Átkelés

 

Áldott az a baj, amelyik egyedül jön

Egy öreg játékos – aki azért még

nem megy le a pályáról – köszönti szeretettel

a fiatal – de korántsem „ifjúsági” – válogatottat.

 

Egyedül jött. De hogy áldott lett volna! Egyébként nem is törődött ilyesmivel. Ahogy fekete kabátban, fekete kalapban átballagott a téren. Sötét árny. Sötét és sértődött. Ó, igen, az az örökös sértődöttség! Talán, mert csak távoli rokona a nagyoknak. Az igaziaknak.

Háború.

Elnyomás.

Vérzivatar.

Árvíz.

Tűzvész.

Távoli rokonok. Nem is tudnak róla. És ennek csak örülni lehet. Mert különben… Ne is gondoljunk rá, hogy beszélnének róla! Azok a megjegyzések! Mit képzelsz magadról, kisöreg! Mi vagy te? Bosszúság. Apró kis bosszúság. Mert hát mit is tudsz te? De őszintén! Fejgörcs… ideggyulladás… fogfájás. Semmi több.

Megállt egy korhadt, vén fánál. Megismételte. Fejgörcs, ideggyulladás… Semmi több! Legjobb, ha bebújik ebbe a fába. Behúzódik az üregbe, és többé ki se mozdul. Csak ül, üldögél. Aki csak ennyit tud! Akitől nem telik ki semmi más!

Hohó! Azért álljunk meg egy pillanatra! Lehet, hogy csak egy parányi pont vagyok. Aprócska bosszúság. De azért…!

Bent állt egy szobában. Oly hűségesen, mint aki már hónapok óta itt ácsorog. Egy régi ismerős. Egy hű barát.

Tányérok az asztalon. Elmosatlanul. Egyikbe beleragadva az ételmaradék. Valami főzelékféle. A vacsora maradványa. Gusztusos, mondhatom!

Egy üveg barackdzsem. Úgy fedetlenül. Hanyagság! Elképesztő hanyagság.

Közelebb ment az ágyhoz.

Az ágyban egy nő. Még aludt. Szája félig nyitva. Szőke haja szétbomlott a párnán. Ez a vad, szőke sörény! Emlékeztet valakire. Egy filmszínésznőre. Lefogadom, hogy az alakja is olyan formás. Szemrevaló. De talán a lábára a legbüszkébb. Joggal! Elmondhatjuk, hogy teljes joggal!

Nézte a nőt.

A nő kinyitotta a szemét. Belemeredt a homályos, kora reggeli szobába. Kábultan, szinte eszméletlenül. Megpróbálta megmozdítani a fejét. Hiába! Nem sikerült. Mintha ólomsúlya lenne. Elmosolyodott. Csacsiság! Hiszen még alszom! Miért kell mindjárt izegni-mozogni? De azért megpróbálta felemelni a karját. Nem mozdult. A lába se mozdult. Reménytelen. Mintha megmerevedett volna. Nem adta fel. Újra és újra próbálkozott. Csökönyösen. Eszelős makacssággal.

Hagyjuk, kedvesem! Hiábavaló kísérletezés! Nincs több mozdulat. Ne kiabálj! Ne jajgass! Na persze, megértem. Én ne érteném? Majd később bejönnek. A férjed. A szüleid. Meg hát mások is. Orvosok. Nagy hűhót csapnak. Megpróbálnak egyet-mást. De megint csak azt tudom mondani, hogy…

Az ágy szélén ült. Sötét kabátban, sötét kalapban. Borúsan bólogatott. Mintha valami siratóénekbe kezdene.

Nincs más, csak ez az ágy. Semmi… semmi más. Hallgatod a rádiót. Nézed a tévét. Jó lenne beszerezni egy színes tévét. Nem olcsó mulatság. És ahogy így látom…! Hát akkor a szürke képernyő. A képernyő szürke mezőnye. És a könyvek. A könyvek vigaszt nyújtanak. És persze a család! A család nem nyújt vigaszt. Ne is áltassuk magunkat.

Egy biztos. Én nem hagylak el. Legfeljebb néhány pillanatra. Egy-két órácskára. De mindig számíthatsz rám.

Felállt.

Úgy elmenőben visszanézett.

Jean Harlow! Hát persze! Tiszta Jean Harlow! Talán ő is vihette volna valamire. Filmen vagy színpadon. De nem a Szemere utcából! Most már persze mindegy! Szemere utca… Hollywood! Ugyan kérem!

Mindenesetre formában vagyok! Úgy érzem, belelendültem!

És mit kellett hallania? Alighogy kilépett az utcára!

Valaki odaszólt valakinek:

– Magának már ez is baj! (Szünet.) Tudja, mit? Irigylem magát!

Na, tessék! Végre egy kicsit összeszedem magam, és akkor… bele a pofámba! A sértések! A sértések özöne! Nem fontos. Megszoktam. De ha egy járvány végigsöpörne a városon! Akár csak egy influenzajárvány! Akkor kussolnának! Behúznák a farkukat! Hát igen! Egy járvány! Én és egy járvány! Azért ne essünk nagyzási mániába!

Nekiiramodott. Sötét síneken futott a földalatti alagútjában. A kocsi kétségbeesetten csörömpölt mögötte. Az utasok úgy rázkódtak, mint a kuglibabák.

Megfordult. Rávetette magát a kocsira. Két kézzel püfölte a tetejét. Aztán úgy feküdt, mozdulatlanul. Hangtalanul nevetett.

Most beadok nekik! A tisztelt utazó közönségnek!

Az esti újságban egy hír: Kisiklott a földalatti villamos kocsija. Az áldozatok száma… Mert lesznek áldozatok! Ezt megígérhetem!

 

A pletyka!

Igen, ő még talán nálam is egy fokkal lejjebb. Nem vagyok önhitt. Igazán nem lehet ilyesmivel vádolni. Tudom, hol a helyem. De hát azért az nem is vitás. Persze, hallottam olyasmit, hogy a pletyka öl. Jó, jó, tudom! Ez olyan szólásmondás. Alighanem van is benne valami. De hát azért már bocsásson meg a világ!

A Pletyka és a Pech!

Az ám! A Pech! Ő már aztán igazán nem számít. Őt már nem is jegyzik.

 

Majd lassan, lassan eloszlik a bánat.

És én levetem a fekete ruhámat!

(Egy külvárosi étlap hátlapján lila tintával.)

 

Egy operaénekes!

Felbontották a szerződését. Kidobták az Operából. Kihajították.

A baj állt a férfi mögött. És csak úgy nézte. Hiszen ő mindenkit csak úgy nézett.

A férfi ráborulva az asztalra. Fekete nadrág, feltűrt ujjú, fehér ing. Valósággal belekapaszkodott az asztal szélébe. Mióta heverhet így? Mindenesetre alaposan leitta magát. De hol a pohár? Az üveg? Lehet, hogy máshol ivott. Sorra látogatta a kocsmákat. A lebujokat. Valaki még hazatámogatta és aztán… Nem! Ez már napok óta ki se mozdult innen. De akkor megint csak itt a kérdés. Hol a pohár? Az üveg? Az üres üvegek?

Nem mindegy?

Mit akarok ezzel az egésszel? Mit szaglászok itt? Mit nyomozok? Pohár? Üveg? Meg ez az alak! Ez a szerencsétlen hólyag! Lehet, hogy operaénekes. De lehet, hogy egy kiöregedett, elhízott birkózó. Vagy éppen csak elhagyta valaki. Megunták. Faképnél hagyták. Semmi közöm hozzá. Meg ahhoz se, ami vele történt. És ez a lényeg. Valaki járt itt előttem. Valaki megelőzött. Egy rokonom. Egy ismerősöm. Mit tudom én! Alaposan elintézte. A pasas kész. De ez nem az én művem. (Művem! Nem rossz!) Elkéstem. Felesleges vagyok.

Vagy mégse?

Egy szívroham! Mondjuk, ha beadnék neki egy jó kis…

Jéghideg lehelet. Mintha hirtelen huzatba került volna. És abból a huzatból egy hang:

– Mi az? Beteg vagy? Az agyadra ment valami?

Ő meg alig tudta kinyögni:

– Bocsánat! Elnézést!

Szétfoszlott. Eltűnt.

Egy háztetőn találta magát. Ott ült felhúzott térddel. Lebámult az utcára. Még mindig vacogott a rémülettől.

Mi ütött belém, az ég szerelmére! Hiszen ez nem az én dolgom! Hogy én valaha valakit is…! Egy ilyen magamfajta figura! Elvetettem a sulykot. Ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. Van egy birodalom… egy hatalmas, sötét birodalom, ahova én a lábamat se tehetem be! Ahova én soha senkit nem lökhetek le! Ezt csak egyvalaki engedheti meg magának. Tudjuk, kiről van szó. Nagyon jól tudjuk.

Nem merte kimondani a nevet. Még úgy magában se.

A háztetőn gubbasztott. Átkulcsolta a bokáját.

Hegedülnöm kéne! Az most talán segítene egy kicsit. Nincs is hegedűm. És nem is tudok hegedülni. Miért nem tudok én hegedülni?

Száguldó rendőrkocsi vijjogása.

Tűzoltókocsié. Mentőé.

Ez valahogy megnyugtatta. Lassacskán magához tért.

Várjunk csak! Álljon meg a menet!

Azért akadnak néhányan, akiket én kergettem a nagyságos úr karjai közé… Nem állítom, hogy én adtam meg a végső döfést, de mindenesetre… Szóval, tettem néhány apróbb szolgálatot. Nem akarok kérkedni. Az ilyesmi mindig távol állt tőlem. De azért ennyit igazán elmondhatok. Neki pedig tudnia kell, hogy mindig számíthat rám.

És most szinte már gúnyosan:

Szolgálatára, nagyságos uram! Alázatos szolgája! A lehető legalázatosabb…!

 

Potyagól!

Micsoda potyagól! Ezt beszedni!

Nem volt bombalövés. Igazán nem lehet mondani. A kapus két keze között vánszorgott be a labda. Egy gyerek kivédte volna. Egy taknyos kölyök. És akkor a válogatott büszkesége! A legnagyobb magyar kapus!

Sorsdöntő gól. Ezzel eldőlt a mérkőzés.

Spanyolország–Magyarország 1 : 0.

A kapus a földön.

A labda szégyenkezve a háló sarkában.

Potyagól.

Csakhogy ez megint nem a baj reszortja. Ez a Pech reszortja.

Hát akkor mi volt ez? Hiúsági roham? Hát már itt tartunk?

A Pech ott állt mögötte. Megadóan. Csöndes kétségbeeséssel. Árny az árny mögött.

 

Itt állt egy szamár.

Egy fehér ló.

A hóhér háza.

És havazott.

 

Megsimogattam Steinfeld Józsi fejét. Gyengéden, atyaian.

Józsikám! Drága kis fiam! Eredj, és nézz körül a világban! Mit lógsz a szüleid nyakán? Próbálj szerencsét. Mondjuk, Bécsben. Mint kezdő lépés. Ursprung. És aztán tovább… tovább! Előtted a világ! Arra vár, hogy meghódítsd! Hogy térdre kényszerítsd! És amikor majd hazatérsz a Rottenbiller utcába! Azt nézd meg… azt a fogadtatást! A Józsi! Itt a Steinfeld Józsi! Mire vársz? Eredj, fiacskám!

Megfogadta a szavamat. Hajlott a jó szóra a szófogadó fiúcska. Összecsomagolta néhány holmiját. A szüleitől is elfelejtett elbúcsúzni. Elindult. Nekivágott a világnak.

Már az első saroknál melléje szegődött egy rokonom. A Balszerencse.

Olykor mintha lenézném ezt a rokonomat. Csak tudnám, miért? Megteszi ő a magáét. Vagy talán nem ő buktatta meg Galli Curcit? Úgy ám! A világhírű énekesnő csúfosan megbukott a Városi Színház színpadán. Kifütyülték. Kitört a füttykoncert. Gyászos bukás.

 

Az az arc a párnán! Olyan parányi és színtelen! Egy darabka fal ahogy lehullott.

A baj föléje hajolt.

– Mondd! Benéz hozzád néha valaki?

Hogy megfakult ez a haj! És úgy összetapadt. Nem is haj. Összeragadt iszapcsomó. Elvékonyodott kezek. Kezek emléke.

– Nincs látogatód? Hiszen valaha megvesztek érted a házban!

Borús nevetés.

– Jean Harlow! Jean Harlow! Hol a férjed? Hol mászkál? Sok a dolga mostanában? Lefogadom, hogy rákapott az italra! Le merném fogadni!

A tévé! Mi van a tévével?

Se kép, se hang.

Bedöglött? Hát már erre se lehet számítani? De hát ahogy mondtam! Egyvalakire mindig számíthatsz. És az én vagyok, kedvesem.

Leült az ágy szélére.

– Azért csak tévézzünk! Miért is ne? A szürkeségből mindig felcsillanhat valami fény! No lám, milyen költői vagyok!

Együtt nézték a tévé halottszürke képernyőjét.

Behúzódott egy üregbe.

Üres meszesvödrök, hasadt deszkák, elhajigált szerszámok és ez az üreg.

A baj az üregben ült és várt.

Majd csak jön valaki. Ugyan ki jönne erre ilyenkor? Az éjszaka kellős közepén! Miért ne? Mindig felbukkanhat valaki. A részegeket hagyjuk. Őrangyaluk van. Ostobaság! Még hogy őrangyaluk! Másról van szó. Túlságosan megalázó lenne, ha éppen egy részeg… Igen! Igen! Mondjuk csak ki! Nagyon is olcsó fogás, ha éppen egy részeg alak botlana belé ebbe a… Mégiscsak más, ha egy olyan nagyképű, filozofálgató pofa! Egy olyan öntelt hólyag! Tele fennkölt gondolattal! Eszmével! Az! Az! Eszmével! Mondd, volt neked valaha is valami eszméd? Te sunyi kis árnyhalász! Na, tessék! Most mire jó ez? Miért pocskondiázom magam? Árnyhalász. Mintha valahol már hallottam volna. Valaki a pofámba vágta. Sok mindent vágtak már a pofámba.

Valaki köhög.

Itt áll a sötétben, és köhög. Alapos hűlés. Nem, ez inkább olyan fulladásszerű… Most mintha közeledne. Megállt. És már nem is köhög. Kiköhögte magát, és aztán eltűnt.

Várni… Várni…! Mindig várni!

Azért nekem is voltak álmaim. Tűzcsóvát dobni a házak közé. Mint valami lángoló üzenet. A bosszúálló Isten üzenete. A bosszúálló Isten! Nem kaptam tőle megbízást. Nincs semmiféle megbízásom. Senki nem bízott meg semmivel.

Suttogás! Itt… itt mellettem!

Egy lány felcsattanó hangja:

– Hová viszel? Miféle hely ez?

– Gyere csak! Gyere!

– De nem!

– Most mit vacakolsz, Ica?!

Megálltak. A lány vonakodik. A fiú meg ráncigálja. Valamilyen klubról beszél. Diszkóklubról itt a telek mögött. Ahol jól lehet csörögni.

– Még csak pár lépés!

– De ebben a sötétben!

– Csak nem félsz?!

Ez egy kislány! Csak nem félsz? Még csak pár lépés, ahogy a fiúd mondta. Gyere… gyere, cicám!

 

Szeretném még egyszer leszögezni. Nincs megbízóm. Se a bosszúálló Isten, se más. A saját szakállamra dolgozom.

Leverem a vázát az asztalról.

Lesöpröm a könyveket a polcról.

Éjszakai padlóreccsenés.

Csengetés.

Szétrobbantok egy barátságot.

Egy szerelmet.

Felszítom a féltékenység tüzét.

A gyűlöletét.

Beleköpök egy üzletbe.

Elgáncsolok egy ügyeskedőt. Egy törtetőt.

Lehetőleg éppen a cél előtt. Amikor már úgy érzi, hogy átszakítja a szalagot. Hogy befutott.

Olcsó mulatság. Apró örömök.

Az a nő! Amikor hajnaltájt elvágódott a fürdőszobában! Úgy feküdt ott a kövön. Hagyjuk! Erre valahogy nem szívesen emlékszem.

De amikor elhajítottam azt a fejet! Erre még ma is büszke vagyok! Büszkeséggel tölt el! Elgurítottam, mint egy kugligolyót. Egy kültelki menyegzőn vágták le. Késsel. Borotvakéssel.

Hogy kezdődött ez az egész? Min robbant ki a verekedés? Alighanem a menyasszonytáncnál. A menyasszony nem akart táncolni valakivel. A fiú már lefizette a pénzt. Tudjuk, hogy a menyasszonytáncnál mindig le kell fizetni egy bizonyos összeget. A fiú lefizette. És a menyasszony mégse akart vele táncolni. Mindenkivel, csak éppen vele nem. Miért? Talán mert pulóverben volt. Az én esküvőmre nem lehet így beállítani! A többiek is lökdösni kezdték. Kifelé! Kifelé! Az meg nem hagyta magát. De azért a pénzem jó volt! Valaki – talán éppen a vőlegény – a pofájába vágta a pénzt. Nesze! És most lódulj! Nekiugrott a vőlegénynek. Akkor aztán minden elszabadult. Felborultak az asztalok. Repültek a székek, az üvegek. Előkerültek a kések. A borotvák. Azok a jó, régimódi borotvák.

Egy sikoltás.

Vér spriccelt fel, akárcsak valamilyen kútból.

Egy fej a földön.

Nem a pulóveresé. Nem is a vőlegényé. Senki se ismerte. Azt se, aki a padlón hevert abban a mocskos vértócsában. Azt a rettenetes csonkot. Nem csoda. Hogy is mondjam? Nem volt olyan állapotban. Semmilyen állapotban se volt.

Megfogtam a fejet. Elhajítottam.

Keresztültört a násznépen. Megindult.

Remekül startolt. Elképesztő kezdősebességgel.

Később kissé lassított. Ahogy kiért, egy pillanatra megtántorodott. Megingott. Megzavarta az utcazaj? Vagy éppen csak tájékozódni akart? Megcsillant az a furcsa, üveges tekintete. Hát persze! Végre belevetheti magát az utcába!

Átvágott az úttesten.

Villamoscsilingelés. Fékcsikorgás. Autótülkölés.

Mit törődött vele! Nem lehetett megállítani. Különben is annyi a dolga! Annyi mindent elmulasztott, és most így hirtelen… Hogy is kezdje? Ugorjon be egy moziba? Vagy egy jobb presszóba?

Ha felszaladna valakihez! Egy régi ismerőshöz. Egy lányhoz. A rokoni látogatásokról lemondunk. Már elnézést, de sürget az idő!

Csakugyan. Várni lehetett, hogy beugrik egy kapualjba. Egy udvarba. A házmester kinéz. De abban a pillanatban vissza is húzódik. Ő meg felkiált valakinek:

– Vera! Rottmann Vera!

De hát eszébe se jutott semmi ilyesmi. Föl se merült benne. Úgy robogott, mint aki igazán nem vesztegetheti az idejét. Egyik mellékutcából a másikba.

Berobbant a sarki kocsmába. Hiába! Ez az ő világa!

A vendégek szétspricceltek előtte.

Elrohant a pult mellett. A kasszánál megállt. A kaszírnő előtt. Ránézett. Rávetette a tekintetét. Nem volt benne semmi türelmetlenség vagy ilyesmi. De mindenesetre olyan várakozásféle.

Blokkot akart váltani?

Meg akarta kérni a nő kezét? Egy visszautasított kérő, aki váratlanul felbukkant?

A kassza hölgye alig észrevehetően megingott. Kizuhant a kasszából. Úgy terült el eszméletlenül.

A többiek visszahúzódtak.

Ők ketten magukra maradtak.

 

Nem válogathatok az eszközeimben. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.

Ha egyszer kirobbanthatnék egy felkelést! Hogy minden lángba boruljon!

Álmok! Megint az álmok!

Na és? Jogom van az álmaimhoz!

Jogom van!

Jogom van!

A földalatti alagútjában rohant. Megint az az eszeveszett száguldás.

Lassított.

Lefékezett.

Megállt.

Majd, mint aki sétára indul. Igen, sétált ebben az alagútban. Elmélázva, megelégedetten. Dúdolt, dúdolgatott. Virágoskert az és szívem!

Virágok között vezetett az útja. Elnyúlt, hosszú szárú virágok.

Vagy inkább fejek. Elszáradt fejek. Elvékonyodott, szürke arcok.

Elment előttük. Végigsimított minden arcon. Akadt, akihez többször is visszatért. Elandalodva nézte.

 

Az öregasszony a kövön. A kirakat lehúzott redőnye előtt a kövön. Kerek, törött szélű szalmakalap. Sötétszürke ruha. Olyan pongyolaféle. Mellette szatyor. Abból hagymák lógtak ki. A szatyor növényei.

A baj elment mellette.

Az öregasszony felnézett.

– Üljön le! Miért nem ül le?

A baj megállt. Ez ismer engem?

Az öregasszony végigsimított a kövön.

– Ne féljen, nem olyan hideg. De ha már annyira kényes!

Zsebkendőt terített a kőre. Gondosan simítgatta. – Remélem, most már…

– Igazán, köszönöm, de talán mégse… – És közben már ott ült a zsebkendőn. Összehúzta magát. Valahogy nem mert az asszonyra nézni. A házigazdára. Aki hellyel kínálta. Aki meghívta magához.

Az pedig csendesen elmélázva: – Tudja, jó így üldögélni bevásárlás után.

A baj a szatyorra pillantott. Nahát ez azért nem lehetett valami nagy bevásárlás!

Az öregasszony belebámult az utcába. Mosolygott. Megvonta a vállát.

Beszélget. Magában beszélget valakivel. Egyelőre! De mindjárt felém fordul. Kérdez valamit. Kérdéseket tesz fel.

Az öregasszony semmit se kérdezett. Így ültek egymás mellett a kövön.

Csak tudnám, miért ülök itt! És egyáltalán mit akar tőlem? Talán valaha csakugyan ismertük egymást! Szép napokat töltöttünk együtt? Séták a parkban. Színház. Mozi. Mindenhová elkísértem. Vele tartottam.

A másik váratlanul feléje fordult. Figyelmes, vizsgálódó tekintet.

A baj, ha lehet, még jobban összehúzta magát. Mi az? Nincs velem megelégedve? Látom az arcán. A tekintetén. Lefogytam? Vagy éppen meghíztam? Már nem vagyok a régi? Eljárt felettem az idő?

Az öregasszony megint a szatyrában babrált.

A hagymáit igazgatja! De hát tényleg nem vásárolt semmi mást. Se kenyér, se felvágott! Miért éppen hagyma? Annyira szereti? Vagy inkább a férje? Nem, ennek nincs férje. Már régen meghalt. Ki tudja! Valaha beülhettem hozzájuk. Abba a tiszta, rendes kis szobába. Szerényen éldegéltek. Volt némi félretett pénzük. Aztán a férjének támadt egy ötlete. Hogy mégiscsak kéne valamit kezdeni azzal a pénzzel. Befektette valamibe. Vagy csak kölcsönadta? Aláírt egy váltót? Az biztos, hogy minden elúszott. Én meg csak ott ültem, üldögéltem.

– Képzelje! Vissza se köszöntek! Belevágták a kosárba ezt a pár szál hagymát, és vissza se köszöntek! Persze! ha valami nagyobb bevásárlás lett volna! – Közelebb húzódott. – Hallotta, mi történt a Paci bácsival?

– Paci bácsi?

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem ismeri?

– Még csak nem is hallottam róla!

– Nem járt nála Rákospalotán?

– Soha nem jártam Rákospalotán.

– Ugyan! Ugyan!

– Mondja, mit akar ezzel a Paci bácsival?

Az nem felelt. Mintha teljesen elfeledkezett volna Paci bácsiról. Most már csak mosolygott. Megelégedetten. Hiszen mégiscsak akadt egy partnere. Egy beszélgető partnere. Úgy ült ott a maga megható szerénységében. Alig észrevehetően.

Alig észrevehetően?!

Nagyon is észrevehetően! Mondhatnám kihívóan!

A baj felemelkedett. Reszketett a dühtől és a gyanakvástól. Attól a hirtelen támadt gyanakvástól.

Beugratás! Közönséges beugratás! És ez a Paci bácsi is! Ezzel is be akarta húzni valamibe! Az egész olyan átlátszó… olyan… olyan! És én még majdnem bedőltem. Ennek a szerénységnek! Ahogy így sajnáltatja magát! Hohó, asszonyom! Azt akarja, hogy megsajnáljam? Arra megy ki a játék? Hogy felkeltse a részvétemet?! Az én részvétemet? Hogy van, asszonyom? Segíthetek? Miben lehetek a segítségére? Ezt akarja hallani?! Ezt akarja?!

Ezt akarják?!

Belezuhant egy ágyba. Belefúrta magát egy párnába. Nyöszörgött. Nyüszített.

Ezt akarják! Igen, ezt akarják!

Le akarnak buktatni! Lehetetlenné akarnak tenni! Lejáratnak! Nem igaz! Én járatom le magam! Én! Én! A hülye fejemmel! Még csak az hiányzik, hogy megsajnáljak valakit! Hogy a könnyeimet potyogtassam!

Kit küldenek még a nyakamra? Csak arra vagyok kíváncsi! Most ez az öregasszony, aztán valaki más. De miért? Miért?!

 

Sötét szárnyát kiterjeszti az elnyomás.

A baj meghúzódik alatta. Szerényen, észrevétlenül. Vár. Igen, most várni kell. Majd csak akad valami aprómunka. Ilyenkor mindig lehet valamire számítani. Csak résen kell lenni. Türelem! Türelem!

 

A baj előreveti árnyékát.

Nincs is árnyéka.

Ő maga az árnyék.

Ogmánd

Mozdulatlanul feküdt. Keze a takarón. A sötétség is oly mozdulatlan. Az előbb mintha valaki föléje hajolt volna. Egy árny. Talán mondott is valamit. Szólította. Figyelmeztette, hogy el kell intézni valamit. Elintézni? Ugyan mit? Az árny lassan visszahúzódott. Eltűnt.

A másik szoba ajtaja nyitva. Ki tudja! Talán éppen most nyílt ki. Valaki lenyomta a kilincset, és az ajtó kitárult.

Nem nézett oda. Nem is tudta megmozdítani a fejét. De azért előtte volt a kis kerek asztal. A virágváza két kókadt virággal. A rekamié. A két fotel. Meglehetősen kopottasak. Elszegényedtek. De semmit se adtak le a súlyukból. Így aztán annál reménytelenebb. Mire számíthat két kövér koldus?

Két kövér koldus!

Majdnem felnevetett.

De akkor hangokat hallott. Inkább csak suttogást. Mintha egy társaság ülne odaát az asztal körül. Ülnek a sötétben. Kinyújtják a lábukat. A térdüket masszírozzák, a csuklójukat ropogtatják. Összehajolnak. Összedugják a fejüket. És akkor az az alig hallható suttogás.

– Borotválkozott? A villamoson?

Ezt szinte tisztán hallotta. Meg azt is, hogy valaki kuncog. Egy nő. Igen, ez női kuncogás.

– Mégis, hogy képzelte? A villamoson?

– Abban a tolongásban! Művész legyen, aki meg tud borotválkozni. Valóságos artista!

– De hát róla ezt nem lehet elmondani. Artista! Még hogy artista! Igazán nem csoda, hogy kiesett a kezéből a pamacs meg a szappan.

– A tálkát is kiverték a kezéből.

– Tálkát? Miféle tálkát?

– Hát azt a kis borotválkozótálkát a meleg vízzel. Hideg vízzel nem lehet borotválkozni.

– Hideggel nem!

– Hogy képzelte ezt az egészet!

– Talán nagyon sietett valahova.

– De akkor is!

Most már igazán oda kéne menni. Felkelni és odamenni. Miféle ostobaság ez?! Mit akarnak ezzel?!

Agyrém! Mikor borotválkoztam én villamoson?!

Bent állt a másik szobában. Két kézzel fogta a pizsamanadrágját. Valósággal belekapaszkodott.

Üres rekamié. Üres fotelek. Mélységes rosszallással nézték azt a pizsamás alakot. Mit ácsorog itt? És mit magyaráz?

– Különben is! Hova kell nekem annyira sietni? Hol várnak engem olyan nagyon?

Kurta, rosszkedvű nevetés. Csak állt ott, és az állát dörzsölgette.

Talán valaki visszatér a társaságból. A társaság tagjai közül. Talán éppen a nő. Aki olyan jól mulatott. Aki úgy kuncogott. Valósággal vihorászott. Teát forral kint a konyhában. Az előbb kinevetett, de most teát készít nekem. Behoz egy csésze teát. Ha most kimennék a konyhába.

Nem ment ki a konyhába.

A szobákban botorkált. Keze végigcsúszott a tapétán. Tapogatta, simogatta, mint valami félelmetesen ingerlő testet. Hirtelen megállt.

– Kacagott, kacagott a leány!

Mi ez?! Hát ezt meg honnan szedtem? Miféle versből? Vagy inkább valami ária? Még csak az hiányzik, hogy szavalni kezdjek! Szavalni vagy énekelni!

Az ágy szélén ült.

Kissé ritkult körülötte a sötétség. Foszladozott.

– Nos, jó! Tegyük fel, hagy a villamoson borotválkoztam. A villamoson vagy a buszon. Esetleg a földalattin. Tegyük fel!

Elmosolyodott, de valahogy olyan öntelten.

– Ebben a városban én tulajdonképpen… Nos, igen! Ebben a városban és ebben az országban… Vannak bizonyos jogaim. Nem azt mondom, hogy előjogaim, de jogaim!

– Ogmánd!

Megborzongott. Borzongás futott végig rajta. Megrémült a hangjától. Ettől a névtől. Belekapaszkodott az ágy szélébe. Térdeit összepréselte.

Megint a foteleknél. Mintha ezt csak nekik mondhatná el. Megfogta az egyik fotel vállát, ahogy föléje hajolt. Barátian, bizalmasan.

