fényesen.

– Nem nagyon közölték az ötvenes években.

– Nem nagyon. (Mégiscsak ismerhet egy kicsit.) Mások vacakjait kellett átpofozni. – Belebámult a levegőbe. – Mitrics apót egyszerűen nem tudtam behozni.

– Mitrics apót?

– Csősz valamilyen hangjátékban. Már nem is tudom, ki írta. Nekem kellett átgyúrni, nekem kellett feldobni Mitrics apót. Feldobni!

– Miért nem hagyta ki?

– Nem lehetett. Valahogy körülötte zajlott minden. A derék, öreg csősz meg a gyerekek, akik körtét lopnak. De aztán nem lopnak, mert megismerik Mitrics apót. Eszpresszóról eszpresszóra vándoroltam Mitrics apóval. Azok az ifjúsági hangjátékok…!

– Biztosan hallottam egypárat. Ezeket mindig reggel adják, és én reggel általában otthon vagyok.

A fényképésznő megint olyan tétován nézett az íróra. Már bánta, hogy ráharapott erre a gyerekhangjátékra. Most talán a többiről is beszélni kéne… de hát…

– Az ott kicsoda?

– Görgey Artúr.

– Azt hittem, egy író, Jókai.

– Ugyan, az egész más. Sokkal derűsebb. (Most lehet törleszteni!) Attól még olvashatott is valamit.

– Miért ne olvastam volna? Szóval, Görgey tábornok képe.

– Apám írni akart róla, tanulmányt. Görgey meg a negyvennyolcas szabadságharc. Talán ez lett volna a címe.

– Az apja is író?

– Évekig készült erre a tanulmányra. Könyvtárba járt, jegyzetelt… aztán valahogy mégse.

A fényképésznő körbejárta a szobát. Majd kissé szemrehányóan.

– Nincs fény.

– Nincs.

– Magát meg feltartom.

– Nem, dehogy. Azt mondta, majd figyeld meg, hogy én milyen másképp nyúlok Görgeyhez.

– Ki nyúl Görgeyhez?

– Az apám.

– Ja, igen.

– Nem akarta elsietni. Anya meg azt mondta: – Ugyan, kérem, maga sose kezd hozzá semmihez! – De hát apa hozzákezdett, csak nem volt vele megelégedve… nagyon készült erre a tanulmányra.

– Üljön le!

Éles, sárga fény tört be a szobába. Az asztal két szélénél álltak. Zsámboky Görgey tábornokot nézte. A nő átkiáltott hozzá.

– Üljön már le! Végre van egy kis fény.

A fény valósággal kettévágta a szobát. A nő valahonnan a túlsó partról integetett. Ő meg leült. És akkor már a cetlik is körülötte voltak, szétszórva az asztalon.

– Mintha éppen dolgozna.

– Mintha éppen. – A ceruzacsonkkal belepiszkál a cetlikbe. Azok a kusza, egymásba torlódó sorok! Egy-egy szó többször is áthúzva. Egy másik bekarikázva. Áthúzott szavak, bekarikázott szavak. És mindenféle jelek: hurkok, lasszók, nyilak, valami olyan maszatban!

– Azért nem kell hogy írjon.

– Nem kell? Igazán?

– Jó, jó, nem akartam megbántani. – A háta mögül jött a hang. – Hogy maguk milyenek! De itt legalább nem kell megcsodálnom a fürdőkádat!

– A fürdőkádat?

– Az egyik kollégája, ha szabad így mondanom, kiküldött a fürdőbe. Még le se tettem a gépet, és már valósággal rám ripakodott. „Menjen ki a fürdőbe!”

– Nem rossz.

– Aztán, ahogy visszajöttem: „És most mondja el, hogy mit látott?” Makogtam valamit. Iszonyú dühös lett, és megint kizavart. Amikor már negyedszer is kikergetett, a felesége odasúgta: „Mondja már neki, hogy még sose látott ilyen süllyesztett fürdőkádat.”

– És maga?

– Megmondtam neki, hogy a Széchenyi-fürdőben sokkal többet látok. Erre felrobbant.

János fölemelte a ceruzacsonkot, bekarikázott egy szót.

– Ismert tőle valamit?

– Kitől?

– Ettől a fürdőkádtól.

– Egypár verset. – A hang elhidegedett. – Mondtam, hogy nekem erre nincs időm.

János kihúzott egy szót. Közben érezte, hogy a fény lassan elfogy körülötte.

– Az embernek annyi mindent kéne csinálni. – A nő valahol az ajtónál volt.

A zöldessárga fény rácsúszott a falra. A székre. Apa ült a széken házikabátban, fejét kissé oldalt dűtötte, két kezét egymásra tette.

– Így, profilból olyan, mint egy madár.

János egy mozdulatot tett a cetlik fölött.

A fény eltűnt, aztán megint előjött, és megint eltűnt. János úgy féloldalról csak azt látta, hogy a nő az ablaknál áll. Kezében a gép, lebámul a térre.

– …aztán a fiamat ki kellett küldeni Svájcba, mert csak ott van olyan orvosság.

– A fiát! (Hát már fia van? És mióta beszél róla?)

– Azt mégse kívánhatom a férjem szüleitől, hogy rendszeresen küldjenek orvosságot, meg különben is jobb, ha ott csinálja végig a kúrát. Azt mondják, ebben a korban még nem olyan veszélyes. Ötéves.

– Hát ha még csak ötéves…

– Az idegek. – A fényképésznő eltűnt az ablakból. – Attól van az egész. A fulladások mindenesetre. Az utolsó levélben azt írták, hogy a fulladások elmaradtak, vagy legalábbis jelentős mértékben csökkentek. – A hang a háló felé távolodott. – Akkor talán majd haza is hozhatom… akkor igen.

A hang elhalt a háló felé.

Bement a hálóba? Ott áll az ágynál? Az éjjeliszekrényt nézi? A Dianás-üveget meg a Mária-képet? Fényképez?? Vagy csak ott van?

– Mire jó ez? – Apa előredőlt a széken. – Mire jó ez az egész?

János vállat vont, megint áthúzott valamit az egyik cetlin. Fölemelte a ceruzát, majd leengedte.

A padló megreccsent.

Ez a nő még mindig ott áll az ágynál? Anya meg gyönge, távoli hangon kiszól a takaró alól. – Hát akkor hozna nekem egy üveg Dianát, kedvesem? Nincs jobb, mint egy ilyen sósborszeszes ledörzsölés. Itt mindjárt az utca elején talál drogériát.

A nő mintha mondott volna valamit. Padlóreccsenés. Csönd.

Mélységes csönd, ahogy fölnézett a cetlikből. Egy darabig még úgy ült az asztalnál, kezében a ceruzával. Először a válla kezdett gyanakodni. A válla és a nyaka. Letette a ceruzát, hátrafordult. A háló félig nyitott ajtaja. Felállt, benézett. Senki.

Körülnézett az ebédlőben. A fény eltűnt a falról. Az üres székek, az asztal, a szétszórt papírdarabokkal.

Hová tűnt ez a nő?

Még visszajön, ha lesz fény? Vagy egyáltalán…?

Egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy dobolta az asztalon azt a régi, gyerekkori hívogatót.

Fölnézett. Nem volt mellette senki. Két tenyér az asztal lapján. Az ujjak még doboltak egy kicsit, majd megmerevedtek.

Végigment az előszobán. Benyitott a fürdőbe. Benyitott a kamrába. Egy darabig a habverőt nézte. Aztán megint a háló ajtajában állt, mintha be akarna szólni valakihez. Megérintette a hajszálakat. Azokat az ajtófélfába ragadt, vékony hajszálakat. Közéjük fújt, mire megremegtek.

Visszafordult az ebédlő felé. Székek a fal mellett, a letakart dívány. A falon képek. Az ott Görgey tábornok.

Az asztal körül keringett.

Szétszórt papírlapok az asztalon és a pohár víz. A nő nem is ivott belőle. „Kaphatok egy pohár vizet?” És aztán nem is ivott. A szoba közepén állt, fölfelé bámult a gipsztortákra. „Ez a lakás nem jellemző magára.” Feketét kellett volna adni, feketét meg valami…

Aztán ott ült az asztal előtt, és most már csak a cetliket tologatta.

Zsámboky egy kis asztalnál, az ablak mellett. Vele szemben a felvevőgép, a barna bőrkabátos rendező meg a legénysége.

– Párbeszédről van szó. – A rendező leült Zsámboky mellé. – Párbeszédet folytatsz a géppel. Feléje fordulsz, és neki mondod el, hogy mi is van a filmedben.

Zsámboky bólintott. Persze, mindez belekerül az Előzetesbe. Író régi kedves presszójában a filmjéről beszél.

– Szóval, nem kell hogy az asztalt bámuld, és magad elé motyogj. – Szünetet tartott. – Ha engem valami felháborít, akkor az a megkonstruált természetesség. Te nem magadban dünnyögsz, hanem igenis a gép felé, a nézők felé fordulsz. Beszámolsz a filmedről.

A szőke kontyos Ildikó átrepült a stáb fölött, letette Zsámboky elé a dupla feketét.

– Azért ezt megihatod. – A rendező elmosolyodott. Felállt, magára hagyta Zsámbokyt.

Kissé gyanakodva nyúlt a csésze után. Nem volt ez igazi kávé. Az asztal se az, amire ki szokta rakni a cetliket. És ez az üres presszó! Persze, kirámolták a vendégeket a forgatás miatt. Legalábbis innen, az emeleti részről. Csak a gép, akivel majd párbeszédet folytat.

Troli ajtaja csapódott odakint.

Hát igen, Zách. Azok az elnyúlt, végtelen párbeszédek. Zách ült az utolsó asztalnál, ő meg az utolsó előttinél. Olykor hátrafordult. Szétszórt kéziratok. A hamutartó lobogása. Zách az eltépett kéziratokat bedobta a hamutartóba és meggyújtotta. A kisasszonyok dermedten nézték.

A troliajtó csapódott, Zách felnyögött.

– Ez egy hely! Éppen ide rakják a megállót!

Sárga pulóveres fiú lépett az asztalhoz. Elvette a csészét. A rendező intett, hogy tegye vissza. A gép mögé húzódtak, onnan figyelték Zsámbokyt.

– Lazíts egy kicsit – intett a rendező.

– Mit csináljak?

– Nagyon merev vagy, ülj egy kicsit otthonosabban.

– Aha… otthonosabban.

Zsámboky újév reggelén bukott be ebbe a presszóba. Zách újságot olvasott az egyik asztalnál. – Ide kell járni.

Hány éve ennek? Tíz? Tizenöt?

Zách az utolsó asztalnál ült, Zsámboky az utolsó előttinél. Volt úgy, hogy ő jött előbb, volt úgy, hogy Zách. A barátja szivart rágcsált, kalapját kissé félrecsapta. Úgy jött előre az asztalok között, mint egy kedélyes kis mozdony. Zsámbokyra hunyorított. Az csak legyintett a kézirat fölött. Majd váratlanul egy elcsúszott utalásról kezdett beszélni.

Azzal már benne voltak.

Elmaradt utalások, végtelen várakozások. Szerkesztők, akik ülnek a kéziraton, tologatják a kéziratot. Csak éppen nem adják le! Nem adják le!

– …másfél óráig váratott – mondta Zsámboky –, és aztán mit vágott a pofámba? Hogy lebegtetem a figuráimat!

– …én javítottam ki az első vacakjait, és akkor most ez az alak!

– … hogy ma már így nem lehet lebegtetni a figurákat!

– …az én érdekemben nem adja le a novellát! Érted ezt? Az én érdekemben!

– Laza szerkesztés, elmosódott kontúrok.

– Alatta maradok a színvonalamnak. Méltatlan vagyok a nívómhoz.

Elhallgattak. Kifulladva bámultak maguk elé.

Zsámboky beletúrt a kéziratba.

– Elmosódott vagyok?

– A hülye fejük! – Majd mint aki unja az egészet. – Mikor voltál moziban?

Egyvalamiről nem beszéltek. Az otthonukról. Azokról, akiket otthon hagytak.

Zsámboky úgy fordult a gép felé, mintha most mindent el akarna neki mondani. A félrecsúszott dunyhákat, takarókat. Az áttetszően vékony kéz útját a takarón. Az a kéz élt csak az egész nőből. Rántott egyet a takarón, igazított valamit, majd elindult a gyűrődések között.

Zsámboky elég gyakran járt Záchéknál. Megállt az ágynál, odabólintott annak az élettelen arcnak. Az arc merev maradt. De a kéz felemelkedett. Az ujjak szétnyíltak, mintha el akarnának válni egymástól.

Zách az ágy körül járkált. Megigazította a párnát. Odahajolt az asszonyhoz, talán mondott is valamit. Egy mosoly foszlánya jelent meg azon az arcon.

Babaarc. Megöregedett, ráncokkal átszőtt babaarc.

Zsámboky kapott egy teát. Közben azon tűnődött, hogy mióta fekszik Zách felesége? Mióta nem tud felkelni?

Az ágy örökké megvetve.

Ronda dolog, de Zsámboky valósággal felüdült. Mert otthon… Na igen, de anya legalább a lakásban mozgott. Kiflivégek, cukordarabkák, cigarettacsikkek jelezték útját a hálótól a fürdőig. Valami hártyaleválás volt a szemével, és ezen a műtét se segített. Az ágy a központja. Órákig tudott kávézgatni. Kávézás után a cigaretta. Egyszer felgyújtja az ágyat. De csak az ágyat. A szoba többi része valamiképpen sértetlen marad. Egy égő ágy fogadja majd Zsámbokyt, ahogy hazajön.

– Mondhatnál valami ingerlőt. – A rendező előbbre jött.

– Ingerlőt?

– Nézd, én tudom, hogy háztetőkről szól ez a film, de ha mégis volna valami…

– Hát amikor az öreg megtalálja a levelet.

– Miféle levelet?

– Tulajdonképpen nem is levél, inkább csak levélfoszlány.

– Maradjunk a háztetőknél. Beszélj a háztetőkről.

– Kezdhetem?

– Mindjárt. Majd ha a tábla csattan.

A csapó táblája, csattan a csapó táblája. Zsámboky ezt úgy mondta magában, mint egy iskolás.

A tábla nem csattant.

A rendező kissé ellenségesen nézte Zsámbokyt. – Pétert felvették a főiskolára. – Még mindig az az ellenséges tekintet. Mintha Zsámboky hosszú hadjáratot folytatott volna, hogy Pétert ne vegyék fel.

– Rendező lesz, mint az apja. – És mert a másik hallgatott, bevágta. – Vagy színész.

– A kertészeti főiskoláról ritkán kerülnek ki színészek.

Ezt mondta a rendező. Zsámboky széttárta a karját.

Egy hosszú hajú fiatalember súgott valamit a rendezőnek. Az bosszúsan legyintett.

– Nem kell hogy felálljon. Miért álljon fel?

– Ha úgy gondoljátok… – Zsámboky felemelkedett.

– Dehogy gondoljuk! Miért ácsorognál az asztalnál?

– Mondjuk, járkálok egy kicsit.

– Ugyan!

Zsámboky visszaült. Megint csak azt a kezet látta. A kéz útját a takarón. Hogy ismerte a takaró gyűrődéseit. Olykor mégis mintha eltévedt volna.

Igen, Zsámboky néha úgy érezte, hogy az asszony keze nem tudja folytatni az útját. Egyszerűen elakadt. Fölötte fenyegető takaróhegyek. Az út pedig valahogy megcsúszott, eltűnt.

A lekvárosüveg. Hogy került az a félig üres lekvárosüveg az ágyba? A bejárónő adta oda? És aztán ottfelejtette?

Az biztos, hogy az üveg valósággal foglyul ejtette azt a kezet. Felcsúszott a csuklóig.

Zách az ágy fölé hajolt: Elszántan és mégis gyengéden forgatta az üveget. Szűk nyakú üveg, lehetetlenül szűk nyakú.

– Lekvárosüvegben még nem is láttam ilyet. – Zsámboky az ágy mellett állt. Valahogy szeretett volna segíteni. De erre csak később került sor, amikor az asszony keze kiszabadult.

– Légy szíves, nedvesíts be egy szivacsot – mondta Zách –, és ha törülközőt is hoznál…

Zsámboky benedvesített egy szivacsot, törülközőt is hozott.

Görcsösen széttáruló ujjak fogadták. Mintha apró, kis sebek borították volna ezeket az ujjakat. Az asszony szeme kitágult, félelmetesen megnőtt. Csak nézte, hogy dolgozik Zách a szivaccsal. Hogy megy végig az egyik ujjon, hogy siklik rá a másikra.

Zsámboky a törülközőt tartotta. Majd nekem kell megtörölnöm az ujjait.

Fölnézett az asztalról. Mindenki eltűnt. A stáb mintha felszívódott volna.

A kisasszony indult lefelé a lépcsőn. Pár lépés után megállt.

– Ildikó!

A lány úgy nézett rá, mintha sose látta volna. Azzal el is tűnt.

Mi ütött belé? És a többiekbe? Egyáltalán, hol vannak a lányok?

A lányok mindig itt voltak. Tálcákkal röpködtek körülötte. Olykor leereszkedtek a tálcák.

– Rég nem láttuk, Jánoska.

– És a barátja? Mi van a barátjával?

A hamutartó nem lobogott az utolsó asztalnál. A kéziratok eltűntek.

– Kórház – mondta Zsámboky. – Tegnap bent voltam nála.

– Majd mi is bemegyünk. Már tegnap be akartunk menni a Jutkával, csak aztán… – Várt egy kicsit, majd megkérdezte: – És a felesége?

– Zách öccse odaköltözött. Addig…

Zách irtózatosan soványan feküdt a kórházban. Váratlanul jött ez a fogyás. Zsámboky egyszer hátrafordult írás közben. – Te, mi van veled?

Elvékonyodott arc nézett rá. Valahogy, mintha le is sült volna. De inkább úgy, iszaposan. Az orvosokról dünnyögött valamit. Mármint, hogy esze ágában sincs orvoshoz menni, hallani se akar a vizsgálatokról. Na nem, ezt kapcsoljuk ki!

Aztán mégiscsak… Talán az öccse cipelte el vagy a barátai. Egy darabig még otthon volt, de akkor már többnyire feküdnie kellett. A felesége felült az ágyban. Elképedve nézett át a másik szobába. Mintha egy idegent fektettek volna arra a díványra. Az ujjak dühödten kaparásztak a párnán. Zách öccse odament hozzá, megérintette a vállát. Az asszony elmosolyodott, visszacsúszott a takarók közé.

Egy vendég jött fölfelé. Ildikó utánaszaladt, valósággal leemelte a lépcsőről.

Zsámboky felállt, a derekát masszírozta. Ildikó mindjárt feljön és rászól: – Csak üljön vissza, Jánoska!

Milyen helyes lány, és tessék! Hiába, egy segédvilágosítótól becsavarodnak. De egy író… á, ugyan!

Az asztalok között járkált, megfogta egy szék támláját, megigazított egy hamutartót. Akárcsak vendégeket tologatna. A felvevőgépre pillantott. Az kedvetlenül ácsorgott a sarokban.

Leült a tükör alá. Itt még sohase ült. Úgy bámészkodott, mint egy új vendég. Milyen sivár innen a presszó.

Összerezzent.

Zách öccse az oszlop mögött. Az a kopasz, szelíd mosolyú fiú, aki odaköltözött az asszonyhoz. Akinek megígérte, hogy majd fölnéz. Hogy egyszer-kétszer azért majd felugrik. Ez már a temetés után volt. Ahogy kifelé jöttek a temetőből, valaki megfogta a karját. – Ugye, azért feljössz néha?

Csöndes, derűs nap volt. Szétszóródott, kis csoportokban hagyták el a temetőt. Zsámboky felfedezett néhány fiatal írót. Azt a hórihorgast egyszer csúnyán letolta Zách. A vezetőnő! A presszó vezetőnője fekete kosztümben, szigorúan feléje biccentett.

Senki se ült az oszlop mögött. De azért úgy állt az üres széknél, mintha annak akarna valamit elmagyarázni.

– Mit mászkálsz itt?

A rendező állt mellette. Kávét kortyolgatott. Ravaszkásan elmosolyodott.

– A Vermes Magda üdvözöl.

– A Vermes Magda?

– Mit nézel úgy? Feleségül akartad venni.

– Én? A Vermes Magdát?

– Csak az apja nem engedte. Tudod, az a bádogos.

– Baptista.

– Baptista bádogos.

Ezen elröhécseltek egy kicsit. Meg hogy az öreg milyen szigorúan fogta a Magdát. Olyan zúgó pofonokat kevert le…!

A rendező hátrafordult a többiekhez. – Azt hiszem, most jó a fény.

Aranyosbarna fény emelkedett az ablak felől. Akárcsak dohányport szórtak volna be.

A kórház folyosójának fehér fénye volt, ahogy ott ültek Záchcsal. Hosszú idő után megengedték neki, hogy kijöjjön ide a vendégeivel. A lányokkal a presszóból. Összeverődtek a tálcások, a főzőnők, a pultosok. Közöttük Zách azzal az iszaposan fénylő arcával. A lányok Kugliról meséltek neki. Egy öreg, kopasz vendégről, aki az újság mögül figyeli őket. Valósággal az arcára borítja az újságot. – Képzelje, lyukat fúrt a közepén! Ilyen ócska trükk!

– Hát nem jut eszébe más – Zách elmosolyodott.

– Nekem még ez se jut eszembe – bólintott Zsámboky. – Én csak bámulok.

– Az igaz! – nevettek a lányok. – Csak bámul!

Elmondták, hogy valakit úgy kellett visszahúzni a troli lépcsőjéről. Fizetés nélkül akart meglépni. Egy alak meg olyan részeg volt…

– De olyan nincs – szól közbe Zách –, aki gyújtogat?

– Csak a Zách úr. Majd megint teletömködi a hamutartót és meggyújtja!

– Akár egy fáklya!

– Lobogni fognak a hamutartók!

– Majd ha a Zách úr…

Csönd lett. Hirmanné az órájára nézett. – Be kell szaladnom a nővéremhez.

A vendégek elbúcsúztak. Zsámboky a végére maradt.

– Öregem…

Zách csak legyintett. Utánuk ment a lépcsőig. Felemelte a kezét, ahogy Zsámboky visszanézett. Úgy állt, levegőben felejtett kézzel, fénytelen, iszapos mosollyal.

– Miért nem ülsz le?

A rendező visszatolta Zsámbokyt az asztalhoz.

Vele szemben a gép. A rendező meg az emberei. Az asztalt nézte. Zách volt előtte, a kórház folyosóján, abban a lötyögő, csíkos pizsamában. Sorra elmentek előtte a lányok, a tálcások, a pultosok, a főzőnők.

– Viszlát, Zách úr!

Aztán, mintha elfújták volna Záchot a kórház folyosójáról.

Merev, élettelen női arc a párnán. Felemelte a kezét, maga előtt tartotta, lassan forgatta.

És megint az ujjak. Ahogy azok az ujjak összepréselődtek, szétnyíltak, elindultak a takarón, görcsösen fonódtak egy pohár köré, bemásztak egy üres üvegbe, majd a levegőt tapogatták, a levegőben kúsztak fölfelé.

Csattant a csapó táblája. A rendező intett. Ő meg valami távoli, csikorgó hangon:

– Amit ebben a filmben el szerettem volna mondani…

Megállt az ajtóban. Indulás előtt még úgy, kabátban, kalapban visszanézett a lakására. A két egymásba nyíló szobára.

Odament egy székhez, megfogta a hátát. Kicsit lejjebb húzta a redőnyt, megigazított egy terítőt. Kinézett a behavazott térre. Elment a dívány mellett. Egy pillanatra megállt. A szobák mozdulatlan csöndje. Ez volt körülötte. Szerette ezt a csöndet. Szeretett így ténferegni az üres lakásban.

A vécében meghúzta a láncot. A mosdóban megnézte a szappanokat. A kád szélén üldögélt. Levette a kalapját. Ha dohányozna, most szivarra gyújtana. Ha egyáltalán dohányozna. Apa szivarozott. Elég vacak szivarokat szívott. Fájintos, Cigarillosz. A vége felé cigarettázott, de mintha szégyellte volna. Anya cigarettázott. Aztán leszokott róla. Sok mindenről leszokott.

És én? Sose dohányoztam.

Az előszobában járkált, akár egy sétányon. Megállt a tükör előtt.

Egyáltalán csináltam én valamit?

Mindenhol felgyújtotta a villanyokat. A két szobában, a mosdóban és a konyhában. Egy citromot görgetett a konyhaasztalon. Megkeményedett, rosszkedvű citrom.

Indulni kéne.

Eloltotta a villanyokat. Sötétbe borult a lakás. A háló ablakánál állt, onnan nézte a teret.

Találkozás a közönséggel.

Egy cédula a zsebében. A kultúrotthon meghívója. Ankét a filmről, arról a filmről. A női főszereplőnek előadása van, a rendező külföldön. „Legalább maga jöjjön el!” Megjelent előtte az a lány az otthonból. „Legalább maga ne hagyjon cserben bennünket.”

Megfordult. Átszólt az ebédlőbe.

– Ankét van a filmemből. – Várt egy kicsit. – Hallod, apa, írtam egy filmet.

Egy darabig még az ebédlő előtt ácsorgott. Majd végre elindult. Bezárta a lakás ajtaját. De még ott állt az ajtó üvegje előtt. Bebámult a sötét előszobába. Mint egy látogató, aki éppen csöngetni készül. Zsebre vágta a kulcsot, és levágtatott a lépcsőn.

A lakás magára maradt. A barna ebédlőasztal, a szétszórt, üres hamutartókkal. Körülötte a székek. Odabent egy elvékonyodott rekamié. Mellette karosszék. Sötét folt a támla kopott huzatján. Egy fej körvonalai. Egyáltalán, mintha valaki hátradőlve üldögélne a sötétben és a csöndben.

Kertek mellett ment el, ahogy leszállt a buszról. Behavazott, apró, kis kertek mellett. Az egyikben félig a hóba temetett lavór. Rolók, függönyök lehúzva.

Kedélytelen, szürke ház a sarkon. Mintha most tolták volna elő valahonnan. Fénytelen üvegfalak, mögöttük hosszú, üres folyosó. Két tornacipős fiú futott le a lépcsőn. Ahogy meglátták Zsámbokyt, visszafutottak. Eltűntek odafent, az emeleten.

– Miért nem jön be? – A vékony, fekete lány széttolta az üvegfalat. Az egyik válla kissé lecsúszott, mintha ráütöttek volna. Mosolygott, de olyan tétován.

Most már ketten álltak a folyosón. Az emeletről dobogás hallatszott, talán zsámolyra ugráltak. Megszólalt egy zongora.

– A balett – mondta a lány.

Kis szoba, könyvespolcokkal. A sarokban asztal, kávéfőzővel, csészékkel. A lány üveget vett elő az egyik szekrényből, poharakat.

– Egy kis konyak. Biztosan átfázott. Én mindig átfázom.

Később, ahogy kávét főzött:

– Nem akar egy plakátot? El is viheti.

– Milyen plakátot?

– Az ankét plakátját. – Egy tekercset dobott az asztalra. – Hát nem lesznek valami sokan.

– Rotter Klári! – Zsámboky rábökött egy névre. – De hiszen éppen maga mondta, hogy neki fellépése van.

– Akkor még nem tudtuk, amikor a plakát készült. És azt se, hogy a rendezője elutazott.

– A rendezőm! – Zsámboky elvakkantotta magát.

A lány kinézett a folyosóra.

– Még várunk egy kicsit.

Megint ittak egy kis konyakot. Zsámboky felfedezett egy füzetlapot az asztalon. Félhangosan olvasni kezdte.

– Nagy meglepetés volt az Julisnak, hogy a városi urak úgy felkarolták, és nem eresztették szélnek…

– Át kell tenni angolra. – A lány megint kifelé kémlelt.

– …mint a megkopasztott varjút, hogy repüljön, ha tud. – A papír fölött a lányra nézett. – Várjunk még?

Ott voltak mind a ketten. Anya a díványon feküdt, zöldesszürke pokróccal letakarva. Apa az ajtó melletti széken, pizsamában, magas tetejű kalapban. Hosszú, fehér keze az ölében. Elnyújtott mozdulatokkal simogatta az ujjait.

– Levehetné a kalapját – mondta anya a takaró alatt.

– A frizurám miatt nem vehetem le.

– Frizura! Miféle frizurája van magának?!

Apa erre már nem is felelt. Körülnézett. – Rohangál. Örökké csak rohangál.

– Jánosnak rengeteg meghívása van. Előadások… ankét… Külföldre is hívják.

– Külföldre nem hívják. – Apa egy mozdulatot tett. – Szeretné, ha hívnák, de nem hívják.

– És az a bécsi társaság?

– Na igen, az egy olyan akció volt. Kötött mellények, sálak meg ilyesmi.

– Miféle sálakról beszél? – Anya kissé felemelkedett.

– Hát, ha nem is éppen sálak, de mindenesetre… – Apa felállt, mint aki valamiféle utazásra készülődik. – Könyvek, mondjuk, könyvek, filozófiai munkákat küldtek neki. Német nyelvű filozófiai munkákat.

– Miért ne küldtek volna?

Apa még mindig a szék mellett áll. – Arról most ne is beszéljünk, hogy soha nem tanult meg németül. Se németül, se bármilyen más nyelven. De hogy valaha is a kezébe vett volna egy komoly könyvet…! – Lassan elindult a szék mellett, a bútorok mellett. – Mennyit rágtam a fülét, hogy legalább Bölschét elolvassa!

– Mindenesetre vitte valamire az életben!

Apa hátrafordult. – Jókat tud mondani!

Anya elhallgatott. Összehúzta magát a takaró alatt és hallgatott.

Apa pedig, mintha valami távoli tájról nézne vissza rá. Messzi vidékről. Vállat vont és továbbment. Hirtelen megállt.

– Mit szól ehhez, Ilonka?

Anya kidugta fejét a takaró alól. – Mihez?

– Televízió! – Apa a készülék körül körözött. – Akárhogy is, de ez itt egy televízió. Tévé.

Anya, úgy a takaróba csavarodva, felült. – Miért ne?

– De hát ő soha nem akart ilyesmit. – Kinyújtotta kezét a tévé felé.

– Soha még csak eszébe se jutott.

– Azt maga honnét tudja?

– Neki nagyon jó volt az a kis rádió, amit még maga vett neki. Televízió… tévé… – Kinézett a térre. A függöny szélét fogta. – Ez annak a nőnek az ötlete volt.

– Miféle nőnek?

– Az a tanárnő, mostanában jár hozzá.

– Régebben is járt hozzá egy tanárnő.

– Az presszósnő volt.

– Nem lehetett valami komoly ügy.

– Elég komoly ügy volt. Csak a lány lelépett. Faképnél hagyta Jancsit.

– Még hogy a lány!

Apa otthagyta az ablakot. Átment a hálóba. – A maga kis rádióját mindenesetre kivágták. És azt a nagy ágyat is kivágták.

– Az én fiamat nem érdekelték az olyan kis nők.

– Csakis azok érdekelték. Presszósnők, ápolónők, kalauznők.

– Kalauznők!…

– A karosszék még megvan. – Apa megfogta az öreg repedezett karfát. Leereszkedett a székbe. – Szerencsére, ez még megvan.

A lány hátrasandított Zsámbokyra.

– Talán azért most már megnézhetjük.

Zsámboky úgy érezte, hogy nagyon régen áll így a lány mögött. Oly ismerős volt a lány nyaka azokkal az apró, sötét pihékkel. Egy mozdulat, és a keze mindjárt rácsúszik.

Kint voltak a folyosón. Egymás mellett álltak, szinte összepréselve. Most már a zongora se szólt az emeletről. A nagy üvegajtó mögött az utca sötét vonala.

– Pedig időben elkészültek a plakátok. – Suttogott, mintha attól félne, hogy fölébreszt valakit.

Büfé kivilágított pultja a folyosó messzeségében. Zömök, ősz férfi szalámis zsömlét evett. – Mi az, Magdika? – intett a lány felé. – Bejött már Rakonczai?

– Még nem jött be.

A férfi elfordult a szalámis zsömléjével. Zsámboky pedig megkérdezte.

– Ki az a Rakonczai?

A lány egy oszlopot bámult. Olykor megremegett a válla.

Csak nem sír? Legjobb lenne lelépni. Szépen megfordulni és lelépni. De csak állt a lány mellett. Váratlanul kibukott belőle. – És mindig elalszik a buszban?

– Mit csinálok?

– Az előbb mondta odabent, hogy mindig elalszik a buszban. Nem is tudja, hogy ér ide.

A lány még mindig azzal a dermedt, idegen arccal nézte. Majd nagyon csöndesen, szinte tagolva.

– A Láncos Anikó estje is elmaradt. Mit csináljak? Nem jönnek, egyszerűen, nem jönnek.

– És a terem?

– Miféle terem?

– Hát, ahol ez lenne… ez a… – Elhallgatott.

Szürkésfekete oszlopok között álldogáltak, akárcsak valami váróteremben. Csönd volt. Gyerekek a lépcsőn, tornainges, klottnadrágos gyerekek. Szétszórva, mint a gyufaszálak.

– A balett – mondta Zsámboky.

A lány rábólintott.

– Meg azt is mondta – Zsámboky kicsit közelebb lépett a lányhoz –, hogy a cipője egyszer beleragadt az aszfaltba. Olyan hőség volt, hogy a cipője beleragadt. – És mert a másik még mindig hallgatott. – Úgy jött mezítláb, kezében a cipőjével.

– Menjünk. – A lány riadtan elmosolyodott. – Talán mégiscsak jött valaki.

Elindultak.

– Egyszer egy nénike elaludt a vécében – mesélte útközben a lány. – Másnap akadtunk rá.

– Akkor mégiscsak jön néha valaki.

– Hát melegedni. És persze, amikor itt volt a Szente Béla.

– Szente Béla?

– Az a táncdalénekes. Nem ismeri? Egyszerűen nem tudott bejönni az otthonba. Körülvették az autóját. Ki kellett hívni a rendőrséget.

– Most nem kell kihívni.

Zászlók a sarokban. Összecsavart zászlók. Poros ablaküveg, megfeketedett fal.

– Hát akkor… – A lány megállt egy ajtónál.

Zsámboky bizonytalanul elmosolyodott.

A lány lenyomta a kilincset. Az visszaugrott.

– Be is van zárva. – Zsámbokyra nézett. – Kerítsem elő a kulcsot?

– Á, minek?

A lány még mindig a kilincset fogta.

– Megmutassam a mozinkat?

– Mostanában igazán jól keres. – Apa megint a televíziónál volt.

– Értékelik a munkáját – mondta anya.

– Mostanában sok mindent értékelnek. De hogy tévét vett…! Még csak egy autó hiányzik.

– Miért ne lehetne autója?

– El fog hülyülni, teljesen el fog hülyülni.

– Maga szerencsétlen! – Anya dühös, sértődött hangja. – Azért, mert magának sohase…

– Mit tud maga erről! – Apa elindult a fal mellett. Kezét végigcsúsztatta a falon. – Ezért olvastam neki Andersent…

– A tandíját meg elköltötte, amit az utolsó fillérjeimből kuporgattam össze.

– Ezért cipeltem a vacakjait, azokat a novellákat! Sehol se akarták közölni, de én addig cipeltem…

– Mindig elszedte a pénzét, ha kapott valahonnan valamit.

– Akkor is én indítottam el. – Megállt. – A maga képe itt van. Szalmakalapban ül egy spenótbokorban.

– Az nem spenótbokor! Kert, a Valkayék kertje.

– Tudom, ahol a Valkay Gábor lefestette. Hányás.

– Tárlata is volt a Valkay Gábornak, csak magát kirúgta, amikor elment hozzá kunyerálni.

Apa keze a falon csúszkált. – Egyetlen kép se maradt itt, a metszetek sehol. Görgey tábornok is repült. Hiába, nem tetszett valakinek.

– Azok nem is voltak képek. Azokat maga csak olyan lapokból vagdosta ki. Aztán úgy ragasztgatta. Vagdosta meg ragasztgatta.

– Akkor is többet értek, mint ez a spenótbokor. – Leült a dívány sarkára.

– Kanalakat fog rakosgatni.

– Miféle kanalakat, Gyula, kérem?

– Ezüstkanalakat. Mert akkor már ezüstkanalai lesznek. Egyik fiókból a másikba rakosgatja, egyikből a másikba. Ezüstkanalak, kések és villák. Az egészet kiborítja az asztalra, és csak nézi.

– Maga már azt se tudja, hogy mit beszél!

– Hogy én nem tudom?! – Kis csönd. – Húsz forintot adott hetenként. Pedig akkor már egész jól ment neki. Húsz forint hetenként. Igaz, később egy kicsit felemelte.

– Elég rosszul tette!

– A Mélyvízbe járt, abba az étterembe, ahova, ugye, az írók… Ott feszített a többi nagyképű hólyag között. Én meg a karzaton rizsfelfújtat ettem.

– Az ő pénzén.

– Nagyon jól láttam onnan fentről, hogy miket rendelt! Erőlevessel kezdte. Aztán jött a többi. És akkor még egy deci bor meg fekete. És amikor aztán kórházba kerültem…

– Hagyja a kórházat! – Anya felült, a pokróc lecsúszott róla. – Ne beszéljen a kórházról!

– Miért? Magának mindenfélét bevitt.

– Gyula, kérem!

– Hülyeség! – Anya vállára terítette a pokrócot. – Tiszta hülyeség!

Ültek egymás mellett a díványon és hallgattak.

– Örökké csak versenyekre cipelt!

Abban a kis vetítőteremben voltak. A vászon alatt üres széksorok. Úgy járkáltak ezekben a széksorokban, mintha helyet keresnének.

Zsámboky éppen az első sorban. A vászonra bámult. Egy pillanatra leült, majd megint felállt. A lány valahol mögötte csapkodta a székeket. Egy fiúról magyarázott, ki tudja, mióta.

– Soha egy koncert! Soha egy színház! Hát azért annyira nem érdekelnek a motorversenyek!

– El tudom képzelni.

– Különben a versenyekből nem is láttam semmit. Valahogy mindig úgy történt, hogy még abból se lássak semmit.

Zsámboky oldalt kanyarodott. Bevágott az egyik sorba. Váratlanul összetalálkozott a lánnyal. Egymásra mosolyogtak, kissé fáradtan.

– Külföldre is kijutott a filmje? – kérdezte a lány.

– Igen, azt hiszem.

– És milyen visszhangja volt?

– Visszhangja? Még hogy visszhangja?

A lány leült. Összeszűkült az arca. – Mégse járhattam egy ilyen alakkal, egy ilyen motorossal.

Zsámboky is leült. Egy darabig csak úgy hallgattak, mint akik várják, hogy kezdődjék az előadás.

– És mindig csupa por lettem! Ahogy a motorosok elhúztak mellettem. Látni semmit se láttam, de valósággal megteltem porral. A hajam, a szemem, a bőröm.

Felpattant. A vászon előtt járkált. Onnan kiabálta Zsámboky felé.

– Már reggel felültünk a motorra!

– Ő is indult azon a…?

– Csudát! Még jóval a verseny előtt végigvágtattunk a pályán, hogy olyan helyre kerüljünk, ahonnan a legjobban lehet látni. Szerinte! A végén találtunk egy hegyoldalt. Tízig vártunk, legalább tízig, aztán valami enyhe dübörgés jelezte, hogy a verseny megkezdődött. Ültem egy bokorba kapaszkodva, félóránként állati dübörgés. Őrült porfelhő.

– Ahogy elhúztak a motorok.

– Jól mondja. Ahogy elhúztak. Még napok múlva is csak úgy dőlt belőlem a por. – Megállt. Fölsandított a vászonra. – Jó fiú volt, úgy különben. És egy bizonyos szempontból…

Zsámboky érdeklődve előrehajolt.

