Régi idők kávéháza

– Pillanat, öreg!

Apa felállt az asztaltól. Két ujjal könnyedén ellökte magát az asztal szélétől, mint aki startot vesz. Ahogy ment kifelé, odabólintott a pincérnek. Lehajolt egy asztalhoz, belenézett valakinek az újságjába. Odaköszönt egy kövérkés férfinak. Intett egy ráncos, lötyögős mellénynek. A trafikos lány a forgóajtóig kísérte a tálcájával. Mondhatott valamit, mert apa mosolyogva bólintott. Úgy mellékesen kiemelt egy szivart, és azzal eltűnt.

Felugrik valahova, gondolta a fiú. Benéz valahova, felszalad valahova.

Az asztalon a reggeli romjai. A komplett reggelié. Üres poharak a tálcán, feltört tojáshéj a tojástartóban. Vaj-, dzsemmaradványok.

A trafikos lány elment az asztal mellett. A fiúra mosolygott. Valahogy, mint egy csomagra, amit az apa ott hagyott.

Feléje fordultak a szomszédos asztaloktól. Egy ősz hölgy meglehetősen megrovóan nézett rá. „Mi az, fiacskám, ma nincs iskola?” Az öreg, hajlott hátú újságos elhúzott az asztal mellett.

– Kérjek tőle valamit? – A pincér valahonnan a magasból nézett a fiúra. – Képeslapot, amiben foci van? Színházi lapot színésznőkkel? Egyik se túlságosan érdekes. De azért mutathatok valamit.

Az a bőrkötéses kis könyvecske, akár egy étlap. De olyan étlap, amit nem minden vendégnek mutatnak meg.

– Vendégkönyv. – A pincér egy hanyag mozdulattal felcsapta a fedelét. – Néhány sor, vagy csak éppen a név. Tudod, akik valaha idejártak. Akadnak itt olyan nevek… szóval, ezt meg lehet nézni!

Bánky Vilma.

Ez volt az első név. Bánky Vilma! Idejárt? Ide? Ebbe a kávéházba? Itt jött végig az asztalok között. A pincérek sorfalat álltak. A pincérek és a vendégek. Aztán leült… talán éppen ehhez az asztalhoz. A pincérek föléje hajoltak, eléje tették ezt a könyvet. Akkor már Amerikából látogatott haza. Minden moziban adták a filmjeit. Ő meg hazalátogatott, és bejött ebbe a kávéházba. Mellette egy másik név. Rod La Rocque. A férje. Nem egyedül jött, a férjét is elhozta. Bánky Vilma és Rod La Rocque együtt vonultak be a kávéházba.

Emil Jannings.

Az egyik filmjében portást játszott, de valamiért kidobták, és akkor már csak az utcákon csatangolt.

Nevek, nevek és nevek. Némelyiket el se lehetett olvasni. De azt igen, hogy Lehár Ferenc. Alatta a dátum. Persze, hogy mikor járt itt. Apa még katonakarmester korából ismerte. A fiú felnézett.

Üres székek vették körül. Újság az egyik asztalra dobva. Zakó a széken. Gyűrött zakó, lelógó ujjakkal.

A fiú fölállt, odament hozzá. Megfeketedett szipka a felső zsebben. Kivette, visszadugta. Villamosjegyek potyogtak ki a zsebből, mindenféle cédulák.

Körülnézett a kávéházban.

Elment a biliárdasztal mellett. A fehér és zöld golyók lassan begurultak abba a lyukba. Lassan és zajtalanul.

Visszament a vendégkönyvhöz. A hóna alá vette, átült vele egy másik asztalhoz.

Bánky Vilma nevét kereste, de hiába. Pedig itt volt, az elején. Az első név. Most meg mindenféle értelmetlen krikszkraksz. Mintha közben valaki összefirkálta volna ezt a könyvet.

Molnár Ferenc.

Ez állt az egyik lapon tisztán, jól olvashatóan. Hát persze, Molnár Ferenc! A Molnár! Apa őt is ismerte. Együtt voltak valamilyen lapnál, és akkor még a Molnár csak olyan kis cikkecskéket írt, humoros apróságokat gyerekekről.

– Senki se tudott úgy gyerekekről írni!

Apa mintha egy távoli asztalnál magyarázna. – Nem is lett volna szabad máshoz hozzányúlni. Azok a színdarabok… á, felfújt dolgok!

A fiú beült egy hátsó páholyba.

De hát a többiek? A vendégek? Talán felmentek az erkélyre. Vagy behúzódtak a kártyaszobába. Igen, lehet hogy oda húzódtak be a kávéház vendégei.

Fölment az erkélyre. Apró kis asztalok, fölcsapott székekkel. A szőnyeg felgöngyölítve, mintha éppen most takarítottak volna.

Becsúszott a kis oldalpáholyba.

Itt ült a szerkesztő. Az a rettenetesen szigorú szerkesztő.