– Ő jött be ide elsőnek… ebbe az országba. Ogmánd, az ősöm.

Elhallgatott. Nem, ennek hiába beszél.

Átment a másikhoz. Az talán érdeklődőbb. Nála több megértésre talál. Az ő vállát is elkapta. Valósággal beleragadt.

– A fejedelem előreküldte, amikor hazát kerestek. Azt… azt… hazát a magyaroknak. És akkor Ogmánd egy csapat előőrssel, egy maroknyi kis csapattal… Szóval, ő nézett körül itt először. Ogmánd.

Elengedte a fotel vállát. Lecsúszott róla a keze.

A fotelek között ténfergett. Hol az egyikre, hol a másikra sandított. Semmi biztatás. Se innen, se onnan.

– A fejedelem hálája… az persze más kérdés. Ne is firtassuk. Ogmánd nem számított ilyesmire. (Csönd.) Szóval, ha éppen borotválkozni akarok egy villamoson… ha éppen úgy adódik… ha éppen úgy tartja kedvem…!

A fotelek döbbent csöndje. Nincs ebben semmi gúny. Inkább valami enyhe sajnálkozás. Mi van ezzel? Beteg? Soha nem mondott ilyeneket! Ősök… meg előőrsök!

Kibámult az ablakon. A fák! A tér fái ott a sötétben. Vékony, fekete vonalak. Ők talán megértenék. De hát mit kell itt megérteni?

Tenyere végigcsúszott az íróasztalon. Az üres íróasztalon. A kézirat sehol! Eltűnt! Egyszerűen eltűnt! Mintha valaki lesöpörte volna!

Ide tettem… ide az asztal közepére. A kézirat! Apró kis lapok. Azon a golyóstoll mint nyomaték.

Se kézirat, se golyóstoll.

Végighasalt az asztalon. Rávetette magát. A tenyere dühödt itatósként nyomult előre. Egy megvadult tapper. Hiába! Még egy papírdarabka se akadt az útjába.

Mi történhetett?

A huzat! Valaki huzatot csinált! Kinyitotta az ablakot meg az ajtót. Szélesre tárta. Csak járja át a szobát a levegő! Az a jó friss levegő!

Ki lehetett?

Azért jött ide, hogy huzatoljon. Csakis azért.

Lecsúszott az asztalról. Akárcsak egy porrongy.

Az asztal előtt guggolt. Két tenyere az asztal lapján. Álla elérte az asztal szélét. Állával érintette.

Egy fej az asztalon.

A fotelek a szomszéd szobából nézték. Mire készül? Miféle mutatványra?

A kezek nem adták fel a harcot. Megindultak, valami olyan elszántsággal. Most úgy alulról söpörtek végig az asztalon. Kirángatták a fiókokat. Az üres fiókokat. Eltűntek a levelek, a számlák, a felszólítások.

Egy gemkapocs. Egyetlen árva gemkapocs az ablak melletti fiókban. Az arca elé tartotta. Figyelmesen nézte. Mintha őt akarná megkérdezni. Kifaggatni. És a többiek? Mi lett velük?

A gemkapocs semmiről se tudott. Vagy legalábbis nem árult el semmit.

Elhajította.

A kezek még egyszer végigsikálták az asztalt. De most már olyan csüggedten. Visszahúzódtak. Lehanyatlottak.

Még mindig nem állt fel. Mintha békaugrásra készülne. Békaügetésre.

Váratlanul megfordult, úgy csípőből.

A szőnyegek!

Az asztal körül hevertek. Egy fenségesen lusta szőnyeg elnyúlva a szoba közepén. Az összekötőszőnyeg a két szoba között. Rongyszőnyegek, alig nagyobbak a lábtörlőnél.

Micsoda társaság! Gunyorosak és alattomosak. Tudnak valamit! Ezek tudnak valamit!

Felállt. A szőnyegek fölé hajolt.

Hát akkor tessék! Mit tudtok? Mit rejtegettek előlem?!

A kis szőnyeg az asztal mellett! Mennyit nézte írás közben. Ahogy ott ült odaszegezve az íróasztalhoz. Ez a kis szőnyeg a kedvesen ostoba mintáival! Családias… megbízható…

Csakugyan olyan megbízható?!

És ha most egy mozdulattal felhajtaná a szélét? Ha feldobná… felrúgná? Az ám! Mi derülne ki akkor?! Róla is meg a többiekről is?! Csakugyan olyan hűségesek vagyunk? Vagy kieszeltünk valamit? Megtréfáljuk a házigazdát? Beugratjuk?

A szőnyegei között.

Egy tanár, aki várja, hogy a csínytevő magától jelentkezzen. Ennyit talán csak elvárhat. Akkor még nincs olyan nagy vész. Megúszhatjátok enyhébb büntetéssel. Ha bevalljátok… ha legalább annyi becsület van bennetek…

Meddig várjak még?!

Végigsétált a rongyszőnyegeken. A nagy szőnyegen.

Senki se jelentkezik? Még mindig senki? Jó, rendben. Még várok. Még adok egy kis időt. De figyelmeztetem a társaságot…

Elnyúlva hevertek a sötétben. Meglapultak. Lapítottak.

Hát így is jó. Én vártam. Én aztán igazán… De ha nem megy másképp! Kivel kezdjem? Halljuk! Ki legyen az első?

Felemelte a lábát, alig észrevehetően. A cipője orrával megpiszkálta a nagy szőnyeget. Egy pillanat – és felrúgja.

De nem!

Az összekötőszőnyegnél termett. Lecsapott rá. Úgy rúgta fel, hogy egy távoli sarokba repült.

A padló. A kőpadló szürke derengés. Furcsa, fekete vonalak a kövön. Nem is vonalak. Betűk. Szavak.

Lehajolt a kőhöz. Végighúzta az ujját a szavakon.

Lötyög. Lődörög.

Két szó belevésve a kőbe. Újra és újra elolvasta.

Lötyög. Lődörög.

Valami olyan boldogság fogta el, ahogy ráhajtotta homlokát a kőre. Lángoló düh, ahogy felemelkedett.

És a többi?! Azokat is így kell előkaparnom?! Mindent… amit csak írtam?!

A szőnyegek mozdulatlansága.

Hohó! De azért mintha összehúznák magukat. Egyesek pedig eltűntek. Igen, egyszerűen eltűntek. Rongyok hevernek a padlón. Kiöregedett sálak. Egy lehetetlenül kopott télikabát a szoba közepén. Hólé csordogál belőle. Mintha szutykos tócsában ázna.

Egy kis seprűvel söprögetett. Hajladozott, söprögetett.

Szőnyegek! Szőnyegeim! Én rendben tartalak benneteket. Ha valaki, én aztán igen! De ugyanakkor elvárom… Igenis elvárom, hogy…!

Elhajította a seprűt.

Tétován forgolódott.

Az egyik szőnyeg (rongy?) arrébb húzódott. Alig észrevehetően. De azért mégis jól lehetett látni.

Sóhajt. Legyint. Vállat von.

Végignyúlt a padlón, ahogy a szavak fölé hajolt.

Sóhajt. Legyint. Vállat von.

És a többi? Azt hiszitek, hogy ezzel be van fejezve? Külön kell könyörögnöm minden betűért? Minden egyes szóért?

A körmével kaparta a padlót.

A szőnyegek sötét kajánsága.

Csak rajta, kis gazdánk! Próba szerencse! Aki keres, talál!

Megint a szőnyegrugdosás.

Félre! Félre az útból!

Söpörte, rúgta a szőnyegeket. És most már nemcsak ebben a szobában. A másikban is.

A fotelek már nem is törődtek vele. Mit szólsz hozzá? Mit szóljak? Most mégis mit szóljak?

Odakint az előszobában. Feldöntötte az esernyőtartót. Kirángatta alóla a szőnyeget.

Katonák kartonlapon.

Na, tessék! Erre nem is számítottam! Erre aztán igazán nem! Hogy éppen az előszobában… Igen, egészen tisztán olvasható. Katonák kartonlapon. Mit akarhattam ezzel? Novellakezdet? Vagy éppen csak feljegyzés? Katonák kartonlapon.

Megint a szobában.

Lötyög. Lődörög.

Sóhajt. Legyint. Vállat von.

Még kell itt lenni valaminek. Lehetetlen, hogy csak ennyi… Azért persze ez is valami. Ezt se kell lebecsülni. De hát össze kell hogy gyűjtsem őket. Hogy együtt legyenek. Hiszen lehet, hogy egyszer mind elfelejtem. Igen, ez nem is olyan lehetetlen. Miért ne? Hallottam már ilyesmiről. Egyszer csak nem emlékszem rájuk. De ha itt vannak körülöttem…

Akárhogy is, ez a szoba még tartozik nekem. Még kell hogy adjon valamit.

Söprögetés.

Valamelyik sarokban a kezébe akadt a seprű. Ismét elkezdődött a szőnyegsöprögetés. Mintha ki akarná engesztelni őket. Meglehet, hogy az előbb kissé ingerült voltam, de azért semmi vész… És azt hiszem, ezt ezért meg lehet érteni. Vagy tévedek?! (És már ordított.) Lehet, hogy tévedek?!

Belevágta a seprűt a sötétbe.

Felgöngyölíteni! Felgöngyölíteni az egész társaságot!

A télikabát! Ez az elnyűtt, mindenhonnan kikopott télikabát a szoba közepén. Aki csak úgy betolakodott ide…

A nagy szőnyeg gőgös sértődöttsége, ahogy elterpeszkedett. Méltóságteljesen. Mérhetetlen fölénnyel. Miféle télikabátról locsognak itt? Miféle betolakodóról?!

Gyanakodva közeledett hozzá. Lépésről lépésre. Mi ez már megint?! Bolondot űznek belőlem?! A bolondját járatják velem?!

Mintha mérkőzésre készülne. Maga a porond az ellenfél.

Csakhogy a porond nem tartotta ellenfélnek. Nem fogadta el a kihívást. Figyelemre se méltatta. Uralta a szobát. Most látszott csak, hogy mennyire. Észre sem vette azt, aki körülötte járkált. Aki körülötte settenkedett.

Járkált. Settenkedett.

Lehajolt. Már majdnem megérintette a szőnyeget.

Az váratlanul felcsapódott. Félelmetes udvariassággal. Előzékenységgel.

Tessék! Olvasd!

Hátratántorodott. Mintha ki akarna rohanni. De aztán mégiscsak közelebb hajolt. Mintha valaki hátulról nyakon ragadta volna, hogy beleverje az orrát a kőbe.

Olvasd! Hát akkor most már csak olvasd!

Európa sorsa reménytelen.

Ez állt a kövön.

Többször is elolvasta. Félhangon ismételgette: Európa… Európa sorsa… reménytelen.

Letakarta a tenyerével. Nem akarta látni. Nem, ezt nem! De mint egy hártyalapon átütöttek rajta a betűk.

Sikálta, dörzsölte valami olyan kétségbeeséssel.

Úgy térdelve felegyenesedett.

– Nem! Ez nem az enyém! Ilyen én soha… soha! Ez olyan fennkölt… meg nem is tudom… Fennkölt, igen!

Lötyög. Lődörög.

Legyint.

Vállat von. Vállát vonogatja.

Sóhajt.

Mind ismerős! A betűk hajlata… görbületei. Szavak! Az én szavaim!

De ez…! Ki írta?! Ki írhatta?!

Ráborult a kőre.

Európa sorsa…

Apa közbeszól

valahonnan egy sötét szobából, egy pálma mögül, csöndesen szivarozva:

– Ez igen! Ez aztán a megtiszteltetés, öreg! A lapok mindenféle kérdéseket intéznek hozzád. Családi élet, gyerekkor, iskola… Te pedig szorgosan válaszolgatsz. Óriási gyakorlatod lehet az ilyesmiben. Micsoda praxis! Igazán nem akarom az orrod alá dörgölni, de valaha mintha azt mondtad volna: Csak a novella! Nincs semmi más, csak a novella! Egyszóval semmi nyilatkozat, magyarázkodás. Nem vagyok önmagam széljegyzete! Milyen szépen hangzik. Ünnepélyesen. Jó, jó, azért ne vágj pofákat. Te mindig pofákat vágsz. Különben is, ezt csak úgy mondtam.

De azért álljunk meg egy pillanatra.

Most az egyszer bízd rám a dolgot. Mert nézzük csak, mit is tudnál mondani? Apám az újság nélküli újságíró. Szállodák őslakója, egyik szállodából a másikba költöztünk. Ha össze tudott kaparni némi pénzt, moziba mentünk. Mozi után beültünk valahova vacsorázni. De legtöbbször csak otthon gubbasztottunk.

Az ismert szöveg. Az unalomig ismert szöveg. De komolyan, öreg! Te hogy vagy ezzel? Meddig akarod még nyúzni? Nem kapsz enyhe hányingert?

Akárhogy is, de most csak bízd rám. Hadd induljak el én ebben a történetben. Csöndesen szivarozva, ha úgy tetszik.

Az igaz, hogy mi hárman, Béla, Andor meg én vidékről jöttünk fel Budapestre. A Mándy fiúk. Az is igaz, hogy azonnal beestünk az első kávéházba. Ha jól emlékszem, az Abbáziába. Mindjárt elkezdődött egy beszélgetés. Egy olyan igazi kávéházi beszélgetés. Hogy mit lehetne kezdeni ezzel a várossal. Hogyan lehetne Budapestből egy olyan igazi világváros? Mulatók kellenek, színházak. És lapok! Lapok nélkül semmire se megyünk.

Nem vitás, volt ebben valami pofátlanság. Három vidéki fiú beállít Pestre. Jóformán körül se szagolnak, és máris végtelen fölénnyel beszélnek a városról. De nemcsak fölénnyel. Szeretettel. Ahogy csak kamaszok tudnak szeretni egy kamasz várost. Budapest is kamaszkorát élte akkoriban. Még voltak lehetőségei, még lehetett reménykedni, hogy egyszer csak felnő.

Apám, az öreg postás, meglehetősen rossz szemmel nézte ezt a kávéházi életet. Csak úgy mellékesen. Sok mindenben hasonlítasz nagyapára. Az a félelmetes rendszeretet! Az a fantázianélküliség, már ne haragudj. Emlékszel nagyapára? Hát hogyne emlékeznél! Ott volt a postahivatal a Gyár utca sarkán. Hogy szeretted nézni a postakocsikat! Azokat a zömök, megbízható lovakat. A Rigó! Emlékszel a Rigóra?

De hát nemcsak terveket szőttünk mi a kávéházban. Én például verseket írtam. Ne vonogasd a válladat! Lehet, hogy megvan a véleményed azokról a versekről, de Kiss József-nek is megvolt a véleménye.

Mutassam be neked Kiss József-et, A Hét szerkesztőjét?

A verseit talán nem becsülöm annyira, mint illene, de mint szerkesztő!… Ő volt maga a szerkesztő. Mindent neki köszönhetünk. Egyáltalán hogy ennek a városnak irodalma van! A Hét! Tudod te, mit jelentett A Hét? Soha annyi tehetség! És azt mind ő fedezte fel, Kiss József! Olyan szeme volt, csak belenézett egy kéziratba… mindjárt közölte két versemet. Jó, hát nem éppen mindjárt. De az biztos, hogy rövidesen maga mellé vett. – Mándykám! Itt a helye! – Tudod te, mit jelentett ez? Tudod te, kik voltak A Hét munkatársai? Krúdy, Heltai, Kosztolányi, Karinthy, Somlyó Zoltán, hogy csak néhány nevet említsek.

Tudod, hogy ki osztotta meg velem a szobáját?

Senki más, mint Kosztolányi Dezső! Közös íróasztalnál dolgoztunk.

El se tudom mondani, hogy mennyi kedvesség volt Kosztolányiban. Elbűvölő egyéniség. Talán túlságosan is elbűvölő. Mintha soha senkivel nem akart volna vitába szállni. De én azt hiszem, hogy ez nála csak gyengédség volt. Sokat dohányzott. Mondtam is neki, hogy ebből baj lesz. Ő meg csak mosolygott, és valamivel többet szívott azokból az olcsó cigarettákból.

És most figyelj, öreg!

Éjszaka. Minden állat alszik már.

Én, csak én virrasztok.

Mit szólsz ehhez? Töredék abból a versözönből, ami A Hetet elárasztotta. Versözön, versáradat. Én pedig kipécéztem, tollhegyre tűztem. A szerkesztői üzenetekben, amikor néhány hónapig rám bízták a rovatot. Válaszoltam a szerzőnek. Bátonyi Lajos, Székesfehérvár. Kedves Uram! Költeményéből itt közlünk néhány sort.

 

Éjszaka. Minden állat alszik már. Én, csak én virrasztok.

 

Igen, ennél a lapnál még a szerkesztői üzenetekben is olyan szellem volt, olyan könnyedség! Ez egyébként nagy fogás volt. Nagy fogásnak számított.

– Gyulám, ahogy te ezt kihalásztad! – mondta Kosztolányi.

– Hát hiába, a Gyula! – mondta Karinthy.

Molnár Ferenc szeméből kipottyant a monokli, úgy nevetett. Rázta a nevetés.

– Én, csak én virrasztok! – ismételgette fuldokolva.

Kitúrtak a rovatból. Ennek az a története, hogy… Különben hagyjuk! Minek erről beszélni!

Volt egy fényképem. Ahogy ott ülünk az íróasztalnál Kosztolányival. Kosztolányi éppen cigarettára gyújt. Aki pedig a nyitott ajtóban áll, szalmakalapban, zsebre vágott kézzel, az senki más, mint Heltai Jenő!

Apa elhallgat. Mintha a zsebében kotorászna. Talán egy fénykép után kutat. Majd hirtelen:

– És most elérkeztünk Adyhoz.

Főhajtás, öreg! Főhajtás Ady Endre géniusza előtt! Ahogy ő berobbant az irodalomba! De nemcsak az irodalomba, ebbe az egész… Én mindjárt láttam, hogy mit jelent ő nekünk. Én mindjárt megéreztem.

Annál érthetetlenebb, hogy Kiss József olyan csúnyán melléfogott. A nagy szerkesztő. Talán Ady idegen lehetett neki, esetleg némi féltékenység is elkapta, ki tudja! Az biztos, hogy melléfogott. Az első verseit még csak leadta. Az Új versek-be még csak beleszagolt, de mindjárt le is tette – Új versek! Még hogy új versek! – Amikor pedig a Vér és arany megjelent, behívott magához.

– Mándykám! Magában kritikusi véna csörgedez!

Így kezdte. Én meg csak lapítottam. Mit akar ez az én kritikusi vénámmal? Mindjárt megtudom.

– Mándykám! Vesézze ki a kötetet! Mutassa meg, hogy mi van a dagályosság és az erőltetett képek mögött.

Makogtam valamit. De ő akkor már egy kézirat fölé hajolt.

Kiszédelegtem a kötettel. Aztán ahogy a kávéházban belebújtam! Hát nem, öreg! Mindjárt tudtam, hogy nem írhatom meg azt a kritikát.

Közben valahogy híre ment a dolognak.

Ady megtudta, hogy mi készül A Hét-nél. És azt is megtudta, hogy ki az a bizonyos valaki, aki azt a bizonyos kritikát megírja. És amikor egy éjszaka összeakadtunk a New Yorkban, úgy nézett rám! Én meg odaléptem az asztalához, és csak annyit mondtam:

– Nem írom meg!

Ady fölállt, és átölelt.

– Gyulám! Tudtam!

Erről is volt egy fényképem. Ady a New York kávéház karzatán… na mindegy!

A Hét-től persze búcsúznom kellett. Kiss József egy darabig még sürgette a kritikát. Majd egy napon csak annyit mondott:

– Most már ne fáradjon, Mándykám!

Nem, azt nem mondhatom, hogy kirúgott volna. Csak éppen megfagyott körülöttem a levegő.

Szedtem a sátorfámat. Elbúcsúztam A Hét-től.

Akkor eldöntöttem magamban valamit. Meg kell teremtenem a függetlenségemet! Akárhogy is, de meg kell teremtenem!

Vállalkozásokba kezdtem.

A telek. Az a bizonyos telek, ahová föl kellett építenem a Nemzeti Színházat. A város urai rám bízták ezt a feladatot. Élükön a polgármesterrel.

Tudom, mit akarsz mondani! A Nemzeti valahogy mégse épült fel, és az engedélyt is elvették tőlem. Visszavették, meglehetősen megalázó körülmények között.

Most ne firtassuk, miért nem épült fel az ország első színháza. A szálak messzire vezetnének. Fény derülne arra, hogy megbízóim se akarták túlságosan. Inkább mintha akadályozták volna. A telekspekuláció mintha jobban érdekelte volna őket. Igen, igen, a telekspekuláció!

A Nemzeti nem épült fel. De azért nem fecséreltem el az időt. Üzletsorokat teremtettem a semmiből. Ha nem is éppen a semmiből, de azokból a kis kócerájokból. Vagy minek nevezzem azokat a kis boltokat a telek Rákóczi úti oldalán!

Beszóltam a látszerészhez:

– Mondja, Fein bácsi, mit gubbaszt odabent? Nem gondolt még rá, hogy tisztességesen kéne világítani? Hogy egyáltalán világítani kéne így november délután? És mi a véleménye a fényreklámokról? Nem hallotta véletlenül, hogy feltalálták vagy ilyesmit? Mi az, Fein bácsi? Alszik?

Aludt. Akárcsak a többiek, végig az üzletsoron.

Felráztam őket. És egy este mégiscsak kigyulladtak a fények a Rákóczi úton.

A Corvin moziból kiüldöztem a vasutaszenekart. Egyáltalán, én talpaltam ki a Corvin mozi engedélyét. Aztán rábíztam a mozit Leó barátomra, a finom tollú költőre. Csakhogy a finom tollú kissé álmos volt, és leszerződtette a legálmosabb zenekart.

Te, öreg, néha azt hiszem, hogy ebben a városban mindenki álmos volt, vagy éppen aludt.

Kikergettem a vasutasokat, és leszerződtettem a postásokat. Azokkal se jártam sokkal jobban. Művészzenekart szerződtettem, Stephanidesz Károly karnaggyal az élén.

Rávetettem magam a szállodákra. Behoztam a külföldi tőkét. Ezt nem nézték jó szemmel. Meg is támadtak. Olyan sajtótámadásokat kellett kivédenem! De én csak egyvalamire gondoltam. Bekapcsolni Budapestet az európai áramkörbe! Ebben sajnos elgáncsoltak.

Azt talán említenem se kell, hogy közben lapot alapítottam. Mennyit szaladgáltam nyomda után! Irodalmi hetilap… nem volt éppen nagy üzlet. A gyermekmellékletekkel se jártam sokkal jobban. Azt szerettem volna kiharcolni, hogy minden újságnak legyen gyermekmelléklete. Ahova igazi írók írnak. Csak semmi gügyögés!

Lehet, hogy egyik-másik vállalkozásomba belebuktam, de soha nem adtam fel a harcot. Valaki azt mondta akkoriban:

– Az ember akárhová megy, mindenhol magába botlik, Mándykám!

Nem értem be ennyivel.

Egy napon vonatra ültem, Bécsbe utaztam. Elindítottam a Burgtheater forgatását. A filmről beszélek. A Burgtheater című filmről. Azt hiszem, ezúttal meg kell világítanom az előzményeket. Általában semmi kedvem az ilyesmihez.

A Népopera kávéházban a kezembe akadt a Zürher Zeitung. Rábukkantam a hírre. A Burgtheater jubileumra készül. Néhány lényegesebb programot is felemlítettek. Az urak meglehetősen ötleteseknek bizonyultak. Egyvalamiről azért megfeledkeztek. A filmről. Hogy a Burgtheaterről filmet kéne készíteni. Elképedtem. Ez egyszerűen érthetetlen! Hiszen a film a legnagyobb propaganda! És erre most ugyancsak szüksége volt a Burgtheaternek. Nem is annyira a Burgtheaternek. Bécsnek. Magának Ausztriának. Érted, mire gondolok? A független Ausztriának.

Sötét idők jártak akkoriban, ahogy egy korabeli tudósító mondaná. Sötét árny borult Ausztriára, Németország. A hitleri Németország.

Nézd, öreg, engem nem nagyon érdekelt az a roskatag tákolmány, amit a Monarchia jelentett. És később, a háború után, Ausztria hivatalos urai se nagyon érdekeltek. De valahogy szerettem a bécsi kávéházakat. Az utcákat. És szerettem volna, ha megmaradnak.

Az osztrák filmgyártás romokban hevert. Aki ért valamit, meglépett. Mintha megszimatolták volna a veszélyt. De akadt, akit éppen a németek szipkáztak el. Meglehetősen tanácstalan voltam.

Akkor állt mellém Grünblatt Matyi, a régi VAC-ista. Grünblatt Matyi a VAC-ban halfolt. Kikerült Bécsbe, és különféle vállalkozásokba kezdett. Szállodák, éttermek… Matyiban mindig volt nagyvonalúság. És szív! Ha egy letört, öreg játékostársa kijött hozzá Bécsbe, házába fogadta, asztalához ültette, felöltöztette. Mondanom se kell, rögtön megszagolta, hogy Bécsben vagyok. Felkeresett. Ahogy előadtam tervemet, azonnal tudta, miről van szó. Átlátta a dolgot.

– Gyulám! Számíthatsz rám, már ami az anyagiakat illeti. Csak egyet kérek. A háttérben akarok maradni.

Hát ilyen volt ő, az öreg futballista!

Tudod, honnan kaptunk váratlan segítséget? Németországból! Willy Forst személyében! Igen, Willy Forst egyszerre csak Bécsben termett. Vállalta a film rendezését! Gázsi nélkül. Hogy miért? Mert megérezte, hogy miről van szó. Hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor még lehet valamit tenni.

Willy Forst; a hajdani, kedves mosolyú filmbonviván akkoriban már csak rendezett. Erősen kopaszodott. Félelmetesen megnőtt a homloka. Természetesen föltehetett volna egy parókát. De Willy Forst nem élt ilyesmivel.

Willy Forst a Burgtheater forgatása közben. Becsületszavamra megvolt! Eltettem azt a képet Willy Forst aláírásával. Hogy hova a csudába?!…

A legkiválóbb művészek vettek részt a munkában. Werner Krauss, Csehova asszony, a bájos Hortense Raki és persze Hans Moser! Bekapcsoltam volna a Hörbigereket, de Willy Forst tervei másképp alakultak. Én meg nem szóltam bele az ilyesmibe. Különben is, mint mondtam, a háttérben maradtam.

Érdekes, Werner Krauss eleinte húzódozott. Mintha egy kicsit fázott volna a dologtól. Mintha attól tartott volna, hogy valahol valaki rossz néven veszi tőle a közreműködést. De aztán beszéltem vele. Megmagyaráztam neki, hogy nélküle nincs film. Nélküle egyszerűen elképzelhetetlen a Burgtheater. Ez hatott. Beadta a derekát.

A Burgtheater elkészült. Én meg hazautaztam. A bemutatót már nem vártam meg.

Együtt néztük meg a filmet. Hol is? A Roxyban? A Fővárosiban? Mindegy. Tökéletesen mindegy.

A cirkusz.

Azt hiszed, elfeledkeztem a nagy nemzetközi cirkuszról? Azt hiszed, feladtam ezt a tervet? Hát úgy ismersz engem? De hát a bohócok. Tudod te is, hogy a bohócok nélkül semmire se megyek. És hol találok manapság bohócokat? Már ugye olyanokat, akikkel dolgozni tudok. Mind elmentek. Gerald is faképnél hagyott bennünket. Kennedy, Fernando, a kis Zoli, aki a cipőtalpán hegedült. A Fratelliniek, a Rivelsek – és hát a többiek is.

Az egyik Rivelsről azt hallottam, hogy kórházban van. Fernando meg valami menhelyen. Majd utánuk megyek. Kiásom őket. Egyszeriben magukhoz térnek, ha megtudják, hogy miről van szó. Nekem elhiheted, öreg!

És most néhány szót anyádról.

Azt hiszem, egy kicsit itt is melléfogtál. Mármint hogy csúnyán elbántam vele meg ilyesmi. Tehát álljunk csak meg egy pillanatra.

Egyszer a Ligetből jöttünk haza úgy hajnalfelé. Sokat jártunk a Ligetbe. Olykor mások is hozzánk csapódtak. Andor Béla, Kun Zsiga, Csorba Géza, Nagy Lajos. Valóságos kis kompánia. De azért mégiscsak inkább kettesben szerettünk csatangolni anyáddal.

Az a csönd!

Valahonnan az Andrássy út felől hallatszott csak egy-egy elkésett konflis kocogása. Megtörtént, hogy hazafelé anyád intett egy konflisnak, és beültünk. Néha kedve támadt ilyesmire. De akkor gyalog bandukoltunk. Anyád egyszerre csak megállt egy gázlámpánál. Fejét hátravetette, és elénekelte a Bauerék szobalányá-t. Azelőtt is megtörtént, hogy társaságban kuplézott egy kicsit. De ahogy ott a gázlámpánál előadta a Bauerék szobalányá-t! Előadta?! Ő maga volt a Bauerék szobalánya!

Meg se tudtam szólalni. Ahogy a Gyár utcai kapuhoz értünk, megálltam, és megfogtam a kezét.

– Ilonka! Holnap felviszem Nagy Endréhez!

Remélem, nem kell bemutatnom Nagy Endrét. Remélem, még jelent valamit ez a név. Ha Kiss József A Hét-ben megteremtette Budapest irodalmát, akkor Nagy Endre a pesti kabarét. Éppen akkoriban vette át a Bonbonnière-t. Ideges, bajuszos, barna arc, kissé felcsúszott váll. Mint aki éppen most ugrott le egy zsúfolt villamosról, hogy felugorjon egy másik zsúfolt villamosra. Közben megpróbálja egy kicsit rendbe szedni magát. Lesimítja a haját, megigazítja a félrecsúszott nyakkendőjét. Meglehetősen zavart mosollyal nézett ránk.

– A nagyságos asszony? Elhozta a nagyságos asszonyt?