A lány leült az egyik sorba, háttal Zsámbokynak.

– Egy barátnőm ismeri magát.

– Igen? Kicsoda?

A lány nem felelt. Fejét hátrahajtotta, lábát hosszan előrenyújtotta.

– Kirúgtam azt a fiút.

– A motorost?

– A motorost.

A lány úgy maradt, hátrahajtott fejjel, kinyújtott lábbal.

Zsámboky figyelmesen nézett az üres vászonra. Mintha a lányt látná, ahogy ott ül a hegyoldalon, egy bokorba kapaszkodva.

Lépések hallatszottak kintről. Köhögés, krákogás. A lépések abbamaradtak, éppen az ajtó előtt.

Apa: Mindjárt becsönget.

Anya: Nem, dehogy. Ez a Temunovich gyógyszerész. Most megy át a Gyergyainéhoz.

Apa: Á, igen! Pedig a Gyergyainé egyszer kidobta. A Gyergyainé csak a katonakarmestereket szereti. Hiába, egy katonakarmester azért mégiscsak más! Hallja, most meg mintha vasat reszelnének.

Anya: A Somogyiné édesanyja.

Apa: Ja, persze, papírt tesz a korlátra, úgy csúsztatja le a kezét. De hát ez már nem is tud kimenni.

Anya: Látja, azért néha mégis…

Csönd. Majd anya olyan furcsa, kislányos hangon:

– Az biztos, hogy nekem mindig hozott valamit. Ha mást nem, egy szelet csokoládét. Nem maradt sokáig, mert rengeteg dolga volt, de mindig hozott valamit.

– Mit akar ezzel? – nézett rá apa. – Most meg mit akar ezzel?

Anya azon a kissé éneklő, álmodozó hangon: – Minden látogatási napon bejött, ha nem is maradt sokáig.

– Na igen, éppen csak benézett. „Mi az, apa?” És már nem volt sehol.

– Ezen igazán nem lehet csodálkozni. Az ő elfoglaltsága mellett.

– Az ő elfoglaltsága…!

Anya nem törődött vele. Meg se hallotta ezt a kedélytelen nevetést. Csak mondta, mondta a magáét.

– Néha még banánt is hozott, pedig banánt alig lehetett kapni. Narancs, banán vagy egy szelet csokoládé. Beszélt az orvosokkal… magával a professzorral.

– Csak tudnám, mit akar ezzel. – Apa felállt. Megint elkezdte a sétáját.

– Jól kisöpörték innen a képeket, legalább Görgeyt itt hagyhatták volna.

– Hálóinget hozott meg pongyolát, és arról is gondoskodott, hogy friss huzat legyen a kispárnán. Mert azt nem adtak odabent. Ágyneműt adtak, csak éppen a kispárnára…

Apa az ablaknál állt. Kinézett a havas, csatakos erkélyre.

– Ez hogy volt maguknál? A kispárnára is kaptak huzatot?

– Ne haragudjon, Ilonka, de erre valahogy nem emlékszem.

Anya hirtelen fölkelt a díványról, odament apához. – Magát megnézte?

– Megnézett? Mikor?

Egymás mellett álltak. Anya szinte hozzásimult apához. – Engem megmutattak neki.

– Micsoda boldogság! – Apa otthagyta az ablakot. Befelé nyomult a szobába.

– Amikor lejött oda, az alagsorba, abba a kis kamrába, akkor megmutattak neki. – Ő is otthagyta az ablakot, elindult a másik után. – Először nem akart megnézni, de aztán mégiscsak.

– Nem hagyná abba? Nem találja ezt kissé ízléstelennek?

– Milyen finom lett, Gyula, kérem! – Anya csúfondárosan felnevetett. – Hogy egyszerre milyen finom lett!

Apa leült egy székre, a kalapja szélét hajtogatta. Anya megállt mellette.

– Gondja volt rá, hogy rendesen felöltöztessenek… arra az alkalomra.

– Arra az alkalomra!

– Behozott egy sötétkék ruhát, csipkegallérral, behozott egy pár fekete harisnyát.

– Ne mondja! Igazán?!

– Egy kis fehér batiszt zsebkendőt is behozott, de azt az öltöztető visszaküldte.

– Ne beszéljen nekem az öltöztetőről!

– Magának mit vitt be oda? – Valósággal belehajolt apa arcába.

Az egyre dühödtebben hajtogatta a kalapja szélét. – Ezt a pizsamát, ha tudni akarja! Mert éppen semmi se volt rendben, se egy ruha, se egy ing! Csak ez a pizsama! Ezt adták rám, ebbe öltöztettek! Arra az alkalomra! – Elfulladt. Most már egy szava se volt, csak a kalapja szélét gyűrögette.

Anya mellette állt. El nem mozdult volna mellőle.

– De hát azért harisnyát csak kapott? Mondja, Gyula, ugye azért harisnyát…?

Megint az a kis szoba.

A lány egy borítékot tolt Zsámboky elé. Az vállat vont. – De hát…

– Mindegy – mondta a lány. – Maga itt volt.

– És ha én itt voltam! – Zsebre vágta a borítékot.

Egy ívet is ki kell tölteni. Név, lakcím meg ilyesmi. A szoba mintha közben összezsugorodott volna. Beázások sötét foltja a plafonon. Ezek a foltok majd lassan elborítják a szobát.

– Hát akkor… – Zsámboky a lányra nézett. Biztosan lekapják majd az előadás miatt. Az elmaradt előadás miatt.

– Én is megyek. – A lány leemelte kabátját a fogasról.

Elindultak. A lány leadta a kulcsot a portán. Aztán, ahogy kiértek az épület elé:

– Elmegyek innen. Itt hagyom ezt a…

– Itt hagyja? – Zsámboky is az otthon felé fordult.

Sötét ablaksorok. Köztük néhány világos kocka.

– Csak nem gondolja, hogy itt maradok?

A buszmegálló felé baktattak. A lány zsebre dugta a kezét.

Kissé hegyes orrú, vékony arca alig látszott ki a kabátgallérból, a sálból. Hosszú, vörös sál a nyakára tekerve.

– Régen is hordtak ilyet. – Zsámboky megfogta a sál szélét. – A húszas évek elején és még régebben.

– Meg is ígértek valamit, persze, még nem biztos.

– A keménykalapok… mostanában megint látni keménykalapokat.

– Lehet, hogy a filmgyárba kerülök.

– A filmgyárba? – Egyszerre elengedte a sálat. Gyanakodva nézett a lányra. Mintha ettől az egyetlen szótól teljesen megváltozott volna.

– Asszisztensnek. Másodasszisztensnek. Tudom, hogy sokat kell rohangálni, hogy mindent a nyakamba sóznak a maszkoktól kezdve a statisztákig, de akkor is…

– És aztán? – Zsámboky hangja csaknem ingerült volt. – Mi lesz ebből az egészből? Ismerek valakit, aki harminc éve másodasszisztens, harminc éve rohangál hülye szövegkönyvekkel a hóna alatt, harminc éve ordítozik a statisztákkal.

– Nálam talán azért nem tart harminc évig.

A busz előtt álltak. Az üres, sötét busz előtt. Valaki felszállt, de mindjárt el is tűnt abban a sötétségben. Havazni kezdett. Nem is hó volt, apró, szúrós dara. Egy pillanat alatt tele lett vele az arcuk.

– Az biztos, hogy nem maradok itt. Vagy verekednek, és akkor ki kell hívni a rendőrséget, vagy pedig semmi! – Kiabálni kezdett. – Nem maradok itt, érti?!

Zsámboky megfogta a karját, feltolta a buszra.

Váratlanul felgyulladt valami borús fény. Megvilágított egy hátat meg az üres sofőrülést.

A lány kibújt a sáljából. – Maga tulajdonképpen hova megy?

– Megihatunk még valahol egy kávét.

Ültek tovább a mozdulatlan buszban.

Ahogy kilépett a liftből, beleütközött egy öregúrba. A szikár, fekete kabátos öreg, mintha már nagyon régen várta volna.

– Egyáltalán nem hasonlít az édesapjára, de a tekintetében van valami.

Zsámboky bólintott, és leengedte a liftet.

– Levelek. – Az öreg akárcsak le akarna ereszkedni a lift után. – Vissza kell kapnom bizonyos leveleket.

– Bizonyos leveleket? – Elővette a kulcsot, de nem nyitott ajtót. Az öreg valahogy nem is várt erre. Egész jól berendezkedett itt az ajtó előtt. – Az édesapjával nagy levelezésben voltunk. Tudja, a Kossuth-emigráció! Abban mind a ketten egyetértettünk, hogy Kossuth az emigrációban nőtt fel ahhoz a szerephez…

– De hát, apa…

– Nagyon hiányzik nekünk. A hétfőieknek. Tudja, minden második hétfőn találkoztunk a Simplon kávéházban. – Elmosolyodott. – Pardon, Szimplicsek! Az ön édesapja csak így mondta: Gyerünk a Szimplicsekbe! Irány: A Szimplicsek! Bizonyos derű jellemezte az édesapját… emelkedettség. – A lépcső felé indult, de mindjárt vissza is fordult. – Megmozdult a sajtó.

– Csakugyan?

– Megszagolták, hogy a Kossuth-emigrációt teljesen új oldalról világítom meg. Felmerült a kiadás lehetősége.

– Értem, igen.

– Éppen azért meg kell kapnom a leveleket.

– Nem is tudom… – Nézte az öreget, és lassan elzsibbadt. El se tudta képzelni, hogy kinyitja az ajtót. De azt se, hogy az öreg elmenjen. – Igazán nem tudhatom, hogy apa…

– Az én Gyula barátom mindent eltett!

– Gondolja?

– Ó, de mennyire! Ezt is bizonyára egy külön fiókba, egy dobozba. Ha megengedi, majd én segítek, együtt fogjuk megkeresni.

– Együtt, igen. – A kulcs belecsúszott a zárba. Az öreg mögötte állt.

– Gyula nem szerette Kossuthot. Értékelte, de nem szerette. – Elkezdte törölni a lábát, valósággal sikálta. – Beszédet kellett volna tartanom a szertartáson.

– Miféle beszédet? – Úgy nézett az öregre, mintha mégis le akarná lökni a lépcsőn.

– A hétfőiek nevében. De hát az egészségi állapotom… – A lábtörlés abbamaradt. Majd amikor nyílt az ajtó, még megkérdezte.

– Hamvasztás volt?

– Hamvasztás.

Előreengedte az öreget, aztán belépett ő is.

Hálás köszönettel Stenónak,

a Régi idők mozija című film kiváló alkotójának

Hol látta? Milyen filmben?

A szoba közepén állt a nő, malomkerék formájú kalapban, köpenyben, sállal. Előtte a leszíjazott utazóbőrönd. A nyitott ablak függönye meglibbent, és akkor a szívéhez kapott. Megtántorodott, kalapja hátracsúszott, haja kibomlott. Egy darabig csak tántorgott a szobában, keze egy széket keresett, amiben megkapaszkodhat.

A libegő függöny. Odakint az éjszaka sötétje.

A nő lerogyott egy székre, maga elé meredt. Majd megint a bőröndnél volt. Menekülni akart, semmi kétség. Talán a zsarnok férj elől, talán a zord atya elől. Lehunyta szemét, mint aki örvénybe veti magát, azzal megragadta a bőröndöt.

És akkor egy férfi felállt a szemben levő székből. Üres volt az a szék, nem ült benne senki, de most mégis felállt belőle egy ősz, bozontos szemöldökű férfi. Egyre magasabb volt, egyre fenyegetőbb. Akár a harag villáma.

A nő feje hátracsuklott, két karja ájultan lelógott.

A bozontos szemöldökű férfi fölemelte a kezét egy tiltó mozdulattal. Eltűnt a tiltó mozdulat, szétfoszlott a nő, a szoba, a libegő függönnyel.

Melyik filmben volt? Melyik filmben látta? A nőt, aki menekülni akar, a székből felpattanó öreget, a libegő függönyöket…?

Bodográf Mozi, Bé terem. Az biztos, hogy a Bodográfban adták. A terem és Bé terem. Ezt a Bében adták.

Ki játszotta a nőt? A kísértetet? És mi volt a film címe?

Nem volt rémfilm, a kísértet nem tűnt fel többé. Nem volt vígjáték. Hát akkor?

Kőelefántok között botorkált a nő.

Még ez az egy jelenet ugrott elő. Ahogy a nő hatalmas, két lábon álló, csavaros ormányú kőelefántok között botorkált. Kalapban volt, köpenyben, de a bőröndjét már elhagyta valahol. Megvakult tekintettel, tántorogva járkált abban a furcsa, elhagyatott kertben. Valaha egy uralkodó lakhatott itt. És ha élőlény jár erre, föltámad a haragvó szelleme. Feltámad a bozontos szemöldökű öreg, és megint a nő elé lép. A kőelefántok megmozdulnak, és ormányukat himbálva megindulnak a nő felé.

Elszakadt a film, az előadás abbamaradt. Valaki még mondta is, hogy ez mindig így van a Bé teremben.

Újra megnézte ezt a filmet? Vagy többé már nem is adták? Mert már akkor is régi volt, olyan régi, hogy nem is lehetett összeragasztani?

Mi lehetett a címe?

Mr. X.? – Nem.

Az elhagyott kert? – Nem.

A fáraó bosszúja? – Nem.

Mi lehetett a címe? És milyen film volt?

Mi lett a nővel, aki örökké csak bolyongott, a bozontos szemöldökű öreggel, a csavaros ormányú kőelefántokkal?

Bodográf Mozi, Bé terem.

Nem akarta levinni a többiek közé. Minek? Inkább beteszi a szekrénybe, a felső polcra. Aztán majd felhív valakit. Kinyitja a szekrényt, és rámutat a sapkára.

– Tudod, kié volt? Egy rendezőé, egy híres filmrendezőé. Mi az? Nem hiszed? Kérdezd meg Dános bácsit, tőle kaptam.

És akkor a másik már mindent elhisz. Dános bácsi a Fővárosi Mozi gépésze, régi filmjei vannak, néha vetítéseket rendez a lakásán. Ezek a filmek már senkinek sincsenek meg, csak Dános bácsinak. Például, amiben a cowboyok legyőzik az indiánokat, és elfoglalják Amerikát. Valaki még mondta is, hogy Dános bácsi kint járt a Film Városában. Már úgy volt, hogy ő is rendező lesz, de aztán visszalépett. Az öccse kinn maradt. Az öccse rendező lett, csak más néven. Nincsenek jóban, még csak nem is leveleznek.

– Ha Dános bácsi akarta volna, kint maradt volna. – A fiú a szürke sapkára nézett, és bólintott.

A tér hátsó sétánya…

Egyszerűen nem tudott odafent maradni. Megállt egy lámpaoszlopnál, az ujja körül pörgette a sapkát. A sapka egy-két forduló után rárogyott a kezére, teljesen betakarta.

Fáradt, öreg sapka. Az ellenzője középen megtört.

A tenyerére fektette. Szétterült. Akármit lehetett vele csinálni, mindjárt elnyúlt. Mint egy kivénhedt kutya, ahogy kilógatja a nyelvét.

A fiú valami zörgést hallott.

Streig Gyuri ugrált mellette egy hengeren. Egy üres bádoghengert pörgetett-forgatott a lábával. Két karját széttárta. Várni lehetett, hogy a henger kiugrik alóla, és elgurul.

A fiú nézte egy kicsit, aztán megemelte a sapkát.

A sapka megemelkedett, majd visszarogyott.

Streig ugrált, zörgött. A fiú meg már nem is tudta, mióta beszél.

– … mert az biztos, hogy földi halandó még nem látta James Cruzét sapka nélkül dolgozni.

Ezt akárcsak maga Dános mondta volna a gépházban. Meg azt is, hogy

– James Cruze be se lép a műterembe legendás hírű sapkája nélkül. Róla különben mindenki tudja, hogy az erélyes rendezők közé tartozik. A feleségével is úgy beszél, akár egy segédszínésszel vagy egy statisztával. Pedig a felesége híres filmszínésznő.

– A Cruzéné. – Streig Gyuri arrébb görgött.

– A Cruzéné?

– Hát ha ő Cruze, akkor a felesége Cruzéné. – Streig félelmetes gyorsasággal pörgette a hengert maga alatt. – Cruze és Cruzéné.

A fiú hallgatott. Mint aki még várja, hogy Streig mondjon valamit. (Ha sokat hülyéskedik ezzel a Cruzénéval, lepofozom arról a bádogról.)

De Streig most már egy szót se szólt.

Egy pillanatra leugrott a hengerről, kicsit arrébb rúgta, aztán megint rajta volt.

A fiú ismét megemelte a szürke sapkát. Olyan mozdulatot tett, mintha a fejére akarná húzni.

– Csak azt ne hidd, Streig, hogy Cruze valami goromba fráter. Szó sincs róla. Csak éppen a munka megszállottja, rendezés közben se lát, se hall. És mindent előjátszik a színészeknek. Hogy kell sört inni, ha mondjuk, sörözési jelenetről van szó.

Streig ugrált, zörgött. A fiú legszívesebben lerúgta volna arról a bádogról. De csak ment utána a sapkával. Hol az egyik oldalán tűnt fel, hol a másikon.

– És azt is megmutatja, hogy kell lóra pattanni, ha éppen arról van szó. Vagy pedig hogy kell egy nőt fojtogatni.

– Egy nőt fojtogatni?

– Ha valami nagy féltékenységi jelenetet forgatnak.

– És akkor ő fojtogat? – Streig lelépett a hengerről.

– Odalép a színésznőhöz, megfogja a nyakát. A színész meg ott áll mellette, és nézi.

– Nézi?

– Aztán ő fojtogat, ha Cruze már jól megmutatta neki.

Streig egyik lábát rátette a hengerre, belebámult a levegőbe. Így állt egy darabig. Aztán ráugrott a hengerre, és továbbgörgött.

– Nem is hiszed, Streig, hogy egy rendezőnek mennyi mindent kell tudni. – Rátette a sapkát a pad támlájára, majd levette. A bélés kibuggyant, gyorsan visszanyomta. – Atlantic – ez állt a bélésen sárgás, foszladozó betűkkel. – Biztos lehetsz benne, hogy abban az időben mindenki Atlantic-sapkát hordott.

– Miért? – Streig most hátrafelé gurult. Oly sebesen, mintha többé már meg se állna.

– Hogy olyan sapkája legyen, mint Cruzénak. Rendezők, segédrendezők, színészek, mind csak Atlantic-sapka után törték magukat. – Két kézzel fogta a sapkát, mintha attól félne, hogy szétfoszlik. Közben valami régi szagot érzett. Egyszer egy irtózatosan ócska boltban járt, spulnik és kaucsukbabák között. Akkor érzett ilyen szagot.

– Igen, igen, öregem, Cruze minden jelenetet előjátszik a színészeknek. Még akkor is, ha világsztárral dolgozik, nála az ilyesmi nem számít. Ha pedig végképp nem megy a jelenet, akkor elzavarja, és valaki mást halászik elő.

Streig a padon ült, a hengert a pad széléhez verdeste.

– Mondjuk, engem.

– Mondjuk, téged.

– Mondjuk, a Szecsey Csulit.

– Mondjuk, a Szecsey Csulit.

Streignek ez mintha nem tetszett volna. Egypárszor még a padhoz verdeste a hengert, aztán ráugrott.

– Minél ismeretlenebb valaki, Cruze annál jobban örül neki. – A bélés megint kiesett, ráfolyt a fiú kezére. – A felvételek szünetében pedig nincs kedvesebb fickó James Cruzénál.

– Ne mondd!

– Büfét rendez be a színészeinek, mindenki annyit ehet, amennyit akar, és az egészet ő fizeti. Csokoládé… bonbon… torta… Zenekart hozat, és ő maga is beugrik. Csodásan bendzsózik.

– Miért nem megy zenésznek?

– Te is miket tudsz kérdezni? Világhírű rendező, és akkor menjen el zenésznek!

– Ha egyszer olyan csodásan bendzsózik! Ha én bendzsózni tudnék, elmennék zenésznek.

– Közted és James Cruze között azért van egy kis különbség. – Megint rátette a pad támlájára a sapkát. Körbejárta, olykor igazított rajta valamit.

A szürke sapka kinyúlt. Oly rettenetesen kinyúlt, hogy szinte már leért a földre. (Érdekes, ha messziről nézem, fekete. Akárcsak agyonázott volna.)

– Két Cruzét ismernek a Film Városában. Egy kedves, vidám fickót és egy másikat, a félelmetes, az erőskezű rendezőt. Az biztos, hogy Cruze egész más ember munka közben, mint pihenés közben. – Leült a sapka mellé. – Cruze csak akkor vesz fel egy jelenetet, ha már legalább tízszer elpróbálták. Még a világsztárokkal se tesz kivételt.

– Még Cruzénével se.

– Cruzénével?

– Te mondtad, hogy a felesége is színésznő. – A bádog zörgött a pad előtt. – A Cruzéné. Cruze és Cruzéné.

– Na igen. Hiszen már mondtam, hogy a feleségével is pont úgy bánik, mint egy statisztával. – Megigazította a sapkát. – Ha dühös, akkor a földhöz vágja a sapkát, és egyszeribe megnyugszik. Ordít, akkor földhöz vágja a sapkát, és minden rendben.

Ha meg oldalt húzza a sapka ellenzőjét, akkor mindenki tudja, hogy ma jó napja van. De ha az ellenzőt hátrahúzza, akkor nem mernek megállni előtte.

– Ha az ellenzőt hátrahúzza. – Streig is leült, a hengert rugdalta. Ennek az ellenzőjét?

– Ennek az ellenzőjét! Na miért?

– Csak nem akarod bemesélni, hogy ez a sapek…

– Dános bácsi kapta Cruzétól. Jó barátok voltak.

– Dános bácsi és Cruze?

– Na miért? Te talán nem tudod, hogy Dános bácsi kint volt a Film Városában?

– Hülye sapek. – Streig a hengert rugdalta. – Irtó hülye sapek, és nincsenek is rajta kockák.

– Kockák?

– Minden sapkán vannak kockák, ezen meg nincsenek.

– Voltak. – A fiú a térdére tette a sapkát. – Csak már kikoptak. De amikor még James Cruze ezzel vonult be a műterembe…

– James Cruze sose vonult be a műterembe.

A fiú szólni se tudott. Ilyet mondani, hogy James Cruze…!

– Én még egyetlen James Cruze-filmet se láttam.

– Persze hogy nem láttál. Mert itt nem játsszák a filmjeit… mert… drágák… egyszerűen nem lehet megfizetni.

– Érdekes! Cecil Bét meg lehet fizetni, F W.-t meg lehet fizetni, csak éppen a Cruzédat…

– Mert ő csinálja a legnagyobb tömegjeleneteket, és azok sokba kerülnek, mert ő csak szuperprodukciókat csinál, mert ő szuperrendező.

– Ez meg szupersapka.

– Ahogy mondod, Streig! Szupersapka. – A fiú felállt, két kézzel tartotta a szürke sapkát. – És most megmutatom neked, hogy vonul be a szuperrendező szürke szupersapkájában a műterembe. A nagykör felé intett. – Ott vannak a színészek, a segédszínészek és a statiszták. Na meg a kellékek… tornyok, állványok és egy vasútállomás. Itt meg a stáb. Segédrendezők, asszisztensek, egyszóval, a vezérkar. A műteremben már minden készen, csak őt várják, James Cruzét. Nyílik az ajtó. De ez még csak a rendező első számú titkárja. Cruze már beült az autóba! Mire a többiek: „És a sapka?! Oldalt az ellenzője? Hátul az ellenzője?” Nyílik az ajtó. De ez még csak a második számú titkár. Cruze autója feltűnt a kanyarban! Mire a többiek: „A sapka?! Hogy áll az ellenzője?! Az ellenzője?!” Ez az a pillanat, amikor kintről motorzúgás hallatszik, nyílik a műterem ajtaja…

A fiú megemeli a sapkát.

Most már Streig is állt, és csak nézte, ahogy a fiú lassan, nagyon lassan a feje felé emeli a sapkát. Egy mozdulat… még egy…

– És James Cruze belép a műterembe!

És akkor valaki kivette a fiú kezéből a szürke sapkát. Nem érzett semmit, nem látott semmit. Csak éppen a sapka már nem volt a kezében.

A sapka a levegőben. Szemben a fiúval, mozdulatlanul a levegőben.

Aztán valaki megigazította az ellenzőjét. Valaki egy régi, otthonos mozdulattal oldalt húzta az ellenzőjét, és azt mondta.

– Viszlát!

A fiú nézte, ahogy a szürke sapka kissé imbolyogva elindul a fák között, és dermedten bólintott.

– Viszlát!

Egy üveg víz és egy pohár a tálcán. Mintha valaki odatolta volna a fiú elé. De nem éppen most, hanem már régebben. Homályos üveg, szürke és fáradt víz. A terítő is szürke. Szürke terítő, furcsa, sárga mintákkal.

A fiú keze elindult a mintákon, végtelen utazásra indult a sárga vonalakon.

Hány óra lehet?

Apa azt mondta, hogy talán ma elmennek a Capitolba. A Vikingeket adják a Capitolban.

A fiú, ahogy kijött az iskolából, a mozi elé futott, a mozi képeihez. Szakállas, hegyes sisakos harcosok, csónakokban. De azok talán már nem is csónakok, hanem hajók. Távoli, idegen földrészek felé mennek a hajók, távoli, idegen földrészeket akarnak meghódítani a szakállas harcosok.

Reccsenés. Valaki megáll az ajtó előtt. Apa? Nem, ő mindjárt bejön. A portás? Tegnap itt volt. „Nézze, szerkesztő úr, ez így nem mehet tovább.” Apa az ágyon feküdt, szivarozott. A portás levette a sapkáját, tenyerével a homlokát masszírozta. „Barna úr a leghatározottabban megmondta… egyszóval, ezek a tartozások… és semmi biztosítékunk a jövőre nézve, egyáltalán semmi biztosítékunk.” „Biztosíték…” – ezt többször is említette, ahogy a sapka helyét nyomogatta. Apa szivarozott, és a végén három pengőt kért. „Átmeneti időre, hiszen tudja.” A portás a fejébe nyomta a sapkáját. „Hiszen tudom.” Leszúrta a három pengőt, és elment. Most meg itt állt az ajtó előtt.

A fiú valósággal megmerevedett. Előtte a pohár, a kancsó, a fal. Csörömpölés lentről, az étteremből. Húslevest visznek valakinek. Vendéglőben mindig húslevest kap a vendég, húslevest tésztával. Az apró tésztakockák, akár az amerikai katonák. A fiúnak ezekről a kockákról mindig az amerikai katonák jutottak eszébe.

És ha most ebédelnek, akkor még nem is lehet olyan késő. Akkor még vígan elcsíphetnek egy mozit. Tim Mc Coyt is meg kéne nézni. Nem, azért mégis inkább a Vikingek. Miért olyan dühösek a vikingek? Az egyik hajón egy lányt is lehetett látni. Magas, szőke hajú lány, előtte egy öreg harcos, sisakkal a kezében. Úgy tartja a sisakot, mintha a következő pillanatban a lány fejére akarná tenni. A vikingeknél a nők is harcoltak. A vikingeknél a nők még vadabbak, mint a férfiak. Felvonul a viking hajóhad, és valahol már zúgnak a harangok. A vikingek! Jönnek a vikingek!

Szék az asztal és a mosdó között. Takács ült ott tegnap. Kövér, barnáspiros arcú férfi. „Az édesapja? Persze, mindjárt jön.” Kezét összefonta hasán, kibámult az esős délutánba. „Szép, borús időnk van.” Ezt mondta Takács. Meg hogy apa pénzt vett fel tőle valami mezőgazdasági lapra. Takács apát várta, és közben elaludt a széken.

A fiú megigazította a széket, mintha Takács még most is ott ülne. Aztán az ablakhoz ment. Fénytelen az utca. Most már el se lehet képzelni, hogy valakinek még húslevest visznek. Nem, odalent, az étteremben már leszedték az asztalokat.

Az utca kis boltjaiban még nem égett a villany. A Körúton se gyulladtak fel a reklámok. Ha felgyulladnak a fények, akkor vége a napnak. Akkor apa már nagyon későn jön haza, és nem mennek el sehova.

Leengedte a rolót, majd fölrántotta. Ezt megismételte egypárszor. Kivett a szekrényből egy Mozi Életet, végigheveredett vele az ágyon. Lily Damita a címlapon. Lily Damitát még egy filmben se látta, de a képét már annál többször.

Mi van George K. Arthurral? Összeveszett Karl Dane-nal, akivel pedig annyi filmben nevettették meg a közönséget. Min veszhettek össze? Lehet, hogy többé már ki se békülnek?

A majomképű, kis George K. Arthur ahhoz a férfihoz hasonlított, akivel apa a cirkuszról tárgyalt. Egyszer volt itt az a majomképű, és akkor egy nagy, nemzetközi cirkuszról tárgyaltak. „Csak olasz bohócokkal vagyok hajlandó dolgozni” – mondta apa, és le-föl járkált a szobában.

Greta Garbo hallani se akar többé Nils Astherről.

A fiú följebb húzódzkodott az ágyon. Mi történt? Mindenki összevész valakivel?

Megkezdődtek a Mockery felvételei. Aha, ez valami új film, és most megkezdődtek a felvételei. Ben Christianson rendező utasítást ad Lon Chaney-nek és Huszár Puffynak. Egy lépcsőn állnak. Puffy a lépcső aljáról figyel a rendezőre. Puffyt apa cipelte el Nagy Endréhez. „Addig nem szálltam le Nagy Endre nyakáról, amíg nem szerződtette Puffyt a kabaréjába.” Puffy most kint van Hollywoodban, és Ben Christianson utasítást ad neki. És mennyit írnak róla!

A lap megzörrent a takarón, a fiú pedig olvasni kezdte.

Lon Chaney és Huszár Puffy együtt filmeznek a Metro új produkciójában. Ben Christianson, a Metro dán rendezője megkezdte a Mockery című film forgatását. Lon egy hűséges, öreg szolgát alakít. Huszár Puffyé a másik nagy férfi főszerep. Puffy ebben a szerepben, a beavatottak szerint, karrierjének jelentős és kimagasló állomásához érkezett. A női főszerepet Brenda Bredford játssza, és Ricardo Cortez is pompás alakításhoz jutott.

De azért mégiscsak Puffy a másik nagy férfi főszereplő. Ricardo többször is odamegy Ben Christiansonhoz, a Metro dán rendezőjéhez. – Elnyom engem ez a Puffy! – Ben széttárja a karját.

– Öregem! Puffy olyan egyéniség…

Puffy ebben a szerepben karrierjének jelentős és kimagasló állomásához érkezett. A beavatottak szerint.

A fiú a térdét kaparta. Mindig újabb és újabb repedéseket lehetett a térdén felfedezni.

De most nem törődött a térdével. Újra elolvasta: A beavatottak szerint…

A beavatottak.

Az ő nevüket nem írják ki a film plakátjára, de azért mégis mindenhol ott vannak. Klubokban, a gyár környékén és egyáltalán mindenhol. Keménykalapban járnak és mellényben. Szivaroznak. Örökké hallgatnak. Pedig mindenki csak az ő arcukat figyeli. Pedig mindenki csak az ő véleményükre kíváncsi.

A Nagy Beavatott a szivarját rágja, és bólogat.

– Úgy, szóval maguk azt mondják, hogy ez egy nagy film? Azt mondja, Goldwyn úr, hogy monstreprodukció? Hm… Lehet. Tessék? Nem, nem szóltam semmit.

A Metro vezérkara a Nagy Beavatott körül táncol.

– Valami baj van a filmmel? A színészekkel? A rendezővel?

Ő meg a vállát vonogatja. – A rendezővel? Ugyan mi baj lenne a rendezővel? Hogy is hívják?

– Christianson! – vágja rá a Metro kórusa. – Ben Christianson!

– Persze, a maguk dánja.

– Nagy reményeket fűzünk hozzá.

– Persze, nagy reményeket fűznek hozzá.

A Metro emberei döbbenten összenéznek. Mi az? Valami baj van Bennel? Nem tetszik a Nagy Beavatottnak? A Nagy Fiúnak?

Csakhogy most már hiába minden. A Nagy Fiúból többé egy szót se lehet kihúzni. Kínálhatják szivarral, kínálhatják itallal: reménytelen!

A Nagy Fiú hüvelykujját a hóna alá illeszti. Sarkon fordul, és faképnél hagyja a társaságot.

Még szerencse, hogy vannak kis beavatottak. A Metro emberei elcsípnek egy ilyen Kis Beavatottat. Etetik, itatják, aztán szivart dugnak a szájába.

– Csak azt az egyet áruld el, hogy a Nagy Fiúnak mi a baja Bennel?

Hanem azért a Kis Beavatottat se lehet egykönnyen levenni a lábáról.

– Semmi, semmi, a múltkor összeakadtam a Nagy Fiúval, mondhatom, hosszan elbeszélgettünk, de Bent egy árva szóval se említette.

– A produkciónkat se? A Mockeryt?

– Hát, úgy futólag. Inkább ő kérdezgetett. Mondhatom, nagyon érdekelte a véleményem.

– Na és?! Na és?!

– Abban megegyeztünk, hogy Huszár Puffy ebben a filmben karrierjének jelentős és kimagasló állomásához érkezett. Meg aztán a Bredford lány is egész kedves, ez a kis Brenda.

– Na ugye?! Na ugye?! – Metróék újabb italokat döntenek a Kis Beavatottba.

– Csakhogy éppen a főszereplő! – A Kis Beavatott olyan képet vág, mint aki citromba harapott.

– Lon Chaney? Mi van Lon Chaney-vel? Ember, beszéljen!

– Minek, uraim, minek, ha maguk nem vesznek észre semmit? Abban is megegyeztünk a Nagy Fiúval, hogy maguk az utóbbi időben egyszerűen semmit se vesznek észre. Mi ez, uraim? Fáradtság?

A Metro urai elnémulnak.

A Kis Beavatott fölhajt még egy pohárral. – Lon talán jó volt mint Notre Dame-i toronyőr, talán jó volt mint Drakula, elismerem! De a Mockeryben? Mint hűséges, öreg szolga? Nevetséges! És az a rendező, aki ezt nem látja… – Bosszús mozdulattal félbeszakítja önmagát. Igazán kár annyit beszélni, hiszen a Metróék úgyse értenek meg semmit. Ott is hagyja őket.

A Metróék haditanácsra vonultak vissza. Többször is levetíttetik maguknak a Mockeryt. Minden vetítés után újabb tanácskozás zárt ajtók mögött.

Ben Christianson, a Metro dán rendezője, nem tudja, miért fagynak meg körülötte a mosolyok. Alig szólnak hozzá. Jóformán a köszönését se fogadják. Pedig már elkezdi legújabb filmjének forgatását, főszerepben Norma Shearerrel. Éppen megbeszél egy jelenetet Norma Shearerrel, amikor egyszerre csak megjelennek a Metro urai.

Integetnek, hogy csak folytassa, kedves Ben, csak folytassa! De ő érzi, hogy valami baj van.

– Szóval, amikor várja a hadnagyot a háborúból, és tudja, hogy már nem jön, ezt valahogy úgy kéne… – elakad.

Norma ránéz és vár. Türelmesen vár. Mégis, hogy kéne megcsinálni azt a jelenetet?

– … hogy a fejéhez kap! – nevet fel a Metro elnöke. Félelmetes ez a nevetés.

– De elnök úr – védekezik Ben Christianson –, én csak azért kaptam a fejemhez…

– … hogy tönkretegye Norma játékát! Hogy tönkretegye a filmet! Mit gondol! A film őskorában kapkodtak a szereplők a fejükhöz.

Ben Christianson erre már szólni se tud. Norma Shearer pedig mosolyog. Kedvesen és megnyugtatóan.

Norma mosolyog, Ben dermedten áll, a Metro emberei ordítoznak.

– Elcsépelt ostobaság az egész film!

– Ez már az ötödik filmünk, ahol egy hadnagyot hazavárnak.

– Mit gondol, a közönség meddig tűri még ezeket a hadnagyokat?!

– Tönkre akarja tenni a gyárat? Tönkre akarja tenni a Metrót?!

A Metro emberei ordítoznak, hogy le kell állítani a filmet, meg ilyesmi. Ben Christianson elnémul. Norma Shearer ráteszi kezét a rendező vállára.

– Ne törődjön vele, Ben. Most nem volt szerencséje.

Az a mosoly!

Minden eltűnt a fiú elől. Eltűnt a filmgyár műterme, a kiabáló, hadonászó alakokkal, az összetört Ben Christianson rendezővel. Nem volt semmi más, csak Norma Shearer mosolya. Mindent betöltött ez a mosoly.

A fiú megpillantotta a térdét, a lecsúszott zoknival. Az asztalt érezte maga mögött, a terítővel, a vizespohárral. Csak meg ne forduljon! Csak ne kelljen látnia azt a terítőt!

Lentről zajok, mintha egyszerre többen is beszélnének. Talán egy vidám társaság indul fölfelé, talán apa is köztük van. Mindenféle csomagot hoz. Vagy nem hoz semmit, és csak annyit mond: – Indulás, öreg! – Aztán benéznek egy tisztességes vendéglőbe, és persze a moziról se feledkeznek meg.

Csönd lett odalent. Mintha még a portás is elment volna a portáról.

Felhúzott térd, a paplan gyűrődése és a Mozi Élet.

Puffy ebben a szerepben a beavatottak szerint…

Már alig látta a betűket, de azért nem gyújtotta fel a villanyt. Talán inkább fel kéne állni, hogy ha apa jön, mindjárt indulhassanak. Vagy ha kimenne apa elé a folyosóra, esetleg a szálloda elé…

Végighasalt az ágyon. A párnát nyomkodta, és közben ismét megjelentek előtte a beavatottak.

A beavatottak együtt ülnek a klubban. Isznak és szivaroznak. A Nagy Fiú körül ülnek a mindent tudók, a kis beavatottak és azok, akik még éppen csak hogy be voltak avatva. Az utóbbiak bizony még csak a szájukat se táthatják ki.

– Valaki a napokban hajójegyet váltott. – A Kis Beavatott a kezét dörzsöli. Ugyan ki váltott hajójegyet Dánia felé?!

A Nagy Fiú hallgat. Éppen csak a szemével hunyorít egyet.

A másik meg folytatja: – Talán már meg is érkezett a hazájába Ben Christianson, a Metro dán rendezője.

Erre aztán kitört a nevetés. – A Metro dán rendezője! Ben Christianson, a Metro dán rendezője!

Később valaki megjegyzi: – Norma Shearer levelet írt neki. Ez már akkor volt, amikor a gyár felbontotta a szerződést. Norma azt írta, hogy ne adja fel a harcot, ha most nem is sikerült, de majd egyszer máskor. Ő, mármint Norma, változatlanul hisz benne, mármint Christiansonban.

Ez az a pillanat, amikor a Nagy Fiú megszólal: – Norma Shearer mindenkinek tud valamit mondani. Képzeljék el, hogy Ben odahaza, Dániában, hányszor veszi majd elő ezt a levelet. Ó, Norma csodálatos!

Mindenki tud valamit Norma Shearerről. Hol egy lecsúszott színészen segített, hol egy filmírón. Lehet, hogy éppen csak pár szava volt ahhoz az emberhez, de az mégis boldog lett.

Igazán nem lehet mondani, hogy a beavatottak lágyszívű alakok, de most, hogy Norma Shearer szóba került…

A Nagy Fiú, a beavatottak főnöke, magasra emeli a poharát.

– Fiúk! Sokáig éljen Norma Shearer!

A poharak összecsendülnek.

A fiú az ágyon térdelt. Olyan hirtelen térdelt fel, mintha valaki szólította volna. A szemben levő ablak világos kockájára bámult.

