Templom, délutánVasárnap nem lehet lemenni a tóhoz. Vasárnap egyszerűen ki se lehet mozdulni. Napozás a kertben, egy kis lötyögés. – Most tessék! – János a kerítés mellett állt a házigazdával. Onnan nézték a felvonulást. Autók, motorok lepték el az utat, valami olyan dübörgéssel. Tulajdonkeppen már szombat délután kezdődött ez az özönlés. A városiak! Akik egy nap alatt lerohanják a telepet. Kocsival jönnek, motorral, vonattal, hogy aztán ellepjék a partot, és legázoljanak mindent. – Hát igen! – A házibácsi megbocsátó mosollyal nézett az útra. – És hogy mit művelnek a parton! – János szinte látta a partot. Szétszórt tojáshéjak, konzervdobozok. Az idegenek pokrócokon, törülközőkön hevernek. Mellettük csatos üveg. Az üveg körbejár. Aztán, ha végeznek vele, bevágják a vízbe. Olykor egy motoros nyomul a meztelen testek közé. Körülnéz, mintha így motorral akarna bevágtatni a tóba. Valaha régen még János is megjelent ilyenkor a parton. Kissé riadtan körülnézett. Egy fa alá húzódott, ledobta a fürdőköpenyét, elindult a víz felé. – Fürdött? – kérdezte később a házinéni. – Ma is fürdött? – Csöndesen a férjére nevetett. Akárhogy is, János most már úgy állt itt a bácsi mellett, mint egy régi telepes. Aki tudja, mit jelent ez a ház itt a tó mellett. – Hoznál egy pohár szódavizet? – szólalt meg a felesége a kert mélyéből. Az asszony a veranda előtt napozott, a nyugágyon. Körülötte könyvek, újságok. Mindenféle kis üvegek a veranda párkányán. János beügetett a kamrába. Ahogy kivette az üveget a hűtőszekrényből, úgy maradt guggolva. Évekig egyedül jártam ide. Egyedül meg egy családdal. A Paczkóék… ők fedezték fel ezt a telepet. Jól lehetett velük reggelizni a verandán. A lányuk a házibácsival tollaslabdázott. Alaposan kifullasztotta az öreget. Paczkó Anikó. Tavaly még írt valahonnan Olaszországból. A filmhez akart kerülni. Nem, nem rendezőnek. Inkább vágó vagy ilyesmi. A felesége elvette tőle a poharat. Majd, ahogy visszaadta. – Azért kisüthetnél valamit. Mégis, egész nap itt a kertben. A nyugágy fölött állt, kezében a pohárral. El se lehetett képzelni, hogy kisüt valamit. – Miért nem mennek el a régi templomhoz? A házinéni állt mögöttük kifakult kötényben. Valamiképpen egy iskolás lányra emlékeztetett. – Ismeri azt a templomot, János. Biztosan jártak ott Paczkóékkal. – Nem emlékszem. Megint az volt előtte, ahogy Paczkóékkal a verandán ülnek és reggeliznek. Anikó mézet csorgat a vajas kenyérre. De nem is a vajas kenyérre. Inkább a térdére. A töltésen túl, a hegyoldalon. Meglehetősen romos templom. Mellette a temető. Legalább olyan öreg, mint a templom, legalább ötven éve nem temetnek már oda senkit. – Miket ajánlgatsz te?! – A bácsi nevetve jött feléjük. – Ilyen roskatag templomot meg temetőt? – Mutassa meg Zsuzsinak! – bólintott a néni. – Tényleg nem jártak ott Paczkóékkal? – Azt a lányt minden érdekelte. – Az öreg megállt a kis kerti úton. – Hogy is hívták? – Eltűnődve dörzsölgette fejét. – Anikó? Paczkó Anikó?
