Alkonyat feléA pultnál kávézott. Fölnézett a gőzölgő pohárból. Alaposan szemügyre vett mindent. A barna köpenyes kisasszonyt, a kávéfőző gépet, a kávészacskók tornyát, az üdítőitalokat, a teásdobozokat. Elmosolyodott. Mintha valaha otthon lett volna ebben a kis boltban. Aztán talán elutazott. Éveket tölthetett valahol. De soha egy pillanatra se felejtette el ezt a boltot a kisasszonyaival. A kisasszonyok nem nagyon törődtek vele. A szemüveges kávéfőzőnő hátra tett kézzel a pult mögött. A többiek csomagoltak, blokkot adtak, beszélgettek, nevetgéltek. Az a sovány, enyhén borostás arcú férfi közben már megitta a kávéját. Még mindig mosolygott, ahogy váratlanul elkezdte. – Ide azért mindig beugrottam! Ezzel kezdtem a napot. Különben semmit se ért volna az egész. A főzőnő összerezzent. A vendég feje fölött a süteményes pult felé nézett. De ő akkor már mondta a magáét: – Tudtam én jól, hogy kávéval várnak a forgatásnál! Na de hát az a filmgyári büfé! Ne is beszéljünk róla! Itt dolgoztunk, ebben a kis utcában, az iskola mellett. – Elhallgatott. Megrázta a fejét, mint aki rajtakapta magát valamin. – Azt mondtam, dolgoztunk? Az igazat megvallva, én már tulajdonképpen… A poharat letette a pultra. – Ahogy leraktam a forgatókönyvet, én már úr voltam. Egy kérdésre várt. Mégiscsak megkérdezik, hogy milyen forgatókönyvet rakott le. Senki se kérdezett semmit. Újabb vevők jöttek. A főzőnő nekiugrott a gépnek. Talán nem is hallotta azt a hangot. – Persze mindig kértek néhány apróbb javítást… a rendező vagy éppen az operatőr. Öregem, egy kicsit keverd meg ezt a párbeszédet! És akkor mégiscsak jó, ha kéznél van az ember. De hát inkább csak úgy mászkáltam közöttük. A stáb tagjai között. Forgatás közben behúzódtam egy sarokba, onnan figyeltem őket. Pisszenni se lehetett. Forgatás közben olyan csöndnek kellett lennie! A forgatás szünetében persze egészen más volt a helyzet. Tréfáltunk, ugrattuk egymást. Mi tagadás, én álltam az ugratások középpontjában. Rám másztak a fiúk. Remélem, meg vagy velünk elégedve? Álmaid rabszolgáival? Felnevetett. – Álmaim rabszolgái! Elhallgatott. Csönd volt körülötte. Kimondott egy nevet: – Anni! A lányok feléje fordultak. Mintha csak most vették volna észre! – Nincs már itt? Nem dolgozik már ebben a boltban? – És mert azok még mindig hallgattak: – Olyan barna kontyos lány. Kipukkant a nevetés. – Barna kontyos Anni! – Te ismerted? – Á, dehogy! – Barna kontyos Anni! Barna kontyos Anni! A nevetés átszállt a pult fölött. A férfi csöndesen elmosolyodott. – Hát igen… A lányok felé intett. Kiment. Ahogy becsukta az ajtót, még mindig hallotta a nevetést. Megállt odakint. Lehunyta a szemét. A nap felé fordult. Napozott. Féloldalasan tartotta a fejét. Mereven, kissé színpadiasan. Mintha valahonnan fényképeznék. Ahogy felnézett, megrázta magát, mint egy kellemes, langyos fürdő után. Megelégedetten bólintott. – Igen, ez az utca! Nyurga fák a járda szélén. A másik oldalon az iskola vörös téglás épülete. A női fodrászat. Nívó női fodrászat. Az a zöldesszürke ház szemeteskukával a kapu mellett. A helyszín. A forgatás helyszíne. A járda szélén ácsorogni meg bámészkodni. Elindult a ház felé. Jobbra-balra forgatta a fejét. Talán attól félt, hogy rászólnak. Egy rendőr vagy valaki más. Hohó, forgatás közben nem lehet csak úgy mászkálni! Az utca két oldalról lezárva. A stáb tagjain kívül itt ember át nem mehet! A bámészkodókat