Ott szemben égett a villany. Az utcán is felgyulladtak a fények és a Körúton.

Az ágyon térdelt. Legjobb, ha előveszi a spirituszfőzőt, és felteszi a teát. Tea és vajas kenyér. Apa nem szeret beszélni, ha későn jön haza. Lassan kortyolja a teát, a kenyeret pedig úgy rágja, mint a fadarabot.

Szemben égett a villany

Maga a szoba sötétben maradt. Külön lehetett érezni mindent. A mosdót, a tükröt a mosdó fölött, az asztalt a vizespohárral.

A fiú levágta magát az ágyra. Lehunyta a szemét, kezét pedig bedugta a párna alá, beljebb, egyre beljebb. Befúrta magát, akárcsak valami sötét alagútba.

Közben lassan nyílt az ajtó, és beléptek a beavatottak. Azok, akik még éppen hogy csak beavatottak voltak, aztán a kis beavatottak, a mindent tudók, végül pedig a Nagy Fiú.

Bejöttek a szobába, majd félreálltak, hogy utat engedjenek – magának Norma Shearernek.

Nem fordult felé, ahogy ott ültek a támlás szék bal nyolc-kilencen. Csak a szeme sarkából figyelte a fiút a fehéren permetező fényben. Egy pillanatra megérintette a vállát, és megkérdezte:

– Jól látsz, öreg?

Átment a szürke, homályos udvaron, aztán belépett az előcsarnokba. Oszlopok, plakátok – és az a súlyos, nyomasztó csönd! Mint a templomban.

Nem, ez egy cseppet sem hasonlított azokhoz a kedves kis mozikhoz a Tisza Kálmán tér környékén. De hát ide csak délelőtt jött el a fiú, hogy megnézze az Előzetes képeit. Mégiscsak tudni kell, hogy milyen filmek jönnek. Persze, néha hónapokig is eltart, amíg egy film ebből a bemutató moziból lekerül a Fővárosiba vagy a Phőnixbe.

Ebben a csöndben és sötétben igazán nem lehetett tudni, hogy délelőtt van-e vagy délután. Semmit se lehetett tudni. Talán egy gyülekezet áll mellette, az oszlopok között. Talán egyedül van az egész csarnokban.

Az biztos, hogy először meg se mert mozdulni. Akárcsak arra várna, hogy egy hang megszólaljon: „Mit keresel itt?”

Aztán mégiscsak felnézett arra a plakátra. Bella Donna. Főszerepben: Pola Negri és Conrad Nagel.

Hatalmas plakát, egészben beborította az oszlopot. A két főszereplőt is látni lehetett: Pola Negrit és Conrad Nagelt. A férfi egy széken ült, valósággal magához rántotta a nő kezét: „Ne hagyj el! Nem hagyhatsz el!” A nő pedig mellette állt, és valahova a távolba nézett.

És az is rajta volt a plakáton, hogy Paramount-produkció. Meg hogy az első jeleneteket Lubitsch Ernő rendezte, ő azonban megbetegedett, és akkor George Fitzmaurice, a Nászhajó rendezője vette át a munkát.

Hm, gondolta a fiú, szóval, Lubitsch megbetegedett. De azért Fitzmaurice se rossz. Az a fontos, hogy Pola Negri nem betegedett meg. Ahogy így nézem, Pola el akar utazni. Hajóra akar szállni, de nem Conrad Nagellel, hanem valaki mással. Conrad Nagel derék fiú, de a nőknél nincs valami nagy szerencséje. Pola Negrinél különben senkinek sincs szerencséje, mert Pola mindenkit otthagy. Az örvénybe taszít. Hol is olvastam, hogy a végzetes Pola mindenkit az örvénybe taszít?

– Keress valaki mást – mondta a fiú Conradnak. – Polát pedig engedd csak elmenni.

– Ha Pola elmegy, végem van – Conrad olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy ezt igazán el is lehetett hinni.

– Minek gyötörjük egymást?! – Pola ott áll Conrad Nagel mellett. De még egy pillanat, és kihúzza kezét a férfi kezéből.

– Rossz vége lesz – bólintott a fiú –, én mégiscsak valaki mást keresnék. Különben is Pola spekulánsok kezébe került.

Hol is olvastam, hogy Pola Negri el fogja veszíteni egész vagyonát, mert spekulánsok kezébe került? Meg hogy a világhírű filmszínésznő csillaga lehullóban van, veszített népszerűségéből, és a szerződését sem akarják megújítani.

Egy darabig még nézte Pola Negrit, aki a spekulánsok kezébe került, aztán oldalt lépett.

Hatalmas lépcsősor. Függöny borul a lépcsőkre. Amikor majd a Bella Donnát bemutatják, felgyulladnak a fények, és félrehúzzák a függönyt.

Egy másik oszlop…

Fehér burnuszos arab vágtat egy nővel. Füstölög körülötte a homok.

A sejk fia: Rudolph Valentino. Majd valamivel kisebb betűkkel: Bánky Vilma. Persze, mert azért Bánky Vilma mégse olyan nagy sztár, mint Rudolph Valentino. Valentinóért őrjöngenek a nők. De úgy látszik, Bánky Vilma mégse őrjöng érte annyira, mert akkor nem kellett volna így elragadni.

Csillagos homlokú lova van Valentinónak. Átrepül a sivatagon, senki se ér a nyomába. Az arab lányokkal baj lesz. Az arab lányok azt gondolták, hogy majd közülük választ valakit a sejk fia, és akkor most tessék!

Csillagos homlokú lovon repül a sejk fia Bánky Vilmával. Bánky Vilmán trópusi sisak, öklével a sejk fia hátát püföli.

De ebben a sátorban már nem püföli. Éjszaka borul a sivatagra, ők ketten ott ülnek a sátorban: Valentino és Bánky Vilma. Valentino gyengéden átfogja a nő vállát, és kifelé mutat a sivatagi éjszakába: Látod, ez az én világom.

– Ez az én világom. – Ezt már Bánky Vilma mondja egy trópusi sisakos férfinak.

Bánky Vilmán már olyasféle fátyol van, mint az arab lányokon. A trópusi sisakos férfi meglepett képet vágott. – Ha tudnád, hogy aggódtunk érted! Felkutattuk a sivatagot. Velem jössz… Velem kell jönnöd. A sejk fia nem tarthat fogva!

A sejk fia a sátor mélyében áll, összefont karral, és mosolyog. – Én senkit se tartok fogva. A fehér lány szabad.

– Akkor hát menjünk – mondja a trópusi sisakos.

– Hát nem érted?! – Bánky Vilma hátraveti a fejét. – Ez az én világom.

Következő kép: Bánky Vilma szorosan a sejk fiához húzódik. – Akkor se mennék el, ha elkergetnél.

A fiú az egyik képtől a másikhoz lépett. Igen, itt már megint együtt lovagolnak az éjszakai sivatagban. A sejk fia és Bánky Vilma.

– Ha Vilma ehetne ebből a túrós csuszából!

Ezt mondta Bánky néni a Mozi Élet különtudósítójának.

– Vilma a legjobb, a leghűségesebb gyerek, minden héten kapunk tőle levelet meg fényképet.

Bánky néni és Bánky bácsi le vannak véve a Mozi Élet-ben. Kertjükben ülnek, és éppen a leveleket olvasgatják.

– Megint főszerepet kapott Vilma!

– Elhalmozzák a legjobb szerepekkel.

Mint most a Sejk fiában. Rabnec Laci azt mondta, hogy az ő nővére is kiment Hollywoodba. Valakit ismernek odakint, és az majd csinál valamit az Ilivel. De azért még sokáig nem kap olyan nagy szerepeket, mint Bánky Vilma. Arra még várni kell.

A fiú megfordult. Úgy érezte, hogy többen állnak mögötte. Az oszlopokra bámulnak, és egyre csak azt mormolják: – Rudolph Valentino, Bánky Vilma… Rudolph Valentino, Bánky Vilma…

Harry Liedtke állt mögötte. A kedves, örökké mosolygó Harry Liedtke. Alatta a szöveg: Harry Liedtke új filmjében nincsen uniformis.

Na persze! A fiú közelebb ment a képhez. Mert Harry Liedtke eddig majdnem mindig katonatisztet játszott. Most pedig: A félszeg professzor.

Képek szétszórva a plakáton. Képek – szöveggel.

„A népszerű Harry jámbor, szemüveges professzor vidéken, a tanítványai szerelmesek belé, de ő csak Liselotte-ot szereti.”

Az más, gondolta a fiú, ha ő csak Liselotte-ot…

„A sors szeszélye egy berlini mulató tulajdonosává teszi a félszeg professzort.”

Aha, a félszeg professzor a táncosnők között. A táncosnők cilinderben, rövid kis selyemnadrágban. Sorba állnak, és egymás derekát fogják. Görlök… igen, ezek olyan görlök. Kissé oldalt hajtják a fejüket, mosolyognak.

Itt meg hattyútollakkal ugrálnak. Ez is a félszeg professzor mulatójában lehet. Olyan ázottak a lányok. A hattyútollak meg inkább vizes csirketollak.

Itt meg függönybe varrták őket. Csak a fejük és a térdük látszik ki a függöny redőjéből. És a mosolyuk.

A fiú ellépett a görlök mellől, de még mindig előtte volt a mosolyuk. Mintha szappanhab szállna fel. Apró, fagyott buborékok.

A fiú az oszlopok körül keringett. Felnézett a sejk fiára, aztán megint ott volt a szappangörlöknél. Ki varrhatta be őket a függönybe? Majd a Rabnec nővérét is függönybe varrják. A lányokat mind függönybe varrják.

Az erőd foglya. Főszerepben: Lewis Stone.

Az ősz, vékony bajuszos Lewis Stone döbbenten nézett a fiúra. Egy asztal előtt állt, légionista egyenruhában. Az egyenruha két felső gombja kigombolva, ő maga pedig mélyen leszegte a fejét.

Lewis Stone-nal baj van.

A fiú tudta, hogy Lewis Stone idegenlégiós ezredest játszik, és bajba keveredik. Ez már legalább a hatodik filmje, ahol ezredest játszik. És mindig olyan gondterhelt. Akár ütközetben vezeti az ezredet, akár valami tiszti mulatságon iszik. Egy ilyen mulatságon egyszer főbe is durrantotta magát. Az egész váratlanul történt. Egy kis táncosnő ugrott az ölébe. Lewis Stone megveregette az arcát, aztán amikor a nő a pohárért nyúlt, előhúzta a revolverét, és durr!

Menetel a légió. Elöl Lewis Stone lovon.

De ezen a képen már egy cellában áll. A fekete bajuszos Warner Baxter pedig egy kis széken ül, megbilincselve, parolijáról letépve a rangjelzés.

Az ősz ezredes Warner Baxter vállára teszi a kezét.

Az ősz ezredes…

A fiú most azokra gondolt, akik Lewis Stone előtt voltak ezredesek. Valamikor a szikár, pofaszakállas Cecil P. Hadewick vonult a légió élén. Senki se tudta úgy kihúzni a kardját, mint Cecil P. Hadewick. Aztán az örökké zsémbeskedő, de vajszívű Sheeg Mortimer, aztán…

Igen, voltak ezredesek Lewis Stone előtt, akik később eltűntek. Sheeg Mortimer egyszer még felbukkant mint öreg őrmester. Cecil P. Hadewick pedig mint dühödt hittérítő. Ősz haja csapzottan lobogott, ahogy magasra tartotta a keresztet.

Egyszer majd Lewis Stone is eltűnik a sivatagban. De most még Warner Baxter vállára teszi a kezét.

Aztán pedig egyedül ül a cellában. És most már igazán döbbenten néz maga elé.

Két fegyveres légionista a cella ajtajában. Hátrahőkölnek. Nem, ez nem lehet igaz! A fogoly eltűnt, és helyette az ezredes van a cellában. Mi történt?

A fiú hátralépett.

Mi történhetett? Az biztos, hogy Lewis Stone engedte ki Warner Baxtert. És most ő felel azért, amit Warner Baxter elkövetett. Warner Baxter pedig rettenetes dolgokat szokott elkövetni. Könnyen lehet, hogy az ősz ezredest kivégzik. Megfosztják rangjától, eltörik a kardját, és odaállítják a cölöp elé.

– Cölöphöz kötik – mondta a fiú egész hangosan.

Lewis Stone tekintete megvillant.

– Mi az?! Valaki megszólalt? Itt… az előcsarnokban?!

Pola Negri felvonta szemöldökét, és a sejk fia feléje fordította csillagos homlokú lovát.

Mind őt nézték onnan a magasból.

A fiú meg valósággal odatapadt az oszlophoz. A sivatag ősz ezredese mindjárt megszólal. Mennydörgő hangon tiltja ki az előcsarnokból. Az előcsarnokból és minden moziból.

A sivatag ősz ezredese hallgatott. Hallgattak a többiek is. Mélységes csönd volt az előcsarnokban.

A fiú levált az oszlopról. Még egy pillantás a sejk fiára, aztán már kint volt. Átfutott az udvaron – ki az utcára. A járda szélén megállt. Előtte a ló.

A csillaghomlokú!

Ott állt a zömök, kis barna ló egy hatalmas, bérházszerű kocsi előtt. Bársonyos, kissé megtört tekintetével, valahonnan nagyon messziről nézett a fiúra. Homlokán bizonytalan, fehér folt. És minden úgy lógott rajta: a füle, a takarója… A takarója szinte a földig ért, mint egy rosszul szabott, kopott télikabát.

Egy kicsit megrázkódott, ahogy a fiú felmászott a hátára, de különben egy cseppet se csodálkozott. Azon se, hogy a takaróját rángatják, és mindenfélét kiabálnak.

– Repülj… repülj a sejk fiával!

Cecil Bé feldobta a kalapját a levegőbe, és kétszer belelőtt. A többiek is a levegőbe hajigálták a kalapjukat, és belelőttek.

– És ha azok a sakálok idemerészkednek, hát őket se fogom jobban kímélni!

Azzal Cecil Bé belerúgott a kalapjába.

Még ennyire se kíméljük őket! – Rugdalták, taposták a kalapokat.

Ott voltak a filmgyár udvarán, a fabarakkok között. A barakkok mögül egy gép acélváza nyúlt elő.

Maga Cecil Bé csizmában és bőrövvel a derekán. Négy-öt pisztoly a bőrövben. De senki se akadt, akinél legalább két pisztoly ne lett volna. Malcolm, Cecil Bé hűséges asszisztense, a farzsebéből kapta elő a revolvert. Nem is szólva Myrna Baráról, aki cowboynak volt öltözve, és egy vadlovon száguldozott, és közben sortüzet adott le valamilyen láthatatlan ellenfélre.

Egyszerre csönd lett. Cecil Bé egy iratot húzott elő a zsebéből. Akik közel álltak hozzá, láthatták, hogy pecsét is van azon az iraton.

– Ezt merték nekem elküldeni! – Cecil Bé meglobogtatta az iratot. – Törvényről írnak, jogról meg valami adóról.

– Valami adóról? – Egy kiöregedett segédrendező előredugta a fejét.

– Szóval, fizetni kell – bólintott Malcolm.

– Egy összeget! – Cecil Bé felnevetett. – Egy bizonyos összeget. – Körülnézett, és kimondta azt a bizonyos összeget.

Myrna Bara leszállt a lováról. Úgy érezte, hogy már nincs is lova. És már cowboykalapja sincs, és már cowboynadrágja sincs.

A többiek is úgy érezték, hogy elhordják a bódékat, a gépeket, de még a tavat is elviszik, a pálmafákat. Nem marad itt egy fűszál se, nem marad itt egy szög se, ha azt az összeget, azt a bizonyos összeget…

– Nem fizetünk. – Cecil Bé kis szünetet tartott. – Azt merik nekünk írni, hogy jogtalanul forgatunk ebben a városban. De hát ki építette fel ezt a várost, a Film Városát?!

– Mi építettük fel!

– És te vezettél bennünket ide, Cecil Bé.

– És most pedig azt mondom nektek, hogy ha ide merészkednek jönni azok a sakálok, hát megkapják a magukét!

Ismét a levegőbe hajigálták a kalapjukat, ismét belelőttek. Aztán azokról a vacak kis alakokról beszéltek, akik filmet szeretnének csinálni, de ehhez semmi tehetségük. Nincs bennük semmi más, csak irigység és gyűlölet.

– Paccerek – dörmögött Malcolm. – Átkozott paccerek. Tudjuk, hogy akarták tönkretenni Cecil Bé filmjeit, amikor még együtt dolgoztunk velük.

– Éjjel betörtek a műterembe, és szétvagdosták a tekercseket.

– Vagy éppen ellopták!

Doug Kirbey, Cecil Bé filmjeinek férfi főszereplője elmondta, hogy támadták meg a nyílt utcán, és hogyan rabolták el. Bevitték egy pincébe, és eceteshordóba gyömöszölték. De aztán a hordóval együtt legurult a lépcsőn, maga előtt sodorva a banditákat, és közben szétfeszítette a hordót. Ezt a jelenetet később be is vették a Ne hagyd magad, Doug! című filmbe.

– Így jártam én, de hogy járt Clara Thompson!

Az arcok elborultak. Mindenki tudta, hogy az ellenséges forgatócsoport emberei elkapták Clara Thompsont, a szőke párducot, leborotválták kopaszra, és ráragasztottak egy fekete parókát.

– És akkor bukkantunk rá Irénre, a kis pásztorlányra, a kis vadmacskára, aki a maga bűbájos vadságával meghódította a közönséget, és akit ma már mint Myrna Barát mindenki ismer.

– A közönség a kezemben van – bólintott Cecil Bé, majd megint csak azt mondta, hogy ha idemerészkednek azok a sakálok, hát megkaphatják a magukét.

A sakálok pedig idemerészkedtek, fegyveres csapatokkal. Ezek az ócska alakok, akik soha nem tudtak összehozni egy tisztességes filmet, megvesztegettek néhány seriffet. Az egyik seriffnek megígérték, hogy világsztárt csinálnak a lányából, egy másikat meg egyszerűen lepénzeltek. Akadt olyan seriff, aki nem állt kötélnek. Sőt, még azt merte mondani, hogy Cecil Bé híve, hogy Cecil Bét tartja a világ legnagyobb rendezőjének. Ezt a seriffet eltették láb alól.

Jöttek az ellenséges filmesek a fegyveres csapatokkal. Lóháton jöttek és vasúti kocsik tetején. Ittak, énekeltek, a levegőbe lövöldöztek.

Cecil Bé előőrsei mindent jelentettek Cecil Bének. És akkor a nagy rendező, a Film Városának alapítója, összehívta az embereit. Az elnyűtt, zsíros kalapok odakint lógtak a fogason, ők pedig benn ültek, egy durva faragású asztalnál.

– Senki sincs köztünk, aki megijedne ettől a csőcseléktől – Cecil Bé töltött a poharába.

Malcolm akkor már tudta, hogy itt valami nagy dolog készül. Cecil Bé csak akkor iszik, ha valami rendkívüli dologra készül.

– Leszámolunk ezzel a bandával, de közben minden elpusztul. Elpusztulnak a műtermek, a gépek. Éppen azért cselhez folyamodunk. Összeszedjük a gépeket, a műtermek berendezését, és… fel a hegyekbe!

Ez volt Cecil Bé nagy terve. Fel a hegyekbe! Aztán, ha tiszta a levegő, vissza…

Az asztalnál ültek és hallgattak. Aztán Malcolm, a hűséges asszisztens: – Ezt vártuk tőled, főnök.

Néhány nap múlva megjelentek az ellenséges filmesek. A fegyveresek ordítoztak és lövöldöztek.

– Hol vagy, Cecil Bé?! – kiabált Jeff Colorado, az ellenséges forgatócsoport feje.

Cecil Bé nem volt sehol. És a színészek se voltak sehol.

Eltűntek a rendezők, a segédrendezők és az asszisztensek. Eltűntek a műtermek, de még a pálmafák is a tóval.

Sivatag, békanyálas pocsolyával. Ennyi maradt.

– Kifüstöltük őket – mondta Colorado. De egy csepp elégedettség se volt a hangjában.

A többiek is meglehetősen savanyú képet vágtak. A levegőbe lődöztek, ittak, ordítoztak. De mégis az lett volna az igazi, ha szitává lövik Cecil Bét vagy legalább hűséges asszisztensét, Malcolmot. És Myrna Barát is el kellett volna kapni, Cecil Bé sztárját, a világ első női cowboyát. Úgy tervezték, hogy Myrnát egy vadlóhoz kötözik, és aztán rajta, kezdődjék a vágtatás!

Colorado kétszer belelőtt a levegőbe. – Hol vagy, Cecil Bé, hol vagy, te híres?!

A forgatócsoport tagjaival, a stábbal, a hegy lábához vonult. Onnan kiabált és lövöldözött.

– Nálam még segédrendező se lehetnél! Még hetedik asszisztens se lehetnél! – Lövés hallatszott fentről. Aztán a sziklák görögve megindultak.

– Ez volt Cecil Bé válasza – suttogta valaki.

Jeff Colorado átkozódva vonult el a hegy alól az embereivel. Azt a bizonyos valakit pedig, aki azt suttogta, hogy „Ez volt Cecil Bé válasza”, agyonlőtték, mint egy kutyát.

– Ezt még más is megkaphatja, aki az én stábomban begyullad Cecil Bétől.

Ezt mondta Jeff. Néhány nap múlva pedig embereivel együtt elhagyta az üres és kihalt várost.

Üres és kihalt volt a Film Városa. Cecil Béék mintha végképp ottragadtak volna a hegyekben.

Aztán az egyik szikla mögül felbukkant Malcolm. A hűséges asszisztens sziklától szikláig kúszott lefelé. Ahogy leért, a levegőbe lőtt.

Ez volt a jel.

Most már jöttek a többiek is. Cecil Bé, Myrna Bara, Doug. Színészek és statiszták hada.

Cecil Bé megállt a város főterének közepén, levette kalapját. – Áldassék annak a neve, aki megszabadított ellenségeinktől.

– Biblikus hangulatban van az öreg – mondta egy segédrendező.

Aztán hozzákezdtek a Film Városának felépítéséhez. Amikor már ismét álltak a parkok, és pálmák is voltak, meg tó is volt, felvonultak a forgatócsoport hadigépei, darukkal és derítőlapokkal.

– Indulunk – mondták az asszisztensek.

– Indulunk – mondták a segédrendezők.

– Indulunk – bólintott Cecil Bé.

Bibliai tárgyú filmmel indultak. A nagy áldozattal. Izsák szerepelt benne, Izsák anyja, de valahogy Lót is benne volt és még sokan mások.

Minden rendben ment.

Amikor Izsák áldozatra készült, és éppen elbúcsúzott anyjától, suttogás támadt. Először csak a statiszták között. De aztán maga Malcolm volt az, aki odahajolt Cecil Béhez.

– Jönnek… megint jönnek. Jeff Colorado stábja egyesült a Szakállas stábjával, és a megvesztegetett seriffek is velük vannak.

Cecil Bé ott ült a gépnél. Izsák anyjának akart valami utasítást adni. Nem adott utasítást Izsák anyjának. A levegőbe nézett, és bólintott.

Befutott Coloradó csoportja, befutott a Szakállas csoportja. És a seriffek fegyveresei. Egy árva lelket se találtak a Film Városában. Megint úgy kellett elkullogniuk, hogy még csak egy statisztát se tudtak elkapni.

És ez így történt harmadszor, és így történt negyedszer. Jöttek az ellenséges stábok. Cecil Bé megszagolta a dolgot, és felrohant a hegyekbe. Két támadás között pedig befejezte Izsák áldozatát.

– Mindenhol A nagy áldozatot adják. – Jeff Colorado az irodájában ült. Mellette a Szakállas, a szövetséges csoport főnöke és a megvesztegetett seriffek.

– Közben Cecil Bé egy fillér adót se fizet. – A szakállas a seriffekre nézett.

– Mindent megpróbáltunk – mondta az egyik seriff. – De Cecil Bének olyan kémhálózata van…

Egy darabig tanácstalanul ültek, aztán a Szakállas egyszerre csak azt mondta:

– Támadunk.

– Helyes – bólintott Jeff. – Mi támadunk, és Cecil Bé fölrohan a hegyekbe.

– Mindegy. Gyűjtsd össze az embereidet, két nap múlva indul a támadás.

A főnökök összegyűjtötték az embereiket. A megvesztegetett seriffek is összegyűjtötték az embereiket. Indult a támadás, a nagy támadás. Lóra szálltak és gőzmozdonyokra. Az egyik gőzmozdonyra még egy ócska ágyút is felraktak.

– Ágyúkat hoznak – jelentette Malcolm.

– Csak hozzanak – bólintott Cecil Bé.

Cecil Bé ismét bibliai tárgyú filmet forgatott. A Noé bárkáját.

– Azt hiszem, a hegyekben folytatjuk.

Megint annál a durva faragású asztalnál ültek. A kalapok meg odakint, a fogason. Mintha ezek az ócska, tört szélű kalapok tanácskoznának.

A stáb emberei a főnökre néztek, és megismételték: – Felmegyünk az Ararát hegyére.

Jött a támadás. Az ellenséges csoportok és a megvesztegetett seriffek nagy támadása.

Egy üres város fogadta őket.

Colorado a szövetségesekre nézett, és azt mondta: – Na lám!

A hegy lábánál álltak. Colorado és a Szakállas. A kaktuszbokrokat nézték, a megöregedett, szürke sziklákat. Az ég is szürke volt, iszapszürke.

– Elhoztuk a fegyvereseket – mondta Jeff. – És ágyút is hoztunk.

A Szakállas maga elé bámult, mintha nem is figyelt volna.

– Az ágyút felállítottuk a kapu előtt, és a fegyveresek elfoglalták a várost. Az üres várost.

Lövöldözés hallatszott, ordítozás. Kis csönd. Aztán lövés és egy hosszú, elnyújtott kiáltás.

– Mindjárt összeugranak – bólintott fel Jeff Colorado. – A te csapatod nekiugrik az én csapatomnak, de közben a seriffek embereit se kímélik. – Vállat vont. Valakire csak kell lődöznie. – Cecil Bé emberei eltűntek a hegyekben.

– Ott is maradnak. – A Szakállas a csizmája szárát ütögette.

– De ha mi elmegyünk, mindjárt lejönnek.

– Csakhogy mi nem megyünk el.

Colorado egy szót se tudott kinyögni. Nem is kellett. Most már csak a Szakállas beszélt.

– Mi nem megyünk el többé, a hegy lábához pedig őrséget állítunk, és aki csak lejön onnan fentről…

Lövöldözés hallatszott a városból.

– Most még isznak és lövöldöznek, de aztán majd elkezdődik a forgatás, a közös produkciónk.

A lövöldözés abbamaradt.

Csönd volt.

– Persze ők is dolgoznak odafent. Csakhogy semmit se tudnak majd kezdeni a filmjeikkel. Urak vagyunk a földön, és urak vagyunk a levegőben.

– Rendben van. – Kiégett fűcsomó volt Jeff Colorado előtt.

Valamikor talán erdő lehetett, hatalmas erdő. De aztán nem maradt más, csak ezek a száraz, kiégett fűcsomók.

Filmeket fogunk gyártani közös produkciókban. De ezeket a filmeket senki se fogja megvásárolni. Te is tudod, hogy csak Cecil Bé filmjeire buknak.

A Szakállas egypár lépést tett fölfelé. Akárcsak föl akarna bandukolni a hegyekbe. Aztán megint lent volt a társánál.

– És ki mondta, hogy ezek nem a Cecil Bé filmjei? – És mert a társa valósággal megbénult. – Cecil Bé filmjeit ezután itt gyártják. Rajta lesz a név, a védjegy…

– De hát Cecil Bé odafent van.

– Te vagy az utolsó, aki ezt kimondta.

A Szakállas közel hajolt szövetségeséhez. – Holnap felvonul az őrség. Aztán majd drótkerítést vonunk a hegy köré… szögesdrót kerítést. Repülők érkeznek. Urak vagyunk a földön, és urak vagyunk a levegőben.

Colorado hallgatott. Úgy érezte, hogy ha egy szót szól, a Szakállas keresztüllövi.

Az meg beszélt. Csöndesen, mintha felolvasna valamit.

– A Film Városában elkezdődik a munka. Hogy mivel indulunk, azt még nem tudom. De azt, hogy… Rendezte Cecil Bé. Főszerepben Myrna Bara és Doug Kirbey.

Valóságos sortűz felelt rá a Film Városából. Jajveszékelés és ordítozás.

– Csak csinálják. Most még hadd csinálják.

A Szakállas elhallgatott. A másik se szólalt meg.

A hegy lábánál álltak, Jeff Colorado és a Szakállas. A kaktuszbokrokat nézték, a megöregedett, szürke sziklákat. Az ég is szürke volt, iszapszürke.

… – ők meg fent maradtak a hegyekben, Cecil Bé és az emberei, és most már ott csinálják a filmeket. Lehet, hogy bibliai tárgyút, lehet, hogy mást, de az biztos, hogy ők az igazi filmesek. Ott van az igazi Cecil Bé, az igazi Myrna Bara, az igazi Doug. Akinek most futnak a filmjei, az nem az igazi Cecil Bé, hiába van ott a neve meg a védjegye, és egy percig se hidd, hogy Myrna Barát vagy Dougot látod. Az igaziak fenn vannak a hegyekben, ahova Cecil Bé vezette őket.

Nem lehet mondani, hogy az Apollóban látták volna. De még azt se, hogy valami jobb moziban. Valahogy mindig úgy történt, hogy apának éppen akkor semmi pénze se volt, amikor a Vikingeket adták. De azért végül mégiscsak elcsípték egy olyan sajtszagú kis bódéban. Apa valami olyasmit mondott, hogy ez talán nem is mozi, hanem baptista imaház. És csakugyan, akik a szűk, rosszul világított előcsarnokban ácsorogtak, mintha egy felekezet tagjai lennének. Ősz hajú nő járkált, tálcával a tenyerén, akárcsak kegyszereket osztogatna. De mégse kegyszert lehetett nála kapni, hanem savanyúcukrot. Irtózatosan öreg, zöld meg piros savanyúcukrok a tálcán. Magányos és gonosz cukrok. Alattuk barna papír. Békák gubbasztanak így, ugrásra készen.

Apa intett, hogy köszöni, de nem. A nő továbbvonult a tálcával, mint aki nem is gondolta komolyan.

A jegyszedőnek nem volt libériája. Kopottas ruhában állt az ajtónál. Körülötte kis csoport, ő pedig arról beszélt, hogy a szürkehályog gyerekjáték, de a zöldhályoggal nem lehet tréfálni. Neki pedig zöldhályogja van, és erre bizony rámehet a szeme. Egy nő megkérdezte, hogy mikor lesz a műtét.

– Majd ha megérett a dolog – bólintott a jegyszedő.

A fiú a jegyszedőt nézte, akinek zöldhályogja van, és akit csak akkor lehet megoperálni, ha majd megérett a dolog. Közben elkeseredett düh fogta el. Lehetetlen, hogy megjelenjenek a vikingek, hogy csaták legyenek és tengerek, amikor itt van ez a jegyszedő a zöldhályogjával.

Aztán mégiscsak csöngettek, és be lehetett menni. Akárcsak egyik dobozból a másikba. De azért a vászon vászon volt, és a székekre le lehetett ülni. Leültek, és elmerültek a sajtszagban. A fiú körülnézett. Senki se evett sajtot.

– Ez már a falakból jön – legyintett apa.

Sötét lett, kezdődött a Híradó.

A fiú utálta a Híradót. Persze, mert annál kevesebb idő marad a vikingekre. A vikingek már elindultak a hajóikon, de nem érhetnek ide, mert a Híradó egy képet mutat Kemenesházáról, egy törvényszéki tárgyalásról, macedón hazafiakról. A vikingek meg valahol kint a viharzó tengeren. De azért mégiscsak közelednek. Lassan közelednek. Mert ahogy a Híradó befejeződött, még egyszer felgyulladt a villany. Igaz, csak egy pillanatra. Aztán megjelent a filmgyártó cég oroszlánja. Akkorát ásított, hogy elnyelte a nézőteret. Aztán a rendező neve. A szereplőké. Az íróé és mindazoké, akik közreműködtek.

De ez már rendben volt.

A fiú külön örült a Metro oroszlánjának, a rendezőnek, a szereplőknek.

A rendezőről tudta, hogy már több nagyszabású történelmi filmet rendezett. Warner Olandról, hogy amelyik filmben Warner Oland szerepel, ott hitszegés van, bosszú, gyilkosság és halál. Eleanor Boardmant pedig elrabolják. Senkit se lehet úgy elrabolni, mint Eleanor Boardmant.

Aztán jöttek a vikingek.

Először csak sziklákat lehetett látni. Félelmetesen zord, kopár sziklákat. A tengert. Hatalmas hullámok tornyosulnak, mintha el akarnák nyelni a sziklákat.

A zongorista valahol a vászon alatt, valahol a padló alatt megszólalt.

– Ez a Gésák. – Apa mindjárt dúdolni kezdte: – Csúf, csúf csakugyan a kínai tincs…

Valaki pisszegett: – Csönd legyen!

Valaki nevetett: – Miért? Csak halljuk.

Apa elhallgatott. Most már csak a zongorista csobogott.

Hullámok csapkodják a sziklákat. Egy fehér szakállas, sisakos férfi a szikla tetején. A tengerre néz, mintha meg akarná fékezni a hullámokat. És csakugyan! A tenger viharzása elcsitul, a hullámok megszelídülnek. A fehér szakállas férfi mindkét karját felemeli, és akkor tűz lobban fel a sziklák között.

Sisakos férfiak gyűlnek a tűz köré. A fehérszakállas kitárt karral fordul az ég felé.

– Cedrick P. Hadewick – mondta a fiú. – Eddig mindig idegenlégiós ezredes volt, és egyszer hittérítő.

– Most meg öreg viking – bólintott apa.

Magas, szigorú tekintetű lány lép Cedrick P. Hadewickhez. Hosszú szőke haj omlik a vállára a sisak alól.

Gyönyörű volt a lány a csúcsos viking sisakban. Gyönyörű és félelmetes. És amit Cedrick Pének mondott, hát olyat még senki se mondott Cedrick Pének.

– Mit nyújtogatod a karodat? Az isteneket hívod? Őseink istenét? Vigyázz, mert még megjelennek, és elszégyellik magukat.

Cedrick P. Hadewick még mindig úgy áll, felemelt karral. Arcán valami olyan iszonyatos döbbenet, hogy egy néni felsóhajtott az első sorban.

– Hogy lehet így beszélni egy öregemberrel?! Miért kell így felizgatni egy öregembert?

A viking lány pedig mintha a fejébe vette volna, hogy egyre jobban felingerli az öreget. Most már olyanokat mondott, hogy szégyelli, hogy viking. Meg hogy a vikingek, úgy látszik, örökké sziklák között lapulva akarnak élni.

Cedrick Pé tekintete villámokat szór. Többször is megismétli: – Lapulva? Lapulva? Lapulva?

Ez a szó egyre nagyobb betűkkel ugrott a nézők elé.

A fiú még nem tudta, mi lesz ebből az egészből. Csak azt tudta, hogy a sisakos lány nem Eleanor Boardman. Eleanor Boardman, úgy látszik, csak később jön.

Egyre többen állnak a lány körül. Egyre többen hallgatják, hogy dühödt gúnnyal becsmérli a vikingek népét. Majd ahogy vijjogva hívja az ősök szellemét, akik bátrak voltak, igazi harcosok.

Cedrick P. Hadewick karja lehull. Összetörten mered maga elé: – Igazat szól a lány.

A lány hirtelen körülnéz: – A bátyám? Hol a bátyám?

Egy sas vágódik a lába elé, akárcsak valami rongycsomó. Ifjú vitéz nevető arca.

– Neked hoztam, húgom! Senki más nem tudta volna leszedni ezt a madarat.

A sas a lány előtt, nyílvesszőtől átfúrva. Többen is odasereglenek, és mondják, hogy mesteri találat volt.

– Mesteri találat! – A lány felemeli a madarat, meglóbálja, aztán belehajítja a tengerbe.

Az arcok merevek, mozdulatlanok. A lány pedig megismétli.

– Mesteri találat volt!

Odamegy a bátyjához, megrázza a vállát. – Hát már csak madárra tudnak lőni a vikingek?!

A fiú megrázkódik, mint aki álomból ébred. – Hát nem és nem!

– Figyeld meg – mondta apa –, most majd történik valami.

És valóban! Egy ködös hajnalon megindulnak a vikingek. Sűrű köd gomolyog a tenger fölött, amikor megindulnak a viking hajók. Egy-egy arc foszlánya: a sisakos lány előremutat a csónak orrába. Mellette a bátyja, összehúzott szemmel néz a távoli földrészek felé. Cedrick Pé összefont karral bámul bele a tengerbe. Aztán egy alacsony, sötét képű viking.

Warner Oland! – A fiú előrehajol.

Egy félelmetesen izmos férfi a dobot veri. A dob, bőrdarabbal letakarva.

A sisakos lány felemeli a karját. Hármat ütnek a dobra. A viking hajókra felrepül a harci lobogó.

Cedrick Pé komor arca.

Érzi, hogy baj lesz! – A fiú összehúzza magát a széken.

Viking hajók, végig a tengeren. Mindegyiken a harci lobogó.

Égő városok, lángba borult városok jelzik a vikingek pusztító útját. Romhalmazzá, temetővé vált minden, ahogy a vikingek előrenyomultak.

A sisakos lány mindig elöl a harcban. Mellette a bátyja. Olykor Cedrick Pé és Warner Oland. A sötét képű Warner Oland néha olyan mozdulatot tesz, mintha hátulról akarná leszúrni az ifjú vezért.

Fölcsapódik a toronyszoba ablaka. Egy ugrás, és a sisakos lány bátyja már bent van. A királylány – koronával a fején – a falhoz tapad.

Eleanor Boardman! – A fiú kiegyenesedett.

Az ifjú viking Eleanorhoz lép, de akkor a lány kihúzza kardját. Egy pillanat – és a meztelen kardot átnyújtja a vikingnek. Széttárja ruháját. – Ide szúrj!

Eleanor Boardman lehunyja szemét. Úgy áll, hófehér keblére mutatva.

Ismét előugrott a felirat: – Ide szúrj!

A hófehér keblek…

A fejek a sötétben összehajoltak.

Az ifjú viking felkacag. Egy lépés – előre a karddal. A kard éle a hófehér kebel fölött.

Eleanor Boardman lehunyt szemmel várja a halálos döfést.

Az ifjú viking eldobja a kardot, és átöleli Eleanor Boardmant.

– Na tessék! – mondta valaki a nézőtér sötétjében.

A vikingek tábora éjszaka. Sátrak, sátrak és sátrak. Lobognak a tüzek, az őrök kardjukra dőlnek.

A viking lány a sátrak között. Arca éles, akár a penge. Mögötte egy olajosan fénylő arc. Warner Oland. A lány fülébe súg valamit, közben mosolyog. A lány a kardjához kap. Warner Oland alámerül a sötétben.

A viking lány jön előre a sátrak között. Pillanatra megáll. És most Cedrick Pé Hadewick bukkan fel mellette.

– A királylány eltűnt – suttogja Cedrick Pé.

A viking lány arca megvonaglik.

Két arc egymás mellett. A viking lány és Cedrick P. Hadewick. A lány arca rásiklik Cedrick Pé arcára, és mind a kettőt átszeli egy kard pengéje.

– Meg kell keresni! – A viking lány magasra emeli kardját.

– Ki tudja, talán elmenekült. – Cedrick Pé a távol messzeségbe mutat.

A viking lány arca ismét megvonaglik. És még mindig úgy áll, magasra tartott karddal.

A fiú apára sandított. Most megint történik valami…

A viking lány megy, megy a sátrak között. Egy pillanatra felmerül Warner Oland arca. Olajosan fénylő, gonosz mosoly.

