Fél hat feléÜres, homályos lépcsőház. Öreg lift, vékony, hosszúkás tükörrel. Mintha ő lenne az egyetlen lakó. Várni lehet, hogy kinyitja az ajtót, kilép ketrecéből, és mogorván elindul fölfelé a lépcsőn. Lábak a ketrec rácsai között. Lábak, kezek, arcok. Gyerekek lógnak a rácson. Sziszegnek, fütyülnek, kiabálnak. Sovány, csontos lány néz fölfelé. – Megyünk a tetőre? – A tetőre? – Egy fiú lebámul valahonnan a negyedikről. – Talán még nem napoztunk a tetőn? – Hát most nem napozunk. A Csordás megszállta a tetőt. Kifektette az egész családját. – A tetőre! – A lány a rácsot rázza. Egy pillanat, és leválnak a rácsról. Szandálok, tornacipők, meztelen talpak futása, ahogy megindulnak fölfelé. – A tetőre! A tetőre! Az egyik lépcsőfordulónál megáll a lány. A gang felé mutat. A gang napozói. Székeken ülnek az ajtó előtt. Székeken, hokedliken, sámlikon. Bajuszos férfi homlokán vizes törülköző. Zsebkendő egy másik homlokon. Elszántan kifeszített homlokok. Emeleti arcok, ahogy a napot várják. Fürdőruhás nő megfordítja a széket, háttal napozik. Öreg, ráncos arc a sámlin. Fölötte az ajtó kilincse. Lavór a rács előtt. Valaki belenyúl, mélyen megmerít egy szivacsot, végigcsorgatja a karján, a mellén. Bánatos sóhaj valahonnan a gangokról. – Azért ez már nem az igazi! – Hogyhogy nem az igazi?! – Már nincs ereje. – Javít. – Nincs olyan ereje. Vékony arcú, bajuszos férfi emelkedik fel, kifakult pizsamában. – Miért? Mikor van olyan ereje? Maga szerint mikor van olyan ereje? – Hát mindenesetre… – Délben? Mondja mindjárt, hogy délben! Napszemüveges nő, a nyugágyról: – A reggeli nap barnít a legjobban. – A reggeli nap, de nem a… – Talán azt akarja mondani, hogy a délutáni nap langyos melege… – A bajuszos remeg a dühtől. – A délutáni nap langyos melege! Üregből jön ez a hang, egy szoba üregéből. Szemüveges, zömök férfi az ablakmélyedésben. Félmeztelenül hajol egy rajztábla fölé. Mellette az asztalon vonalzók, háromszögek. – Nincs jobb, mint a délutáni nap langyos melege! És ha még ezt az ember a negyediken kapja… ha meggondoljuk, hogy éppen a negyedik emeleten! Elhallgat. A gang napozói is elhallgatnak. Székeken ülnek, székeken, hokedliken, sámlikon. Mögöttük lehúzott redőnyök, félig lehúzott redőnyök, az ajtó kilincse, az ablak párkánya, lesötétített szobák. Nő a nyugágyról: – Az a nyüzsgés a strandokon! Egy homlokon kissé megcsúszik a kendő. Az az agyonszáradt kendő. Leemelik, belenyomkodják a lavórba. Bágyadt loccsanások. A férfi a rajztábla fölött: – Cápaveszély! Cápaveszély! Nyugágyas nő olvas. Elindul a keze a nyugágyon, keres valamit. – Úgy látszik, bent hagytam a cigarettát. Egy férfi válla, ahogy a hátát napoztatja. Két karja lelóg a székről. Egyszerre csak mozgolódás támad. Felemelkednek a vállak, a hátak és a homlokok. Arrébb tolják a székeket, sámlikat, lavórokat. Fröccsen a víz a kőre. Székeket, lavórokat húznak el a rajztáblás férfi ablaka előtt. Az sötéten vigyorog a vonalzók és háromszögek közül. Ráncos arcú nő benéz, kezében sámli. – Nem zavarom? – Boldoggá tesz. A nő leteszi a sámlit, de egy szék arrébb sodorja. Vonulnak a székek, a lavórok. – Már nincs nap. – Hogyhogy nincs nap?! – A vékony arcú, bajuszos férfi úgy áll, mint egy próféta. A hátsó lépcső felé int. Szék himbálózik a levegőben. Úszósapkás férfi a nap felé igazítja, majd leül. Odabent, az ajtó mögött, az öregasszony. Elmosolyodik, ahogy a fej és a váll foltját látja az előszobaajtó üvegjén. Kissé megnyitja az ajtót. – Egy pohár vizet? Az úszósapkás, akár az álomból: – Pohár? Milyen pohár?! – Múltkor is megfájdult a feje. Kalmopirint is kért. Kalmopirint és egy pohár vizet. – Ugyan kérem! Én bírom a napot. Az öregasszony becsukja az ajtót. Bemegy a konyhába. Tálca a konyhaasztalon. Azon csészék, csészealjak, kistányérok. Mellettük kávéfőző. – Kivihetnék neki egy kávét. Múltkor valaki kért tőlem egy kávét. Megfogja a csészét, leöblíti, visszateszi. – Bírja a napot! – Legyint. Bent van a szobában. Fölnéz egy szakállas, tengerészsapkás férfira. – Mit tud ő a napról! Festmények és képek. A szoba tele van festményekkel és képekkel. Középen a tengerész. Sűrű, fehér haj, derűs, kissé gunyoros tekintet. Egyik kezében távcső, de csak úgy hanyagul lógatja. Ugyanaz a férfi kétsorgombos kabátban, széles karimájú puhakalapban. Aztán egy zömök, bajuszos férfi, barna mellényben. Meglehetősen bizalmatlanul néz a tengerészre. – Ezeknek csak a szájuk jár. – Az öregasszony derűsen ingatja a fejét. – De ha valami baj van… – A tengerészre hunyorít. – Papa, mikor vettél be Kalmopirint? Az ablaknál ül. Buszok robognak el előtte. A vezető szinte bólint. Tér emelkedik fel, templommal. Fiú meg lány mennek át a sétányon. Egymás kezét lógázzák. A fiú lemarad egy vékony fánál. Bicskával belehasít. Aztán már megint a lánynál van. Lógázzák egymás kezét. Iránytű és egy hajó modellja a szoba mélyében. – Kund. – Ez áll a hajó oldalán. Az öregasszony elmegy mellette. Közben fölnéz a tengerészre. – Nem akartad, hogy veled menjek arra az útra. A konyhában vacsorázik. Rádió szól a szobából, tánczene. Egyszerre csak kalimpálni kezd a lábával. Harangoznak a fekete cipős lábak. Ágyaz. Férfihang a rádióból: – De hogy Miketics Sándor útja hová vezet, arra még nem adhatunk választ. – Sötét, drámai zene. Elzárja a rádiót. Hosszú, lesimított hajjal, hálóingben áll az ágy előtt. Valahogy, mint egy intézeti növendék. Aztán már fekszik. Két keze a paplanon, az ujjak szétnyílnak, botorkálva megindulnak. Fények vágódnak be kintről. Fehér karikák, középen zöld betűkkel. – Csoki keksz. Egyenletes kopogás a falból. Szünet. Majd két hosszabb és egy rövidebb. Szünet. Majd megint, de most már türelmetlenül. Az öregasszony a takarót paskolgatja. A kopogás abbamarad. Aztán egy sóhaj. Oly tisztán, mintha a falból jönne. Az öregasszony vár, figyel. Megpróbál felülni, de a feje oldalt csúszik a párnán.
