Benó bácsi

Kényelmesen hátradőlt, kissé elengedve magát, ringatózva a vízen. Mintha éppen csak fürdőt akarna venni. Egy cseppet se látszott letörtnek. Igaz, hogy a támlája meghasadt, és megfeketedett nádfonatok álltak ki belőle, a lábára meg valami hínárféle tekeredett. Olykor megbillent, hanyagul, könnyedén. Talán itt akarta hagyni az öblöt a kopár várrommal, a sétánnyal.

Egy fiú lehajolt a sétány kőkorlátjáról.

– Egy karosszék!

Az anya feje is megjelent. Már többen is lebámultak.

– Ez meg hogy került ide?

Ő pedig, ha lehet, még jobban hátradőlt. Várható volt, hogy a következű percben szivarra gyújt, és lomha, kövér füstkarikákat ereget.

Hogy került ide?

Ki tudja, megunta a szobát, ahol oly sokáig ácsorgott. A nagy komódot meg a kis komódot, ezt a két ostoba testvért. A hatalmas ebédlőasztalt, ahogy körülvették a székek.

A sarokból nézte azt a négy vékonyka széket. Akárcsak ebben a pillanatban rohantak volna az asztalhoz, riadt igyekezettel. Ó, hogy milyen buzgók. Valami elismerésfélét várnak. Jutalmat. Csak az a baj, hogy erre aztán ítéletnapig várhatnak. Az ebédlőasztal észre se veszi őket. Se őket, se mást.

A karosszék néha megeresztett egy-egy megjegyzést.

– Öntelt alak! Ostoba fráter!

Semmi. Meg se hallotta.

Egyszerre csak terítőt dobtak rá. Meglehetősen orvul, hogy így tegyék ártalmatlanná. Mintha eddig tartani kellett volna tőle! És azok talán, ott körülötte! Az előbb még maga a szolgai alázat mind a négy, most pedig akárcsak bekerítenék. Sunyi, kis figurák.

Felharsant egy öblös hang.

– Ezekre egyszerűen nem lehet ráülni!

Egyszerre felborult a szoba. Tányérok, poharak rázkódása az asztalon. Székek nyöszörgése, ahogy az a súlyos, de mégis fürge alak egyikről a másikra pattant.

– Ez egy szék? Ez nektek egy szék?

– Benó bácsi! – sikoltott egy nő. – Mit csinál? Hagyja már abba!

De az a kövér, lomha bajuszú férfi egyáltalán nem hagyta abba. Valósággal csúfot űzött a székekből. Egyenként akarta őket megszégyeníteni. Gonosz gumilabdaként pattant egyikről a másikra.

– Csak tudnám, hol vettétek ezeket? Miféle kiárusításon?

Arrébb lökött egy kést. Rántott egyet a terítőn. Mártás barna foltja a szalvetta mellett. Borcseppek.

– Mit művel?!

– Rajta! Rajta! – tapsolt egy körbenyírt hajú fiú.

– Zsolt! – És már csattant a pofon.

Benó bácsi fordult az asztaltól a karosszék felé. Az meg ott állt a sarokban. Általában nem sokat törődtek vele. Néha lehuppant rá valaki. Odadobtak egy nadrágot vagy egy zakót. Egyszer egy zokni lógott le róla legalább négy napig.

De az az alacsony, zömök férfi otthagyott mindent és mindenkit. Odament hozzá. Egy darabig csak nézte. Hátraszólt valahová a szobába.

– Akartok látni egy széket?

Rádőlt. Egy pillanat, és rátérdel. Hirtelen megragadta. Szuszogva, fújtatva cipelte végig a szobában.

– Mutassak végre egy igazi széket?!

Odanyomult vele az asztalhoz.

A szoba ácsorgója elfoglalta helyét az asztalnál. A Benó bácsi széke.

Most már csak így hívták. És ha jött Benó bácsi, akkor mindenki másnak tágulni kellett az asztal körül.

Csakhogy Benó bácsi egyre ritkábban jött. A karosszék pedig mintha már végképp ott ragadna a sarokban.