Az egyik sátor nagyobb, mint a többi. Nagyobb és díszesebb. Állatbőrök lógnak le róla. Ide lép be a viking lány, és aki az állatbőr takaróról felugrik – senki más, mint a bátyja. Zavart tekintettel néz a lányra, aztán felragad egy serleget, és feléje nyújtja.

A lány félrelöki a serleget.

– Hol van?!

A fiú csak bámul.

És akkor újra a nézők elé ugrottak azok a lázas betűk:

– Hol van ő…?!

Felborult asztalok, feldőlt serlegek, leszakadt állatbőrök… A sisakos lány körbejár a sátorban, mindenhová odasújt a kardjával. Háttérben a bátyja, szétterpesztett kézzel.

Egyszerre ott a királylány. Eleanor Boardman. Valamilyen függöny mögül lépett elő, és most büszkén néz szembe a viking lánnyal. Az felkacag. A fiú Eleanor Boardman elé ugrik, aztán Eleanor Boardman ugrik a fiú elé. Mert akkor már a viking lány magasra emeli a kardját.

A viking lány magasra emeli a kardját, és csak kacag, vészesen kacag.

– Tudtam!

Ez áll a vásznon, csontfehér betűkkel.

Kardvillanás. A fiú fájdalomtól eltorzult arca. Eleanor Boardmané. Test zuhan a testre… Fölöttük a kard.

Cedrick Pé félrevonja a sátor függönyét. Arcán iszonyat, ahogy benéz. A viking lány int, és Cedrick Pé eltűnik. Aztán a lány is elhagyja a sátrat, vissza se néz.

– Ezt elintézte – hallatszotta nézőtérről. – Ezt aztán igen!

Viking hajók az éjszakai tengeren.

Felvont lobogók, kifeszített vitorlák. A vezérhajó orrában a sisakos lány. Kivont karddal, mintha egyedül akarna megküzdeni a viharral és az éjszakával.

A viking hajók megindulnak. Csattog a szél a vitorlákon. Az evezők alámerülnek, majd ismét felmerülnek. Jégtáblák hasadnak ketté, ahogy a hajók vonulnak.

Az egyik ágorom-vitorlán a halott viking ifjú kifeszített teste. Egy másik ágorom-vitorlán a halott királylány. Így utaznak némán és mozdulatlanul a sötét vizek felett.

Warner Oland olajos mosolya, Cedrick Pé elszörnyedt arca. Aztán megint a sisakos lány. Az evezők alámerülnek, majd ismét felmerülnek. Mennek, mennek a viking hajók.

Az evezők alámerülnek, majd felmerülnek, és most már apa is evezett, meg a fiú is. Így hagyták el a mozit, ahogy felgyulladt a villany Így léptek ki a kis oldalajtón.

Vonult a viking hajóhad.

Tengeren keltek át a szélben és az éjszakában. Könnyen lehet, hogy az apát megölik, és akkor a fiú lesz a vikingek vezére. Könnyen lehet, hogy az ifjú viking hős halálos sebet kap, és akkor az apa rettenetes bosszút áll.

Fényes kard a tengerek fölött… A viking hajók mentek, mentek a bosszú és a halál kardja után.

– Magam végzek a fiammal, ha áruló!

– Fiad kardjától halsz meg, ha…

Mentek, mentek a viking hajók.

Apa hirtelen megállt. Végignézett a fiún. – Nem járhatsz viking sisak nélkül.

A fiú rábólintott.

Kopaszos férfi fogadta őket az üzletben. Lehajtotta a fejét, ahogy azt mondta:

– Szóval viking sisak…?

Elgondolkozva bámult a pultra. Intett, és a következő pillanatban egy sapkatorony előtt álltak.

– Simlisapka – énekelte a kopaszos férfi csöndes, bánatos hangon. – Simlisapka, betyárosan félrecsapva. Napóleon-kalapok délutánra, selyemsapkák utazásra, hálósapkák pomponnal és pompon nélkül.

Régi, régi dalt énekelt a pult mögött a simlisapkáról és Napóleon-kalapokról.

Apa felemelte a kezét. – Viking sisak.

A kopaszos férfi elhallgatott, a pultra meredt.

A következő boltban egy nő jött eléjük. Jóságosan mosolygott.

– Viking sisak?

Apa és fiú ismét egy sapkatorony előtt álltak.

– Vadászkalapok – dalolta a nő. – Sísapkák ellenzővel, rágombolható kapucnik szőrmebéléssel! Esküvői kalapok szürkében, grafitszínben…

– Vitorlasapkák! – zokogta egy másik árus.

De ők továbbmentek. Egyik boltból a másikba.

– Matrózsapka!

– Törpesapka!

Orgonazúgás a sötétbarna faburkolatú bolt mélyén. – Papi kalapok széles karimával, bíborossapkák, püspöksüvegek…!

Tovább… megint csak tovább.

Apa egy pillanatra megállt.

– Mi mindent akartak ránk sózni…! Nevetséges. Neked viking sisak kell.

A fiú bólintott.

És mentek tovább a viking sisak után.

Üres a pénztár ablaka.

A néni talán éppen csak kiment egy pillanatra, talán kihívták, de aztán majd mindjárt visszajön. Kendőjét rádobta a székre. Úgy maradt, félig lecsúszva. Úgy maradt a könyve is, kinyitva a pénztár ablakában. Éppen olvashatott, amikor valaki beszólt érte.

Üres, elhagyott barlang a pénztár. Lecsúszott kendő, nyitva hagyott könyv. És a jegyek tömbje: sárga az erkély, rózsaszín a földszint.

A néni elment, csak a kendőjét hagyta ott, a könyvét, a jegyek tömbjét. Meg azt a sisakos férfit a plakáton. Komoran és elszántan néz, mereven előretolja kardját. Valahonnan a tekintetéből nyúlik ki ez a kard.

Az egyetlen plakát a kis fülkében.

A többiek meg a hosszú, sötét folyosón. Ott volt mind. A süllyedő hajó kapitánya, akit már félig elnyeltek a hullámok, a férfi, aki fél karral átöleli szerelmesét, a felvont szemöldökű hölgy, aki előtt összetört alakok hevernek.

Nelson admirális, Trafalgár hőse, felment azon a kis vaslépcsőn a vetítőbe. Nem talált mást, csak hatalmas, kerek dobozokat, egy korhadt ajtót, végigfektetve a földön, meg egy ócska gépet. A géphez lépett, és lenézett egy kerek kis nyíláson. Lenézett és hátrahőkölt. Olyan sötétség örvénylett odalent…! Még egyszer lenézett abba a tengerfenék mélységbe, aztán leült egy dobozra, és fejét tenyerébe fogta. Így ült a vetítő fülkéjében Trafalgár hőse, Nelson admirális.

Sima és sötét a ruhatár pultja. Még rajta a mozdulat, ahogy a ruhatárosnő szétterpeszti a kezét.

Egy kabát a ruhatárban. Egyetlenegy kabát az akasztók sűrűjében. Az akasztók szétnyíltak, majd újra összehajoltak. Egy kabát… vagy a ruhatárosnő köpenye.

A büfé homályba vesző üveglapja. A sarokban egy kis törmelék a nápolyiból, felkunkorodó szalag a csokoládé papírjából. Elhagyott, meggörbült acélváz az elpusztult földön.

És a szagok!… Málnaszörp szaga, régi perecek szaga, egy kis parfümszag.

Parfümszag végig a folyosón.

Csobogás a mellékhelyiség ajtaja mögül. Most húzta meg valaki a madzagot, hogy még időben beérjen.

A nézőtér ajtaja nyitva. Vibráló homály és valami furcsa berregés. A gép berreg? Fejek hajolnak előre a csöndben?

Üres széksorok a vászon előtt. Földszint első sor, második, harmadik, negyedik, végig a huszonhetedik sorig. A székekről letöredeztek a táblák, lekoptak a karfák, ahogy könyökkel súrolták őket. Most pedig némán sorakoztak a vászon előtt. De közben mintha egymást taszigálnák, hogy: menjünk már, hagyjuk itt az egészet!

Hátul a páholyok, a kikopott plüssel – mozdulatlanul vártak valamire. Talán, hogy valaki tapsolni kezd. Fütty jön az erkélyről. Fütty és dobogás. – Mi lesz…?! Kezdődjék már!

Nem jött fütty az erkélyről.

Az erkély hadinépe régen elhagyta ezt a mozit. Elmentek a páholyok vendégei, és odalent sorra felcsapódtak a zsöllyék.

És mégis… egy térd szakadozott körvonalait lehet látni, előrehajló állat. Fölöttük meg akárcsak elúsznának a tálcák. A tálcák, pereccel és mandulával, ahogy végigimbolyognak a termen emelkedve és alásüllyedve.

Egy nő ül a pótszéken. Ott ül, az oszlop mögött, fényes szaténköpenyében, kezében az elemlámpával. Fölállt, és végignézett a széksorokon. Most látszott a köpenyen a címer, a mozi címere: Roxy.

Végigsimított a köpenyen, az ajtóhoz lépett.

A lámpa kerek, ugráló fénye megindult a páholyok felé. – Jobb kettes, igenis.

Végigkísérte a páholy vendégét, és ő se volt egyéb, mint egy alázatosan surranó kis fény. De aztán valósággal dobta a fényt. – Ötös-hatos! – Jól hallották: – Földszint ötös-hatos.

A vászon előtt kattant föl az elemlámpa, oldalt, a falnál, majd hátul, a páholyoknál.

– Erre, kérem.

– Fogja csak meg a karomat.

A földszint huszonhét üres széksora… tizennégy az erkélyen és a hét páholy.

Kikönyökölt karfák, számozott székhátak, kiült plüssök, homorú, üres lyukak… üresség.

– Üljetek oda előre.

– Nem, ez még nem a nagyfilm.

A szőnyeg elnyűtt rojtjai. Ez volt a fényben. A jegyszedőnő cipője orrával igazgatta a rojtokat.

Elkattintotta a lámpát. Visszaült a pótszékre, és a vászonra bámult.

Talán egy sétát látott, ahogy a szerelmesek egymást átfogva elindulnak a kert útjain. Csatát, ahogy a sereg még egy utolsó rohamra indul.

Ölében a lámpával a vászonra bámult.

Mi mindent eltűrt ez a vászon! Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett. Eltűrte az üldözéseket a háztetőn, találkozásokat a tengerparton, csónakázást a holdfényben, az alig vánszorgó, régi gőzmozdonyokat, a roskadozó vashidakat, az emeletes omnibuszokat, a tengeri és szárazföldi csatákat. Az esőket is eltűrte, azt a sok esőt, a régi filmekét.

De most nem volt séta, és nem volt eső.

Egy üres, fehér folt.

Alatta a zongora, nyitva felejtve. Tört lábú szék, mintha éppen csak leguggolt volna.

A zongorista meg kétségbeesetten lohol valahol, hóna alatt a kottákkal.

– Késik – biccentett a jegyszedőnő. – Mindig késik.

Megreccsent egy karfa.

A jegyszedőnő felállt címeres moziköpenyében. Kissé kábultan megrázta a fejét, mintha valaki rászólt volna: „elaludtunk?!”

Az alázatosan surranó kis fény elindult. Végigkísért valakit a páholyok felé. Bevilágított két székre. Aztán egyszerre csak lent volt az első sorban, majd a tizedik sor közepén bukkant fel. Végigment az egész soron, mintha keresne valakit. Talán, hogy kivezesse. Mindig akadnak itt olyanok! A Huszár utca jár ide, a Rózsák tere, és hát a Tisza Kálmán térről is jönnek.

A fény fölcsúszott az erkélyre.

Az erkély a Pollner nénié, de hát Pollner néni már öreg, és azt se vette észre, amikor egy fiatal pár az erkélypáholyban… De hát, hogy éppen moziban csináljanak ilyet! „Kettős öngyilkosság.” Így volt benne az újságban. „Kettős öngyilkosság a Roxy Moziban.”

Fény az erkélyen. Egyik páholyból átugrott a másikba. Aztán sötét lett. A jegyszedőnő az erkély első sorában ült. Feje oldalt billent, ahogy a vásznat nézte.

A feliratokat látta. A régi filmek feliratait, ahogy hosszú, fehér szalagban kígyóznak. Vagy pedig csak egy szó, egyetlenegy szó ugrik élő, mint a pisztolylövés.

– Anyám!

És akkor már az előkelő hölgy odadobja magát a nagykendős öregasszony elé.

– Millie oly hosszú idő után megtalálta az édesanyját.

Újabb felirat: – … és ezalatt Apatinban…

Vidám élet folyik Apatin városában. Huszártisztek koccintanak, a cigány húzza, egy nagy szemű, fekete nő elandalogva mosolyog.

– A kis Jackie-t elnyomta az álom.

Egy telek tövében ül a kis Jackie, hatalmas, fülére húzott sapkában. Homloka a térdén, az egész gyerek elvész a sapka alatt. De aztán egyszerre csak felugrik, és elindul egy kanyargós úton.

– Kis hősünk nekivágott az ismeretlennek…

„Kis hősünk…” – A jegyszedőnő felkattintotta a lámpát, majd megint eloltotta. Arra gondolt, hogy most hozzák a filmet Zuglóból vagy Wekerle-telepről, Weiser bácsi hozza biciklin, és lehet, hogy a második részt megint ottfelejti.

A jegyszedőnő lent volt a földszinten. Hol az első sorokban tűnt fel, hol pedig hátul. Reflektorozott egy üres székre, és aztán úgy maradt, félig előredőlve.

Úgy maradt előredőlve, mint akit hirtelen elkaptak. Egyszerre csak előtte volt a sértődött, mogorva zsöllye, és most már nem is engedte el.

Üres a pénztár ablaka. Üres a pénztárosnő széke a lecsúszott kendővel. Plakátok a hosszú és sötét folyosón. Ott voltak mind: a süllyedő hajó kapitánya, a férfi, aki félkarral átöleli kedvesét, a felvont szemöldökű végzet asszonya. Sima és sötét a ruhatár pultja. És bent a teremben a székek. Komor és magányos székek a vászon előtt, végig a huszonhetedik sorig.

Megnyílt az utca felőli ajtó. Fény tört be a moziba vékony, poros sugárban.

Valamilyen nyár tört be a rézsútos, poros fénnyel. Füstölt a fény, ahogy lassan sodorta maga előtt az erkélyeket, a páholyokat és a földszint széksorait.

Egy fiú állt az ajtóban. Nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Egy-egy pillanatra szétoszlott a füst, és akkor mintha széksorokat látott volna, üres széksorokat, hajóhintaszerű páholyokat és mindennek a mélyén valami ködösen lebegő, fehér foltot.

A fiú nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Állt és bámult.

– Mozi… egy igazi mozi!

Magányos, fekete zsöllye a mozi előcsarnokában. Kitették bentről, kiszakították a többi közül.

A fiú tudta, miért. Talán az öreg gépésztől hallotta ezt a históriát, talán egy jegyszedőtől, talán valaki mástól. Most ott keringett a zsöllye körül Streig Gyurival, a sálját húzogatta és magyarázott.

– A Fekete Cowboy, akinek fekete volt az inge, a bőröve, a csizmája, egyszer bent ült a moziban. Itt… itt… a Roxyban! Senki se tudta, hogy került ide, de mindenki csak őt nézte. A Fekete Cowboyt, aki minden barátját elárulta, és akivel már senki se állt szóba a prérin, mert hátulról lelőtt egy indián törzsfőnököt. Tudod, mi ez, Streig? Hátulról ledurrantani valakit!? Ez az, amit sohase bocsátanak meg. Ilyet még a legelvetemültebb útonálló se csinál. Öregem, leteríteni valakit… hátulról! Amikor a Párduckölyök egyszer úgy mászott ki a csávából, hogy lassan, féloldalasan hátrálva ment ki a kocsmából. A kocsma tele volt az ellenséges banda tagjaival, de senki se nyúlt a revolveréhez, mert a Párduckölyök úgy ment ki.

Most mi bajod van, Streig? Hogy te is úgy szoktál kimenni? És hogy másképp nem is lehet? De ott az történt, hogy a Párduckölyök hirtelen hátat fordított a többieknek, és úgy ment ki lassan, nagyon lassan. Tudta, hogy akkor nem kap golyót. Ez egy olyan íratlan törvény. A cowboyok íratlan törvénye. A prérié. Senkit se szabad hátulról lelőni. És ezt nem is szegte meg senki, csak éppen a Fekete Cowboy. De aztán már legfeljebb csak kiköptek előtte, vagy még azt se.

Buck Jones, ahogy leugrott a lováról, beszólt az ivóba.

– Van itt valaki?

Eugen Palett a poharakat törölgette a pult mögött, és a legnagyobb lelki nyugalommal felelte. – Senki a világon.

Pedig ő ült ott, a Fekete Cowboy, akit Halál Cowboynak is hívtak. De Eugen Palett mégiscsak azt felelte: – Senki a világon. – És akkor a Fekete már tudta, hogy neki innen el kell menni. Nem volt olyan lány, aki ránézett volna. Pedig azelőtt még a seriff lánya is odavolt érte, csak amikor látta, hogy milyen… Mert úgy egyébként irtó jóképű fickó volt, és már azért is megvadultak érte, hogy mindig feketében járt. Nagy híre volt neki, de aztán már semmi se volt, hogy így elbánt azzal az indiánnal. Nem lehet megszegni az íratlan törvényeket, ilyesmivel ne is próbálkozz, Streig!

Szóval, a Fekete Cowboy tudta, hogy ő itt már nem csinálhat semmit. Mert akkor még az történt, hogy felugrott, és ráfogta revolverét Eugen Palettre.

– Hát én senki vagyok?

Eugen Palettnek a szeme se rebbent, tovább törölgette a poharakat, és megint csak kiszólt.

– Istenverte nap ez, Buck, senki se tolja be a képét.

A Fekete, akit Halál Cowboynak is hívtak, meg ott állt a revolverével, és már úgy volt, hogy szitává lövi Eugen Palettet. De akkor Eugen Palett azt csinálta, hogy a pohárral meg a törlőronggyal lassan megfordult, lassan hátat fordított a Feketének.

Az meg ott állt, nézte Eugen Palett hátát, és leengedte a revolverét. Pénzt dobott a pultra, és azzal kirohant. Felugrott a lovára, és elvágtatott. Egyenesen Noah Beery tanyájára.

Azt tudnod kell, Streig, hogy Noah Beery tanyája a legfélelmetesebb tanya. Noah Beery emberei egyszerűen nem ismerik azt a szót, hogy: irgalom.

Porzott az út, ahogy jött a Fekete.

Noah Beery ott állt egy szikla előtt, keze a bőrövén, és csak nézte. Megvárta, amíg a Fekete odaér, és leszáll a lováról. Akkor aztán megkérdezte.

– Hosszú volt az út?

– Éppen elég hosszú.

– De azért visszafelé se lesz hosszabb. Éppen azért ülj fel a lovadra, és tűnj el innen! Nem mondom, hogy golyót eresztek beléd, mert te még egy golyót sem érsz meg. Egyszóval, tűnj el innen.

De a Fekete nem tűnt el.

– Mióta vagy ilyen válogatós? Talán azért elcsúszok még az embereid között! Ezek között az aranypubik között?

– Aranypubik. – Noah Beery megigazította bőrövét. – Így, ahogy mondod, Halál, aranypubik. Igaz, akad köztük olyan is, aki ledurrantotta az apukáját, a saját, édes apukáját, valami csekélység miatt. De azért olyan egy se akad köztük… – Noah keze rácsúszott a revolverére. – Egyszóval, fordulj meg, Halál, hadd nézzem meg jól a hátadat, és hadd nézzék meg a többiek is, az aranypubik.

Fekete lassan megfordult.

Noah Beery meg az aranypubik csak nézték, ahogy odamegy a lovához. De olyan egy se akadt, aki beleeresztett volna egy golyót a hátába. Pedig sehol se voltak olyan elvetemült alakok, mint Noah Beery bandájában.

Fekete feléjük fordult. Igen, szembefordult Noah embereivel, és várta, hogy lőjenek. Noah emberei a revolverükkel játszadoztak, de lőni nem lőtt senki.

A Halál Cowboy meg mindennek elmondta őket. A préri sakáljainak, patkányoknak, férgeknek.

Noah emberei a revolverükkel játszadoztak, de lőni nem lőtt senki.

A Halál Cowboy ledobta magát a földre, és akkor már úgy könyörgött, hogy eresszenek bele egy golyót. Ember nem látta sírni a Halált, de akkor már nyüszített.

Noah emberei ott álltak előtte, és a revolverükkel szórakoztak. Volt, aki belelőtt a levegőbe, volt, aki rálőtt egy sziklára, csak éppen a Feketére nem lőtt senki.

Akkor a Fekete, akit Halál Cowboynak is hívtak, fölkelt a földről, és megátkozta a prérit, megátkozott mindent és mindenkit, aztán felugrott a lovára, és elvágtatott. Eltűnt a prériről, többé senki se látta.

Beszélték, hogy tengerész lett, és elsüllyedt a hajójával együtt. Valaki meg azt mondta, hogy egy szó se igaz az egészből, mert egy kikötőben látta a Feketét, és a Fekete csúnyán be volt rúgva. Az a bizonyos valaki azt is kiszagolta, hogy a Fekete csak szeretett volna tengerész lenni, de egy hajóra se vették fel. Valahogy megtudták róla azt a dolgot, és azóta szóba se álltak vele.

Ő meg a kikötőből is eltűnt, mindenhonnan eltűnt.

És aztán, amikor egy cowboyfilmet játszottak a Roxyban, valaki felnevetett az előadás alatt. Éppen akkor, amikor Ken Maynard meg akart szelídíteni egy vadlovat.

– Micsoda tökfilkó! És még ezt hívják cowboynak.

Ilyeneket mondott. Egy cseppet se törődött vele, hogy pisszegnek meg hurrognak. Csak pocskondiázta Ken Maynardot. Az öreg Huszarik bácsi ült mellette, és egészen megdermedt, ahogy megismerte. Mert a Halál Cowboy akkor is feketében volt, teljesen feketében, a Huszarik bácsi meg csuklani kezdett. Akkor már mindenki tudta a moziban, hogy itt a Halál Cowboy. Ő pedig egyszerre csak előkapta a revolverét, és belelőtt Ken Maynardba.

Felgyulladt a villany, a nők sikoltoztak, Huszarik bácsi csuklott, a Fekete pedig több lövést is leadott, de csak a levegőbe. Közben két autó jött, tele rendőrrel, és elkezdték üldözni. A Fekete felrohant egy páholyba, maga elé kapott egy nőt, így szaladt ki a páholyból. A nőt aztán letette valahol, ő meg már fenn volt a vetítőben, és onnan lövöldözött. A vetítőből ugrott ki az utcára.

– Még látjuk egymást!

Ezt kiáltotta oda a többieknek, és azzal eltűnt.

Az egész városban keresték, különösen a mozikban. Átkutatták az összes vetítőket, de nem tudták elkapni.

A Roxy Mozi vásznát, amibe a Fekete belelőtt, le kellett venni. Még őrzik valahol azt a szétszaggatott vásznat.

A széket pedig, amelyikben a Fekete ült, kivitték onnan bentről. És csak azt mondom, Streig, ne ülj rá, ne rugdald, mert ez a Halál Cowboy széke, és ő most is figyel valahonnan. Lehet, hogy a vetítőtől, lehet, hogy máshonnan, én azt nem tudom, de egy napon majd eljön, és mindenkivel leszámol… szóval, öregem…!

Egy zsöllye a mozi előcsarnokában. Magányos, fekete zsöllye.

– … és most azt mondd meg, hogy melyik filmben nem volt bajusza John Gilbertnek? Na, öregem! Na, öregem! és ki az, akit soha nem láttál mosolyogni, és a nők éppen ezért döglenek érte, mert ő a Nagy Keserű? és ha még azt is elárulnád, hogy Bánky Vilma miben játszott először együtt Ronald Colmannel? és ha most még azt is szíveskednél velem közölni, hogy ki az, aki csak benéz egy ajtórésen, vagy bedugja a fejét egy sátorba, és már végigfut a hátadon a hideg, mert tudod, hogy ebből csak baj lesz… na, ki az a kesely pofa? Na, öregem! Na, öregem! és aki mindig anyát játszik, és már a férje is elhagyta, a fia is elhagyta, ő meg csak ül, ül az üres konyhában? De ha azt se tudod, hogy ki az, aki mindig csak sötét lépcsőházakban mászkál meg kapualjakban, és olykor becsúsztat valahova egy üzenetet, amiből tuti, hogy gyilkosság lesz… ha még azt se tudod, akkor te ne is menj moziba, akkor téged be se szabad engedni egy moziba, de még a Roxyba se!

Na, mi az, Streig, mit hadonászol, most mit vacakolsz… mi bajod van? Streeeig…!

Még sötét volt, még szólt a zongora. Még holdfényben ázott a kert, a szerelmesek még ott álltak az esti útnál, de két árny már felemelkedett a sötétből. Tokot tartottak a kezükben. Aztán, akárcsak permeteznének. A nézőtér megtelt valami furcsa, édeskés illattal.

A holdfényes kert eltűnt, a zongora elhallgatott. Ők meg ott ültek ázottan, bepermetezve a kissé borús fényben. Nem keltek fel mindjárt. Először csak a székeket recsegtették, a lábukat lógázták. Egy fiú meglökte a másiknak a vállát, és akkor már az egész sor lökdösődött.

A kabátok begyűrt ujjából, a betűrt sálakból, zsebekből kirázták az amerikai mogyoró héját. A kabátkupacok egymásra csúsztak.

Egy szék fölcsapódott, a sorok megindultak.

Sherman Tibor is felállt a zongora mellől. Hátrafordult a közönség felé, és már evett. A zongorán, mint egy büfé pultján, ki volt készítve a szalámis zsömle, sajttal, a fröccsöspohár. Elgondolkozva nézte, ahogy fölpattannak az ajtók, és a sorok kifelé tódulnak.

– Lelkecském – szólt egy néni az első sorból –, mikor hoznak már valami biblikusat?

A néni nem mozdult, Sherman Tibor nem felelt. Sherman a fröcscsöspohár után nyúlt.

Egy jegyszedő ment oda a nénihez. – Nem levegőzünk egy kicsit?

– A tízparancsolat. – A néni még mindig a zongoristát nézte. – Amikor Mózes jelt kap Istentől, és összetöri az aranyborjút.

A folyosón meg a büfében már alig lehetett látni a füsttől. Pollner néni ide-oda cikázott a világoskék, címeres moziköpenyében.

– Tessék kimenni a cigarettával! Tessék kimenni az udvarra!

Az ajtók nyitva az udvar felé. Csupasz falak a sötétben, kémények. Egy-egy ablak világos foltja. Mintha odafent is vetítenének, lehúzott redőnyök mögött, a falra. Régi filmeket, amiket már sehol se adnak.

A lift ketrece mögött a lépcső. Valaki csomaggal ment fölfelé. Egy hálókabátos nő kulccsal verte a lift rácsát.

– Kurlenderék! Mi lesz a lifttel? Kurlenderék…!

Pollner néni valósággal kitolt egy szivarozó férfit.

– Amikor nagyon jól tudja, hogy odabent nem lehet!

A férfi kedélyesen füstölgött. Egy pillanatra se vette ki szájából a szivart. Mint akinek áttolják a foteljét egyik szobából a másikba. Még hátra is dőlt jó kényelmesen.

– Mindig ezt csinálja velem, Rózner úr! – Pollner néni megállt, kifújta magát.

– Maga csinálja ezt velem. – Rózner úr fölnézett az emeletekre, fölintett valakinek. – Előadás után fölugrok.

– Mi megy? – hajolt le egy árny.

– Az öreg ruhák, Jackie-vel.

Dohányoztak az udvaron, dohányoztak a folyosón. Gyerekek siklottak, mint a sárkányvonat. Maszatos kéz nyúlt fel a büfé pultjára.

– A nápolyiból!

Törmelék borította a pultot. Nápolyitörmelék, csokoládétörmelék. Egy-egy magányos sütemény emelkedett ki ebből a tengerből.

Fiúk rohantak át az udvaron egy pulcsis lánnyal. Felrohantak az emeletre. Dobogás, nevetés, ajtócsapódás. Aztán az egész csapat levágtatott.

– Legalább hárommal többen vannak!

Pollner néni eléjük állt.

– A Skugó most jött le… és ez a szeplős is… és ez is!

– De Pollner néni!

– Hol a jegyed?

– Pollner néni…

– Hol a jegyed?

– Az Úr jelt adott Mózesnek. – A néni félig felemelkedett odabent az első sorban. Megtámaszkodott a karfán, majd visszacsúszott.

Üres vászon. Összegyűrt papírok, szalámihéjak a zongorán. Ez volt a néni előtt. Ez volt a többiek előtt, akik nem hagyták el a termet. Nem mentek ki a folyosóra, nem mentek ki az udvarra. Ültek ölbe ejtett kézzel. Vagy az arcukat gyúrták. A fülüket húzogatták, az orrukat csavargatták, mélyen lehúzták az alsóajkukat. Elveszett, magányos szünetarcok. Az előbb még képek futottak át rajtuk. Vöröses fényű képek, birkózás (Ursus megmérkőzik Critonnal), kékes fényű képek (Jézus a Getsemáné kertjében), fekete-fehér képek (tortagalléros spanyol urakat szúrnak le, és aztán a lábuknál fogva kiviszik őket). A képek eltűntek, ők meg magukra maradtak.

Tálca emelkedett fel a sorok között. Valaki leemelt egy perecet, a tálca továbbúszott.

– Alig ment el valami. – A tálca leereszkedett a büfé pultja előtt.

– Mert én aztán megcsináltam a szerencsémet! – A kampós ujj arrébb tolt egy süteményt. A törmelékhegyek füstölögni kezdtek. – Valóságos kincsesbánya. Azt hiszem, mégis átpasszolom a sógoromnak.

– Maga ezt ne passzolja át a sógorának. – A tálca már az udvar felé imbolygott.

– Rég nem láttam a mamádat. – Rózner úr szivarozott, egy nyurga, hosszú lábú kislányra bámult. – Mi van a mamáddal?

A kislány a fejét ingatta.

– Rózner úr! Rózner úr! – Ez Pollner néni volt. – Mit akar már megint?

– Csak megkérdezhetem, hogy mi van a mamájával? Kedves vevőm.

– Kedves vevője! Na, menj innen, Tuci!

A kislány elrebbent. Pollner néni meg ott keringett a férfi körül. – Magáról igazán olyanokat hall az ember…

Rózner úr a vállát vonogatta és füstölgött.

Apró, éles füttyök szelték át az udvart. Pollner néni beleszippantott a levegőbe.

– Hallja!? Jeleznek egymásnak. Azt hiszik, hogy most be lehet lógni. – Továbbcsúszott, de közben még visszanézett. – Magát egyszer be fogják kaszlizni.

Füstfelhőben úszott az udvar.

Valaki lekiáltott az emeletről.

– Ide jönnek bagózni!

– És nemcsak bagózni…

– Bebüdösítik az egész házat!

Akkor már az udvar is megszólalt.

– Azt már nem kell bebüdösíteni!

– Köpködnek, és mindenfélét ledobálnak.

– Ki dobál? Ki köpköd?!

– Maguk! Maguk!

– Ide figyeljen, lemegyek, és szétverem azt a…

– És ha én megyek fel?

– Legyen szerencsém.

Alattomos nevetések odafent. Aztán egy durranás.

– Anyám…! – sikoltott egy nő.

– Semmi, csak egy villanykörte.

– Az magának semmi?!

– Levágtak egy villanykörtét.

– Az magának semmi? És ha eltalál valakit? Az neki semmi…!

Kulccsal verték a lift rácsát.

– Már megint fönt hagyták! És mindig ők… most a Bandi ment fel. – Megint felhangzott a hosszan elnyújtott üvöltés. – Kurlenderék! Kurlenderék!

Egyszerre csönd lett.

Sherman Tibor állt a mozi ajtajában. Evett. Az ajtófélfának dőlt, álmosan pislogott, és papírból evett valamit.

Mind őt nézték az emeleteken és az udvarban. Talán azt várták, hogy most mindjárt megszólaljon a mozizene. Az üldözés zenéje, a vágtatásé, a robogó mozdonyoké, a csónakázásé, ahogy az evező a tó vizébe merül, a szerelem zenéje, a bosszú zenéje, a vívásé, ahogy a lépcsőn fel és lépcsőn le kergetik egymást, a vágy zenéje, a várakozásé… Talán azt várták, hogy mindez megszólaljon.

Ő meg begyűrte a papírt, és azt mondta:

– Jó képet hozunk a jövő héten.

Mind ott voltak.

Egytől egyig beírta őket abba a füzetbe, akik valaha is együtt szerepeltek Greta Garbóval. Az egyik oldalon a név, a másik oldalon a film címe:

Lars Hansen – Csillagok útja

Nils Asther – Vad orchideák

Elég sokan voltak. Greta Garbo olykor mintha kikötött volna valakinél, de aztán megint csak felbukkant egy újabb név.

Nem, gondolta a fiú. Garbo, úgy látszik, sohasem találja meg az igazit. Nils Asther két filmben is a partnere volt, de aztán Gavin Gordon következett, majd Conrad Nagel. Gavin Gordon lelkészt alakított Garbo mellett, Conrad Nagel pedig házitanítót.

Kék papírba kötött füzet, szakadt vignetta, Bonaja Károly, számtan-mértan. A vignetta széle felkunkorodott. A fiú megnyálazta ott alul, aztán megpróbálta visszasimítani. Közben arra gondolt, hogy Garbo majd megint előveszi Nils Asthert.

– Nem – ingatta fejét Nils Asther –, engem többé már nem vesz elő. Ő úgy tud eldobni valakit, hogy… Á, nem is szeretek erről beszélni.

– Azt mondta, hogy számára csak egy férfi létezik, és az én vagyok. – A sápadt-szőke Lars Hansen vállat vont. – És a Csillagok útja után hallani se akart rólam. Úgy volt, hogy lesz még egy filmünk, de ő levetette magát a földre, és tombolt.

– Az isteni Garbo! – bólintott Gavin Gordon, aki egyszer lelkészt alakított Greta Garbo mellett.

– Kifacsarja az embert, és aztán elhajítja. – Nils Asther egy pillanatra elhallgatott. – És ha még ehhez hozzáteszem, hogy azóta mással nem tudok dolgozni, hogy azóta nekem nincs más nő… hát… el lehet képzelni!

– Ezzel én is így vagyok – mondta Lars Hansen –, mert azt az egyet el kell ismerni, hogy Garbo olyan egyéniség…

– Olyan! – Nils Asther egy csüggedt mozdulattal végigsimított az arcán. Nevek, nevek, egyik a másik után. A régi partnerek eltűntek, hogy átadják a helyüket az újabbaknak.

– Csak jöjjenek! – legyintett Nils Asther. – Egyik se tudja mellette azt nyújtani, mint én a Vad orchideákban.

– Vagy én a Csillagok útjában.

De ők már készen voltak. Nem került új film a nevük mellé. Közben Lars Hansen még Stillerről is beszámolt. Arról a rendezőről, aki fölfedezte Garbót, és aki Északról áthozta Hollywoodba.

– Pedig csak Stillert hívták, mert Garbóról akkor még senki se tudott semmit. Akkor nem volt isteni Garbo, csak egy nagy darab, csontos kezű, csontos lábú lány, akitől mindenki kétségbeesett. Már legalábbis a filmesek. „Remélem, kedves Stiller, ezt nem gondolja komolyan?” De Stiller nagyon is komolyan gondolta. Addig verekedett Garbóért, amíg megkapta az első kis szerepet.

– Nem keltett különösebb feltűnést – szólt közbe Conrad Nagel. – Akkoriban különben is mindenki eltörpült Asta Nielsen mellett.

– Éppen ezért Stillernek tovább kellett verekednie érte. „Maurice, ezt soha nem felejtem el” – ezt mondta Garbo. És aztán alighogy megkapaszkodott egy kicsit…!

– Stiller keresztet vethetett magára.

– Mert akkor már a rendezőit is éppen úgy váltogatta, mint a partnereit, és mindenkivel inkább hajlandó volt együtt dolgozni, mint Maurice Stillerrel.

– Ez ő. – Nils Asther a bajuszát tépkedte. – Erről ráismerek.

Aztán elhallgattak. Egy időre valósággal elnémultak Garbo régi partnerei. Mert feltűnt egy új név: John Gilbert.

A fiú nem győzte írni a filmeket John Gilbert neve mellé. – Úgy látszik, Garbo végre megtalálta az igazit.

– Haha! – Nils Asther véres gúnnyal felkacagott.

Lars csak mosolygott, Gavin Gordon pedig azt mondta: – Áldásom rájuk.

A fiú pedig, talán éppen John Gilbert tiszteletére, letépte a füzetről a kék papírt, és újra bekötötte. Új vignettát tett rá. Nyálazott, simítgatott. Aztán igen gondosan ráírta: Bonaja Károly, mozifüzet.

Hátralapozott, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

Rombusz és romboid. Ott voltak hátul, kissé elmosódva, befejezetlenül. A fiú csak nézte. Mi az? Tényleg azt képzelik, hogy még vacakolok velük?

Kiradírozta a két mértani ábrát. Egyszerűen kiradírozta.

Semmi helyük ebben a füzetben. És különösen most, amikor fellépett az örök partner.

– Haha! – kacagott Nils Asther. – Az örök partner…

Lars csak mosolygott, Gavin Gordon pedig azt mondta: – Áldásom rájuk.

– Pedig mégiscsak ő lesz Garbo végzete – mondta a fiú.

– A végzete! – kacagott Nils Asther. – Garbónak csak egy végzete van, és az maga Garbo.

Mondhatott akármit. Garbo mellett most már csak John Gilbertet lehetett látni.

A fiú egyszerűen nem értette a dolgot. – Hol van John Gilbert bajusza Ronald Colman bajuszától?!

– És az én bajuszomtól! – Nils Asther hangja ingerült volt.

Bajuszok Garbo körül. John Gilbert bajusza egészen közel, Nils Astheré egészen távol. Köztük Lewis Stone, Conrad Nagel. Bár Conrad Nagel bajusza nem volt igazi. Csak olyan egyszerepes bajusz. Furcsa is volt azon a tejfeles arcon.

Bajuszok Garbo körül. De aztán nem maradt más, mint John Gilbert.

John hol mint bársonykabátos festő tűnt fel, hol mint kissé züllött, ifjú herceg.

– Tiszta Miki egér! – bólintott Nils Asther.

– Semmi egyéniség – mondta Lars Hansen. – És csak vigyázzunk, mert előbb-utóbb még Garbót is tönkreteheti.

Nem tette tönkre.

Garbo mozdulatlan, fájdalmas arca elhúzódott John Gilbert mellől.

– Hihetetlen! – Gavin Gordon a fejét csóválta. – Már mindenki arról beszélt, hogy házasság lesz a dologból.

– Házasság! – John Gilbert arca elsötétedett. – Garbo és a házasság! Tudják, mit mondott nekem azok után?

– Mik után? – kérdezte Nils Asther meglehetősen éles hangon.

John meg se hallotta. Csak beszélt, beszélt, és a bajuszát tépkedte. Akárcsak régebben Nils Asther.

– Inkább kolostorba vonul, mint hogy mellettem… – Egyre csak azt üvöltötte, hogy inkább a kolostor.

– Meg tudom érteni – bólintott Nils Asther.

– Úgyis az lesz a vége – bólintott Gavin Gordon.

John Gilbert éppen úgy tépkedte a bajuszát, mint egykor Nils Asther. – És tudják, ki a partnere? Ki a legújabb? Egy törpe!

– Egy törpe?!

– Miket beszél!

– Mindnyájan ismerjük: Ramon Novarro!

