Asztalsarok

Nem hiszem, hogy valaha is lett volna egy tűrhető töltőtollam. Pedig mindig szerettem volna, komoly tisztességes tollakat. Még inkább olyan torpedónagyságúakat. Meg aztán amik átváltanak különféle színekre.

De hát ezek valahogy elkerültek. Vagy pedig egyszerűen nem maradtak meg mellettem. Ha véletlenül akadt egy úgynevezett „jobb darab”, az is rövidesen eltűnt. Valósággal elhagyott.

Hiába, nem érezték magukat otthon a cetlik között. Apró kis cetlik: az írás mezőnye. Vagy egy levél tisztán hagyott oldala. De a szöveg közé is betörtek az én kusza, egymásba csúszó soraim. Még jobb a távirat. Ott mindig annyi üres hely akad.

Csakhogy a komoly tollak utálták az ilyesmit.

Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak. Ezek vettek körül – már amikor először kiraktam a cetliket. Borotvapengék meg kapszlik. A régi pengékkel hosszan faragtam a ceruzát. Szinte teljesen elfaragtam. Közben a cetlikre meredtem. Vártam, hogy majd csak történik valami. Jelt kapok valahonnan, hogy mégse kell elkezdeni. Megjön a felmentés.

Nem jött a felmentés.

A kezdés megszokhatatlan pillanata. Gyomorgörcs és hidegrázás. Hogy soha nem tudom elkezdeni, és nincs is mit elkezdeni. És mindez reggel. Igen, reggel még tudtam magam fegyelmezni.

A ceruzahegyezés mindenesetre hozzátartozott a reggelekhez. Meg a kapszlik. A régi ceruzakapszlikat mindig kiraktam az asztalra.

Milyen asztalra?

Íróasztalnak aligha lehetne nevezni. Hatalmas, kerek asztal, akárcsak valami tó. Szüleim valahol a másik parton reggeliztek, ebédeltek. Főleg veszekedtek. Rémületes veszekedések úsztak az asztal fölött. Nem lehet tudni, hogy mikor robbantak ki. Talán egy régi-régi reggelen, amikor én még nem is éltem. Megtörtént, hogy apám falhoz vágta a tányért, és elrohant. Vagy anyám szaladt ki, ajtócsapkodások között. Aztán egyszerre csönd lett. Apám és anyám végképp eltűntek az asztal mellől. Magamra maradtam a cetlikkel. Fél óra, egy óra… akkor fölugrottam az asztaltól. Körözni kezdtem. A cetlik fölé hajoltam. Áthúztam valamit, beírtam valamit. Kimentem borotválkozni. Úgy vágtattam vissza szappanhabos képpel, hogy megint beszúrjak egy szót.

Aztán átrohantam egy másik asztalhoz.

A város túlsó végén egy presszó elhagyott, emeleti része. Az utolsó előtti asztal az ablak mellett. Itt kiraktam a cetliket. Megint elkezdtem azt a furcsa műveletet, ami egyáltalán nem hasonlított íráshoz. Inkább mintha idegbeteg vonalakat húzogatnék. Bejegyzések, betoldások, áthúzások – az egész valami olyan áthatolhatatlan masszában!

– És ezt el tudja valaki olvasni? – hajolt fölém a presszós kisasszony. – Egyáltalán, el tudja ezt valaki olvasni?

Valamit feleltem, és akkor megindult a beszélgetés.

A kisasszony mondta, mondta a magáét. A férjéről, a férje szüleiről, akikkel együtt laknak, és akiktől soha nem is tudnak megszabadulni. Bólogattam, vállat vontam – közben leírtam egy fél sort.

A kisasszony eltűnt, de csak azért, hogy egy másik röppenjen oda.

– Tudja, mostanában egy szobrász jár ide, olyan penészpofa!

Beszámolt a szobrászról, a presszó vendégeiről. Bólogattam és írtam. Jöttek-mentek a tálcák, én meg belesüllyedtem a kéziratba.

– Figyelsz te valamire? – kérdezte egyszer a lány. – Figyelsz te egyáltalán valakire?

Mit mondhattam volna?

– A cetlik! Hogy mindig csak ezek a hányadék cetlik!

Ez még azért szinte elviselhető. Hiszen ilyenkor még jönnek-mennek körülöttem, hangokat hallok.

De amikor a szekrény mélyéből előszedem az írógépet, és kirakom az asztalra! Akkor aztán csakugyan magamra maradok. Nem mehetek el sehová. A tálcák nem röpködnek körülöttem. A lányok eltűntek.

Ilyenkor érzem, milyen sivatag unalom mindaz, amit írtam. Csak kihagyni, kihagyni! Valahogy úgy dolgozom, mint a film vágója a vágószobában. Kidobni, kivágni minden felesleges részletet! Semmi locsogás!

Valami olyan düh fogott el… Úgy érzem, széttépem, megeszem ezeket a cetliket. Az biztos, hogy nem sok marad belőlük, mire véget ér a gépelés.

Aztán csönd… a kifulladás csöndje.

A gép még egy darabig ott áll az asztalon. Körülötte a szétszórt kéziratok.

Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak és egy mogorva írógép. Ezek vesznek körül.