Női öltöző

Az alacsony kis Hirmanné megfogta a tálcáját, és azt mondta: – Anikónak éppen egy ilyen férfira volt szüksége. – Elhallgatott. Várta, hogy a férfi feléje fordul az asztalnál.

A férfi az üres konyakospohár mellett ült, és lenézett a mélybe. Kisasszonyok közlekedtek az asztaluk között. A süteményes pult üvegfala mögött egy sötétvörös hajú nő állt. Kiadott két tátracsúcsot, közben, alig észrevehetően, fölintett a karzatra.

Mindig így csinálja, gondolta Hirmanné, alighanem ezzel a férfival is így ismerkedett meg.

A vendég éppen hogy megmozdította az ujja hegyét. Akárcsak a testvérének integetne, aki vonatra száll. „Bármi történjék, számíthatsz rám.” Még mindig nem fordult Hirmanné felé, ahogy megjegyezte – Kedves gyerek.

– Az, az – bólintott Hirmanné. Átment egy szomszéd asztalhoz, ahol fizettek. Aztán megint visszajött. – Anikót vezetni kell, meg kell fogni a kezét. – Elhallgatott, majd felsóhajtott. – És ön annyifelé járt már életében. A lányok azt mondják, hogy Mexikóban is volt.

A férfi lefelé bámult a mélybe. – Semmi esetre se hagyom, hogy halásznadrágban üljön az ablakban.

– Ó, halásznadrágban!

– Tűzpiros halásznadrágban. – Arról beszélt, hogy majdnem rosszul lett, amikor Anikót megpillantotta az ablakpárkányon tűzpiros halásznadrágban. A rendőr már felintett, sőt, fel is küldött egy fiút, de Anikó még mindig csak ült, és vajas kenyeret evett.

Hirmanné a tálcát lóbálta, nevetett. – Ez ő. Erről ráismerek.

– Csúnyán kikapott tőlem – biccentett a férfi. A fejét csóválta, és kért egy duplát.

– Nahát! – nevetett Hirmanné. Még a lépcsőről is visszanézett a férfira. Ahogy elment az üvegfal előtt, beszólt Anikónak. – Panaszkodnak rád.

Anikó elmosolyodott, felnézett a férfira. – Kicsit szigorú hozzám, de nagyon kedves.

– Hol szedted fel? – kérdezte Anikó mellett egy magas, barna lány.

– Az ő kocsija áll ott kint? – kérdezte egy szőke kisasszony.

Anikó vállat vont. – Nem egy hétköznapi ember, az biztos.

Két kisasszony között állt Anikó. Egy vékony barna és egy tömör szőke között.

– Jól mutatnak így – mondta a vezetőnő. Egy értekezleten is megállapították, hogy jól hatnak egymás mellett. Ha a vendég pillantása rájuk esik.

– Én minden vendéghez egyformán kedves vagyok – mondta Hirmanné a kávéfőző gép mellett.

– De azért, hogy mindig az ilyen Anikó-féléknek legyen szerencséjük! – Szomorú, mosolytalan arca volt a kávéfőzőnőnek.

Üres dupláspoharak mezőnye a gép mellett.

– Majd otthagyja a férfi. – Hirmanné vállat vont. – Borika is elpasszolta az orvosát, azt hitte, hogy elveszi feleségül, aztán semmi se lett a dologból.

– Mert nem tudnak viselkedni. – A gép sistergett.

A férfi, odafent a karzaton, tenyerébe dűtötte az állát. Hogy is volt csak? Lehet hogy be se mutatták Anikót? Akkor hogy ismertem meg? Hiszen én nem szoktam süteményt vásárolni, utálom az édességet.

– Keresett a Stefi – mondta a szőke süteményes kisasszony.

– Stefi? – Anikó ránézett.

– Mintha nem tudnád! A kávéfőzőnő a Zónából.

A három kisasszony egy vonalban állt az üvegfal mögött. Anikó megfogta a barna kisasszony kezét, és megfogta a szőke kisasszony kezét. – Hazajöhetne már a Stefi férje – mondta mosolyogva.

– Miért? – kérdezte a szőke. – Hol van?

– Berlinben, a Berczeller-zenekarral. Több mint egy hónapja.

– Ajaj! – sóhajtott a barna.

– Már be se merek menni hozzá a Zónába. – Anikó elengedte a kisasszonyok kezét. Egy férfira nézett, aki megállt a pult előtt, de azért tovább beszélt. – A múltkor szétdobta a ruhámat.

– Szétdobta? – A vékony barna értetlenül megrázta a fejét.

– Azt mondják, hogy a húga komoly lány. – Hirmanné letette a duplát az asztalra.

– Úgyszólván minden érdekli. – A férfi megfogta a poharat, aztán elengedte. – Valóságos regényt kellett neki írnom az utazásaimról. Nem volt elég, hogy elmondtam, le is kellett írnom.