Hát igen, elhoztam a nagyságos asszonyt. Aki egyébként oly otthonosan nézelődött ebben az irodában. Olykor kedvesen képen legyintett.

– Ugyan, Zsül! Miket beszél!

– Zsül! – Nagy Endre elvakkantotta magát. – Úgy hívja, hogy Zsül? Ha megengedi, ezután én is úgy hívom. Tehát, kedves Zsül, maga szerint meg kell hallgatnom a nagyságos asszonyt. A Bauerék szobalányá-t a nagyságos asszony előadásában. Kérem, semmi akadálya. Menjünk a próbaterembe.

Kmochné próbált a próbateremben. Abban a szűk kis udvari szobában. A zongora mellől (zongoránál: Papp Oszkár) éppen lelátott a porolórúdra. Egyáltalán, mintha régi barátok lennének, Kmochné és a porolórúd.

Kmochné hatalmas, fekete kalapja a zongorán. Ő maga, akár egy túltömött retikül. Várni lehetett, hogy rázuhan a zongorára, és agyonzúzza Papp Oszkárt. Ahogy végzett a számmal, odalépett anyádhoz, és megfogta az állát.

– Mit akar itt ez a csirke?

Anyád félretolta a kezét, és Papp Oszkárhoz fordult.

– A Bauerék szobalánya!

– Ó, a Bauerék szobalánya!

– Van kurázsi a kicsikében – bólintott Kmochné. Leült egy székre, várta a Bauerék szobalányá-t.

Nagy Endre egyre csak a haját simítgatta. Úgy nézett rám, mintha csúnyán csőbe húztam volna. Én pedig… Ha azt mondom, hogy a torkomban vert a szívem, akkor semmit se mondok. Nem, talán mégse lett volna szabad idehozni anyádat! Mégis… Nagy Endréhez! Ez azért pofátlanság. Máshol kellett volna próbálkozni.

Közben anyád már énekelt. Valami olyan elképesztő szemtelenséggel.

Nagy Endre már nem simítgatta a haját. Kmochné fölállt, ráhajolt a zongorára.

– Tudna valami mást is? – kérdezte, ahogy anyád befejezte a Bauerék szobalányá-t.

Papp Oszkár rámeredt Nagy Endrére.

– Ilyen még nem volt! Hogy Kmochné valakinek azt mondja…

Csinos kis repertoárja volt anyádnak. A Kannibálnő-vel fejezte be.

Kmochné karjára vette a retiküljét, felrakta malomkerékkalapját. Nagy Endrére hunyorított.

– Itt tartjuk a kicsikét?

Ott tartották a kicsikét.

Nagy Endre természetesen nem dobta be mindjárt a műsorba. Rengeteget kellett próbálnia. Anyád egyáltalán nem volt meghatva. Iszonyúan unta a próbákat. Azt hiszem, mindent unt. Kmochné, aki minden próbáján ott volt, pofonokkal fenyegette.

– Mit képzelsz, te taknyos? Csak úgy kiperdülsz a közönség elé!

Igen, anyád valami ilyesmit képzelt. Hiszen ismered. Ami pedig Kmochnét illeti… Meg kell mondanom, öreg, Kmochné nagy lélek volt.

És Kmoch?

Ki látta Kmochot? Látta valaha valaki Kmochot? Bevallom, én nem emlékszem. Vagy mégis? Alacsony, vékony alak, kopottas bolhaszínű kabátban. Hátrakulcsolt kézzel megáll egy kávéházi asztalnál. Senki se mondja, hogy ülj le, mit ácsorogsz itt. Ő meg csöndesen kisomfordál a kávéházból. A kabaré tájára se mer menni. Pedig lehet, hogy valaha együtt énekeltek. Kmoch és Kmochné. Aztán egyszer történt valami Kmochhal. Kikergették a kabaréból. Hazulról is elüldözték. De miért? Valami bűne lehetett? Vétke? Mi lehetett a vétke?

Ilonka.

Ez állt a plakát alján, abban a szerény kis kockában. Egy név és semmi más. Ilonka.

Ezt Nagy Endre sütötte ki. Az ő ötlete volt.

– Csak törjék a fejüket! Csak tűnődjenek, hogy ki ez az Ilonka, és mit csinál. Énekel? Táncol? Esetleg mind a kettőt? Női bűvész? Késdobáló? Csak törjék a fejüket! Nekem elhiheti, Zsül, hogy ez az egyszerű kis név itt a plakát alján lázba hozza Budapestet.

Nagy Endre nem tévedett.

Kávéházban, utcán csak egyre azt lehetett hallani:

– Ilonka! Ki ez az Ilonka? Hallottál róla valamit?

Nagy Endrét majd széttépték.

– Áruld már el! Ki ez a te Ilonkád?

A kabaré atyja csak mosolygott. – Majd meglátjátok a premieren.

Ilonka bemutatkozott a Bonbonnière-ben. Ilonka debütált.

Masni a hajban, masni a kötényen. Így állt elénk a Bauerék szobalánya. Szünet után a harmadik szám.

Mindnyájan ott voltunk. Kivonult az egész Gyár utca. Béla, Andor, Csorba Géza, Kun Zsiga meg a többiek. A balkonkeblű Val néni betöltötte a páholyt. Ő se hiányozhatott – anyád nagynénje. Egyébként mélységesen rosszallta ezt az egészet. Egy Alfay Ilonka a kabaréban!

Kmochné zárta az első részt. Most hátul állt, a függöny mögött, malomkerékkalapjában, retiküllel a karján. Hogyha történik valami… hogyha esetleg anyáddal történik valami…

Nagy Endre az irodában gubbasztott. A haját simítgatta, maga elé bámult. Mint aki attól tart, hogy a következő pillanatban ráomlik a színház. Csak akkor bújt elő, amikor a nézőtérről felzúgott a taps.

Zúgott a taps. Többen felugrottak a helyükről. Ütemesen kiabálták: – I-lon-ka! I-lon-ka! – Virágot dobáltak. Virágeső hullott. Csorba Géza fel akart rohanni a színpadra. Alig tudtam visszatartani.

Anyádnak sikere volt.

A bemutatkozással nem volt baj. Csak később…

Igen, később működésbe léptek a rokonok, élükön Vali nénivel.

– Egy Alfay lány nem süllyedhet idáig! – Valiska fenyegetően rázta a karpereceit. – Ha apád élne!

Valiskát kilöktem. Ezzel tehát nem lett volna baj. De az ázsiai lustaság! Ahogy anyád mindent meg tudott unni! Azt már említettem, hogy a próbáktól mindig fázott. Most meg egyszerűen nem értette, hogy miért kell neki mindennap próbára járni. – De hiszen sikerem volt! A közönség a lábam előtt hever!

Kmochné majd felrobbant. – Ide figyelj, kislány! Nem tudom, hallottad-e azt a szót, hogy szakma?

Mintha egy vég vásznat löktek volna anyád elé valamilyen kedélytelen bolt mélyén. Valósággal elszürkült az arca.

Folytassam, öreg? Mondjam tovább? Kell ezt még tovább mondani?

Anyád elmaradozott a próbákról. Aztán egy előadást is elmulasztott. Érted? Előadást. A Bonbonnière-ben. Nagy Endrénél.

Levél jött Nagy Endrétől. A Bonbonnière cégjelzésével. Anyád az ablaknál állt, kezében a levéllel. Eltartott egy ideig, amíg föltörte a borítékot.

Nagyságos asszonyom! Ezek után talán ne is fárassza magát…

Nem, ezek után már nem kellett fárasztania magát.

Ilonka.

Ez állt a színlap alján. Egy név, semmi más. Ez a név lázba hozta a pesti publikumot. Masni a kötényen, masni a hajban, ahogy a Bauerék szobalányá-t énekelte.

Kitáncolt a színpadról. Eltűnt. A név is eltűnt a plakátról.

A Gyár utcában olykor még kuplézgatott. Aztán az is abbamaradt.

Anyád társaságba járt. Társasági hölgy lett. Valiska mindenhová elcipelte. Különféle nőegyletek, bálok, teák meg ilyesmi.

Egyszer hozzánk is elhozott néhány nőegyleti hölgyet.

Mit részletezzem? Kivágtam a társaságot.

És aztán eljött a nap, amikor anyádat felpakoltam egy konflisra, és elgurítottam Valiskához. Isten áldja, Ilona!

Ne haragudj, öreg, de azzal a társasági hölggyel már semmit se tudtam kezdeni. Úgy gördült el egy konflison.

Ennyit anyádról.

Ami pedig téged illet… Mi az? Mit nézel olyan aggodalmasan? Mi ez a rémület a tekintetedben?

Mondd, honnan van benned ez a rémület?

Hát még mindig nem érted?

Minden megvolt! Minden!

Apa elhallgat. Most már csak áll és néz a pálma mögött, a lustán gomolygó szivarfüstbe.

Vízizene

Vízesés zuhogása,

Egy szék szerény nyikorgása

Másik szék mogorván megreccsen.

Harmadik szék dacos reccsenése.

Aprócska tüsszentés.

Köhintés.

Sóhaj száll át a termen.

Ridikül kattanása.

Köhögő kórus. Kórus lehalkul.

Magányos harákolás.

Egy szék zord reccsenése.

Harákolás elnémul.

Zongorajáték.

Cukorka alattomos ropogtatása.

Székek roppanása, recsegése. Beszélnek, beszélgetnek.

Kedvük támadt egy kis diskurzusra.

Orrfúvás szerényen.

Orrfúvás kihívóan.

csönd.

a zongora csobogása.

Átható, mély sivítás. Felszakadt egy tüdő?

Ettől felbátorodva, újult erővel

Tüsszentések.

Köhögő kórus.

csönd.

Női sóhaj. Egy név száll ebben a sóhajban.

Höffinger!

dermedt csönd.

Egy szék érdeklődő roppanása. Mi van a Höffingerrel?

Halljunk valamit Höffingerről!

csönd.

zongora felerősödik.

Férfisóhaj, gondterhelt.

Kotorászás egy ridikülben.

Fésű öngyilkos zuhanása.

Egy szék árulkodó reccsenése.

csönd.

a zongora alig hallható.

Szék sunyi, aljas, kis reccsenése.

Fésű elveszve a földön.

Szék azért mindenesetre reccsen még egyet.

Vihogás a terem végéből.

Pisszegés.

Egy szék panaszosan megnyikordul.

Mély köhögés. Fuldoklás. Abbamarad.

csönd.

Hörgés.

Zihálás. Egy haldokló mély, egyenletes zihálása.

Cukorkaropogtatás pimaszul kíséri a zihálást. Kitartott mellette.

Zihálás abbamarad.

Cukorkaropogtatás abbamarad.

Női sóhaj. Höff… elakad.

Szék érdeklődő reccsenése. Csak beszéljen róla!

Női sóhaj lemondó, bánatos.

csönd.

zongora.

Nehéz, mély lélegzés, majd mint egy fújtató.

Pumpálás. Valamit felpumpálnak. Vagy valakit.

Köhintés. Halk, finom. Olyan társaságbeli, jobb körökből.

Orrfúvás.

Köhögő kórus. Kórus abbamarad.

Egy magányos köhögés, úgy cserbenhagyva.

Gyerekhang. Kis csengőcske. Plimplim! Plimpilim!

Pisszegés.

Kuncogás.

Székek fenyegető recsegése.

csönd.

Éles sziszegés.

riadt csönd.

Egy kígyó? Egy kígyó a teremben?

Orrfúvások trombitahangjai.

Orrfúvások lehalkulnak.

Kilincs váratlan, erőszakos csattanása.

Férfi fenyegető sziszegése. Brunnerné!

zongora, a tó hullámzása.

Gyomorkutyorgás alig hallható.

Torokköszörülés fölényes, letorkoló.

a tó hullámzása

Kutyorgás felerősödik.

Torokköszörülés reszelős, könyörgő, megpróbálja elnémítani.

Kutyorgás több szólamban.

tompa morajként

földlökések

finom, magányos szólam

nagyzenekar

Abbamarad.

csönd.

gyanús, fenyegető csönd.

Férfisóhaj.

Köhögés tör fel a sóhajból. Magányos köhögés. Erősítésre vár.

A kórusra.

Kórus nem szólal meg. Kórus néma marad.

Gyengécske tüsszentés siet a segítségére megható buzgalommal.

Magányos sértődötten elhallgat.

Gyengécske megsemmisül.

Egy nő suttogva Mit szólsz?!

Önfeledt, boldog szuszogás az alvás mélyéből.

Ideges horkantás felriadva az alvás mélyéből.

csönd.

zongora.

zongora elhal.

Két tenyér összecsattan.

Ingerült pisszegés. Mélységes megvetés. És valami diadal. Rajtakaptuk! Hohó! Rajtakaptuk!

Két tenyér lóg a levegőben. Közelednek. Riadtan távolodnak.

Nem is ismerik egymást! Sose látták egymást! Lebuknak a mélybe.

zongora

szél suhan át a tavon, szél felerősödik,

hullámzás. A szél felkorbácsolja a hullámokat. Egy pillanat és kitör a vihar.

csönd.

felzúg a taps.

Két tenyér csüggedten a térdek között. Belepréselve a térdek közé.

Székek felcsapódnak. Kilökik a vendégeiket.

taps.

Székek visszacsapódnak. Gáncsot vetnek.

Szitkozódás.

Székek derűs billegése.

tapsvihar.

taps lehalkul.

csönd.

A bukás

Cooper Fenimore

Megfogta az asztal szélét. Éppen csak megérintette úgy alulról. Hátrébb tolta a széket. Közben csak nézte őket. A társaságot. Az asztal társaságát, a tányérok, tálak poharak között.

Mióta ül itt? Egyáltalán, hogy keveredett ide? Meghívták? Vagy csak úgy közéjük csöppent? Mindenesetre megtűrik. Olykor feléje fordulnak. Kérdeznek valamit. Nem várnak választ. Szóval nyugodtan üldögélhet. Talán még akkor is, ha a vendégek már elmentek. Eltávoztak. És a háziak magukra maradtak. Ásítoznak, szellőztetnek, leszedik az asztalt. Lefekvéshez készülődnek. Ágyazáshoz. Párnák röpködnek a feje felett. Valaki becsúszik a paplan alá. Mély ásítás, félig már az álomból. Ő meg a csupasz asztalnál. Maradhat, ameddig csak akar.

Felállt. Megkerülte az asztalt. Elment a hátak mögött. Sétára indult. Valamiféle sétára. Csendes nevetés kísérte. Alig hallható hangok:

– Hát ez meg hová megy?

– Nem mindegy?

– Na de hát azért mégis!

– Ugyan! Nem kell vele törődni.

Egy darabig mögöttük keringett. Bort töltött egy nőnek. Az kuncogva megköszönte. Várakozóan nézett rá. Mit művel még ez a mókamester?

Bent állt a másik szobában. Abban a homályos szobában. Vékonyka sáv a nagyszoba felől. Kintről az utca fényei. Igazán nem kellett villanyt gyújtani. De hát eszébe se jutott ilyesmi. Egy ideig csak ácsorgott. Még hallotta a hangokat az asztal felől:

– Mit mondasz? Mióta nem volt utcán?! Két hete?

– Úristen! Ez többé már ki se mozdul!

– Ezt azért nem mondanám.

– Mi az, hogy nem mondanád?! Mégis mit mondanál?!

– És a fia?

– Mit akarsz a fiával?

– Látogatja?

– Ezt komolyan kérdezed?

A hangok elhaltak.

Ő meg elindult befelé. Mit akar? A bútorokkal ismerkedik? Keres valamit? Vagy éppen valakit? Egy nő vár rá? Itt? Ebben a szobában? A sötétben és a csöndben?

Leheveredik a díványra? Szundít egy kicsit?

Kinézett az ablakon.

Az utca nedves csillogása. Esett. Közben egy kis esőt kaphattunk.

Elment a könyvszekrény mellett. Hirtelen megtorpant. És most tisztán hallotta azt a sportközvetítő-hangot:

– Ez rábukkant valamire!

A többiek meg csak figyeltek. Mégis mit akar ez a pofa odabent? Mit ácsorog a könyvek előtt? Leemel egy kötetet? A hóna alá csapja, és kisétál vele?

A sportközvetítő meglehetősen ingerülten:

– De hát mondom, hogy rábukkant valamire!

Csakugyan. Rábukkant valamire. Egy könyv hevert a harmadik polcon a társai sorfala előtt. A kissé sértődött sorfal előtt. Hiszen valahonnan hátulról keveredett elő. Már régen elfeledkeztek róla. Időtlen idők óta kézbe se vették. És akkor most tessék!

Lassan rácsúsztatta a kezét. Magához húzta. Előrejött vele a fény felé. A társaság felé. Megállt a küszöbön, kezében a könyvvel.

– Az utolsó mohikán!

Azok csak nézték. Mi ez? Felolvasást akar tartani?

A házigazda elképedt arccal:

– Az utolsó mohikán!

A vállát vonogatta. Széttárta a kezét. Mintha sose hallott volna erről a könyvről. Hogy került ide? Valaki kölcsönadta? Egy barátja? Még valamikor régen, az ősidőkben? És aztán itt hagyta? Igen, csakis így lehetett. Az utolsó mohikán itt ragadt.

A férfi rámeredt a címlapra. Cooper Fenimore: Az utolsó mohikán. Kemény kötésű könyv. Színes címlap. Két indián egymásnak ugrik. Az egyik hatalmas tolldíszben. Elkapja az ellenfele nyakát. Úgy egy kézzel… A másik kezében magasra emelt tomahawk. Egy pillanat, és lesújt. Az ellenfelének csak egyetlenegy tolla. Attól is hamarosan meg kell válnia. Meg a fejbőrétől. Ismerjük az ilyesmit. Megskalpolják. Hohó! Várjunk csak! Hiszen vigyorog! Az a sunyi, alattomos vigyor! Ez még forral valamit. Még nincs veszve minden. Gáncsot vet, vagy tudom is én! A játszma még nem dőlt el.

Felragyogott, ahogy kimondta a nevet:

– Ravasz Róka! Azazhogy Magua!

Hátat fordított a társaságnak. A könyvvel a kezében visszament a másik szobába.

Magua, a Ravasz Róka. Az álnok, a cselszövő. A másik pedig, azzal a büszke tolldísszel, maga Csingacsguk. Úgy bizony! Úgy ám! Csingacsguk, a delavárok főnöke. A delavárok a jó indiánok. A hűségesek. A becsületesek. Egy delavár tudja, mit jelent az adott szó. Egy delavár nem szegi meg a szavát. Kínozhatják, cölöphöz köthetik, de hogy eláruljon valakit…! Nem úgy a másik törzs. A Magua törzse. A huronok. Aljasok. Hitszegők. És örökké harcban állnak a delavárokkal.

A jó indiánok.

A gonosz indiánok.

Csingacsguk maga a becsület.

Magua maga az aljasság.

De akkor is! Miért rontanak egymásra? Indián az indián ellen?! Nincs elég bajuk?!

A dívány sarkán ült. Ölében a könyv. A homályban is látta azt a két arcot. Csingacsguk és Magua. Így még vadabbak, még kétségbeesettebbek. Ijesztően soványak a rikító festék mögött. Esznek ezek egyáltalán? Jut még nekik valami? Végigsimított a delavár főnök arcán. A huronén. Érezte a ráncokat. Azokat a mély barázdákat.

Nem gyújtotta fel a villanyt.

A könyv fölött belebámult a homályba. Megjelent előtte egy fiatal indián.

– Uncas!

Szikla szélén állt az ifjú indián. Figyelt. Feszülten. Mozdulatlanul. Folyó zúgott alatta. A túlsó parton az erdő fái. Onnan kell felbukkannia valakinek. Onnan vár valakit. Jóbarátot? Ellenséget?

Uncas!

Ő az utolsó mohikán. Uncas Csingacsguk fia. Hogy is van ez? Csingacsguk delavár. Uncas meg mohikán. A nagyapját is Uncasnak hívták. És az is mohikán lehetett. Hát akkor Csingacsguk?

Akárhogy is, Csingacsguk az öreg Uncas fia és az ifjú Uncas apja. És Sólyomszem barátja. Sólyomszem a nagy vadász. Ő sápadtarcú. De megveti a fehér bőrűeket. Tudja, nagyon is jól tudja, mit műveltek az indiánokkal! Látott egyet-mást.

Ők hárman összetartanak. Csingacsguk, Uncas és Sólyomszem.

A delavár törzs egykor hatalmas vadászmezőkön űzhette a szarvast. Most pedig meghúzzák magukat a sziklák között. A múltról nem beszélnek. De nem felejtenek. Egyszer majd bosszút állnak a fehér bőrűeken. És mégis, ha segíteni kell valakin… Akár egy fehér bőrűn! De kin kell itt segíteni?!

A díványra csúsztatta a könyvet. Felállt.

Háború dúl az indiánok földjén. Úristen! Még hogy az indiánok földjén! Az a föld már régen nem az indiánoké!

Az angol hadsereg áll szemben a franciákkal. A vörös egyenruhás angolok a fehér egyenruhás franciákkal.

A franciák támadásban. De miért? Hogy kerülhettek ilyen fölénybe? Döntő fölénybe?

Megállt a szoba közepén. Összefonta a karját. Mint aki felelősségre akarja vonni az angol parancsnokságot. Szűkszavú szigorúsággal. Uraim! Nem gondolják, hogy valami hibát követtek el? Mégpedig döntő hibát? Hanyagságból? Tájékozatlanságból? Ezt most nem is kérdezem! Ne is firtassuk!

Egy roskatag ezredes egy roskatag erődben. Ezredes? Vagy alezredes? Ez most valahogy roppant fontos. Pofaszakállas, öreg katona. Még nem tudja, hogy a parancsnokság cserbenhagyta. Sehonnan se várhat segítséget. Fel kell adnia az erődöt.

Miféle erőd? Henry erőd? Duncan erőd? Nem, az egy hadnagy? Vagy mégis inkább erőd?

Lányok fehér fátyla a fák között. Lányok lovagolnak az erdőben. Az öreg ezredes lányai. Két szende szőkeség. Nem! Az egyik barna. Sőt! olyan sötétbarna. Fekete haja lágy csigákban omlik a vállára. Szelíd, de elszánt. Férfi módjára üli meg a lovat.

Semmi se riasztja vissza a nővéreket. Be kell jutniuk az erődbe. A félig rommá lőtt erődbe. Egy hadnagy kíséri őket. Az a bizonyos Duncan. (Henry? Edward?)

Tiszta vizű csermely csobogása.

Távoli vízesés zuhogása.

Egy sötét árny a fák között. Magua, a huronok főnöke. Foglyul akarja ejteni a nővéreket. Az ezredes egyszer megszégyenítette, és most bosszút áll. Bosszú! Ez csakis valami bosszú lehet.

Magua! Magua!

Az angol tiszt nem mozdul el a lányok mellől. Csakhogy nem ismeri az erdőt. Az erdő törvényeit.

Sólyomszem ismeri ezeket a törvényeket. Sólyomszem, Csingacsguk és Uncas. Mikor akadtak össze az angolokkal? Mikor? és hogyan? Ki tudja!

Egy biztos.

Sólyomszem megesküdött, hogy elvezeti őket az erődbe. Csingacsguk hallgatott. De ez a hallgatás többet jelent minden eskünél.

Az ifjú Uncas szerelmes az egyik lányba. (Melyikbe?) De erről hallgat. Ezt még önmagának se meri bevallani. És a lány? Hát ő se maradhatott közömbös. Csakhogy ő se ejt erről egy szót se. Szégyelli érzelmeit? Nem, azt talán nem. De hát gondoljuk csak meg! Egy angol ezredes lánya és egy indián! Még ha olyan nemes arcélű és büszke tartású is, mint Uncas!

Valaki zsoltárokat énekel. Egy hórihorgas, hajlott hátú férfi járkál az erdőben, és elnyújtott, vékony hangon zsoltárokat énekel. Az ostromlott erőd közelében. Az indián táborokban. Nem keresi a veszélyt, de nem is kerüli.

Ki ez a zsoltáros?

Hittérítő?

Senkit se akar megtéríteni. Csak énekel a békéről és a megbocsátásról. Nem fél a rézbőrűektől. Nem bízik a fehérekben. Csak abban a szétroncsolt zsoltároskönyvben.

Nincs béke. Nincs megbocsátás.

A bosszú szelleme lebeg az indiánok felett. Valaha talán békében éltek egymással. De a fehérek testvérháborút szítottak közöttük.

Eljött a leszámolás ideje. Eljött az idő, hogy a delavárok és a huronok összecsapjanak.

Magua a huronok főnöke. A Ravasz Róka.

Csingacsguk a delavárok főnöke. A hallgatag bölcs. Oldalán az ifjú Uncas. Ő vezeti a delavár támadást. Elöl jár a harcban. Félelmetes bátorsággal, talán kissé könnyelműen. Nem törődik a veszéllyel.

Hogy végződött a harc? A véres összecsapás?

Halottak borították a csatateret. A halottak fölött komor büszkeséggel maga Csingacsguk. Mellette Uncas, az utolsó mohikán.

Csakugyan? Olyan biztos ez? Hogy Uncas, a legbátrabb harcos, ott áll az apja mellett?

A férfi váratlanul felgyújtotta a villanyt. Belelapozott a könyvbe. Innen is, onnan is elolvasott egy-két sort. Lázas sietséggel, önmagát hajszolva.

 

 

Hirtelen megállt. Abbahagyta a lapozást. A vége felé. Az utolsó fejezetnél. Többször is elolvasta a címet.

Leszámolás.

Nem lapozott tovább.

Mi az? Mi történt?

Elment a kedve? Megrémült valamitől? Éppen az utolsó fejezetnél? A történet végénél?

Leszámolás.

Ujjai beleragadtak a könyvbe. Egy öntudatlan mozdulattal ráhajtotta a címlapot.

 

A konyha szürkesége.

A fiú a konyhaasztalnál. Előtte a könyv. Mélyen belehajolt, de már nem látta a sorokat. Semmit se látott. Minden eltűnt előle. Semmi se maradt, csak az a kábult dermedtség. Arrébb csúszott a széken. Talán fel akart állni. De aztán megint csak belebámult a könyvbe.

Egy csoport a halott Uncast vette körül.

Akkor már elolvasta a könyvet. De újra és újra visszalapozott.

A delavárok és a huronok csatája.

Uncas üldözőbe veszi Maguát. Magua menekül, de hirtelen visszafordul. Egy sziklán küzdenek. Magua egy gyors, alattomos mozdulattal Uncas hátába döfi a kést.

Magua át akar ugrani a túlsó sziklára. De ebben a pillanatban eldördül Sólyomszem puskája, és Magua lezuhan a szörnyű mélységbe.

És Uncas?

A fiú elfordult a könyvtől. Le-föl járkált a konyhában.

Uncast egy kunyhóban ápolják! Igen, ez nem is vitás! Csingacsguk és Sólyomszem ott vannak mellette. El nem mozdulnak az ifjú mohikán mellől. Ő pedig lassan magához tér. Egy ideig nem hagyhatja el fekvőhelyét, hiszen súlyos a seb. De egy reggel Sólyomszem Csingacsguk felé hunyorít. – Azt hiszem, a fiú megmenekült!

A delavár táborban elterjedt a hír.

Uncas él! Az utolsó mohikán életben marad!

A fiú visszament a könyvhöz. Úgy állva olvasta.

 

Miért hagytál el bennünket, népünk büszkesége? Útban vagy a boldog vadászmezők felé, de már huron jár előtted, hogy eltávolítsa a tüskéket utadból. Aki a harcban látott téged, nem hitte volna, hogy te is meghalhatsz. Lábad olyan volt, mint a sas szárnya, karod olyan súlyos, mint a fenyőfa lehulló ágai, hangod olyan, mint Manitué, amikor a felhők között mennydörög. Népünk büszkesége, miért hagytál el bennünket?

 

Elakadt.

Hangosan megismételte.

– Miért hagytál el bennünket?

És mindjárt rávágta:

– Nem igaz! Nem hagytál el bennünket!

Mereven nézte a sorokat. Tűnjenek el! El kell hogy tűnjenek! És akkor előkerül az igazi szöveg!

Uncas a delavárok élére áll. Visszavezeti őket régi hazájukba. Abba az országba, ahova a nap nyugodni tér éjszaka, ahol bölények élnek a tágas síkságokon. Vissza a Nagy Folyóhoz. Senki se tudja feltartóztatni Uncas népét. Ők a föld urai.

Egy falu jelent meg a fiú előtt. Egy indián falu. Sivár, üres utcák. Szegényes sátrak. Egy sötét, sovány arc bukkan elő. Szó sincs tolldíszről. Odabent a sátorban egy indián asszony. Maga elé mered ölbe ejtett kézzel.

A falu eltűnt.

Az ablakhoz vitte a könyvet. Így mégiscsak más. Így mégiscsak jobban lehet látni. Egészen közel tartotta az ablakhoz. De hát itt is csak azt kellett olvasnia. Népünk büszkesége, miért hagytál el bennünket!

Hirtelen megpillantott valamit.

A fehér lap!

A fehér lap a belső borítón! Az takarja el a regény végét. Az igazi végét! Hát persze! Ott az igazi vége!

Csakhogy leragasztották. Mégpedig alaposan. Hogy ne lehessen elolvasni! Hogy ne lehessen megtudni!

Na jó!

Hát akkor most lássunk hozzá! Uncas ügyességével, Magua ravaszságával. Igen, most az is fontos. A ravaszság. Nem lehet csak úgy nekiesni!

Ráfektette a könyvet az asztalra.

Óvatosan indított. Megkaparta a papír alját. Lent, a saroknál a körme hegyével. Indián ravaszsággal.

Egy ujjal dolgozott.

A másik négy a levegőben. Vártak. Még várakoztak. Négy begörbült karom. Enyhén remegtek. Türelmetlenül. Mi az? Nekik semmi se jut? Leereszkedtek. Visszahúzódtak. Még jobban begörbültek. Lecsaptak a papírra.