Nedvesen ragyog a napfény a lépcsőkön. Szatyrok, hálók imbolyognak lefelé. Szatyrok, hálók, kosarak meg asszonyok. Az öregasszony tűnik fel, kosárral, üres tejesüveggel. Hirtelen megáll. – Egy kis zöldség… zöldségféle. A szatyros nők bólogatnak. Ő meg egy-két lépést tesz, majd visszafordul. – A Molnár bácsit visszahozták? Az egyik nő értetlenül rázza a fejét. – Hát a kórházból. Az éjjel megint hallottam a kopogást. Tudják, abból a szolgálati szobából, a Vermeséktől. – Szolgálati szoba? Vermesék? – Onnan is vitték el. A Bíróné hallotta meg a kopogást, és akkor kihívták az orvost. – Ja, az a vén részeges! – Nem, nem, a Molnár bácsi nem ivott. – Azért jött fel négykézláb a lépcsőn. Nem is jött, mászott. Lefelé megy a kosárral meg a tejesüveggel. – Az nem az ivás miatt volt… kis nyugdíj… le volt gyöngülve, és aztán már csak úgy feküdt valami takaró alatt, feküdt meg kopogott. Lent áll a házfelügyelő ajtaja előtt. Az ajtó nyitva. Daráló a konyhaasztalon meg valami könyv. – Sültet vittem neki, sültet meg salátát. Tér sétánya. Távolabb a piac bódéi. Kosarak, ládák a piac sarkán. Paradicsom, tök, dinnye. Az öregasszony a paradicsomok között. Mintha begurult volna a ládába, és többé már nem is tud kikeveredni. – Nem kell hozzányúlni. – Kék köpenyes férfi kivesz a néni kezéből egy paradicsomot. – De hát, én csak… – Paradicsom? Paprika? – Múltkor is olyan kásás volt. – Paradicsom? Paprika? Ládák és bódék között mászkál. Rákoppint egy görögdinnyére, megérint egy hosszan lelógó, szakállas gyökeret. Bent áll egy üvegkalitkában. Presszókávé. Ez áll vörös betűkkel az üvegfalon. A pultnál issza a kávét. Egy asztalnál nagyobb társaság. – …a Barcza vette észre borotválkozás közben, a folyosón. – A Barcza a folyosón borotválkozik? – Csak kinézett. A lány meg ott feküdt a folyosón… le volt takarva. – Akkor még nem volt letakarva. Az öregasszony a feketét kortyolgatja. Csupa várakozás. A háta, a válla, a nyaka, az a mozdulat, ahogy a poharat tartja. – Az én férjemhez szólni se lehet, ha borotválkozik. – Egy időben mindig a feleségem akart beszappanozni. – Most már nem akarja beszappanozni. Előredől a kávéfőző gép mellett. Már alig van valami a pohárban. – Sose tetszett nekem az a lány, de azért, hogy így!… – Olvasott, mindig olvasott. Hozzánk is feljárt könyvekért. – Mikor vitték el? – Ott feküdt a folyosón… jó sokáig. Fölnéz. A presszósnő merev, ellenséges arca. A pohár a pulton. A tejesüveg meg a kosár elindul. Közöttük az öregasszony. Asszonyok a tér sétányán, kétoldalt. Asszonyok szatyrokkal, csomagokkal. Kifakult nyári ruhák, kinyúlt, rosszkedvű szvetterek. Fűzős cipők, elvékonyodott, papuccsá taposott félcipők. Közöttük egy telt, barnára sült kar. – Lesültél, Gizikém! És hogy meghíztál! Szikár nő rácsap a karra. Rászállnak erre a karra. Csapkodják, csipkedik, verdesik. Jön az öregasszony, mosolyog. De ezek az arcok nem fogadják el a mosolyt. Az egyik nő váratlanul feléje hajol. – Mit akart a Molnár bácsival? – Kopogott. Egész éjjel kopogott. – Azt maga nem hallotta kopogni. – Kórházban van, ki se jön onnan. – Sültet vittem neki meg salátát. – Más talán nem vitt neki? – Én talán nem vittem?! Engedelmesen bólint. A kosarára bámul. Elindul, de azért még hallja: – Meddig akarja ez még húzni? – Minek neki az a nagy lakás? Minek?! A díványon ül. Fölötte a képek. A kapitány most civilben. Fekete kabát, nyakkendő. A bajuszos meg rágyújtott egy szivarra. – Ott ült a fejed búbján – mondja a kapitánynak. – Igen, igen, a Simi! Fészket rakott a hajadban, papa. Hát én még olyan kanárit nem láttam, egy olyan szemtelen, és hogy kopogott a csőrével! Te meg közben kávéztál, meg újságot olvastál. Legszívesebben lekergettem volna a Simit, igen, de hát azt nem lehetett, na, még hogy a Simit! Vagy nem is kanári volt a Simi? A másik férfihoz fordul. – Hát te ezt sose hagytad volna! Megmerevedik az arca. – Ha adnék nekik valamit? Annyi ruhám van, minek nekem annyi ruha? Vagy azt a karperecet… nem, azt névnapomra kaptam. Meg akkor azt hinnék, hogy ékszereim is vannak, mindenféle ékszereim. Ó, ti nem ismeritek ezeket! Elindul a szobában. Kinyitja a szekrényt, kivesz egy virágos mintás ruhát. Meglengeti, visszaakasztja. Kinyitja a másik szekrényt. Kabátok. Sorra megérinti a vállukat. A dívány sarkán ül, nyitott szekrények, kihúzott fiókok között.
Leszól egy nő a negyedikről. – …tudja, mit akart a Levasicsnéra rásózni? Egy estélyi ruhát! Döbbent hang a mélyből: – Estélyi ruhát? A Levasicsnéra?! – De hát az megadta neki. Tudja mit mondott? „Elmúlt már a farsang!” – Hozzánk meg botot hozott. Egy olyan bambuszbotot. – A Fillárnéhoz keppet. – Mi ez? Kiárusítás? – De nem fogad el pénzt. – Csak várjon! – Ki akartam fizetni azt a pulóvert… – Szóval, elfogadott tőle egy pulóvert? – Egy olyan garbó-pulóvert. – És maga elfogadta?! – Csak egy garbó! Csak egy garbó!
Az öregasszony a gázóra és egy kép között, az előszobában. Fejét ingatja, várakozóan néz. Azok hallgatnak. A férfi átfogja a felesége vállát. – Hát, nem tudom. – Igazán kedves – mondja a fiatalasszony, majd a kép felé: – Havasok, a Gyalui havasok, tudja a férjem erdélyi. – Hát én már itt születtem. Az az igazság, hogy én már itt születtem, csak hát azért mégis… – Hegyek. – Az öregasszony a képet nézi. – Mindig szédültem. A férjem meg kinevetett. Érdekes, a férjem volt a nagy kiránduló, nem a papa. – Elakad. Majd hirtelen: – Le is vihetném a kisfiút… nálam vannak hajók, földgömbök, térképek… és én ezért semmit, de igazán semmit se kérek, csak tudom, hogy van ez, ha el akarnak menni színházba, és akkor… – Eljön a nagymama. – A nagymama. – Ott áll a gázóra alatt. – Valaha nekünk is volt bérletünk az Operába. Adler Adelina… de hát őt nem is az Operában láttuk, hanem a Városiban volt a vendégfellépése. Adler Adelina! hanem a kórus, az semmit se ért, és a balettban meg csak topogtak, de azt is úgy összevissza, és mondta is a férjem, hogy ez szégyen, és Adler Adelina nem is jön többet…
Kint áll a gangon. Fények gyulladnak fel az ablakokban. Valaki a lábát törli hosszan, elnyújtottan. „Szervusz, Gyulám!” Telefon csörög egy lakásban. Aztán csönd. Csönd és sötét. És akkor egy női hang, valahonnan az emeletekről: – Hazaküldték a maga Molnár bácsiját. Az öregasszony fölfelé bámul. Látni nem lehet senkit. Csak megint a hang. – Vihet neki sültet meg salátát! Hatalmas ébresztőóra a konyhaszekrényen. Az öregasszony azt nézi. – Mert én csak nem akartam szólni – hallja a házfelügyelőnőt. – Ez nem az én dolgom, de én nem laknék olyan nagy lakásban, már így, egyedül, meg aztán a pótlék miatt. – A pótlék. Feláll, odamegy az órához. Megérinti az ujja hegyével. – Mindig elromlik. Már nincs is kedvem megjavíttatni, tiszta pénzkidobás. Az öregasszony visszahúzza a kezét. Megint ott ül, szemben a házfelügyelőnővel. – Szóval, talán tudnék valakit, itt vannak, ugye, a Venczellék meg a Mógerék a hatodikon, ott pláne gyerek is van, aztán bepréselve egy szobába, nem mondom, nagy szoba, de akkor is. És mi lesz azzal a sok holmijával? Holmi? Kacat. Lom! Na, legfeljebb eladja, talán még arra is tudnék valakit. Edényre máris tudnék, edényre meg porcelánra, csak lenne időm! – Kihúz egy kartonlapot az asztalfiókból. – Ki kell tenni a kapu alá, tudja, a Molnár bácsi… – Hazajött. – Egy ládikóban. – Egy ládikóban! – Ott áll a házfelügyelőnő mögött. Az a kartonlap! Gyászjelentés, kézzel írva. Tussal húzták meg a fekete keretet.
