A pálma

Megvárt.

Az előszobában várt rám barna csomagolópapírba burkolva. Akárcsak egy felöltőben, amit úgy gyorsan rádobtak, és aztán kifelé tuszkolták. A csomagolópapíron kartonlap, kissé ferdén rátűzve. Dr. Marosvári Béla XV., Perezel Mór utca 12. A cím. Ahova majd elviszik. Az új gazdája, aki majd ajtót nyit neki, és befogadja.

De ő azért még megvárta a régi gazdáját. A szobaajtó becsukva mögötte, az előszobaajtó nyitva. Jönnek érte. Mindjárt jönnek érte.

Kicsit közelebb mentem a pálmához. Én se tettem le a kabátomat. Ezzel talán megbántanám. Ha ugyan még egyáltalán megbánthatom valamivel.

A konyhaajtó résnyire megnyílt. Egy női hang a résből:

– Még mindig nem vitték el. Elviszik egyáltalán?

– Elviszik.

Legszívesebben visszanyomtam volna ezt a nőt a konyhába. De ő kijött bekötött fejjel, kék tréningruhában, valamilyen porronggyal. Megállt a pálma mellett.

– Egyedül csinálta?

– Mit csináltam egyedül?

– Hát ahogy így összekötözte a leveleket.

Ahogy így összekötöztem a leveleket! Mit locsog itt?! Menjen vissza a konyhába! A konyhába vagy a szobába, de tűnjön el innen!

– Tényleg egyedül csinálta?

– Átjött valaki a szomszédból. A Borbásné.

– Akkor ketten csinálták. Maga meg a Borbásné. – A cédula felé bökött. – Ezt nem maga írta. Doktor Marosvári.

Még mindig nem mozdult a pálma mellől. Mit akar itt? Majd mi megbeszéljük ezt az egészet. Ez a mi ügyünk. Az enyém meg a pálmáé. Nem tartozik senki másra.

Mögöttem a nyitott előszobaajtó. Nem csuktam be. Minek? Mindjárt beszól egy hang. Zsámboky lakás?

Nem szólt be senki.

A nő végre eltűnt.

Magunkra maradtunk a pálmával. Egy mozdulat, mintha be akarnám hívni a szobába. Talán azért menjünk be egy pillanatra, úgy mégiscsak más.

De ő sértődött gőggel. A szobába?! Ugyan! Most már csak maradjunk itt! Arra a kis időre… arra a rövidke, kis időre. Mesélj valamit. Hol voltál? Merre jártál? Ebédeltél? Abban a sörözőben? Aztán még egy kis délutáni séta. És közben arra gondoltál, hogy én már… Igazán megtehettem volna ezt a szívességet.

Az előszobában álltunk. Két felöltős alak.

A hang a konyhából:

– Ugye, a Borbásné mondta magának, hogy el kell adni?

– Nem a Borbásné mondta.

Nem a Borbásné mondta. Én kotortam elő valahonnan Marosvári doktort. De előbb még bent jártam egy szállodában, egy étteremben. Az Állatkertben, a Pálmaházban. Meglehetősen gyanakodva néztek rám. Pálma? Miféle pálma? Az Állatkertben valaki azt mondta, hogy majd kijön valaki. Nem jött ki senki. Még szerencse, hogy ez a doktor Marosvári…

A pálma előtt álltam valami egyre növekvő ingerültséggel. Mentegetőzöm! Még én mentegetőzöm!

Faképnél hagytam.

Odabenn kinéztem az ablakon. A hátam mögött, az üvegajtón túl, a pálma. Meddig ácsorog még itt? Most már mégiscsak elindul abban a lehetetlen kabátjában. Vagy bejön utánam? Feladja gőgös sértődöttségét, és bejön?

Kopottas láda a sarokban. Az ő ládája.

Vékonyka, kamasz pálma, amikor idekerült. Szerényen, szinte elveszve a sarokban. Egészen jól elfért azon a kis tányéron. Később már egy törött szélű levesestányéron. Ahogy egyre jobban kibújt a sarokból. Leveleit legyezőszerűen széttárta. Körülnézett a szobában. Ismerkedett. Külső cserép a tányér helyett. Egyre nagyobb külső cserép, ahogy ő maga is egyre nagyobb lett. Gőgösen előrenyúltak a levelei. Elfoglalta a szobát. A magáénak tekintette. Meghódította. Arrébb toltam a ládát.