A papír nem adta meg magát. Szakadozottan, foszladozva, de még mindig a borítón.

Hullottak a papírdarabkák. Az asztalra, a fiú kezére. Beleragadtak az ujjak közé. Nem lehetett lefújni, levakarni. Valósággal odatapadtak.

Barnásvörös foltok a leszaggatott papír mögött. Koszladt, fénytelen foltok. És mégis olyan csúfondárosak.

A körmök visszahúzódtak. De csak egy pillanatra. Megint lecsaptak. Karmoltak, téptek, szaggattak. Erőtlenül lehulltak.

Beszakadt körmök. Meghasadt körmök.

Újabb támadás. Kétségbeesett, eszelős roham.

A vége! Az igazi vége!

 

A fal felé fordulva fekszik egy férfi. Elvékonyodott díványon, pokrócba csavarva. Nem néz fel. Nem mozdul. Úgy fekszik összezsugorodva.

Átkelés

Zelk: Mi ez? Egy újabb novella?

Én: Belenézel?

Zelk: Ha elmondod az MTK csatársorát.

Én: Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny.

Zelk: Hogy hívták az MTK angol trénerét?

Én: Jimmy Hogan.

Zelk: Ki volt a kedvence? Orth Gyuri?

Én: Engem akarsz beugratni? A Braun Csibi!

Zelk: Hol az a novella?

 

A tenger megnyílt előtte. Utat adott. A hullámok magasra emelkedtek. Már úgy tűnt, hogy összecsapnak fölötte. De aztán zajtalanul visszahulltak, kettéváltak. Utat nyitottak.

Ő meg csak jött azzal a túlvilági mosollyal, üveggel a kezében. Csapzott, rőtesbarna szakáll, állig begombolt, kifakult esőkabát. Se zakó, se ing a kabát alatt. A nadrágja is olyan bizonytalanul lötyögött. De őt ez nem zavarta. Magasra tartotta az üveget. Nem kérkedően, ó, szó sincs róla! Az üveg címkéje már régen lekopott. Mint ahogy róla is lekopott minden. Jött, jött, csöppet se sietősen. Inkább ráérősen. A hullámoktól most már nem kellett tartani. A tenger maga a megbízhatóság. De azért egy ilyen úton mégse lehet sietni. Valaki ráparancsolt a tengerre. Nyugalomra intette. Egy úr. A tengerek ura. Kitüntette a barátságával. Csak hát egy ilyen barátsággal nem szabad visszaélni.

Érezte, hogy követik. A nyomába szegődtek. Összeverődtek mögötte. Elindultak utána. Nevetgéltek. Sugdolóztak. Nem fordult meg. Nem nézett hátra. Nem akarta látni őket. Semmi köze hozzájuk. Potyalesők. Potyázó népség. Az az úr neki nyitott utat. Csakis neki.

Megforgatta az üveget az arca előtt. Még lehet benne néhány korty. Éppen csak néhány korty. És ha ezek arra számítanak, hogy megkínálja őket… Na, nem! Ha egyáltalán megkínál valakit, hát az nem lehet más, mint…

Magasra emelte az üveget. Magasra tartotta. Egy kéz mindjárt feléje int onnan fentről. Köszönöm, öregem!

Az ég elsötétedett. Nem éppen haragosan, de hát azért…

A kabátjába rejtette az üveget. Magához szorította. Bűnbánóan pislogott. Nem akartalak megbántani! Csak azt ne hidd!

Tovább, tovább lehajtott fejjel. Kellett ez nekem. Magamra haragítottam, felingereltem.

Nem, az úr nem haragudott. Egy pillanatra talán elkomorodott. De azért nem korbácsolta fel a hullámokat. Menj, öreg! Menj csak a magad útján!

És ő ment a maga útján!

Akárcsak a többiek. Nem vitás, ők is megálltak egy pillanatra. Megszeppentek. De amikor látták, hogy semmi vész…

Jönnek utánam! Mit akarnak? Partra jutni? Miféle partra? Az ám, miféle partra?

Vékony fák a nedves homokban. Mintha most bukkantak volna fel a mélyből. A tenger mélyéből. A tenger visszahúzódott. Magukra hagyta őket.

Az öreg meg ott állt előttük. Magához szorította az üveget. Az egyetlen barátját. Az egyetlent, akire még számíthat. Bizalmatlanul hunyorgott. Padok a fák mögött. El kell jutni az egyikhez. Leülni, lefeküdni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Szédült. Talán a levegőtől. Az éles, kegyetlen napfénytől. Megtántorodott, ahogy elindult a pad felé. Fél kézzel elkapta az egyik fát. Az valósággal beleroppant. Riadtan, kissé meglepetten.

Lassan lecsúszott a fa mellett a földre. Az üveg a két lába között. Rendben. Ki mondta, hogy el kell jutnia a padhoz?

Üldögélt. Bámészkodott.

Szürke házak. Kapuk, ablakok, erkélyek. Apró fekete pontok, vékony vonalak. Ahogy megmozdult a tér. Ahogy férfiak és nők bújtak elő a házakból, az üzletekből.

No lám! Hát ők már ideértek! Ideértek és berendezkedtek. Szép húzás volt. Ügyes húzás. Az előbb még mögöttem azon az úton. Senkinek se jutott eszébe, hogy elém vágjon! Ki is gondolt volna ilyesmit! És akkor tessék! Mégiscsak megelőztek!

Körülállták. Férfiak, nők, gyerekek. Egy kék köpenyes nő, a sarki filmkölcsönzőből, lehajolt hozzá.

– Úristen!

– Na, mi az?

– Nézzék! Most nézzék meg! Hogy lehetett ezt így elengedni?! Meg kéne büntetni azt, aki…

– Kit akar megbüntetni?

– Hát aki kiengedte az utcára!

– Ki mondta, hogy kiengedték? Kilökték!

– Annál inkább!

– Miért? Maga megtartotta volna?

– Ez a szag!

– Ez a szag? Ez magának szag? Bűz! Bűzbarlang!

– El kéne tőle venni azt az üveget.

– Megmondaná, hogy miért?

Az öreg ott a fánál! Engem néz! Mióta nézhet?

Erkély a magasban. Egy nő csöppnyi kis széken. Napozott. Hirtelen előredőlt. Áthajolt a korláton.

Az öreg ott a fánál! Engem néz! Mióta nézhet? Hunyorog… kacsint. Igen, igen, valósággal kacsingat. Mindjárt integet. Ismer valahonnan? Nem, ez lehetetlen! Vagy mégis?

Csakugyan. Az öreg oly ismerősen bólogatott. Inteni nem intett. De miért is kéne integetni? Lehunyta a szemét. De csak azért, hogy megint felnézzen.

A nő visszahúzódott. A falhoz tapadt. Szorosan az erkély falához. Ez hozzám jött. Meglátogat. De hiszen mozdulni se tud! Fel se tud állni! Ohó! Egy pillanat és felpattan!

Aztán már semmire se gondolt. Belepréselődött a falba.

Odalent a kék köpenyes.

– Telefonálni kéne.

– Mégis kinek?

– Hogyhogy kinek?! A mentőknek! Nem gondolja, hogy ki kéne hívni a mentőket?

– Háát…

A tér mellett elsiklott egy rendőrkocsi.

– Azért megállhatott volna!

– Mégis miért?

– Miért?! Miért?! Maga mindig akadékoskodik!

– Mi az, hogy akadékoskodik? Mit akar ezzel?

Felállt. Felemelkedett. Mint aki már unja ezt a sok ostobaságot. Elég a locsogásból! Nyakon ragadta az üveget. Megcélzott egy padot. Sártenger szakállával, rángatózó arccal, imbolyogva.

– Odaért!

– Le mertem volna fogadni, hogy már a startnál…

– Startnál! Még hogy startnál!

A padon feküdt nyitott szemmel. Föléje hajoltak.

– Ez a tekintet! Ez a gyermekien tiszta tekintet!

– Még hogy gyermekien tiszta!

– Egy gyermek tekintete!

– Tekintete? Ennek már nincs is tekintete!

– Kérem, ne beszéljen így!

Egy pillanat és kitör a vihar. De nem. Elhallgattak, mintha hirtelen rájuk szólt volna valaki. És most csak nézték az öreget a padon. Az üveget a pad alatt. Ahogy egy labda elgurult mellette.

Egy fiú megfogta az üveget. A padról lelógó kéz megfogta a fiú csuklóját. Alig érezhetően, de mégis határozottan. Mindjárt el is engedte, ahogy a fiú elengedte az üveget. A fiú hátrébb húzódott, a csuklóját dörzsölgette.

– Megütött?

A fejét rázta, hogy nem, nem. De azért csak dörzsölgette a csuklóját. Közben az üveget nézte meglehetősen ellenségesen.

A nő az erkélyről meg csak a férfit. Most odalent fekszik a padon. Egy közeli padon. A lehető legközelebbi padon. De aztán majd itt nálam. Végighever a díványon. Lelógatja a lábát vagy éppen maga alá húzza. Újságpapírt kell alája tennem. De miért is kellett lenéznem?! Miért kell nekem örökké lebámulni?! Ha csak úgy napozok a falnál… mindegy. Akkor is feljön.

Mentőkocsi a tér mellett. Két fehér köpenyes szállt ki. Lassan, ráérősen közeledtek.

– Ki telefonált?

– Én. – A sarok felé mutatott. – A Filmkölcsönzőből.

A mentők arra fordultak. Talán filmet kölcsönöznek. Beülnek egy vetítésre. Miért is ne?

Az öreg felült. A pad alá nyúlt az üvegért. Mégiscsak meg kell kínálni a vendégeket! De ahogy azok ketten megálltak előtte! Mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel.

A sofőr is kiszállt. Nyújtózkodott a napon. Egy kicsit megmozgatta magát.

A nő felragyogott odafent. Elviszik! Bedugják a kocsiba, és elviszik!

Közelebb mentek az öreghez. Talán a hónaljánál fogva emelik fel. Az egyik majdnem a vállára tette a kezét. A kéz megremegett a levegőben.

A mentők összenéztek. Elfordultak az öregtől. Vissza a kocsihoz.

A kék köpenyes nő eléjük ugrott. Valósággal eléjük vetette magát.

– Nem hagyhatják itt!

– Miért nem?

Szelíden félretolták. Aztán már csak úgy útközben:

– Nincs egy kórház, ahol ezt átveszik.

– Átveszik? (Megrettent ettől a szótól.)

– Nem veszik át. Értse meg, asszonyom! Ilyen állapotban!

És mielőtt becsukódott volna a kocsiajtó:

– Nincs egy hely! Sehol… egyetlenegy hely…

A sofőr abbahagyta a tornázást. Beszállt. Indított.

A kocsi eltűnt.

Ők meg ott maradtak. Egy eltűnt látomás után.

Itt hagyták. Nem vitték el. És most már…

Visszahúzódott az erkélyről. Be a szobába. Két karját összefogva járkált. Megállt a díványnál. Megpaskolta a díványpárnát.

Itt lesz majd a feje. Az az izzadt feje. Ahogy végigvágja magát a díványon. De lehet, hogy nem fekszik le mindjárt. Jön-megy a szobában. Belenéz a tükörbe. Mikor nézett a tükörbe? Látta valaha is az arcát? Itt találkozik vele először? Pislog. A szeme alját nyomkodja. Ujjával a szakállát fésülgeti. Az összegubancolódott szakállát. Leül az asztalhoz. Előrebukik a feje. Rázuhan az asztalra. Elalszik. A kalapja elgurul valahova. Nekem kell felvennem. Hova tegyem? Hová lehet tenni egy ilyen kalapot? A fogasra? Ott lóg majd a fogason?

Egy fiú és egy lány futott a pad felé. Az öregért jöttek? Felkapják és magukkal viszik?

Ahogy elérték a padot, szétváltak. Úgy futottak a pad két oldalán. Rá se néztek az öregre. Meg se látták. Éppen csak elfutottak mellette ártatlan, gyermeki nevetéssel. Ujjukat összeérintették a levegőben.

Az öreg hátradőlt. A zsebébe nyúlt, mintha elő akarna húzni valamit. Egy levelet vagy üzenetfélét. Megbillent. Végigzuhant a padon. A kalapja legurult. Tántorgott, billegett. Tétován megállt. Megkeményedett bádogkalap fölfelé fordulva.

A kék köpenyes nő felemelte. Valahogy meglepte ez a mozdulat. Úgy állt, kezében a kalappal. Lassan, szinte ünnepélyesen elindult vele a pad felé. Magasra tartotta, mint egy rémséges ereklyét. Így állt a férfi fölött.

– Nyomja már a fejébe!

– Le kéne mosni a homlokát. Véres… csupa vér.

– Ugyan! Csak éppen egy véres csík, és az is beszáradt.

Ő meg, mint aki már sose tud megszabadulni a kalaptól. – Azért le kéne mosni.

A férfi mellére tette a kalapot. Ráhelyezte.

Már nincs ott azon a padon. Elvitték, elszállították. A mentők mégiscsak visszajöttek érte. Vagy tudom is én! Ha most kimegyek az erkélyre, és lenézek…

Kiment az erkélyre, de nem nézett le.

Lassan csúszott lefelé a tekintete. A megfélemlített tekintete. A tér fái. Szinte külön megnézett minden ágat. A szemben lévő házat a tér mögött. Nyitott ablak. Frissen felpofozott párna az ablakban. Laposra vert paplan.

A pad!

Egyszerre csak előtte a tér padja. Az összeverődött csoport az öreg körül. Miért turkálnak a zsebében? Mit akarnak tőle?

Kezek matattak a mocskos esőkabátban. Az előbb még hozzá se mertek érni. Most meg valósággal nekiestek.

– Igazolvány! Kell hogy legyen egy igazolvány!

– Igazolvány? Ennél?

– Egy olyan személyi… Név… meg lakás…

– Na, mondjon még valamit! Ez nem is lakik! És neve sincs!

– Mindenkinek van neve!

– Miből gondolja?

Leroskadt a pad végére. – A lányához jött fel valahonnan. A lányát keresi.

– Miért éppen a lányát?

– Eddig a fiánál lakott. De az már megelégelte.

– Meg tudom érteni.

– Kell hogy legyen valahol egy cím, egy papír.

– Átforgattuk a zsebeit. Láthatta. És az eredmény?…

Az öreg felült. A nőre nézett. A többiek lassan hátráltak. Ők meg akárcsak egy meglehetősen furcsa házaspár azon a padon.

Egy veréb telepedett le közéjük. Jobbra-balra forgatta a fejét. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Tovább röppent. Áldásom rátok!

– Kérem – kezdte a nő –, ha meg tudná mondani…

Elakadt.

Az a szakállas fej! Most még nagyobb. Félelmetesen megnőtt. És gőzölög… hogy gőzölög! Az esőkabátja meg szétesik. És ami onnan előtör!

A férfi mintha megsejtett volna valamit. Ravaszkás félmosollyal összefogta a kabátját. Lábát lecsúsztatta a padról. És most már igazán úgy ült, olyan illedelmesen.

– Szóval, ha meg tudná mondani…

Történik valami. Akárhogy is, de most történik valami. És mintha egy régi regényben olvasná. Dűlőre jutnak a dolgok.

Az öreg felállt. Felemelkedett. Kétoldalt megfogta a kabátja szárnyát. Gyerekesen, bohócosan.

A másik is felállt. Rá akart szólni. Üljön le! Üljön vissza, kérem! De egyszerűen nem tudott megszólalni. A többiek is csak nézték, ahogy az öreg lassan megkerüli a padot. Ráhajol a támlájára. Keze végigcsúszik a támlán. Ő maga is végigcsúszik.

Eltűnt a pad.

De még mindig úgy tartotta a kezét a levegőben. Így ért el a következő padhoz.

Tovább, tovább.

Egyik padtól a másikig. Egyik pad átadta a másiknak.

Mellette a nő. Hogy mégis ha elvágódna. De nem vágódik el. Tántorog, botladozik, padokba kapaszkodik. Vagy a semmibe. De ez most már nem esik el. Magára hagyhatom. Útjára engedhetem. Hát akkor? Mégis mit akarok tőle?

Mit akar tőle? Meddig mennek így együtt? Magához veszi? A gondjaiba fogadja? Úgy kullog mellette, mint egy elhagyott feleség.

Elhagyott feleség. Nem csinál jelenetet. Nem patáliázik. Egy szava sincs. Csak éppen nem tud megválni tőle.

Valaki utána kiáltott:

– Gizike!

Megállt. De még mindig nem fordult vissza. Nézte azt a lassan távolodó hátat.

Visszajön. Most elmegy, de majd visszajön. Néhány nap múlva. Vagy talán már holnap. Megint csak ott ül azon a padon. Ül, hever, terpeszkedik. Az erkély felé pislog azzal a ravaszkás pislogással. Feltápászkodik. Tántorogva elindul, bebukik a kapun, jön fölfelé a lépcsőn. Többször is megbotlik, de azért csak felér a harmadikra. Nem csenget, azt se tudja, mi az, hogy csengő, rázuhan az ajtóra, vagy csak úgy imbolyog az ajtó üvegje előtt.

Mindent maga mögött hagyott. Mindenki elmaradt mögötte. Még az a nő is, aki oly sokáig kísérte. A fák, a padok.

Csak a levegő. A levegő hullámzása. Az az áttetszően ragyogó, majd váratlanul elhalványuló, hideg hullámzás.

Egy pillanatra megállt. Belevetette magát ebbe a hullámzásba.

Egy üveg a tér padja alatt. Megfeketedett üveg címke nélkül. Sötét löttyel az alján.

Erkélyen

Öntözött. Öntözgetett. Meglehetősen kedvetlenül. Meggyőződés nélkül. És ezt megérezték a növények. Az erkély növényei. Oly porosak abban a fakózöld ládában. A kúszónövény ugyan felkúszott a kopott, málló vakolatú falra, de hát…

Alig lehetett megmozdulni a parányi erkélyen. Óvatosan megfordult. Lenézett az utcára, a térre. Teherautók az ablak alatt. A tér sétányán a kutyasétáltatók. Egy lány farmerben két kutyával. Az egyik borús képű bulldog. Kiöregedett detektív. A másik előkelő, hosszú szőrű. Soha nem beszélnek egymással. A lány mögött felbukkant egy fekete hajú fiú, fekete kutyával. Na, hála istennek!

Ő meg ezen a rozoga erkélyen.

Ó, igen, az erkély a meghasadt, megfeketedett kövével! A párkányból hiányzik egy darab. Mintha kiharapták volna. Az egész úgy omlik, akárcsak maga a ház.

Egy kis vizet loccsantott a kőre. Aztán csak úgy állt az üres kannával.

Bármikor leszakadhat ez az erkély. Egy lány mondta is: hallja, én azért nem jönnék ki ide!

Egyszer majd elszáll az erkéllyel együtt. Körülötte potyogó kövek, kődarabok. Átrepül a fák között. Át a téren.

Átizzadt ing az éjszaka.

Ez jelent meg előtte. Ez állt azon a cetlin odabent az íróasztalon. Egyetlenegy kusza sor.

Átizzadt ing az éjszaka.

Mit akar ezzel? Miféle történetbe gabalyodik bele? Ugyan! Nem gabalyodik ő bele semmibe. Nincs semmiféle történet. Különben is az ő történetei! Csak az az éjszaka az ötvenes évekből. Az ötvenes évek mélyéből.

Nem tudtam elaludni. Pedig nagyon fontos lett volna. Legalább egy-két órát… De hát reménytelen! Csak forgolódtam abban az összegubancolódott takaróban. A párnát igazgattam. Lázam lehetett. Nem mertem megmérni. Kapart a torkom. Szúrt, égetett. Odamentem az ablakhoz. Kibámultam a sötétségbe. Szemben egy ablak sárgás fénye. Az egyetlen fény. Beteg mellett virrasztanak. Soha nem hal meg és soha nem kel fel. A virrasztók váltják egymást. Örökké ég a villany. A betegség háza.

Ezt néztem egy darabig.

Vissza az ágyba.

Mozdulatlanul feküdtem. Szemem lehunyva. Kezem összekulcsolva a mellemen. Alszom. Tulajdonképpen én már alszom. Felültem. A kispárnát bevágtam a sötétbe.

A reggel bizonytalan szürkesége. Az elhajított párna a sarokban.

Felkelés. Indulás a pályaudvarra. Aztán az út Pereszlénybe. Könyvismertetés egy tanulóotthonban. Popov: Acél és salak. Üdvözöljük az író elvtársat!

Az író elvtárs akkor már régen nem írt semmit. Kikopott mindenhonnan. De hát már nem is volt honnan kikopni. A folyóiratok is megszűntek, ahol valaha néhány novellája…

Hányan lehettünk abban a dohányfüstös fülkében? Furcsa, de én megint csak azt a sarokba hajított párnát láttam. A lehetetlenül összegyűrt lepedőt.

Vasutasok kártyáztak. Akadt, aki levetette a súlyos, fekete vasutaskabátot. Aki csak úgy kigombolta. Egy nő ivott. Úgy ült ott kikopott bundában. Hátradűtötte a fejét, és ivott. Vagy inkább itatták. Egy férfi föléje hajol az üveggel. A nő alig hallhatóan nevetett. A szája elé tette a kezét. De csak azért, hogy mindjárt el is húzza.

– Miért csinálja ezt?

Oly tisztán hallotta ezt a csöndes hangot. Mintha most szólt volna fel valaki a térről. Vagy csak úgy a levegőből.

Egy öreg férfi a kupéban:

– Miért csinálja ezt, kérem? Hát nem látja, hogy…?

És mindjárt egy öreg nő:

– Hagyd! Ne szólj bele!

Úgy ültek összebújva a sarokban.

Én meg elővettem Popovot. Megpróbáltam belenézni. A Balázs Mikszáthtal utazik valahova Kecskemétre. Én meg Popovval.

Az a sáros padló! Az elöregedett ülések! Fűtenek itt egyáltalán?

A két öreg összebújt. A vasutasok kártyáztak. A bundás nő aludt.

El se tudtam képzelni, hogy valaha is megérkezünk.

Ködben futott a vonat. Futott? Mászott. Zötykölődött. Megállt, kifulladva.

Néhányan leszálltak.

Egy postás ment át a fülkén hatalmas, fekete oldaltáskával. Felém tartott. Mi az, levelet hozott? Ide hozott nekem levelet? Talán Fiam Adrientől?

Az engedély! A belépési engedély!

Nem estem neki mindjárt a zsebeimnek. Nem forgattam ki mindjárt azokat a zsebeket. Inkább csak úgy észrevétlenül az ujjaim hegyével. Ez a katonakönyv. Ideiglenesen alkalmatlan. Mi az, hogy ideiglenesen? Mit akarnak ezzel? Az ujjak egy pillanatra elakadtak. Aztán tovább… A Szövetség igazolványa. Még nem zártak ki. Csak éppen behívtak. Elbeszélgettek velem. Egy savószemű nő az asztal túlsó oldalán. Régen nem láttunk tőled semmit, Zsámboky elvtárs! Rám függesztette tekintetét! Készül valami? Készül… igen. Egy regény… regényféle. És mégis miről? Egy labdarúgócsapatról! Elképedt arc. Egy labdarúgócsapatról? És hogy állsz vele? Úristen! Hogy állok vele?! Mindenesetre mondtam valamit. Ő meg csak nézett. Meglehetősen kedélytelenül. Mi még nem mondtunk le rólad, Zsámboky elvtárs.

Még nem mondtak le rólam.

Közben kutatás. Egy kartonlap. Meghívó lehet. Ki hív meg engem? És hová? Ez megint a katonakönyv. De az engedély! Belépés a határsávra! Majd le kell pecsételtetnem. És ha kilépek, akkor is. Belépek és kilépek. Csakhogy én nem lépek be, mert… De hát miért nincs egy tárcám! Egy nyomorult tárcám, amibe…

– Elveszett valami?

– Nem, semmi.

Az öregúr egy darabig még felém hajolt. A felesége visszahúzta.

Én meg előttük a rendőrség engedélyével. És olyan kimerülten!

Felálltam. Kibámultam.

Ködbe fulladt házak. Kísértetházak.

Kimentem a folyosóra.

Elhagyott, fagyott mező. Szennyes hókupacok.

Vissza a kupéba.

Ők meg csak néztek. A két öreg. Ki ez az alak? Feláll, leül. Megint feláll. Végigtapogatja a zsebeit. A táskájában matat. Belelapoz egy könyvbe. Mindjárt be is csukja.

A többi, mint az álomban.

Ahogy az az alak bolhaszínű kabátjában leszáll a vonatról. Az állomás körül imbolyog nevetségesen kis táskájával. Valakitől kérdez valamit.

A rendőrség?

Domboldalon a rendőrség épülete. Családi ház. Itt valamikor vendégeket fogadtak. A házigazda kijött a kapu elé.

Egy kövér rendőr pecsételte le az írást valami előszobafélében.

– Visszafelé is le kell pecsételtetni!

– Visszafelé is.

Mikor lesz ez a visszafelé? Mindenesetre megint hajnalban kell felkelnem. Addig az ágyon vagy egy széken.

És most az Otthonba! De mégis merre?

Ezt a rendőrségen kellett volna megkérdezni. De hát ott nem kérdeztem semmit.

Most pedig:

– Merre van az Otthon? Az ipari tanulók? Kérem, merre?

Kérem, merre?

Kérem, merre?

Vékony híd egy vékony patak felett. A híd karfáján egy kék köpenyes lány, felhúzott térddel. Hóna alatt iskolatáska.

Semmiféle híd! És semmiféle lány! Az máshol lehetett. Egy másik úton, egy másik városban.

Odalent a téren egy fehér sörényes férfi fél karral átölelt egy fát. Mintha táncba vinné. Lassan leereszkedett a földre, derűs otthonossággal. A fa mellett üldögélt. Rózsás mosollyal fölfelé bámult. Zsámboky felé intett. Az hátrébb húzódott.

Nem volt patak. Nem volt híd. És nem volt lány.

Kertek. Elhagyott, egymásba roskadt kertek. Lehullott levelek. Sárgák, sárgászöldek, fakózöldek, rozsdavörösek lomha halmokban. Mikor hullottak le? Ezen az őszön? Tavaly? Vagy még régebben? A kert megtelt velük. És megtelt gyűlölettel. A halott levelek gyűlöletével.

– Nem gondolt rá, hogy belép a pártba?

Honnan jött a hang?

Megint csak egy szobából. Megint csak az asztal túlsó feléről. Alig láttam valamit a nő arcából. Hátrahúzódott a lámpa fényköréből. Talán csak ahogy az álla mozgott.

Tulajdonképpen régen vártam ezt a kérdést. Hogy elhangzik majd egy szobában, egy beszélgetésben. És mégis alig tudtam kinyögni:

– Még nem tartok ott.

– Még nem tart ott?

Azt az állat néztem, a száj alig látható vonalát. Aztán kibukott belőlem:

– Isten… (a nő megrezzent) hiszek benne.

A nő megmerevedett.

Én pedig megismételtem:

– Hiszek benne.

Aztán csak ültünk belesüppedve a csendbe.

Egy kéz felemelkedett a túlsó oldatról. Átnyúlt az asztalon. Alig érezhetően megérintette a kezemet.

– Én is.

A kert korhadt padjai. Az ülés összetört. Vagy éppen már el is tűnt. Csak azok a levegőbe meredő karok. Váratlanul egy karcsú sárga pad. Szinte elegáns. Azám, maga az elegancia! Hallja, uram, ön igazán jól tartja magát! Csak vigyázzon, s mert egyszer még… Szóval jó lesz vigyázni!

A kertek elmaradtak.

A házak visszahúzódtak. Akárcsak a Duna a maga sértődöttségében. Egyszerre csak ott találtam magam a parton. Oly váratlanul, hogy majdnem belesétáltam.

Börtönszürke épület. Magányosan, fenyegetően. Az Otthon. A kapun felirat. Nem olvastam el. Ha egyszer kérdik, hol jártál, milyen Otthonban. Nem tudom, nem emlékszem.

Kutyák kísértek át az udvaron. Lompos, álmos tekintetű kutyák. És egy nyurga, hajlott hátú fiatalember. Ő igazoltatott a kapuban? Vagy csak most tűnt fel? Most csatlakozott hozzám? Sállal, kabát nélkül. A sál gondosan a nyaka köré tekerve. Érzékeny a torok.

– Hát igen… én is elég sokat bajlódom a torkommal!

Meg se hallotta. Csak jött mellettem sáljába bugyolálva. Fulladj meg!

– Az irodába megyünk.

A kutyák némán követtek. Még csak véletlenül se vakkantották el magukat. Olykor egy pillanatra megálltak. Felém fordultak. Kérdezni akartak valamit?

Kék köpenyes fiúk mentek át az udvaron. Vasreszelék arcok. Lehullott forgácsdarabok.

A kutyák mélyen lehajtották a fejüket. Szinte a követ súrolták. Ezeket egyszer megalázták. Rettenetesen megalázták.

Az irodában égett a villany.

A falon arcképek. Ugyanazok az arcképek mindig és mindenhol. Hivatalban, iskolában, szobában, folyosón. És most itt is.

Nem néztem fel. Nem akartam látni azokat az arcokat.

A lámpa fénykörében egy idősebb, piros kardigános nő. Mögöttem a torokfájós, ahogy átadott.

– Az előadó elvtárs!

A nő felcsillant, ahogy átvett.

– Jávor elvtárs?

– Zsámboky János.

A nő tekintete kihunyt.

– Nem tudom, miért csinálja ezt velem a Morvainé! Soha nem tudom megkapni Jávor Dezsőt!

A kísérő hallgatott.

Én is hallgattam. Hát persze! Jávor Dezső azért mégiscsak más. Mintaelőadó. Őt nem lehet csak úgy megkapni a Társulattól.

A nő a papírjaimat vizsgálgatta. A kísérő még nem mozdult. Ki tudja, hátha vissza kell vinni.

A nő egy sóhajban.

– Rendben!

Intett, hogy üljek le. Belemerült valamilyen határidőnaplóba.