visszaszorítják. Benyomják a kapualjakba. Az orrukat se dughatják ki. És ha valaki azt hiszi, hogy a szemben lévő ablakból kikönyökölhet, mint egy páholyból, hát az nagyon téved! Tűnjön el, nénike, onnan az ablakból a párnájával együtt! A stáb elfoglalja az utcát. A forgatócsoport hadinépe. Filmgyári kocsik a járda mellett. Mindenféle kábelek és huzalok az úttesten. Mindig a legnagyobb rumliba csöppentem bele. Minden a feje tetején állt, amikor feltűntem valahol az utca végén. De én csak jöttem, jöttem… Közben arra vártam, hogy rám szólnak: – Nem zavarja, hogy itt filmeznek? – Mire én csak úgy legyintek. Nem zavar! Isten tudja, valahogy nem zavar! A kapualjakba préselt alakok meg csak bámulnak. Ki lehet ez az ember? Soha nem szólt rám senki. Elsétálhattam a rendőr mellett. A filmgyáriak meg már úgy ismertek! Az asszisztensek, a kellékesek. Nem is beszélve a sminkeslányokról! Csak jöttem abban a forgatagban, egészen eddig a házig. Egészen eddig a házig. Üres úttesten kelt át. Üres kapualj előtt állt. Nem lépett be mindjárt. Visszafordult. Talán ott állnak mögötte a filmgyáriak. A stáb tagjai. Két nő álldogált a kora őszi napfényben. Beszagolt a kapualjba. Vékony szálú villanykörte a lakók névtáblája fölött. A lift sötét ketrece. Az udvar négyszöge a porolórúddal. – Itt hintázott Gombik Oszkárné! Bent állt az udvarban. Egyik kezével a porolórudat fogta, a másikkal mintha Gombik Oszkárnét hintáztatná. Suttogó hangok a háta mögött. Hirtelen összeverődhettek a lakók az emeletekről meg a földszintről. Nem fordult hátra. Még akkor se, amikor valaki megkérdezte: – Ki hintázott itt? – A házmesternő. – Előrehajolt, mintha át akarna lendülni a rúdon. – Nálunk nem hintáznak a házmesterek. És most megfordult. Egész kis csoport. Középen egy őszes férfi aktatáskával. A táskát az álla alá szorította. – Nem hintáznak a házmesterek, és Gombik Oszkárné soha nem volt itt házmester. Egy darabig csak nézte őket. Kicsit közelebb ment az aktatáskáshoz. – A filmben ő volt a házmester. – A filmben? – Még jobban az álla alá nyomta a táskát. A többiek hallgattak. Majd egy nő: – Miről beszél? Az udvarban járkált. Talán meg akarta kerülni ezt a csoportot, hogy fölosonjon az emeletre. Váratlanul eléjük lépett. – Itt forgatták, ebben a házban… néhány éve. – Néhány éve… – Tényleg… akkor festették ki a lakásomat! – A Gáborék lakását meg nem festették ki! Szétverték! Egy farmernadrágos lány kissé szédülten: – Film! De hát miféle film! – Az én filmem, kisasszony! – Meghajolt a lány előtt. – Ha ugyan mondhat ilyet egy író! Elkomorodott. Úgy állt előttük, valami visszafojtott ingerültséggel. – Mondhat ilyet egy író?! Azok hátrébb húzódtak. Az író pedig, mintha vissza akarná rántani őket. – Vagy egy film már csak a rendezőé? Az operatőré?! Az asszisztenseké?! Mindenki másé, csak éppen… Az aktatáskás leeresztette az aktatáskáját. – Kérem, én ebben a kérdésben… A farmernadrágos lány: – Miféle író? – Miféle író?! Ez itt a kérdés, kisasszony! A lift rácsa előtt állt. Megpöccintette azt a papundekli táblát. ROSSZ! Öreg, kopottas lift a rács mögött. Akkoriban egy pillanatra se állt meg. Vitte föl az emeletekre a színészeket, a műszakiakat. Egy darabig még úgy elnézte. Nekivágott az emeleteknek. Óvatosan lépkedett, mintha ki kellene kerülni valamit. Kábeleket, huzalokat. Vagy éppen nekiütődhetne egy lámpának. Belenevetett a levegőbe. Terítőlap. Derítőlap! Ezt valahogy mindig összekevertem… A