Pillanatnyi döbbent csönd. Majd egy hang:

– Nem, ez képtelenség.

– Nekem elhihetik. Együtt forgatják a Mata Harit.

– De hát Ramon Novarro volt a Ben Hur – mondta a fiú –, és amikor a római kocsiversenyben lehúzta Messalát…

Mindenki az oldalát fogta a röhögéstől. – Ki se látszott a sisakból.

A fiú valami olyasmit akart mondani, hogy a Roxy Moziban senki se röhögött. Inkább majd szétverték a mozit. És ő még a mozicukorról is megfeledkezett.

Gavin Gordon csöndes, megfontolt hangon: – Nem az a baj, hogy alacsony termetű, hanem hogy gyenge színész.

– Stiller soha nem dolgozott volna vele, Stillernél még csak nem is statisztálhatott volna.

Gilbert: – Garbónak, úgy látszik, éppen ez kell. Hogy ő aztán annál jobban ragyoghasson.

Nils Asther igen rosszmájúan: – Pedig az utóbbi időben már éppen eléggé ragyoghatott.

John Gilbert meg se hallotta. Arról beszélt, hogy ő igazán alárendelte magát Garbónak. Mármint hogy a tehetségét.

– És úgy gondolja, hogy ez olyan nagy fáradságba került?

Ez persze megint Nils Asther volt. Nils Asther, úgy látszik, elhatározta, hogy halálra gyötri John Gilbertet.

Gilbert orra megnyúlt, akár a ceruzahegyező, és egyre csak azt az egy nevet ismételgette.

– Garbo… Garbo…

A fiú pedig beírta a füzetbe:

Ramon Novarro – Mata Hari.

Aztán még néhány film címe került Ramon Novarro neve mellé. Még néhányé… Mert Ramon éppen úgy eltűnt a süllyesztőben, mint a többiek.

John Gilbert abban reménykedett, hogy most talán majd ő következik.

– Garbo csak mellettem ragyoghat igazán.

– Mert maga egy háttér! – biccentett Nils Asther.

John ezt is eleresztette a füle mellett. Várt, reménykedett, hogy talán majd mégis. És akkor valami olyan történt, de olyan… Garbo egyszerűen bejelentette, hogy újra el akarja játszani a Karenina Annát.

– De most mintha nem maga lenne a partnere, kedves Gilbert. – Nils Asther apró, alattomos mozdulatokkal simogatta a bajuszát. – Valami Frederic March. Az ám, Frederic March.

John hallgatott.

– Azazhogy nem is olyan valami Frederic March. A század férfia. Ezt írják róla a lapok. Nem tudom, kedves Gilbert, említettek-e magával kapcsolatban ilyesmit…

És Frederic March, a század férfia, eljátszotta azt a szerepet Garbo mellett, amit valaha John Gilbert.

Aztán a század férfia is eltűnt. Újabb bajuszok következtek.

A fiú egytől egyig beírta őket abba a füzetbe. Az egyik oldalon a név, a másik oldalon a film címe.

Aztán nem írt be semmit. Nem volt név, és nem volt film.

– Kínos – mondta Nils Asther –, Garbo mindenkit elfogyasztott.

Hallgattak, mint akik várnak valamire. Talán, hogy majd mégis felbukkan valaki. De nem bukkant fel senki.

A fiú egyszer csak rajzolni kezdett. Egy szemüveget, egy hatalmas, sötét szemüveget.

– Igen, tudjuk – bólintott Lars Hansen –, Garbo föltett egy sötét szemüveget, és visszavonult. Mindentől és mindenkitől.

– Ki érti ezt? – kérdezte Gavin Gordon. – Amikor mindent elért… mindent.

– Csakhogy neki az semmi volt. – Lars várt egy kicsit, majd kibökte. – És a lámpaláz.

– Miféle lámpaláz? Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…

– Örökké lámpalázas volt. És itt a siker se segített. Már Stiller megmondta, hogy ez csak vele együtt fog elmúlni.

– És most ezért…?

– Ezért vagy másért.

Találgatták, egyre csak találgatták, hogy miért vonult vissza Garbo egy sötét szemüveg mögé. Nils Asther azt is tudni vélte, hogy olyan helyen lakik, amit meg se lehet közelíteni. Sziklák között, valamilyen öbölben. Néha egy régi barátnője meglátogathatja. De csak egy kikötéssel: filmről nem beszélhet!

John Gilbert, akiről azt hitték, hogy ő lesz az igazi, az örök partner, egyszerre csak kitört.

– Ha egyszer még mellette játszhatnék! Mint mellékszereplő… vagy akár mint statiszta…

Aztán elhallgatott, mert a fiú kiradírozta.

A fiú Nils Asthert is kiradírozta, Lars Hansent és a többieket.

Nem maradt más, csak a sötét szemüveg.

Lehorgonyoztak egy vendéglőben.

Apa az étlapot böngészte.

– Gombaleves! Na és tudod, Kordát a szülei be akarták dugni a vasúthoz… mi ez, pirított máj? de hát én nem engedtem, mert én már akkor tudtam, én meg a Sachticz, mi tudtuk, nahát, a Sachticz volt az igazi tehetség, és ha nem jön közbe… mit szólsz egy rántott szelethez? Most már Hollywoodba hívják a Kordát, de hagyta volna, hogy bedugják a vasúthoz, amit a szülei mondtak, az szent volt néki, de akkor jöttem én!

Ott ültek egy padon, a produkció udvarán. Belebámultak a levegőbe, csöndesen nevetgéltek. Mögöttük a faház, akár egy seriffé. De hát mégse egy seriffé volt, hanem a filmvállalaté. Charlie adta a vállalat nevét, Mary és Doug az alaptőkét. De azért mindenki tudta, hogy az igazi alaptőke Charlie bajusza, ormótlan cipője, bambuszbotja. Most is arról beszéltek, hogy Charlie ezzel a cipővel, ezzel a bottal megteremtett valamit. Talán a félszeg kisember típusát. Mármint hogy Mary beszélt erről, Doug bólogatott, Charlie a botját forgatta. Úgy ült itt, kosztümben, a forgatás szünetében.

– Doug a jövő héten indul a Robin Hooddal.

Charlie bólintott. Doug majd megint vív és ugrál és mosolyog. Minden filmjében vív, ugrál és mosolyog. – Tiszta szívű fiú – mondta róla Mary. – Ez a varázsa.

Charlie oldalt fordult, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.

– Ide figyelj, Syde.

Az ott, a pad végén, megrezzent. Ott ült eddig is, csak éppen senki se szólt hozzá. Egyébként vészesen hasonlított Charlie-hoz, csak kissé teltebb volt az arca.

Charlie átölelte a vállát. Valahogy úgy mosolygott, mintha bátorítani akarná. Egy darabig csak átfogta a vállát, aztán szelíden felemelte, és elindult vele. Oldalról kerültek a ház mögé.

Charlie hirtelen megállt.

– Csak rajta, öregem! Tudom, hogy már régen akarsz valamit mondani.

A másik tétován mosolygott, és az elhajigált papírpoharakat nézte. Végig a földön elhajigált papírpoharak.

– Ki vele, Syde! – Pálcájával a levegőbe suhintott. – Hiszen mi mindig olyan jól megértettük egymást.

Syde rábólintott. De a tekintete egyre riadtabb lett.

Mint amikor ott álltak a konyhában, anya mellett. A csap csöpögött, és ők csak anyát nézték, ahogy összefont karral hajlong valami láthatatlan alak előtt.

– Igen, uram, nagyon örülök, uram, tessék, uram.

Anya, hagyd abba! – akarta mondani, de Charlie intett, hogy hallgasson.

Anya meg folytatta.

– Ne haragudjon, hogy idefárasztottam, de az előbb még nem volt otthon. A szomszédban üzenetet hagytam, hogy nézzen be hozzám, és ön be is nézett, és ez nagyon is rendben van, így aztán mindjárt át is adhatom.

Apró kis széndarabot vett elő a köténye zsebéből. Átnyújtotta annak a bizonyos valakinek. Aztán úgy maradt a keze a levegőben.

– Nem fogadja el? De hát mondom, hogy én kerestem önt, többször is kopogtam.

Ott állt, kezében a széndarabbal. Syde és Charlie meg csak egy hangra vártak a konyha csöndjében. Már csak egy kopogásra vártak. Hogy belépjenek azok, akik eljöttek anyáért.

Charlie arrébb ütött egy papírpoharat. Mintha valami irtózatos pusztulás után nem maradt volna semmi más, csak ezek a poharak. Maga Charlie egyre biztatta Syde-ot, hogy rajta, mondja el, mi nyomja a lelkét. Majd hirtelen megint átfogta a vállát.

– Ne adj a szóbeszédre! Sose törődj vele, Syde, hogy mások mit fecsegnek. Persze az én fülembe is eljutott egy és más. Például, hogy te csak azért kerültél ide, mert a testvérem vagy. – Felnevetett. – A nagy Charlie testvére!

– De hát tudod, hogy így van. – Syde tekintete oly ártatlan volt.

– Az ördögbe is, Syde! Semmivel se vagy kisebb, mint én! És közben magad is beveszed, hogy inkább Ben Turpint kéne foglalkoztatnom, mint téged. Vagy Slim Summerville-t. Egy pillanatra elhallgatott, majd eltűnődve: – Bár, ha jól meggondolom, Slim ellenállhatatlan lett volna mint hajószakács. Hát nem furcsa? Ebben a ráncos, öreg Slimben van valami elsöprő.

Most majd arról beszél, gondolta Syde, hogy mégiscsak Slimnek kellett volna eljátszani a hajószakácsot.

De nem, Charlie az önbizalomról beszélt. Az önbizalom hiányáról.

– Ezt érezni rajtad, Syde! Ez bűzlik rólad. Szó sincs róla, megcsinálod, amit kell, de az ördögbe is, benned sokkal több van. Gondold csak el, hiszen tőled tanultam meg, hogy kell mozogni, beszélni. Az ám, neked már neved volt, amikor én még…

Most meg arról beszél, gondolta Syde, hogy én kerítettem pénzt anya temetésére. Közben az a kép ugrott elé, hogy anya végigmegy a folyosón, bekopog, minden egyes ajtón, és mindenhova benyújt egy széndarabot.

– Syde úr – mondta később egy szomszéd –, az édesanyja olyan helyzetbe került, hogy már csak önben bízott, egyre csak arról beszélt, hogy ha majd Syde visszajön a turnéról…

Turnéról? Miféle turnéról?

Egy bot kalimpált a papírpoharak között.

– Neked skálád van, Syde! A tragédiától a bohózatig…

– Ugyan, Charlie!

De Charlie-t most már nem lehetett megállítani. Egyre csak azt bizonygatta, hogy Syde akár Shakespeare-szerepeket is játszhatna.

– De lassan már semmit se játszhatsz.

Ezt váratlanul és csöndesen szúrta be. És mintha önmagát is meglepte volna. Megrázta a fejét. Mosolyogva ütögette a homlokát, mint aki valami kedves csacsiságot mondott. De aztán elkomolyodott.

– Ami igaz, igaz, Syde, az utóbbi időben egyszerűen nem lehet rád ismerni. Valami megtört benned… valami… – Átfogta Syde vállát. – Mi történt veled?

Syde ott lógott Charlie kezében, és igazán nem tudta volna megmondani, hogy mi történt vele.

Charlie egy darabig csak nézte, majd végre megszólalt.

– Hát én kimondom kereken: az a te bajod, hogy velem dolgozol. Igen, igen, így egyszerűen elsorvadsz.

Most már nem is Syde vállát fogta. Syde arcát vette a kezei közé. Pálcája a karján lógott, két kezébe fogta azt a kerek, kissé pufók arcot. Majd homlokát Syde homlokához koccantotta.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, Syde.

– Charlie… – igyekezett hátrébb húzni a fejét –, én már régen meg akartam mondani, csak hát, tudod, hogy van az ilyesmivel az ember, szóval, hogy én…

– Elmész? – Charlie abban a pillanatban elejtette Syde fejét. Egy darabig kissé messziről nézte, majd bólintott. Igen, ez várható volt. Ennek így kellett történnie.

Syde arcán megint megjelent az a tétova mosoly.

– Bárhol kifuthatod a formádat. – Charlie megpörgette a botját.

– Remélem, Charlie.

Charlie széthúzta a nadrágját. Úgy kezdett járni, ügyetlenül, botladozva. – Pamacsbajusz, bambuszbot, keménykalap. Látod, én már ennek a foglya vagyok. Ki ez az alak? Költő? Csavargó? Tolvaj? Egy biztos: nem szabadulhatok tőle. De te még minden lehetsz.

– Gondolod, Charlie?

– Micsoda, beszéd? Egykettőre visszanyered az önbizalmadat, és akkor… – Egy darabig még botját pörgette. Aztán odalépett Syde-hoz, és átfogta a vállát. – Indulj, öregem, egy percet se veszíts.

Azzal elröpítette Syde-ot.

Az előcsarnok végében állt, kalapban, hátratett kézzel. Merev arccal elnézett a csarnok nyüzsgése fölött. Olykor valaki odacsúszott hozzá, mondott valamit. Meg se hallotta.

A fiú a bejáratnál állt, és mindjárt tudta, hogy csakis az a puha kalapos férfi lehet a mozis. Nem értette, hogy apa miért nem megy oda hozzá, és miért nem beszél vele. Közben a ruhatár melletti ajtónál felsorakoztak a zöld libériás jegyszedők. Az előcsarnok pedig már zsúfolt volt. Csöngetést lehetett hallani. Hullámzás futott végig a tömegen. A fejek megmozdultak. Csak a jegyszedők maradtak mozdulatlanok, és a mozis az előcsarnok végében.

– Apa – mondta a fiú –, szólj már neki.

– Még nem lehet.

A fiú ezt se nagyon értette. Apa egész úton a Holczbauer Feriről beszélt, akivel együtt jártak kollégiumba, és akinek most itt van mozija. Apa és Holczbauer Feri a legjobb cimborák voltak. Amikor a fiú megkérdezte, hogy Holczbauer Feri beengedi-e őket a moziba, apa megállt, és széttárta a karját. – Jó, ha nem cipel el bennünket mozi után vacsorázni!

Holczbauer Feri kalapban állt, és meg se mozdult. Mellette egy falból kiugró, hegyes arc vizet köpött. Valami kútféle volt ott, és kék víz csorgott a hegyes arcból.

– Apa, szólj már neki!

– Nem, még nem lehet.

Többnyire úton voltak apával. Egy szálloda felé, amelynek a tulaját apa még Kolozsvárról ismerte, egy vendéglő felé, amelynek a tulaja verseket írt apa lapjába. Nem is volt vitás, hogy a szobát megkapják, és nem kell mindjárt fizetni. Nem is volt vitás, hogy a vendéglős maga is az asztalhoz ül. „Öregem, remélem, tudod, hogy itt nem fizethetsz! Akinek ilyen lapja volt… És éppen egy ilyen lapnak kell bedögleni!”

Az a gonosz, hegyes pofa vizet köpött a falból, és megint csöngettek.

A fiú már szólni se tudott. Felnézett Olga Csehova képére. Felrémlett előtte, hogy a szállodás nem nagyon akarta megismerni apát. A vendéglőst meg egyszerűen nem lehetett megtalálni. És ha most a mozissal is így lesz…

A mozis eltűnt, és apa is eltűnt.

A fiú meg úgy érezte, hogy elkezdődött az üldözés. A mozis kalapban menekül apa elől, lépcsőn fel és lépcsőn le. Fel a padlásra és le a pincébe. Beugrik egy oldalajtón – apa utána. Mint amikor Ronald Colman üldözte Lukács Pált a Bosszú éjszakájában.

Most már állandóan csöngettek.

A fiú szinte látta, ahogy apa ebben a csöngetésben üldözi a mozist. A mozis jegyszedőnek öltözik, de apa akkor is megismeri. A mozis átmenekül egy másik moziba, de apa akkor is utánavágtat.

És akkor apa mellette állt. Száját kissé eltátotta, lógott az arca. Fénytelen, üres tekintettel mondta: – Gyerünk. – Azzal megindult a bejárat felé. Cetlit tolt a jegyszedő elé, és már bent voltak.

Két pótszék. Akárcsak büntetésből ültették volna őket ide, az oszlop mögé. És ahogy a jegyszedő rájuk nézett…! Mindegy. Bent voltak. A fiú lassan, roppant óvatosan kinyújtotta a lábát. De a kabátját már csak akkor vetette le, amikor sötét volt.

Vörös és kék fények égtek ebben a sötétben. Vörös és kék üveggömbök foszforeszkáltak a falban. Kráterek voltak ebben a vörös és kék hömpölygésben, kitörő vulkánok, ahogy mindent magukkal sodornak. A fiú elbódultan bámult az üveggömbbe, és közben egyre a mozi nevét ismételgette: – Tivoli, Tivoli, Tivoli…

A vásznon pedig egy pályaudvart lehetett látni. Borús, délutáni fény az üvegtető alatt. Férfiak és nők rohannak a vonat mellett, valósággal megostromolják.

Arc az egyik ablakon. Elégedett, de valahogy mégis tétova mosoly. Harry Langdon. Harry egyedül van a kupéban, lehúzza az ablakot, és egy hölgynek integet. A szívére teszi a kezét, mint aki meghal, hogy egyedül kell utaznia. Harry integet, és a bundás, kutyás hölgy is integet. Csókokat dobálnak egymásnak.

Gőzfelhők és zsebkendők lobogása. Eljött a nagy pillanat, az indulás pillanata. Lobognak a kezek, lobognak a zsebkendők. A vonat elindul. Kupé rohan kupéba, és mindegyik átszáguld Harry Langdonon.

A vonat kifut az üvegtető alól. Harry kupéja ottmarad. Mozdulatlan kocka a pályaudvar rohanásában. A kutyás hölgy integetve elfut a vonat mellett. Harry Langdon feldobja kabátját a fogasra, hátraveti magát az ülésen, elővesz egy újságot a zsebéből, és olvasni kezd.

– Végre utazunk!

Nevetés a felcsapódó fényben.

– Hát ez ottmaradt. – A fiú hátrafordult apához.

– Utazik – bólintott apa. – Vagy legalábbis azt hiszi. És akkor már mindegy is.

– Azért Harold Lloyd egész más – mondta valaki, a sor szélén.

– És mi van Fattyvel? Már nem is tudom, mikor láttam utoljára.

– Nem hallotta?

– Fatty orgiázott, és a nőegyletek közbeléptek. Fatty többé nem szerepelhet. Tudja, milyen hatalmuk van az óceánon túl a nőegyleteknek?!

– Nahát, én üzenek valamit azoknak a nőegyleteknek!

Sötét lett, és csönd lett. Jött a nagyfilm, a Biribi.

Hatalmas, turbános férfi a mozi plakátján. Ez jutott a fiú eszébe. Turbános férfi, szoborral a kezében, átlép egy hajót. Csakis a turbános lehet a Biribi.

Kicsit oldalt fordult. Kékesszürke arcok a homályos, szitáló fényben. Kabátkupacok, egymásra gyűrt zacskók.

Fehér ruhás férfiak a vásznon, köztük néhány hölgy. A hölgyek egy turbános férfira mosolyognak. A turbános visszamosolyog, és közben olyan mozdulatokat tesz, hogy: csak tessék, tessék fogyasztani!

Sötét képű inasok járkálnak a teremben, tálcával. Sötétek és merevek, akár az oszlopok.

A fiú érezte, hogy itt valami készül. A mosolyok, a szolgák sötét arca, és ahogy a két bajuszos összesúg az oszlop mögött… Nem lesz abból semmi jó, hogy a turbános Biribi így traktálja ezeket az alakokat.

– Jacqueline Logan – mondta valaki –, itt a Jacqueline Logan.

Rövidre vágott, fekete hajú nő beszélget a turbánossal a kertben.

Megjelenik a felirat: – De nekem csak megmutatja azt a szobrot?

Biribi a fejét rázza és mosolyog.

– Azt beszélik, hogy egy vagyont érő szobrot őriz a házában – mondja a hölgy. Ellenállhatatlan pillantást vet a turbánosra.

Ebből lesz a baj, gondolta a fiú. A vagyont érő szoborból, meg hogy a nő ilyen pillantásokat vet.

A két bajuszos arc: – Meg kell szereznünk a szobrot.

Jacqueline, ahogy rábólint: – Meg kell szereznünk.

Majd óriási betűkkel: – Bármi áron!

– Jacqueline Logan a múltkor is elintézett valakit – hallatszott egy hang. – Csúnyán elintézett egy légióst.

Jacqueline Logan egy szobában van Biribivel. Biribi végigmutat a gazdagon berendezett szobán: – Tudnál itt velem élni? – A hölgy csak mosolyog.

Biribi és a hölgy a kertben sétálnak. Magányos, kerti úton. Fehér folt tűnik fel előttük, nagyobb, egyre, nagyobb.

Fehér elefánt. A fiú begyűrte a sálat a kabát ujjába.

Csak akkor jelenik meg, ha valami nagy veszély van. – Biribi magához vonja Jacqueline-t. – De hát, milyen veszély fenyegethet most bennünket?

A fehér elefánt elmegy mellettük.

Van egy fehérelefánt-radírom. A fiú a sálját gyűrögette.

Azok ketten pedig megint a szobában vannak. Biribi a nőre néz, és félrehúz egy függönyt: – A szobor!

A két bajuszos úr megint együtt ül és bólogat. Az egyik a térdére csap, és nevetni kezd. Gonoszul, félelmetesen.

Jacqueline és Biribi koccintanak. Biribi leteszi a poharat, a szoborhoz fordul. A nő pedig gyorsan beleszór valamit a pohárba.

A fehér elefánt megint elmegy az ablak előtt.

– Nem értem. Biribi az elefánt után néz, és felhajtja a poharat.

Jacqueline keze rásiklik a szoborra.

Táncmulatság a hajón. Ott vannak a bajuszosok, és ott van Jacqueline Logan. Valahogy minden körülötte forog, és mindenki őt ünnepli. Ő pedig nevet. De olykor, ha egy-egy pillanatra magára marad, elkomorodik az arca.

– Biribi? – A fiú hátrafordult.

Apa egy mozdulatot tett. Egy olyan sajnálkozó mozdulatot.

Jacqueline egyedül áll a fedélzeten, és a hullámokba bámul. A hullámok közül egyszerre csak kiemelkedik a fehér elefánt. A nő felsikolt, visszafut a mulatozók közé. Odaszalad a zongorához, játszik és énekel, italt kér, aztán táncol, és megint italt kér.

A két bajuszos összesúg a sarokban.

Jacqueline egyedül táncol. Jacqueline tombol. Táncol és iszik. Már mindenki kidőlt mellőle, de ő még mindig táncol és iszik. Az egyik bajuszos úr félre akarja vonni, de ellöki magától. Aztán összetör egy poharat, és lerogy a sarokba.

– Szerettem őt!

A bajuszosok döbbenten összenéznek. Jacqueline felül, letépi nyakáról a gyöngysort.

– Most is csak Biribit szeretem!

Azzal elalél.

– Szerette Biribit? – A fiú hátrafordult.

Apa egy mozdulatot tett.

Éjszaka kabinjukba térnek az utasok. Lefeküdt a bajuszos, és lefeküdt Jacqueline Logan. Jacqueline a kajüt ablakából kinézett az éjszakai tengerre, a háborgó hullámokra.

Az éjszakai tenger. Ahogy a hold elmegy a tépett felhők között.

A fiú megborzongott. Az arcát beledugta a kabátba, és akárcsak a kabát ujjából nézné a tengert, az üres fedélzetet.

Az üres fedélzet. Éjjeliszekrény az egyik kabinban. Azon egy kis szobor.

– A Biribi szobra! – suttogta valaki.

Az egyik bajuszos férfi oldalt fordult az ágyán. A takaróját igazgatja.

A szobor az éjjeliszekrényen van. A hold fénye rácsúszik a szoborra. Fehér folt a sötétben, szikrázó, fehér folt.

A szobor megmozdult. Iszonyatosan megnő, és már egy fehér árny jár a kajütben.

– A Biribi szelleme! – nyögte egy néző.

Biribi szelleme járkál a kabinban. Aztán már sorra nyílnak előtte az ajtók, ahogy átmegy egyik kabinból a másikba. Biribi elmegy Jacqueline ágya mellett. A nő forgolódik, lecsúszik róla a takaró. Biribi megigazítja a takarót.

– Még most is jó hozzá – rebegte egy hang.

Biribi a fedélzeten jár, és akkor feltámad a szél, és felkorbácsolja a hullámokat. Biribi elmegy a kormányos mellett, és a kormányos elvágódik.

Biribi kormányoz! Igen, Biribi áll a kormánynál. Biribi vezeti a hajót az irtózatos viharban. A hullámok átcsapnak a fedélzeten. Az egyik bajuszos kizuhan az ágyából. Jacqueline az ajtóban áll. – Érzem, hogy itt van!

– Ki van itt? – A bajuszos feltápászkodik.

– Biribi. Ő vezeti a hajót.

A szobor helye üres az éjjeliszekrényen.

Sziklás part, zátony. A hajó úgy törik ketté, akár a játékszer. Az utasok a hajó egyik végéből a másikba csúsznak. A vihar úgy tombol, hogy nem is lehet hozzáférni a mentőcsónakokhoz. Jacqueline pedig csak azt a fehér árnyat nézi a kormánynál.

– Biribi!

De akkor egy hullám elsodorja. A hajó oldalt dől. Még látszik a kéménye, aztán semmi.

Megelégedett hang a fiú mögött: – Elmerült a hullámsírban.

A fiú hátranézett. Egy nő révült mosollyal harapdálta a nápolyit.

Jacqueline a hullámokkal küzd.

– Na! – Apa széke megreccsen. – Miért van estélyi ruhában?

– Miket beszél!

– Az előbb még hálóingben futkosott, most meg…

– Csönd. Maradjanak csöndben.

Csönd lett a nézőtéren, Jacqueline pedig a hullámokkal harcol. Aztán már csak valami bizonytalan folt látszik, aztán semmi. És akkor valaki lenyúl érte a magasból, magához emeli. Biribi!

– … még most is jó hozzá!

Szürke és fénytelen a reggel. A vihar elült, tükörsima a tenger.

Egy kopár sziget. A szegélyén fák. Rejtett ösvények a fák között. Nő jön az ösvényen, eszelős arccal, csapzott hajjal.

– Jacqueline!

A nő riadtan hátranéz, mintha keresne valakit, aztán beszalad a fák közé. Aztán a földön ül az estélyi ruhájában. Haja az arcába lóg, ahogy maga elé bámul. Ez a nappal. De ahogy eljön az éjszaka, egy titokzatos, fehér alak tűnik fel a fák között.

– Biribi!

Biribi jön végig a fák között, mint amikor a hold fénye egyik fáról a másikra csúszik. Szembe vele kibontott hajjal, széttárt karral, Jacqueline Logan. Valósággal repülnek egymás felé a holdsütötte ösvényen.

– Végül mégiscsak találkoztak – mondta valaki, ahogy felgyulladt a villany.

– Dehogy találkoztak! Csak a nő megőrült azon a szigeten, és azt képzelte, hogy a Biribi…

A fiú szemét dörzsölte, kabátját gyűrögette az ölében. Körülötte székek csapódtak, és közben a hangok.

– Biribi már különben is egy szellem volt.

– De amikor feljött a hold, már nemcsak szellem volt.

A fiú hátrafordult, de még mindig nem állt fel. Mögötte az apa, tehetetlen, sajnálkozó mosollyal. És a nyitott ajtókon túl az utca.

– Ha rásütött a hold… – A fiú magára ráncigálta a kabátját, és kifelé indult. – Ha rásütött a hold, megmozdult a szobor.

Álmában is ezt látta. Apa végre felhajtott egy szállodai szobát, ő pedig mindjárt elaludt, ahogy a takaró alá csúszott. És akkor megjelent előtte a szobor a holdfényben. A szobor megmozdult a hold tiszta, átható fényében, és kilépett belőle Biribi, hogy elinduljon végtelen útjára.

– Nem látod te már többé Rin-Tin-Tint! Az Örök barátok óta nem látod te már semmiben. Az új filmje felvételei közben történt, hogy…

De hát először is tudnod kell, hogy Rin-Tin-Tin nem volt kutya, hanem farkas, igazi farkas. Még kölyökkorában akadt rá egy híres prémvadász. Az anyját ledurrantotta, őt pedig magához vette. Később egy barátjának ajándékozta, aki segédrendező volt a Warneréknél. A kis Rin-Tin-Tin mindenhová elkísérte gazdáját, még a filmgyárba is. A gyárban rövidesen mindenkinek a kedvence lett. Egyszer felvétel közben odarohant a női főszereplőhöz. Valami olyan jelenetet forgattak, ahol a nőt éppen el akarják rabolni. Szörnyű kavarodás lett, amikor Rin-Tin-Tin belerohant a felvételbe. De aztán a rendező azt mondta, hogy így sokkal jobb, és az egész filmet átdolgozták Rin-Tin-Tin kedvéért.

A többit már te is tudod.

Egyik filmet a másik után forgatták Rin-Tin-Tinnel.

Most pedig éppen a Hűséget. Rin-Tin-Tinnek szembe kell szállni a farkasokkal. Ez a film nagyjelenete. Rin-Tin-Tin öreg gazdáját megtámadja egy kiéhezett farkascsorda, és akkor Rin-Tin-Tin egymaga száll szembe a farkascsordával. Már minden elő volt készítve, de Rin-Tin-Tin egyszerre csak mintha megmerevedett volna. Beleszagolt a levegőbe, és elkezdett vonítani. De olyan panaszosan! Azt mondják, nem is vonítás volt az, hanem valami ének. A felvétel leállt. Nem volt más hang, csak Rin-Tin-Tin panaszos éneke. Egyszerre elhallgatott. Megfordult. Nekiugrott egy asszisztensnek. Majd széttépte. És akkor már nem lehetett mást csinálni…

Egy golyó nem végzett vele. Két golyó nem végzett vele. Ötöt kellett beleereszteni.

És ami aztán történt, te még olyat nem láttál!

A rendező kezéből ki kellett csavarni a revolvert, agyon akarta magát durrantani.

És a temetés…! Kutyaszánra tették Rin-Tin-Tin tetemét, tizenkét fogatú kutyaszánra, úgy vitték.

Emlékművet kapott. Ott áll Rin-Tin-Tin márványból kifaragva a Film Városának temetőjében. És ha azt mondom, hogy tömegesen zarándokolnak el hozzá, akkor még nem mondtam semmit.

De a Vérebekben már Alex játszik. „Végre megtalálták Rin-Tin-Tin méltó utódját!” Így hirdetik. Dehogy találták meg. Nem, nem, még egy Rin-Tin-Tin nem lesz. Sztár volt, igazi sztár.

Csak hát kitört belőle a farkasvér.

Csak menjen már el! Csak menjen!

De nem. Apa lassan folyatta a vizet, majd valamivel erősebben, aztán csak az apró pötyögés hallatszott. A fiú szinte látta a szappanos vizet, apát, ahogy a tükör előtt borotválkozik. Lassan, gondosan. Az állát kétszer is beszappanozza.

A fiú befordult a fal felé. Szuszogott és nyammogott, mintha még aludna. Maga után húzta a takarót. A szemét is lehunyta. Különben se akarta látni a fal mintáit. Azokat a kopott, barna rózsákat. Igaz, egyszer fölnézett, és akkor kerítés volt előtte. Egy lány, ahogy áthajol a kerítésen. Valamilyen házból jöhetett ki a lány, aztán áthajolt a kerítésen, és mosolygott. Nem volt semmi egyéb dolga, mint hogy egy kicsit elbeszélgessen a fiúval. De aztán eltűnt. A fiú közelebb hajolt hozzá, és akkor eltűnt.

Apa biztosan tudja, hogy ébren vagyok. Egyszer csak megáll az ágyamnál. „Na mi az. Nem mész le tejért? És az iskola?” Nem, ezt nem kérdezi meg. Ma nincs iskola, ebben még tegnap este megegyeztünk. „Apa, a torkom…” Apa fölnézett egy könyvből. „Persze, a mandulád.” Megint erősebben folyatja a vizet, talán már mosdik. Nem, akkor hallani lehetett volna, ahogy szétszedi a borotvakészüléket. Szólni kéne, hogy hozzon Mozi Életet.

A fiú most nem akar beszélni. Most csak egyet akar. Hogy apa menjen már el. Akkor még fekszik egy kicsit, aztán ugrás a szekrényhez!

Ott vannak a Mozi Élet füzetei. Az egyikben pedig Colleen Moore, a szép telefonoskisasszony.

A hátára fordult, a mennyezetre bámult. Semmit se látott a mennyezetből. A Mozi Élet volt előtte. Az az oldal, ahol Colleen Moore…

Felül egy beszámolóféle. 2 000 000 dollárt kap Anne Nichols híres darabjának filmjogáért. A kétmillió dollár számokkal, a név nagy betűkkel. Mit csinál Anne Nichols ma reggel? Már biztosan megkapta a kétmilliót. Valahol a tengerparton lakhat. Éppen csak kinyitja a szobaablakot, és előtte a tenger. Este eljönnek hozzá a barátai, és sétálnak a tengerparton.

Ez van felül: Anne Nicholsról meg a kétmillióról. Kicsit lejjebb képek egy egzotikus filmből. Homokos part, sziklákkal. A parton kibontott hajú lányok, gyöngyfüzérrel a nyakukban. Hajó érkezik. A lányok a hajó elé futnak. A következő képen meg már egy kibontott hajú lány meg egy tiszt.

Mindez nem izgalmas. Hanem legalul Colleen Moore.

Pultja mögött ül Colleen Moore, a szép telefonoskisasszony Készüléke, mint valami gumiálarc lóg le a nyakából. De ő most nem törődik a készülékkel. Csak azzal a furcsa kis figurával törődik, aki ott lovagol a pult szélén. Macskabajuszos kis pofa, puhakalapban. Ölében sétapálca, lába keresztbe vetve. Két ujjal megfogja a telefonoskisasszony állát, két ujjal csipkedi az állát.

Az ágy megreccsen a fiú alatt.

– Mi az, öreg?

Pöty-pöty… a víz csöpögött. Lépések, ahogy apa elindul. Lépések a mosdótól az ágyig. Aztán csönd. Apa mozdulatlanul áll az ágy mellett. Áll és figyel.

A fiú nem nézett fel. Szuszogott, nyammogott.

A padló megreccsent.

Apa le-föl járkál. Majd hirtelen megáll az ágy előtt, és lerántja a takarót. És akkor mit lát? A gyűrött lepedőt.

Vízesés zuhogása. Apa kiengedi a vizet a mosdóból. Most már öltözik.

Zuhogott a vízesés.

A fiú lehunyt szemmel feküdt. Colleen Moore… nagy szemek, apródfrizurás, fekete haj, telt áll. Két ujj az áll alatt. Annak az alaknak a két ujja. Ő meg hagyja. Kissé riadtan néz arra az alakra, de hagyja. Keze a pulton… nem emelkedik fel, hogy rácsapjon arra a két ujjra.

A zuhogás abbamaradt. Csönd volt. Akárcsak egy madár hatalmas, kiterjesztett szárnya alatt feküdne.

Apa a szekrény nyitott ajtaja mögött… nyakkendőt keres. Madzagon lógnak a nyakkendők, apa válogat. Ez rojtos, és ez is kikopott már itt alul. Csönd van, de apa a szekrény nyitott ajtaja mögött…

A fiú várt. Aztán lassan nagyon lassan oldalt fordult, és az ágy rácsa mögül kisandított.

A szekrény ajtaja nyitva, mögötte senki.

A fiú hasra feküdt. Kilógatta kezét a rács közül. Akárcsak egy tóba mártaná az ujjait.

A szoba közepén állt. Még mindig, mintha valami zajra várna. Aztán bezárta az ajtót.

Ledobta az inget, megnyitotta a csapot. Beletenyerelt a mosdóba. Úgy maradt előredőlve – két kifeszített tenyér.

A két tenyér megmozdult, járkálni kezdett a fehér falon. Aztán eltűnt. A víz zuhogott, de a két tenyér kisétált a mosdó medencéjéből.

A fiú magára kapta az inget, a tiroli nadrágot, közben a szekrénybe bámult. Egymásra dobált ingek és harisnyák között a Mozi Élet füzetei.

A szekrény előtt kuporgott. Kivette a füzeteket, lapozgatott. Most már ráér, most már bármikor kinyithatja azt az oldalt. A csap prüszkölt, hörgött mögötte, de nem hallotta. Lapozgatott. Körülötte szétszórt újságok. Egyikből a másikba hajolt. Majd szépen összeszedte az egészet, és betette a szekrénybe. Kivéve egyet, kivéve egyetlenegyet.

Colleen Moore…

Először csak a fekete haját látta, a kezét, a nagy, csodálkozó szemét. Azt a másikat észre se vette. Azt a pökhendi kis pasast, aki ott lovagol a pulton, sétapálcával az ölében.

Felemelte Colleen Moore-t. Hova vigye? Az ágyra? Az asztalra? Egy darabig a két kezében tartotta, végül rátette az asztalra.

Az asztal a tálcával, üvegkancsóval, pohárral… oly messze volt.

Colleen Moore, a telefonoskisasszony. Egyedül van az irodában, hívásokat vesz fel, hívásokat továbbít. Aztán bejön hozzá valaki. Ezt éppen csak abból lehet tudni, hogy nyílik az ajtó. Mert látni nem lehet senkit. Aztán valaki odalent a mélyben hallózik. – Helló! Helló! A telefonoskisasszony föláll, kinéz a pultja mögül.

– Helló! Helló! – integet egy alacsony, kis macskabajuszú férfi. Szája sarkában szivar, és a sétapálcáját lengeti Colleen Moore felé.

Az csak néz. Szólni nem tud. És akkor se tud szólni, amikor a kis pasas felkapaszkodik a pultra. Kényelmesen elhelyezkedik, vigyorog.

A kisasszony végre leül, és megkérdi: – Tetszik valami?

A férfi az ölébe fekteti a sétapálcát, még mindig csak vigyorog.

A kisasszony újra megkérdi. – Tetszik valami?

Az meg előrehajol, és két ujjal megfogja a kisasszony állát.

– Óóóó…! – Colleen Moore csak nézi a kis pasast.

Rá kéne csapni a kezére, de egyszerűen nem tud mozdulni.

A fiú közelebb hajol Colleen Moore-hoz. – Miért hagyod?

A kisasszony keze a pulton, karperece előrecsúszik.

A kis pasas keresztbe veti a lábát. Csíkos harisnyája van.

– Okádék ez a harisnya. – A fiú megérintette a pult szélét. – Az egész pasas okádék, és te mégis…

– Megfőzlek – bólintott a macskabajuszos. – Puhára főzlek.

Colleen Moore makogott valamit, de az nem számított. Egészen elbágyadt. Ilyesmi még sohasem történt. Mások is próbáltak már udvarolni. Akadtak szemtelen fickók is, de azokat úgy vágta ki!

A fiú maga is bejárt hozzá. A lány nagyon kedvesen elbeszélgetett vele, de hát még a karját se lehetett megérinteni. És ha úgy két ujjal odanyúlt volna az állához…!

És most éppen ez a macskabajuszos kis pofa? Éppen ez…?!

A két ujj Colleen Moore apró kis tokája alá csúszott. Egy mozdulat, és Colleen Moore kiöltötte a nyelvét. A férfi nevetett.

A szép telefonoskisasszony úgy ült ott, kiöltött nyelvvel.

A férfi két oldalról megfogta a lány haját, lassan előrehúzta, az orra alá húzta, és összekötötte.

– Most már bajuszod is van.

– Mit csinálsz még velem?

A kis pofa megint csak nevetett, és rácsapott a kisasszony nyakára. A nyakánál fogva előredűtötte.