A kísérő eltűnt.

Belesüllyedtem a kabátomba. Mellettem a táska.

A nő jegyzett. Egyik ujjával a haját csavargatta. Ceruzája átsiklott egy ívre.

– Még várni kell.

Bólintottam.

Talán mégiscsak le kéne vetni a kabátot. Legalábbis kigombolni. De csak a sálamon lazítottam.

Suttogás a hátam mögött. Valaki bejött, valaki kiment.

Megint nyílt az ajtó. Iratot tettek le az asztalra.

A nő, ahogy belenézett: Nahát, ebből az ügyből aztán már elég!

Kiment. Magamra maradtam a lámpával, az arcokkal a falon.

Ügyek. Miféle ügyek? Új vezetőt kaptak? Valaki megszökött? Elkapták és visszahozták?

Az ujjaim elindultak a kabátgombokon. Elindultak és visszahúzódtak.

Egy férfi a lámpában. Előrehajló, közönyös hát. Egy füzetbe irkált. Hátradőlt. Belemeredt a levegőbe. Egyáltalán, mintha egyedül lenne.

Talán nincs is más a szobában. Csak egy székre hajított kabát. Egy táska a szék mellett.

– Kaphatok egy csésze teát?

A férfi kissé sértődötten nézett rám. Sértődötten és bizalmatlanul. Egy darabig még úgy ült mozdulatlanul. Felállt és kiment. Egy bádogbögrével tért vissza meg egy porcelántányérkával.

– Köszönöm.

Biccentett és otthagyott. Valahogy felingerelte ez a teaügy.

A tea langyos lötty. A tányéron elöregedett, félbetört kekszek. Roncsdarabkák egy nápolyiból. Honnan szedhette össze? Mindenesetre eltűnt. Akárcsak az a nő. Többé nem jönnek vissza. Lehet, hogy éppen rólam beszélnek egy szobában.

Kibújtam a kabátomból. A teát kortyolgattam.

Döngő lépések a folyosón. Menetoszlopok vonulása. A brigádok vonulása.

Valaki mindjárt benyit.

Felálltam. Mégis… ne találjanak készületlenül.

Senki se nyitott be. A lépések is elhaltak.

Néhány percig még úgy álltam az ajtó felé fordulva.

Odakint a sötétség. Csak a lámpák fénye az udvaron. A kutyák keringenek egymás körül. Olykor egy-egy éles vakkantás. Mély, hörgésszerű hang.

Mintha énekelnének egy távoli szobában. Nem, semmi.

– Indulhatunk!

Egy férfi az ajtóban? Az arcát nem lehetett látni a homályban.

A táskából kivettem Popovot. Megpróbáltam mosolyogni.

– Hát akkor…

Hideg kőfolyosó. Zöldesszürke ajtók. Tantermek? Műhelyek?

A vezető lekanyarodik egy vaslépcsőn.

– Ha megengedi, előremegyek.

– Erre, elvtársam!

Mi ez? Börtönfolyosó? Pince?

A férfi hirtelen felém fordult.

– Én éppen csak néhány bevezető szót… Hogy is hívják az elvtársat?

– Zsámboky János.

Egyszerre ott álltam előttük. Mintha hirtelen belódítottak volna a terembe. Abba a föld alatti terembe.

A fiúk félkaréjban. Kék köpenyben, overallban. És olyan fáradt arccal! Ha leülhetnének, elaludnának. De nem ülhettek le.

Néhány lépésnyire megálltam előttük.

Elhangzottak a bevezető szavak. Csönd. De nem a várakozás csöndje.

Meghallottam a hangomat:

– Acél és salak…

Messziről jött ez a hang. Idegenül, porosan. Olykor váratlanul megcsikordult.

– Ebben a regényben… az építés nagy regényében…

A hang megint visszahullott a semmibe.

Megpróbáltam egy tekintetet elkapni. Reménytelen… De valaki figyel. Valaki a sorok közül. Aztán majd megírja a jelentést.

– …arcok merülnek fel előttünk. Megismerjük őket… ezeket a kemény… – Csak azt ne mondjam, hogy példamutató, csak legalább azt ne!

A cipők! Az előttem sorakozó cipők! Inkább bakancsok. Nehéz, súlyos bakancsok. Mikor tisztítják őket? Este, lefekvés előtt? És mikor kapnak újat? Évente? Minden évben egyszer?

– Mert ennek a regénynek abban van az ereje… a jelentősége…

Egy patkány iszkolt át a termen. A későn jövők dühödt igyekezetével. Megállt előttem. Rám nézett, féloldalasan. Na, mi az? Mit tud nekem mondani? Mérhetetlen gúny a tekintetében. És mintha kissé ittas lenne. Vitairatok szerzője. Gúnytól csöpögő vitairatoké. Ingerülten megrázta magát. Ne haragudjon, de maga nem vitapartner! Azzal eltűnt.

Mi meg úgy maradtunk dermedt mozdulatlanságban.

Megint hallottam a hangomat. Aztán semmi… álltam és vártam. Mire? Kérdésekre? Miféle kérdésekre?

Meghajoltam.

– Köszönöm a figyelmüket!

Valaki hozzám lépett. Megrázta a kezemet.

A sorok megmozdultak. A brigádok kivonultak. Elhagyták a termet.

Az a röhögés odakint! Micsoda pofákat vághattak! Ez az alak, öregem! Figyelted? Ahogy ott állt, és csak nyekergett. Azt se tudta, miről beszél! Bele se szagolt abba a könyvbe! A kezébe se vette! Dőltek a röhögéstől.

Nem, ezek nem röhögtek. Pofákat se vágtak. Egyszerűen elvonultak.

Zsámboky áthajolt az erkély kőkorlátján.

Felemelte az öntözőkannát. Megrázta. A semmit rázta ki belőle.

És aztán? Vacsoráztam? Csak adtak valami vacsorát? Vagy mindjárt felvittek abba az emeleti szobába?

A kabátommal többször is összeakadtam. Valaki mindig utánam hozta. Nyakon csípték, mint valami megbízhatatlan alakot. Aki meg akar lógni. Vagy egy kicsit körülnézni. Hohó! Azt aztán nem! Gyerünk csak, barátom!

Szoba az emeleten. Az emelet egy elhagyott sarkán. Egyedül a kabátommal meg a táskámmal.

Valaki beszólt:

– Mikor indul az elvtárs?

– Reggel. A hat tízessel.

– Van órája?

– Órám? Nem… nincs órám.

– Akkor majd beszólok.

Azzal otthagyott.

Odamentem az ágyhoz. Megnyomogattam. Nem sértődött meg. Nem volt benne semmi sértődöttség. Vaságy. Katonaágy. Kiszuperált katonaágy. Egy veterán. A takaró nem a legmegnyugtatóbb. Meglehetősen vékony. Na, majd a kabát.

Egyelőre még odadobva a székre. De már tudta, mi vár rá.

Talán le se fekszem. Úgyse keltenek fel. Senki se kopog be. Dehogyisnem! Igazán nem akarják, hogy a nyakukon maradjak. Elegük volt belőlem. Különben nem is rossz ötlet… Ha reggel besétálnék az irodába. Ahhoz a nőhöz, aki Jávor Dezsőt várta.

Reggel majd megint átmegyek a kerten. Az elpusztult kerten.

De előbb még ez az éjszaka. Nem nagyon fűtik a szobát. Egyáltalán miféle szoba ez? Vendégszoba? Azért egy jobb vendéget nem dugnak be ide. Parányi mosdó a szekrény mellett. A táskából előszedtem a fogkefét. Fogkefe, fogkrém, szappan.

Gyors mosdás. Rendkívül gyors mosdás.

Rekedtes ugatás az udvarról.

Az őrök. Az otthon őrei. Mintha rajtuk kívül senki se lenne. Csak ők. Meg én ebben a szobában. Tudnak rólam. Minden mozdulatomról. Ahogy eloltom a villanyt. Ahogy vetkőzöm. A kabátomat ráterítem az ágyra. Bebújok a takaró alá. A szúrós takaró alá.

Elhallgattak.

Besurrantak az épületbe? A folyosón kószálnak? Az ajtó előtt?

A szék. A magányos szék az asztal mellett. Egy pillanatra szétfoszlott. Majd megint kiemelkedett a sötétből. És most már őket is lehetett látni.

A két öreg. Akikkel a vonaton… Most meg itt ebben a szobában. Ezen a széken egymás mellett. Összepréselve. Ülnek, és egymás kezét fogják. A férfi mintha mosolyogna. A nő valahogy riadtabb. De asszonyom! Nem kell semmitől se tartania! Addig ülhetnek itt, ameddig csak akarnak!

Nesztelenül nyílt az ajtó. Egy nő beszólt:

– A Sanyika kívülről tudja a János vitéz-t!

Elhallgatott. Várta, hogy mondjak valamit. Kint állt és várt.

– Beküldjem?

Fel akartam emelni a fejemet. Rákiáltani. Csukja be az ajtót, és menjen!

– Nem akarja meghallgatni?

– Nem! Nem!

Keservesen kínlódva felemeltem a fejemet.

– Kívülről elmondja az egészet!

– Nem! Nem!

Visszazuhantam. Úgy feküdtem mozdulatlanul. Itt vannak… mellettem. Az anya meg Sanyika. Összehúzzák magukat az ágy szélén. De az anya mindjárt megadja a jelt. Ránt egyet Sanyika karján. Vagy éppen csak megböki. És az már kezdi is a János vitéz-t.

Bánom is én! Szavalja el a János vitéz-t! Szavaljon, amit akar!

Egy utcán álltam, a napfényben. Az éles, kora tavaszi napfényben. Egy darabig csak a háztetőket bámultam. Aztán sétára indultam. Kabát nélkül.

Egy magas, fekete nő a túlsó oldalról:

– Hallja! Azért ez könnyelműség!

– Ugyan, Adrien! Én márciusban már kabát nélkül járok!

– Aztán majd meghűl! Tudja, hogy mennyit bajlódik a torkával!

Felnevettem.

– Ne féltse a torkomat, Adrien!

Felnéztem az égre. A hideg kék égre. Kissé megborzongtam. De akkor egy kávéházból előjött egy pincér. Egy öreg, lúdtalpas pincér.

– Mindjárt kitesszük a teraszra az asztalokat!

Bólintottam. Átszóltam a másik oldalra:

– Hallja, Adrien! Mindjárt kiteszik a teraszra az asztalokat!

– Azért ez még nem olyan biztos!

– Nem olyan biztos? Most mit akar ezzel?

Csakhogy Adrien már eltűnt. Akárcsak a pincér. Megborzongtam, de most már kedélytelenül. Legjobb, ha beülök a kávéházba.

Hol a kávéház?

Sötét lyuk két lehúzott redőny között. Sötét lyuk a fal üregében. Mégis… valaki mozog odabent.

Beszóltam:

– Mikor nyitnak?

Nem jött válasz.

A redőnyt döngették egyre dühödtebben.

Aztán már csak ez a döngetés.

Mereven ültem az ágyon. Körülöttem a sötétség. Kívülről a döngetés.

– Negyed hat!

– Igen… köszönöm!

A kopogás abbamaradt. Távolodó lépések a folyosón.

A félig lecsúszott takaró. A kabát az ágy végén.

Felemeltem a takarót. Egy pillanatra visszafeküdtem. Mintha tulajdonképpen most akarnék úgy igazán elaludni.

Az asztalnál álltam pizsamában. Belehajoltam az asztal lapjába.

– Fiam Adrien!

Meddig állhattam így? Egyszerre csak átjárt a rémület. A jeges rémület. Megvesztem?! Mire várok?! Hiszen már legalább fél hat! És még a rendőrség! A pályaudvar! Egyáltalán, hogy jutok ki innen? Majdcsak jön valaki.

Senki se jött.

Felöltözve a szobában. Kezem a táskán. Valahogy olyan ragacsosnak éreztem magam. Rám ragadt valami, ami már…

Csak tűnődj, te állat! Közben lecsúszol a vonatról!

Fogtam a táskámat. Az ajtóból visszanéztem. Talán el akartam búcsúzni a szobától.

Elveszve a folyosó sötétjében.

A lépcső! Meg kell találnom a lépcsőt!

Apró fénypont valahol a mélyben. Arra lehetnek a szobák. A mosdók. Egy pillanat és megmozdul a ház. Hiszen már felkeltek a fiúk. Álmosan tántorognak a mosdók felé. Nyitják a csapokat. A csapok prüszkölése. Nevetgélés, káromkodás. Ahogy lökdösődnek a zuhany alatt.

Semmit se lehetett hallani. De a lépcsőt megtaláltam. Oly hálás mozdulattal fogtam meg azt a barna korlátot.

A fénypont, mint egy ködbe fulladt lámpa.

Az egyik lépcsőfordulónál megálltam. Kezem a korláton. Még egy pillanat és leülök a kőre. És aztán csak aludni, aludni!

Lenéztem a mélybe. Még egy-két emelet és aztán…

Éles, hideg levegő.

Az udvar.

Árnyak jöttek felém. Árnyak foszlottak szét.

Tompa morgás. Rövid, bosszús vakkantás. Valamivel hosszabb. Elnyújtott vonítás.

A kutyák.

Körülvettek. Körülöttem keringtek. Már nem is ugattak. Csak úgy járkáltak körülöttem. Idegesen szaglásztak. Idegesen és érdeklődve. Egy-egy mozdulatomra felmordultak. Társaik érkeztek a sötétségből lázasan loholva. Lelkesedésük kissé lelohadt, ahogy a közelembe értek. De azért mellettem maradtak.

Lobogó, sárga tekintetek. Leheletük az arcomba csapódott. A gőzölgő leheletük.

Nem mozdultam. Nem mozdulhattam.

A falhoz préselve a kúszónövény mellett.

Előtte a háztetők. Nyitott és csukott ablakok. A tér fái. A sétány. Letört gallyak, ágak a sétányon. Egymásba gabalyodva, akárcsak a lehullott szarvasagancsok.

Lassan sötétedett.

Nem mozdult. Mintha nem is lenne mögötte szoba. Egyáltalán semmi.

Váratlanul felemelte az öntözőkannát. Bement a szobába. Az asztal körül körözött. Mániákusan rótta a köröket. A kannát a térdéhez ütögette.

Megállt.

Az asztal fölé hajolt. Előtte a cetli azzal az egyetlen sorral.

Átizzadt ing az éjszaka.

A pálma

Megvárt.

Az előszobában várt rám barna csomagolópapírba burkolva. Akárcsak egy felöltőben, amit úgy gyorsan rádobtak, és aztán kifelé tuszkolták. A csomagolópapíron kartonlap, kissé ferdén rátűzve. Dr. Marosvári Béla XV., Perezel Mór utca 12. A cím. Ahova majd elviszik. Az új gazdája, aki majd ajtót nyit neki, és befogadja.

De ő azért még megvárta a régi gazdáját. A szobaajtó becsukva mögötte, az előszobaajtó nyitva. Jönnek érte. Mindjárt jönnek érte.

Kicsit közelebb mentem a pálmához. Én se tettem le a kabátomat. Ezzel talán megbántanám. Ha ugyan még egyáltalán megbánthatom valamivel.

A konyhaajtó résnyire megnyílt. Egy női hang a résből:

– Még mindig nem vitték el. Elviszik egyáltalán?

– Elviszik.

Legszívesebben visszanyomtam volna ezt a nőt a konyhába. De ő kijött bekötött fejjel, kék tréningruhában, valamilyen porronggyal. Megállt a pálma mellett.

– Egyedül csinálta?

– Mit csináltam egyedül?

– Hát ahogy így összekötözte a leveleket.

Ahogy így összekötöztem a leveleket! Mit locsog itt?! Menjen vissza a konyhába! A konyhába vagy a szobába, de tűnjön el innen!

– Tényleg egyedül csinálta?

– Átjött valaki a szomszédból. A Borbásné.

– Akkor ketten csinálták. Maga meg a Borbásné. – A cédula felé bökött. – Ezt nem maga írta. Doktor Marosvári.

Még mindig nem mozdult a pálma mellől. Mit akar itt? Majd mi megbeszéljük ezt az egészet. Ez a mi ügyünk. Az enyém meg a pálmáé. Nem tartozik senki másra.

Mögöttem a nyitott előszobaajtó. Nem csuktam be. Minek? Mindjárt beszól egy hang. Zsámboky lakás?

Nem szólt be senki.

A nő végre eltűnt.

Magunkra maradtunk a pálmával. Egy mozdulat, mintha be akarnám hívni a szobába. Talán azért menjünk be egy pillanatra, úgy mégiscsak más.

De ő sértődött gőggel. A szobába?! Ugyan! Most már csak maradjunk itt! Arra a kis időre… arra a rövidke, kis időre. Mesélj valamit. Hol voltál? Merre jártál? Ebédeltél? Abban a sörözőben? Aztán még egy kis délutáni séta. És közben arra gondoltál, hogy én már… Igazán megtehettem volna ezt a szívességet.

Az előszobában álltunk. Két felöltős alak.

A hang a konyhából:

– Ugye, a Borbásné mondta magának, hogy el kell adni?

– Nem a Borbásné mondta.

Nem a Borbásné mondta. Én kotortam elő valahonnan Marosvári doktort. De előbb még bent jártam egy szállodában, egy étteremben. Az Állatkertben, a Pálmaházban. Meglehetősen gyanakodva néztek rám. Pálma? Miféle pálma? Az Állatkertben valaki azt mondta, hogy majd kijön valaki. Nem jött ki senki. Még szerencse, hogy ez a doktor Marosvári…

A pálma előtt álltam valami egyre növekvő ingerültséggel. Mentegetőzöm! Még én mentegetőzöm!

Faképnél hagytam.

Odabenn kinéztem az ablakon. A hátam mögött, az üvegajtón túl, a pálma. Meddig ácsorog még itt? Most már mégiscsak elindul abban a lehetetlen kabátjában. Vagy bejön utánam? Feladja gőgös sértődöttségét, és bejön?

Kopottas láda a sarokban. Az ő ládája.

Vékonyka, kamasz pálma, amikor idekerült. Szerényen, szinte elveszve a sarokban. Egészen jól elfért azon a kis tányéron. Később már egy törött szélű levesestányéron. Ahogy egyre jobban kibújt a sarokból. Leveleit legyezőszerűen széttárta. Körülnézett a szobában. Ismerkedett. Külső cserép a tányér helyett. Egyre nagyobb külső cserép, ahogy ő maga is egyre nagyobb lett. Gőgösen előrenyúltak a levelei. Elfoglalta a szobát. A magáénak tekintette. Meghódította. Arrébb toltam a ládát.

Majd valamilyen más növény kerül ide. Vagy semmilyen növény. Ezt a ládát pedig kivágom.

Lehet, hogy megint megajándékoznak valamivel.

Az a szemüveges lány volt előttem, ahogy körülnézett a szobában. Mustárszínű rövid bunda, mustárszínű rövid csizma.

– Milyen csupasz ez a lakás!

Egy napon beállított a pálmával. Meg egy nyakas pulóveres öreg úrral. Ketten hozták a pálmát. Betették a kádba. Apró rongyocskákkal lemosták a leveleit. A lány sálja belelógott a kádba. Az öreg kedélyesen dudorászott. Néha, a kád fölött összemosolyogtak. Kedvesen, családiasan. Az öreg megfogta a lány nyakát, kicsit megrázta. Hátraszólt:

– Így kell ezzel bánni!

A lány még többször is megjelent. Olykor egész váratlanul. És mintha tulajdonképpen csak a pálmát ellenőrizné.

– Rendesen öntözi?

Rendesen öntöztem. Kissé ingerülten, de rendesen. Hiszen a szemüveges lány bármikor lecsaphatott rám. Egyébként mintha sose tette volna le a bundáját.

Akkor már sok mindent tudtam a pálmáról. Kétnaponként kell öntözni. Nem száradhat ki a földje. De víz se maradhat a külső cserépben.

Mindig maradt víz abban a cserépben. Úszott a vízben. És akkor jöttem én egy kis tálkával meg egy ócska ronggyal.

A szobaajtóhoz mentem. Talán ki akartam szólni a pálmának.

Emlékszel rá? Emlékezned kell!

Ott térdeltem előtted, és azzal a ronggyal meregettem ki a vizet. Belecsorgattam a tálkába. Azt a szürkésfekete vizet, tele apró, nedves földdarabbal. A padló is úszott. És hát valahogy én magam is.

A lány, aki megajándékozott veled, egyre ritkábban jött. Eltűnt. Megszűntek a látogatások. Az ellenőrzések. De te itt maradtál. És én most már magamtól indultam el feléd az öntözőkannával. Ezt is a lánytól kaptam, tőle maradt rám. Közben a hangját is hallottam. A tövénél öntözze! Mindig csak a tövénél! Hát úgy öntöztem. Alighogy kimásztam az ágyból. Rosszkedvű reggeleken rosszkedvűen. Éppen csak magamra kaptam a házikabátot, és már indultam is a kannával. Be se ugrottam a fürdőbe. Föl se tettem a teát. Hozzá se kezdtem a kenyérpirításhoz. Le se ültem az asztalhoz, hogy mégis megpróbáljak összepofozni egy novellát, vagy egy rádiójátékot, vagy egyáltalán valamit! Veled indult a nap.

Olyan alattomosan tudtad kiengedni a vizet! Bele abba a cserépbe! Mintha fürdőt akarnál venni.

Akkor már az asztalnál ültem. Előttem a kézirat azokkal a tátongó sorokkal. Hirtelen fölnéztem. Föl kellett néznem. De hiszen már megint…!

Jöttem a tállal és a ronggyal. Te meg csak nézted. Kajánul, fölényesen. Ahogy az a hólyag ott csúszkál a padlón.

A leveleidet nem mostam le. Még csak le se töröltem.

Az öreg egyszer becsöngetett. Az a nyakas pulóveres, nyugdíjas sítréner. Az ajtóban állt, és mosolygott. A lány nem jött vele. Ő meg csak annyit mondott:

– Ha megengedi!

És már melletted állt. Két régi barát találkozása. Egyszerre olyan otthonos lett az a sarok. Végighúzta az ujját egy-két levélen. Váratlanul ölbe kapott.

– Nem árt egy kis zuhanyozás!

Nyitottam előtte az ajtókat.

Előttetek, ahogy benyomultatok a fürdőbe. Beállított a kádba. Rád eresztette a zuhanyt.

– Egy ideig nem kell öntözni.

Bólintottam.

Majdcsak előkerül a lány. Szemüvegesen, rövid bundában, rövid csizmában. És az egész olyan mustárszínű. A kád fölött hajladozik. Az öreg megint megfogja a nyakát.

Elzárta a zuhanyt.

– Na, kérem!

Ez meglehetősen zordul hangzott. És olyan zord képet is vágott. Egy pillanatra még rád nézett. Nem emelt ki a kádból. Úgy ment el, köszönés nélkül. Egy darabig még az előszobában ténferegtem, ahogy becsuktam utána az ajtót. Te meg ott maradtál a kádban.

Le-föl járkáltam a szobában. Egy pillanatra leültem a ládára. Egyáltalán nem otthonosan. Inkább úgy a levegőben guggoltam.

Az előszobában megreccsent a padló.

– Akkor majd egy hét múlva, Zsámboky úr!

Nem mozdultam. Csak néztem az ajtó üvegjén át, ahogy ott áll kabátban, kalapban a fogasok alatt. Karján azzal a hatalmas táskával. Elindult a pálma felé. Talán oda akar neki csúsztatni valamit. Emléket. Ajándékot.

Mozdulatlanul állt a pálma előtt. Megfordult és elment. Becsukta maga mögött az előszobaajtót.

Térdemet nekifeszítettem a rekamiénak. Elkezdtem tolni a pálmasarok felé. Most már oda is beállíthatom! Akárhová.

Hát igen!

A rekamién is túl kellett volna adnom. Az asztalon. A könyvszekrényen. Semmi se maradt volna a szobában. Csak ez a vad, erőszakos pálma. Semmit se tűrt meg maga mellett. Rátelepedett az asztalra. Lesodorta a kéziratokat. Bekúszott a takaró alá. A leveleket lehetett érezni a párnán. Azokat a hosszú, éles leveleket. Nem tudtam úgy feküdni, hogy ne érezzem. Befeküdt mellém.

Minden az övé volt.

Én meg csak jöttem az öntözőkannával. Egyre nehezebben lehetett megközelíteni. Alig tudtam behatolni a levelek közé. Előretörni, hogy valamilyen ösvényt találjak. Talán egy dzsungelvágó kés kellett volna.

Egy hajcsat. Egy barna női hajcsat a levelek között. Ki járt itt? Ki vesztette el? Egy nő abban a dzsungelban? Egy expedíció női tagja? Forgattam, nézegettem. Visszatettem a levelek közé. Néhány nap múlva eltűnt.

Belehajoltam a levelek közé.

– Csak vigyázzon a szemére!

Borbásné állt mellettem pongyolában.

– Hoztam magának egy csésze teát. Tudom, hogy még egy tisztességes teát se tud csinálni.

Letette a csészét az asztalra.

– Meddig akarja még itt tartani ezt a pálmát?

Borbásné úgy tudott becsúszni! Nesztelenül, észrevétlenül.

Majd most is átjön. Végignézi, ahogy a pálmát elviszik.

Talán már el is vitték.

Ugyan! Most is ott áll, és vár. Kimegyek hozzá. Még azt hiszi, hogy elbújok előle.

Nem mentem ki. Éppen csak megnyitottam az ajtót. Ott állt, de nem várt semmire. Semmi se érdekelte. Legkevésbé az az alak, aki megjelent az ajtónyílásban. Aki éppen csak kidugta az orrát. Felöltője hátul szétnyílt. Egy rossz mozdulat, és szétesik.

Nem jönnek érte. Elfeledkeztek róla. Itt marad az előszobában. Lassan leveti a kabátját, és besétál. Ismét elfoglalja a helyét.

Becsuktam az ajtót. De csak azért, hogy az üvegen át nézzem.

Mikor vetted észre? Mondd, mikor szagoltad meg, hogy készül valami? Különben nem is titkolóztunk. Előtted beszéltünk meg mindent. Én és az a nő a szomszédból. Lehet, hogy nem is gyanakodtál? Hiszen továbbra is öntöztelek. Jöttem feléd az öntözőkannával. A tállal és a ronggyal. Még tegnap reggel is… igen.

Aztán este…

A lámpa fénykörében álltál. Mi meg a szoba sötétjéből indultunk feléd. Borbásné spárgadarabokat tartott a kezében. Egyenlő nagyságú spárgadarabokat. Meg egy nagyobbat. Az már valóságos kötél. Úgy tartotta, mintha lasszót akarna vetni.

– Bízza rám, Jánoska! Legfeljebb ezeket tartsa addig.

És már az én ujjamon lógtak a spárgadarabok. Ő meg mintha most már csakugyan lasszót dobna.

Hirtelen megmerevedett. Megmerevedtem én is, ujjaimon azokkal az ostoba spárgákkal.

A ládán a pálma, megvilágítva, mint valami színpadon. A szoba többi része sötétben. Ő pedig még nagyobbnak tűnt, még fenyegetőbbnek. Betöltötte a szobát. Valósággal összegörnyedtünk előtte. Ha most megmozdulna! Ha csak egyetlen moccanás! Egy pillanat, és eliszkolunk. Vissza valahova a sötétbe.

A pálma nem mozdult. Úgy állt gőgösen, magányosan.

Borbásné rádobta a hurkot. Körülkötözte a leveleit. Fölfelé simította. Mintha fölfésülné a haját. Felém fordult.

– Hát akkor!

Az ujjaim! Apró kis akasztófák azokkal a spárgákkal. Egyenként leemelte, egyiket a másik után. Egy-egy makacsabb levelet kétszer is megkötözött.

Meddig tarthatott ez? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem néztem a pálmára. A padlón guggoltam elzsibbadva. Már semmi se volt az ujjaimon. De még mindig olyan mereven előretartottam őket.

Borbásné az asztalnál ült. Egy kartonlapra írt.

– Tehát doktor Marosvári. – Fölnézett. – Ez nem valami fogorvos?

– Nem tudom. Lehet, hogy fogorvos.

– Mindenesetre jól mutat majd nála a pálma.

– Mindenesetre.

Fölálltam. Előttem az összekötözött pálma. A barna csomagolópapírba burkolt pálma.

A papírra tűzött cédulával: Dr. Marosvári XV., Perczel Mór utca 12.

Borbásné kisurrant a szobából.

– Jó éjszakát, Jánoska!

Megágyaztam. Nem néztem a pálmára. Mégis láttam, ahogy ott áll a sarokban, cédulával a kabátján. A deportált. Csomagja sincs. Csak magánya. Nőtt, sűrűsödött körülötte a magány.

Mozdulatlanul feküdtem. Nem oltottam el az állólámpát.

Feltérdeltem. Szembefordultam vele. Hatalmas, alaktalan árny.

Tervezel valamit? Mit tervezel? Mire készülsz, hogy ha majd eloltom a villanyt?

Ő meg csak úgy állt fölém tornyosulva, borús fölénnyel.

Eloltottam a villanyt.

És most a sötétben feküdtem mozdulatlanul. Lassan, óvatosan befordultam a fal felé. Megigazítottam hátamon a takarót. A kezem a takarón egy érintésre várt. Valamilyen érintésre.

Csöngetés. Mintha már nagyon régen csöngettek volna. Valósággal kizuhantam az ágyból. Belecsavarodva a takaróba.

Körülöttem a reggel kedélytelen szürkesége.

Záporozott a csöngetés.

Kövérkés, szürke kabátos nő az ajtóban.

– Mi az? Elaludt?

Bizalmatlanul nézett, ahogy ott álltam előtte pizsamában.

– Vegyen fel valamit, és aztán puccpaszta! Nem szeretem, ha takarítás közben itt lábatlankodik!

Bent volt a pálmánál. Elolvasta a cédulát.

– Doktor Marosvári.

– Egy fogorvos. Tudja, Rózsi, az mégis nagyobb lakás.