nagy bádoglapot, amivel fényt adnak. Műtermi fényt. Derítőlap! Hát persze, hogy derítőlap! Én pedig csökönyösen… Visszanézett. Senki se jött mögötte. Odalent maradtak a mélyben. Az aktatáskás férfi, a farmernadrágos lány meg a többiek. Onnan figyelték, ahogy megy, megy fölfelé. – A büfé! Egy második emeleti ajtó a lépcsőnél. Sárgás fény a konyhából. Egy nő járkált odabent. – Soha… soha nem lehetett itt egy tisztességes kávét kapni! Az ajtó kinyílt. Egy sovány nő állt előtte. – Nem cseréljük el a lakást! Meggondoltuk magunkat! Ehhez csak jogunk van?! – Joguk van! – Kitört belőle a nevetés. – Én se cserélem el a lakásomat! Soha semmilyen lakásért! A nő mogorván, mint akit csúnyán megtréfáltak: – Honnan jött maga? A férfi már nem nevetett. Talán mondott volna valamit, de az ajtó becsukódott. Elindult a gangon. Azok meg jöttek utána a lépcsőházból. Bizonyos távolságból követték. Egy ajtónál lehorgonyzott. – Itt lakott a fiú az anyjával! Azok nem szóltak. Nem mozdultak. Megmerevedtek a gangon. Aztán az aktatáskás, mint aki már tanult valamit: – Abban a filmben, természetesen. Meg se hallotta. Most nem volt más, csak az az ajtó. – Az anya már évek óta nem mozdult ki a lakásból. A fiú karmester akart lenni, világhírű karmester. De hát persze ez csak olyan álom… Az aktatáskás megértően bólintott. Egy nő váratlanul: – A kislányomat egyszer behívták a Rádióba… meghallgatásra! – Senki se hitt a fiúban… hogy egyszer mégiscsak lesz belőle valami! Csak a barátja! – Hát igen, ha valakinek van egy barátja! – A barátja mindig a hátsó lépcsőn jött fel. – Elindult a hátsó lépcső felé. Megállt az omladék falnál. Lenézett a szűk lépcsőkre. Lefelé bámult a mélybe. Megint az ajtónál. – Csak egy napon a barátja is elmaradt! Bizony, még az is elmaradt! Mögötte csönd. Valaki alig hallhatóan: – És ezt moziban is adták? Mi volt a címe? – Egy barátság története. – Jó cím… kifejező. – Az… az, kifejező. – Te láttad azt a filmet? A többi érthetetlen suttogás. Majd egy izgatott hang: – Én nem tudok semmiről! Semmiféle értesítést nem kaptam! Nem jött papír! Az író elfordult az ajtótól. – Papír? – Papír! Papír! Papír! – A lompos bajuszos férfi dühös ingerültséggel: – Mégis, valamilyen hivatalos írás, ha úgy tetszik! Egy házfelügyelőnek azért mégiscsak tudnia kéne erről! Vagy tévedek?! – Nem… dehogy! – A Jónásnétól kell megtudnom, hogy itt vannak a filmgyárból! Ő meg a háztetőket nézte. Azokat a kedves, egymásra dobált háztetőket. – Itt vannak? – A filmesek?! (A farmernadrágos lány.) Filmesek jönnek?! – Jönnek… igen! – még mindig a háztetőket bámulta. A kéményeket. Messziről hallotta a hangját: – Még ma találkozhat velük, kisasszony! Félig lehunyta a szemét. Ravaszkásan hunyorgott, mint aki valami meglepetéssel rukkolt elő. – Ez a történet nem maradhat abba! A két fiú barátsága… csak azért, mert fölbukkan egy lány. Hiszen éppen ezzel olyan fordulatot kap az egész! Döntő fordulatot! (Szünet.) Azért ez nem ment ám olyan könnyen! Már azt hittem, végképp ejtettek a filmesek. Mert ehhez aztán értenek! A nevét is elfelejtik az embernek! Írhatod a legsikeresebb könyveket, egyiket a másik után, aztán egyszerre csak… A korlátra könyökölt mélységes sértődöttséggel. De ahogy visszafordult, már mosolygott. – Ami elmúlt, az elmúlt. Az a fontos, hogy most… – Az ajtót nézte és megismételte: – Itt lakott a fiú az anyjával. Bent a szobában egy vékonyka ágy előtt. – Az anya