Hófehér haj, szemüveg, előtte az asztalon hatalmas kéziratköteg. Senki se mert odalépni hozzá. Csak ha néha magához intett valakit.

– Soha egy szót sem szólt – mondta apa. – Csak intett. De akinek intett, az még akkor is észrevette, ha háttal ült neki. Ha a kávéház túlsó sarkában háttal ült neki. Akárki volt is az illető, felállt, és elindult a szerkesztő asztalához. A kávéházban meg csak nézték az illetőt, aki odamegy ahhoz az asztalhoz.

A fiú ott ült annál az asztalnál. Innen jól le lehetett látni a földszintre. A körúti részre meg a másikra, ami egy hosszú, vékony utcára nyílt. A magányos telefonfülkékre. A mélybe süllyedt, sötét étteremre. Hatalmas lépcsősor vezetett le az étterembe.

Előrehajolt, lenézett a mélybe. Fölemelte az ujját, az egyik asztal felé intett. Fölemelkedett egy árny az asztal mellől, és elindult fölfelé. A fiú most a kávéházi rész felé intett. Előbb a körúti oldal, majd a mellékutca felé.

Úgy érezte, hogy körülvették az asztalt. Öreg írók és fiatalok, világhírűek és névtelen kezdők.

A mosdó felé menekült.

Félretolta a függönyt, és valami olyan sötétségbe zuhant! Keze elindult a falon, a kapcsolót kereste. Süket kattanás. Nem gyulladt fel a fény.

Fehér foltok derengése. A mosdó kagylója, és beljebb az a csempe. Két ajtó, mint két cella.

Ki üldögélhet odabent? Mintha a kagyló előtt is állnának. Éjjeli szerkesztők, akik úgy közlekednek az utcán, mint az öreg villamosok. Munka után ebbe a kávéházba jönnek. Sonkát rendelnek tojással. Amíg kihozzák a rendelést, felmásznak ide. Szivar lóg a szájukból, félig alszanak. Ügynökök nyögése, szuszogása.

Éjszakai csavargóké, akikből olyan sugarak törnek elő! Vagy akiből már semmi se tör elő. Csak áll ott a csempénél, maga elé meredve.

Bement a fülkébe, magára reteszelte az ajtót. Nem ült le. Úgy állva fölfelé meredt, abba a kékesszürke fénybe. Valamilyen furcsa fény kavargott odafent. Fény? Vagy inkább füst?

Kint volt a mosdónál.

Apa úgy mosott kezet, hogy oda se nézett. De akadt, aki valóságos fürdőt rendezett. Volt, aki ki se nyitotta a csapot. Az arcát bámulta a tükörben.

A csönd és a nyugalom tanyája.

Csak olykor valaki elkezdett köhögni. Rekedten, fuldokolva, régi slájmok törtek föl belőle, őskori rétegek. A többiek átvették ezt a köhögést. És akkor már egyetlen hörgés volt ez a hely.

Tovább az erkélyen.

Ismét egy elfüggönyözött fülke. Asztalterítők, szalvetták egy kupacban. Összegyűjtötték a gyűrött, pecsétes terítőket, hogy aztán kocsira rakják és elvigyék. Mennyi pecsét! Mártások barna foltja… vörös boré, feketekávéé. Ahogy szétkenték a szivarhamut.

Egy vendéget is belecsavarhattak abba a batyuba. Pökhendi, pimasz vendéget, aki már nagyon sok foltot ejtett. Aki mártással locsolta az abroszt.

Batyuba kötik a pimasz vendéget. A szennyes batyujába.

Összetolt asztalok, székek az emelet középső részén. Akárcsak valamilyen szerencsétlenség után tolták volna ide ezeket a bútorokat. És most itt állnak, magukra maradva, sértődötten. Apró, zöld posztós asztalok. Talán a kártyaszobából. Azok a karcsú, magas hátú székek meg valamilyen klubból.

Itt klub volt. A mozisok klubja.

Egy fénykép. Keménygalléros, bajuszos férfi szivarozik. De valahogy nagyon gondterhelten. Biztosan egy mozis. Mozitulajdonos. A mozisok soha egyetlen filmet se néznek meg. Az előcsarnokban cikáznak, feltett kalapban. Ez itt nincs kalapban. Talán elvették a moziját. Erre a szivarra még rágyújtott, de aztán…

Azért ez mégis inkább kártyaszoba lehetett. A zöld posztós asztaloknál ültek a játékosok. Némelyik már egy hete ki se mozdult innen. Némelyik csak úgy beugrott, és aztán itt ragadt. Eleinte még lerohant a telefonhoz. „Egy óra múlva otthon vagyok, na, mondjuk, másfél óra múlva?” Még egypárszor levágtatott. Aztán már teljesen elfeledkezett mindenről.

A fiú lement az erkély lépcsőjén. Fejét oldalt dűtötte, kezét hátrakulcsolta. Mintha egy társasághoz tartozna. Csak éppen a többiek egy kicsit előrementek.