– Itt is egész jól megvolt. És mikor jönnek érte?

– Ma délelőtt. Majd kivisszük az előszobába.

– Majd én kiviszem. – Megigazította a cédulát. Egyáltalán, mintha kissé rendbe akarná tenni a pálmát. – Ezt most már csak bízza rám.

Eltűntem a szobából. A fürdőből hallottam a hangját:

– És mennyit ad érte az a fogorvos?

Nem feleltem. Csak ki innen! Ki ebből a lakásból.

Beugrottam egy presszóba.

Benéztem egy szerkesztőségbe. A Rádióba. Megint egy másik szerkesztőségbe.

De közben csak a pálma volt előttem. Ahogy ott áll az előszobában.

Ahol aztán megvárt. Nem ment el. Nem tette meg azt a szívességet. Ott állt a lámpa alatt.

Lepke a lámpában. Ferdén, törött szárnnyal, beleragadva a bura aljába. Halott lepke.

Lehorgonyoztam a pálma mellett.

Kilökjelek? Azt akarod, hogy kilökjelek?

Csöngettek.

Ketten álltak az ajtóban. Egy bőrsapkás férfi meg egy vörös hajú. A bőrsapkás cédulával a kezében.

– Zsámboky lakás?

– Zsámboky lakás.

Aláírtam a cédulát. Odaadtam egy százast. Osszák el egymás között. És aztán vigyék, vigyék!

Vitték.

Két oldalról közrefogták. Felemelték, mint valami furcsa játékban.

A pálma a levegőben féloldalra billenve. Visszafordul. Visszanéz. Mintha még mondani akarna valamit úgy elmenőben.

Betuszkolták a liftbe.

Még láttam, ahogy ott áll a két férfi között furcsa felöltőjében.

Behúzódtam a szobába.

Elkezdtem rendezkedni. Az állólámpát ide a sarokba. Mindig is ez volt a helye. De lehet, hogy egy széket teszek ide. Egy puffot. A láda repül. Semmi keresnivalója nincs itt többé!

Ha most felbukkan a lány! Egy kis pálmaöntözésre, zuhanyozásra. Szinte hallottam azt a hangot. Mit mond? Nincs itt? Eladta?

Eladtam, kisasszony! Igenis, eladtam! Az öntözőkannát pedig elviheti! Köszönettel visszaadom!

Megszólalt a telefon. Már régen figyelhetett a sötétedő szobában, és most rám mordult. Ingerült hang a kagylóból:

– Nem zavarja, hogy nincs itt semmiféle doktor Marosvári?! Hogy itt nem tudnak semmiféle doktor Marosváriról?

– Nem tudnak?

– Jól hallotta, uram. De azért még elismételhetem egypárszor.

– De hát a cédulára rá van írva…

– …hogy ötödik kerület! Doktor Marosvári Béla, ötödik kerület, Perezel Mór utca…

– Tizenötödik kerület!

– Ötödik, drága uram! Guszti, olvasd el te is.

– Nem látom, nem tudom kivenni, de inkább mintha ötödik…

– Mondom, hogy tizenötödik!

– Inkább ráírta volna.

– Higgyék el, hogy…

– Higgyük el! Hallod, Guszti, higgyük el neki!

– Vigyék el, kérem, arra a címre!

– Arra a címre? Milyen címre? – Röhögés a kagylóból. – Sétáljunk még egy kicsit? Sétáltat bennünket?

Lecsapták a kagylót.

Rámeredtem a telefonra.

És most?

Még mindig ott állnak a fülke előtt. Röhögnek, a vállukat vonogatják. Beugranak valahova egy féldecire.

A pálma meg egy kapualjban. Egyre gyűröttebb és valahogy egyre türelmesebb. Akármeddig elácsorog. Lehet, hogy továbbviszik. De lehet, hogy nem. Sötét, huzatos kapualj. Ő még vár. A cédula lecsúszott a kabátjáról. Maga a kabát is szétesett.

Rossz címre vitték.

De hol egy jó cím?

Elhagyta a kapualjat. Járkál a városban.

A felöltője levált róla. A kötélcsomók kibomlottak. Kibomlottak vagy félig kibomlottak. Züllötten lógó pertlik. És most úgy meredeznek elő azok a levelek. Azok a kopár, töredezett levelek.

Bolyong a városban.

Egyszer majd jön fölfelé a lift. Alattomosan csúszik fölfelé. Nehézkesen kapaszkodva, csikorogva. Nagyokat zökkenve. Megáll itt, a negyediken.

Nyílik az ajtó.

És az ajtóban kopottan, megöregedve…

Alkonyat felé

A pultnál kávézott. Fölnézett a gőzölgő pohárból. Alaposan szemügyre vett mindent. A barna köpenyes kisasszonyt, a kávéfőző gépet, a kávészacskók tornyát, az üdítőitalokat, a teásdobozokat. Elmosolyodott. Mintha valaha otthon lett volna ebben a kis boltban. Aztán talán elutazott. Éveket tölthetett valahol. De soha egy pillanatra se felejtette el ezt a boltot a kisasszonyaival.

A kisasszonyok nem nagyon törődtek vele. A szemüveges kávéfőzőnő hátra tett kézzel a pult mögött. A többiek csomagoltak, blokkot adtak, beszélgettek, nevetgéltek.

Az a sovány, enyhén borostás arcú férfi közben már megitta a kávéját. Még mindig mosolygott, ahogy váratlanul elkezdte.

– Ide azért mindig beugrottam! Ezzel kezdtem a napot. Különben semmit se ért volna az egész.

A főzőnő összerezzent. A vendég feje fölött a süteményes pult felé nézett.

De ő akkor már mondta a magáét:

– Tudtam én jól, hogy kávéval várnak a forgatásnál! Na de hát az a filmgyári büfé! Ne is beszéljünk róla! Itt dolgoztunk, ebben a kis utcában, az iskola mellett. – Elhallgatott. Megrázta a fejét, mint aki rajtakapta magát valamin. – Azt mondtam, dolgoztunk? Az igazat megvallva, én már tulajdonképpen…

A poharat letette a pultra.

– Ahogy leraktam a forgatókönyvet, én már úr voltam.

Egy kérdésre várt. Mégiscsak megkérdezik, hogy milyen forgatókönyvet rakott le.

Senki se kérdezett semmit. Újabb vevők jöttek. A főzőnő nekiugrott a gépnek. Talán nem is hallotta azt a hangot.

– Persze mindig kértek néhány apróbb javítást… a rendező vagy éppen az operatőr. Öregem, egy kicsit keverd meg ezt a párbeszédet! És akkor mégiscsak jó, ha kéznél van az ember. De hát inkább csak úgy mászkáltam közöttük. A stáb tagjai között. Forgatás közben behúzódtam egy sarokba, onnan figyeltem őket. Pisszenni se lehetett. Forgatás közben olyan csöndnek kellett lennie! A forgatás szünetében persze egészen más volt a helyzet. Tréfáltunk, ugrattuk egymást. Mi tagadás, én álltam az ugratások középpontjában. Rám másztak a fiúk. Remélem, meg vagy velünk elégedve? Álmaid rabszolgáival?

Felnevetett.

– Álmaim rabszolgái!

Elhallgatott. Csönd volt körülötte.

Kimondott egy nevet:

– Anni!

A lányok feléje fordultak. Mintha csak most vették volna észre!

– Nincs már itt? Nem dolgozik már ebben a boltban? – És mert azok még mindig hallgattak: – Olyan barna kontyos lány.

Kipukkant a nevetés.

– Barna kontyos Anni!

– Te ismerted?

– Á, dehogy!

– Barna kontyos Anni! Barna kontyos Anni!

A nevetés átszállt a pult fölött.

A férfi csöndesen elmosolyodott.

– Hát igen…

A lányok felé intett. Kiment. Ahogy becsukta az ajtót, még mindig hallotta a nevetést.

Megállt odakint. Lehunyta a szemét. A nap felé fordult. Napozott. Féloldalasan tartotta a fejét. Mereven, kissé színpadiasan. Mintha valahonnan fényképeznék. Ahogy felnézett, megrázta magát, mint egy kellemes, langyos fürdő után. Megelégedetten bólintott.

– Igen, ez az utca!

Nyurga fák a járda szélén. A másik oldalon az iskola vörös téglás épülete. A női fodrászat. Nívó női fodrászat.

Az a zöldesszürke ház szemeteskukával a kapu mellett.

A helyszín. A forgatás helyszíne.

A járda szélén ácsorogni meg bámészkodni.

Elindult a ház felé.

Jobbra-balra forgatta a fejét. Talán attól félt, hogy rászólnak. Egy rendőr vagy valaki más.

Hohó, forgatás közben nem lehet csak úgy mászkálni!

Az utca két oldalról lezárva. A stáb tagjain kívül itt ember át nem mehet! A bámészkodókat visszaszorítják. Benyomják a kapualjakba. Az orrukat se dughatják ki. És ha valaki azt hiszi, hogy a szemben lévő ablakból kikönyökölhet, mint egy páholyból, hát az nagyon téved! Tűnjön el, nénike, onnan az ablakból a párnájával együtt!

A stáb elfoglalja az utcát. A forgatócsoport hadinépe. Filmgyári kocsik a járda mellett. Mindenféle kábelek és huzalok az úttesten. Mindig a legnagyobb rumliba csöppentem bele. Minden a feje tetején állt, amikor feltűntem valahol az utca végén. De én csak jöttem, jöttem… Közben arra vártam, hogy rám szólnak: – Nem zavarja, hogy itt filmeznek? – Mire én csak úgy legyintek. Nem zavar! Isten tudja, valahogy nem zavar! A kapualjakba préselt alakok meg csak bámulnak. Ki lehet ez az ember?

Soha nem szólt rám senki. Elsétálhattam a rendőr mellett. A filmgyáriak meg már úgy ismertek! Az asszisztensek, a kellékesek. Nem is beszélve a sminkeslányokról! Csak jöttem abban a forgatagban, egészen eddig a házig.

Egészen eddig a házig.

Üres úttesten kelt át. Üres kapualj előtt állt.

Nem lépett be mindjárt. Visszafordult. Talán ott állnak mögötte a filmgyáriak. A stáb tagjai.

Két nő álldogált a kora őszi napfényben.

Beszagolt a kapualjba.

Vékony szálú villanykörte a lakók névtáblája fölött. A lift sötét ketrece. Az udvar négyszöge a porolórúddal.

– Itt hintázott Gombik Oszkárné!

Bent állt az udvarban. Egyik kezével a porolórudat fogta, a másikkal mintha Gombik Oszkárnét hintáztatná.

Suttogó hangok a háta mögött. Hirtelen összeverődhettek a lakók az emeletekről meg a földszintről.

Nem fordult hátra. Még akkor se, amikor valaki megkérdezte:

– Ki hintázott itt?

– A házmesternő. – Előrehajolt, mintha át akarna lendülni a rúdon.

– Nálunk nem hintáznak a házmesterek.

És most megfordult.

Egész kis csoport. Középen egy őszes férfi aktatáskával. A táskát az álla alá szorította.

– Nem hintáznak a házmesterek, és Gombik Oszkárné soha nem volt itt házmester.

Egy darabig csak nézte őket. Kicsit közelebb ment az aktatáskáshoz.

– A filmben ő volt a házmester.

– A filmben? – Még jobban az álla alá nyomta a táskát.

A többiek hallgattak. Majd egy nő:

– Miről beszél?

Az udvarban járkált. Talán meg akarta kerülni ezt a csoportot, hogy fölosonjon az emeletre. Váratlanul eléjük lépett.

– Itt forgatták, ebben a házban… néhány éve.

– Néhány éve…

– Tényleg… akkor festették ki a lakásomat!

– A Gáborék lakását meg nem festették ki! Szétverték!

Egy farmernadrágos lány kissé szédülten: – Film! De hát miféle film!

– Az én filmem, kisasszony! – Meghajolt a lány előtt. – Ha ugyan mondhat ilyet egy író!

Elkomorodott. Úgy állt előttük, valami visszafojtott ingerültséggel.

– Mondhat ilyet egy író?!

Azok hátrébb húzódtak.

Az író pedig, mintha vissza akarná rántani őket.

– Vagy egy film már csak a rendezőé? Az operatőré?! Az asszisztenseké?! Mindenki másé, csak éppen…

Az aktatáskás leeresztette az aktatáskáját. – Kérem, én ebben a kérdésben…

A farmernadrágos lány: – Miféle író?

– Miféle író?! Ez itt a kérdés, kisasszony!

A lift rácsa előtt állt. Megpöccintette azt a papundekli táblát.

ROSSZ!

Öreg, kopottas lift a rács mögött. Akkoriban egy pillanatra se állt meg. Vitte föl az emeletekre a színészeket, a műszakiakat.

Egy darabig még úgy elnézte.

Nekivágott az emeleteknek. Óvatosan lépkedett, mintha ki kellene kerülni valamit. Kábeleket, huzalokat. Vagy éppen nekiütődhetne egy lámpának.

Belenevetett a levegőbe.

Terítőlap. Derítőlap! Ezt valahogy mindig összekevertem… A nagy bádoglapot, amivel fényt adnak. Műtermi fényt. Derítőlap! Hát persze, hogy derítőlap! Én pedig csökönyösen…

Visszanézett.

Senki se jött mögötte. Odalent maradtak a mélyben. Az aktatáskás férfi, a farmernadrágos lány meg a többiek. Onnan figyelték, ahogy megy, megy fölfelé.

– A büfé!

Egy második emeleti ajtó a lépcsőnél. Sárgás fény a konyhából. Egy nő járkált odabent.

– Soha… soha nem lehetett itt egy tisztességes kávét kapni!

Az ajtó kinyílt. Egy sovány nő állt előtte.

– Nem cseréljük el a lakást! Meggondoltuk magunkat! Ehhez csak jogunk van?!

– Joguk van! – Kitört belőle a nevetés. – Én se cserélem el a lakásomat! Soha semmilyen lakásért!

A nő mogorván, mint akit csúnyán megtréfáltak: – Honnan jött maga?

A férfi már nem nevetett. Talán mondott volna valamit, de az ajtó becsukódott.

Elindult a gangon.

Azok meg jöttek utána a lépcsőházból. Bizonyos távolságból követték.

Egy ajtónál lehorgonyzott.

– Itt lakott a fiú az anyjával!

Azok nem szóltak. Nem mozdultak. Megmerevedtek a gangon. Aztán az aktatáskás, mint aki már tanult valamit:

– Abban a filmben, természetesen.

Meg se hallotta. Most nem volt más, csak az az ajtó.

– Az anya már évek óta nem mozdult ki a lakásból. A fiú karmester akart lenni, világhírű karmester. De hát persze ez csak olyan álom…

Az aktatáskás megértően bólintott. Egy nő váratlanul:

– A kislányomat egyszer behívták a Rádióba… meghallgatásra!

– Senki se hitt a fiúban… hogy egyszer mégiscsak lesz belőle valami! Csak a barátja!

– Hát igen, ha valakinek van egy barátja!

– A barátja mindig a hátsó lépcsőn jött fel. – Elindult a hátsó lépcső felé. Megállt az omladék falnál. Lenézett a szűk lépcsőkre. Lefelé bámult a mélybe.

Megint az ajtónál.

– Csak egy napon a barátja is elmaradt! Bizony, még az is elmaradt!

Mögötte csönd.

Valaki alig hallhatóan:

– És ezt moziban is adták? Mi volt a címe?

– Egy barátság története.

– Jó cím… kifejező.

– Az… az, kifejező.

– Te láttad azt a filmet?

A többi érthetetlen suttogás.

Majd egy izgatott hang:

– Én nem tudok semmiről! Semmiféle értesítést nem kaptam! Nem jött papír!

Az író elfordult az ajtótól. – Papír?

– Papír! Papír! Papír! – A lompos bajuszos férfi dühös ingerültséggel: – Mégis, valamilyen hivatalos írás, ha úgy tetszik! Egy házfelügyelőnek azért mégiscsak tudnia kéne erről! Vagy tévedek?!

– Nem… dehogy!

– A Jónásnétól kell megtudnom, hogy itt vannak a filmgyárból!

Ő meg a háztetőket nézte. Azokat a kedves, egymásra dobált háztetőket. – Itt vannak?

– A filmesek?! (A farmernadrágos lány.) Filmesek jönnek?!

– Jönnek… igen! – még mindig a háztetőket bámulta. A kéményeket. Messziről hallotta a hangját: – Még ma találkozhat velük, kisasszony!

Félig lehunyta a szemét. Ravaszkásan hunyorgott, mint aki valami meglepetéssel rukkolt elő.

– Ez a történet nem maradhat abba! A két fiú barátsága… csak azért, mert fölbukkan egy lány. Hiszen éppen ezzel olyan fordulatot kap az egész! Döntő fordulatot! (Szünet.) Azért ez nem ment ám olyan könnyen! Már azt hittem, végképp ejtettek a filmesek. Mert ehhez aztán értenek! A nevét is elfelejtik az embernek! Írhatod a legsikeresebb könyveket, egyiket a másik után, aztán egyszerre csak…

A korlátra könyökölt mélységes sértődöttséggel.

De ahogy visszafordult, már mosolygott. – Ami elmúlt, az elmúlt. Az a fontos, hogy most… – Az ajtót nézte és megismételte: – Itt lakott a fiú az anyjával.

Bent a szobában egy vékonyka ágy előtt.

– Az anya ágya.

Az ágyon sötétvörös takaró, zöld párna. Kicsit közelebb ment, mintha meg akarna érinteni egy lelógó kezet.

– Az anya szinte mozdulatlanul feküdt. A fiú mindent idehozott az ágyhoz. Teát, vajas pirítós kenyeret, orvosságot.

Az író mögött megtelt a szoba. A lakás. De csak két hangot lehetett hallani. Két izgatottan suttogó hangot:

– Tudod, hogy ezek mennyi pénzt adnak?

– Most aztán a festést is bevasaljuk! Most aztán nem ússzák meg!

Az író átszelte a szobákat, mint egy régi ismerős.

Megelégedetten bólintott, ahogy beért a fürdőbe.

– Mindig idehúzódtam. Hogy is mondjam? Nagyszerűen be lehet ide húzódni. Nem zavartam senkit, és mégis mindent láttam.

Összeszáradt szivacs a kád szélén. Ez már akkor is itt volt! A meglehetősen poros üvegpolc a mosdó fölött. Mintha hullana rá a fal.

Egy öreg nő benézett. (Talán megfürdik ez a férfi? Ide jött fürödni?) Mindjárt el is tűnt.

Egyáltalán, a lakók visszahúzódtak. Csoszogás, krákogás, köhécselés a szobákból. Ők maguk a falhoz tapadva. Vagy éppen átsurrantak egyik szobából a másikba. Megriasztott bogarak.

Az író a fürdőből:

– Az előszobában állt a kamera! Fártkocsin! A fártkocsi meg fártsínen!

Minden szónak külön örült. Valaha mindezt tudhatta. A kamerát, a kameraállást… egyáltalán ezt az egészet. De most már úgy kellett előkaparni, olyan megkövült rétegekből.

És akkor váratlanul kibukott belőle:

– A fártmester

a fártsínen

tolja a fártkocsit!

Akárcsak valami gyerekvers egy régi-régi vizsgán. Diadalmasan körülnézett, és megismételte:

– A fártmester

a fártsínen

tolja a fártkocsit!

Szünet.

Majd, mintha egy kérdésre válaszolna:

– Valahogy mindig későn jöttem. Mindig későn és a lehető legrosszabbkor.

Leült egy sámlira a kád mellett.

– Már útközben tudtam, hogy elkezdődött. Hogy felvétel indult. Hogy miből tudtam? A csöndből. Abból a mélységes csöndből. Felsurrantam a lépcsőn, egy asszisztens nyomában. Ő vezetett végig a kihalt gangon, ide, ebbe a lakásba. A rendező a gép mellett éppen beállította a jelenetet. Az operatőr valósággal hozzátapadt a géphez. Egy pillanatra felém fordult. A rendező háta megrándult. A szerző! Megjött a szerző! Elfojtott nevetés. De én akkor már itt voltam a fürdőben. Az én kis kuckómban.

Ült a sámlin, a kád mellett. A fürdő repedezett kövét nézte. Most már nem szólt egy szót sem. Talán egy kicsit elbóbiskolt. Egy nő állt előtte, ahogy fölnézett.

– Mi már találkoztunk odalent az udvarban. Vagy a lépcsőházban.

– Aha… igen.

– Már említettem, hogy a kislányomat behívták a Rádióba. Olyan felvételfélére a gyerekkórusba. Nagyon meg voltak vele elégedve, gratuláltak. Azt mondták, majd értesítést küldenek. De nem küldtek semmiféle értesítést.

Az író lehajtotta a fejét. Összehúzta magát a sámlin.

– Talán most lehetne valamit… talán ha beszélne valakivel…

Egy darabig még úgy ült összekuporodva. Hirtelen felállt.

– Kovács Kálmán nem tűr semmiféle protekciót!

– Kovács Kálmán?

– Ennek a filmnek a rendezője!

Úgy állt a nő előtt szikáran, szigorúan.

Azzal elindult. Ismét útra kelt.

Egy másik lakásban végig kinyittatta az ajtókat. Megállt a két szoba között.

– Itt özönlöttek végig a régi lakók! A régiek, akik valaha itt laktak ebben a házban! A halottak, ha úgy tetszik.

Egy nő felsivított:

– Ha úgy tetszik! Mi az, hogy ha úgy tetszik?!

– És ha azt mondanám, hogy nincsenek halottak?

A nő elnémult. A többiek is úgy hallgatták néma dermedtségben.

– Egy délelőtt megjelentek a régiek. Egy ilyen közönséges délelőtt, mint ez a mai. Valaha meglehetősen mogorván gubbasztottak ezekben a szobákban, de most megszabadultak minden gondtól. Könnyűek voltak, vidámak. Átlebegtek a szobákon, luftballont dobáltak egymásnak.

– Luftballont!

– Jól hallotta, asszonyom! Luftballont! Egymás körül keringtek, és úgy tűntek el az ajtók között.

Megállt egy szekrény előtt.

– Itt találták meg később a luftballont, meglehetősen összefonnyadva.

Elfordult a szekrénytől. Szétnézett a lakásban. Talán megint megjelennek a régi lakók.

Kopaszos férfi bújt elő valamelyik sarokból.

– Tudja, hogy én is írok?

De ő már kint volt a gangon. Le-föl járkált, mint aki keres valamit vagy valakit.

Megállt egy ablaknál, egy ajtónál.

Néhány ajtó kinyílt előtte.

Néhány ajtó zárva maradt.

Özvegy Sipos Bélánénál kétszer is csöngetett. A másodikra egy ingerült női hang:

– Megengedi, hogy magamra kapjak valamit?

Hátrébb lépett és várt. Az ajtó nem nyílt ki.

– Itt öltözött Révbíró Andrea.

Meglepett moraja gangon. – Révbíró Andrea!

– Egy tanárnőt játszott. Egy fiatal tanárnőt.

– De hát ő inkább csak olyasmiben, ahol vetkőzni kell!

Hátrafordult a többiekhez. És valósággal könyörögve: – Nem… nem, ő sokkal több annál! Igazi tehetség! – Várt egy kicsit. – Nagy formátumú tehetség!

– Nagy formátumú! – Csöndes röhögés.

– És ha egyszer egy rendező rábukkan a humorára… arra a csöndes, finom humorra… – Megint az ajtó felé fordult.

Az nem nyílt meg. Most már semmiféle nesz nem hallatszott onnan bentről. De ő még várt.

– Együtt vettük át a szerepét. Én végszavaztam neki. Mindig mellette kellett lennem… az egész forgatás alatt. Néha csak álltunk az ablaknál, és kinéztünk az utcára. Maga olyan megnyugtatóan hat rám! Igen, ezt mondta.

Egy darabig még az ajtót bámulta. Aztán tovább a végtelen körútján.

Mindenki eltűnt mellőle. Az előbb még falkában követték. De most eltűntek.

Egy szobában teázott. (Ki adott neki teát? Ki nyújtotta át a csészét?) Elgondolkozva kortyolgatott.

– Itt táboroztak a statiszták. Itt ütötték fel a tanyájukat. Öreg, kikopott színészek. De akadt olyan is, aki soha életében nem látott színpadot. Roncsok… egy egész roncstelep.

Letette a csészét.

– Azt mondtam, hogy itt táboroztak? Hohó! De csak addig, amíg Kovács Kálmán meg nem pillantotta őket. Bejött ide, körülnézett. Egy pillanatig meg se tudott szólalni, mint akinek a lélegzete is elakadt. Aztán felordított.

És ő is felordított, mint Kovács Kálmán, ennek a filmnek a rendezője.

– Ki innen! Kisöpörni ezt a társaságot! Kikérem magamnak, hogy ilyen elszáradt csontokat küldjenek ide nekem! Már a Kék bálvány-ban is ezeket lehetett látni! Arcokat kérek! Élő emberi arcokat!

A szoba közepén állt, mint egy dühödt próféta. Kivágta az ajtót.

– Pusztuljanak!

Végigrohant a gangon. Maga előtt űzte, hajtotta a statiszták árnyait. A lépcsőházban nekidőlt a falnak. Alig kapott levegőt!

– Pusztuljanak!

Fiúk és lányok csapata szaladt fel a lépcsőn.

A férfi még mindig nem mozdult. Valósággal a falhoz tapadt.

– Na, mi az? – A házmester nézett fel rá a mélyből. – Még mindig semmi?

– Jönnek! – Megpróbált leválni a falról. – Most már csakugyan…

– Tőlem! – A házmester vállat vont és eltűnt.

Levált a falról, fölfelé mászott. Alig tudott lépni, úgy elgyengült. Még egyszer ott ülni a fürdőben, a kád mellett! Csak még egyszer ott üldögélni! Akkor majd ők is megjelennek. Kovács Kálmán az embereivel, Fellner Mikivel, az operatőrrel, az asszisztensekkel. Első, második, harmadik asszisztens…

Ez valahogy felkavarta. Megállt a lépcsőn. És akárcsak egy napiparancsot olvasna fel:

– Az első asszisztens a gép mellett! El nem mozdulhat a gép mellől! A többiek a színészek után nyargalnak. Hogy a színész ott legyen a jelenetnél. A színészt nem találják. A színész elkujtorog.

Ez már csöndesen hangzott. Csöndesen és megbocsátóan. El is mosolyodott, ahogy megismételte:

– A színész elkujtorog.

A mosoly eltűnt az arcáról. És megint azzal a kérlelhetetlen szigorúsággal.

– Kivéve Révbíró Andreát! Révbíró Andrea mindig kéznél van. Soha nem kell hajszát indítani utána. De kiben van manapság olyan fegyelem, mint Révbíró Andreában?

Körülnézett, mintha az elkujtorgott színészeket keresné. Itt lapulnak valahol. Vagy már szétszéledtek a környéken. Úgy el tudnak tűnni!

– Botrány! Egyszerűen botrány!

– Mi az, kedveském? – A fejkendős néni aggódva nézett az arcába.

A férfi úgy a fejével intett, hogy semmi, semmi! De a nénike nem mozdult mellőle. Együtt álltak a lépcsőn. Akárcsak valami közös mutatványra készülnének.

A nénike eltűnt.

A lépcsőház egyhangú, állhatatos zúgása. Eddig észre se vette. De most valahogy eltöltötte. Bénultan hallgatta ezt a zúgást. A levegő szürke szitálása. Ez már a délután. A lépcsőház délutánja.

Megrázta magát, mint aki álomból ébred.

Végigment a gangon.

Egy ablak kinyílt. Egy másik becsukódott. Elszáradt női arc az ablaküveg mögött. Szürke ablakpárna. Ablakok üres kockái.

Hatalmas, rozsdás kampó az egyik ajtón. Ki tudja! Egyszer majd a lakó fellógatja magát. Félrecsuklott fejjel lóg a kampón. Télikabátban, kalapban, ahogy éppen hazaért. Ahogy éppen nem volt kedve benyitni a lakásába.

Egy kád a fal mellett. Egy kihurcolt kád beledobált törülközőkkel. A peremén szappanok, egy borotvapamacs és a szivacs. Az az összeszáradt szivacs.

Mi ez? Mi történhetett?

Benézett a nyitott ajtón.

Senki… egy lélek se. Ajtók, ablakok kitárva. A padló mogorva reccsenése. De senkit se lehetett látni.

Elmenekültek?

A lakást magára hagyták. És a kádat is idekint. A kádat a törülközőkkel, a szivaccsal.

Érezte, hogy nézik. Megfordult.

Az udvar mélyéből emelkedhetett fel az a vékony, barna nő. De most itt állt a rácsnál, kosztümkabátját két kézzel összefogva. Kicsit közelebb jött a kádhoz. Talán be akar ülni a kádba, és azt akarja, hogy én is mellé üljek. Közös üldögélés.

– Zongorázzak? Akarja, hogy zongorázzak?

A férfi bólintott.

A zongora szinte elfoglalta a szobát. Gőgös, sértődött zongora. Talán egy koncertteremből került ide.

Az asztal, a székek, a dívány, éppen hogy meghúzhatták magukat.

– Van valami kedvence?

– Nem is tudom.

A nő elmosolyodott. – Akkor, ha megengedi…

Leült a zongorához. Ujjai végigfutottak a billentyűkön.

A férfi keresztbe fonta a karját. Végigsimított az állán. Az állát simogatta, eltűnődve.

Sétára indult a szobában. Alig hallotta azt a pötyögtetést.

Kedélytelen növények a sarokban cserepekben, kiöregedett tálakban. Lehajolt. Ujjával bökdöste a kiszáradt növény földjét. Mikor öntözhették? És ez a kés? Ez a földbe szúrt, megfeketedett kés?

A zongora abbamaradt.

Egy kedves, tiszta hang: – Én láttam azt a filmet!

Még mindig a kiszáradt földet nyomkodta. Lassan fölegyenesedett.

– Milyen filmet?

A nő ölbe ejtett kézzel a zongora mellett. Parányi kis folt.

