Tóth János mozija

Fúj a szél. Lassú, állhatatos szél. Átzúg az erdőn. A mélységesen hallgató fák között. A vékony, kamasz fák között. Ott ácsorognak az erdő szélén kissé riadtan. Akárcsak valami rémületes futás után. Hogy még utolérjék a többieket. Aztán egyszerre csak megálltak kifulladva. Most várnak. Egy hangra onnan bentről. Az összeboruló levelek, ágak sötétjéből. Egy bosszús hangra. Mit akartok itt?! Semmi dolgotok errefelé! Vagy talán azt hiszitek, hogy…

Nem, semmit se hisznek. Tudják ők jól, hogy jövevények. Megtűrt jövevények itt az erdőszélen. Bármikor elűzhetik őket.

Fúj a szél a folyó felett. Éppen csak megérinti a partmenti bokrokat. Az ágakat. Az ágak egy csónak fölé hajolnak. Egy öreg, repedezett arc fölé.

Fekete kalapok egy ház előtt. Fekete kalapok, kendők. Férfiak és nők kis csoportja. Egy pillanatra összeverődtek a ház előtt. Szemüket lehunyják a fényben. Arcukat odatartják a szélnek. Mosolyognak, időtlen mosollyal. Feltört bennük egy emlék. Egy mozdulat. Ahogy valaki feléjük nyújt egy almát. Egy fürt szőlőt. Vagy ahogy éppen kenyeret szelnek. A férfiak végig begombolt kabátban, ingben. Azért akad, aki csak úgy mellényben. Honnan kerültek elő ezek a kalapok? A kabátok? A mellények? Milyen szobából? Milyen szekrényből?

Durva faragású asztal az udvaron. Azon hegedű. És egy kedvesen tanáros varjú. Otthonosan álldogál a hegedű mellett.

Varjak rebbennek fel a ködből. Ellepik a ködbe borult őszi rétet. Jönnek-mennek. Sétálnak vagy éppen ácsorognak. Néhányan közelebb mennek az asztalhoz. Eltűnődve nézik a társukat. Az még mindig ott álldogál. Rámered a hegedűre.

Gyertya lángja az elhagyott szobában. Váratlanul lobbant fel. Egy pillanatra bevilágítja a szobát. A bevetett ágyat a dunyhákkal. A szekrényt. Az arcképeket a falon. Fekete szakállas, komor tekintetű férfi. Tornyos frizurás nő csipkés blúzban. Félénken mosolyog. A férfi zavartan hunyorog. Megzavarhatta a hirtelen fellobbanó fény. Ő még ismerte Kossuth Lajost. Nem volt éppen a barátja. Sose tartozott a szűkebb baráti köréhez. De hát nem is kérkedett ilyesmivel.

A varjú magára maradt az asztalon.

A hegedű egy szikár, csontos férfi kezében. Játszani kezd egy régi-régi dalt. Alig hallhatóan, töredezetten. A dal foszlányai belevesznek a csöndbe.

Kinyújtott tenyér a gyertya mellett. Szerteágazó ujjak. Öregek, göcsörtösek. Egy fa ágai.

Fúj a szél a futballpálya felett.

A csapatok még nem futottak ki. A közönség maga a várakozás. Kövér férfi izgatott mosolya. Ő már látja a gólokat. Ahogy a labda bent rezeg a hálóban. Egy másik begombolja a kabátját. Begombolja és kigombolja. Arcán megfeszül a bőr. Valaki az öklét rázza. Már most fenyegeti a bírót.

Ők is ott állnak a tribün alatt. Jókai Mór, a nemzet nagy írója. Összefonja karját derűs nyugalommal. Itt végre megpihenhet. Hiszen odahaza…! Mellette Deák Ferenc, a haza bölcse. Furcsa módon izgatott. Nyakát nyújtogatja a játékoskijáró felé. Mi lesz már?! Mi lesz?! Kossuth Lajos kissé távolabb. Mégis inkább egy csíkos szvetteres alak mellé húzódik. Az zsíros kenyeret eszik. Valósággal magába tömi. Olykor Kossuth felé sandít. Kossuth alig észrevehetően megvonja a vállát. Csak rajta, fiaim! Jó étvágyat!

A zsíros kenyér megáll a levegőben. A férfi elbődül:

– Magyarok! Hajrá, magyarok!

A csapatok kifutnak a pályára. Az osztrákok fehér mezben. A magyar tizenegy meggypirosban. Meggypiros mezen a magyar címer.

A szél váratlanul felborzolódik.

Ők meg ott állnak a félvonalnál. A bíró és a két csapatkapitány. Pályaválasztás. Pénzdarab repül fel a levegőbe.

Jókai nézi a felrepülő pénzt. Deák Ferenc. Kossuth Lajos.

Felzúg a hajrá, magyarok!

Kihúzott fiókok egy szobában. Szétdobált ruhadarabok. Nyakkendő a széken. Törülköző egy másikon. Kitaposott papucs az asztal mellett. Hova rohant a gazdája? Hová vágtatott?

A magyar középcsatár kapura tör. Az osztrák hátvédek közrefogják. Ollóba fogják. A center a földön. Két kezével a lábához kap. Hempereg, fetreng.

A közönség dobog, üvölt. Deák az öklét rázza. Kiállítani!

Kossuth enyhe gúnnyal. No lám! Egyszerre milyen izgatott!

A magyar kapu felé száll a labda. A játékosok egy kupacban. Széttárt karok. Előreszegzett fej. Rúgásra lendülő láb. Váll taszít vállat.

A labda elszáll a kapu fölött. A kapus a földön. Többé talán fel se áll. Eszméletlen tekintettel néz a labda után.

Katonaláda egy szobában. Belevész a szoba homályába.

És a katona? Hova tűnt? Merre jár?

A pályán megered az eső. Váratlanul, alattomosan. Áznak a dresszek. Akárcsak a tribünök meg az állóhely. Ernyők nyílnak. Akad, aki papírcsákót tesz a fejére. Ideges mozdulatokkal teregeti szét a fején az újságpapírt. Akad, aki észre se veszi az esőt.

Hol a parókád, Jókai? Még azt is otthon hagyta. És most így áll födetlen fővel. Gyermekien tiszta tekintettel néz a pályára.

A pálya egy sárkupac. A dresszek összekapcsolódtak.

A magyar jobbszélső kitör az osztrák védelem gyűrűjéből. A kapus kétségbeesetten kifut. De ő átemeli rajta a labdát. Egy pillanat és

– Góóól!

Kitárt karok. Boldog, esőtől ázott arcok.

Vezetünk! Deák valósággal tombol a tribün alatt.

Ne mondd! Igazán? Kossuth most már meglehetősen ingerült. És még ingerültebb, ahogy feléje nyújtanak egy újságlapot. Félrelöki azt a kezet. Ezt tegyem a fejemre?! Csináljak belőle csákót?!

Felzúg a közönség:

– Magyarok! Hajrá, magyarok!

Rosszkedvű, öreg zsebóra az asztalon. Fél hat múlt öt perccel.

Háromnegyed tizenkettő a konyha falióráján.

Negyed öt az utca villanyóráján.

Üres a pálya. Elhagyott sártenger azzal a két árva kapuval. A játékosok már az öltözőben. Úgy rohantak be sárosan, ázottan.

A közönség eltűnt. Elmosta az eső a drukkerek hadát.

Megfeketedett tribünök. Magukra maradt padok. Szétterített ázott újságlapok az ázott padokon.

Papírrongyokat fúj a szél, ahogy végigsöpör a pályán.