ágya. Az ágyon sötétvörös takaró, zöld párna. Kicsit közelebb ment, mintha meg akarna érinteni egy lelógó kezet. – Az anya szinte mozdulatlanul feküdt. A fiú mindent idehozott az ágyhoz. Teát, vajas pirítós kenyeret, orvosságot. Az író mögött megtelt a szoba. A lakás. De csak két hangot lehetett hallani. Két izgatottan suttogó hangot: – Tudod, hogy ezek mennyi pénzt adnak? – Most aztán a festést is bevasaljuk! Most aztán nem ússzák meg! Az író átszelte a szobákat, mint egy régi ismerős. Megelégedetten bólintott, ahogy beért a fürdőbe. – Mindig idehúzódtam. Hogy is mondjam? Nagyszerűen be lehet ide húzódni. Nem zavartam senkit, és mégis mindent láttam. Összeszáradt szivacs a kád szélén. Ez már akkor is itt volt! A meglehetősen poros üvegpolc a mosdó fölött. Mintha hullana rá a fal. Egy öreg nő benézett. (Talán megfürdik ez a férfi? Ide jött fürödni?) Mindjárt el is tűnt. Egyáltalán, a lakók visszahúzódtak. Csoszogás, krákogás, köhécselés a szobákból. Ők maguk a falhoz tapadva. Vagy éppen átsurrantak egyik szobából a másikba. Megriasztott bogarak. Az író a fürdőből: – Az előszobában állt a kamera! Fártkocsin! A fártkocsi meg fártsínen! Minden szónak külön örült. Valaha mindezt tudhatta. A kamerát, a kameraállást… egyáltalán ezt az egészet. De most már úgy kellett előkaparni, olyan megkövült rétegekből. És akkor váratlanul kibukott belőle: – A fártmester a fártsínen tolja a fártkocsit! Akárcsak valami gyerekvers egy régi-régi vizsgán. Diadalmasan körülnézett, és megismételte: – A fártmester a fártsínen tolja a fártkocsit! Szünet. Majd, mintha egy kérdésre válaszolna: – Valahogy mindig későn jöttem. Mindig későn és a lehető legrosszabbkor. Leült egy sámlira a kád mellett. – Már útközben tudtam, hogy elkezdődött. Hogy felvétel indult. Hogy miből tudtam? A csöndből. Abból a mélységes csöndből. Felsurrantam a lépcsőn, egy asszisztens nyomában. Ő vezetett végig a kihalt gangon, ide, ebbe a lakásba. A rendező a gép mellett éppen beállította a jelenetet. Az operatőr valósággal hozzátapadt a géphez. Egy pillanatra felém fordult. A rendező háta megrándult. A szerző! Megjött a szerző! Elfojtott nevetés. De én akkor már itt voltam a fürdőben. Az én kis kuckómban. Ült a sámlin, a kád mellett. A fürdő repedezett kövét nézte. Most már nem szólt egy szót sem. Talán egy kicsit elbóbiskolt. Egy nő állt előtte, ahogy fölnézett. – Mi már találkoztunk odalent az udvarban. Vagy a lépcsőházban. – Aha… igen. – Már említettem, hogy a kislányomat behívták a Rádióba. Olyan felvételfélére a gyerekkórusba. Nagyon meg voltak vele elégedve, gratuláltak. Azt mondták, majd értesítést küldenek. De nem küldtek semmiféle értesítést. Az író lehajtotta a fejét. Összehúzta magát a sámlin. – Talán most lehetne valamit… talán ha beszélne valakivel… Egy darabig még úgy ült összekuporodva. Hirtelen felállt. – Kovács Kálmán nem tűr semmiféle protekciót! – Kovács Kálmán? – Ennek a filmnek a rendezője! Úgy állt a nő előtt szikáran, szigorúan. Azzal elindult. Ismét útra kelt. Egy másik lakásban végig kinyittatta az ajtókat. Megállt a két szoba között. – Itt özönlöttek végig a régi lakók! A régiek, akik valaha itt laktak ebben a házban! A halottak, ha úgy tetszik. Egy nő felsivított: – Ha úgy tetszik! Mi az, hogy ha úgy tetszik?! – És ha azt mondanám, hogy nincsenek halottak? A nő elnémult. A többiek is úgy hallgatták néma dermedtségben. – Egy délelőtt megjelentek a régiek. Egy