– A maga filmjét… arról a két fiúról.

– Az én filmemet! – Elindult a nő felé.

Az megpördült a zongoraszéken. – Ebben a kis moziban, a tér sarkán. A kis büdösben. Mi már csak így hívtuk az urammal. Azt még együtt láttuk.

– Még együtt látták…

A nő leütött egy billentyűt.

– Mindig idejártunk. A kis büdösbe.

Fölragyogott az arca. – Tudtam, hogy lesz folytatása annak a filmnek! Hogy megcsinálják a második részt!

– Tudta? – A nő fölé hajolt. – Maga tudta?

Olvasta valahol? Melyik újságban és mikor? Lehet, hogy benne volt a lapokban? Hírül adták? Csak éppen én nem tudtam ráakadni? Átsiklottam fölötte. Igazán nem csoda. Aprócska hír lehetett. Az időjárásjelentés fölött. Felhős idő. És fölötte két sor. Az a két sor!

Úgy állt, a nő fölé hajolva.

Az meg a kottában lapozgatott.

– A két fiú barátsága… – Félbeszakította önmagát. És olyan riadt aggodalommal. – Az anya? Mi lesz az anyával?

– Ő már nincs benne a második részben.

A nő bólintott. Zongorázni kezdett.

– Brahms… valami Brahms.

A férfi a zongora túlsó oldalán. Onnan szólt át, akárcsak egy tó túlsó partjáról.

– Tudja, hogy majdnem elgáncsolták ezt a filmet! Elárulhatom, hogy nem is éppen miattam. Én itt nem játszottam semmiféle szerepet. A rendező… a rendező személye!

Brahms hol felerősödött, hol lehalkult.

– Tessék?

– A maga filmjével aratott nagy sikert?

– Nem… nem az én filmemmel. – Mintha ezen most úgy eltűnődne. – Mindenesetre ő vitte el a nagydíjat.

– A maga filmjével?

– Nagy sikert aratott egy nemzetközi fesztiválon. Kirobbanó sikert.

– A nagydíjat!

– Vagy valami különdíjat! A zsűri különdíját! Mindegy! De hát ez nem mindenkinek tetszett. Megpróbálták háttérbe szorítani. Szétszedték a csapatát, akikkel évek óta együtt dolgozott. Elhalászták az operatőrjét…

Megkerülte a zongorát. A nő mögött állt. Két kezét a haja alá csúsztatta. Lágyan megemelte.

– Mindez már a múlté! A csapat ismét együtt… a stáb!

A zongorajáték betöltötte a szobát.

Megnőttek az árnyak. Az előbb még megbújtak a sarkokban, de most már szinte betöltötték a szobát.

– Mindjárt ideérnek! Most már ide kell hogy érjenek!

Keze eltűnt a nő hajában.

– Egy pillanat és megszállják a házat. A kellékesek, a világosítók, a sminkesek, a ruhások, a fodrászok. Mindenkit ismerek, és engem is ismer mindenki. Ildikó, a sminkeslány, ruhás Árpi, aki a színészeket öltözteti. Fellner Miki, az operatőr, ez a nagy kópé, ez a félelmetes tréfamester, beszól a büfébe: Egy kávét a barátomnak! Tudja, hogy hányok a büfé kávéjától, attól az ihatatlan löttytől! Hiába… ezt nem lehet megúszni! Egy kávét a szerzőnek! A rendező egy szót se szól, csak felém int. Indulunk, öreg!

Hátrahúzta a nő fejét. Ujjaival fölfelé fésülte a haját.

– Igen… indulnunk kell! Nem várhatunk tovább! Nincs vesztegetni való időnk! Most már el kell kezdeni a forgatást! Lámpák, kellékek, minden a helyén. A színészek is készen kell hogy álljanak. Egyáltalán minden és mindenki. Sietni kell! Hiszen lement a nap… ez már az alkonyat. Oly gyorsan sötétedik. Észre se lehet venni, és egyszerre csak beáll a sötétség.

Elengedte a nő haját.

Nézte azt a szétesett hajtömeget.

 

Lent állt a kapualjban. Abban az áthatolhatatlan homályban. Körülötte a megrepedezett, lerongyolódott falak. Az az árva villanykörte. A lakók névjegyzéke.

Az emeleteket lehetett érezni. A magukra maradt emeleteket. Az ajtókat és az ablakokat. A gang rácsát. A lépcsőházat és a hátsó lépcsőházat. A kapualj kövét.

Nem mozdult. Úgy állt elzsibbadva. Lassan szétfoszlott ebben a homályban.

Meg se hallotta azt a hangot:

– Kit keres?

Sylvia Plath

Miért jelent nekem olyan sokat? Talán a legtöbbet Dosztojevszkij óta? Nehéz lenne megmagyarázni. Ráadásul teljesen felesleges, mint általában mindenféle magyarázat. Hát akkor? Az üvegbura ott van a polcomon. Egy napra se tudnék megválni tőle. Igazán nincs sok könyvem. Bármikor bárkinek odaadok egy-egy kötetet. Akkor se rumlizok, ha nem kapom vissza. Ezt a könyvet senkinek se adom oda. Erőt kapok tőle? Biztatást? Nem hinném. Ez nem valamiféle tápszer. Mindennap olvasom? Vagy legalábbis beleolvasok? Hónapokig kézbe se veszem. De érzem a jelenlétét. Az állandó jelenlétét. Egyébként, ha fölnézek a polcra, elfog a jeges rémület.

Itt álljunk meg.

Jeges rémület.

Soha nem zúdult rám ilyen dráma. Ilyen őszintén és minden önsajnálkozás nélkül. Igen, a valódisága. A megszenvedett élet. És mindez annyi humorral. Valaha régen azt hittem, hogy a humor jó védőanyag. Talán a munka. Az is elpusztítja az embert. De az legalább méltó pusztulás.

Meg az is nagyon fontos, hogy Sylvia Plath soha nem talál ki semmit. Nem spekulál. Nem nagyon izgatja, hogy hol tart éppen az irodalom. Közben alapvetően modern. Olyan igazi, dús, anyagszerű modernséggel. Ez a fajta nemes, tartózkodó tehetség megóvja attól, hogy divatos legyen. Nem, divatos nem lesz. De azért beleszivárog az életünkbe.

Nem hinném, hogy bárki is hatással lett volna rá. Ami persze még önmagában nem erény. De az iróniája és az öniróniája! Tehát ismét a humora! Például az egyik öngyilkossági kísérletnél. Fel akarja akasztani magát, de a teste ellenáll. A testem ilyenkor mindig cserbenhagy! Nevezhetnénk katasztrófahumornak. Minek? Egyáltalán minek címkéket ragasztani? Egy biztos. Ez a humor teljesen az övé, utánozhatatlan.

Milyenek lehettek a hétköznapjai?

Megkaptam azt a kötetet a leveleivel, az édesanyja gondozásában. Sajnos, nem tudok angolul. (Ez elég leverő.) Így hát a képeket bámulom. Lapozgatok. Rámeredek egy-egy képre. Akárcsak egy detektív, aki ki akar valamit nyomozni. Egy öreg detektív, aki már kikopott mindenhonnan, és most csak úgy önmagának dolgozik.

A könyv belső borítólapja teleszórva gyerekkori képekkel. A kislány majdnem mindenhol mosolyog. A várakozás mosolya, de azért egy kissé aggodalmas. Olykor elborul az arc, furcsán megkeményedik. Mögötte kert, veranda fehér oszloppal, tengerpart, tenger. Hát igen, lehetne élni. A tenger és a tengerpart visszatérő háttér. A homokos part a tűző napban. Ez már egy jóval későbbi kép. Sylvia Plath szőkén és nyilván bronzbarnán elnyúlva hever a tengerparton. Megint csak mosolyog. Föltérdel, kezét térdére teszi. Valóságos jelenség. (Na, tessék! Most meg mint egy vidéki patikus, amikor udvarolni akar.) Aztán, ahogy ott áll a házuk előtt, kabátja karjára dobva. Kezében könyv, mellette bőrönd. Most érkezhetett haza a főiskoláról. Még néhány pillanat, és benyit a házba. Berendezkedik az otthoni életre.

Az írógép fölé hajol. Verandán ül, napfényben. A papír befűzve a gépbe. Ujjai megérintik a billentyűket. Aggodalmas várakozás az arcán. A vállán, a hátán. Az ujjak nem mozdulnak, valósággal megmerevednek. Félénken lecsúsznak a gépről. Ő meg feláll. Járkál egy kicsit. Talán jobb, ha most sétálunk!

De a gép visszavárja ott a verandán. A befűzött papír. A fehéren lángoló üres papírlap. (Ki mondja, hogy a papír a barátunk?) Ehhez az írógéphez vissza kell térni. Le kell eléje ülni. Kicsit feljebb csavarja a papírt, kicsit lejjebb. Aztán nincs több mozdulat. A veranda gőzölög a hőségben. És most már minden olyan ellenséges.

Később… igen, később aztán még ment az írás. De a vereség pillanatát nem lehet elfelejteni. A győzelmet (ha van ilyen) nem érezni. De a vereséget…!

Jöttek az éjszakák. Nem tudott aludni. Szúrós, bizalmatlan nappalok a gyötrelmes éjszakák után. Akkor már csak menekült minden és mindenki elől.

Egy kar, egy váll kereste útját odalent a pincében. Odahúzódott, hogy menedéket találjon. Könyökét belefúrta a fal üregébe. Talán, hogy behatoljon a falba, a törmelékek közé. És aztán nincs többé éjszaka, és nincs többé nappal. Senki se tesz fel semmilyen kérdést. Nem kell válaszolni semmire.

Hogy történhetett ez? És mindaz, ami ezután következett?

Az írás – az élete. Ez rendben van. De azért valami kis szenvedéstől talán megmenekülhetett volna. Egyszer lemaradt egy novellapályázaton. Főiskolai pályázat vagy egy magaziné? Mindegy. Hát ezzel azért nem kellett volna annyira törődni! Kik lehettek a zsűri tagjai? Mindenesetre olyan korrekt elbeszélést vártak. Aminek van eleje, közepe meg vége. Feltehetően nem olyat kaptak.

Talán nem is pályázat lehetett. Tanfolyam. Igen, egy tanfolyamra küldte be a novellát. Elbeszélő-tanfolyamra. (Agyrém!) És aztán nem vették fel. (Kész szerencse!)

Ki lehetett az, aki az egyik novellájára azt írta rá, hogy: Mache!

A novellát természetesen nem ismerhetem. Lehet, hogy sikerült, lehet, hogy nem. De hogy mache lett volna?

Meg aztán az a hólyag, aki körülötte sündörgött. Nem emlékszem a nevére, nem is akarok rá emlékezni! Olykor kissé félszegnek tűnik, de nagyon is számító. Valahogy még a tébéjéből is hasznot húz. Mindig pontosan tudja, mit akar. Sylvia Plathtal például házasságot. Legalábbis amíg S. P. olyan „bomba nő”. Sikerek az egyetemen, a sportban és hát az irodalomban is. Ez utóbbit némi gyanakvással figyeli. De finom szimatjával azonnal megérzi a veszélyt. Baj van a lány idegeivel, túlzott érzékenység. Később valami idegszanatóriumról beszélnek. Gyógykezelésről. Szóval jobb lelépni. És természetesen lelép.

Akárhogy is, csúnya história.

Jobb az ilyen alaktól megszabadulni.

Különben hagyjuk ezt. Az egész reménytelen és felesleges. Meg aztán olyan buta bizalmaskodásnak tűnhet.

Hogy egy ilyen érzékeny alkatot mi sebezhet meg? Mi akadhat bele az ideghálóba? Mi szaggatja szét? Ki tudja! Akinek minden élményt jelent, aki mindent vállal, abba minden bele is hasít. Mégpedig jó alaposan.

Közben annyi mindennek tudott örülni. A gyerekkori háznak, a kertnek, úszásnak, csónakázásnak, egy-egy kedves beszélgetésnek. Később egy-egy versnek, prózai darabnak. Azért ez mégiscsak jelenthetett valamit. Férje, Ted Hughes költői sikerének. Hogy kiadták a kötetét Londonban, és már a következőre is kapott szerződést. Aztán a gyerekei… Gondos, lelkiismeretes anya. Egyébként is idegen tőle minden bohémeskedés. Hiszen annyi hangulati jóléte sohasem volt. Korán kelt, kávézott. Megácsolta a maga vérpadát, és leült írni.

Egy pillanatra megint a képek. A kötet képei.

A fiatal lány fölkeres két írónőt. A költő Marianne Moore-t és Elizabeth Bowent, az elbeszélőt. Interjút készít velük egy lap részére. Ott ül a szobájukban, beszélget velük valami olyan kedves kíváncsisággal.

Az a két fáradt, öreg, bölcs madár! Marianne Moore arcán némi bizalmatlanság, kissé gonosz humorral. A másik maga a megértés. Miről beszélhettek? Irodalomról, persze. Az írói pályáról. De talán másról is. A gyerekkorról, régi utcákról, emberekről. Azt hiszem, a kiküldött munkatárs jól érezhette magát. Remélhetőleg később is találkoztak. Kapott tőlük némi megértést. Szeretném hinni, hogy felismertek benne valamit.

Én meg így szeretném megőrizni magamban. Ahogy ott ül egy szobában, és beszélget.

Sokat adott ő nekünk. Talán túl sokat és talán túlságosan töményen. Hiszen az ő drámáját szavakkal már alig lehet kifejezni.

Jelképe lehetne egy sokat szenvedett nemzedéknek.

Pilinszky

Az a furcsa, szaggatott nevetés! Ahogy szinte fut a kopár, téli fasorban. Közben cigarettázik. Olykor hátranéz. Egy hangra vár? Miféle hangra? Megáll. Belemered a néma fasorba. Dermedt, csodálkozó arc. Hová kerültem? Miféle városba?

Irtózatos dolgokat közöltem vele. Annak idején. Úgy az ötvenes években. Gyászos arccal. Sötét röhögéssel. Te János! Kilöknek bennünket mindenhonnan! Kilöknek? Be se engednek! Az ajtók bezárulnak! (Így, ilyen drámaian.) De miféle ajtók? Nincsenek is ajtók. Nincsenek szerkesztőségek. Nincsenek lapok. Semmi sincs.

Rám bámult. Olyan megmerevedett arccal.

– Rettenetes!

Ennyit mondott. De nem rettent meg. Valahogy láttam a tekintetében. Nincs benne rémület. Pedig én aztán igazán megtettem a magamét. Nem volt jó velem összeakadni azokban az időkben. És mégis… Éreztem, hogy odabent a mélyben, a lélek mélyén, van valami hit. Az a magára maradt, árva hit. Meg sajnálkozás. Ahogy megérintette a karomat.

– Te, azért talán mégse! Ezt nem tehetik!

– De tehetik!

Nézett, mélységes részvéttel.

 

Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz. 1951. Személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Ittuk a feketét. Beszélgettünk, hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már régen nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak! Mindent átírtunk. Mindent és mindenkit. A klasszikusokat se kíméltük. Kevesen úszták meg a dramatizálást. Közben már Mark Twaint is meggyűlöltem. Éppúgy, mint T. Forgách Paula rádiójátékait.

A csésze fölött belebámultam a levegőbe.

– Balogh Bumbi!

– Mi az? Mit beszélsz? (Balázs.)

– Nem tud megszólalni! Egyszerűen nem tud megszólalni!

– Drága Ivánkám, miért kéne, hogy megszólaljon? (Ágnes aggódó hangja.) És ha elárulná, hogy ki az a Balogh Bumbi?

– Egy focista!

– De Ivánkám! Maga igazán szereti az ilyeneket!

– De nem rádiójátékban! Valaha régen… a pályán!

Balázs (Pilinszky felé): – Most jön a Ferencváros! Mindjárt elmondja, hogy állt fel a régi Ferencváros!

Nem mondtam el. Csüggedt hallgatás a csésze felett.

Ágnes: – Aha… Valaki írt egy rádiójátékot. És magának kell átpofozni.

– Tudja, mióta pofozom? Napok óta! Hetek óta! És még mindig semmi!

Körülöttem csönd.

Pilinszky halk, távoli hangja:

– Majd lesz egy lexikon!

– Mi lesz, János?

– Egyszer majd megjelenik egy irodalmi lexikon. – Cigarettára gyújtott. Fújta a füstöt. Furcsa félhomály, mint aki készül valamire. Aztán az a szaggatott nevetés. – Igen, abban minden benne lesz. A folyóiratok, ahova csak írtunk. – Lassan Ágnes felé fordult. – Magyar Csillag. Ezüstkor. Válasz. Vigilia.

– Magyarok.

– Újhold.

Ő meg bólogatott, és fújta a füstöt.

Balázs: – És aztán a semmi.

– Dehogyis! Most jön a fénykor! A műsorfüzetek! Egy árjegyzék! Egy cégtábla! Reklámszövegek! És aztán a fénypont! A húsvéti tojás! Utolsó írásunk egy húsvéti tojáson!

– Micsoda, Jánoskám?!

– Felirat egy húsvéti tojáson!

Rázta a nevetés. Akárcsak bennünket. Balázs ráborult az asztalra. Ágnes tapsolt.

– Húsvéti tojás! Talán egy kis versikével! (dalolva) Versikével! Versikével!

– És a próza! Semmi próza?! Legalább egy sor azon a tojáson!

Elkábultam a nevetéstől. Elgyengültem. Lecsúsztam a székről. Le, a szőnyegre. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ömlött a könnyem a szememből.

Pilinszky meg újra elmondta. Pályánk történetét. A pálya ívét.

Magyar Csillag!

Ezüstkor!

Válasz!

Vigilia!

Magyarok!

Újhold!

Műsorfüzet!

Árjegyzék!

Cégtábla!

Egy tojás!

Egy húsvéti tojás!

Meddig tartott ez? Hogyan álltam fel? Mibe kapaszkodtam? Egy székbe? Az asztalba? Hogy indultam el? Félájultan támolyogva. Szétázott arccal. Hogy indultam el? És hová?

 

Előadta egy darabomat. Igen, igen! Egy színdarabomat. Természetesen Balázséknál.

Szín: egy szoba. Egy férfi ül egy ócska, kopott karosszékben. Ez az egyetlen bútordarab a szobában. Nem mintha eladták volna a bútorokat. Ó, nem! Itt soha nem is volt semmi más, csak ez a karosszék. És a székben a férfi. Mögöttük egy kopaszos pálma. Elképzelhetetlen, hogy valaha is megöntözték volna. A férfi mozdulatlan. Időtlen tekintettel néz a levegőbe. Talán ő maga az idő. Az egyik keze megrebben. Jelt ad valakinek? A kéz visszahull a karfára.

A férfi a levegőbe bámul.

A függöny lassan leereszkedik.

A férfi váratlanul felemelkedik. Mi az?! Feláll?! Elindul valahova? Elhagyja a széket? A szobát a pálmával?

A függöny már csaknem legördül.

Parányi rés a színpad.

Még éppen csak annyit látni, hogy a férfi visszaül.

Függöny.

 

Pilinszky átvágott az utcán. Egy másikon. Aztán tovább, tovább. Sötétzöld oldaltáska a vállán. Egy leszerelt katona. Vagy maga a világ vándora.

Honnan került ide? Varsóból? Londonból? Párizsból? Hiszen akkor már bejárta a világot. Mindenhol ismerték. Őt is meg műveit is. (Elmúltak az ötvenes évek. Elmúlt az átírások nagy korszaka.)

Hogy hatott rá a világhír? Örült neki? Vagy inkább megriadt tőle?

Egyszer megáldott a körúton.

A körút forgatagában megpillantott egy járókelőt. Egy esendő embert.

Felemelte a kezét. Megáldotta.

Temetők

Úgy nyitott be, mint egy idegen lakásba. Idegen volt a mozdulat, ahogy előhalászta a kulcsot, a hang, ahogy a kulcs kattant a zárban. Nem hozott magával semmit, de a karja majd leszakadt, mintha még most is a szék lógna rajta meg a takaró, mint amikor lement a pincébe. Mögötte örvénylett, kavargott a lépcsőház. Lépések, hangok, edénycsörömpölés, az ötödiktől le a pincéig. Aztán egyszerre csönd, majd távoli lövések. Puska? gépfegyver?

Az asszony az előszobában állt, nem csukta be az ajtót. Egy fázós hang kintről: – Megint kezdik…? – Tétova lépések, egy kéz csúszott végig a vaskorláton, majd az is abbamaradt. – Lemenjek?

Az asszony nem válaszolt, meg se fordult. Egy pillanatig úgy érezte, hogy az a másik bejön utána a lakásba. Aztán egy képre esett a tekintete, az is oly idegen… Nő eldőlve a kereveten. Számlák repültek a gázóráról.

A szoba üvegablaka sárgás fényt kapott az őszi naptól. Bentről motorpufogás hallatszott, kiabálás.

Az asszony megmerevedett. – Persze, nyitva az ablak, hogyha lenne valami… De az ajtó miért nincs nyitva? Becsukták? Volt itt valaki?

A szoba hideg volt. Hideg és poros. Por ülte meg az asztalt, a székeket, a rádióasztalkát és a virágok sárgászöld leveleit. Egyáltalán, mintha már mindenki régen elhagyta volna a szobát.

Az asszony mozdulni se mert. Talán megzavarja ezt a csöndet, a pusztulás csöndjét. Csak akkor mozdult, amikor kint berregni kezdett egy autó. A tér mögött, a sarkon állt a teherautó gyűrött nemzetiszínű zászlajával. Emberek ugráltak fel, kiabáltak, de nem lehetett érteni. Aztán egy tiszta hang: – A Zsiga fent van? – Fölrántottak egy férfit, és a kocsi elindult.

Zsiga… miféle Zsiga? – Az asszony becsukta az ablakot, és megint a szoba felé fordult. Ujját végighúzta egy sárga levélen, majd felkattintotta a rádiót. – Ó, ha egy percig volnál szép…! – Elzárta.

Közben a körmét nézte, lepattogzott… és már nyúlt is a lakkosüveg felé. Unottan húzogatta körmén az ecsetet.

Ült és nézte a szobát. A nap sütött a virágokra. Majd Pityu és Györgyi jönnek, Györgyinek új pulcsija van, és befestette a haját, Kálmán meg köztük ült, és valami földöntúli rózsás mosollyal pasziánszozik.

– Gizi!

Az asszony fölkapta a fejét.

Barna hajú lány állt előtte szürke nadrágban. Keze zsebében, ahogy közelebb jött.

– Nyitva hagytad az ajtót. – Topogott, egy táncmozdulatot tett, majd levágta magát a díványra. – Képzeld, apuék nem akarnak feljönni! – Hirtelen felült. – A Tamást hazapofozta az apja, pedig még ötven jó tölténye volt. – Legyintett. – Úgyis elmegy.

– Elmegy? – Megreccsent a szék.

A lány tovább beszélt.

– Rosznerék megint felvonultak, és közéjük lőttek, és tudod, az a szőke fiú, aki szilveszterkor itt volt… Gizi! Mi van veled?

– Semmi. – Az asszony fölállt, végigsimított a ruháján. – Kicsit szédülök talán.

– Kálmán bácsi? – hallatszott a suttogó hang. Nevetés. – Bácsi! Biztosan haragudna, ha hallaná. Szilveszterkor vele is pertut ittunk, csak hát olyan nehéz megszokni, emlékszel, sokáig még neked is azt mondtam, hogy kezit csókolom, Gizi néni, és akkor mindig kétszer köszöntem.

Gizi kibámult az üres utcára. Csak meg ne kérdezze… csak újra el ne kezdje…

Meleg lehelet csapódott az arcába.

– De hát hová ment Kálmán?

Az erkély pereme végiglyukasztva… sorozatot kapott. Az utca túlsó felén félig lerántották egy ház tetejét.

– Elment, azt mondta, körülnéz egy kicsit. – Megfordult, és a lányra mosolygott. – Tudod, hogy sosincs nyugta.

A lány fölnézett rá, kerek volt az arca, a szája, a homloka.

– Gizi, a hajad! Tiszta Ginalolo frizura… elviszel a fodrászodhoz? ugye, elviszel?

Csikorgás hallatszott lentről. Lassú, nehézkes csikorgás.

Két mozdulat – Gizi lerántotta a redőnyt. Úgy álltak az elsötétített szobában. Akkor már az utca mélyéből jött a csikorgás.

– Tankok. – A lány kifelé hátrált. – Megint jönnek.

– Menj csak le, Olgi.

A következő percben mind a ketten kint voltak a folyosón. Tompa, bosszús lövések.

– Ez itt volt. – Olgi a karfába kapaszkodott.

Egy lábas imbolygott fölöttük. – Két napra főztem. – Csattanás. A lábas megremegett.

– Kilövés? Belövés? – kérdezte valaki a lépcsők közül.

– Gizi, gyere! – Olgi hátranyújtotta a kezét, de úgy előreszaladt, hogy az ujja hegyét se lehetett megfogni. El is tűnt az egyik fordulóban.

Gizi akárcsak a levegőben lépdelne. Oldalt a szomszéd ház szürke gangja, a rács fekete vonala. Plédbe csavart alak a rács mögött. Egy pillanatra egészen közel volt, itt lebegett Gizi mellett a sámliján, aztán eltűnt az emelettel együtt.

– Lejött?

Alakok álltak a pinceajtó előtt, cigaretta parázslott. Gizi érezte, hogy többen állnak a fal mellett. Kálmán? Talán itt van ő is. Egy arcot keresett, akihez szólhatna.

Bement az óvóhelyre, leült egy hosszú pad végére. Előtte ült valaki, mögötte ült valaki, és akárcsak így utaznának mozdulatlanul.

– A férje még nem jött meg?

Gizi a fejét ingatta.

– Nahát az a csudapofa! – hallatszott a fal mellől. – Pár napja azt mondja nekem, sokat csavargott a városban, és olyan rosszkedvűek a lábujjai.

– A lábujjai? – Gizi fölemelte a fejét.

– Igen, rosszkedvűek, mert hullaporosak.

Gizi elmosolyodott. – Ezt mondta? Hogy hullaporosak? – Megjelent előtte Kálmán, ahogy harisnyában mászkál a szobában, aztán leül a szőnyegre, és az ujjait ropogtatja. Beszélni nem beszél, csak ezeknek itt.

Gizi várt, figyelt.

– Le akarta festeni a kislányomat! – mondta valaki.

Mintha dobálnák a házat.

Rázkódott a pince. Egy kövér nő, mint valami szétnyílt esernyő, fölrepült Gizi mellől.

– Ha ide bevág…!

A lámpa fénye megcsúszott a falon, kialudt. Egy pillanatra még kitárta sápadt szárnyát, majd megint lecsuklott. Szürkéskék fény derengett Gizi fölött, mintha csak a fal világítana. Ormótlan zsákok emelkedtek fel és indultak el a sötétben.

– Ez is kész.

Kint a tankok száraz csikorgása, lassan távolodva.

– Megunták.

Gizit türelmetlenség fogta el. Meddig…? meddig még…? És mióta tart? Három napja? Három hete?

Kálmán odafönt van. Ebben most egész biztos volt. Kálmán odafönt van a szobában, lerakta a csomagjait. (Mindig hoz valamit.) Talán már a cipőjét is lehúzta, és úgy járkál harisnyában. Begyújt a kályhába, vagy föltesz valami ételt.

– Hova megy?

Gizi elindult a padok között. Végtelen út a pinceajtóig, aztán föl a lépcsőn. Közben egy óriási ököl vágta oldalba a házat, az ablakok megremegtek. Gizi megállt, de csak egy pillanatra.

– Visszajöttek – suttogta valaki a lépcsők közül.

Csönd.

Gizi megint a szürke ajtó előtt, és most már nem is tudta, miért jött. Húzott, halasztott minden mozdulatot. Gyertyát kotort elő a konyhaasztal fiókjából, föltett egy lábast, levágott egy szelet kenyeret. Borotvapenge esett ki a kenyér kendőjéből. – Hogy került ide? Hogy tehette ide…? – Rettentő unalmas dolog a borotválkozás – mondta Kálmán. Amikor megismertem, szakálla volt, vörös szakálla, és be se mertem mutatni papiéknak.

Gizi végigdöngött a szobán.

A pajeszát nyálazgatta a tükörben. Hogy fest majd Olgi ezzel a frizurával. Olyan igazi Ginalolo… az anyja azt mondja, hogy már ő is halásznadrágban akar járni. Közben még tizenöt éves sincs… igazi Ginalolo, majd elviszem a Karcsihoz, csináljon neki ilyen frizurát.

Lassan vetkőzni kezdett.

– Gizi! De hiszen ágyúznak…

Magas, barna nő állt az ajtóban.

Gizi ránézett, és tovább vetkőzött.

A barna nő nadrágban volt, pulóverben. Végigsimított az arcán. – Mióta ez van, még nem is takarítottam. – Aztán hirtelen megkérdezte: – Az urad?

Gizi bebújt a takaró alá, és egyszerre csak reszketni kezdett. Kezét bedugta a takaró alá, átfogta a bokáját.

– Ez a Kálmán! – A barna nő elmosolyodott. – Emlékszel, amikor nem jött haza karácsonykor? Mikor is volt az?

– Nem tudom. – Elmúlt a reszketés, de még mindig nem engedte el a bokáját.

– Jaj, Istenem, tudod, hogy Olgi el akar menni!

– Hová?

– Azt mondja, ő se maradhat itthon, amikor a többiek… – A nő fejét ingatta. – Még csak az kell, hogy fegyvert hozzon haza! – Elhallgatott, Gizire nézett. – Be kell vegyek valamit, szétmegy a fejem. – Az ajtóból még visszanézett. – Nem félsz?

Gizi nem felelt. Kuporgott az ágyban, és ordítani szeretett volna. Unalmas! Unalmas! Unalmas! – Az ágyúzás, meg Bárdiné, meg Olgi…

Sötétbe merült a szoba. Az ágyúzás abbamaradt, csak ő nem hallotta? Az a karácsony… Kálmán lement a szüleihez Gyulára, aztán valahogy lent maradt, és egy sort se írt.