Tudatjuk a lakótársakkal, hogy Molnár Károly hosszas szenvedés után, 87 éves korában elhunyt. Temetése végakaratához híven augusztus hó 17-én…
És akkor egy szó, amit alig tud elolvasni. – Házunkban. – Mit szól! Ez volt a kívánsága. Mennyit kellett szaladgálnom, amíg el tudtam intézni, mert persze hogy ez is az én nyakamba szakadt, de ha nincs a Gömöri doktor, hát igazán nem is tudom… Az öregasszony előrehajol és megismétli. – Házunkban. Gyászruhás asszonyok a lépcsőházban. Asszonyok meg néhány férfi. A felvonó körül álldogálnak, a lépcsőkön. Ég a villany, de csak a lift ketrecét világítja meg. A lift éppen fönt van. Két férfi koszorúval. A koszorún fekete szalag. – Nyugodj békében! – Virágcsokrok. Azok is fekete szalaggal átkötve. Köhécselés, csoszogás. Aztán egy hang. – A fia itt van? – Nincs is fia. – De van, csak külföldön, és most megjött. – Fönt van a pappal. – Nincs pap. – Dehogynem. Református pap. – Református volt a Molnár bácsi? – Hát ha a református pap jött. – Nem jött pap. Megérkezik a lift a fekete ruhás házfelügyelőnővel. Három nő beszáll. Az öregasszony a lift rácsánál. Sötét kosztüm, sötét kalap. – Maga még éppen befért volna. – Valaki belehajol a nyakába. – Igaz, hogy elcseréli a lakást? Csoszogás. Suttogás. Aztán megint a hang: – A Pützékkel vigyázzon. Egy összegben kérje a pénzt. Talpak sikálják a lépcsőház kövét. – És hol lesz a?… – A kéményfalban helyezik el. – A tetőfalban. – Mondom, hogy a kéményfalban. – Hamvasztás volt? – Hát mit gondol! – Már felvitték? – Legalább egy órája. – Kórus van? – Kórus? Miféle kórus? – Akik majd énekelnek? – Nincs kórus. Nincs pap, és nincs kórus. A házfelügyelőnő megjelenik a lift kivilágított kockájában. Beengedi az öregasszonyt és még két nőt. Egy férfi is be akar nyomulni, de eléje teszi a kezét. Fölszállnak. A néni a lift tükrében megigazítja a kalapját. A házfelügyelőnőhöz fordul. Talán kérdezne valamit, de ahhoz a merev, ünnepélyes archoz nem lehet szólni. A lift megáll. A házfelügyelőnő nyitja az ajtót. Kiszállnak. Aztán már nyílik a padlásablak. Sorra kilépnek a tetőre. Az öregasszony mozdulni se tud. Ketten megfogják, előbbre viszik. Többen is állnak körülötte, de nem látni az arcokat. Olykor mintha a tető bádogcsatornája volna előtte. Aztán csak a cserépdarabok. Apró cserépdarabok. Vörös és zöld fények az ég alján. Fényreklámok gyulladnak fel, és alszanak ki. Vöröseszöld fényben porzik az ég. Megszólal egy éles, átható hang. – Búcsúzunk tőled, Molnár Károly, és bizony fájdalmas ez a búcsú, nagyon fájdalmas, hiszen te visszatértél ide közénk, mert nem akarsz megválni tőlünk… tehát közöttünk vagy, és mégis oly messze! (– Mondom, hogy van pap. – Ez a Lakos.) Lapos háztető. Előrehajló hátak, vállak. Összekulcsolt kezek. – Akadtak, akik különösnek tartották a te utolsó kívánságodat! Meg kell mondanom, akadtak, akik ezt meg akarták akadályozni. De állhat-e bármi is a hűség útjába? Felemelő a te hűséged ehhez a házhoz. És megígérjük neked itt ebben az órában, hogy mi se hagyunk el. (– Vigyázzon azzal a virággal! – Hova lehet letenni? – Majd ahova a többiek.) – Feljövünk ide hozzád, hogy egy-egy percre elüldögéljünk melletted, emlékednek áldozva. Nyugodj békében, drága barátunk! Alacsonyan szállnak a felhők. Tépett szélű, szétrongyolt felhők. Az ég alján kihunytak a fények. Nincs más, csak a sötétség. Felhangzik a zsoltár.
Csönd. Két férfi előrejön, koszorúval a kezében. Lassan, tétován megindulnak a többiek is. Az öregasszony nem mozdul. Úgy áll, összekulcsolt kézzel.
Kávéját kavargatja a díványon. Még mindig kosztümben. A kalapját se tette le. Ajtók csapódnak odakint. Akárcsak egy öreg, kopott szobában szállna fölfelé. Csipkés blúzban áll a lift tükre előtt, kezében kis csomag. Nem lép ki mindjárt, ahogy a lift megáll. Talán vendégeket vár ide. Majd meg is kínálja őket a kis csomagból. Aztán mégiscsak kiszáll. Leengedi a liftet. Az lesüllyed mögötte, és ezzel mintha mindenkije elhagyta volna. Elindul a folyosón. Ajtó nyílik a folyosó végén. – Már vártuk. Feketével kínálják, süteménnyel kínálják. – Tengerrengés! – A férfi föléje hajol. – Azt mondja, tengerrengés volt? – Messina mellett. – Hallod – fordul a feleségéhez –, Messina mellett. A néni meg a hajón, és nem félt, egyáltalán nem félt. – De hát az egy hónappal később volt. – Leteszi a csészét. – Azt kérdi a papa, na, Batyu, elkísérsz? így hívott, Batyu. Fel mersz ülni, Batyu, arra a rozoga bárkára? – De mennyire, papa! – Tudod, hova megyünk? – De mennyire! – Azt is tudod, hogy mi volt arrafelé? – Tengerrengés! – A papa nevetett. – Batyu, te nem tudod, mi a tengerrengés! Ahhoz képest a földrengés… – Semmi, semmiség. – A férfi megrázza fejét. – Tengerrengés! – A felesége maga elé mered. – El is kísértem a papát. Nem volt semmi baj a tengerrel, nagyon tisztességesen viselkedett. – Hogy hívták a hajót? – Kund. – Kund, na igen. Az öregasszony a süteményt rágcsálja. Potyognak a morzsák a csipkeblúzra. – Tengerrengés. – A férfi körülötte járkál. Hirtelen megáll, a szobára mutat. – Azt hiszem, igazán barátságos. – Meleg kis fészek – mondja a felesége. – Mi legalábbis mindig annak éreztük. Meleg, meghitt kis fészek. – Sose válnánk meg tőle. Csak hát Totó miatt. Tizenöt éves. – És, ugye, ebben a korban egy lány… – Külön szoba kell neki, nem vitás. – Hát, ha tizenöt éves… – El se tetszik hinni, milyen különös gyerek. Órákig elüldögél egymagában. Néha még csak nem is olvas. Nem szereti, ha szólnak hozzá. Én nem is tudom, olyan, olyan… mutasd meg a fürdőt. Az öregasszony egy kád mellett. Szivacsok a kád szélén. A mosdó fölött, üveglapon, borotvapamacs, szappan, krémek, fogkrémek, egymásra dobálva. – Zuhanyozni is lehet. Benyúl egy kéz, megnyitja a csapot. Szakad a víz. Az öregasszony esőfüggönyben. Benyúlnak érte, lassan tolják előre. – A kilátás! Gyanakodva pislog, de menni kell. A férfi, valahonnan messziről: – Búvár Kund! Ugye, hogy arról nevezték el a hajót? Vörösmarty Mihály verse a Búvár Kund. Egy ablakból lóg ki az öregasszony. Megfeketedett falak, sötét ablakok. Odalent a mélyben egy darabka föld, dróthálóban. – A mi kertünk!
A liftben száll fölfelé. Belenéz a tükörbe, oldalt fordul, ujját állához érinti. Vállat von, mintha veszekedne valakivel. Már egészen otthonos ebben a fülkében. Raktárfélén megy át. Csupasz asztal, azon fűrész. A padlón forgácsdarabok. Az ablaknál lyukas fenekű hintaszék. – Rendbe hozatjuk – hallani egy hangot. – Természetesen rendbe hozatjuk. Az öregasszony megérinti a hintaszéket. Az sértődötten billeg. – Nincs nagyobb öröm, mint egy ilyen hintaszékben olvasgatni. Az öregasszony hintáztatja a széket. Majd hirtelen megállítja. – Köszönöm, nem erre gondoltam. – Mire gondolt?! Mire gondolt?! Egy cédula a liften: Nem működik.
