Sylvia Plath

Miért jelent nekem olyan sokat? Talán a legtöbbet Dosztojevszkij óta? Nehéz lenne megmagyarázni. Ráadásul teljesen felesleges, mint általában mindenféle magyarázat. Hát akkor? Az üvegbura ott van a polcomon. Egy napra se tudnék megválni tőle. Igazán nincs sok könyvem. Bármikor bárkinek odaadok egy-egy kötetet. Akkor se rumlizok, ha nem kapom vissza. Ezt a könyvet senkinek se adom oda. Erőt kapok tőle? Biztatást? Nem hinném. Ez nem valamiféle tápszer. Mindennap olvasom? Vagy legalábbis beleolvasok? Hónapokig kézbe se veszem. De érzem a jelenlétét. Az állandó jelenlétét. Egyébként, ha fölnézek a polcra, elfog a jeges rémület.

Itt álljunk meg.

Jeges rémület.

Soha nem zúdult rám ilyen dráma. Ilyen őszintén és minden önsajnálkozás nélkül. Igen, a valódisága. A megszenvedett élet. És mindez annyi humorral. Valaha régen azt hittem, hogy a humor jó védőanyag. Talán a munka. Az is elpusztítja az embert. De az legalább méltó pusztulás.

Meg az is nagyon fontos, hogy Sylvia Plath soha nem talál ki semmit. Nem spekulál. Nem nagyon izgatja, hogy hol tart éppen az irodalom. Közben alapvetően modern. Olyan igazi, dús, anyagszerű modernséggel. Ez a fajta nemes, tartózkodó tehetség megóvja attól, hogy divatos legyen. Nem, divatos nem lesz. De azért beleszivárog az életünkbe.

Nem hinném, hogy bárki is hatással lett volna rá. Ami persze még önmagában nem erény. De az iróniája és az öniróniája! Tehát ismét a humora! Például az egyik öngyilkossági kísérletnél. Fel akarja akasztani magát, de a teste ellenáll. A testem ilyenkor mindig cserbenhagy! Nevezhetnénk katasztrófahumornak. Minek? Egyáltalán minek címkéket ragasztani? Egy biztos. Ez a humor teljesen az övé, utánozhatatlan.

Milyenek lehettek a hétköznapjai?

Megkaptam azt a kötetet a leveleivel, az édesanyja gondozásában. Sajnos, nem tudok angolul. (Ez elég leverő.) Így hát a képeket bámulom. Lapozgatok. Rámeredek egy-egy képre. Akárcsak egy detektív, aki ki akar valamit nyomozni. Egy öreg detektív, aki már kikopott mindenhonnan, és most csak úgy önmagának dolgozik.

A könyv belső borítólapja teleszórva gyerekkori képekkel. A kislány majdnem mindenhol mosolyog. A várakozás mosolya, de azért egy kissé aggodalmas. Olykor elborul az arc, furcsán megkeményedik. Mögötte kert, veranda fehér oszloppal, tengerpart, tenger. Hát igen, lehetne élni. A tenger és a tengerpart visszatérő háttér. A homokos part a tűző napban. Ez már egy jóval későbbi kép. Sylvia Plath szőkén és nyilván bronzbarnán elnyúlva hever a tengerparton. Megint csak mosolyog. Föltérdel, kezét térdére teszi. Valóságos jelenség. (Na, tessék! Most meg mint egy vidéki patikus, amikor udvarolni akar.) Aztán, ahogy ott áll a házuk előtt, kabátja karjára dobva. Kezében könyv, mellette bőrönd. Most érkezhetett haza a főiskoláról. Még néhány pillanat, és benyit a házba. Berendezkedik az otthoni életre.

Az írógép fölé hajol. Verandán ül, napfényben. A papír befűzve a gépbe. Ujjai megérintik a billentyűket. Aggodalmas várakozás az arcán. A vállán, a hátán. Az ujjak nem mozdulnak, valósággal megmerevednek. Félénken lecsúsznak a gépről. Ő meg feláll. Járkál egy kicsit. Talán jobb, ha most sétálunk!

De a gép visszavárja ott a verandán. A befűzött papír. A fehéren lángoló üres papírlap. (Ki mondja, hogy a papír a barátunk?) Ehhez az írógéphez vissza kell térni. Le kell eléje ülni. Kicsit feljebb csavarja a papírt, kicsit lejjebb. Aztán nincs több mozdulat. A veranda gőzölög a hőségben. És most már minden olyan ellenséges.

Később… igen, később aztán még ment az írás. De a vereség pillanatát nem lehet elfelejteni. A győzelmet (ha van ilyen) nem érezni. De a vereséget…!

