A szicíliai

Honnan került ide?

Zömök, fekete nyelű kés. A pengéje begörbült, meglehetősen rozsdás. És az a sötét, bizalmatlan csillogás!

Fölötte arcok.

A férfi, ahogy belenéz a kihúzott konyhafiókba.

– A szicíliai!

Megpróbál nevetni. Nem nagyon sikerül ez a nevetés.

Mögötte az asszony.

– Kaptuk valakitől? Kitől? Te emlékszel rá?

Nem, a férfi nem emlékszik. Egyáltalán! Kitől kaphattak volna egy ilyen kést? Még hogy ajándékba! Nevetséges! Becsempészték? Egyszer járt itt valaki, és egy sunyi, gyors mozdulattal becsúsztatta a fiókba? Miért? Mit akar ezzel?

Körülötte kések, villák, kanalak. Tisztességes, polgári társaság. Jobb környezet. Külön rekeszben a kések, a kanalak, a villák. Soha nem keverednek össze. De azért nem nézik le egymást. Szó sincs ilyesmiről. Mondjuk, a vacsoraasztal karcsú kései a derék kis zöldségvágókat. A falusi rokonokat.

Kedélyes kanalak. Szinte várják, hogy alámerüljenek az aranyló húslevesben. A villák olykor összeakaszkodnak. De csak úgy egymás között.

Az alsó rekeszben a kiskanalak. Teás- és kávéskanalak.

Mindenki tudja, hol a helye. Megférnek egymással.

És akik kimaradtak! Akik nem jutottak be semmiféle rekeszbe. Csak úgy összedobálva egymás hegyén-hátán!

A teaszűrő. A tojásreszelő. A habverő. A húsklopfoló meg a galuskaszaggató.

Ők se zúgolódnak.

Nekik is megvan a feladatuk.

Az öregeknek már nincs semmiféle feladata. A foghíjas villáknak. A kicsorbult késeknek. Megtették a magukét. De most már eljárt felettük az idő.

Megtűrik őket.

Akárcsak azt a letört kilincset. Az öreg kulcsot.

Egy kettéhasadt szemüvegtokot kidobtak. Idehúzódott. Itt talált menedéket. Rajtakapták. Kihajították. Valósággal repült.

De ez a kés! Senki se mer hozzányúlni. Megesik, hogy egy pillanatra kézbe veszik, úgy véletlenül. Ahogy váratlanul előkeveredik a többiek közül. Vissza is teszik. Riadtan, szinte megrettenve.

De nem dobják ki. Azt azért valahogy mégse.

A szicíliai!

Hol itt, hol ott bukkan fel. A kések társaságában. Az öregek között. A megtűrteket kerüli. A letört kilincset meg a kulcsot. Szólni nem szól senkihez. Ismeretséget nem köt. Őt se terhelik ilyesmivel. Nem, hát azt aztán nem lehet mondani! Nem keresik a barátságát.

Olykor eltűnik.

Hol csavarog? Merre jár? Talán elő se kerül többé? Érzi, hogy nem idevaló, dehogy! Egyszerre csak felbukkan. Éppoly váratlanul, mint ahogy eltűnt. Az az elvetemült, aljas csillogás! Ahogy odatapad a fiók oldalához. Ahogy meglapul.

Mégis, hol csavargott?

Visszament a régi társak közé? A régi tanyára, a régi társak közé? Egy kültelki kocsmába. Kalandot keresett.

Hajnaltájt kint hevert a kövön. Szürke, ködös reggel az utca kövén.

Visszatért. De valahogy mintha szégyellné ezt a kiruccanást. Hiszen mégse lehetett az olyan tiszta ügy. Belekötött valakibe. Belekeveredett valamibe. Kihajították valahonnan. Hát így.

De csak kérdezősködjenek! Csak azt merjék megpróbálni!

Mindenesetre visszajött. Hát persze! Hiszen feladata van. Végre kell hajtani valamit.

De mit? Mégis… mire vár?

Hiszen nem keneget vajat. (Elképesztő gondolat!) Se vajat, se májkrémet. Hogy alantasabb munkáról már ne is beszéljünk. Krumplipucolás vagy ilyesmi. Na, nem! Még viccnek is rossz! Az ilyesmit csak végezze más! Ez a lakájhad. Ez a szolganépség. Őt erre nem lehet befogni.

Hát akkor?

Majd megtudják. Majd eljön annak is az ideje.

Az ilyesmi nem megy egyszerre. Lassan készülődik. Rettenetesen lassan. Sokáig kell nézni egy arcot.

Talán egy este teázás közben. Ahogy a teát kortyolgatják a konyhában. A háziak és a baráti kör. A kedves, meghitt konyhasarokban. Ahol olyan otthonosan berendezkedtek. Bekuckóztak a kuckóban. Egy kis tereferére, baráti beszélgetésre.

Öntsd ki a szíved, öregem!

Panaszok. Panaszáradat. Végtelen siránkozás.

Vagy éppen tréfálkoznak. Miért is ne? Tréfálkoznak, társalognak. Mindenkinek megvan a maga sztorija. Az! Az! A sztorija!

És közben valaki csak néz, néz egy arcot.

Egy férfi arcát.

Egy nőét.

Egy rokonét.

Egy régi, kedves barátét.

Vagy már szavak sincsenek.

A háziak csak ülnek egymással szemben. Rég nem látogatnak senkit. Rég nem látogatja őket senki. Ülnek egymással szemben. Kihűlt konyhában, kihűlt csendben.

Egy kéz megrezzen, elindul a fiók felé. Kihúzza, lassan, észrevétlenül. Éppen csak résnyire. Az abrosz széle ráborul a kézre. Eltakarja.

Az ujjak tudják a dolgukat. Nem matatnak a kések között. Nem kotorásznak. Rátalálnak a szicíliaira.

De hát nem is kell rátalálni.

Ő is tudja a maga dolgát. Belecsúszik az ujjak közé.

A többiek visszahúzódnak. A kenyérszeletelők, a vajkenegetők. Itt most nem szeletelnek. Nem kenegetnek. Nincs maszatolás.

 

 

Eljön ez a pillanat.

A szicíliai erre vár.

Meddig kell még várni?! Meddig?!