Majd valamilyen más növény kerül ide. Vagy semmilyen növény. Ezt a ládát pedig kivágom.

Lehet, hogy megint megajándékoznak valamivel.

Az a szemüveges lány volt előttem, ahogy körülnézett a szobában. Mustárszínű rövid bunda, mustárszínű rövid csizma.

– Milyen csupasz ez a lakás!

Egy napon beállított a pálmával. Meg egy nyakas pulóveres öreg úrral. Ketten hozták a pálmát. Betették a kádba. Apró rongyocskákkal lemosták a leveleit. A lány sálja belelógott a kádba. Az öreg kedélyesen dudorászott. Néha, a kád fölött összemosolyogtak. Kedvesen, családiasan. Az öreg megfogta a lány nyakát, kicsit megrázta. Hátraszólt:

– Így kell ezzel bánni!

A lány még többször is megjelent. Olykor egész váratlanul. És mintha tulajdonképpen csak a pálmát ellenőrizné.

– Rendesen öntözi?

Rendesen öntöztem. Kissé ingerülten, de rendesen. Hiszen a szemüveges lány bármikor lecsaphatott rám. Egyébként mintha sose tette volna le a bundáját.

Akkor már sok mindent tudtam a pálmáról. Kétnaponként kell öntözni. Nem száradhat ki a földje. De víz se maradhat a külső cserépben.

Mindig maradt víz abban a cserépben. Úszott a vízben. És akkor jöttem én egy kis tálkával meg egy ócska ronggyal.

A szobaajtóhoz mentem. Talán ki akartam szólni a pálmának.

Emlékszel rá? Emlékezned kell!

Ott térdeltem előtted, és azzal a ronggyal meregettem ki a vizet. Belecsorgattam a tálkába. Azt a szürkésfekete vizet, tele apró, nedves földdarabbal. A padló is úszott. És hát valahogy én magam is.

A lány, aki megajándékozott veled, egyre ritkábban jött. Eltűnt. Megszűntek a látogatások. Az ellenőrzések. De te itt maradtál. És én most már magamtól indultam el feléd az öntözőkannával. Ezt is a lánytól kaptam, tőle maradt rám. Közben a hangját is hallottam. A tövénél öntözze! Mindig csak a tövénél! Hát úgy öntöztem. Alighogy kimásztam az ágyból. Rosszkedvű reggeleken rosszkedvűen. Éppen csak magamra kaptam a házikabátot, és már indultam is a kannával. Be se ugrottam a fürdőbe. Föl se tettem a teát. Hozzá se kezdtem a kenyérpirításhoz. Le se ültem az asztalhoz, hogy mégis megpróbáljak összepofozni egy novellát, vagy egy rádiójátékot, vagy egyáltalán valamit! Veled indult a nap.

Olyan alattomosan tudtad kiengedni a vizet! Bele abba a cserépbe! Mintha fürdőt akarnál venni.

Akkor már az asztalnál ültem. Előttem a kézirat azokkal a tátongó sorokkal. Hirtelen fölnéztem. Föl kellett néznem. De hiszen már megint…!

Jöttem a tállal és a ronggyal. Te meg csak nézted. Kajánul, fölényesen. Ahogy az a hólyag ott csúszkál a padlón.

A leveleidet nem mostam le. Még csak le se töröltem.

Az öreg egyszer becsöngetett. Az a nyakas pulóveres, nyugdíjas sítréner. Az ajtóban állt, és mosolygott. A lány nem jött vele. Ő meg csak annyit mondott:

– Ha megengedi!

És már melletted állt. Két régi barát találkozása. Egyszerre olyan otthonos lett az a sarok. Végighúzta az ujját egy-két levélen. Váratlanul ölbe kapott.

– Nem árt egy kis zuhanyozás!

Nyitottam előtte az ajtókat.

Előttetek, ahogy benyomultatok a fürdőbe. Beállított a kádba. Rád eresztette a zuhanyt.

– Egy ideig nem kell öntözni.