Jöttek az éjszakák. Nem tudott aludni. Szúrós, bizalmatlan nappalok a gyötrelmes éjszakák után. Akkor már csak menekült minden és mindenki elől.

Egy kar, egy váll kereste útját odalent a pincében. Odahúzódott, hogy menedéket találjon. Könyökét belefúrta a fal üregébe. Talán, hogy behatoljon a falba, a törmelékek közé. És aztán nincs többé éjszaka, és nincs többé nappal. Senki se tesz fel semmilyen kérdést. Nem kell válaszolni semmire.

Hogy történhetett ez? És mindaz, ami ezután következett?

Az írás – az élete. Ez rendben van. De azért valami kis szenvedéstől talán megmenekülhetett volna. Egyszer lemaradt egy novellapályázaton. Főiskolai pályázat vagy egy magaziné? Mindegy. Hát ezzel azért nem kellett volna annyira törődni! Kik lehettek a zsűri tagjai? Mindenesetre olyan korrekt elbeszélést vártak. Aminek van eleje, közepe meg vége. Feltehetően nem olyat kaptak.

Talán nem is pályázat lehetett. Tanfolyam. Igen, egy tanfolyamra küldte be a novellát. Elbeszélő-tanfolyamra. (Agyrém!) És aztán nem vették fel. (Kész szerencse!)

Ki lehetett az, aki az egyik novellájára azt írta rá, hogy: Mache!

A novellát természetesen nem ismerhetem. Lehet, hogy sikerült, lehet, hogy nem. De hogy mache lett volna?

Meg aztán az a hólyag, aki körülötte sündörgött. Nem emlékszem a nevére, nem is akarok rá emlékezni! Olykor kissé félszegnek tűnik, de nagyon is számító. Valahogy még a tébéjéből is hasznot húz. Mindig pontosan tudja, mit akar. Sylvia Plathtal például házasságot. Legalábbis amíg S. P. olyan „bomba nő”. Sikerek az egyetemen, a sportban és hát az irodalomban is. Ez utóbbit némi gyanakvással figyeli. De finom szimatjával azonnal megérzi a veszélyt. Baj van a lány idegeivel, túlzott érzékenység. Később valami idegszanatóriumról beszélnek. Gyógykezelésről. Szóval jobb lelépni. És természetesen lelép.

Akárhogy is, csúnya história.

Jobb az ilyen alaktól megszabadulni.

Különben hagyjuk ezt. Az egész reménytelen és felesleges. Meg aztán olyan buta bizalmaskodásnak tűnhet.

Hogy egy ilyen érzékeny alkatot mi sebezhet meg? Mi akadhat bele az ideghálóba? Mi szaggatja szét? Ki tudja! Akinek minden élményt jelent, aki mindent vállal, abba minden bele is hasít. Mégpedig jó alaposan.

Közben annyi mindennek tudott örülni. A gyerekkori háznak, a kertnek, úszásnak, csónakázásnak, egy-egy kedves beszélgetésnek. Később egy-egy versnek, prózai darabnak. Azért ez mégiscsak jelenthetett valamit. Férje, Ted Hughes költői sikerének. Hogy kiadták a kötetét Londonban, és már a következőre is kapott szerződést. Aztán a gyerekei… Gondos, lelkiismeretes anya. Egyébként is idegen tőle minden bohémeskedés. Hiszen annyi hangulati jóléte sohasem volt. Korán kelt, kávézott. Megácsolta a maga vérpadát, és leült írni.

Egy pillanatra megint a képek. A kötet képei.

A fiatal lány fölkeres két írónőt. A költő Marianne Moore-t és Elizabeth Bowent, az elbeszélőt. Interjút készít velük egy lap részére. Ott ül a szobájukban, beszélget velük valami olyan kedves kíváncsisággal.

Az a két fáradt, öreg, bölcs madár! Marianne Moore arcán némi bizalmatlanság, kissé gonosz humorral. A másik maga a megértés. Miről beszélhettek? Irodalomról, persze. Az írói pályáról. De talán másról is. A gyerekkorról, régi utcákról, emberekről. Azt hiszem, a kiküldött munkatárs jól érezhette magát. Remélhetőleg később is találkoztak. Kapott tőlük némi megértést. Szeretném hinni, hogy felismertek benne valamit.

Én meg így szeretném megőrizni magamban. Ahogy ott ül egy szobában, és beszélget.

Sokat adott ő nekünk. Talán túl sokat és talán túlságosan töményen. Hiszen az ő drámáját szavakkal már alig lehet kifejezni.

Jelképe lehetne egy sokat szenvedett nemzedéknek.