A fiút elöntötte a forróság, ahogy nézte azt a kettőt. Talán mégiscsak felpattan Colleen Moore, és lesöpri azt a maszatot onnan a pultról.

Colleen Moore feje már a pulton volt, és ez a kis maszat hengergette. Két karja lelógott, a karperece előrecsúszott.

– Összecsomagollak – mondta a férfi. – Összehajtalak és összecsomagollak.

Végigfektette a kisasszonyt a pulton.

A fiú meg csak nézte… Ahogy a macskabajuszos kis pofa a nyakánál fogva előredűti Colleen Moore-t. Ahogy a lány homloka a lábához koppan. Ahogy összehajtják.

Colleen Moore egyszer még felnézett a fiúra, olyan ájult tekintettel.

Ő meg valósággal ráborult.

Nem tudni, meddig maradhatott így. Amikor felnézett, nem érzett mást, csak tompa fáradtságot. Előtte az asztal terítője. Tálca, üvegkancsó, pohár. A Mozi Élet füzete. Felül egy beszámolóféle: 2 000 000 dollárt kap Anne Nichols. Lejjebb homokos part, sziklákkal. És egészen alul egy telefonoskisasszony a pultja mögött. A pulton egy macskabajuszos, csíkos harisnyás férfi.

A szöveget is leolvasta.

„Így udvarolnak a szép telefonoskisasszonynak. A telefonoskisasszony: Colleen Moore.”

Egy darabig még nézte valami távoli, kihűlt szomorúsággal. Aztán fogta a füzetet, és visszacsúsztatta a szekrénybe, a többi közé. Nem éppen legfelülre, és nem is éppen legalulra. Csak úgy a többi közé.

Leült a szekrény elé. Semmi kedve se volt felállni és megfordulni. A szekrény előtt ült, a térdét kaparta. Nézte az egymásra dobált ingeket, harisnyákat, a Mozi Élet füzeteit.

– Ez Hoot Gibson.

– Dehogy, Fred Thompson! Egész biztos, hogy Fred Thompson.

A fiú azt az elmosódott foltot nézte a szakadozott szélű, sötét celluloidszalagon. Mögötte Streig Gyuri áthajolt a vállán, és megint csak azt mondta, hogy ez bizony senki más, mint Hoot Gibson.

A lépcsőházban álltak, a kopott, agyonfirkált falnál. Olykor valahol becsapódott egy ajtó, lépések hallatszottak, de aztán megint csönd lett. A fiú kisimította a tekercset. Nem végig, éppen csak egypár kockát. Az apró kis kockákon ugyanaz az elmosódott folt. Csak ha jobban megnézte az ember, akkor lehetett látni, hogy valami arc. Világos haj. A szem és a száj környékét mintha bekenték volna szappannal. Az arc többi része sötét.

– Valamit lenget a kezében. Méghozzá cowboykalapot!

Streig Gyuri közelebb hajolt: – Csakis Hoot Gibson lengeti így a kalapját.

– Nem, Hoot Gibson mindig mosolyog. Még akkor is, ha veszélyben van. Ez meg itt nem mosolyog.

Streig még közelebb hajolt. Kivette a fiú kezéből a tekercset. Az váratlanul kiugrott a kezéből – és már lent volt a lépcsőn.

– Vigyázz. – A fiú felemelte. – Vissza kell adni.

– Kinek?

– A Vámosnak. – Lassan, óvatosan kigöngyölítette a filmet. – Csak egypár napra adta ide. A gépésztől kapta, a Fővárosi Moziból. A gépész mondta a Vámosnak, hogy ez egy Fred Thompson-film.

Streig Gyuri a vállát vonogatta.

– Egy nagy Fred Thompson-film – bólintott a fiú.

Előttük a cowboy, sötét képével, világos hajával, a kalapját lengette.

– Évekig játszották az Apollóban. Egyszerűen nem lehetett levenni a műsorról.

– Láttad?

– Nem. Ez még régen volt, nagyon régen. A gépész mondta a Vámosnak, hogy amikor ez a film lekerült a Fővárosiba, az emberek valósággal megbolondultak. Háromszor annyi jegyszedőt kellett benyomni, hogy ne verjék szét a mozit.

Streig Gyuri a tekercs felé bökött: – Itt egy kicsit feljebb emeli kalapját.

– Az ám! Egy kicsit feljebb.

Nézték a cowboyt, aki egy kicsit feljebb emelte a kalapját. Öt-hat kockával továbbgöngyölítették a tekercset, és akkor a cowboy szinte már a fejére tette a kalapját.

– Nézzük tovább – suttogta Streig –, lehet, hogy a revolverét is előveszi.

– Vagy lóra száll. Igen, talán felpattan Silver Kingre.

– Silver Kingre?

– Nem ismered Fred Thompson lovát? Silver Kinget?

– Ki mondta, hogy nem ismerem!?

A cowboy nem vette elő a revolverét, és nem ült fel Silver Kingre.

– Az később van – mondta a fiú. – Amikor majd jönnek az indiánok. Akik bosszút esküdtek a cowboyok ellen. Csakhogy az indián törzsfőnök lánya éppen Fred Thompsonba szerelmes.

– És Fred Thompson?

– Ő is szerelmes a törzsfőnök lányába. Titokban találkoznak, másképpen nem lehet.

Az az elúszó folt a tekercsen!… Por szállt körülötte. A lépcsőház pora úgy szállt fel, mint a füst.

– Titokban találkoznak. De majd csak később… sokkal később.

A lépcső karfájára dűltek, nézték a cowboyt.

És akkor a cowboy meglengette a kalapját.

– Hajhó, Silver!

Éjszaka borul a prérire… Fred Thompson, a cowboy, egy szikla tetején áll. Tölcsért formál a tenyeréből, és a lovát hívja.

– Hajhó, Silver!

Silver King együtt van a többi cowboylóval. Békésen odadugja a fejét egy másik ló fejéhez. De ahogy meghallja a gazdája hangját, megrázkódik.

– Hajhó, Silver!

Silver King pedig elindul. Félrehajtja fejét, lobog a sörénye, ahogy átvágtat az éjszakai prérin. Fehér folt a sötétben.

A cowboy leugrik a szikláról, egyenesen Silver Kingre. Kezdődik a vágtatás.

Egy láb rugdalta a lépcsőház rácsát – … és csak úgy, nyereg nélkül?

– Nyereg nélkül? – A fiú abba a kerek, értetlen arcába nézett.

– Éjszaka biztosan nincs nyereg Silver Kingen – mondta Streig Gyuri. – Éjszaka leveszik a lovakról a nyerget.

– Persze hogy leveszik.

– Hát akkor hogy ülhet rá Fred Thompson? Azt mondtad, hogy ráugrott a szikláról, egyenesen a hátára, és hogy kezdődik a vágtatás.

– Kezdődik, persze hogy kezdődik. – A szalagot nézte, és nem nagyon értette az egészet. Mit is mondott? Egyáltalán mondott valamit?

Ez volt az a pillanat, amikor a cowboy feléje intett a kalapjával.

– Bármilyen lovat megülök nyereg nélkül. Érted? Nemhogy Silver Kinget!

– Fred Thompson bármilyen lovat megül nyereg nélkül. Nemhogy Silver Kinget. Mit gondolsz?

– Akárcsak Hoot Gibson vagy Ken Maynard.

– Fred Thompson mindegyiket lefőzi Silver Kinggel.

Streig olyan képet vágott, mint aki azért ebben nem olyan biztos. De most már hallgatott.

A fiú kezében összeugrott a szalag, úgyhogy megint ki kellett bontani. Ki kellett simítani a cowboyt, a sötét képével, világos hajával, ahogy egyre magasabbra emeli a kalapját.

– Később a lányt is látni lehet – bólintott a fiú. – Az indián törzsfőnök lányát.

A cowboy a fiú felé intett a kalapjával. – A Nagy Forrásnál szoktunk találkozni.

– A Nagy Forrásnál találkoztak – mondta a fiú.

Holdfényben ázik a Nagy Forrás, ahogy Fred Thompson átöleli az indián lányt. A hűséges, öreg dajka kísérte el a lányt, aki egyedül tudott erről a titokról. Azazhogy nem egyedül, mert természetesen Silver King is mindent tudott. A derék paripa megbújt az egyik szikla mögött, néha-néha kidugta a fejét, és nagy huncutul a szerelmesekre kacsintott.

– Miért kell titkolni boldogságunkat? – Fred végigsimított a lány haján.

– Ó, Fred! – Mélységes aggodalom a lány tekintetében. – Nem is tudod, milyen veszélyben vagyunk. Valaki gyanakszik… múltkor is nyomon követett.

A lány rémülten körülnéz. Ki tudja! Talán most is itt leskelődik a közelben az a bizonyos valaki.

A cowboy csak mosolyog. Ez a mosoly eloszlatja a lány félelmét. Pedig sötét tekintet villan elő. Egy indián tapad a sziklához.

Silver King nyugtalanul felkapja a fejét.

– Ó, Fred, ha melletted vagyok, nem tudom, mi a félelem!

– Talán már nincs is messze az idő, amikor mindig mellettem lehetsz.

Holdfényben ázik a szikla, holdfényben ázik a forrás vize, és ők ketten egymáshoz simulnak.

– De akkor már veszélyben voltak… Igaz? – Streig Gyuri térde beszorult a lépcsőház rácsa közé. Egy rántás, akárcsak leszakadna a rács.

– Veszélyben voltak.

Egyedül vágtat a sötétben az indián törzsfőnök lánya. A sziklák elmaradnak mögötte, nincs semmi más, csak a végtelen préri.

Árny suhan a lány lova mellé. Egy ló árnya, egy lovas árnya. Úgy bukkant fel a sötétből, észrevétlenül. Ó, nem Fred Thompson!

A lány mereven előrenéz. Nem akarja látni azt a ráncos, gunyoros arcot.

Egy darabig szótlanul ügetnek egymás mellett. Aztán az a ráncos arcú indián a lány elé ugrat.

– A Csillogó Hód már csak a sápadtarcúak társaságát kedveli?

– Nem tudom, miről beszélsz, Fekete Sas.

– Talán inkább… kiről. Nagyon is jól láttam azt a hitvány sápadtarcút, akivel…

– Nem! Ő nem hitvány!

– Ó… ó… nem gondolja a Csillogó Hód, hogy ezzel elárulta magát? – Fekete Sas csupa gúny, csupa gyűlölet. – De ha atyád, a bölcs Sánta Bölény megtudja, hogy…

– Hát csak tudja meg! – A lány büszkén hátraveti a fejét.

– Csakhogy akkor a cölöphöz kötik Csillogó Hódot. Meggyújtják az áldozati tüzet. – Fekete Sas vészes sajnálkozással ingatja a fejét.

A lány ugyancsak büszkén rávágja, hogy csak gyújtsák meg az áldozati tüzet. Ám az indián harcos ekkor hozzáhajol, és mindenfélét sugdos a fülébe. Hogy miért kell ezt megtudni a bölcs Sánta Bölénynek, amikor ő, Fekete Sas, hallgat. De ennek ára van.

A lány még mindig úgy ül a lován, hátravetett fejjel. Csak akkor rándul meg az arca, amikor a harcos azt mondja.

– Én? Soha! – A lány mélységes megvetéssel néz a férfira, aztán oldalt ugrat a lovával, és elvágtat.

Fekete Sas egyedül marad a prérin. – A Nagy Manitou-ra, ezért bosszút állok!

– A Nagy Manitou-ra! – Streig Gyuri sötéten vigyorgott. – És mi lesz az a rettenetes bosszú? A Nagy Manitou-ra?!

– A lányt cölöphöz kötik.

– És Fred Thompson? A te híres Fred Thompsonod? – Streig Gyuri csupa gúny, akárcsak Fekete Sas. A körme hegyével megpöccintette a cowboyt.

A cowboy az arca elé kapta a kalapját. – Légy szíves, és mondd meg a barátodnak…!

– Hagyd békén – mondta a fiú.

– Szóval a te híres Fred Thompsonod csak úgy tűri, hogy a lányt cölöphöz kössék? Hát ide figyelj! Hoot Gibson már régen kiszabadította volna. A Nagy Manitou-ra!!

– Fred Thompson is kiszabadítja. Felül Silver Kingre…

– … és az indiánok szitává lövik.

– Engem?! – A cowboy ismét meglengette a kalapját. – Közölheted a barátoddal, hogy engem még sosem tudtak eltalálni.

– Fred Thompsont egyszerűen nem fogja a golyó.

– Mert elbújik.

– Hogy én…?!

– Kicsoda? Hogy Fred Thompson…?!

– De nem is Hoot Gibson! Tudd meg, hogy Hoot Gibson nem engedte volna el a lányt. Egyszerűen nem engedte volna vissza.

– De hát akkor a nyakára jön az egész törzs.

– Hoot Gibson felveszi a harcot.

– Mondd meg a barátodnak, hogy én is felvettem a harcot. Egyedül szabadítottam ki a lányt.

– Ugyan! A te Fred Thompsonod elbújhat Hoot Gibson mellett. De még Ken Maynard mellett is. – Azzal elkapta a fiú elől a tekercset.

Egymás könyökét lökdösték a lépcsőház korlátján. A fiú mindenáron vissza akarta venni a filmet, de Streig nem engedte.

Streig kisimította a tekercset, végigsimította, az utolsó kockáig, és közben dühödten kiabálta:

– Hol pattant fel Silver Kingre? Tessék… nézd meg!

– Majd később… az később van.

– Mikor később? Ez csak a kalapját lengeti… egyebet se tud.

– Hogy Fred Thompson…?

– Csak a kalapját lengeti!

A fiú mondani akart valamit, de akkor Fred Thompson a fejébe csapta a kalapját.

Fred Thompson füttyentett egyet.

– Hajhó, Silver!

Lóra pattant. Kétszer a levegőbe lőtt, majd elvágtatott.

Ők ketten meg a szalagot nézték. Az üres, sötétzöld celluloidszalagot.

Egy darabig mozdulni se tudtak. Aztán a fiú ujja lassan, nagyon lassan elindult az úton, amerre a cowboy eltűnt.

Hogy lett belőled kotlóstyúk? Hogy kaptak el a törpék egy ilyen nagy nőt?

Estélyi ruhában voltál, és mindenkire olyan fagyosan mosolyogtál, és a törpék mégis elkaptak. Mit csináltak veled, hogy kotlóstyúk lettél?

Ott álltak a ketrec körül, és csak nézték. Borsos belépődíjat kellett fizetni, mert ez aztán egy szám volt!

Ünnepélyes, kissé szigorú női arc, mélyen lelógó fülbevalókkal. De a teste egy tyúk teste. Tett egy-két lépést, mintha meg akart volna szólítani valakit, de csak kotkodácsolt valami érdes, fájdalmas hangon.

A ketrecen egy név: Lily Damita.

Valaki a nézők közül úgy tudta, hogy híres táncosnő volt. Egy másik letorkolta: – Ugyan kérem, Lily Damita hercegi családból származik, csak aztán otthagyta a családját, és elzüllött.

Egy nő dermedten bámulta. – Mégis… hogy történhetett ilyesmi?

– Alvilági alakok közé került, és amikor már mindenéből kifosztották…

– Dehogy! Ő fosztott ki valakit. Mégpedig egy törpét.

– Egy törpét?

– Egy dúsgazdag törpét, és amikor aztán ott akarta hagyni, akkor a többi törpe mind betódult a szobájába, úgyhogy nem volt menekülés.

Lily Damita oldalt tartott fejjel hallgatott. Majd hirtelen elkezdett kotkodácsolni. Szája széthúzódott, fejét hátravetette, és csak kotkodácsolt.

Azok meg hallgattak a ketrec körül.

Majd egy öreg bácsi nagyon csöndesen:

– Na, na, Lily…

Benyújtotta tenyerét a rácson.

Lily Damita a szárnyával csapkodott. Majd, ahogy észrevette a tenyeret, odament, és remegő fülbevalókkal kezdte csipegetni a kendermagot.

– … meg amikor Max Linder mint Max, a mesterdetektív, beugrott egy hatalmas vázába, és onnan hallgatta ki a Keménykalapos bandáját, és amikor a Keménykalapos egyedül maradt, kibújt a vázából, kezeket fel, mondta Keménykalaposnak, aki egy szót se tudott kinyögni, csak feltartotta a kezét, pedig Maxnál nem is volt revolver

– … meg amikor Max Linder mint Max, a kertész, egy óriási locsolóval lelocsolta Elvira nénit, aki nem akarta hozzáadni Maryt, és akkor jött a cilinderes, akihez Elvira néni hozzá akarta adni Maryt, de akkor Max őt is lelocsolta, és akkor libériás inasok jöttek ki a házból, hogy elkapják Maxot, de ő a libériásokat is lelocsolta, a végén meg Maryt is lelocsolta, de az egy cseppet se haragudott rá, és csuromvizesen egymáshoz simultak, és Max egyik kezével a locsolót tartotta, a másik kezével Maryt, és még mindig locsolt

– … meg amikor Max Linder mint Max, a holdkóros, a háztetőn sétált, és véletlenül belépett egy nő ablakán, és a nő sikoltozni kezdett, de akkor Max már kint volt az erkélyen, és akkor a nő már azért sikoltozott, mert félt, hogy Max lezuhan, és Max már majdnem lezuhant, de azért mégse

– … meg amikor Max Linder mint Max, a légió gyöngye, egyedül elkapott egy egész arab törzset

– … meg amikor Max Linder mint Max, az óceánrepülő, belepottyant az óceánba

– … meg amikor Max Linder mint Max, a hét tenger ördöge, egy olajoshordót rúgott a kalózok elé, és azok sorra végiggurultak a fedélzeten

– … meg amikor Max Linder mint Max, állatszelídítő!

– … meg amikor Max Linder mint Max, a Kékszakáll!

– … meg amikor Max Linder mint…

– … meg amikor!

– … meg amikor!

– … megami…

– … meg a… meg a… mega… megamega…

Előtte volt az oszlop. Egyszerre csak eléje lépett, és akkor már nem lehetett továbbmenni. Pedig még úgy állt, kabátjával kezében, mint aki nem akar leülni erre a székre, az oszlop mögé. Megnézte a jegyet. Hetedik sor egyes.

Székek csapódása, székek nyikorgása.

– Mi az?

– Mit állsz itt?!

Jegyszedőnő futott el a széksorok mellett. A fiú feléje tolta a jegyét. Az megállt, vállat vont.

– Na és…?

Azzal eltűnt.

Ő meg leült, kabátjával az ölében. A kabát rárogyott a vállára, mint egy fáradt néző.

Előtte az oszlop. Repedések az oszlopon, karcolások, firkálások. Ági–Feri, ceruzaírással. Rohadj meg! Az is itt állt, hogy: Rohadj meg! A szünetben firkálhatta rá valaki, aki semmit se látott. Ezt is ideírta, aztán még a szünetben elment. Előbb azért még lekapta a jegyszedőnőt, beordított a pénztárba. Csaló banda! Aztán elrohant, és megesküdött, hogy soha többé nem jön ide.

A reklámokat vetítették. Egy bajuszos férfi ingeket dobált. Ingeket csakis Berzánál! – ugrott elő a felirat. – Ne feledje! Berza Sándor, Aggteleki utca kettő.

Egyelőre semmi vész. Egyelőre senki se ült az oszlop mellett.

Paplanok röpködtek a vásznon. Az egyik paplan alatt pufók képű kislány. Körülötte a csillagos égbolt. Király paplan nyugodt álom!

Már tele a mozi. Csak az a két szék üres az oszlopnál.

Lassan kialudtak a fények, de azért még nem volt egészen sötét. Mintha dohánybarna lé csurgott volna a mozira.

Mégse kellett volna az oszlop mögé dugjon. A fiú a széket rugdalta. Múltkor azt is megkérdezte, hogy miért jöttem egyedül. „A barátaid? Hol vannak a barátaid?” Bent ül a pénztárban. Tornyos frizura, mélyen lelógó fülbevalók. Egy ujjal söpri be a pénzt, a jegyet meg valósággal kihajítja. Beszélni nemigen beszél senkivel De tőlem megkérdezte. „Hol vannak a barátaid?”

A mozi elsötétedett. Oldalt kigyulladtak a vörös és kék gömbök, és ezzel mintha tenger alá merültek volna. Foszforeszkált a sötét, hullámzott. Mozdulatlanul sodorta magával a széksorokat, az arcokat, az egymáshoz hajló vállakat.

Megszólalt a zongora.

Megjelentek a híradó képei. Cilinderes urak a pályaudvaron. Le-föl sétálnak, ahogy várják a vonatot. Olykor megállnak, egymásra mosolyognak. Befut a vonat. Gőzfelhő önti el a pályaudvart. Cilinderek futása a gőzfelhőben. Két úr egymás kezét rázza, közöttük hatalmas virágcsokor.

Kifeszített kötél két felhőkarcoló között. Nő sétál a kötélen, napernyővel.

Üres székek a fiú előtt. Először csak szerényen rákönyökölt, aztán rátette a kabátját. Az egyik székre a kabátját, a másik székre a sálját.

Lelökték a kabátját, lelökték a sálját. Két árny hajolt át a mozin, és minden eltűnt. Recsegtek, hajladoztak, aztán végre leültek.

Két nyak – ez volt a fiú előtt. Meg az oszlop.

Sistergett a sötét. A vetítőből dőlt csak valami furcsán vibráló fény. Mozifény. Arcok szálltak fel ebből a fényből. Cowboyok, víg estélyi ruhás nők, frakkos urak.

És most semmi.

Csak az a két fej. Egy férfi és egy nő. Akárcsak egy nyakból nőttek volna ki – a nézőtér sötét bokrai.

Összehajoltak, alámerültek.

Akkor végre megnyílt a vászon. Libériás inas, cipővel a kezében. Egy darabig csak nézi a cipőt, majd elkezdi fényesíteni.

De hiszen ez Harry Liedtke, a suszterprinc!

Szállodafolyosó, fehér ajtók. Az ajtók előtt cipők. Harry egy pillantást vet a cipőkre, és lehunyja a szemét.

Szőke nő lép ki az egyik szobából, odamegy Harryhoz.

A két fej előrehajolt, és a szőke nő arcát kettévágták. Egy folt Harry Liedtke homlokából, lokni a nő hajából. Fél bajusz ugrik rá a nő hajára. De hiszen Harry Liedtkének nincs is bajusza! Vagy ez már nem is Harry Liedtke? Most meg mintha valami falon mászna a bajusz…

A fiú valósággal kicsavarodott.

Hófödte hegycsúcs. Egyszerre csak megmozdul, és akkor már nem is hegycsúcs, hanem paplan. Egy paplan csücske. Női kar lóg ki alóla, egy nő fél arca. A paplan hullámzik. Valaki még van a nő mellett, valaki még van a paplan alatt.

– … gyázz!

Ennyi látszott a feliratból.

A nő fél feje is eltűnt. Az ágy másik végében történhetett valami. Egész biztos, hogy Harry Liedtke mászott be az ágyba, Harry Liedtkétől minden kitelik.

De hogy mi telik ki Harry Liedtkétől – abból semmit se látni.

Az oszlop. Ez volt a fiú előtt.

De talán egy kis rés… hiszen lehetetlen, hogy…! A válla mindjárt megtalálta azt a kis repedést. Hányan dőlhettek ide, hányan sikálhatták, dörzsölhették az oszlopot! Hányan rugdalhatták szinte rácsavarodva! Hogy aztán egyszerre csak abbamaradjon minden, és az oszlop vendége úgy üljön mozdulatlanul.

A fiú lekopott az oszlopról. Már nem is rugdalózott. Ült lehajtott fejjel. Aztán hátrafordult. Mintha azért jött volna, hogy az arcokat nézze. Szitáló fényben úsztak az arcok. Különös, holdbeli tájak, kráterekkel, síkságokkal. Nyugodtan megfoghatott volna egy arcot, egy fület.

Csuli meg is tette. Igen, a Csuli megfogta a nő tokáját. Először csak éppen megérintette, de aztán már rángatta, húzogatta.

Kövér férfi, síléccel a vállán.

A fiú nem is tudta, mikor fordult a vászon felé. De most előtte volt a havas táj a kövér férfival, aki ott állt a szálloda bejárata előtt. A szőke nő lép ki, sídresszben. A kövér elmosolyodik, indul a nő felé. Bele akar karolni, de akkor már Harry Liedtke van a nőnél. Harry Liedtke elmegy a nővel, közben visszaint a kövérnek.

A két bokor megint kinőtt a sötétből. És akkor már nem volt se Harry Liedtke, se szőke nő, se kövér férfi.

A két fej pedig mintha elbújt volna valahol a mélyben, de most aztán megint…

Nem volt semmi más, csak egy nő leomló sörénye és egy férfi pattanásos nyaka. A sötétben is jól lehetett látni ezeket a dühös pattanásokat. Dombok egy hegy vonulatán.

A fiú meg akárcsak ott mászkálna közöttük. Egyikről le, a másikra fel. Közben a haj elvadult bozótja. Tovább, tovább, egyik dombról a másikra! A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra, terelgeti nyáját, fújja furulyáját… bú nélkül éli világát… a juhásznak jól megy… egyik dombról a másikra… terelgeti nyáját, fújja furulyáját… jáját… jáját! Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni, csücs!

A zongora holdfényzenét játszott. Holdfényt pötyögtetett, sétányt, szerelmeseket.

Hányféle zene volt!

A fiú magához szorította a kabátját, belebújt a kabát kupacába. Az üldözés zenéjét hallotta. Ahogy egyre gyorsult a dallam a székek recsegése közben. A megbocsátás zenéjét. Elomló dallamok, ahogy az anya visszafogadja megtévedt gyermekét. Szaggatott, fenyegető a kiátkozás zenéje. Bánatosan kavargó az őszi sétányé. Szinte kiszakadnak a billentyűk, ahogy a bosszú lovasai közelednek.

Zenéje utcának, háztetőnek, csatornának. Zenéje vonatnak, hajónak, sivatagi éjszakának…

Szólt a mozizene.

A fiú a kabátja hajtókáját rágta. Sírni tudott volna dühében. Sorra kinyomja a pattanásokat, a haját levágja, a nő haját is levágja!

A zongora holdfényzenét játszott.

Ő pedig előbújt a kabát kupacából, és megint a rést kereste. Rést az oszlop mellett, rést a fejek között.

Félbe tört arcokat látott egy félbe tört vásznon. Meghasadt szájat, fél sarkot egy szobából.

A fejek az oszlop felé hajoltak – és akkor egy kikötő volt előtte. Egy kikötő teljes egészében. A fejek visszahajoltak – a kikötő eltűnt. A fejek hajladoztak. Foltok ugrottak a fiú elé. Egy nő lába, rojtok a szőnyegből, tengerészsapka ellenzője. A sapka kinyúlt, majd parányivá zsugorodott.

A két fej bokra… Hajladoztak, összenőttek, valósággal kilombosodtak.

A fiú nekidőlt az oszlopnak.

Kigyulladt a fény. A székek felcsapódtak, az ajtók kitárultak, a sorok megindultak.

A fiú csak ült mozdulatlanul az oszlop mögött. Ölében a kabátja. Zúgott a feje, a nyaka megmerevedett.

Székek csapódása, nyikorgása.

– Na, mi az?

– Mi lesz már…?

Mintha fiókokat rángatnának előtte.

Felugrott, magára kapta a kabátját.

Odakint majd elszédült.

Pálcavékony negyed-alakok rohantak mellette, szakadozott mozdulatokkal. Meghasadt szájak, fél bajuszok, homlokok repülő foltja. Autó levágott orra, villamos ablaka. Parányi rés az utcából, parányi fény a kirakatokból.

Futott az utca elvékonyodott szalagján. Feliratok kísérték, láthatatlan feliratok tekeredtek köréje.

Futott az utca leszakadt szalagján.

Megeredt az eső, az a töredezett szálú eső.

Megszólalt a zene. Utcát pötyögtetett, kopott falakat, lámpaoszlopot.

A pálcavékony alakok ugrálni kezdtek, majd megmerevedtek.

Ő meg beugrott egy kapu repedésén, és azzal minden elsötétedett.

– Lilian Gish és Dorothy Gish!

– Wallace Beery és Noah Beery!

– Norma Talmadge és Constance Talmadge!

– Mia May és Eva May!

– Nem ér! Azok nem testvérek.

– Hogyhogy nem testvérek?

– Az Eva May a Mia May lánya.

– Akkor Déwé Griffith és Corinne Griffith!

– Azok még csak nem is köszöntek egymásnak.

– Na jó. Akkor… akkor… Ben Lyon és David Lyon!

– Olyan nincs.

– Hogyhogy nincs?

– David Lyon nincs.

– David Lyon van, csak kisebb szerepeket játszik.

– Semmilyen szerepeket se játszik.

A fiú egy darabig hallgatott, aztán nekiugrott Streig Gyurinak.

A következő pillanatban már a földön voltak. Egymást püfölték, és a fiú egyre csak azt üvöltötte:

– Ben Lyon és David Lyon! Ben Lyon és David Lyon!

A lány pomponos sapkában volt és kötényben, a fiú kinőtt, bokáig érő nadrágban és vállára szíjazott iskolatáskával. Vastag törzsű, öreg fák között álltak, a napfény megvilágította a sétányt.

Nem lehet valami előkelő sétány. Alig pár lépésre egy telek, futballkapuval, arrébb gyárkémények.

Iskola után találkozhattak. A fiú azt mondta a lánynak, hogy hát akkor hazakíséri. Elindultak egymás mellett. Lehet, hogy beszélgettek, de az is lehet, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Aztán egyszerre csak megálltak. A lány elmosolyodott. Úgy, ahogy csak ő tudott mosolyogni: Lilian Gish.

Lilian Gish játszotta a lányt, Robert Harron játszotta a fiút. Akkor már több filmben szerepeltek együtt, és én mondom neked, hogy kedvesebb fiatal párt el se lehetett képzelni. És azt is én mondom neked, hogy senki a világon nem tudott úgy mosolyogni, mint Lilian Gish. Ettől a mosolytól a zsöllye tizenhetedik sorában is elpusztultak.

Pomponos sapkában és kötényben, a fiú meg kinőtt nadrágban, vállára szíjazott iskolatáskával. Fák között álltak, egy üres telek közelében, és csak nézték egymást.

Mindenki úgy találta, hogy ez aztán az igazi szerelmi jelenet. A forgatócsoport el volt bűvölve. Kivéve egy embert, D. W.-t, a rendezőt. D. W. egyáltalán nem volt elbűvölve. Egyre csak azt ismételgette, hogy Robert Harron úgy áll ott, mintha botot nyelt volna. El se lehet képzelni, hogy egy lány beleszeressen. Félretolta a fiút, és ő állt oda Lilian Gish elé.

Tudnod kell, hogy D. W. csupa szenvedély volt. Rendezés közben szinte önkívületbe esett, és színészeit is magával ragadta. És azt is tudnod kell, hogy Lilian Gisht ő fedezte fel, minden filmjében főszerepet adott neki.

Lilian partnereinek nem volt könnyű dolguk. D. W. hatvanszor is elismételtetett velük egy-egy jelenetet. És közben hogy lehordta őket! „Uram, magánál tehetségtelenebb alak nem született! Meg vagyok én áldva, meg vagyok én áldva…”

Robert Harronnak mondhatott akármit. Robert Harron csak Lilian Gish mosolyát látta. Újra és újra elindult a lánnyal, újra és újra elindult a lány mosolya felé.

– Ne vágj olyan bárgyú képet! – harsogta D. W. – Itt már beléd esett a féreg… te itt már féltékeny vagy. A lány mosolya nem téveszthet meg.

Ilyeneket mondott. Hogy Lilian mosolya nem tévesztheti meg a fiút. Mert akkor már tudja, hogy a lány valaki mással jár. Mégpedig a városka polgármesterének a fiával. Igen, igen, a polgármester fia szemet vetett a lányra!

– Szemet vetettek a szerelmedre! Érted?

D. W. mondhatott akármit. A fiú újra és újra elindult a lány mosolya felé.

És mit csinált akkor D. W.? Revolvert nyomott a fiú kezébe!

– Te már revolvert ragadtál! Te már ott tartasz, hogy agyonlőnéd azt a teremtést, aki neked legdrágább a világon!

Robert Harron bólogatott. De közben olyan szelíd képet vágott, hogy D. W. valósággal dührohamot kapott. Lepocskondiázta a fiút, hogy sohase volt benne szenvedély, és azt se tudja, mi a féltékenység.

– Pedig már a kezedben a revolver! Az apádtól loptad. Hogy fogod, te szerencsétlen!?

D. W. megmutatta, hogy kell egy revolvert megfogni. Az apja ezredes volt a déliek seregében, és hát ő értett a fegyverforgatáshoz. Egyáltalán, mihez nem értett?

D. W. a revolverrel hadonászott, és közben magyarázott.

– A lány mást szeret! Vagy el sem tudod képzelni, hogy mást szeret?

Kivette a fiú kezéből a revolvert, újra belenyomta. Aztán egy dörrenés. És a fiú ott feküdt a sétányon.

Lilian Gish arcán még ott volt a mosoly, de aztán ráborult a fiúra. D. W. mellettük – mozdulatlanul. A revolver a földön. Akkor már többen odarohantak, operatőrök, asszisztensek, statiszták. D. W. ott állt, és a revolverre bámult.

Robert Harront föltették egy hordágyra. Lilian Gish hajolt föléje. Lilian Gish beült a mentőkocsiba, és aztán el se mozdult az ágya mellől. Virágok borították Robert Harron ágyát.

Virágok és koszorúk borították Robert Harron koporsóját. A legszebb koszorút Lilian Gish küldte.

Mindenki ott volt a temetésen, aki csak számított a Film Városában. Színészek, rendezők, producerek. De egyvalakit hiába kerestek: D. W.-t.

D. W. egy időre elhagyta a Film Városát. Egy kis kültelki műterembe húzódott.

Véletlen szerencsétlenségnek minősítették az esetet. A lapok gyorsan napirendre tértek fölötte. Nem lett rendőrségi ügy. Ki mert volna D. W.-hez nyúlni? Hiszen akkor D. W. fénykorában volt.

Véletlen szerencsétlenség…

De a beavatottak mást mondtak. Ezek az emberek, akik mindenhol megfordulnak, másról suttogtak. D. W.-t nem annyira a munka heve ragadta el. A féltékenység. Igen, talán inkább féltékenységről lehetne beszélni.

D. W. fedezte fel Lilian Gisht. Minden filmjében főszerepet adott neki, parádés főszerepet.

Az egyik beavatott emlékezett rá, hogy D. W. egyszer azt mondta. „Lilian Gishnek csak egy igazi partnere lenne – én magam.” Lehet, hogy tréfából mondta, lehet, hogy komolyan, de a beavatott nagyon is jól emlékezett ezekre a szavakra.

A lány pomponos sapkában volt és kötényben, a fiú kinőtt, bokáig érő nadrágban, és vállára szíjazott iskolatáskával.

Lilian Gish játszotta a lányt, Robert Harron játszotta a fiút. Akkor már több filmben szerepeltek együtt. Ez volt az utolsó.

És ez volt az utolsó film, amelyikben Liliant mosolyogni láttad. Most már akármelyik filmjét megnézheted, akármelyiket!

Lilian Gish elvesztette a mosolyát.

A fiú átrohant az udvaron, felkapaszkodott a porolórúdra, és közben azt kiabálta:

– Én vagyok Zé, a fekete lovag, én vagyok a Vasálarcos!

Felhúzódzkodott a rúdra, és egyre csak azt kiabálta:

– Én vagyok Zöld Kabát kapitány! Én vagyok Rin-Tin-Tin, az expedíciós kutya!

Leugrott a rúdról, és már a kapualjból visszhangzott:

– Rin-Tin-Tin! Rin-Tin-Tin!

Aztán csönd lett. Maradt az udvar a porolórúddal.

Estély. Előkelő estély lord Douglasnél. Hölgyek és urak a termekben, a szobákban. Nagy, kényelmes fotelekben beszélgetnek és iszogatnak. Vagy a lépcsőn járkálnak le meg fel. Lord Douglas lánya mindenkihez odamegy, és egy-két kedves szót mond.

A fiú megállt. Szétnézett az üres téren. Hogy kerül ide? Hiszen az előbb még ott volt azon az estélyen. Lord Douglas lánya, a magas, fekete Kay Francis éppen odalépett hozzá.

Az biztos, hogy kétszer is megnézte azt a filmet a Fővárosiban. Az éjszaka foglyai. Főszerepben Kay Francis, Clive Brook és Miriam Hopkins. Három ilyen színész egy filmben. Ezt nem lehet kihagyni!

Ezt a filmet majd elmondja Muralik Évának. Tegnap este, itt a kiskörben, odaszólt hozzá Muralik Éva: – Te is eljöhetnél hozzánk, vasárnap. Pauncz lesz nálam, Balla Ica meg az Urai Pakszi.

Muralik Éva is éppen olyan fekete, mint Kay Francis. Csak talán nem olyan magas. Tegnap este a Paunczcal sétált két kört, az Urai Pakszival hármat. És akkor várta, hogy a fiú megkérdezze: – Sétálunk egy-két kört? – Csakhogy ő nem szólt semmit. Mindegy, minden mindegy.

A fiú a kopár, téli fákat nézte. Mintha mindegyik azt várná, hogy kabátot adjanak rá. Túl a tér mögött már felgyulladtak az Eldorádó Mozi fényei.

A fiú zsebre tette a kezét, és azt mondta: – Mindegy… minden mindegy.

Akárcsak maga Clive Brook, a Nagy Keserű.

Clive Brook, a Nagy Keserű, lord Douglas estélyén belesüpped egy fotelbe, kezében pohár, maga elé bámul. Iszik, keményen iszik, de ez egy csöppet se látszik meg rajta. Mosolytalan arc. A nők megvadulnak érte. Most is ott röpködnek körülötte, de ő fel se néz a pohárból.

– Igazi férfi! – súgja az egyik nő a másik nőnek.

– Drágám, nem találod, hogy kissé túl sokat iszik?

– Azt mondják, műtét előtt is iszik. Ó, nem, egy cseppet se reszket a keze.

A Nagy Keserű orvos, és valahol London külvárosában lakik. Tele van pénzzel, de mégse költözik el.

– Ott valamivel elviselhetőbbek az emberek. Senki se kérdez semmit. Érti, uram? Senki se kérdez semmit! – Azt mondja a Nagy Keserű annak a sima képű ficsúrnak, aki ott áll előtte. Közben a két kezében tartja a hatalmas, kerek poharat.

Az meg vigyorog, és mindenféle megjegyzéseket tesz. Hogy jó, jó, biztosan lakik ott valaki, talán egy olyan kis külvárosi tündérke.

– Egész jó kis nőcske lehet! – hahotázik a simaképű.

– Ezt olyan jó viccnek tartja? – A Nagy Keserű még most se néz fel a pohárból.

– Hallottam is róla valamit. – Közelebb hajol a Nagy Keserűhöz. – Arról a lezüllött táncosnőről.

– Hová züllött le? – A Nagy Keserű fölnéz. Félelmetesen gúnyos a tekintete. – Mit ért ön az alatt, uram, hogy valaki lezüllött? – Feláll, kezében a pohárral. – Én például lezüllöttem, hogy maguk közé keveredtem?

A nyegle kis fickó arca megrándul. Egy pillanatra mintha neki akarna ugrani a Nagy Keserűnek. De két barátja visszatartja. A Nagy Keserűvel nem érdemes kikezdeni. A Nagy Keserű félelmetes.

Félelmetes, bólintott a fiú. Továbbment a fák között. Igen, majd ő is így ül ott Muralik Évánál. Belebámult a pohárba, és közben gyilkos dolgokat mond.

A Nagy Keserű úgy áll, kezében a pohárral, mintha így akarna elindulni. De akkor valaki eléje lép. Kay Francis.