– Mintha nem tudná! Mintha nem emlékezne rá! János egyik kezével megérintett egy fát, akárcsak ipiapacsot játszana. Féloldalasan hátracsúszott. Kifújta magát. Majd megint elindult a pálcavékony fák között. És megint úgy féloldalasan. Többé talán nem is jár másképp. Csak így, egyik lábát a másik után csúsztatva. Vékony kis út kanyargott a domboldalon. De hát az nem könnyített meg semmit. Arról csak vissza lehetett csúszni. Akkor már inkább a fák és a bokrok között. Azokba mégis meg lehetett kapaszkodni. Olykor valósággal belevetette magát egy bokorba. Elkezdte cibálni az ágakat, mintha őket tenné felelőssé ezért az egész útért. – Mit csinálsz? – Zsuzsi feléje nyújtotta a kezét. – Mégis mit csinálsz? A kéz után nyúlt. Valahogy kikeveredett a bokorból. És megint Paczkó Anikóról magyarázott meg a házibácsiról. – Szerenádot adott neki. Odaállt az ablaka alá a hegedűjével, és szerenádot adott. – És te? – Zsuzsi nem fordult vissza. Úgy nyomult előre, mintha már többször járt volna erre. – Én nem adtam szerenádot. – Közben Zsuzsit nézte. Hogy közlekedik! Milyen ismerősen! Igaz, mindenhol mindjárt otthon van. A házibácsiékkal is mintha már régen-régen jó barátságban lennének. Aljas, göcsörtös gyökerek. Egy retikül. Kifakult retikül, mellette törött fésű. – Miért kell mindent felszedni? – Zsuzsi hátranézett. Nem volt szigorúság a tekintetében. Inkább egy türelmes nevelőnő. János egy megfeketedett, lapos kőre tette a retikült. Oly gondosan, mintha az a nő még visszajönne érte. A fák egyszerre eltűntek, mintha hirtelen szétfutottak volna. Ott álltak a templom előtt. Elsárgult falak, üveg nélküli ablakok. A föld is olyan elsárgult a kis térségen. – Koponyák és lábszárcsontok – mondta János. – Mit akarsz ezzel? – Odabent halomba rakták a koponyákat. A falu lakosságát felkoncolták, és akkor… – Ezt kitől hallottad? A bácsitól? – Nem éppen tőle. De tudod, vannak ilyen régi, elhagyott templomok, ahol valóságos koponyahegyeket találni. Körüljárják a templomot. Vasrács az ablakon. Mögötte a semmi. A halott, üres levegő. – Ide húzódott be a prédikátor. – Most meg prédikátor! – Zsuzsi felnevetett. – Miféle prédikátor? Kopaszos fűcsomók a templom körül. Megbarnult újságpapír. Üvegszilánkok. Végig üvegszilánkok borították a ritkás füvet. János fölnézett a megvakult ablakra. – Lehet, hogy nem is olyan régen törték be? – Mi van a prédikátoroddal? János oldalt lépett, mintha meg akarná kerülni a templomot. – Az biztos, hogy ide húzódott be a híveivel. Azzal a maroknyi kis csapattal. Az egyháza kitagadta. Téves tanokat hirdetett. – Téves tanokat! – Mindenhonnan elüldözték, ez volt a végső menedéke. Ebben a templomban tartotta az utolsó beszédét. A hívei köréje gyűltek. Nem lehet mondani, hogy valami sokan voltak. Mindenesetre kitartottak mellette. Senki se hagyta el a templomot, amikor rájuk törtek. – És aztán? János a félig beroskadt tetőt nézte. A rozsdás rácsokat az ablakon. A falakon mindenféle felírások. Zsuzsi szorosan mellette állt. Egyszerre otthagyta. Elindult azon a kis úton, a templom mögött. Fák szegélyezték az utat. Sírdombok a fák között. Megdőlt keresztek, elferdült sírkövek. Vagy éppen semmi, csak maga a domb. – Egy gyógyszerész. – Zsuzsi a táblára mutatott. Alig lehetett elolvasni azokat a megfeketedett betűket. – Komáromi Mihály, gyógyszerész, 1810–1892. – Lent lehetett a patikája a faluban. – Ez is gyógyszerész. – A gyógyszerészek temetője. – Ugyan! – Miért? Ide hozták a gyógyszerészeket. Nemcsak ebből a faluból, máshonnan is. – Ez tanító! Simai Péter. – Nem örülhettek neki a gyógyszerészek. Egy fiú futott feléjük a sírdombok közül. Vállig érő, szőke haj. Szakáll. Ettől a tömött, vattaszerű szakálltól kisfiús lett az arca. Derűsen mosolygott, ahogy Zsuzsi elé ugrott. – Eljöttök a műsorra? Mint aki üzenetet hozott. Meghívást