Tálak, poharak csillogása a vitrin üvegje mögött. Borús, délutáni csillogás. A napfény már elhagyta a szobát, és a bútorok magukra maradtak. Az ebédlőasztal a négy székkel. Külön kis társaság. Lehet, hogy egyszer mégis elkezdődik egy beszélgetés. A falióra várja, hogy valaki odalépjen hozzá, és megigazítsa a mutatót. Mind vártak valamire, egy hangra, egy reccsenésre.

Szürke ruhás férfi állt a szobában, kalapját kezében tartva. Előtte egy magas, kissé hajlott hátú lány. Egy szót se szóltak. Akárcsak egy másik lakásbál kerültek volna ide, hiszen eddig még soha nem lehetett őket itt látni. Talán éppen csak elbúcsúzni jöttek ebbe a szobába. Megkérték a háziakat, hogy engedjék be őket. Eszükbe se jutott, hogy leüljenek. Lehet, hogy a háziak megtiltották. Bejönni bejöhetnek, de hogy leüljenek, vagy villanyt gyújtsanak!… Mozdulatlanul álltak. A sötétség lassan felszívta őket.

Zsolt egyszer felmászott a karosszékre. Mint aki ott akar berendezkedni. Az anyja lerángatta.

– Mássz le arról a romhalmazról!

Romhalmaz, rendben van. De majd, ha Benó bácsi…

Arra várhatott. Benó bácsi nem nyitotta rá az ajtót. Se ebben a szobában, se később. Szóval, amikor bedugták abba a kamrába. Valósággal becipelték.

– Azért ezzel még lehetne valamit kezdeni – mondta egy férfi.

Mire a nő:

– Ugyan! Ezt nem mondhatod komolyan. – Ennyit hallott. Aztán rázárták az ajtót.

Ketten voltak egy káddal. Abban a kádban soha nem fürdött senki. Nem is fürödhetett. Tele volt mindenféle ócska dobozzal, hasadt virágcseréppel.

Nyílt az ajtó, bedobtak egy télikabátot. Rázuhant a kádra.

Kié lehetett? Benó bácsié? Vagy valaki másé? De hogy éppen ide lökték!…

Gyerekek rángatták ki abból az odúból. Zsolt meg a pajtásai. Kavicsok közé hurcolták, egy kavicsmező közepére.

Ő meg várta, hogy felbukkanjanak a komódok. A nagy komód meg a kis komód. A vitrin az üvegtáblákkal. Talán még maga az ebédlőasztal is. Miért ne feledkezhetne meg egyszer arról az ostoba gőgjéről?

Elkezdődött a lökdösődés.

A fiúk taszigálták, tolták, két oldalról rángatták. Mint valami nyűgös öreget lökdösték a part felé. Onnan pedig valósággal belódították.

Öböl, várrom… Festői környezet. Ez a várrom talán még ostobább, mint az ebédlőasztal. Vén hülye. Idióta.

És akik onnan fentről bámulnak… Bámulnak?! Dobálnak, köpködnek. Néha valóságos versenyt rendeznek. Jó kis mulatság.

Hát így vagyunk.

A szék kissé megbillent. Majd megint hátradőlt, ringatózni kezdett.

Nedves fények a vízen. Alámerült lámpasorok.

A szék eltűnődve ringatózott.

Először csak az abrosz volt előtte. A fehér abrosz áthatóan világított odalent a vízben. Kissé félrecsúszott, de azért még így is befedte az asztalt. Az asztal is valamiképpen oldalt dőlt az üvegtállal. Vékony csőtészták szálltak fölfelé a tálból.

Egy nő kibontott hajjal úszott a tál felé.

A falióra az asztal fölött, a szigorú számlapjával.

Szétázott bajusz lebegett a karosszék felé.

– Benó bácsi!

Felfénylett valami azon az arcon. Aztán már csak a bajusz lebegése. A nő a tál körül úszkált. Váratlanul az órához siklott, előbbre tolta a nagymutatót.