Most csak ők ketten vannak.

A Nagy Keserű és Kay Francis.

Hol is olvasta a fiú, hogy Kay Francis maga a tiszta nő? Hogy Kay Francis egy pocsolyán is úgy tud átmenni, hogy még csak a ruhája szegélye se lesz sáros.

Clive a pohárba bámul, Kay megérinti a vállát. – Valami baj van?

Clive, anélkül hogy felnézne. – Bocsásson meg, de azt hiszem, hogy a szokottnál is elviselhetetlenebb vagyok. Legjobb, ha elmegyek.

– Bántja valami? – Kay keze még mindig ott van Clive vállán.

– Maga az egyetlen, akitől egy ilyen kérdést eltűrök.

A fiú valósággal megborzongott a gyönyörűségtől. Igen, így kell ezt mondani egy nőnek. Közben már elhagyta a teret, kis utcák között kocogott. Megint ott volt előtte Clive és Kay.

– Igen – mondja Kay –, tudom, hogy bántja valami.

– Es magát nem bántja semmi?! – A férfi fölkapja a fejét. – Nem bántja, hogy ostoba léhűtők között él? – Kis szünet. – Ha jól tudom, az egyikhez hozzá is megy.

Kay egy szót se szól. Kay hallgat és néz. De ahogy néz! Könyörgés van a tekintetében.

Clive megint csak a poharába bámul. – Lehet, hogy elhagyom Londont. Elutazom… nem, nem is vidékre. Valahova, a gyarmatokra. Borús mosoly – Ugyan, mit törődik vele! Valamivel kevesebbet beszélek, és valamivel többet iszom.

Kay egy mozdulatot tesz, de a Nagy Keserű meghajol és elmegy. Már elég sokat ivott, de úgy megy el, mint aki nem is nyúlt pohárhoz.

Néhány estélyi ruhás hölgy utánanéz. – Micsoda férfi!

A Nagy Keserű gyalog vág neki az éjszakai Londonnak. Megy, megy, és a fények lassan elmaradnak mögötte. Ezek már a külváros sikátorai. Bemegy valamelyik lebujba, fölhajt egy pohárral. Pénzt dob a pultra, és azzal már megy is. (Clive Brook nagyszerűen tud pénzt dobni a pultra!)

Nyurga, sötét árny siklik hozzá. Visszarántják.

– Megőrültél! De hiszen ez a doktor…

Clive Brook mindezzel nem törődik. Megy, megy, bele a sötétbe.

A fiú is olyan alacsony tetejű házak között ment. Bebámult egy kávéház ablakán. Aztán megint egy tér volt előtte, és ennek úgy megörült. Clive Brook is kis tereken át ment haza.

Megint eszébe jutott: Muralik Éva! Meg kellett állnia, valósággal elzsibbadt. Így állt egy darabig, és akkor azt mondta:

– Fővárosi! – Aztán azt, hogy: – Phőnix, Roxy, Eldorádó, Pátria!

Mintha segítségül hívná őket. Igen, a fiút jól ismerik ezekben a mozikban. Emmike, a sovány pénztárosnő az Eldorádóból, egyszer megkérdezte. – Mi az, legalább egy hete nem láttalak. Átmentél a Pátriába?

Muralik Évának egyszer próbált beszélni ezekről a mozikról.

– Mi a Royalba járunk – mondta a lány –, de a Corvint is szeretjük.

Muralik Éva a Royalba jár. A fiú is a Royalba jár, de csak az előcsarnokba. Néha órákig elácsorog az Előzetes képei előtt. Nézi, hogy milyen filmek jönnek. Aha, Norma Shearernek két filmje is lesz, Pola Negrinek csak egy, Várkonyi Mihály meg egy bibliai tárgyú filmben játszik. A fiú végre elindult, és újra elmondta a mozikat. – Fővárosi, Phőnix, Roxy, Eldorádó, Pátria.

Clive Brook persze nem menne el Muralik Évához.

Nem, nem, a Nagy Keserű otthon ül, és maga elé bámul. Iszik. És akkor valaki valósággal bezuhan a szobájába. A szőke Miriam Hopkins. Miriam alig áll a lábán, arca szétázott, felpuffadt.

Clive a két kezébe fogja ezt az arcot. – Már megint ittál.

– És te talán nem?! – vág vissza Miriam. De aztán összecsuklik, és ráborul a férfi vállára. – Tudom, hogy most is csak arra a nőre gondolsz! A lord lányára…

Clive az ágyhoz vezeti Miriamot, lefekteti, aztán odamegy az ablakhoz, és kibámul az éjszakába.

Hol is olvasta a fiú, hogy Clive Brook egyetlen arcrándulás nélkül is annyi mindent tud érzékeltetni?

A fiú belépett egy kapun. Fölszaladt a lépcsőn, aztán már ott állt a csöngetésben.

Nem nyitottak ajtót.

Rendben van. Egy darabig még elácsorog itt, aztán visszafordul. Mindegy… minden mindegy.

Újra csengetett.

Fény csapódott fel az előszobában. Kitódult egy lármázó, ugráló csoport. De egyáltalán nem a csengetésre, hanem csak úgy, a játék kedvéért. Az ajtót is mintha csak úgy véletlenül nyitották volna ki.

Egymás fölé hajló fejek: Balla Ica, Pauncz és Urai Pakszi. Akárcsak a Városliget barlangvasútján ülnének.

– Hát eljöttél?

Muralik Éva a szoba ajtajában állt, kicsit csodálkozva nézett a fiúra.

Az meg bólintott. Érezte, hogy lassan széthúzódik az arca. Igen, már vigyorgott.

Valaki a hátára ütött, és betolták a szobába. Aztán mindjárt magára is hagyták egy süteményestál mellett. Megkerülte az asztalt, kivett egy süteményt. Egyik kezét zsebre dugta, ahogy a süteménnyel keringett. „Csak nem mosolyogni! Csak nem mosolyogni!”

Az ajtók kitárva. Muralik Éva egy távoli szobában állt Urai Pakszival. Pakszi magyarázott, a lány figyelmesen hallgatta.

Hát csak hallgassa! Majd később odamegyek, és akkor…

Elszórt csoportok a szobákban.

Estélyi ruhás hölgyek, frakkos urak lord Douglasnél. A Nagy Keserűt nem nagyon izgatja az egész. És lehet, hogy sokan sündörögnek Kay Francis körül, de a nőt azért csak a Nagy Keserű érdekli.

– Ne potyogtasd a morzsákat.

Szelíd tekintetű nő állt a fiú mellett. Átnyújtott egy kistányért. Mintha már régen követte volna a fiút ezzel a tányérral.

– És nem kényelmesebb, ha ülve eszel?

A fiú makogott valamit, és megint elvigyorodott.

Most már ezzel a kistányérral közlekedett. Megállt egy hát mögött, bólogatott.

– … és akkor a Wampetics letérdelt ott a katedrán?

– A Szatyi előtt?

– És úgy könyörgött, hogy ne szedesse be a Szatyi. Egy szót se tudott, és akkor letérdelt.

A fiú bólogatott, hogy hát igen, a Wampetics… Közben fel tudta volna magát pofozni. „Miért kell nekem bólogatni és vigyorogni?”

– Mit énekelsz, Buci? – kérdezte Pauncz Gyuri egy piskótaarcú lánytól.

– A Szúnyogszerenádot. Én leszek a Szúnyog úrfi. Semmi kedvem az egészhez, de hát ismeritek az Aranka nénit.

– Nincs unalmasabb, mint egy ilyen iskolai ünnepély. – Muralik Éva elment mellettük. Egy újabb süteményt tett a fiú tányérjába.

Az utánafordult, de akkor Éva már eltűnt.

„Csak valahogy meg tudnék szabadulni ettől a tányértól!” Sehová se tudta lerakni, és mindig volt rajta egy sütemény.

Szobáról szobára ment a tányérral. Legalább pohár lenne. Abba bele tudna bámulni, és csak akkor nézne fel, ha Éva megállna mellette.

Szobáról szobára vándorolt a tányérral.

Később Pauncz Gyuri odaült a zongorához, a lányok pedig elénekelték a Szúnyogszerenádot. A piskóta arcú Buci volt a Szúnyog úrfi.

A lányok hajlandoztak, mintha egy láthatatlan hintót repítenének. Láthatatlan hintót – láthatatlan mező felett.

Bucit nem is ismerem, gondolta a fiú. Miért nem mutatnak be Bucinak? Mindegy, minden mindegy.

Megint előtte volt Clive Brook, a Nagy Keserű.

A Nagy Keserű fehér köpenyben áll a kórház folyosóján. Mellette Kay Francis.

– Eljöttem hazulról. – Kay feszült várakozással néz a férfira. – Otthagytam őket.

Clive arca merev.

Kis szünet, aztán a nő: – Mit gondol, tudnánk együtt élni?

Elmosolyodik. És most már igazán csak annyi kell, hogy a Nagy Keserű magához ölelje.

A Nagy Keserű nem öleli magához. – Nem tehetem tönkre az életét.

Kay még mindig mosolyog. – Értem… maga mindig olyan kíméletes.

Fájdalmas mosoly lebeg Kay Francis arcán, ahogy lassan elfordul és elindul.

Clive utánanéz.

– Elküldted? – lép hozzá egy másik orvos.

A Nagy Keserű belebámul az üres folyosóba. – Soha nem szerettem így senkit. – És még mielőtt a másik kérdezne valamit, belép a műtőbe.

A Nagy Keserű operál. Kimért, gyors mozdulatok. Aztán bedobja a műszereket a gőzbe. Letépi arcáról a kendőt, belebámul a gőzbe.

– Tudod, hogy reménytelen eset volt – mondja mögötte egy másik orvos. – Senki másnak nem sikerült volna.

A Nagy Keserű egy szót se szól, belebámul a gőzbe.

Aztán már egy ablaknál áll, és kinéz az éjszakai utcára.

Miriam hánykolódik az ágyon. A takaró félig lecsúszik, utánakap.

– Aludj – mondja a Nagy Keserű –, aludj csak. – Kibámul az éjszakába.

Az éjszaka fényei felgyulladnak, majd kialszanak.

Most mind ott ültek az asztalnál. Muralik Éva, Pauncz, Balla Ica, Urai Pakszi… Apró kis papírszelet volt előttük.

– Mindenki fölírja, hogy ki tetszik neki a legjobban – bólintott Urai Pakszi.

A fiú nem nagyon értette a dolgot. Mit akar ezzel a Pakszi?

Buci vihogva hajolt a papír fölé. Biztosan azt írja majd, hogy: Pauncz, Muralik Éva meg, hogy: Pakszi. Mindegy… Minden mindegy.

A fiú elővette a ceruzáját. Majd hirtelen vállat vont, és csak ült a cetli előtt.

Fejek az asztal fölött. Mindenki írt. Buci vihogott, Balla Ica meg nagyon határozottan áthúzott egy nevet.

Muralik Éva egy pillanat alatt készen volt. Ahogy felemelte a fejét, a fiúra pillantott. – Hát te? – És mert a fiú nem felelt. – Neked senki se tetszik?

– Neki senki se tetszik – visszhangozta Urai Pakszi.

A fiú valami furcsa megelégedésfélét érzett. Igen, most majd arról beszélnek, hogy neki senki se tetszik. Se Muralik Éva, se más.

De nem beszéltek róla. Hanem Muralik Éva valami távoli, csodálkozó hangon megkérdezte.

– Igaz, hogy ti szállodában laktok?

Egy pillanatra többen is feléje néztek.

A fiú meg azt a mozdulatot látta, ahogy apa átfordul a fal felé, és magára húzza a takarót. Délután vajas kenyeret evett, teával, aztán lefeküdt. Aztán már csak azt lehetett hallani, ahogy egyik oldaláról a másikra fordul, és magával vonszolja a takarót.

A fiú mondani akart valamit, de akkor Muralik Éva tapsolt, és Pakszi összeszedte a cédulákat. Egy darabig talányosan mosolygott, és csak úgy kártyázott a cédulákkal.

A többiek tapsoltak.

– Olvasd már!

– Olvasd!

Aztán minden egyes névnél tapsolták.

– Pauncz! Már harmadszor…

– Éva! Muralik…

A fiú a cetlijét tologatta az asztalon.

Pakszi pedig kihirdette.

– A győztesek megcsókolhatják egymást.

Nevetés, taps.

Valaki meglökte a fiú vállát. – Téged nem érdekel?

A cetlit tologatta. Muralik Éva és Pauncz. Ez nem volt komoly csók. Azért ez nem volt komoly csók. Pauncz tetszik neki? Dehogy! Urai Pakszi… csak azt nem merte fölírni. Valaki mondta is, hogy Pakszi komolyan udvarol neki. Clive, a Nagy Keserű elsöpörné ezeket az alakokat, lehengerelné a mezőnyt.

– Hiába – mondta Balla Ica. – A Pauncz a legcsinosabb fiú a Tisza Kálmán téren. A Pauncz meg a Tika.

Mire valaki roppant fölényesen: – Csakhogy a Tika nem tud a lányokkal bánni, a Tika minden lánynál leég.

– Nem, nem – Ica a fejét ingatta –, Pákozdy Pici fülig szerelmes volt belé.

– A Pákozdy Pici?

A fiú szép csöndesen felállt. Megkerülte az asztalt, és már kint volt az előszobában.

Majd utánajön valaki. Évi kidugja fejét az ajtón, és megkérdi.

– Te már elmész?

Senki se jött ki utána. Magára kapta a kabátját.

Kint volt a lakásból, levágtatott a lépcsőn.

Az utca túlsó oldaláról még visszanézett a házra.

– Egyszer majd eljön a Nagy Keserű, és akkor lemossa ezt az egész társaságot!

Az Eldorádó Moziban még becsúszott a fél nyolcas előadásra.

– Éppen a híradó megy – mondta Emmike a pénztárból.

Odabent, egy virágfüzérekkel feldíszített hajó fedélzetén az angol királynő fogadta a fiút.

A moziújság legújabb számával felrohant Streighez.

Streig Gyuri kint állt az ajtójuknál, a gang rácsát rugdalta. Mélyen lehajolt az udvarra. Mögötte, a hátsó lépcsőház, a megsárgult fallal, a szétnyúzott szemétkosárral. Egy ablakban felengedték a rolót, aztán lehúzták.

A fiú a moziújság legújabb számával a rácshoz dőlt.

– Hát nem ő kapja a legtöbbet! – Pár lépést tett, mintha Streig háta mögött be akarna menni Streigékhez, talán, hogy az egész családdal megtárgyalja ezt az ügyet. – Le mertem volna fogadni, hogy Gloria Swanson a listavezető, és tessék…!

Csoszogás a hátsó lépcsőház felől, valaki felnyögött.

Streig cipőorra váratlanul megjelent a rács között. Ő pedig széttárta a karját. Így lebegett az udvar fölött.

– A második helyre szorult a hatezer-ötszáz dollárjával! – A fiú a rácsot csapkodta az újsággal.

Streig egy darabig még lebegett, aztán kivette a fiú kezéből a lapot.

– Híres filmszínészek gázsija 1924 februárjában.

– Hetenként.

– Mi az, hogy hetenként?

– Hát, hogy hetenként mennyit kapnak… mennyi gázsit.

– Ja, igen.

A rolót megint felengedték. Egy nő válla látszott. Valaki rácsapott erre a vállra, és a roló lent volt.

– Na nézzük csak, Lewis Stone 2500 dollár. – Streig elgondolkozó képet vágott. – Az az öreg, bajuszos muki. Mindig ezredes… olyan légiós ezredes, egyszer meg valami ültetvényes.

– Ültetvényes! Lewis Stone soha nem volt ültetvényes! Legfeljebb prédikátor.

– De én láttam egy filmben, ahol mint ültetvényes… Még agyon is lőtték. Szóval, kettőezer-ötszáz és hetenként. Azért azzal már lehet valamit kezdeni. – Felnevetett. – Jack Holtot a fene eszi, mert ő csak ezerötszázat kap.

– Tudod, aki mindig elmerül.

– Persze, a búvárhajóban. Ő a kapitány, és a legjobb barátja elcsábítja a feleségét. De ezt csak akkor mondja meg neki a legjobb barátja, amikor már süllyednek, és alig kapnak levegőt.

– Mindenki azt várja, hogy Jack Holt a legjobb barátja torkának ugrik, de ő a kezét nyújtja. – Kezét nyújtotta Streignek. – Örülök, hogy boldoggá tetted azt, akit a legjobban szerettem a földön.

– Így halnak meg, kéz a kézben, és a nőre gondolnak.

Egy darabig így álltak a gangon, kéz a kézben. Aztán Streig:

– Azért én többet adnék Jack Holtnak, legalább háromezret.

– Többet, mint Lewis Stone-nak?

– Többet.

Lewis Stone, aki már nem volt éppen fiatal, és többnyire légiós ezredeseket játszott, igen szomorúan nézett Streigre.

– Kérem… ezt nem teheti velem. Nem is a pénz miatt, higgye el. – Elhallgatott, majd megismételte. – Ezt nem teheti velem.

Streig akkor már Mabel Normandnál tartott:

– Mabel Normand háromezer. Ez rendben van.

– Köszönöm – bólintott Mabel Normand. – Köszönöm önnek.

És még jobban megköszönte, amikor Streig Betty Compson háromezer-ötszáz dollárjából ötszázat elvett.

– Na nem – mondta Streig –, azért Betty Compson még nem tart ott.

– Miért? – A fiú vállat vont. – Volt már néhány jó alakítása… néhány parádés alakítása.

– Néhány. – Streig felemelte az ujját. – De csak néhány. – Ön mindig eltalálja, hogy miről van szó – bólintott Mabel Normand.

Körülöttük kavarogtak: Lewis Stone, Mabel Normand és a többiek. Estélyi ruhák, frakkok, fátylak, tolldíszek, cilinderek, sétapálcák. Felvillanó mosolyok, sötét tekintetek, sóhajok és legyintések, fájdalmas panaszok, sérelmek és vádak, vádak…

– Ez a Viola Dana! Tudnék róla mesélni!

– Tudja, mi a módszere? Tudja, hogyan főzi meg a rendezőket? A producereket?

– És Lilian Gish! Az őziketekintetű Lilian Gish! Hát ide figyeljen… a saját húgát tönkretette csak azért, hogy…

Streig rábökött egy névre. – Gloria Swanson.

A fiú is rábökött. – Gloria Swanson. Hatezer-ötszáz.

– Mit akarsz? – Eddig ő vezet.

– Eddig.

– Eddig.

Ez már Gloria Swanson volt.

Gloria Swanson tükrök között forgott. Estélyi ruha, ezüst turbán és valami furcsa tolldísz. – Egy ruhát csak egy filmben veszek fel. A kalappal is így vagyok, a cipővel. Egy alkalom, egyetlen alkalom, és aztán odaajándékozom valakinek. Régebben két nővér kilincselt nálam. Az egyik a ruhát kapta, a másik a cipőt. Helyes kis pofijuk volt, elvittem őket egy rendezőhöz. Nos, a két kislány azóta úgy felkapaszkodott az uborkafára…! Különösen az egyik. Tükrök között forgott. Estélyi ruha, ezüstturbán és valami furcsa tolldísz. Rá sem lehetett ismerni a két kis kopott verébre. Különösen az egyikre… különösen az egyikre.

Streig ujja rácsúszott egy névre.

– Norma Talmadge. – Füttyentett. – Tízezer dollár. Heti tízezer dolcsi. Magasan ő vezet, magasan az egész mezőnyben.

– A nővére éppen a felét kapja.

– Bocsánat, a húga – szólalt meg Constance Talmadge. – Igaz, hogy előbb kezdtem a filmezést, de mégiscsak én vagyok a fiatalabb.

– Hiszi a piszi! – nevetett Norma Talmadge.

Nem volt ebben a nevetésben semmi bosszúság. Norma Talmadge-ról mondhattak akármit. Ő volt a listavezető a tízezer dollárjával. Majdnem négyezer dollárral Gloria Swanson előtt. Utána még egy-két ötezres, a többinek be kellett érnie háromezer-ötszázzal vagy még annál is kevesebbel.

– A legnagyobb sztár – Streig a rácsot rugdalta. – Legalábbis ebben az évben, legalábbis ebben a hónapban, legalábbis ezen a héten.

– Két hét múlva talán már húszezernél tart.

– Vagy ötezernél.

Megjelent Streig mamája. Kihozott egy zsíros kenyeret, jól megpaprikázva. Ahogy meglátta a fiút, morgott valamit, és visszafordult. Újabb zsíros kenyérrel került elő.

– Öregem – a fiú úgy nyomult bele a zsíros kenyérbe, mint egy földrészbe –, Norma Talmadge-nak saját fürdőmedencéje van. A villa kertjében van egy saját, külön fürdőmedencéje. Bazenje.

– Azért ilyet még nálam is lehet látni. – Gloria Swanson kissé följebb tartotta a fejét. – Bazent.

– Meg nálam. – Constance Talmadge összehúzta a szemöldökét. – Már akkor fürdőmedencém volt, amikor a nővérkém még tornatanárnő akart lenni.

– Ezt meséld másnak! – nevetett Norma Talmadge. – Különben pedig… – és csak legyintett.

– Nem az itt a bökkenő – mondta Streig Gyuri –, hogy kinek van fürdőmedencéje. De hogy kinek lesz egy fél év vagy akárcsak pár hónap múlva is.

– Is! Is! – A fiú meglengette a zsíros kenyeret.

És az is volt a legfélelmetesebb az egészben.

A Talmadge nővérek is ezt ismételték Gloria Swansonnal meg a többiekkel.

– Is! Is! Is!

A két Talmadge nővér egymás karjába hullott, az estélyi ruhás Gloria térdre esett a tükrei között. Mintha valami istenséghez könyörögnének.

Aztán csönd lett. Aztán Streig, mint maga Is:

– Rosszakat hallottam Norma Talmadge-ról.

– Rólam? – Norma Talmadge még jobban Constance-hoz bújt. Az pedig mintha inkább eltolná magától.

– A kábítószerek rabja lett.

– Ezt valaki másról hallottad. – A fiú Streigre nézett. – Fix, hogy valaki másról hallottad.

Streig Gyuri két kézzel fogta a korlátot, mintha át akarná magát dobni. – Fix, hogy másról is hallottam.

– Is! Is! Is! – Énekelték a sztárok a Film Városából.

Gloria Swanson összehúzta magát, és elhallgatott. Hallgattak a többiek is. Női és férfisztárok. Még a rendezők sem mertek megszólalni. De még a producerek se. Hallgattak és vártak.

Streig a rácsot rázta.

– Az biztos, hogy az egész társaságot behálózták a kábítószercsempészek.

– Behálózták?

– Akarsz valamit hallani? A csempészek már az irodákba is bemerészkednek. A műtermekbe. És tudnék olyan sztárt mondani, aki már hozzá se nyúlhat a gázsijához. Tudnék olyant mondani.

– És ezt tűrik?

– Hogy tűrik…? Ide figyelj! Mindenkinek megvan a maga házicsempésze. És tudod, hogy bánik a sztárral a házicsempész? Még a legnagyobbal is?

– De hát a rendőrség?

– Tehetetlen. – Streig elengedte a rácsot, széttárta a karját. – Ópium, morfium. Ez megy.

– Pipával szívják.

– Az ópiumot. A morfiumot beadják nekik. Van, amikor a házicsempész adja be nekik.

Streig le-föl járkált a gangon. Hirtelen megállt a fiú előtt.

– Az biztos, hogy a Talmadge nővérek vezetnek.

A Talmadge nővérek egymás vállára hajtották a fejüket. Lecsukló fejek, lelógó karok.

– Nagy hírük van a Talmadge nővéreknek. De különösen Normának.

Ez volt az a pillanat, amikor Constance Talmadge eltolta magától Norma Talmadge-t.

– Engem is ő rántott bele – ezt mondta Constance.

Norma semmit sem mondott. Két kezét fázósan a vállára tette.

– Lehet, hogy tízezret keres, de az biztos, hogy nem sokat lát abból a tízezerből.

Norma hallgatott, Constance pedig megismételte:

– Engem is ő rántott bele. Nélküle soha… soha!

Most megint Streig kezében volt a moziújság. – Híres filmszínészek gázsija 1924 februárjában hetenként. Mit mondtam az előbb? Hogy Norma Talmadge két hét múlva lecsúszik ötezerre? És tudod, hová csúszik egy év múlva…?

– Nem! Nem! – Norma Talmadge frizurája szétbomlott, a hajfürtök belelógtak az arcába.

Constance Talmadge meg elfordult tőle. – Ő szoktatta be a Film Városába a csempészeket.

– Egy év múlva hiába keresed azt a nevet, hogy Norma Talmadge.

Norma Talmadge szétbomlott hajjal, tántorogva elindult. Egy mozdulatot tett Constance Talmadge felé, de az elhúzódott.

– Még valamit közölhetek veled – mondta Streig. – Még azt az egyet közölhetem veled, hogy Normát olykor már nem is lehet előkeríteni. Képzelheted! Felvétel közben mindenki a helyén, csak éppen a női főszereplő…

– De hát…?

– Csak azt ne kérdezd, hogy hol van! Csak azt az egyet ne kérdezd. Múltkor egy ópiumbarlangból cibálták elő. Képzelheted! Egyszer-kétszer még elnézik neki, de aztán…

– Átkerül egy másik gyárba.

– Stimmt! Es onnan megint egy másikba. És onnan?

Norma Talmadge egyik filmgyárból a másikba botorkált, de a kapuk becsukódtak előtte. Sorra becsukódtak a kapuk. Az United Artists -é, a Paramounté, a Foxé, Warner Brossé, és végül a Metróé. A Metro oroszlánja félelmetesen megrázta sörényét, kitátotta a száját.

Norma lehunyta a szemét, mintha bele akarná vetni magát az oroszlán torkába. De aztán lassan elfordult.

Streig a rácsot rázta. Majd váratlanul hangosan kezdte olvasni:

– Híres filmszínészek gázsija 1924 februárjában hetenként: Lewis Stone, 2500 dollár, Jack Holt, 1500 dollár, Lila Lee, 1500 dollár, Betty Compson, 3500 dollár, Gloria Swanson, 6500 dollár, Mabel Normand, 3000 dollár, Zigoto, 5000 dollár…

A fiú a gang rácsát nézte. A hátsó lépcsőház megsárgult falát, a szétnyúzott szemétkosarat. Az ablakot, ahol most megint felengedték a rolót.

Norma Talmadge állt az ablakban, borzasan, fázósan, kombinéban. Riadt, zavaros tekintettel bámult kifelé. A vállát dörzsölgette.

Egy pillanatig tartott az egész. Aztán valaki félrelökte Normát, és lehúzta a rolót.

– … és ha éppen tudni akarod, King Kong ma is él, és örökké járkál, de csak éjszaka, és leemeli a házak tetejét, és mindenhová benéz, mert addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a Szőke Csodát.

– Vagy a Rabnecnét.

– A Rabnecnét?

– A Szecseynét.

– A Szecseynét?

– A Nagy Tivadarnét.

– A Nagy Tivadarnét?

– A Glemcsáknét.

– A Glemcsáknét?

A jegyszedőnő ott feküdt a hideg, éles holdfényben. Nem tudta, mikor ébredt fel. Messziről hallotta a férje szuszogását, talán nem is ebből a lakásból.

Semmi se mozdult a holdfényben, semmi se mozdult az éjszakában.

Aztán egy mozdulattal félretolták a szemben levő ház tetejét, és megjelent King Kong. A hatalmas majomember olyasformán áll a ház előtt, mint aki sokáig keresett valamit, de most végre megtalálta.

– Ó! – mondta a jegyszedőnő, és felült az ágyban.

King Kong ott állt az ágya előtt. Minden mozdulatával tolt egyet a szobán. A szoba úgy hullámzott körülötte, akár egy harmonika.

A jegyszedőnő már King Kong tenyerén feküdt.

– De hiszen te a Szőke Csodát keresed.

A majomember áttette a másik tenyerére.

A jegyszedőnő megremegett, lehunyta a szemét. – Eltévesztetted a házszámot. Mindenki tudja, hogy már több felhőkarcolót összetörtél, mert sehol se találod a Szőke Csodát.

King Kong egyik tenyeréből a másikba tette.

– Eltévesztetted a házszámot.

A jegyszedőnő elnémult, King Kong átlépett vele az ablakon. A házak fölött – ki az éjszakába.

(F. W.)

Beszélték, hogy ki se mozdul a gyárból. Úgy is nősült, egy forgatás szünetében. Aztán már alig látta a feleségét, aki különben színésznő volt. El is feledkezett róla. Mint ahogy mindenről és mindenkiről elfeledkezett. Csak a film… Napi tizenkét órát dolgozott. Aztán pedig a másnapi munkát készítette elő.

Aki F. W. stábjába került, elbúcsúzhatott a családjától.

Zuckermant a halálba kergette. Zuckerman asszisztense volt, és legalább két órát szeretett volna aludni naponta.

Zuckie mégis kitolt vele. F. W. egész nap kereste, és a végén egy ponyva alól halászta ki. Fel akarta rázni, de nem tudta felrázni. Zuckie bevett valamit, és most már csak aludt, aludt.

F. W. alig evett. Forgatás közben bekapott néhány szendvicset, ennyi volt az egész. A borbély is forgatás közben jött hozzá. A szabó, a cipész.

A felesége eltűnt a színészek és statiszták tömegében. Egyszer még felrémlett előtte egy arc, amikor Mózes népe átkelt a Vörös-tengeren. A menekülést vették fel, és Mózes mellett volt egy nő, aki… De aztán minden elmerült a Vörös-tengerben.

Forgatás… forgatás…

Aztán egyszerre leálltak. F. W. egy mozdulatot tett, és akkor megszűnt minden.

Teltek az órák, teltek a napok. Senki se mert elmozdulni. F. W. arcát figyelték.

– Töpreng…

– Nem tetszik neki ez a beállítás.

F. W. úgy gubbasztott, mint egy öreg, mogorva sas.

Csönd volt a műteremben.

– Állunk – mondták a Warner testvérek. – Már napok óta állunk, mert F. W. gondolkozik.

A Warner testvérek odafent ültek, az irodában. Megesküdtek, hogy F. W. nem csinál nekik több produkciót.

– F. W. kikészít bennünket.

– Nem lehet mondani, hogy kíméli a pénzünket.

– A legtökéletesebb díszletek…

– Díszletek? Helyszínek! A Vörös-tenger eredetiben.

A görög hegyvidék. Mert Mózes csak ott törheti szét a kőtáblát.

– És most állunk.

Leküldték megfigyelőiket. A megfigyelők mindig ugyanazzal tértek vissza.

– F. W. nem mozdul.

A Warnerek arról beszéltek, hogy F. W. egyszer felépíttetett velük egy indián falut, ahol aztán sohasem forgattak. F. W. egyszer Afrikából hozatott elefántokat. Aztán vissza is küldte az elefántokat, mert rájött, hogy mégse… F. W. bennszülött törzseket telepített át a dzsungel mélyéből.

– Jól bevásároltunk F. W.-vel.

Arról beszélte, hogy F. W. korbáccsal kergette ki a műteremből Theda Barát, minden idők legnagyobb színésznőjét. Revolvert fogott egy producerre, mert az sokallta a költségeket.

– Jól bevásároltunk F. W.-vel…

A megfigyelők még mindig ugyanazzal a hírrel tértek vissza.

– F. W. még mindig nem mozdult.

De a Warnerek megmozdultak. Leszálltak a cég fellegvárából a forgatáshoz. Nem merték mindjárt megközelíteni F W.-t. Egyáltalán, mintha csak úgy véletlenül néztek volna le.

Elmentek a fáraó hadinépe mellett, Mózes kőtáblája és Egyiptom királylánya mellett.

Maga F. W. meg odafent, a magasban. Még napokkal ezelőtt felhúzták a daruval, és most ott ül mozdulatlanul.

A Warnerek megálltak alatta, és vártak. Az egyik Warner tétován odaintett valakinek.

– Halló, Samy!

Samy nem felelt. Samy felfelé bámult a többiekkel együtt.

Warner egy darabig még hallózott, de aztán elhallgatott.

Csönd volt a tenger felett. Csönd volt a sziklás hegyek között.

A Warnerek bementek egy sátorba. Statiszták kushadtak a földhöz lapulva, mint egy halom összesöpört papír. A Warnerek összenéztek és kimentek. Megkerülték Mózest és a fáraó harcosait. És megkerülték a zsidókat a pusztában, aggastyánokat és gyerekeket, férfiakat és nőket, egy szekértábort és egy hatalmas tornyot.

Az egyik Warner telefonálni próbált a műteremből. Valakit fel akart hívni, talán egy másik rendezőt. Elveszett búgás, hang nem hallatszott. Warner letette a kagylót.

Abban a pillanatban hasadt meg Mózes kőtáblája. Két papondeklidarab. Papírtorony a levegőben végigszakadva.

A Warnerek átkeltek a Vörös-tengeren, és papír zörgött a lábuk alatt.

A papír halott zörgése. Ez volt az egyetlen zaj. És mindenütt papír, papír, papír… Sziklatornyok és egy üres acélváz a papírsivatag felett.

Ketten járkáltak csak a pusztaságban. A Warnerek.

Aztán ők is megálltak. Megálltak ebben az irtózatos csöndben, és fölfelé néztek.

Odafent, a magasban időtlen, kővé dermedt arccal ült F. W.

(D. W.)

Egy bőrönd – ez volt mindene. Hatalmas, mogorva bőrönd, alig tudta leszedni a vonat lépcsőjéről. És hát ritkán akadt valaki, aki segített volna. Inkább olyanokat mondtak, hogy egy ilyen öreg muki minek utazik ekkora bőrönddel? Egyáltalán, minek utazik?

Meg se hallotta. Már régen nem hallott semmit, már régen nem látta, hogy kik vannak körülötte.

A mozdulat volt benne, ahogy a bőrönd után nyúlt. A várakozás csöndje az állomáson, amíg aztán valaki megérintette a vállát. – Mehetünk, papa. – Az út a vendéglőbe vagy valami elhagyott terembe, egy söntés mögött. Aztán ahogy előszedte a dobozokat a bőröndből, és elkezdte a vetítést.

Közönségről nemigen lehetett beszélni. Nagyon régi filmek voltak az ő filmjei. Egy pár öreg nézte végig. Szerelmesek, akik nem tudtak máshol meghúzódni.

Ő pedig vetített, és közben azokat a szakadozott kockákat nézte, amelyeken örökké esett az eső.

Nem, gondolta, ezt a szerepet mégsem kellett volna Constance Talmadge-nak adni.

Közben emlékezett rá, hogy a múlt héten határozottan meg volt elégedve Constance Talmadge-dzsal.

A szakadozott szélű szalagon sorra eléje léptek: a Talmadge nővérek, Gloria Swanson, Lilian Gish. Eléje léptek fátylakban, estélyi ruhákban, furcsa fejdísszel. Mögöttük oszlop, erkély vagy tenger.

Aztán mind eltűntek, ahogy visszarakta őket a dobozba.

Besöpörte a pénzt, amit eléje tettek. Fogta a bőröndjét, és ment tovább.

– Örökké így utazik – mondta valaki, ahogy utánanézett. – Egyik városból a másikba.

– Le van égve az öreg.

– Most ess hasra! Tudod, ki ez?

– Honnan tudnám?

– A maga idejében a világ öt legjobb rendezője között volt.

Elhangzott egy név.

– Honnan tudnám?

Megismételték a nevét.

– Honnan tudnám?

Az öreg felkapaszkodott egy vonat lépcsőjére.

Aztán valamelyik kisvárosi mozi vetítőjében megint előszedte Gloria Swansont, Lilian Gisht, Clara Kimball Youngot.

Befordult a fal felé, magával vitte a takarót. Egy pillanatra se engedte el a takarót. Vonszolta, vitte magával, mintha nem is ágyban lenne, hanem valami sáros, csatakos mezőn.

A fiú az ágy mellett állt. Már sötétedett, de nem gyújtott villanyt. Az ágy sárgaréz vasa, apa keze a takarón, a lepedő foltja. Ez volt előtte.

Már gyülekeznek a Roxy Moziban. Lassan megtelik az előcsarnok, aztán kinyitják az ajtókat.

Kint megreccsent a padló. Talán beugrik apa valamelyik barátja. Talán leszúr egy ötöst, és akkor apa kibújik az ágyból. Most megint megfordult a takarójával.

Ítél a tenger. – Megnézzük, öreg – mondta reggel apa. – A Hírlapnál elsóztam egy riportot, ma jön le a pénz.

Ítél a tenger.

Amikor apa hazajött, semmit se lehetett tőle kérdezni. Nem is kellett. Fél kiló rozskenyér, öt deka vaj. Ha fél kiló rozskenyérrel jön meg öt deka vajjal, akkor nincs mozi. Akkor nincs semmi. Ülnek az asztalnál, nyelik a vajas kenyeret. És aztán apa lefekszik. Belezuhan az ágyba.

Streig is ott van a Roxyban. Amerikai mogyorót rágcsál, és közben megveszi a jegyet. Odaint Pallai Pistinek meg a többieknek. A sálat letekeri a nyakáról, begyűri a zsebébe.

Apa rángatta, cibálta a takarót.

Egyszer ilyenkor befutott valaki. Apa egy régi osztálytársa. „Mi az, te már ilyen korán lefekszel? Szó sem lehet róla! Csapunk egy jó estét.” Apa mozit javasolt. Apa vacsorát javasolt egy étteremben.

Csöndes a folyosó. Ki kéne nézni.

Nem mozdult.

A Roxyban megszólalnak a csengők. Még nem lehet bemenni. A jegyszedők az ajtóban. Szólnak a csengők, de még nem lehet bemenni. Streig elkezd csoszogni. Pallai Pisti is csoszog. és a többiek is. Egyetlen csoszogás az előcsarnok. Pollner néni, moziköpenyében, elmozdul az ajtóból. „Te kezdted! Azt hiszed, Streig, nem tudom, hogy te kezdted?” Mindig a Streig kezdi a csoszogást. Pollner néni kiabál, és már úgy van, hogy kidobja Streiget. De aztán mégse dobja ki, és mindenkit beengednek.

Apa karja lelógott az ágyról.

A fiú közelebb lépett.

Ha megrántaná… ha rávágna!

Nézte ezt a hosszan lelógó kart, az ujjak szinte a padlóig értek. Rá kéne ütni. Rá kéne vágni.

Kelj fel! Érted, apa, kelj fel, és menjünk el innen! A moziban szólnak a csengők. Van pénzed, valami pénzed csak van. Vagy ismersz valakit, aki… Te mindenkit ismersz. Azt mondtad, hogy te mindenkit ismersz. Kelj fel, és menjünk el a Homolyaihoz. Az jó barátod. Mindig azt mondtad, hogy a Homolyai jó barátod, és hogy akármikor… És a Boross Gyula is jó barátod, a Kunfi meg a Bódog Kálmán. Miért nem megyünk el a Bódog Kálmánhoz? És Korda, akiből te csináltál rendezőt, menjünk el hozzá, utazzunk el… hallod?!

Ott állt az ágy mellett. Apa karja lelóg a takaróról.

Lépések a folyosóról. Keményen kopogó lépések. Tudta, hogy ez csakis Csernovszky lehet, a főportás. És azt tudta, hogy apa a szállodát se fizette ki.

Apa megint elkezdte rángatni a takarót. Megint elkezdte útját a takaróval.

Kopogás. Lenyomták a kilincset.

Az ajtó zárva.

A fiú megfordult. Talán, hogy kinyissa az ajtót. De aztán nem mozdult.

Kopogás.

– Szerkesztő úr!

A fiú az ajtó és az ágy között. Oldalról a mosdó árnya, az asztal árnya, a szék árnyai.

A fiú az ajtó és az ágy között. Nézte, ahogy apa vonszolja, viszi magával a takarót.