valamilyen vendégségbe. Valahol már összegyűlt egy társaság, és csak éppen Jánosékra várnak. Tétova mosoly jelent meg Zsuzsi arcán. A férje felé fordult. Az széttárta a karját. – Hát akkor… A szakállas elindult. Ők is elindultak. – A templomban csináljuk. – A templomban? – Ó, nem kell félni! – A vezetőjük visszafordult. – Az egész nem tart sokáig. De mi nem tart sokáig? Milyen műsor? És még hogy a templomban?! Abban a templomban! Mentek a vezetőjük után. Az különben már nem nagyon törődött velük. A sírdombok között ugrált. Olyan biztos, hogy utánamegyünk? Mégis, mit képzel? Bátorítóan Zsuzsira mosolygott. Mindjárt dühös is lett ezért. Kit kell itt bátorítani? Zsuzsit igazán nem izgatja ez az egész. Engem pedig még kevésbé. Drága uram, gőzöm sincs róla, miféle műsort csaptak össze, de nem is nagyon érdekel. Meg kellett állnia. A lába beleakadt valami vasabroncsba. Zsuzsi is megállt. És csak nézett azzal a tiszta, átható tekintetével. – Most egy darabig ne rúgkapálj. – Zsuzsi lehajolt, két mozdulattal kiszabadította a lábát. – Moziba kellett volna menni. – János arrébb rúgta a drótot. – Inkább moziba mentünk volna. Kijutottak a temetőből. A kis térség a domb előtt. Csakhogy most egyáltalán nem volt üres. Apró, szétszórt csoportok, néhány magányos ácsorgó. Középkorú házaspár kuporgott a földön, kedélytelen, zöldesszürke hátizsák mellett. Talán most kapcsolták le a férfiról a hátizsákot. Egyáltalán, mintha az egész csoportot összeterelték volna. Azt a szőke kontyos, hosszú szoknyás lányt, a szürke bajuszos férfit meg a többieket. Olykor feltűnt egy-egy szakállas. Szelíd földművesszakáll a kifakult ing fölött. Majd egy dúsan gyűrűző szakáll. Maga a fej kopasz és olyan csatakos. Mintha örökké hólé csorogna rajta végig. Eső meg hólé. – Benézünk? – János a templom felé intett. – De hát még nem kezdődik. – Na és? A hátizsákos férfi kibontotta a hátizsákját. Turistaszalámit vett elő, kenyeret. Szelt az asszonynak is. Berendezkedtek. János ettől szinte megrémült. Ezek itt már berendezkedtek. – Az Alagúték! – mondta Zsuzsi. – Miféle Alagúték? – Hát legalábbis a vezetőjük. – Egy vörhenyes szakállú fiú felé mutatott. – Az Alagút együttes vezetője. Tudod, mindenhova bemennek, beosonnak, mondjuk, egy műsoros est kellős közepébe. Egy darabig meghúzzák magukat, de aztán olyan ricsajt csapnak! – Ez a vezetőjük? – János felragyogott. Hiszen akkor ismerem. Ha nem is őt, de az apját. Egyszerre megkönnyebbült. Mintha most már nem érhetné semmi baj. Ha egyszer ismeri az Alagút apját. – Rendező az öreg, tévérendező. Tőlem is rendezett már egy-két kisebb összeállítást. Derék fickó, mondta is, hogy a fia… Odavágódott a fiú elé. – Nahát! Ki hitte volna? A fiú mintha semmit se értene az egészből. Akárcsak valami idegen nyelven szólnának hozzá. – Apa… jól ismerem… – Furcsa, régen kikopott szavak. János elhallgatott. Egyszerűen nem tudta továbbfolytatni. A másik se szólalt meg. Egy darabig csak nézték egymást. Majd János visszakullogott a feleségéhez. – Kezdhetnék már – dünnyögte. – Igazán nem tudom, mire várnak. A hátizsákos meg a felesége szótlanul falatoztak. Egy lány a templomot fényképezte. Váratlanul oldalt fordult, és elindult lefelé az úton. János utánanézett. – Azt hiszem, kezdik – mondta Zsuzsi. – Őszintén örülök. Két lány a templom kapujában, akárcsak két jegyszedőnő. Testszínű blúz, csuparojt nadrág. Különben kissé