ilyen közönséges délelőtt, mint ez a mai. Valaha meglehetősen mogorván gubbasztottak ezekben a szobákban, de most megszabadultak minden gondtól. Könnyűek voltak, vidámak. Átlebegtek a szobákon, luftballont dobáltak egymásnak. – Luftballont! – Jól hallotta, asszonyom! Luftballont! Egymás körül keringtek, és úgy tűntek el az ajtók között. Megállt egy szekrény előtt. – Itt találták meg később a luftballont, meglehetősen összefonnyadva. Elfordult a szekrénytől. Szétnézett a lakásban. Talán megint megjelennek a régi lakók. Kopaszos férfi bújt elő valamelyik sarokból. – Tudja, hogy én is írok? De ő már kint volt a gangon. Le-föl járkált, mint aki keres valamit vagy valakit. Megállt egy ablaknál, egy ajtónál. Néhány ajtó kinyílt előtte. Néhány ajtó zárva maradt. Özvegy Sipos Bélánénál kétszer is csöngetett. A másodikra egy ingerült női hang: – Megengedi, hogy magamra kapjak valamit? Hátrébb lépett és várt. Az ajtó nem nyílt ki. – Itt öltözött Révbíró Andrea. Meglepett moraja gangon. – Révbíró Andrea! – Egy tanárnőt játszott. Egy fiatal tanárnőt. – De hát ő inkább csak olyasmiben, ahol vetkőzni kell! Hátrafordult a többiekhez. És valósággal könyörögve: – Nem… nem, ő sokkal több annál! Igazi tehetség! – Várt egy kicsit. – Nagy formátumú tehetség! – Nagy formátumú! – Csöndes röhögés. – És ha egyszer egy rendező rábukkan a humorára… arra a csöndes, finom humorra… – Megint az ajtó felé fordult. Az nem nyílt meg. Most már semmiféle nesz nem hallatszott onnan bentről. De ő még várt. – Együtt vettük át a szerepét. Én végszavaztam neki. Mindig mellette kellett lennem… az egész forgatás alatt. Néha csak álltunk az ablaknál, és kinéztünk az utcára. Maga olyan megnyugtatóan hat rám! Igen, ezt mondta. Egy darabig még az ajtót bámulta. Aztán tovább a végtelen körútján. Mindenki eltűnt mellőle. Az előbb még falkában követték. De most eltűntek. Egy szobában teázott. (Ki adott neki teát? Ki nyújtotta át a csészét?) Elgondolkozva kortyolgatott. – Itt táboroztak a statiszták. Itt ütötték fel a tanyájukat. Öreg, kikopott színészek. De akadt olyan is, aki soha életében nem látott színpadot. Roncsok… egy egész roncstelep. Letette a csészét. – Azt mondtam, hogy itt táboroztak? Hohó! De csak addig, amíg Kovács Kálmán meg nem pillantotta őket. Bejött ide, körülnézett. Egy pillanatig meg se tudott szólalni, mint akinek a lélegzete is elakadt. Aztán felordított. És ő is felordított, mint Kovács Kálmán, ennek a filmnek a rendezője. – Ki innen! Kisöpörni ezt a társaságot! Kikérem magamnak, hogy ilyen elszáradt csontokat küldjenek ide nekem! Már a Kék bálvány-ban is ezeket lehetett látni! Arcokat kérek! Élő emberi arcokat! A szoba közepén állt, mint egy dühödt próféta. Kivágta az ajtót. – Pusztuljanak! Végigrohant a gangon. Maga előtt űzte, hajtotta a statiszták árnyait. A lépcsőházban nekidőlt a falnak. Alig kapott levegőt! – Pusztuljanak! Fiúk és lányok csapata szaladt fel a lépcsőn. A férfi még mindig nem mozdult. Valósággal a falhoz tapadt. – Na, mi az? – A házmester nézett fel rá a mélyből. – Még mindig semmi? – Jönnek! – Megpróbált leválni a falról. – Most már csakugyan… – Tőlem! – A házmester vállat vont és eltűnt. Levált a falról, fölfelé mászott. Alig tudott lépni, úgy elgyengült. Még egyszer ott ülni a fürdőben, a kád mellett! Csak még egyszer ott üldögélni! Akkor majd ők is megjelennek. Kovács Kálmán az embereivel, Fellner Mikivel, az operatőrrel, az