Kopogás. Kopogások sortüze.

– Kinyitni! Szerkesztő úr! Kinyitni!

– … hát akkor meg miért nem írsz neki?

– Norma Shearernek?

– Fényképet is küldhetsz.

– Norma Shearernek?!

– Beragasztja az albumába. Minden sztárnak van egy albuma, ahova beragasztja az ilyen képeket.

– Meg se kapja. Se a levelet, se a képet.

– Minden levelet megkap. Van egy külön titkárja, aki csak a levelekkel törődik. „Művésznő, önnek jött valami a Kenyérmező utcából.”

– Ide figyelj, Streig…!

– Miért? A feladót rá kell írni. Különben hogy válaszoljon?

– Norma Shearer? Nekem?!

– Én nem azt mondom, hogy föltesz egy szemüveget, és nekiül…

– Norma Shearer nem tesz fel szemüveget.

– Miért? Már elég régen filmezik, és tudod, hogy van ez.

– Ő akkor se tesz fel szemüveget.

– Mert nem ír levelet. Csak lediktálja a titkárjának. A fényképedet is a titkár ragasztja be.

– Nem küldök fényképet. Levelet igen, fényképet nem.

– Öregem! Sose lehet tudni.

– Mit nem lehet tudni?

– Olyan képet ne küldjél, ahol labdával vagy. Utálja a futballt – és akkor kész.

– Van egy kávéházi képem.

– Kávéházi képed?

– Újságot nézegetek a Néporában. Apa egy barátja kapta le.

– Az jó, hogy újságot olvasol, az jó.

– De apa is rajta van.

– Mellőzzük a családi képeket. Számításba se jöhet.

– Van egy, ahol… De mit nem lehet tudni? Mi az, amit nem lehet tudni?

– Hát egy ilyen színésznőnél. Nézi a képet, hirtelen szeszélye támad…

– Szeszélye?

– Sztároknak mindig támad valami szeszélyük. És aztán úgy elkapja őket!

– Férje van.

– Persze, a filmproducer.

– Tudod, hogy elkergette D. W.-t? Felvétel közben kergette el. Egy ilyen nagy rendezőt.

– Nem azért mondom, de D. W. már nagyon sok pénzt elpocsékolt. D. W. híres arról, hogy rengeteg pénzt elpocsékol.

– Akkor is behívom az irodámba. „Nézd, D. W…”

– Már többször behívta az irodájába. De hát, tudod, milyen D. W.

– Akkor is. Azt mondják, Norma Shearer levelet írt D. W.-nek. Azt írta, hogy akármi is történt, ő D. W.-t tartja a legnagyobb rendezőnek.

– Hová viszed vacsorázni?

– Kit?

– Norma Shearert. Miért? Nagyon könnyen lehet, hogy meglátogat. Egy ilyen színésznőnél sose lehet tudni. Mondom, hogy szeszélyei vannak. Egyszer csak beállít.

– Hozzánk? A szállodába?

– A férje nem lesz valami boldog. De hát ő ilyenkor tehetetlen.

– Norma Shearer még sose csalta meg a férjét.

– Most se csalja meg. Erről mondj le. Itt csak arról van szó, hogy meglátja a fényképedet, hirtelen szeszélye támad, felül egy rebzire…

– Rebzire?

– Miért? Hát hogy jön? Majd beül egy vonatba? Majd rázatja magát a kedvedért!

– A szállodában van vendéglő.

– Az egy lyuk.

– De a Totisz vette át…

– Akkor is egy lyuk.

– Apa ismer helyeket, apa mindenféle helyeket ismer. Még mulatókat is.

– Valami finom helyre kell elvinni.

– Apának van egy barátja Budán. Vasárnap ott vacsoráztunk.

– Buda nem rossz.

– De hát hogy beszélgetünk? Nem tudok angolul.

– És azt hiszed, hogy Norma Shearernek nincs magyar tolmácsa?

– Az is ott lesz? A tolmács?

– Amikor kell, akkor ott lesz, amikor nem kell, akkor nem lesz ott. De ha arra gondolsz, hogy…

– Nem gondolok arra. És a levelet is lefordítják neki, amit majd írok?

– Lefordítják. De elvihetem a Pallai Pistihez.

– Ne vidd el a Pallai Pistihez.

– Miért? Irtó jól tud angolul.

– Akkor se vidd el. A Csernovszky hasra esik. Kinyúlik.

– Ki az a Csernovszky?

– A főportás a szladiban. Mindig zörög, ha apa pár nappal tartozik. De ha meglátja Norma Shearert…

– Nem látja meg. Norma Shearer a reptérről üzen neked. Táviratot küld.

– És akkor ki kell mennem?

– Azért ez még nem egy szerencsétlenség!

– Kijössz velem?

– Majd meglátom. De másnak ne szólj.

– Senkinek. De hát ott olyan felhajtás lesz! Újságírók meg fényképészek…

– Attól te ne félj. Norma Shearer titokban érkezik. Inkognitóban.

– Inkognitóban! Kijössz a reptérre?

– Azért még nem biztos. Egyet megígérhetek. Nem csapom le a kezedről.

– Kösz, Streig.

– Én ilyet nem csinálok. Minek? Most mondd, minek?

– Nagyon odavan a férjéért, azért a producerért.

– Legyen vele boldog. Egy kicsit ellötyögünk vele, és aztán…

– … te hazamész.

– Hazamegyek?

– Csak éppen kikísérsz a reptérre, és aztán hazamész. Vagy ahova akarsz.

– Mi az, engem már be se mutatsz?

– Ki mondta, hogy nem mutatlak be? Csak én aztán előremegyek vele, te pedig…

– … én pedig csak vigyem a kofferokat!

– Ki mondta, hogy vigyed a kofferokat? Különben te is meghívhatsz valakit.

– Igazán? Ne mondd!

– Ide figyelj, Streig! Miért ne írhatnál Pola Negrinek?

– Pont Pola Negrinek?

– Múltkor is mondtad, hogy olyan vad, és hogy… írhatnál neki.

– Légy szíves, és bízd rám, hogy kinek írjak.

– Együtt érkeznének. Norma Shearer és Pola Negri.

– Pola Negri otthon marad.

– Pola Negri is inkognitóban jön.

– Mondtam, hogy otthon marad. És te csak mutass be Norma Shearernek.

– Nem is vitás.

– És az se vitás, hogy ha Norma Shearer, szóval, hogyha esetleg belém karol…

– Norma Shearer nem karol bele senkibe.

– Csak úgy pajkosan.

– Még pajkosan se.

– Tudod, hogy van ez. A Szalóky Ica három kört sétál velem a téren, míg mással…

– Norma Shearer nem a Szalóky Ica. Különben is azt mondod, hogy nem csapod le a kezemről.

– Tudod, hogy van ez. Én nem akarom lecsapni, de Norma mégiscsak…

– Streig!

– Na jó, hát akkor csak kikísérlek a reptérre, és aztán tűnés.

– Azért bemutatlak.

– Á, nem! Tudod, hogy van ez…

– Kösz, Streig.

– Öregem…!

– Van egy fiú. – Norma Shearer megigazította a sálat a vállán, és elmosolyodott.

– Milyen fiú? – Irving Thalberg, a filmproducer le-föl sétált a szobában. Megállt Norma előtt, felhúzta a szemöldökét. Ez pedig nem jelentett semmi jót. Ilyenkor a filmgyárban leállt a felvétel. Ilyenkor csönd lett a műteremben, halálos csönd.

Színészek, rendezők, egész produkciók tűntek el, ha Irving Thalberg felhúzta a szemöldökét.

Norma sálját igazgatta, és mosolygott. Kedvesen, talányosan mosolygott.

– Igazán nem értelek – Irving tovább folytatta a járkálást. – Az utóbbi időben olyan furcsa vagy. Egyedül ülsz a sarokban, vagy a kertben sétálsz. Ha szólnak hozzád, meg se hallod. Mosolyogsz, de mégis, mintha szomorú lennél. És ha meg akarlak csókolni…

Norma egy elhárító mozdulatot tett.

– Akkor ez a mozdulat! De hát mi van veled?

Norma a tükör előtt ült, haját igazgatta. Kissé hátravetette fejét, ahogy azt mondta.

– A Roxy Moziba jár.

– Ki jár a Roxy Moziba? – Irving arca megjelent a tükörben. – Ja, igen, az a fiú. Mert van egy fiú!

– Leginkább a Roxy Moziba jár, de azért a Phőnixbe is, a Fővárosiba is meg a Tivoliba.

– Örülök, hogy annyi moziba jár. – Irving belebólintott a tükörbe. Most csak azt szeretném tudni, hogy hol vannak ezek a mozik? Roxy, Phőnix, Fővárosi…

Norma meg, mintha a tükörképének mondaná.

– Szállodában lakik, a pályaudvar mellett.

– Ronda kis szálloda lehet. Ronda, kis füstös szálloda.

– Elég ronda. Az apjának cirkusza lesz, és abban a cirkuszban olasz bohócok fognak fellépni.

– Olaszok! Csakis olaszok! Mert a franciák vagy az angolok neki már nem is jók. És, ha szabad érdeklődnöm, mikor lesz cirkusza az apjának?

– Azt nem tudni. – Norma szabadkozó mozdulatot tett.

– Nem lehet tudni. És, ha szabad érdeklődnöm, most mit csinál? Mégis, amíg ez a cirkusz…

– Mindenfélét. – Hát ő olyan vállalkozó. – A nő fölállt. Meg ír is… verseket.

– Az szép, az nagyon szép, ha valaki verseket ír. – A férfi megint elkezdte a csatangolást. – Csak tudnám, mi közöm nekem ehhez az egészhez.

– Az biztos, hogy néha elég későn kerül haza. Mármint az apja. Ő meg ott gubbaszt abban a szobában.

– Abban a szállodai szobában. A pályaudvar mellett.

– Moziújságokat nézeget.

– Miért nem tanul inkább? Én nem nézegettem moziújságokat.

– Ó, te mindig olyan tökéletes voltál.

– Nem voltam tökéletes, de mindenesetre…

– … előbb még császárhúst kell venni.

– Miért kell császárhúst venni? – Irving megtorpant. – Kinek kell császárhúst venni?

– Fél kiló rozskenyeret. Ha az apja hazakerül, előbb megveszik a vacsorát, csak aztán jöhet a mozi.

– Aha… és együtt mennek?

– Legtöbbször. Azért van, amikor a fiú egyedül is elmegy.

– És van, amikor az iskolába is elmegy?

– Megígérte, hogy rendesen fog tanulni, hogy összeszedi magát. Nekem megígérte.

– Neked!

– De hát, tudod, hogy van ez! – Norma Shearer felsóhajtott. – Én csak azt tudom, hogy ha én egyszer…

– Mondom, hogy te tökéletes vagy. – Rátette kezét a férfi vállára.

Irving egyszerre le volt szerelve. Megcsókolta Norma kezét.

– Na, nem mondom, hogy túlságosan rajongtam a suliért.

– A szomszéd utcába még beugrik tíz deka kockacukorért.

– Tíz deka kockacukorért. – Irving összeráncolta a homlokát. – A szomszéd utcába.

– Az apja ismert ott egy fűszerest, aki akkor is ad tíz deka kockacukrot, ha véletlenül…

– Nincs egy vasuk se.

– Hát ez mindenkivel megeshet.

– Tíz deka kockacukorra nincs pénze, de azért csak olasz bohócokkal hajlandó dolgozni!

– Csakis.

– Szeretem az ilyen alakokat. De szeretem az ilyen alakokat. De nagyon szeretem!

– Miért? Ha éppen tudni akarod, ő indította el Kordát.

– Kit indított el?

– Korda Sándort.

– Ja, azt a magyar rendezőt, aki most ment át Párizsból Londonba.

– Ottragadt volna a vasútnál.

– Miféle vasútnál?

– Ahová a szülei bedugták. Élete végéig valami irodában üldögélhetett volna, ha össze nem akad annak a fiúnak az apjával.

– Annak a bizonyos fiúnak az apjával.

– Aki aztán fülön csípte. Előbb elvitte egy színházba, ahol Korda mint díszletező, aztán pedig…

– Még szerencse, hogy összeakadtak!

Norma Shearer kinézett a kertbe.

– Egy hamutartó meg egy vizeskancsó. A kancsó tálcán, két pohárral. A hamutartóban néhány üveggolyó. – Felnevetett. – A terítő spenótzöld!

– Terítő? És hogy spenótzöld?

– Ott náluk, abban a szállodában. A spirituszfőző a sarokban, a fűtőtest mellett.

– Még jó, hogy van fűtőtest. – Irving bizalmatlanul hunyorgott. – Egy ilyen szállodában.

– Bebe Daniels is tetszik neki. – Norma ráhajtotta fejét az ablakfélfára. – De azért nem olyan veszélyes.

– Igazán örülök.

– Egy időben valósággal odavolt Lily Damitáért, de aztán… – Elhallgatott, és csak mosolygott.

– Dolores Del Rio?

– Á, az nem. És tudod, reggelenként ráteszi a könyveit a fűtőtestre.

– Mert akkor még jó hideg. Képzelem, mikor kezdenek ott fűteni!

– Az apja még alszik. Ő meg tanul. De inkább kibámul az ablakon.

– Nem vitás.

– Mit akartál az előbb Dolores Del Rióval?

– Hát, hogy…

– Sose izgatta, meg se nézte a filmjeit.

– Van ízlése.

– Hiába gúnyolódsz, igenis, hogy…! – Norma Shearer szembefordult a férfival. Haragos volt az arca, de aztán elnevette magát. – És ha kinéz az ablakon, mindenféle boltokat lát… tejcsarnokot, vaskereskedést, péket.

– Elég változatos.

Norma megfogta Irving karját.

– Annak egyáltalán nem örült, hogy az utolsó filmemben Jack Holt volt a partnerem.

– Annak én sem örültem. Fafejű alak.

– Valaki mást képzelt mellém. Valaki mást…

– És ki az a valaki más? – Megérintette Norma orrát. – Lehet, hogy kitalálom?

– Nem, nem. – Elengedte a férfi karját. – Ő sose lépne a film vásznára.

– Megnyugtat.

– Ó, te… hogy milyen is vagy! – Pillanatnyi szünet. Majd csöndesebben. – Azért ne hidd, hogy gyűlöl.

– Norma!

– Irving! – Majd megsimogatta a férfi arcát. – Tudja, hogy férjem van, és azt is tudja, hogy te vagy a férjem.

– Valahogy azért csak elnézi.

– Irving! – Fájdalmas mosollyal nézte a férjét. – Te csak gúnyolódni tudsz.

– Megbocsáss, de azért ez mégiscsak…

– Az nem nagyon tetszett neki, hogy D. W.-t elkergetted. Méghozzá felvétel közben.

– Te is tudod, mi volt D. W.-vel. Már egy vagyont pocsékolt el, és a film még sehol.

– Akkor is. Egy ilyen nagy rendezőt…

– Te is tudod, hogy D. W. akkor már nem volt nagy rendező. A múltjából élt.

– Akkor is. Ez az egy, amit nem tud neked megbocsátani.

– Meg kell értenie, hogy én felelek azért a pénzért, hogy az egész vállalat… Na, de most már elég! Még hogy magyarázkodnom kell! És neki!

– Nem kell magyarázkodnod. Ő erre nem kíváncsi. D. W. ügyében nem fogad el semmiféle magyarázatot.

– Nem fogad el! Na, hát ide figyelj…

Norma a sálját igazgatta, a távolba nézett, és aztán valami olyat mondott, hogy Irving megnémult.

– Azt hiszem, egyszer mégiscsak meg kell látogatnom.

Egy darabig csönd. Aztán Irving felordított. – Meg kell látogatnod?! Azt hiszed, hogy egyszer mégiscsak…

– Biztos vagyok benne. – Norma félreugrott, mert egy váza repült el mellette.

Aztán már kint kergetőztek a kertben. Elöl Norma, utána Irving. Irving kiváló futó volt, de most nem tudta utolérni Normát. Már majdnem elkapta, de akkor Norma egy vastag törzsű fa mögé bújt. Irving odaugrott, de hol volt már akkor Norma!

– Ne haragudj! – kiabált Irving. – Őrült voltam. Bocsáss meg!

Norma Shearer nevetett és továbbfutott.

Norma Shearer már a film vásznán futott, kötényben és labdával a kezében. Ramon Novarro kergette kerek, kis diáksapkában.

Norma Shearer futott, és Ramon Novarro felé dobta a labdát. Az visszadobta. Virágos réten futottak, és egymásnak dobálták a labdát. Ramon Novarro leguggolt, féltérdre ereszkedett, várta, hogy Norma is odakuporodik.

De akkor Norma Shearer pár lépést előreszaladt. Hirtelen megállt. Valami furcsa mosoly jelent meg az arcán, és ledobta a labdát a Roxy Mozi sötét nézőterére.

Két vidám fickó a mozi előcsarnokában. Zoro és Huru, a két hűséges cimbora, akik soha egy lépést se tesznek egymás nélkül.

A fiú megállt előttük. Kinyújtotta a kezét, mintha rá akarna koppintani a papondekli Zoróra, a papondekli Hurura.

Egyedül volt a délelőtti előcsarnokban. Körülötte a falon filmszínészek képei, a következő hetek filmjeinek képei. De mindez eltűnt az életnagyságú Zoro–Huru mellet. A pénztárnál álltak. Kicsit sértődötten, hogy egyedül hagyják őket a homályos előcsarnokban.

A többiek meg talán odabent ülnek a sötét, délelőtti nézőtéren. Rudolph Valentino, Bánky Vilma, Barbara La Marre, Richard Dix… Odabent ülnek, a vászon összehúzott függönye előtt, maguk elé bámulnak, és hallgatnak. Semmiféle zaj nem jut el hozzájuk, csak a porolás egy távoli udvarból. Odabent ülnek, a hosszú széksorokban, Rudolph Valentino, Bánky Vilma, Barbara La Marre, Richard Dix…

Zoro és Huru az előcsarnokban. A hórihorgas, bajuszos Zoro és a derűs, kövér Huru. Kabátjukról már régen leszakadtak a gombok, valami madzag tartotta össze. Kezükben kis csomag. De hogy mi lehet abban a csomagban?

A fal beborítva a filmjük képeivel.

„A strand fotográfusai.”

A két derék cimbora csíkos fürdőtrikóban az egyik képen. Zoro bebújt a fényképezőgép sötét kendőjébe, Huru pedig a strand hölgyeit igazgatta a gép előtt.

Igen, gondolta a fiú, Zoro és Huru a strandon mókáznak. Zoro talán ki se bújik a gépből, Huru meg egyébbel se törődik, csak a lányokkal. Az egyiknek megigazítja a karját, a másiknak az állát, és közben házasságot ígér. Könnyen lehet, hogy Huru nem is egy lánynak ígér házasságot. Könnyen lehet, hogy Huru az egész strandot megszédíti.

„A strand fotográfusai.”

Képek, a filmből, szöveg a képek mellett.

Zoro és Huru, akik már annyi mindent megpróbáltak, elhatározták, hogy felcsapnak strandfotográfusnak. Összecsomagolták nem létező holmijukat, és elindultak az Északi Expressz mellett.

Zoro és Huru az üres sínpárak között kocogtak. Huru bizakodva tekingetett előre, Zoro szemében ködös bánat. A hosszan lelógó bajusza is olyan kókadt.

Zoro és Huru, a két elválaszthatatlan jó barát, az Északi Expressz után pár napi késéssel megérkeztek a fürdőhelyre, ahol azután mint strandfotográfusok mulatságosabbnál mulatságosabb helyzeteken mennek keresztül.

Mulatságosnál mulatságosabb helyzetek…

Huru arca olyan húsos, Zoro pedig, mintha megdermedt volna.

– A szemével kezdődött az egész – szólalt meg valaki a fiú mögött.

A fiú nem fordult meg. Tudta, hogy ez csak az öreg gépész lehet. Otthagyta a vetítőkamrát, és lemászott ide. Néha már kora reggel beül a fülkéjébe, a gépet vizsgálgatja, a tekercseket. Vagy éppen elkezd vetíteni, úgy magának.

Most pedig ott volt Zoro előtt, lötyögős tréningruhájában, kerek sapkájában.

– Az biztos, hogy sokkal régebben állt a jupiterlámpák elé, mint ez a másik, ez a kövér. Már régen híres színész volt, amikor ez a másik…

– Hát nem együtt kezdték? Zoro és Huru?

– Hogy együtt kezdték? – A gépész úgy nézett Zoróra, mintha bocsánatot akarna kérni tőle. – Ó, még nagyon is jól emlékszünk rá, amikor ez a kis köpcös beállított Zoróhoz, hogy valami munkát kérjen. Talán nem is éppen a filmnél, csak hogy mégis legyen valami. Közben szívfacsaró történeteket mesélt az édesanyjáról, aki beteg, és akit el kell tartani. Zoróról pedig mindenki tudta, hogy ez az, amivel le lehet venni a lábáról.

– Csak valaki elkezdi az édesanyját, és Zoro…?

– Arról van szó, hogy Zoro nagyon korán elvesztette az édesanyját. Zoro lakása tele van az édesanyja képeivel, szobraival.

Aztán arról beszélt, hogy Huru megkapta ezt a tippet. Huru megkapta ezt a tippet, és meg is játszotta. Az csak jóval később derült ki, hogy Huru soha egy fillért se adott az édesanyjának. Akkor sem, amikor már világhírű filmsztár volt.

Az előcsarnokban álltak, a pénztár mellett. Zoro, aki oly korán elvesztette az édesanyját, és Huru, aki soha egy fillért se adott az édesanyjának.

– Úgy is halt meg a néni, egy menhelyen. A temetésre is a szomszédok adták össze a pénzt. Mondanom se kell, hogy Hurut hiába kerested volna azon a temetésen.

Az biztos, hogy Huru eleinte csak kisebb szerepeket kapott Zoro mellett, és senki se bízott benne. De az is biztos, hogy Huru alaposan megdolgozta a közönséget.

Huru ellátogatott az iskolába, mókázott a gyerekekkel. Még azt is megcsinálta, hogy beült a padba (persze matrózruhában!), és szörnyen izgult, hogy kihívják felelni. És ki is hívták felelni (persze meg volt beszélve!), és hebegett, habogott a tábla előtt úgy, hogy sarokba állították.

Huru valahogy elfelejtette Zorót magával vinni ezekre a kirándulásokra. Igaz, hogy Zoro nem is ment volna. Zoro lekapta Hurut. Azt mondta, hogy ő is szereti a gyerekeket, de egy csöppet se szereti a bohóckodást. Huru csak vigyorgott és hallgatott. Aztán a lapokban olyasféle hírek kezdtek megjelenni, hogy Zoro lenézi a közönséget, különösen a gyerekeket. És a sorok között, igen, a sorok között még az is be volt csúsztatva, hogy Zoro irigykedik Huru egyre növekvő népszerűségére. Zoro akkor Huru orra alá dugta a lapot. „Mi ez?” Huru esküdözött, hogy semmiről nem tud.

A fiú rádőlt a pénztár korlátjára. A pénztár ablaka bezárva. Fölötte a tábla. Erkély, támlásszék, zsöllye…

– Nem vitás, hogy Huru valóságos hadjáratot indított Zoro ellen… természetesen alattomban. Zorót akkor már többen figyelmeztették, hogy vigyázzon, de ő még mindig nem akart hinni a kósza híreknek. Még az sem tűnt fel neki, hogy egy-egy film bemutatása után az iskolások zászlócskákkal vonultak Huru elé. Huru elé! És nem Zoro–Huru elé! Még az se tűnt fel neki, hogy az iskolások miket kiabálnak, „Ne félj, Huru! Mi veled vagyunk!”

Huru megesküdött, hogy nem tud semmiről, és Zorónak ez elég volt.

A fiú átlendült a pénztár korlátján.

– Közben pedig Huru betört Zoro házaséletébe. – A gépész lekapta a sapkáját, beletúrt a hajába. – Ez az, amit még ma se tudnak megfejteni! Zoro egy tüneményes szépségű dán színésznőt vett feleségül, Dalma Dagmarsont. Házasságuk felhőtlen volt, egészen addig… Igen, Zoro most se akart hinni a suttogásoknak, eldobta a névtelen leveleket.

Zoro bokáig érő hálóköpenyében rótta a szobáját. Kezében egy névtelen levél. Olykor belepillantott. „… az ön felesége művész úr, és az ön partnere mostanában igen gyakran mutatkoznak együtt. Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi időben már a külszínnel se nagyon törődnek.” Zoro egy lépést tett a felesége szobája felé, de aztán összetépte a levelet.

Nem akart hinni a pletykának, a rágalomnak, a suttogásnak. A feleségének se akart hinni, amikor egy napon eléje állt.

Dalma odaállt Zoro elé, a szemébe nézett.

– Mi nem élhetünk többé együtt.

Azt is megmondta, hogy mi miatt, azaz, hogy ki miatt.

Zoro megkapaszkodott az asztal szélébe, feje előrecsuklott.

A gyönyörű Dalma és Huru…! Hogy mivel tudta levenni a lábáról!?

A fiú a pénztár korlátján pörgött. Fölötte Huru. „Akárhogy is, de a gyönyörű Dalmát levettem a lábáról!”

– Zoro nem állt a szerelmesek útjába. Elengedte a feleségét. Huruval továbbra is együtt filmezett. Az igaz, hogy műtermen kívül alig beszélt vele. Rettenetes fejfájások gyötörték ebben az időben. Fejfájás és álmatlanság. Ha éppen nem dolgozott, lehúzott redőnyök mögött feküdt, borogatással a homlokán. Vagy járkált. Hosszú, elnyújtott léptekkel járkált egyik szobából a másikba. A szeme pedig gyengült, egyre rosszabbul látott. Barátai tanácsára orvoshoz fordult.

Egyik vizsgálat a másikat követte. Számokat olvastattak vele egy tábláról, különféle üvegeket dugtak a szeme elé. „Ezzel jobb? Így tisztábban lát?” Bevitték egy sötét szobába, ahol sokáig kellett feküdnie. Köpenyes alakok mozogtak körülötte. Egy pillanatra mintha a felesége állt volna mellette. Mintha Huru kerek képe bukkant volna fel. Egy lámpa apró gömbje a sötétben. Közelebb, egyre közelebb, aztán már akár egy jupiterlámpa. A vizsgálat végén pedig kijelentették: „A beavatkozás elkerülhetetlen.”

A gépész hátrament a szárnyas ajtóig, ahol beengedik a közönséget. Egy pillanatra kinyitotta az ajtót. A hosszú folyosót lehetett látni, az oszlopokkal, a büfé pultjával.

– Zorót műtőasztalra dobták!

Ezt mondta a gépész.

A fiú lecsúszott a korlátról. Nem kelt mindjárt fel, egy darabig még ottmaradt a kövön.

– Híres szemészprofesszor operálta Zorót. Nem egészen ingyen. Csinos kis összeget gombolt le róla. És ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy Zoro akkor már nem állt éppen a legjobban. A felesége nem ment el tőle egy szál ruhában, elhiheted. A műtét… hát igen. Sikerült, ahogy mondani szokták. Csak éppen Zoro nem látott semmivel se jobban.

– Mind a két szemét operálták? – A fiú már megint fölkapaszkodott a korlátra.

A gépész eltűnt a szárnyas ajtó mögött. Ahogy előkerült, egy üres pipát ütögetett a tenyerébe.

– Zorót sokáig bent tartották a műtét után. Hogy voltak-e látogatói? Persze hogy voltak. De ő csak egyvalakit várt.

Zoro kötéssel a szemén feküdt az elsötétített szobában. Egy hangra várt, hogy valaki megérintse a takarót, leüljön az ágya mellé. Hiába várt. Dalma Dagmarson, aki elhagyta Huru miatt, egyetlenegyszer se nyitott be hozzá.

Huru, az igen…

Huru valósággal felfordította a kórházat. Vidám társaság élén jött. A folyosón megcsipkedte az ápolónőket, autogramot osztogatott, pezsgőt bontott. Az csak természetes, hogy újságírók hada kísérte, az csak természetes, hogy a filmhíradó is vele volt. A Világ Szeme.

Ahogy belépett Zoróhoz, megállt az ajtóban. Egy darabig csak így állt mozdulatlanul. Aztán széttárta a karját, és ráborult Zoro ágyára. „Hát így kell találkoznunk?!”

A filmhíradó gépe berregett, és a következő héten már mindenki láthatta, hogy nincs hűségesebb barát Hurunál. A Világ Szeme azt is hozta, ahogy Huru sír. „Addig nem megyek el innen, amíg nem vihetem magammal Zorót.”

Azt már nem hozta a Világ Szeme, hogy Huru még aznap meglépett a kórházból…

Zoro ottmaradt.

A műtét ugyan sikerült, de a prof úgy gondolta, hogy meg kell próbálkozni egy újabbal. Megpróbálkoztak. Legalább három műtéttel megpróbálkoztak.

A gépész most valami drótdarabkával piszkálgatta a pipát. Majd megint a tenyerébe ütögette. Fölnézett a fiúra, és a pipa ottmaradt a tenyerében.

– Az lett a vége, hogy Zoro üvegszemmel hagyta el a kórházat.

Sötét szemüveg, sál, felöltő, kistáska. Így állt Zoro a kórház kapujában. Nem volt rajta a Világ Szeme. Az újságírók se figyelték, ahogy egy ápoló megfogja a karját, és kivezeti a kórház kertjéből. Valahogy még a barátai is elfelejtettek eljönni. Az a néhány barátja, aki még megmaradt a régi időkből.

Bágyadtan keringtek a levelek a kórház kertjében. Zoro megállt, tétova mozdulattal nyúlt egy levél után. Szeretett volna még egy kicsit ittmaradni ebben a kertben, talán le is ült volna egy fa alá. De az ápoló vitte.

Tömpe orrú kis kocsi a kapunál. A kórház hívta ki. Ezt még megtették Zorónak.

Az ápoló megigazította Zoro sálját, bemondta a sofőrnek a címet, aztán benyomta Zorót a kocsiba.

A házvezetőnő felsikoltott. Összecsapta a kezét, amikor az ablakból meglátta a gazdáját a kistáskával. Kirohant a kapu elé.

– Nagyságos úr! Drága, jó nagyságos úr!

Zoro hagyta, hogy a nő felvezesse, hagyta, hogy leültesse, hogy teát itasson vele. Megkérte a nőt, hogy bontsa fel a postáját, olvassa fel a leveleket, amik időközben érkeztek.

A nő nem tudta felbontani a postát, mert nem érkeztek levelek. Se a filmgyártól, se máshonnan. Majd később mégis előhozott egy levelet. Zoro bankja írt, hogy sajnos kedvezőtlen híreket kell közölnie, a részvények estek, nem is estek, zuhantak, és a bent levő összeg, amely már amúgy is erősen megcsappant…

Zoro intett, hogy elég, hagyja abba. Magára akart maradni. Nem akart semmi mást, csak hogy ott kuporoghasson a dívány sarkán.

Kuporoghatott a dívány sarkán!

Ha a kórházban kevés látogatója volt, akkor most meg már egyáltalán…

A fiú a korláton csücsült.

A gépész úgy állt előtte, mintha a következő pillanatban ő is fel akarna ugrania korlátra. De csak felhúzta a vállát, ahogy azt mondta:

– És eljött az a nap, amikor Zoro bement a filmgyárba. Ne hidd, hogy kocsit küldtek érte. Úgy kellett besattyognia abba a gyárba, amelynek alapító tagja volt. A portás köszönt neki, de nem jött elő a fülkéjéből. Inkább, mintha még jobban behúzódott volna. Így volt ez a többiekkel is, akikkel összeakadt az udvaron vagy a folyosókon. Zavartan makogtak valamit, és félrehúzódtak. Még olyan is akadt, aki meg akarta állítani: „Felvétel van! Nem lehet továbbmenni!” Zoro azért mégiscsak továbbment a maszkmesterek, sminkesek, statiszták között.

Szomorú út volt Zoro útja a maszkmesterek, sminkesek, statiszták között. Aztán egyszerre csak összeakadt valakivel, és akkor már igazán meg kellett állnia.

Hórihorgas fickó, kétoldalt lecsüngő bajusszal, savótekintettel. Valami lehetetlen matrózsapka a fején, hosszan lelógó szalaggal.

A folyosón álltak, Zoro és a savótekintetű.

Egyszerre csak kiabálás hallatszott.

– Felvétel indul! Felvétel!

Egy darabig még nem mozdultak. Majd hirtelen megjelent Huru. Neki is matrózsapkája volt.

– Nem hallod, hogy felvétel?

Azzal belökte a savót a műterembe.

Zoro a felöltője gallérjába húzódott, s nem szólt egy szót sem.

Huru kifújta magát, megigazította a matrózsapkát. – Nagyszerűen dolgozik a fiú, a közönség máris megszokta.

– Megszokta – bólintott Zoro.

– Jobban mondva, észre se vette, hogy elindítottam egy új Zorót. Hogy egy új Zorót lanszírozok.

– Lanszírozol?

Huru széttárta a karját. – Öregem! Nem várhattunk rád. A közönség, ez a mi ezerfejű cézárunk, türelmetlen. Hiszen te is tudod. Te aztán ismered a közönséget! Szóval, neked még össze kell szedned magad.

– Össze kell szednem magam…

– És különben is! – Huru közelebb hajolt. – Ez az üvegszem… A közönség észreveszi az ilyesmit. Tudod, hogy van ez. Nadehát nézd meg az új Zorót!

– Zoro én vagyok!

Huru vigyorgott, bólogatott. – Te vagy… te vagy! – és szinte már dalolta. – Vagy te… vagy más!

Huru eltűnt. Zoro egyedül maradt a folyosón.

– Zoro én vagyok.

De aztán egyszerre összecsuklott. Úgy belevágott a fájdalom a homlokába, hogy nekiesett a falnak. Valaki megfogta, kivezette az udvarra, leültette egy székre.

Kisszéken ült, az udvaron. Vállát felhúzta, tenyerét széttárta. Még hallotta a műterem lármáját, a dudát, ahogy csattan a csapó táblája. Aztán felállt és elindult. De nem haza ment. A Film Temetőjébe.

A fiú lecsúszott a pénztár korlátjáról. Most valami olyasmit fog hallani, amit az öreg még soha nem mondott el senkinek. És amit majd ő mond el este a téren vagy a kapu előtt Streig Gyurinak meg a többieknek.

– Sokan azt hiszik, hogy a Film Temetője Kaliforniában van, valahol a Film Városában. Hát ez nagy tévedés! A Film Temetője Északon van, Zoro hazájában. A világ minden tájáról ide utaznak azok a sztárok, akik már kikoptak mindenhonnan, és mégsem akarják, hogy menhelyen végezzék. A legnagyobb titokban utaznak ide. A legnagyobb titokban teszik meg az utat a külvároson keresztül a Liget felé. Egy kopott kis mozi az első állomás. Soha nem tartanak előadást ebben a moziban. Öreg plakátok borítják a falat. Minden filmsztár megtalálja azt a plakátot, amelyiken a legnagyobb betűkkel szerepel a neve. Összegöngyöli a plakátot, magával viszi.

Ne hidd, hogy kereszteket meg sírokat találsz ebben a temetőben. Összetört jupiterlámpák, elgörbült kábelek, megrozsdásodott daruk jelzik az utat. Bedőlt műtermek, elhajigált kellékekkel.

Szétmállott falú szoba egy főúri lakásból, hasadt lábú asztallal, tört székekkel. Külváros kiégett utcasora, leszakadt emeletek, elhagyott lugas és sétány, ahol már nem jár senki. Csak egy kiöregedett színész vagy színésznő. Végigmegy a sétányon. Aztán megint ott van a műteremben. Megy, megy, egészen addig, amíg egy szobába nem ér. A falon fényképek a legnagyobb szerepeiről. A szoba is díszlet a legsikeresebb filmjéből. Akkor már nem kell semmit se csinálni, csak leülni egy öreg fotelbe. Nézni a falon a képeket, belebámulni a levegőbe. Közben még rá is lehet gyújtani egy szivarra vagy egy cigarettára. Italt is találni valamelyik sarokban. Maradt még egy ottfelejtett üveg a Huszárok Ingolstadtban felvételeiből.

Idejött Pearl White, a legtündéribb bakfis, amikor leszorították a film vásznáról. Theda Bara, az igazi démon, és Milton Sills, a kalózok kapitánya, vén tengeri farkas, Pearl White megtalálta régi labdáját, ugrókötelét, Theda Bara tollas fejdíszét és kerevetét, ahol végigdőlhetett, Milton Sills pedig a hajóroncsot, a tépett kalózlobogóval.

Idejött Zoro. Átkelt a külvároson, a Ligeten. A moziban, abban a bizonyos moziban kiválasztotta a plakátját. Azt, ahol lándzsával a kezében száll szembe a szélmalmokkal. A Don Quijote plakátját.

Zoro összegöngyölte, és vitte magával.

Összetört jupiterlámpák között vitte magával a film plakátját. Megrozsdásodott kábelek, megvakult lámpák, kihunyt fényszórók között. Zegzugos utcák tépett szalagjai, félig beomlott házak leszakadt lépcsői jelezték az utat. Összetört szobrok, fej nélküli szobrok, kar nélküli szobrok, bevert fejek, hasadt homlokok. Üresen kongó csarnok, lyukas üvegtetővel, áruház áru nélkül, málladozó oszlopok, korlátok.

Elmaradt a Díszletek Temetője.

Sivár, üres mezőre érkezett. Valami nyihogásfélét hallott. Feltűnt egy ló váza. Sárgás, lehetetlenül sovány ló váza. Ha mozdult egyet, a csontjai egymásba szaladtak. Mellette a földön piszkafalándzsa meg pajzs.

Zoro letérdelt, fejét tenyerébe hajtotta. Így maradt egy darabig. Lassan fölegyenesedett. És már ott ült a lovon, lándzsával, pajzzsal.

Szélmalmok a távolban.

Zoro sálja kibomlott, felöltőjének szárnya lebegett, ahogy a ló elindult vele.

Forogtak a szélmalmok. Már várták, hogy felröpítsék a levegőbe, hogy továbbadják, egyik a másiknak, egyik a másiknak…

Fújt a szél, a felöltő lebegett, ahogy Zoro magasra tartott lándzsával elindult a szélmalmok felé.

Egy ló árnya, egy lovas árnya a nagy, üres mezőn, ahogy megy a lassan hátráló szélmalmok felé.

Csönd volt. Nem lehetett tudni, mikor hallgatott el a gépész, de most már csönd volt a délelőtti előcsarnokban. A falon filmszínészek képei, a következő hetek filmjeinek képei. Zoro és Huru a pénztár mellett. A két hűséges cimbora, akik soha egy lépést se tesznek egymás nélkül.

Csönd volt a délelőtti moziban. Majd a gépész:

– Borotválkozás közben jött rá. Hát igen, úgy találták meg, elvágott torokkal. – Megfogta Zoro vállát. – Már régen figyelték, már a gyárban is gyanús volt, és aztán azon a reggelen, borotválkozás közben… Azt mondják, nem tudta elfelejteni azt a napot, amikor a filmgyár folyosóján eléje állt a régi Zoro, az igazi Zoro. Azt mondják, azóta valósággal könyörgött, hogy adjanak neki valami mást, még ha vacak, kis szerepet is, inkább statisztál, csak ne legyen Zoro! Aki pedig utána jött, azzal is volt valami… azzal is történt valami…

A gépész keze lecsúszott Zoro válláról.

A fiú felhúzódzkodott a pénztár korlátjára.

– Mi van a Zorókkal, hogy azok mindig…? Tessék mondani, mi van a Zorókkal?! Tessék mondani!

Nem jött válasz.

Lehuppant a korlátról. Még egyszer fölnézett arra az üveges tekintetű, hosszú bajuszos alakra, aztán becsapódott mögötte a mozi ajtaja.