zavartan mosolyogtak. Zavartan és szégyenlősen. Kezükben kis üveg meg fapálcika. Így várták a társaságot. Ők pedig egyenként eléjük léptek. János a szürke bajuszos férfi után. A pemzlit végighúzták a csuklóján, akárcsak valami kerítésen. – Méz – bólintott Zsuzsi. – Méz, persze. – Rámeredt arra az aranybarna foltra. Zsuzsi csuklóját is megnézte. Odafordult egy idegen nőhöz. Egyáltalán, mint aki végig meg akarja nézni ezeket a csuklókat. Odabent a templomban magukra maradtak. A szakállasok eltűntek. Akárcsak a lányok az ajtóból. Csupasz falak. Oltár mintha sose lett volna. Se oltár, se padok. A hívek csak úgy állva imádkoztak. Oldalt, egy sötét bemélyedésben, a karzat lépcsője, meglepően épségben. János egy-két lépést tett fölfelé. Szakállas fej lógott le a karzat korlátjáról. Egy darabig eltűnődve figyelte a templom közönségét, majd visszahúzódott. Készülődésnek semmi jele. A kapu résnyire nyitva. Ki lehetett látni a szabadba. János kidugta a fejét. Intett Zsuzsinak, jöjjön ő is. Az asszony a felírásokat olvasta a falon. Nem is hallotta, ahogy János odament hozzá, és megkérdezte. – Járjunk egyet? Egy ráncos arcú, ősz hölgy nézett rá, meglehetősen megrovóan. Felbukkant a lány a fényképezőgéppel. Visszajött? Csak úgy magától? Egymás körül keringtek. Beszélni alig beszéltek. Olykor egy-egy suttogó hang. – Mi lesz már? – Mikor kezdik? Apró kis csoportok verődtek össze. Riadtan szétrebbentek, mintha attól tartanának, hogy rájuk szól valaki. Majd egy döbbent hang. – Ostya! Egy ostyatasak lengett fölöttük vékony madzagon. Az ősz hölgy révült mosollyal bámulta. Hangtalanul mozgott a szája. Az ostya forgott, forgott. – Gyógyszeráru. – Ez állt kék betűkkel a tasakon. A karzaton ismét felbukkant a fiú az Alagút együttesből. Most valahogy ismerősen nézett Jánosra. Talán még beszélgetni is lehetne. – Álljatok külön csoportba! Külön a férfiak és külön a nők. Hát ez meg micsoda? Mit akarnak ezzel? De akkor Zsuzsi már a templom másik oldalán bukkant fel. Onnan integetett. Kulcs csattant a zárban. Bezárták a templomkaput. – Na! – mondta valaki. Egy ingkabátos férfi, János mellett, vállat vont. Zsuzsi meg olyan messze. Oda kéne menni hozzá. Nem mozdult. Állt a csoportjában. Az egyik házilány odament a férfiakhoz. A másik a nőkhöz. Kezükben ostyalapok. A homlokunkra ragasztják, gondolta János. Itt állunk majd ostyával a homlokunkon. A talpukra ragasztották. Úgy emelkedtek a lábak, mint valamilyen furcsa, vallásos táncban. Az ingkabátos a vállát vonogatta, de a szandálja talpán már ott volt az ostyalap. János a fal felé húzódott, de hiába. Hárman, odafent a karzaton. Hárman nézték az ostyalapok kiosztását. Az Alagút fiú, a csatakosfejű meg a szelíd szántóvető. Könnyen lehet, hogy tálkában borotvavizet visznek fel nekik a lányok. Elkezdődik az ecsetelés, a borotválkozás. A csatakosfejű és a szántóvető eltűntek. Az Alagút magára maradt. – Figyelmet kérek! Első számú mutatványunk következik. – Halványan elmosolyodott. – Szabadesés. Sötétzöld üveg a kezében. Jól lehetett látni a levakart vignetta nyomait. Magasra emelte az üveget, majd kipottyantotta a kezéből. Csörömpölve tört szét a templom kövén. Zsuzsi arca megrándult. Sose bírta a zajt. Most olyan az arca, mint azon a régi iskolai fényképen. Ott áll a kézilabdacsapatban, dresszben. Pocsékul mehetett a játék, talán meg is sérült. Arcán poros, kültelki elhagyatottság. Pillanatnyi