– Igaz, hogy Mexikóban is járt?

A férfi elmosolyodott. Ebben a pillanatban Anikó húgával beszélgetett a szűk kis szobában. – Látta Josephine Bakert és Chevalier-t? – kérdezte a lány. – Amikor Párizsban jártam, Chevalier éppen külföldön szerepelt, de Bakert láttam. – Anikó húga egy nevet említett, amit ő már nem ismert. Még lemezről se ismerte azt a nevet. Hátrament a szoba másik végébe Anikóhoz, és akkor a lány már nem kérdezett többet. Háttal ült nekik, kibámult az ablakon. Ez eleinte furcsa volt, de aztán meg lehetett szokni. – Nem küldhetem el mindig hazulról – mondta Anikó.

– Egy bécsi utazást terveztünk a férjemmel – mondta Hirmanné. Hóna alá vette a tálcát. – Aztán nem lett belőle semmi.

Már kevesen voltak a presszóban. A sárga pulóveres vezetőnő többször is elsétált az asztalok mellett. Mintha azt a pár vendéget is távozásra akarná felszólítani.

Hirmanné megkérdezte. – Zárás után elmennek valahová?

A férfi felnézett rá. – Mindig elmegyünk valahová. – Mosolygott. Megfiatalodott ebben a mosolyban. Kedves, kisfiús volt az arca, és még az se tűnt lehetetlennek, hogy Hirmannét is meghívja.

– Persze – bólintott Hirmanné –, menjenek csak. – A férjét említette. A férje nem tűrné, hogy akár csak egy fél órával is később menjen haza. Pedig akadt olyan vendég, aki hívta.

Hirmanné a tálcát forgatta, lenézett a férfira. – Én csakis a komoly embereket szeretem.

A következő pillanatban tálcák vették körül a férfit. Öt-hat kisasszony állt az asztalnál. Úgy tartották a tálcát, akár a pajzsot. Hajlongtak, nevetgéltek.

– Hogy van a kedves vendég?

– Régen láttuk a kedves vendéget!

– Megcsalja Anikót a Hirmannéval?!

A vendég arca derűsen ragyogott. Pillanatra eszébe jutott, hogy egy üveg Cinzanót rendel. Aztán felpillantott a fekete kisasszonyra. „Mindig rosszakat mond Anikóról.” Nem rendelt semmit.

– Beszélgettünk. – Hirmanné hátrahajtotta a fejét. – Mi mindig csak beszélgetünk.

Senki se törődött vele.

– A múltkor egy másik kocsival volt itt – hajolt előre az egyik kisasszony.

Mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, az egyik társnője közbeszólt. – Dehogy! Ugyanez a vajszínű kocsi volt.

Mire a kisasszonyok kórusa:

– Ó, ó, vajszínű kocsi!

A vezetőnő elsétált az asztal mellett, a kisasszonyok szétrebbentek. Csak Hirmanné maradt. A vezetőnő után nézett. – Nem is olyan régen még tálcával rohangált. – Bocsánatot kért, hogy el kell számolnia, azzal ő is elment.

A férfi csaknem egyedül ült a presszóban. Ha a vezetőnő még egyszer elmegy előttem, rendelek valamit. Bár most már talán nincs is kiszolgálás. Miért ne lenne? Még nincs olyan késő.

Ebben a pillanatban szájon csókolták.

– Megcsalsz?

Anikó állt előtte. Hátratette a kezét, mosolygott.

– Azt hiszed, nem láttam, hogy udvaroltak neked az előbb? – Tréfásan megfenyegette a férfit. – Már megyek az öltözőbe, csak várjál! – Levágtatott a lépcsőn.

A férfi utánanézett. Gyerek, kedves gyerek. Ki is mondta, hogy vannak, akik sohasem lesznek felnőttek? Lehet, hogy olvasta valahol. Meg azt is, hogy akiből kihalt a gyerek, azzal semmit se lehet kezdeni.

Maga elé bámult, és megismételte. – Akiből kihalt a gyerek…

Erszényesné, Berek Gizi, Csermák Panni – így következtek a női öltözők. Lent voltak: néhány tálcás, kávéfőző, akiknek lejárt az idejük. A fülkék előtt ácsorogtak, üldögéltek, mintha senkinek se lenne kedve levetkőzni.

A kékesfekete hajú Darvasné egy zsámolyon ült, lábát lógatta. – Lehet hogy a férjem vár odakint, lehet hogy a barátom. Egyik se ér semmit. – Nagyon szomorú mozdulattal megfogta az egyik mellét.

– Utálom, ahogy hozzám nyúl! – A szőke kontyos Bazsóné narancsot tartott a kezében. Föltépte a héját, a cikkelyeket szétdobálta a lányok között. – Rendes ember a férjem, de már attól rosszul vagyok, ahogy felém közeledik.