Bólintottam.

Majdcsak előkerül a lány. Szemüvegesen, rövid bundában, rövid csizmában. És az egész olyan mustárszínű. A kád fölött hajladozik. Az öreg megint megfogja a nyakát.

Elzárta a zuhanyt.

– Na, kérem!

Ez meglehetősen zordul hangzott. És olyan zord képet is vágott. Egy pillanatra még rád nézett. Nem emelt ki a kádból. Úgy ment el, köszönés nélkül. Egy darabig még az előszobában ténferegtem, ahogy becsuktam utána az ajtót. Te meg ott maradtál a kádban.

Le-föl járkáltam a szobában. Egy pillanatra leültem a ládára. Egyáltalán nem otthonosan. Inkább úgy a levegőben guggoltam.

Az előszobában megreccsent a padló.

– Akkor majd egy hét múlva, Zsámboky úr!

Nem mozdultam. Csak néztem az ajtó üvegjén át, ahogy ott áll kabátban, kalapban a fogasok alatt. Karján azzal a hatalmas táskával. Elindult a pálma felé. Talán oda akar neki csúsztatni valamit. Emléket. Ajándékot.

Mozdulatlanul állt a pálma előtt. Megfordult és elment. Becsukta maga mögött az előszobaajtót.

Térdemet nekifeszítettem a rekamiénak. Elkezdtem tolni a pálmasarok felé. Most már oda is beállíthatom! Akárhová.

Hát igen!

A rekamién is túl kellett volna adnom. Az asztalon. A könyvszekrényen. Semmi se maradt volna a szobában. Csak ez a vad, erőszakos pálma. Semmit se tűrt meg maga mellett. Rátelepedett az asztalra. Lesodorta a kéziratokat. Bekúszott a takaró alá. A leveleket lehetett érezni a párnán. Azokat a hosszú, éles leveleket. Nem tudtam úgy feküdni, hogy ne érezzem. Befeküdt mellém.

Minden az övé volt.

Én meg csak jöttem az öntözőkannával. Egyre nehezebben lehetett megközelíteni. Alig tudtam behatolni a levelek közé. Előretörni, hogy valamilyen ösvényt találjak. Talán egy dzsungelvágó kés kellett volna.

Egy hajcsat. Egy barna női hajcsat a levelek között. Ki járt itt? Ki vesztette el? Egy nő abban a dzsungelban? Egy expedíció női tagja? Forgattam, nézegettem. Visszatettem a levelek közé. Néhány nap múlva eltűnt.

Belehajoltam a levelek közé.

– Csak vigyázzon a szemére!

Borbásné állt mellettem pongyolában.

– Hoztam magának egy csésze teát. Tudom, hogy még egy tisztességes teát se tud csinálni.

Letette a csészét az asztalra.

– Meddig akarja még itt tartani ezt a pálmát?

Borbásné úgy tudott becsúszni! Nesztelenül, észrevétlenül.

Majd most is átjön. Végignézi, ahogy a pálmát elviszik.

Talán már el is vitték.

Ugyan! Most is ott áll, és vár. Kimegyek hozzá. Még azt hiszi, hogy elbújok előle.

Nem mentem ki. Éppen csak megnyitottam az ajtót. Ott állt, de nem várt semmire. Semmi se érdekelte. Legkevésbé az az alak, aki megjelent az ajtónyílásban. Aki éppen csak kidugta az orrát. Felöltője hátul szétnyílt. Egy rossz mozdulat, és szétesik.

Nem jönnek érte. Elfeledkeztek róla. Itt marad az előszobában. Lassan leveti a kabátját, és besétál. Ismét elfoglalja a helyét.

Becsuktam az ajtót. De csak azért, hogy az üvegen át nézzem.

Mikor vetted észre? Mondd, mikor szagoltad meg, hogy készül valami? Különben nem is titkolóztunk. Előtted beszéltünk meg mindent. Én és az a nő a szomszédból. Lehet, hogy nem is gyanakodtál? Hiszen továbbra is öntöztelek. Jöttem feléd az öntözőkannával. A tállal és a ronggyal. Még tegnap reggel is… igen.