csönd. Most kintről hallatszott a csattanás. Lehet, hogy több üveget is ledobnak. Kint is, meg bent is. János közben látta a szobáját. A szekrényét. Az egymásra rakott ingeket. A szappanokat az ingek között. Tabac-szappan. Valami olyan vágyakozás fogta el, hogy még egyszer kinyissa a szekrényt, és jó mélyen beszívja azt a meghitt, kellemes illatot. Kis asztalka a templom közepén. Valószerűtlenül vékony lábú asztalka, kék-fehér csíkos konyharuhával letakarva. Azon két sötétszürke henger kartonpapírból. Szétnyílt a nők csoportja. Előlépett az öregasszony. Sarujában odacsoszogott az asztalhoz. Leemelte a nyakláncát, odatette a hengerek közé. Egy darabig még ott állt, majd visszament a csoportjához. Most ki következik? Zsuzsi? Csakhogy rajta igazán nincs semmi ilyesmi. Nálam is csak kulcsok… de hát a kulcsokat talán mégse. Az Alagút fiú fölemelte a nyakláncot. Egyik kezéből a másikba folyatta a gyöngyöket. Majd mint aki hosszú útra kel – elindult a hölgy felé. Valósággal odabaktatott. Visszaakasztotta a gyöngysort arra a ráncos, öreg nyakra. A hölgy a fejét rázta, a szomszédjához fordult. De a fiú már nem törődött vele. Az asztal mögött állt. A második szám! Felemelte a hengert, megmutatta az egyik végét… – Üres. … a másik végét. – Üres. Bemutatta a másik hengert. Üres… üres… Várt egy kicsit, majd felemelte az elsőt. Nem volt alatta semmi. A másik alatt se volt semmi. Így rakosgatta a semmit. Váratlanul egy kis petróleumlámpa bukkant elő az egyik henger alól. Meghatóan szerény petróleumlámpa. János eltűnődve nézte. Még jönnie kell valaminek. Így azért még nem engednek el. Mindenféle ábrákat festenek az arcunkra. Nem is festenek, tetoválnak. Virágokat, köröket, tudomisén… Két napraforgó ül majd a presszóban. Duplát, mondja az egyik. Jó erős, rövid duplát. A pincér csak néz. Többen is feléjük fordulnak az asztaloktól. Seprűt hajítottak le a karzatról. A fiú röptében elkapta. Sepreni kezdett, széles mozdulatokkal. A lámpa alattomosan lobbant egyet. A seprű lángot kapott. – Odatartotta – suttogta valaki. – Készakarva odatartotta. Lángoló seprű sepert végig a templomon, ahogy a fiú körbevágtatott. Megfeketedett, üszkös rúd repült a sarokba. Ijesztően kiégett cirokcsonk. A fiú ott állt a cserepek között. Mint aki csak úgy betévedt ebbe a templomba. Körülnézett, szinte álomból ébredve. Talán egy arcot keresett, akit kiválaszt majd a többiek közül. Társat, akivel sétára indul. Sétálgatnak és beszélgetnek. Olykor megállnak és körülnéznek. Egy utcán, egy téren, egy kertben. – Lélegezzünk! – A fiú felemelte a kezét. – Lélegezzünk együtt! Egy darabig nem is vettek lélegzetet. Majd egy elszabadult horkantás. Szaporán kapkodó légzések. Mint amikor valaki nagyon igyekszik. – Várjatok! – mondta a szakállas. – Először a nők! Mély sóhaj szakadt fel a nők csoportjából. – Belélegezni! – A férfiak felé intett. – Szívják magukba ezt a levegőt. Fogadják magukba. Karmesterként vezényelt. – A férfiak! A nők! Most megint a férfiak!