asszisztensekkel. Első, második, harmadik asszisztens… Ez valahogy felkavarta. Megállt a lépcsőn. És akárcsak egy napiparancsot olvasna fel: – Az első asszisztens a gép mellett! El nem mozdulhat a gép mellől! A többiek a színészek után nyargalnak. Hogy a színész ott legyen a jelenetnél. A színészt nem találják. A színész elkujtorog. Ez már csöndesen hangzott. Csöndesen és megbocsátóan. El is mosolyodott, ahogy megismételte: – A színész elkujtorog. A mosoly eltűnt az arcáról. És megint azzal a kérlelhetetlen szigorúsággal. – Kivéve Révbíró Andreát! Révbíró Andrea mindig kéznél van. Soha nem kell hajszát indítani utána. De kiben van manapság olyan fegyelem, mint Révbíró Andreában? Körülnézett, mintha az elkujtorgott színészeket keresné. Itt lapulnak valahol. Vagy már szétszéledtek a környéken. Úgy el tudnak tűnni! – Botrány! Egyszerűen botrány! – Mi az, kedveském? – A fejkendős néni aggódva nézett az arcába. A férfi úgy a fejével intett, hogy semmi, semmi! De a nénike nem mozdult mellőle. Együtt álltak a lépcsőn. Akárcsak valami közös mutatványra készülnének. A nénike eltűnt. A lépcsőház egyhangú, állhatatos zúgása. Eddig észre se vette. De most valahogy eltöltötte. Bénultan hallgatta ezt a zúgást. A levegő szürke szitálása. Ez már a délután. A lépcsőház délutánja. Megrázta magát, mint aki álomból ébred. Végigment a gangon. Egy ablak kinyílt. Egy másik becsukódott. Elszáradt női arc az ablaküveg mögött. Szürke ablakpárna. Ablakok üres kockái. Hatalmas, rozsdás kampó az egyik ajtón. Ki tudja! Egyszer majd a lakó fellógatja magát. Félrecsuklott fejjel lóg a kampón. Télikabátban, kalapban, ahogy éppen hazaért. Ahogy éppen nem volt kedve benyitni a lakásába. Egy kád a fal mellett. Egy kihurcolt kád beledobált törülközőkkel. A peremén szappanok, egy borotvapamacs és a szivacs. Az az összeszáradt szivacs. Mi ez? Mi történhetett? Benézett a nyitott ajtón. Senki… egy lélek se. Ajtók, ablakok kitárva. A padló mogorva reccsenése. De senkit se lehetett látni. Elmenekültek? A lakást magára hagyták. És a kádat is idekint. A kádat a törülközőkkel, a szivaccsal. Érezte, hogy nézik. Megfordult. Az udvar mélyéből emelkedhetett fel az a vékony, barna nő. De most itt állt a rácsnál, kosztümkabátját két kézzel összefogva. Kicsit közelebb jött a kádhoz. Talán be akar ülni a kádba, és azt akarja, hogy én is mellé üljek. Közös üldögélés. – Zongorázzak? Akarja, hogy zongorázzak? A férfi bólintott. A zongora szinte elfoglalta a szobát. Gőgös, sértődött zongora. Talán egy koncertteremből került ide. Az asztal, a székek, a dívány, éppen hogy meghúzhatták magukat. – Van valami kedvence? – Nem is tudom. A nő elmosolyodott. – Akkor, ha megengedi… Leült a zongorához. Ujjai végigfutottak a billentyűkön. A férfi keresztbe fonta a karját. Végigsimított az állán. Az állát simogatta, eltűnődve. Sétára indult a szobában. Alig hallotta azt a pötyögtetést. Kedélytelen növények a sarokban cserepekben, kiöregedett tálakban. Lehajolt. Ujjával bökdöste a kiszáradt növény földjét. Mikor öntözhették? És ez a kés? Ez a földbe szúrt, megfeketedett kés? A zongora abbamaradt. Egy kedves, tiszta hang: – Én láttam azt a filmet! Még mindig a kiszáradt földet nyomkodta. Lassan fölegyenesedett. – Milyen filmet? A nő ölbe ejtett kézzel a zongora mellett. Parányi kis folt. – A maga filmjét… arról a két fiúról. – Az én filmemet! – Elindult a nő felé. Az megpördült a zongoraszéken. – Ebben