Aztán este…

A lámpa fénykörében álltál. Mi meg a szoba sötétjéből indultunk feléd. Borbásné spárgadarabokat tartott a kezében. Egyenlő nagyságú spárgadarabokat. Meg egy nagyobbat. Az már valóságos kötél. Úgy tartotta, mintha lasszót akarna vetni.

– Bízza rám, Jánoska! Legfeljebb ezeket tartsa addig.

És már az én ujjamon lógtak a spárgadarabok. Ő meg mintha most már csakugyan lasszót dobna.

Hirtelen megmerevedett. Megmerevedtem én is, ujjaimon azokkal az ostoba spárgákkal.

A ládán a pálma, megvilágítva, mint valami színpadon. A szoba többi része sötétben. Ő pedig még nagyobbnak tűnt, még fenyegetőbbnek. Betöltötte a szobát. Valósággal összegörnyedtünk előtte. Ha most megmozdulna! Ha csak egyetlen moccanás! Egy pillanat, és eliszkolunk. Vissza valahova a sötétbe.

A pálma nem mozdult. Úgy állt gőgösen, magányosan.

Borbásné rádobta a hurkot. Körülkötözte a leveleit. Fölfelé simította. Mintha fölfésülné a haját. Felém fordult.

– Hát akkor!

Az ujjaim! Apró kis akasztófák azokkal a spárgákkal. Egyenként leemelte, egyiket a másik után. Egy-egy makacsabb levelet kétszer is megkötözött.

Meddig tarthatott ez? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem néztem a pálmára. A padlón guggoltam elzsibbadva. Már semmi se volt az ujjaimon. De még mindig olyan mereven előretartottam őket.

Borbásné az asztalnál ült. Egy kartonlapra írt.

– Tehát doktor Marosvári. – Fölnézett. – Ez nem valami fogorvos?

– Nem tudom. Lehet, hogy fogorvos.

– Mindenesetre jól mutat majd nála a pálma.

– Mindenesetre.

Fölálltam. Előttem az összekötözött pálma. A barna csomagolópapírba burkolt pálma.

A papírra tűzött cédulával: Dr. Marosvári XV., Perczel Mór utca 12.

Borbásné kisurrant a szobából.

– Jó éjszakát, Jánoska!

Megágyaztam. Nem néztem a pálmára. Mégis láttam, ahogy ott áll a sarokban, cédulával a kabátján. A deportált. Csomagja sincs. Csak magánya. Nőtt, sűrűsödött körülötte a magány.

Mozdulatlanul feküdtem. Nem oltottam el az állólámpát.

Feltérdeltem. Szembefordultam vele. Hatalmas, alaktalan árny.

Tervezel valamit? Mit tervezel? Mire készülsz, hogy ha majd eloltom a villanyt?

Ő meg csak úgy állt fölém tornyosulva, borús fölénnyel.

Eloltottam a villanyt.

És most a sötétben feküdtem mozdulatlanul. Lassan, óvatosan befordultam a fal felé. Megigazítottam hátamon a takarót. A kezem a takarón egy érintésre várt. Valamilyen érintésre.

Csöngetés. Mintha már nagyon régen csöngettek volna. Valósággal kizuhantam az ágyból. Belecsavarodva a takaróba.

Körülöttem a reggel kedélytelen szürkesége.

Záporozott a csöngetés.

Kövérkés, szürke kabátos nő az ajtóban.

– Mi az? Elaludt?

Bizalmatlanul nézett, ahogy ott álltam előtte pizsamában.

– Vegyen fel valamit, és aztán puccpaszta! Nem szeretem, ha takarítás közben itt lábatlankodik!

Bent volt a pálmánál. Elolvasta a cédulát.

– Doktor Marosvári.

– Egy fogorvos. Tudja, Rózsi, az mégis nagyobb lakás.

– Itt is egész jól megvolt. És mikor jönnek érte?

– Ma délelőtt. Majd kivisszük az előszobába.

– Majd én kiviszem. – Megigazította a cédulát. Egyáltalán, mintha kissé rendbe akarná tenni a pálmát. – Ezt most már csak bízza rám.

Eltűntem a szobából. A fürdőből hallottam a hangját:

– És mennyit ad érte az a fogorvos?