Hatalmas üstök a konyhában. Asztalokból nyíltak ezek a mélységesen mély, sötét öblök. Kések és merőkanalak az asztalon. Fehér szakácskönyv és kötény. Talán éppen most vetették le. Valamit mondhattak a főszakácsnak, a séfnek. Valamilyen megjegyzést tehettek az ételre. Ő maga egy szót se szólt. Csak éppen letette a föveget, levetette a kötényt, és itt hagyta ezt az egészet. Nem ment egyedül. Vele tartottak a szakácsok, segédszakácsok és a kukták. Maradtak az üstök.

Az asztalok meg voltak terítve az étteremben. Fehér terítős asztalok, tányérok, evőeszközök. Fehérbóbitás szalvéta, belepottyantva a tányérba. Ízesítők különféle üvegekben. Sótartók, hamutartók, fogvájók.

Az étterem a vendégeket várta. Egyébként mintha valami szürke háló borult volna rá. Szinte elveszett abban a sűrű, áthatolhatatlan homályban, a márványlépcső alatt. Bordó szőnyeg a lépcsőn, bordó szőnyeg az étteremben. De mindez beleveszett a szürkeségbe.

A fiú elsétált az asztalok között. Fölnézett az erkélyre. Mintha valaki lelógna az erkély korlátjáról, hogy unottan leintsen a mélybe.

Az akvárium sötét kockája. A villanyt már régen kikapcsolhatták, de a vizet nem engedték le. Poshadt, iszapos víz. Egy hal merev, figyelő tekintete. Megmerevedett tekintet abban az alvilági vízben.

Leült az egyik asztalhoz. Úgy féloldalasan, mint aki attól fél, hogy rászólnak. Átült egy másikhoz, most már kissé otthonosabban. Várt egy darabig. Késével megkocogtatta a tányér szélét.

– Pincér!

A hang átszállt az éttermen. Csönd lett.

Felállt, mintha egy újabb asztalhoz akarna átülni.

A lépcső alján állt, fölnézett az üres kávéházra. A telefonfülkékre, a kártyaszobára.

Felragyogott a lépcsősor, akár egy tündöklő híd.

A fiú hátrálni kezdett, megfogta egy asztal szélét.

Odafent a lépcsőn, ezüst turbánban, maga Bánky Vilma! Fejét hátradűtve mosolygott, ahogy jött lefelé. Mellette a férje, Rod La Rocque. A frakkos Rod La Rocque fölemelte a kezét, hanyagul integetett. A kövér Emil Jannings előresietett, mint aki valahogy nem akar találkozni Bánky Vilmáékkal. A szemüveges Harold Lloyd bezzeg hátulról belekarolt Bánky Vilmába, és most már együtt jöttek.

Frakkban és fehér kesztyűben feltűnt Lehár Ferenc, akit apa még katonakarmester korából ismert. A monoklis Molnár Ferenc zsebre vágta a kezét. Kissé oldalt húzódott, a korlát felé. Talán ki akarta kerülni azt a szemüveges, fehér hajú férfit, akinek aktatáska volt a hóna alatt.

A szerkesztő! Írók kavarogtak körülötte. Akiket magához intett, és akik csak szerették volna, hogy magához intse őket. Akiknek a nevét a határokon túl is ismerték, és akiknek a nevét még ebben a kávéházban se tudta senki.

Újságírók vágtattak lefelé. Félelmetes, rámenős riporterek, akik mindenhova bejutottak, akik előtt nem volt csukott ajtó. Kétsoros hírek tudósítói, és akiknek még két sor se jutott. Slapajok, akiket sörért és szivarért küldözgettek. Zughírlapírók, sötét kis revolverezők.

A kopaszos homlokú konferanszié ráérősen bandukolt. Oly magányosan, mintha teljesen egyedül lenne. Körülötte színészek és színésznők. Utcai árusok. Egy noteszárus éppen Bánky Vilma mellé sodródott. Egy téri bódés Janningsnak magyarázott valamit.

Feltűntek a pincérek. Fizetőpincérek és újságosok, öreg pincérek és pikolófiúk. Egy nyírott bajuszos fizetőpincér úgy futkosott a lépcső vendégei között, mintha mindenkit ő akarna az asztalhoz kísérni.

A fiú lent állt, a lépcső alján. Nézte a kivilágított lépcsősort, a kávéház vendégeit, ahogy özönlenek lefelé. Mindig újabb és újabb arcok tűntek fel.

Egy vödör gurult le a lépcsőn. Kedélytelen, rozsdás vödör. Szétlökdöste maga körül a vendégeket, ahogy dühödten gurult lefelé.

A fiú odaugrott, hogy elkapja, de hiába…

A fények kialudtak. A vendégek eltűntek.

Két létra a legfelső lépcsőn. Két meszes vállú, hórihorgas létra. Mögöttük a ponyvával letakart kávéházi asztalok, az összetolt székek, a behúzott függönyök. Ők meg ott álltak a sötét lépcsősor előtt. Álltak, és lefelé bámultak a mélybe.