Megpattant a vitrin üvegje. Poharak szálltak a vízben. Karcsú pezsgőspoharak, öblös borospoharak.

Benó bácsi megint felmerült a szék mellett. A nő a terítőt igazgatta az asztalon. Tányérok, csészék, csészealjak keringtek körülötte.

Megnyílt a ruhásszekrény. Zakók és nadrágok zuhantak ki. Kifényesedett, hasas nadrágok örvénylése. Egy szalonnadrág kivált közülük. Magányosan lebegett egy darabig, de a többiek bekerítették. Egy arc a szürke puhakalap alatt. Merev, borotvált arc. A szék felé nézett.

– Zsoltika úgy szerette!

– És a vendégek? – Ingerült buborékok törtek fel a nőből. – Te nem gondolsz a vendégekre?!

Nesztelenül nyíltak az ajtók a víz alatti szobákban. A vendégek átsuhantak az ajtók között, celofánpapírba burkolt virággal és pezsgősüveggel a kezükben. Az asszony ezüstösen csillogó estélyiben, a férje szmokingban. Mindketten üdvözült mosollyal, mintha zenét hallanának. A vendégvárás zenéjét.

Felmerült az előszobatükör. A fogasok fekete kampója.

– Kedveseim – susogta az ezüstruhás nő.

Egy matrózgalléros fiú, félszeg-pimasz mosollyal.

– Zsoltika! Köszönj a Manyi néninek! Miért nem köszönsz?

A háziasszony az asztalon feküdt, két karja hosszan lelógott. Szeme lehunyva, eszméletlen mosoly az arcán.

Az ezüstpikkelyes hölgy kezéből eltűnt a virág. Riadtan kapkodott maga körül. Belenyúlt egy lassan úszó szakállba. A szakáll szétterült a vízben, majd csomósan összehúzódott.

– Már úgy vártunk benneteket! – sóhajtotta a háziasszony. Iszap csorgott le róla, ahogy ott feküdt végignyúlva az asztalon.

Zsolt a szék felé intett.

De aki fölpattant rá, az mégiscsak Benó bácsi volt. Úgy ült ott, kigombolt télikabátban. Szivar lógott a szájából. A zsebében turkált, gyufa után kutatva. Hirtelen végigsimított a szék karfáján.

– Indulnunk kell!

Csönd volt a víz alatti szobákban. Csak a vendég hölgy suttogta egyre rémültebben. – Édeseim! Drágáim!

A háziasszony felnézett az iszapcsomóból.

A karosszék átlendült fölötte. Csodálkozó gyermekszemek fölött úszott el. (Úgy, úgy, kis barátom!) Éjjeliszekrény lebegett mellette, sárga ernyős lámpával. Lámpák kísérték. Zöld, sárga, piros ernyős lámpák.

Elszáradt kar nyúlt fel a víz alatti homályból.

– Ezt még én vásároltam!

Hínárként tekeredett a szék köré. Most már a fonnyadt, ráncos arc is felmerült.

– Egy szeptemberi napon vásároltam. Akkor láttam meg a kirakatban.

A kirakat!

Felmerült a tükörsima üveglap. Ő meg a sarokban állt, egy pálma mellett. Előtte az utca elgördült volna. Egy villamos is elhúzott, részletekre szakadva.

Eső csorgott végig a kirakaton. Egyszerűen elfolyt.

A villamos kibicsaklott. Eltűnt a sötét, iszapos vízben.

Megint felmerült az öregasszony. Végtelen sértődöttség a tekintetében.

– Legalább nekem is szorítanának egy kis helyet!

Benó bácsi felnevetett. – Mi ez? Társasutazás?

A szivar kipottyant a szájából. Kétségbeesett mozdulattal utánakapott.

– Most hol találok egy trafikot?

Levetette magát a székről.

Mintha éppen most hagyták volna ott. Mintha éppen most szállt volna ki belőle valaki, türelmetlenül megbillentve, szinte a víz alá lökve.

Szétázva úszott az öbölben, a várrom mellett. A fények kialudtak körülötte. Nem volt más, csak a tó sötétje.