Nem feleltem. Csak ki innen! Ki ebből a lakásból.

Beugrottam egy presszóba.

Benéztem egy szerkesztőségbe. A Rádióba. Megint egy másik szerkesztőségbe.

De közben csak a pálma volt előttem. Ahogy ott áll az előszobában.

Ahol aztán megvárt. Nem ment el. Nem tette meg azt a szívességet. Ott állt a lámpa alatt.

Lepke a lámpában. Ferdén, törött szárnnyal, beleragadva a bura aljába. Halott lepke.

Lehorgonyoztam a pálma mellett.

Kilökjelek? Azt akarod, hogy kilökjelek?

Csöngettek.

Ketten álltak az ajtóban. Egy bőrsapkás férfi meg egy vörös hajú. A bőrsapkás cédulával a kezében.

– Zsámboky lakás?

– Zsámboky lakás.

Aláírtam a cédulát. Odaadtam egy százast. Osszák el egymás között. És aztán vigyék, vigyék!

Vitték.

Két oldalról közrefogták. Felemelték, mint valami furcsa játékban.

A pálma a levegőben féloldalra billenve. Visszafordul. Visszanéz. Mintha még mondani akarna valamit úgy elmenőben.

Betuszkolták a liftbe.

Még láttam, ahogy ott áll a két férfi között furcsa felöltőjében.

Behúzódtam a szobába.

Elkezdtem rendezkedni. Az állólámpát ide a sarokba. Mindig is ez volt a helye. De lehet, hogy egy széket teszek ide. Egy puffot. A láda repül. Semmi keresnivalója nincs itt többé!

Ha most felbukkan a lány! Egy kis pálmaöntözésre, zuhanyozásra. Szinte hallottam azt a hangot. Mit mond? Nincs itt? Eladta?

Eladtam, kisasszony! Igenis, eladtam! Az öntözőkannát pedig elviheti! Köszönettel visszaadom!

Megszólalt a telefon. Már régen figyelhetett a sötétedő szobában, és most rám mordult. Ingerült hang a kagylóból:

– Nem zavarja, hogy nincs itt semmiféle doktor Marosvári?! Hogy itt nem tudnak semmiféle doktor Marosváriról?

– Nem tudnak?

– Jól hallotta, uram. De azért még elismételhetem egypárszor.

– De hát a cédulára rá van írva…

– …hogy ötödik kerület! Doktor Marosvári Béla, ötödik kerület, Perezel Mór utca…

– Tizenötödik kerület!

– Ötödik, drága uram! Guszti, olvasd el te is.

– Nem látom, nem tudom kivenni, de inkább mintha ötödik…

– Mondom, hogy tizenötödik!

– Inkább ráírta volna.

– Higgyék el, hogy…

– Higgyük el! Hallod, Guszti, higgyük el neki!

– Vigyék el, kérem, arra a címre!

– Arra a címre? Milyen címre? – Röhögés a kagylóból. – Sétáljunk még egy kicsit? Sétáltat bennünket?

Lecsapták a kagylót.

Rámeredtem a telefonra.

És most?

Még mindig ott állnak a fülke előtt. Röhögnek, a vállukat vonogatják. Beugranak valahova egy féldecire.

A pálma meg egy kapualjban. Egyre gyűröttebb és valahogy egyre türelmesebb. Akármeddig elácsorog. Lehet, hogy továbbviszik. De lehet, hogy nem. Sötét, huzatos kapualj. Ő még vár. A cédula lecsúszott a kabátjáról. Maga a kabát is szétesett.

Rossz címre vitték.

De hol egy jó cím?

Elhagyta a kapualjat. Járkál a városban.

A felöltője levált róla. A kötélcsomók kibomlottak. Kibomlottak vagy félig kibomlottak. Züllötten lógó pertlik. És most úgy meredeznek elő azok a levelek. Azok a kopár, töredezett levelek.

Bolyong a városban.

Egyszer majd jön fölfelé a lift. Alattomosan csúszik fölfelé. Nehézkesen kapaszkodva, csikorogva. Nagyokat zökkenve. Megáll itt, a negyediken.

Nyílik az ajtó.

És az ajtóban kopottan, megöregedve…