A néni hátranéz, mintha segítséget várna. Rácsúsztatja a lábát az első lépcsőfokra, lassan elindul fölfelé. Megy fölfelé a lépcsőkön. Közben nyílnak az ablakok. Végig nyílnak az ablakok a lépcsőházban. Asszonyok az ablakokban. – Egész fürge. – Örökké járja a házat. – Most a Troppauerékhez megy. – Ott már volt. A Vencellékhez. – Semmi se jó neki. – Mit akar azért a két szobáért?! – Megint egy másik kalap. – A temetésen is ebben volt. – Följár a Molnárhoz. – Hová jár fel? – A Molnár bácsihoz. A tetőre. Az öregasszony megy fölfelé. Arcok kísérik, végig a lépcsőházban.
Hatalmas, csupasz fal. A falból kibukkan az öregasszony feje. Parányi pont azzal a kalappal. Eltűnik. De csak azért, hogy valamivel lejjebb tűnjön fel. A fal virága. Hol innen, hol onnan tör elő.
– Nem! Nem! – A házfelügyelőnő ott áll előtte. – Örökké csak ezt hajtogatja, de hát mit válogat, mit akar?! Az öregasszony laposan pislog a konyhaasztal mögött. – Mit csináljak, ha egyszer… Albérlőt nem akarok. Sose laktam idegennel. – A Fridánál is van albérlő, meg a Czaniknénál. – A mi házunk nyitva volt mindenki előtt, de hogy valaki ott lakott volna! – A maguk háza? – A férjem tudta, mi az, vendégeket fogadni. Szótlan ember volt, egyesek azt hitték, hogy mogorva. A papa is azt hitte. – Szóval, fel vannak zúdulva. – Fel vannak zúdulva? – A házban. Hogy maga összevissza mászkál, és a végén semmi. A múltkor elkapott a Vencellné. „Ide figyeljen, miért küldte a nyakamra azt a…” A Troppauerné is nekem esett. És ki miatt? Szóval, nekem ebből elég. Ha magának nem tetszik, amit én ajánlok, menjen a Marx térre, a börzére. – A börzére? – És akkor majd meglátja, mi lesz, de az engem már nem érdekel. Egyáltalán! Egyáltalán!
– A börzére! Ezt már a férjének mondja. Egy pillanatra a papához fordul, de a papa arca most elutasító. „Ezt talán beszéld meg vele.” Hát igen, ilyesmiben mégiscsak inkább a férjére lehet számítani. „Az ilyen börzedolgokban! – Enyhe bosszúság a férje arcán. – Persze, egy tengerész nem foglalkozhat ilyesmivel.” – Fel vannak zúdulva a házban, hogy én… hogy engem… „Fel vannak zúdulva?! – A papa arca megkeményedik. – Vannak még eszközeim, azt hiszem, vannak még eszközeim.” Tengerészek kísérik le az udvarra a felzúdult lakókat. A hátsó lépcsőn vonulnak lefelé. Az udvaron a kapitány és a másodkapitány. Mögöttük a fegyveresek. A kapitány kezében lista. Onnan olvassa a neveket. – Venczell Béla! – Troppauer Endréné! – Mógerék! És akinek a nevét olvassa, az a kivégző osztag elé lép.
Fal a troliállomás mögött. Cédulákkal borított fal. Előtte egész kis tömeg. A cédulákat olvassák. Összeköltözőknek! Ideális, olcsó bérű, Kulich Gyula téri, megosztható, nagy erkélyű, három szoba… Otthont adok! Pesten tanuló, szolid, vidéki diáklánynak, nagy belvárosi lakásomban. Diplomás férfit keresek, társbérletre. Hétvégi ház, panorámás, budai, minden igényt kielégítő. Balatonnál, partközel, olcsó telek. Gyermekszerető, leinformálható nyugdíjast keresek. Olvassák, mormolják a neveket, címeket. Könyörögve, imádkozva, átkozódva. Elöl, egy aktatáskás férfi mellett az öregasszony. – Éppen rám vár az a hétvégi, budai ház! – szólal meg valaki. – Mit akar? Panorámás. – Van nekem egy panorámás albérletem. Az aztán olyan panorámás! – Nem akar leruccanni a Balatonra? Olcsó telek, partközel. – Még hogy partközel! – De azt az Akácfa utcait meg lehet nézni. – Be se engedik. – Már régen kiadták. – Ha én egy ilyen címre elmentem, hát azt már régen… – Maradok a Balatonnál. – Keserű nevetés. – Mégis, partközel. Labdáznak ezzel a szóval. – Partközel! Partközel! – Képzeljék – kezdi egy kövér nő –, egy postás feleségül akart venni, hogy ő élettársat keres. Valósággal lerohant. – Éppen magát. – Már el se merek menni egy címre, ha férfi az illető. – Csakis férfiakhoz megy el. Mint szolid, vidéki diáklány. Nevetés. Majd egy újabb hang: – Hol keresnek gyermekszeretőt? – Ide figyeljen maga gyermekszerető! Magát egyszer már majdnem… – Hát nyugdíjam, az nincs, és mi az, hogy leinformálnak? – Magát nem kell leinformálni. Sziszegő hang az öregasszony mellett: – Ezt csinálják! Mind ezt csinálják. Először felküldik a nagymamát, aztán jön a többi. – Belehajol az arcába. – Celldömölk? Pápa? – Nem, nem. – Egész jól kistafírozták? Mert hogy egy ilyen nagymamában jobban bíznak. Aztán majd jön a többi. – Nincs senki… elhiheti. – Elhiszem, magának elhiszem. Így szivárognak be, aztán elözönlik a várost. – Mit csinálok? – Szivárog. – Szivárgok?! – Elakad, majd kitör belőle: – Van nekem lakásom, kétszobás, a Bertóti úton. – A Bertóti úton! – Már egy pulóveres férfi áll előtte. – És elcserélné? – Persze hogy elcserélné! – Valaki félretolja a pulóverest. – Hernád utca, szoba, komfort… – Már megint a Hernád utcával jön! – Földszinti a Vágány utcában! – …második emelet, süllyesztett káddal! – Ide figyeljen, nénike… – Mi az, hogy nénike? Fehér bajuszos úr karon fogja az öregasszonyt, mintha sétálni indulnának. Séta a Szigetre, leülnek egy padra, vagy beülnek valahova fagylaltozni. Közben szól a zene. – Mégis, mire gondolt, asszonyom? Milyen összegre? – Nem gondoltam összegre. – Nem gondolt összegre? – A férfi elengedi a karját. Mögöttük a többiek félköre. Ha ők megindulnak – azok is. – Nem gondolt? – A fehér bajuszos úr közel hajol. A többiek előrejönnek. Csönd. A várakozás csöndje. A fehérbajuszos alig észrevehetően arrébb tolja a nénit. De akkor már azok is előrevetik magukat. – Nem gondolt összegre! Úgy lóg a férfi karján, mint egy táska. Megbillen, hátracsúszik. Majd egyszer csak lent van. A fehér bajuszos úr belepottyan egy újságba. Figyelmesen olvas. A többieket valósággal szétfújták. Van, aki egy hirdetőoszlopot böngész, van, aki csak úgy belebámul az utcába. Két rendőr jön. Felszippantják az öregasszonyt. – Mit keres itt? – És még mielőbb bármit is mondana. – Menjen csak haza, és adjon fel hirdetést az újságban. A rendőrök elmennek a fehérbajuszos mellett. Megzörgetik az újságot. – Rudi bácsi! Rudi bácsi! Az öregasszony elfordul. Eltűnik a fal az ácsorgókkal, a bámészkodókkal.
Az asztalnál ül, előtte levélpapír. „Elcserélném kétszobás lakásomat…” Kalimpál a lábával, fölnéz a férjére. – Valami csendes hely, tudod, mint Selmecbánya. A férj kételkedő arca. Mint aki nem nagyon emlékszik arra a csendes helyre Selmecbányán. – A kert Fiuméban! Fák, gyümölcsös fák és a tenger… Ez már a papának szól. Aztán megint a papír fölé hajolt. „…Egyszoba komfortos, budai lakásra, nagy kerttel.” Teherautók robognak el odakint. Rázkódik az utca, rázkódik a ház. Ő még mindig az asztalnál. Aláhúz valamit. Nagy kerttel. Picit kidugja nyelvét, elégedetten bólint.