a kis moziban, a tér sarkán. A kis büdösben. Mi már csak így hívtuk az urammal. Azt még együtt láttuk. – Még együtt látták… A nő leütött egy billentyűt. – Mindig idejártunk. A kis büdösbe. Fölragyogott az arca. – Tudtam, hogy lesz folytatása annak a filmnek! Hogy megcsinálják a második részt! – Tudta? – A nő fölé hajolt. – Maga tudta? Olvasta valahol? Melyik újságban és mikor? Lehet, hogy benne volt a lapokban? Hírül adták? Csak éppen én nem tudtam ráakadni? Átsiklottam fölötte. Igazán nem csoda. Aprócska hír lehetett. Az időjárásjelentés fölött. Felhős idő. És fölötte két sor. Az a két sor! Úgy állt, a nő fölé hajolva. Az meg a kottában lapozgatott. – A két fiú barátsága… – Félbeszakította önmagát. És olyan riadt aggodalommal. – Az anya? Mi lesz az anyával? – Ő már nincs benne a második részben. A nő bólintott. Zongorázni kezdett. – Brahms… valami Brahms. A férfi a zongora túlsó oldalán. Onnan szólt át, akárcsak egy tó túlsó partjáról. – Tudja, hogy majdnem elgáncsolták ezt a filmet! Elárulhatom, hogy nem is éppen miattam. Én itt nem játszottam semmiféle szerepet. A rendező… a rendező személye! Brahms hol felerősödött, hol lehalkult. – Tessék? – A maga filmjével aratott nagy sikert? – Nem… nem az én filmemmel. – Mintha ezen most úgy eltűnődne. – Mindenesetre ő vitte el a nagydíjat. – A maga filmjével? – Nagy sikert aratott egy nemzetközi fesztiválon. Kirobbanó sikert. – A nagydíjat! – Vagy valami különdíjat! A zsűri különdíját! Mindegy! De hát ez nem mindenkinek tetszett. Megpróbálták háttérbe szorítani. Szétszedték a csapatát, akikkel évek óta együtt dolgozott. Elhalászták az operatőrjét… Megkerülte a zongorát. A nő mögött állt. Két kezét a haja alá csúsztatta. Lágyan megemelte. – Mindez már a múlté! A csapat ismét együtt… a stáb! A zongorajáték betöltötte a szobát. Megnőttek az árnyak. Az előbb még megbújtak a sarkokban, de most már szinte betöltötték a szobát. – Mindjárt ideérnek! Most már ide kell hogy érjenek! Keze eltűnt a nő hajában. – Egy pillanat és megszállják a házat. A kellékesek, a világosítók, a sminkesek, a ruhások, a fodrászok. Mindenkit ismerek, és engem is ismer mindenki. Ildikó, a sminkeslány, ruhás Árpi, aki a színészeket öltözteti. Fellner Miki, az operatőr, ez a nagy kópé, ez a félelmetes tréfamester, beszól a büfébe: Egy kávét a barátomnak! Tudja, hogy hányok a büfé kávéjától, attól az ihatatlan löttytől! Hiába… ezt nem lehet megúszni! Egy kávét a szerzőnek! A rendező egy szót se szól, csak felém int. Indulunk, öreg! Hátrahúzta a nő fejét. Ujjaival fölfelé fésülte a haját. – Igen… indulnunk kell! Nem várhatunk tovább! Nincs vesztegetni való időnk! Most már el kell kezdeni a forgatást! Lámpák, kellékek, minden a helyén. A színészek is készen kell hogy álljanak. Egyáltalán minden és mindenki. Sietni kell! Hiszen lement a nap… ez már az alkonyat. Oly gyorsan sötétedik. Észre se lehet venni, és egyszerre csak beáll a sötétség. Elengedte a nő haját. Nézte azt a szétesett hajtömeget.
Lent állt a kapualjban. Abban az áthatolhatatlan homályban. Körülötte a megrepedezett, lerongyolódott falak. Az az árva villanykörte. A lakók névjegyzéke. Az emeleteket lehetett érezni. A magukra maradt emeleteket. Az ajtókat és az ablakokat. A gang rácsát. A lépcsőházat és a hátsó lépcsőházat. A kapualj kövét. Nem mozdult. Úgy állt elzsibbadva. Lassan szétfoszlott ebben a homályban. Meg se hallotta azt a hangot: – Kit keres? |