Gizi megint reszketni kezdett, de most a dühtől. Minek ennek az embernek a házasság?! – Nem szeretem, ha számítanak rám – mondta Kálmán.

– Nem szeretem, nem szeretem… – fuldoklott Gizi – én meg nem szeretem, ha…

Valami zaj indult el odalentről. A kaput verik? Aztán lépések a kövön, majd mintha a lépcsőn futnának fel. A zajok körbefogták a szobát.

Mi ez? Olgi hangja? Ki van itt?

Fölrántották az ajtót.

Gizi ki akart ugrani az ágyból, de mozdulni se tudott, olyan bénultság fogta el. Csak bámult égő szemmel, kiszáradt torokkal.

Azok meg már betódultak. Elemlámpa fénye ugrott a falra. Egy pillanatra Olgi arcát lehetett látni, egy puskát, ahogy a válláról lelóg egész a földig. Lőporfüstös arc merült fel.

– Az ablakhoz!

Átrohantak a szobán, és már mind ott voltak. Fölrántották a redőnyt, kihajoltak, pusmogtak. Aztán az egyik visszafordult.

– Nem, ez nem lesz jó. – Az arc egy pillanatra találkozott Gizi arcával. – Betegnek tetszik lenni?

Gizi a puskát nézte. Annak a cserkészkalaposnak géppisztolya van. És mit keres itt egy kalauz? Makogott valamit, de a fegyveresek már kivágtattak.

– Gizi?…

– Olgi… – Gizi elcsuklott.

Az ágy megmozdult, a paplan megmozdult, de mintha nem is egy ember, hanem macska bújna be a takaró alá.

– Gizi… láttad? Azt a fiút, aki vezette őket? – Olgi Gizihez csúszott. – Irtó csinos volt.

Olgi teste, akár egy áttüzesedett kis kályha.

– Én már láttam valahol. – Egy darabig hallgatott, majd suttogva: – És az egyik azt mondta, hogy ők nem támadhatnak, mert akkor elvesztek. Tudod, nincsenek olyan fegyvereik.

– Olgi! Olgi! – hallatszott kintről. Gyertyafény közeledett, aztán Bárdiné már ott állt az ágy előtt, gyertyával a kezében.

– Olgi, te hívtad be ezeket?

Olgi, ott Gizi mellett, felült az ágyban, az anyjára nézett, és csak annyit mondott:

– Anyu, te bolond vagy!

A gyertyafény megremegett.

– Apád agyonver.

– Ugyan – Olgi legyintett –, elő se mer bújni a pincéből.

De azért kimászott az ágyból, és elindult a gyertya mellett. A fény lassan távolodott, aztán eltűnt.

Az ágy Gizivel feneketlen sötétségbe zuhant.

Lövések? vagy már csak Gizi fejében hallatszott? Ez a reggel: ébredés hányingerrel. Két sárga, ferde sáv a falon. Gizi úgy lógott ki az ágyból, félájultan. Az ablak zörgött, egyre erősebben lehetett hallani a lövéseket. Most már tudta, hogy ez volt egész éjszaka, ez lesz ma is.

– Kedvesem, maga még mindig egyedül?

Vékony arcú, fehér hajú nő az ágy előtt. Honnan bújt elő? Milyen lyukból? Talán már régen itt lakik, csak én nem tudok róla? Mit hajlong? Most mindjárt pördül egyet, és táncolni kezd.

– Én ismerem a férjét. – Az öregasszony kicsit közelebb jött. – Megbízható, rendes ember. De tudja, milyenek a többiek itt a házban… mindenfélét beszélnek.

– Mit beszélnek?

– Á, nem fontos, ne is törődjön vele. – Kis szünet. – Hát, hogy talán már nincs is az országban.

Gizi kiugrott az ágyból. Az öregasszony arrébb húzódott, mintha attól félne, hogy hozzávágnak egy cipőt. De aztán csak ott topogott Gizi mellett.

– Maga nélkül csak nem ment el… egy ilyen aranyos kis asszonykát csak nem hagy itt. – Utánamászott a mosdóig, aztán még kintről is lehetett hallani:

– Az igaz, hogy az ötödikről elment az a fiatal házaspár, de együtt…

Bent a mosdóban ömlött a víz, kint a padló nyikorgása.

– Ha én fiatalabb volnék, dehogy maradnék itt… és mit szól, hogy újra ég a villany? A férje olyan rendes ember, igaz, nekem sose köszönt a lépcsőházban, de hát csak nem hagy itt egy ilyen csinos fiatal asszonykát!

Kimegyek, és hozzávágom a lavórt! Nyikorgás, a padló apró, gonosz kis reccsenései.

Gizi egy törülközőbe csavarodva vágtatott ki. Még akkor is kísérte a nyikorgás.

– A Pártosék már pályáznak is a lakásra, azt mondják, hogy maga egyedül, de hát csak nem marad egyedül, ó Istenem, az ember annyi szörnyűséget hall!

Gizi lekapta arca elől a kendőt. Az öregasszony már nem volt előtte. Ahogy kint a konyhában a teát melegítette, egyszerre fölkapta a fejét. Egy arc rebbent el az ablakról, aztán egy darabig még az üveg előtt ingott az a vékony, meggörbült alak.

Gizi a konyhában szürcsölgette a teát, arcát a gőzbe dugta. Hirtelen megjelent előtte Kálmán, ahogy ott áll egy idegen lakásban, és napraforgómagot köpköd. Közben mosolyog azzal a rózsaszínű mosolyával. – Gyere, öregem, járjunk egy kicsit… csurglizzunk! – Így mondja. – Csurglizzunk! – A szobából fölemelkedik valaki, és most már azzal mászkál. Tankok csúsznak elő, házak szakadnak le. Kálmán köpködi a napraforgómagot, és bámészkodik.

– Csak csinálj, amit akarsz! – vágta oda Gizi annak a távoli rózsás mosolynak. – Csak legyen veled akármi… Majd fölszednek az utcán és idecipelnek… ide… hozzám… – Itt a Koltai úr. – Orvos nincs, semmi sincs, csak fekszel eldőlve a díványon, és mosolyogsz… de én nem maradok veled!

Kálmán rózsás mosollyal, félig eldőlve feküdt a díványon – és nem felelt.

Gizi meg úgy előtte, mintha bele akarna vágni az arcába.

– Nem beszélsz! sosem beszélsz… Sosem törődsz vele, hogy én mit akarok. Hozzád akartam menni, azt hiszed? De te nem törődtél vele! A tied akartam lenni? De te belém masíroztál! De hogy most még egy hullával…?! Nem! Nem!

Üres csészéből szállt a gőz.

Egészen váratlanul elindult lefelé a pincébe. Egy szemüveges férfi megállította.

– Asszonyom – a falhoz húzta, és úgy mondta –, nem tudna véletlenül egy ócska ruhát adni?

– Ócska ruhát?

– A férjétől, ha esetleg volna. – Ránézett. – Valakinek kell a mieink közül.

Gizi majd lefordult a lépcsőről, de azért elindult a férfi előtt vissza a lakásba.

Ott álltak a nyitott szekrény előtt. Kálmán ruhái… De hát még fölveszi, akarta mondani Gizi, még visszajön és fölveszi.

Egy rozsdabarna ruha kiemelkedett a szekrényből, lengett, mintha szállni készülne valahova messzire.

– Köszönjük.

A férfi összehajtotta a ruhát, és elment.

Gizi még mindig ott állt a nyitott szekrény előtt. Ki volt ez? Aki nyáron költözött a földszintre? Mindegy, odaadtam a ruhát és kész… és jobb, ha egy szót se szólsz, Kálmán, mert az utolsó ingedet is odaadom!

Gizi kiment a folyosóra. Mint egy lift, szállt le a pincébe és emelkedett föl ismét.

A gangon állt. Sötét volt körülötte, és zuhogott az eső.

– Gizi – mondta mellette valaki.

Nem fordult meg. Tudta, Olgi mamája. De miért hallgat? miért nem mond már valamit?

– Azt beszélik a házban, hogy Olgi hívta be őket. – Egy kéz elindult a nedves rácson.

Gizi csak a kezet nézte.

– Azokat a fiúkat, akik egyszer itt voltak, a fegyvereseket. Tudod, hiszen te is bent voltál.

Gizi szeretett volna rákiáltani. Vedd le a kezed! vedd le a rácsról! Aztán csak annyit mondott:

– Ugyan…

Az egyik ujj kissé fölemelkedett, befelé gördült, és furcsán remegni kezdett.

– Hát persze hogy ostobaság! – Egyetlen könyörgés a hang. – De tudod, milyenek az emberek.

A kéz eltűnt a rácsról.

– Vigyem el Olgit? vigyem el ebből a házból?

– Egyelőre… talán.

A másik most közelebb hajolt.

– Tamás elment.

– Az a nagydarab, kövér fiú?

– Az apja egyszer már úgy pofozta haza az utcáról. De most elment. – Elhallgatott, majd alig hallhatóan: – Gizi… mi lesz?

Az eső zuhogott, a hang lassan távolodott.

– Kálmán?

Egy ajtó nyikorgott, aztán csönd. Csak az eső…

Valahol az utcán ázik egy csomag. Nem több, mint egy csomag a fal mellett. Ott fekszik az arcára borulva… de még most is mosolyog a kőhöz tapadva.

Ez a mosoly szállt át a sötét, esős udvaron, ennek a mosolynak mondta Gizi.

Most már csak maradj ott, ahol vagy!

 

Másnap elindult, hogy megkeresse.

Előbb még a tükör előtt ácsorgott. Két kacskaringót ragasztott az arcához. – Kvarcolni kéne, és ez a szeplő az orromnál…! – Belebújt a pingvinkabátjába, és elindult.

Az eső elállt, lövések se hallatszottak.

– Azt mondják, hogy a sarkon krumplit osztanak – mondta valaki, ahogy Gizi kilépett a kapun.

Gizi még egyszer visszanézett a házra. Zászlók a kapu fölött: egy nemzetiszínű és egy fekete, ázottan összecsavarodva.

Elindult. Lángolt, viszketett a dühtől. – Hogy még nekem kell utánamászkálnom, hogy még én…

Megállt. Meg kellett állnia. Egy szakáll előtte a járdán. Aztán már látta az öregurat, ahogy ott feküdt csomagolópapírral letakarva. Mellette tejeskanna. Mintha csak elfáradt volna az öreg.

Az égen jelek tűntek fel, végtelen, fehér körök. Mi száll ki belőlük…?

Gizi futni kezdett a fal mellett. Megint csak úgy ment lépésben.

Lerongyolt házak kísérték egymásba kapaszkodva, egymást támogatva. Zászlók, nemzetiszínűek és feketék. Kirakatok sebe. Lyukak, ahogy üszkösen feketén udvarrá nőnek. Udvarok sora, de hol a ház? A falat egyre hátrább nyomták.

Egyetlen meztelen vasrúdon lógott az utca. Leszakadt huzalok, fölugrott sínek és por… por…

– Ezt akartad látni?!

Kálmán nem felelt.

Egy kép a szétvert falak között. Szakállas férfi gyöngysoros nővel lehetetlenül ódon, barna keretben.

Mindjárt fölhívnak – gondolta Gizi. Kétkerekű kocsin eltoltak mellette egy nőt. Az csak ült a kocsin megvakult tekintettel. Katona futott el mellette fegyvertelenül, sapka nélkül. Párában remegett az arca, ahogy rohant, mint egy elpusztult sereg utolsó embere.

Az utca végén egy zöldesszürke tank. Előrenyújtotta csövét, és lomhán, nehézkesen megindult.

Gizi befutott egy mellékutcába. Maga se tudta, meddig, de egyszerre csak ott állt egy falnál. Remegett a fáradtságtól és a dühtől.

– Tudd meg, hogy elválunk!

– Galambom! – mosolygott Kálmán.

– Nekem ne mondd, hogy galambom, hagyd már ezt az ostoba galambomat!

Villamos az utca sarkán. Féloldalra dőlt, kiégett kocsi. Hogy erre valaha fölszálltak? A megálló vasoszlopa előregörnyedt, mint egy süllyedő hajó kéménye.

Régi filmhíradó képe: utca, háború után. – Látod, az a ház is szétment, ott egy bedöglött villamos… és az a nő, hogy siet!

A nő sietni kezdett. Elment egy ház mellett. Szürke, kis kertje volt a háznak. Pár lépés, éppen csak meg lehet benne fordulni.

Gizi megkapaszkodott a rácsban. Kis domb a kertben, fakereszttel. El is lehet olvasni a nevet. Bokor József. Leköltözött oda a sírdomb alá, és most csak fekszik itt a kertben. A lakó, aki odaköltözött.

Gizi nem tudott elmozdulni a rácstól.

– A te sírodra, Kálmán, még a nevedet se írják oda, téged még el se kaparnak.

Elindult. Ujjai magukkal vitték a kerítés rácsát. A sírdomb is elkísérte a másik házhoz. Csak a név volt más.

Csak a név volt más a sírokon, ott a téren. Hat kis domb, az egyik egészen elveszett a gallyak között. A másikon lyukas lábas. Akadt jeltelen sír is, nem vesztegettek vele sok időt.

Gizi lehajolt, és megint hozzá szólt:

– Azt hiszed, érdekel, hogy ott vagy?

Valaki mozgott fölötte, hangokat is hallott.

– Itt lőtték le a sarkon, igen…

– Azt mondják, puska volt nála… mégis, kérem, egy lánynál!

Gizi fölnézett, de már nem volt mellette senki. Belebámult a levegőbe, és már nem is veszekedett, már egy szava se volt Kálmánhoz. Nincs, nincs sehol, és a ház sincs, ahonnan elindult. Por füstölög a lakásban.

Nincs semmi, csak a temetők.

Valahol egy darabka föld volt, ott temető volt. Végig a városon szálltak a keresztek és a föld alatt az arcok. A férfi kis széken ült a kertben, fiatal lány puskával a kezében, homok és kavics a hajában.

És a mosoly, az a rózsás mosoly!

Gizi egy csenevész fa mellett térdelt, a földet kaparta.

– Sárcsomó az arcod! iszap… pocsolya, semmi egyéb!

Elcsuklott. Egy darabig úgy maradt félig előredőlve. Fölállt, és átszaladt az üres téren.

A szicíliai

Honnan került ide?

Zömök, fekete nyelű kés. A pengéje begörbült, meglehetősen rozsdás. És az a sötét, bizalmatlan csillogás!

Fölötte arcok.

A férfi, ahogy belenéz a kihúzott konyhafiókba.

– A szicíliai!

Megpróbál nevetni. Nem nagyon sikerül ez a nevetés.

Mögötte az asszony.

– Kaptuk valakitől? Kitől? Te emlékszel rá?

Nem, a férfi nem emlékszik. Egyáltalán! Kitől kaphattak volna egy ilyen kést? Még hogy ajándékba! Nevetséges! Becsempészték? Egyszer járt itt valaki, és egy sunyi, gyors mozdulattal becsúsztatta a fiókba? Miért? Mit akar ezzel?

Körülötte kések, villák, kanalak. Tisztességes, polgári társaság. Jobb környezet. Külön rekeszben a kések, a kanalak, a villák. Soha nem keverednek össze. De azért nem nézik le egymást. Szó sincs ilyesmiről. Mondjuk, a vacsoraasztal karcsú kései a derék kis zöldségvágókat. A falusi rokonokat.

Kedélyes kanalak. Szinte várják, hogy alámerüljenek az aranyló húslevesben. A villák olykor összeakaszkodnak. De csak úgy egymás között.

Az alsó rekeszben a kiskanalak. Teás- és kávéskanalak.

Mindenki tudja, hol a helye. Megférnek egymással.

És akik kimaradtak! Akik nem jutottak be semmiféle rekeszbe. Csak úgy összedobálva egymás hegyén-hátán!

A teaszűrő. A tojásreszelő. A habverő. A húsklopfoló meg a galuskaszaggató.

Ők se zúgolódnak.

Nekik is megvan a feladatuk.

Az öregeknek már nincs semmiféle feladata. A foghíjas villáknak. A kicsorbult késeknek. Megtették a magukét. De most már eljárt felettük az idő.

Megtűrik őket.

Akárcsak azt a letört kilincset. Az öreg kulcsot.

Egy kettéhasadt szemüvegtokot kidobtak. Idehúzódott. Itt talált menedéket. Rajtakapták. Kihajították. Valósággal repült.

De ez a kés! Senki se mer hozzányúlni. Megesik, hogy egy pillanatra kézbe veszik, úgy véletlenül. Ahogy váratlanul előkeveredik a többiek közül. Vissza is teszik. Riadtan, szinte megrettenve.

De nem dobják ki. Azt azért valahogy mégse.

A szicíliai!

Hol itt, hol ott bukkan fel. A kések társaságában. Az öregek között. A megtűrteket kerüli. A letört kilincset meg a kulcsot. Szólni nem szól senkihez. Ismeretséget nem köt. Őt se terhelik ilyesmivel. Nem, hát azt aztán nem lehet mondani! Nem keresik a barátságát.

Olykor eltűnik.

Hol csavarog? Merre jár? Talán elő se kerül többé? Érzi, hogy nem idevaló, dehogy! Egyszerre csak felbukkan. Éppoly váratlanul, mint ahogy eltűnt. Az az elvetemült, aljas csillogás! Ahogy odatapad a fiók oldalához. Ahogy meglapul.

Mégis, hol csavargott?

Visszament a régi társak közé? A régi tanyára, a régi társak közé? Egy kültelki kocsmába. Kalandot keresett.

Hajnaltájt kint hevert a kövön. Szürke, ködös reggel az utca kövén.

Visszatért. De valahogy mintha szégyellné ezt a kiruccanást. Hiszen mégse lehetett az olyan tiszta ügy. Belekötött valakibe. Belekeveredett valamibe. Kihajították valahonnan. Hát így.

De csak kérdezősködjenek! Csak azt merjék megpróbálni!

Mindenesetre visszajött. Hát persze! Hiszen feladata van. Végre kell hajtani valamit.

De mit? Mégis… mire vár?

Hiszen nem keneget vajat. (Elképesztő gondolat!) Se vajat, se májkrémet. Hogy alantasabb munkáról már ne is beszéljünk. Krumplipucolás vagy ilyesmi. Na, nem! Még viccnek is rossz! Az ilyesmit csak végezze más! Ez a lakájhad. Ez a szolganépség. Őt erre nem lehet befogni.

Hát akkor?

Majd megtudják. Majd eljön annak is az ideje.

Az ilyesmi nem megy egyszerre. Lassan készülődik. Rettenetesen lassan. Sokáig kell nézni egy arcot.

Talán egy este teázás közben. Ahogy a teát kortyolgatják a konyhában. A háziak és a baráti kör. A kedves, meghitt konyhasarokban. Ahol olyan otthonosan berendezkedtek. Bekuckóztak a kuckóban. Egy kis tereferére, baráti beszélgetésre.

Öntsd ki a szíved, öregem!

Panaszok. Panaszáradat. Végtelen siránkozás.

Vagy éppen tréfálkoznak. Miért is ne? Tréfálkoznak, társalognak. Mindenkinek megvan a maga sztorija. Az! Az! A sztorija!

És közben valaki csak néz, néz egy arcot.

Egy férfi arcát.

Egy nőét.

Egy rokonét.

Egy régi, kedves barátét.

Vagy már szavak sincsenek.

A háziak csak ülnek egymással szemben. Rég nem látogatnak senkit. Rég nem látogatja őket senki. Ülnek egymással szemben. Kihűlt konyhában, kihűlt csendben.

Egy kéz megrezzen, elindul a fiók felé. Kihúzza, lassan, észrevétlenül. Éppen csak résnyire. Az abrosz széle ráborul a kézre. Eltakarja.

Az ujjak tudják a dolgukat. Nem matatnak a kések között. Nem kotorásznak. Rátalálnak a szicíliaira.

De hát nem is kell rátalálni.

Ő is tudja a maga dolgát. Belecsúszik az ujjak közé.

A többiek visszahúzódnak. A kenyérszeletelők, a vajkenegetők. Itt most nem szeletelnek. Nem kenegetnek. Nincs maszatolás.

 

 

Eljön ez a pillanat.

A szicíliai erre vár.

Meddig kell még várni?! Meddig?!

JÁNOS

EDIT

GIZKÓ

GÉZA

SELYEM BÉLA

OSZKÁR

ZOLTÁN

VEZETŐNŐ

DEZSŐ

ELSŐ LÁNY

MÁSODIK LÁNY

POSTÁS

 

Újságzörgés.

 

 

Csönd.

 

 

Telefonbúgás.

 

 

Búgás abbamarad.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Zokogás a telefonkagylóból.

 

 

Hang ki, ahogy leteszi a kagylót.

 

 

Hang ki.

Csönd.

Halk telefonbúgás.

 

 

Telefonbúgás.

Ebből a búgásból.

 

 

Csönd.

 

 

Távoli csörömpölés, zuhanás.

 

 

Csend.

 

 

Kattanás.

Telefoncsörgés.

 

 

Kattanás, ahogy leteszi a kagylót.

Csönd, aztán megcsörren a készülék, felveszi.

 

 

Csönd.

 

 

Telefoncsörgés.

 

 

Zuhanás, csörömpölés

 

 

Csönd.

 

 

Kattanás.

 

 

Fiatal férfi hangja távolról: Halló! Halló!

 

 

Csönd.

 

 

Leteszik a kagylót, de rögtön csöngeni kezd.

 

 

Csönd.

 

 

Recsegő nevetés.

 

 

Csörgés, felveszik.

 

 

Csönd.

 

 

Telefonzúgás.

Ebből a zúgásból kiválik.

 

 

Pillanatnyi csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

A telefon vad zúgása.

 

 

A zúgás erősödik!

 

 

Csörgés, felveszik.

 

 

Ajtócsengő szól.

 

 

Ajtócsengő.

 

 

Ajtónyitás.

 

 

Csönd.

 

 

Ajtó.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

A telefon zúgása.

Ebből a zúgásból.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

Csönd.

 

 

A telefon kattog.

 

 

A telefonkattogás és ebből.

 

 

Telefonzúgás.

 

 

A telefon zúgása.

 

 

Telefonzúgás.

 

 

A telefon örvénylő zúgása.

 

 

A telefon hosszú, mély búgása, aztán kattogni kezd. Üresen.

Tóth János mozija

Fúj a szél. Lassú, állhatatos szél. Átzúg az erdőn. A mélységesen hallgató fák között. A vékony, kamasz fák között. Ott ácsorognak az erdő szélén kissé riadtan. Akárcsak valami rémületes futás után. Hogy még utolérjék a többieket. Aztán egyszerre csak megálltak kifulladva. Most várnak. Egy hangra onnan bentről. Az összeboruló levelek, ágak sötétjéből. Egy bosszús hangra. Mit akartok itt?! Semmi dolgotok errefelé! Vagy talán azt hiszitek, hogy…

Nem, semmit se hisznek. Tudják ők jól, hogy jövevények. Megtűrt jövevények itt az erdőszélen. Bármikor elűzhetik őket.

Fúj a szél a folyó felett. Éppen csak megérinti a partmenti bokrokat. Az ágakat. Az ágak egy csónak fölé hajolnak. Egy öreg, repedezett arc fölé.

Fekete kalapok egy ház előtt. Fekete kalapok, kendők. Férfiak és nők kis csoportja. Egy pillanatra összeverődtek a ház előtt. Szemüket lehunyják a fényben. Arcukat odatartják a szélnek. Mosolyognak, időtlen mosollyal. Feltört bennük egy emlék. Egy mozdulat. Ahogy valaki feléjük nyújt egy almát. Egy fürt szőlőt. Vagy ahogy éppen kenyeret szelnek. A férfiak végig begombolt kabátban, ingben. Azért akad, aki csak úgy mellényben. Honnan kerültek elő ezek a kalapok? A kabátok? A mellények? Milyen szobából? Milyen szekrényből?

Durva faragású asztal az udvaron. Azon hegedű. És egy kedvesen tanáros varjú. Otthonosan álldogál a hegedű mellett.

Varjak rebbennek fel a ködből. Ellepik a ködbe borult őszi rétet. Jönnek-mennek. Sétálnak vagy éppen ácsorognak. Néhányan közelebb mennek az asztalhoz. Eltűnődve nézik a társukat. Az még mindig ott álldogál. Rámered a hegedűre.

Gyertya lángja az elhagyott szobában. Váratlanul lobbant fel. Egy pillanatra bevilágítja a szobát. A bevetett ágyat a dunyhákkal. A szekrényt. Az arcképeket a falon. Fekete szakállas, komor tekintetű férfi. Tornyos frizurás nő csipkés blúzban. Félénken mosolyog. A férfi zavartan hunyorog. Megzavarhatta a hirtelen fellobbanó fény. Ő még ismerte Kossuth Lajost. Nem volt éppen a barátja. Sose tartozott a szűkebb baráti köréhez. De hát nem is kérkedett ilyesmivel.

A varjú magára maradt az asztalon.

A hegedű egy szikár, csontos férfi kezében. Játszani kezd egy régi-régi dalt. Alig hallhatóan, töredezetten. A dal foszlányai belevesznek a csöndbe.

Kinyújtott tenyér a gyertya mellett. Szerteágazó ujjak. Öregek, göcsörtösek. Egy fa ágai.

Fúj a szél a futballpálya felett.

A csapatok még nem futottak ki. A közönség maga a várakozás. Kövér férfi izgatott mosolya. Ő már látja a gólokat. Ahogy a labda bent rezeg a hálóban. Egy másik begombolja a kabátját. Begombolja és kigombolja. Arcán megfeszül a bőr. Valaki az öklét rázza. Már most fenyegeti a bírót.

Ők is ott állnak a tribün alatt. Jókai Mór, a nemzet nagy írója. Összefonja karját derűs nyugalommal. Itt végre megpihenhet. Hiszen odahaza…! Mellette Deák Ferenc, a haza bölcse. Furcsa módon izgatott. Nyakát nyújtogatja a játékoskijáró felé. Mi lesz már?! Mi lesz?! Kossuth Lajos kissé távolabb. Mégis inkább egy csíkos szvetteres alak mellé húzódik. Az zsíros kenyeret eszik. Valósággal magába tömi. Olykor Kossuth felé sandít. Kossuth alig észrevehetően megvonja a vállát. Csak rajta, fiaim! Jó étvágyat!

A zsíros kenyér megáll a levegőben. A férfi elbődül:

– Magyarok! Hajrá, magyarok!

A csapatok kifutnak a pályára. Az osztrákok fehér mezben. A magyar tizenegy meggypirosban. Meggypiros mezen a magyar címer.

A szél váratlanul felborzolódik.

Ők meg ott állnak a félvonalnál. A bíró és a két csapatkapitány. Pályaválasztás. Pénzdarab repül fel a levegőbe.

Jókai nézi a felrepülő pénzt. Deák Ferenc. Kossuth Lajos.

Felzúg a hajrá, magyarok!

Kihúzott fiókok egy szobában. Szétdobált ruhadarabok. Nyakkendő a széken. Törülköző egy másikon. Kitaposott papucs az asztal mellett. Hova rohant a gazdája? Hová vágtatott?

A magyar középcsatár kapura tör. Az osztrák hátvédek közrefogják. Ollóba fogják. A center a földön. Két kezével a lábához kap. Hempereg, fetreng.

A közönség dobog, üvölt. Deák az öklét rázza. Kiállítani!

Kossuth enyhe gúnnyal. No lám! Egyszerre milyen izgatott!

A magyar kapu felé száll a labda. A játékosok egy kupacban. Széttárt karok. Előreszegzett fej. Rúgásra lendülő láb. Váll taszít vállat.

A labda elszáll a kapu fölött. A kapus a földön. Többé talán fel se áll. Eszméletlen tekintettel néz a labda után.

Katonaláda egy szobában. Belevész a szoba homályába.

És a katona? Hova tűnt? Merre jár?

A pályán megered az eső. Váratlanul, alattomosan. Áznak a dresszek. Akárcsak a tribünök meg az állóhely. Ernyők nyílnak. Akad, aki papírcsákót tesz a fejére. Ideges mozdulatokkal teregeti szét a fején az újságpapírt. Akad, aki észre se veszi az esőt.

Hol a parókád, Jókai? Még azt is otthon hagyta. És most így áll födetlen fővel. Gyermekien tiszta tekintettel néz a pályára.

A pálya egy sárkupac. A dresszek összekapcsolódtak.

A magyar jobbszélső kitör az osztrák védelem gyűrűjéből. A kapus kétségbeesetten kifut. De ő átemeli rajta a labdát. Egy pillanat és

– Góóól!

Kitárt karok. Boldog, esőtől ázott arcok.

Vezetünk! Deák valósággal tombol a tribün alatt.

Ne mondd! Igazán? Kossuth most már meglehetősen ingerült. És még ingerültebb, ahogy feléje nyújtanak egy újságlapot. Félrelöki azt a kezet. Ezt tegyem a fejemre?! Csináljak belőle csákót?!

Felzúg a közönség:

– Magyarok! Hajrá, magyarok!

Rosszkedvű, öreg zsebóra az asztalon. Fél hat múlt öt perccel.

Háromnegyed tizenkettő a konyha falióráján.

Negyed öt az utca villanyóráján.

Üres a pálya. Elhagyott sártenger azzal a két árva kapuval. A játékosok már az öltözőben. Úgy rohantak be sárosan, ázottan.

A közönség eltűnt. Elmosta az eső a drukkerek hadát.

Megfeketedett tribünök. Magukra maradt padok. Szétterített ázott újságlapok az ázott padokon.

Papírrongyokat fúj a szél, ahogy végigsöpör a pályán.

Isten

Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.

Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.

De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!

Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.

Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…

Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.

Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?

Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!

Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,

a vendéglőben,

a teraszon,

a mozi előcsarnokában,

a futballpálya tribünjén,

a kültelki templomban.

Ha nem akar beszélni – azt is megértem.

Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is.