– És most hirdet? – A szatyros nő két lépcsőfokkal feljebb. Onnan néz le az öregasszonyra. – Hirdetek, újságban. – Tudja, mit indított el ezzel? – A szatyor felemelkedik. Az öregasszony kérdezne valamit, de a szatyor eltűnik.
Nem tudni, mikor jött ez a nő, de most mindenesetre az ablaknál áll. Kihajol. Bólint, ahogy elrobog egy busz. Féloldalasan visszafordul a szoba felé. – A nyolcadik! Még csak most kezdtem számolni, és már a nyolcadik. Az öregasszony megfogja egy szék támláját. (Jó, ha ennyi busz jár erre? Vagy nem annyira? Lehet, hogy nem annyira.) – És ezek még csak a buszok! – Körbejár a szobában, megáll az egyik asztalnál. – Ez a fal!… – Kopott. Csak éppen egy kicsit. – És ráadásul zajérzékeny vagyok. – Zajérzékeny! – Elég egy ajtócsapódás, egy hangos szó. Emlékszem, még talán egyéves házasok se voltunk, és el akartam válni a férjemtől. Rám kiáltott: Csukd be az ablakot! – De hát biztosan be kellett csukni. – Sírógörcsöt kaptam, és olyan remegés fogott el. A férjem aztán elvitt az Unterberg professzorhoz. – Ó, az Unterberg! – Ismeri? – Még a papa járt hozzá. De ő valami egészen más… – Na igen, az Unterberg tulajdonképpen nem pszichológus. A férjemet kezelte, nagyon eredményesen. – A papát is. Az öreg tengerész mélységesen szemrehányó tekintete. „No de lányom!” A férj enyhe lenézéssel. „Nekem sose kellett elmennem az Unterberghez.” – Nagyszerű ember volt az Unterberg. Csodálatos ember. Azt hiszem, Londonban halt meg. – Nem tudom, lehet. – Egész biztos, hogy Londonban. Festetni kell. Az egész lakást úgy, ahogy van. Csöngetnek. – Bocsánat. – Sovány, ősz férfi az ajtóban. Ismerősen mosolyog. – Talán éppen rossz időben… A néni int, hogy tessék befelé. A férfi útközben bemutatkozik. – Elekes Pál! Mennek befelé. Kopogás a konyhából. Szerény, de határozott kopogás. – Kérem szépen – lép ki egy hajlott hátú férfi –, csak mert azt tetszett mondani, hogy várjak. – Hogy várjon? – Ittam egy pohár vizet. – Ivott, persze. – Visszatettem a poharat. A csapot elzártam. Elég nehezen. Úgy látom, baj van a csapokkal. Hárman mennek befelé. Oldalt a két férfi, középen az öregasszony. A nő fogadja őket. – Generális átalakítás! Elekes: – Az a fontos, hogy stílusban maradjunk. Mert azért ennek a lakásnak bizonyos jellege van. – Romos jellege. Az öregasszony leül. Azok hárman egymás körül keringenek. – Látja, ez az, amit a férjem nem tud megérteni. – A stílus, az valami egészen alapvető… – Az első utam a fürdőbe vezet. – Miért vezet a maga első útja a fürdőbe? – A csapok. Látnom kell a csapokat. Mind a hárman kihajolnak. Csöngetés. – Majd én, ha megengedi. – Elekes megérinti az öregasszony karját. – Nem akarom azt mondani, hogy bizonyos előjogaim vannak, erről szó sincs… Aztán már négyen lógnak ki az ablakból. Talán csak levegőzni jöttek. Vagy megbeszélnek valamit. És majd innen mennek moziba, színházba. – Érezni a pályaudvar füstjét. Lassan jönnek befelé. – Egész jól érezni a pályaudvar füstjét. – Nincs is itt pályaudvar. Négyen jönnek feléje, három férfi és egy nő. – Annál rosszabb, ha még csak nincs is itt pályaudvar. – Egyes környékek minden szagot befogadnak. – Befogadnak?… Néznek rá, mintha ő lenne az a környék, amelyik minden szagot… – Asszonyom, még nem is láttuk a másik szobát. – Csakugyan! – A másik szobát. Az öregasszony a csoport élére áll, és megindulnak. Az előbbi egy kicsit félt tőlük, de most talán valami játék indul. Egymás vállára teszik a kezüket, sípolnak, zakatolnak, énekelnek. – Mennyi kép van ebben a lakásban! – És ez a hajó! – Leveri a vázát! Állótükör fogadja őket a másik szobában. Tó, amibe belesiklanak. Az öregasszony merül el elsőnek. Vidáman hátraint a többieknek. Körülúszkálják a hatalmas, barna szekrényt. Az ágyat. Az ebédlőben, az asztal körül, Elekes Pál hosszan előrenyújtja kezét az asztalon. A néni felé hunyorít. – És tudják, ki volt az édesapja? Az első magyar tengerjáró hajó kapitánya! – Nem, nem az első! Meg se hallják. – Nálam még megvannak azok az újságok, amikben írtak róla. Maguk félreteszik a régi újságokat? – Nem mindegyiket. – Jaj, a színházi lapok! Például, amikor Kőszegi Teréz elhatározta, hogy otthagyja a színházat, és apáca lesz. – Kőszegi Teréz? – Operaénekesnő. De aztán valahogy mégse lett apáca. – Na persze. – Mit na persze?! Eleanor Powel mormon papnő lett. – Mit beszél? A géppuskalábú Eleanor? – Az, az! – Micsoda táncosnő! – Csak volt, mert már felöltötte magára… – A géppuskalábú Eleanor! Az öregasszony mosolyog, bólogat. Igen, ezek az ő vendégei. Eljöttek hozzá, és most diskurálnak. Hirtelen megpillantja az asztalt. Az üres asztalt. – Bocsánat. Feláll, indul. Két szürke ruhás nőbe ütközik az ajtó előtt. Talán nővérek. Az egyik elővesz a táskájából egy cédulát. – Egy bizonyos címre. – Ez az, igen. A lépcsőházban megáll. A gangok felé kémlel. Ha most odakint lenne valaki! Troppauerné vagy Nyergesné. „Képzeljék, le kell mennem egy kis süteményért.” – Vendégeim vannak – mondja odalent a boltban. – Kérek húsz deka… jaj, dehogy húsz deka, csak nem állíthatok be húsz dekával! És akkor még likőrt is kell vennem. De hát a férfiak nem szeretik a likőrt, ha valaki a papa elé likőrt mert volna tenni! Megpakolva indul vissza. Kint a konyhában lerakja a csomagokat. Tálcára teszi a süteményeket. Valaki kiveszi a kezéből a tálcát. Nyitja előtte az ajtókat. Fölbomlott a társaság asztala. Megint az ablaknál állnak. Az ablaknál és a sarkokban. A két szürke nő a hálóból jön ki elandalodva, egymásba karolva. – Akkor oda jön a rekamié, kedvesem? – Nem, oda jön. Az öregasszony a tálcára mutat. – Tessék, kérem. A széken ül, kezében notesz, ceruza. (Ki nyomta a kezébe?) Ők meg föléje hajolnak. Nevek, címek, telefonszámok. – Novák Endre, Bérkocsis utca kettő. – Vigh Mihály. – 202-833. Hívószám. A szomszédé. – Uhlik Béla… nem Uhrik, na, most meg Ulrik! Majd inkább én, jó? – Kiveszi a kezéből a ceruzát, beírja a nevet. Beírják a neveket, a címeket, a számokat. A tálcán a sütemény romjai. Félig üres konyakospohár. Szivarcsutka füstölög a hamutartóban. Az öregasszony a széken, ölében notesz meg ceruza.