… Csakhogy az egész nagyon is akadozott. Volt, aki egyszerűen nem lélegzett. Vagy nem akkor, amikor kellett volna. És az egyik csoport cseppet se törődött a másik csoporttal. Zsuzsi apró kis levegőlabdákat küldött János felé. Az visszalőtte. Zajtalanul pattogtak ezek a labdák egyiktől a másikhoz. – Nem! Ez valahogy nem megy! A fiú intett, hogy abbahagyni. Még egy-két zavart, kapkodó lélegzés. Apróbb köhögés. Aztán csönd. A fiú felhúzott térddel a cserepek között. Nevetett. Vagy mintha csuklana. Esze ágában se volt, hogy felálljon. A cserepek között gubbasztott és rázkódott. Nevetett? Vagy sírt? Megnyílt a templom kapuja. De ők még nem indultak. A fiú körül álltak zavarodott várakozással. Az öreg nő föléje hajolt, talán mondott is valamit. Talán rá akarta venni, hogy vegye le a nyakláncát. Hogy itthagyhassa a fűzöld saruját. És aztán úgy menjen el innen ékszerek nélkül, mezítláb. A fiú elnémult. Kiveszett belőle az a furcsa, csuklásszerű hang. Ráborult a térdére, két kézzel átkulcsolta a bokáját. Az öreg nő felemelkedett. Körülnézett, mint aki valamilyen közvetítőt keres. Mégis, beszéljenek a fiúval. Hiszen még nem fejeződhet be a szertartás. A lány a fényképezőgéppel pár lépést hátrált. Az ablakokból behulló fényt figyelte. A fiút a kövön. Valaki megérintette a vállát. A szelíd szántóvető. Intett a fejével, hogy nem, nem, hagyjuk az ilyesmit. A lány még ott állt egy darabig, meglehetősen értetlenül. Majd megfordult, és kiment a templomból. Az öregasszony is elindult, tétován forgolódva, mint aki még mindig valamilyen magyarázatra vár. Mellette egy szemüveges, idősebb férfi eltűnődve bólogatott. Az ingkabátos is elhagyta a templomot. Sorban az egész társaság. János és Zsuzsi kint álltak a templom előtt. Nézték, hogy tűnnek el a többiek. Akadt, aki valósággal futott lefelé a domboldalon. Mintha most rémült volna meg valamitől. Az öregasszonyt ketten támogatták. Vissza-visszafordult a templom felé. Még mindig egy jelre várt. De hát nem kapott semmiféle jelt. Így aztán tovább botorkált a kísérőivel. A fényképezőgépes lány a temető felé ment. – Miért nem engedték, hogy fényképezzen? – kérdezte Zsuzsi. – Nem szeretik az ilyesmit. Zsuzsi váratlanul megfordult. Elindult a templom felé. – Bekukkantok. – Minek? Mit akarsz? Zsuzsi már ott volt a templomkapunál. Egyik kezével a kilincset fogta, ahogy behajolt. Mögötte János. A cserepeket nézték a kövön, a cirokcsonkot. – Nincs itt senki. – Zsuzsi bement a templomba. –Eltűntek. – Talán odafent. – János elindult fölfelé a karzat lépcsőjén. Odafent se talált senkit. Lehajolt a korláton, integetett. – Hogy tudtak így eltűnni! – Csalódottság volt Zsuzsi hangjában. – Továbbmentek. – Otthagyta a karzatot. Óvatosan jött lefelé. Mintha minden pillanatban attól félne, hogy a lépcső leszakad. – Azt hittem, hogy itt berendezkednek. János a cipője orrával arrébb tolt egy cserepet, és megint csak azt mondta. – Továbbmentek. – Megérintette az asszony vállát. – Azt hiszem, jobb, ha mi is… Egy darabig még odakint ácsorogtak a kis térségen. – Megint valamilyen romok közé húzódnak – mondta János. – Mindig csak romok közé? János az állomás épületét nézte odalent a mélyben. A sínek vonalát, a kis házakat az állomás körül. – Egyszer majd fölgyújtanak mindent. Mennek az úton, és mindent elpusztítanak maguk körül. Múzeumokat, könyvtárakat, színházakat… a moziknak se irgalmaznak. – Még a moziknak se? – Semminek. Talán nem is tehetnek mást… – Miket beszélsz! – Zsuzsi elképedve bámult rá. Hirtelen megfordult, és leszaladt a domboldalon. János felemelte a karját. Az az aranybarna folt a csuklóján! Már kissé halványodott, de azért még mindig jól látszott. Valahonnan a bőr alól világított. Forgatta, nézegette a csuklóját az üres templomtéren. Aztán ő is lefutott a dombról a fák között. |