Asszonyok a lift körül fölfelé néznek. Valaki kulccsal megzörgeti a lift rácsát. – Mi lesz a lifttel? – Más is föl akar menni! – Meddig várjunk?! Kulcsok verik a rácsot. Közben az egyik asszony. – Most is hozzá mennek… valóságos népvándorlás. – És micsoda vendégeskedés! – Süteménnyel traktálja őket. A múltkor bort is vitt nekik. – Bort? Konyakot meg likőrt! – De még mindig nem talált senkit a lakásra. – Nem is akar. – Nem is akar? – Hallja! Úgy több a haszna, ha kiadja az egyik szobát… mondjuk, egy órára vagy két órára. – Csak nem képzeli? – Látta a múltkor azt a fiatal lányt? Azt a magas, barna lányt? Már többször is volt itt. Utána meg egy idősebb férfi, fél órával utána. – De hát talán… – Csak figyelje meg! Fél órával utána…
Az öregasszony sétára indul. Többen is elkísérik férfiak, nők. Meg egy masnis kislány, aki mindig előreszalad. Séta az egyik szobából a másikba. Olykor megállnak egy váza előtt. – Nem, ezt nem a papa hozta. A papa valóságos rakománnyal tért haza egy-egy útjáról, de ezt mégse ő hozta, hanem a férjem. Bányamérnöki kongresszust tartottak Pozsonyban, és a férjem természetesen meghívót kapott… – Meghívót… na persze. Egy férfi meg egy nő az ablak felé somfordál. A nő gyanakodva körülnéz a szobában: – Mit gondolsz, elég napos? A lakás másik táján egy suttogó hang: A falbetörés elkerülhetetlen. – A papa haragudott erre a vázára. Vásári darab… hamutartó. Ilyeneket mondott. – Kuncog. – Hamutartó! És aztán, amikor Spanyolországba indultak… – A Kevével. (Igyekvő hang.) – A Kunddal! (Oktató hang.) Maga nem tudja, hogy a Kund?! Még hogy a Keve! – Bocsánat. – Talán mindjárt a Kelén, az a balatoni szivattyú! – Bocsánat. – …megígérte nekem, hogy egy régi mór vázát hoz haza: „és akkor majd kiteheted az előszobába ezt a hamutartót!” Csakhogy ebből nem lett semmi, mert valaki elkunyerálta tőle azt a vázát. A masnis kislány féloldalasan ugrál a váza körül. – Jutka! Jutka! – Csak tudnám, miért kell ide gyereket hozni? – Igen, valaki elkunyerálta tőle… mégpedig egy hölgy. – Ó, egy hölgy! – A papa lovag volt, igazi lovag, és ezt az egészet nem is tőle tudom, hanem a másodkapitánytól. Feljárt hozzánk ez a másodkapitány, és hát a papa őt szemelte ki a számomra, nem is szerette a férjemet, bár ezt sose mutatta, a világért se. Nincs mellette senki. Különféle csoportok, szétszéledve. Két férfi colstokkal járkál, colstokkal méreget. Közelednek egymáshoz, majd távolodnak. Egy nő az ujjával araszol a fal mellett… A masnis kislány a díványon. Arcát egy párna mögé dugja. Egy pillanatra előbukkan, az öregasszony felé int. Az visszaint, és befelé botorkál. Társaság az ebédlőasztal körül. Egy nő, benne a szövegben: – …a riff-kabilok közé került Róth Teri. Ő is meg a többi lány az orfeumból. Nagy ígéretek, fényes szerződés, és mi lett a vége? Eladták őket a riff-kabiloknak! – Nem is kerültek haza? – De milyen nehezen! És ha a követség nem lép közbe… – Ja, ja! – Egy öregúr csöndesen szivarozik. Aztán, hogy a néni elmegy mellette: – Audienciát kérek. Meghitt sarok a Buddha-szobor és az állólámpa között. Az öregasszony hátradől a karosszéken, félig lehunyt szemmel nevet. – Nem, ezt nem mondhatja komolyan! – De miért? – Öregúr közelebb hajol. – Tudja, ki a Temunovich Zoltán? Nagy gyógyszertára volt… később is megbecsülték a tudását. – Szünet. – Tíz éve halt meg a felesége. Végeredményben házasságról is lehetne szó, de hát akkor elvész a nyugdíj. – Nem is ismerem a barátját. – Majd megismeri. És nekem elhiheti, asszonyom, hogy olyan partnert talál benne… – Partnert? – Szellemi partnert. – Mégis, hogy gondolja? Csak úgy… házasság nélkül? – Modernnek kell lenni. – Modernnek! Megszólal a csengő. Föláll, kifelé indul. Alakok bukkannak fel az előszobában. – Tessék hagyni. – Majd én kinyitom. Egy pillanatra megáll a záporozó csöngetésben. – Beengedem. – Tessék hagyni. – Tessék hagyni. A hangok elhallgatnak.
Az öregasszony az előszobában. Csönd van körülötte. Üres az ebédlő. Üres a háló. Elmegy a szekrény mellett, megfogja az egyik szék támláját. Megint az előszobában. Ez az ő útja. Az ebédlőből a hálóba, aztán az előszobába. Majd csak feltűnik valaki odakint, majd csak felhangzik a csöngetés. Elindul. De hát mióta járkál így? Napok óta? Talán már egy hete? Kint van a konyhában. Felnéz. Két asszony a gang rácsa mögött. Ráhajolnak a rácsra, lebámulnak. Asszonyok mennek el a konyhaablak előtt. Olykor mintha egy pillanatra megállnának. Nem szólnak be, nem köszönnek. Csak néznek. Behúzódik a szobába. Egyszerre csak a noteszban lapozgat. Nevek, címek, telefonszámok. Forgatja a lapokat, mintha onnan hívná elő őket. Novák Endrét, Nagy Attilát, Uhlik Bélát. Ölébe ereszti a noteszt. – De hiszen talán meg is sértődtek! Ők már oly sokszor voltak nálam, és én még egyszer se… egyetlenegyszer se! A tükör előtt áll, felteszi a kalapját. Utazik az öregasszony . Rázkódó buszban botorkál előre. Kinyújtja a karját, hogy megfogjon valamit, de csak a levegőt éri. A levegőt tolja előre. Aztán mégiscsak ott ül az ablaknál. Kifelé néz. – Áruház! Mióta van itt áruház?! Utazik az öregasszony. Bepréselődik a földalattiba. Sötét falak, folyosók vágtatása. A rakéta kipottyantja, lépcsőkön megy fölfelé. Odafönt megáll, körülnéz. – De hát itt volt a… Átmegy egy sötét szobán. – Nem vitt sehová a férjem az utóbbi években. Azelőtt meg alig lehetett hazacipelni. „Még beülünk valahova!” Mindig azt mondta, hogy még beülünk valahova. Vasalódeszka, rádobott mellénnyel. A mellény gőzölög. A gőzölgő mellénynek mondja: – Aztán meg ki se mozdult hazulról. Egy férfihang: – Ez csak olyan műhelyféle és mögötte a szoba. Az ember nem is hinné, hogy milyen lakályos. – Lakályos. A mellény bánatosan gőzölög.
Kertek fölött megy a fogaskerekű. Kertek és házak fölött. Párnák, paplanok az ablakokban. Vendéglő, nagy, üres kerttel. – Ide igazán eljöhettünk volna! – Mintha a férje mellette ülne. A férje, aki az utolsó éveiben… – A Duna-partra néha ki tudtalak csalni, na, legfeljebb a Szigetre! – Megbántották – mondja egy parányi kis szobában. – De hát akkor már nem is járt be a hivatalába. Méltánytalanság érte… talán éppen a nyugdíjaztatással. – Valamikor villa volt – magyarázza egy férfi –, most hét-nyolc lakás. Kicsit talán szűk, ha az ember kint van a kertben… – Köszönöm. Hegyoldalba vágott, kis utcán megy fölfelé. Egymásba roskadt kertek. A kapuk alig látszanak a fák között. Az öregasszony megáll. – Az volt a baj, hogy soha nem mondott el semmit, ha valami történt vele. A papa egészen más volt! Csönget egy kapun. Kert fogadja, távolabb veranda. – Már azt hittük, el se jön – mondja a fiatalasszony, ahogy bevezeti. A verandáról is elindulnak feléje. Habos kávé úszik a levegőben, kalács. – Kint terítünk, hát persze! Az öregasszony előrehajol a fonott karosszékben, ahogy a kávét issza. – Hogy hívták azt a hajót? – Nyurga fiú áll előtte. – Kund. – A néni papája volt a kapitány? – De hiszen hallottad! – A férfi mosolyogva csóválja a fejét. – Meg aztán láttad is a hajó modellját a néninél. Ugye, az a Kund modellja? – A Kund modellja. (Egy kislány a díványon. Ugrált, bukfencezett, fintorokat vágott. De ez a fiú?) Felállnak. A fiú szorosan mellette, bepréselődnek a szék és az asztal közé. Mintha még kérdezni akarna valamit. De már mennek befelé. – Látnia kell a szobáját. – Így mondja a fiatalasszony. A szobáját. – A férjem mániája, neki mindenhonnan kell egy bögre. – Na, azért nem mindenhonnan. – Tetszik tudni, néprajzos. – Mikor voltam én néprajzos?! És ezeknek semmi közük a néprajzhoz. Ezek csak olyan bögrék. A fiú most is az öregasszony mellett. Milyen nagy a szeme! Valósággal világít ezen a folyosón. Fölöttük a bögrék. Háromlábú szék lép eléjük. Valaki arrébb tolja a széket, és aztán már bent vannak a szobában. – Elsüllyedt a hajó? A nyitott ablak mögött a kert. A sötétzöld falevelek mindent eltakarnak. Aztán mégis látni a kerítés szakadozott, fehér rácsát. – Nem süllyedt el. – A falevelek lassan megmozdulnak odakint. – Egy norvég hajó még találkozott vele. Azt hiszem, halászhajó volt, az újságok legalábbis azt írták. – …persze, a néni holmiját nem lehet ide bezsúfolni. Majd a férjem segít túladni rajta. – Túladni? – A férjem nagyszerűen ért a régiségekhez, műtörténész volt. – Nem voltam műtörténész, de azért értek egy kicsit a régiségekhez. – Őt nem lehet becsapni. Sok pénze lesz a néninek! – Csak tudnám, miért akarsz belőlem műtörténészt csinálni? Az előbb néprajzos, most meg műtörténész. A fiú a szobában mászkál. Vagy éppen kint a kertben. Mintha nem akarna az öregasszony elé kerülni. De az mégis neki mondja. – Megkérdezték tőlem, akarok beszélni azzal a norvég kapitánnyal. Nem, mondtam, minek? A fiú kint a kertben, az ablaknál. Becsúsztatja kezét a rács alatt. Fények gyulladnak fel a fa mögött. Nedvesen remegő fények. Nedvesen remegő fények. Valaki halkan füttyentget egy kutyának. – Fickó! Fickó! – A kéz egyre beljebb csúszik a párkányon. Az öregasszony odamegy, gyöngéden rápaskol. A fiú visszarántja a kezét, és most már messziről hallatszik. – Elsüllyedt? – Nem tért vissza. – Az öregasszony megfogja a rácsot. – Nem tért vissza? – A férfi mögötte áll. – Nem volt vihar, a hajó nem adott jelt, nem kért segítséget… hát, ha egyszer nyugodt a tenger. – Fickó! – hallatszik kintről. Aztán már a fiú is hívja. – Fickó! Fickó! Megjelenik a feje az ablakban. – Miért mondja a néni, hogy nyugodt volt a tenger? A díványon ül, nem felel. Csak amikor már lekísérik a kerti úton. – Nyugodtnak látszott a tenger… talán csak annak látszott. – Tekintetével a fiút keresi. – Vannak ilyen hajók. Ilyen elveszett hajók. A férfi lekíséri a buszig. És a fiú? Hová tűnt a fiú? Fa alatt állnak. A néni lefelé bámul a sötét útra. Föltűnik a busz. – Tetszik tudni, hol kell átszállni? Fölrakják, mint egy csomagot. A szobában áll, a kapitány képe alatt. – Nem süllyedt el a te hajód. Nem tért vissza, de nem süllyedt el.
Mind elmentek. Úgy hagyták el a lakást, mint mogorva testvérek, akik mindent és mindenkit meggyűlöltek maguk körül. A szekrények kezdték. Utánuk az asztal, aztán felemelkedtek a székek, és végül az ágy. Az ajtók nyitva. Emberek közelednek, akiket az öregasszony sohase látott. Kantárféle a nyakukban, és ha jönnek, mindig elindul valami a lakásból. Lezárt bőröndök a fal mellett. Papírok a padlón, papírfoszlányok. És por. Az elhagyott padló pora. A repedésekből, a padló mélyéből száll fel ez a por. Ebből a porból emelkednek fel az asszonyok. Az üres szobákban állnak. Karjukon háló, szatyor, kosár. – A szőnyegeit is elvitték? – És a szobrok? – Magának volt egy Buddhája. – Elszedték? – Dehogy szedték el. Csak értékesítik. – Értékesítik! Ezt már ismerjük. – És még mit értékesítenek? – Most ezek jönnek ide? – Kik ezek? – A férfi örökké itt lebzsel. Mindig ráér? – Mindent leltárba vett? A holmikat? – Maga hova megy? – Budára. Egy szoba… kert is van. – Meg kutyaugatás is. Na, köszönöm. – Hajnalban megszólal a kakas. – Az egész tyúkfarm. – Kecske a kertben. – Tiszta falu. – Hol a leltárja a holmikról? – Nincs is leltár? Aztán csak a por. Üresen száll a por. Elsárgult újságlapot emel fel az öregasszony. A szoba másik végén a fiú. – Látod, előkerült. – Megzörgeti az újságot. – Hajók, tengerek, kapitányok. Ebben írnak a Kundról. – Arról az elsűllyedt hajóról? – De hát mondom, hogy nem süllyedt el. Éppen arról írnak, hogy… Az ajtók végig nyitva az üres lakásban. Az öregasszony az ablak mellett, újságlappal a kezében. A fiú nézi egy darabig, majd megfordul. Járkál a szobában. – Elveszett hajók járják a tengert – olvassa az öregasszony. – Örökre eltűntek előlünk, de a tenger mélye se fogadta be őket. Elveszett, elátkozott hajók. – Csöndesen nevet. – Még hogy elátkozott hajók! A fiú az előszobában. Majd megint az ablaknál. Egyik karjával átfogja a másikat, körözni kezd a felsőtestével. – …erre a sorsra jutott a Kund is. Széllel, viharral dacolt ez a hajó. Olykor emeletmagasságú hullámok csaptak át rajta. De soha semmilyen vihar nem bírt vele. – Leengedi az újságot. – Soha, semmilyen vihar. Derült és nyugodt volt a tenger azon az éjszakán, amikor a Kund utolsó útjára indult. Az egyik öreg tengerész baljós jeleket látott. – Ez mi? Az öregasszony fölnéz az újságból. – Ez minek van itt? – Cérnaszál az ablak kilincsére kötve. A fiú kihúzza, a körme hegyével pöcögteti. Az öregasszony leengedi az újságot. A fiú eltűnik. A cérnaszál lóg a kilincsen. Megfogja, az ujja köré csavarja. Egy mozdulattal letépi. Ketten állnak előtte. A férfi és a fiatalasszony. – Kocsit rendeltünk. Riadtan mosolyog, ahogy hozzálépnek, és megfogják a karját. Úgy érzi, hogy összecsuklik, de aztán már kint van. Az ajtók végig nyitva. Száll a por a szobákban. Papírok, cédulák, cetlik a padlón. Félig leszakadt cérna az ablakkilincsen.
Valaki majd feláll, és a kezét nyújtja. Valaki majd azt mondja: – Viszontlátásra. Igazán örültem. Jó éjszakát. Az öregasszony körülnéz. Fönt egy ősz férfi képe. A papa. De a férje? Hol a férje? – Keres valamit a néni? – hallatszik a fiatalasszony hangja. Fölfedezi a férjét az ajtó fölött. Azelőtt együtt voltak. A papa meg a férje. Nem nagyon állták egymást, de együtt voltak. A mérnök most meg az ajtó fölött, meglehetősen sértődötten. „Tulajdonképpen, ki is rakhattak volna az előszobába.” Hogy került ide ez a kisszekrény? Megfordul, mintha most már igazán el akarna búcsúzni. Ezek meg legfeljebb lekísérik a megállóig, és aztán jó éjszakát. – Hát most még egy kicsit furcsa. – A férfi elmosolyodik. – Holnap tessék kiülni a verandára. Reggeli a verandán! Odakint a sötét levelű fa. Kutyaugatás. Valaki füttyentget. – Fickó! Fickó! – És csak tessék szólni a Szabadics bácsinak. Ő majd mindent elmagyaráz, hogy hol a piac meg ilyesmi. – Senki se tud úgy bevásárolni, mint a Szabadics bácsi. A fa levelei megmozdulnak odakint. Hűvös szél jön. – Csukjuk be az ablakot? – Tessék lefeküdni. Odamennek hozzá, lefektetik. Párnát tesznek a feje alá, behajtják az ablakot. – Pénteken eljövünk. – Pénteken vagy a jövő hét elején. – Most csak tessék aludni. – Visszahúzódtak a tengerek. Azok mellette állnak. Néznek és hallgatnak. Ő meg fölnéz a párnából: Mindent tengerek borítottak. Csak aztán visszahúzódtak. Még mindig nem mozdulnak. Aztán a fiatalasszony megérinti a vállát. – Elalvás előtt tessék megszámolni a sarkokat. – És majd jövünk. – A sarkokat! A sarkokat! Rádobnak egy plédet.
Napfény ömlik be az ablakon. Az öregasszony félig fölemelkedik, egyik kezével a lecsúszott pléd után kap. A fa mintha kicsit arrébb lépett volna. Egy szögletet lehet látni a verandából. Kavicsos utat. A papa a magasban. Mellette egy bögre. Aztán már ott áll kosarával az ablaknál. Az út fölött hegyek. Az egyiken valami torony. És kertek, mindenfelé kertek. Körülötte nagy csönd. Egy tyúk kapirgál odalent. Ez az egyetlen zaj. Nézi a tyúkot az ablakból. Az bizalmatlanul, féloldalasan visszanéz. Indul a kosarával.
Van egy szoba. Valahol van egy szoba, nagy, kerek asztallal, széles támlájú székekkel. Az asztal meg a székek összeverődve állnak egy sarokban, és már csak őt várják. Az öregasszony a kirakat előtt. Odabent képek, néhány váza, dohánybarna fiókos szekrény. Csillár, metszett tükrök. Néhányan le-föl sétálnak, megállnak egy-egy bútordarab előtt. Olykor feltűnik egy sötét köpenyes kisasszony. Cédulát gyűröget a kezében. Igen, ez az üzlet. Idehozták a bútorait. Itt bonyolították le… Így mondták: – Majd mi lebonyolítjuk, elrendezzük. – A néprajzos meg a felesége. Bent van a képek és bútorok között. Fölötte egész csillárerdő. Székek, halványzöld huzattal. Egy honvéd őrnagyé lehetett. Itt búcsúzott el a feleségétől, amikor menekülni kellett. A csata elveszett, minden elveszett. Még egyszer megfogják egymás kezét, az őrnagy és a felesége. Gyors csók, és az őrnagy már nincs sehol. A felesége kinéz az ablakon. Még látja, ahogy az őrnagy nyeregbe száll. Palástok. Lila, zöld, vörös palástok, arany kereszttel. Kelyhek, gyertyatartók, füstölőrudak. Széles támlájú szék. Az övé, hát persze! De az a másik három… A szék úgy áll, mint aki elcsatangolt hazulról, és valami lehetetlen társaságba keveredett. Csupa bűntudat. Az öregasszony elfordul tőle. A többiek, gondolja, hová kerülhettek a többiek! Görbe kardok, pajzsok, lándzsák, rézüstök. Egy kandalló. Bársonymellényes férfi a kandalló előtt. Az öregasszony szinte látja, ahogy ott ül, és fejét kezében fogja. Gondok gyötrik. Kezességet vállalt valakiért, de az a valaki cserbenhagyta. Lassan föláll, odamegy az arany gyertyatartóhoz, bársonymellényéből előveszi vontcsövű pisztolyát, a halántékához illeszti. Tükrök a szekrények tetején, hasadt fényű tükrök. Ezek között megy fel a galériára. Odafent ismerősök, a férje barátai. Talán még olyan is akad közöttük, aki a papát is ismerte. Teáznak, beszélgetnek, aztán lassan feléje fordulnak. – Hát akkor kikocsizunk. Fiatal pár rebben szét. Aztán már csak a lépcső recsegése. Üveglapok fogadják. Bánatos fény az üveglapokon. Táncosnő, ahogy fagyott mozdulattal meghajol. Pásztorfiú, botjával a kezében, hátradől, és valamiféle eget bámul. Hölgyek és urak, rózsaszín meg kék ruhában. Porcelánok, elefántcsont-figurák, két sor vitrinben, a sarokban Buddha. Két keze a térdén. Időtlen nyugalommal ül és vár. De nem is vár semmire. Nem is törődik semmivel. Azzal a kis cédulával se a lába előtt. Az öregasszony közelebb hajol, mintha le akarná venni a cédulát. Egy sötét köpenyes kisasszony veszi le. – Tessék, kérem, ott elöl a pénztár és a csomagoló. Buddha felemelkedik a levegőbe. A kisasszony elindul egy férfival. Ő meg lassan megfordul, megy a férfi után. Le a galéria lépcsőjén. Tükrök, kardok és pajzsok között. A férfi mögött áll a pénztárnál. Belepréselődik abba a hátba. Buddhát becsomagolják. Még látszik valami a talpából, aztán eltűnik egy aktatáskában. Kint vannak az utcán. A férfi oldalt fordul, az öregasszony kissé arrébb lép. A férfi megnézi az óráját. – Már öt is elmúlt! – Megindul. A néni utána. Hátak és vállak takarják el a férfit, hátak és vállak mögül bukkan elő. A férfi bevág egy csöndes kis utcába. Most mindjárt hátrafordul. Nem, nem fordul hátra. Nyitja egy autó ajtaját. A táskát az ülésre dobja. Beszáll. Az öregasszony a járda szélén. Nézi, ahogy a kocsi eltűnik, aztán elindul. A házfelügyelő ajtaja nyitva. Az öregasszony, kis virágcsokorral a kezében, beszól. – Van itt valaki? Nincs válasz. Egy darabig ott áll az ajtónál. Aztán egyszerre egy hang bentről: – Ezt a meglepetést! Meglátogatott bennünket? Hiába, nem felejti el a régi… de hát jöjjön már be! Eltűnik az ajtóban. A házfelügyelőnővel jön ki meg egy székkel. A házfelügyelőnő egy pillanatra leteszi a széket, bezárja az ajtót. Mennek a lift felé. A házfelügyelőnő előreengedi a nénit meg a széket, majd ő is beszáll. A lift, ezzel a székkel, most igazán olyan, mint egy szoba. Senki se ül le a székre. – Azért Buda mégiscsak más – mondja a házfelügyelőnő. – Kert is van? – Kert is van. – Nem néz be hozzájuk? – Kikhez? – Hát hozzájuk… akikkel cserélt. A fiatalasszony biztosan otthon van meg a kisfiú. – Az elsüllyedt hajó! – Az öregasszony elmosolyodik. – Nem lehetett kiverni annak a fiúnak a fejéből, hogy nem süllyedt el, csak… – Nem néz be hozzájuk? – Nem, most nem. Kilépnek a tetőre. Az öregasszony, a szék meg a házfelügyelőnő. Kémények, antennák, drótok. Az egyik kémény oldalán kis tábla: Molnár Károly élt 87 évet. Nyugodjék békében. Az öregasszony leteszi a virágot. A házfelügyelőnő leteszi a széket. Egy darabig csöndben állnak, aztán a néni: – Azért oda kellett volna írni, hogy mikor született, meg hogy mikor halt meg. A házfelügyelőnő már a bádogcsatornánál. – Ez megint csorog. – Az évszámot… pontosan. – Csorog… mindig csorog. – Látogatják néha? – Nem nagyon. Egyszer volt itt egy rokona, legalábbis azt mondta, hogy rokona. – Az se jött fel? – Ide nem. – A házból? – A házból se. Miért nem ül le? Megigazítja a kalapját, leül. A házfelügyelőnő elmegy mellette. – Majd később feljövök. Magára marad a tetőn. Fölfelé néz az égre, ahova fehér csíkokat szántott egy repülő. Megigazítja a virágot, még egyszer elolvassa: Molnár Károly, élt 87 évet. Leülepedett korom a tetőn. Egy végigfektetett vaslétra. Moha a kémény tövében. Szerényen, félszegen odatapadt moha. Összecsavart, foszladozó kötél, elkoszolt, piros svájcisapka. Az öregasszony kalimpálni kezd a lábával. Oldalt dűti a fejét, és harangozik. Hirtelen behúzza a lábát. Úgy ül a kémény mellett, kifeszített derékkal. – Az évszámot, azt pontosan kell, hogy mikor született, meg hogy mikor… Csönd van a tetőn. A délután csöndje. |