Hirmanné egy széken ült, a cipzárat húzogatta hátul a nyakánál.

– Így nem szabad beszélni.

Bazsóné ránézett és legyintett.

Egy magas, barna lány ránézett és ásított. – Ma megint bent volt az az állatorvos. Uszodába akar vinni, nem értem, miért akar éppen uszodába vinni.

– Csak ne legyen pipaszárlába – mondta Bazsóné.

– Ha arra gondolok, hogy már sosem lesz semmi. – Darvasné elengedte a mellét.

– Mit sírtok! – Anikó eltáncolt az öltözők előtt. – Majd akad valaki, mindig akad valaki. – Megállt egy mozdulatban, mert megfogták hátulról.

Borika megfogta Anikó derekát, egy mozdulattal lehúzta a cipzárat a szoknyáján. Kettéhasította Anikót.

Anikó nézte, ahogy lehull a szoknyája, aztán kilépett belőle. – Ezt egyszer már megcsináltad. A pultban álltam, és csak akkor vettem észre, amikor… – A lehullott szoknyáját nézte, nevetett.

– Kemény feneked van. – Darvasné elmélázva nézte Anikót.

– Neked is – bólintott Anikó.

– Nem, nem. – Darvasné a fejét rázta.

Borika pimasz kölyök képével belehajolt Anikó arcába. – Tudod, hogy senkinek sincs olyan, mint neked.

– Emlékeztek az Icára? – kérdezte Bazsóné. – Most a Mignonba került. Annak olyan melle volt!…

– És mit gondolsz, nekem milyen van? – Anikó odalépett Bazsóné elé.

Odafent a vezetőnő leült a férfi asztalához. – Sokan irigyelnek. Pedig ha tudnák, mennyi bajom van ennyi lánnyal!

A férfi úgy oldalról ránézett. – Vannak köztük rendesek is.

– Hirmanné – bólintott a vezetőnő.

– Például Hirmanné. – Ez úgy hangzott, mintha a végtelenségig tudná sorolni a rendes lányokat.

– És mit gondolsz, neki milyen melle van? – Borika odalépett Anikó mellé.

– A menedzsere vagy? – kérdezte Bazsóné.

Darvasné belebámult a levegőbe, elmosolyodott. Egyszerre kislányos lett az arca.

– Az az édes kis feneke.

Odasiklott Anikó fenekéhez, lágy, könyörgő tekintettel felnézett, mint aki még nem biztos benne, hogy megtűrik.

Bazsóné pedig azt mondta:

– Lássuk a melleket.

– Nem, ezt nem szabad. – Hirmanné maga mellé tette a kezét a zsámolyon.

Borika meg, akárcsak parancsot teljesítene, hátul, Anikó nyakánál, lehúzta a cipzárat.

Anikó lehajtotta a fejét, és már kint volt a blúzból. Kissé tétován állt Bazsóné előtt, leszegett fejjel. Halvány, diadalmas mosoly indult el a szeme sarkából.

– Emeld fel a fejed – mondta Borika –, és egy kicsit húzd ki magad.

Anikó felemelte a fejét, és egy kicsit kihúzta magát.

Borika megérintette Anikó mellét, és Bazsónéra nézett.

Berek Gizi megfogta Anikó jobb mellét, Erszényesné megfogta a bal mellét.

– Hogy te se maradj le. – Borika Erszényesnére nézett. – Ki engedte meg neked?

– Hagyd. – Anikó lesütötte szemét, válla megremegett. Valaki alulról simogatta, csókolta, becézte. Akárcsak egy kellemes fürdőbe került volna.

– Ki engedte meg neked? – Borika rátette a kezét Erszényesné kezére.

Erszényesné nem engedte el Anikót. Siránkozni kezdett, hogy őt miért nem hagyják, amikor Berek Gizit hagyják, és arról nem is szólva, hogy Darvasné!…

Hirmanné a zsámolyon ült. Mindenki irtózatosan messze volt tőle. – Ne tegyétek ezt vele. – Körmével a zsámoly szélét kaparta.

– Vigyétek a zuhanyozóba – mondta Bazsóné.

Berek Gizi rátapadt az egyik mellére, Erszényesné rátapadt a másik mellére, Darvasné alulról fölfelé a nyakára kúszott, aztán ott maradt mozdulatlanul.

Anikó arcát betöltötte a mosoly. Fölemelte fejét. Bizonytalanul, mintha attól félne, hogy kiráz valakit a hajából.

Bazsóné egy szakszerű mozdulattal megfogta Anikó mellét.

Erszényesné azt hitte, hogy megint el akarják kergetni, és még jobban hozzásimult.

Hirmanné lecsúszott a zsámolyról, Anikó elé lépett. – Várnak rád. Olyan rendes ember… olyan nagyon rendes ember.

Anikó mosolygott.

Darvasné Anikó hátán csúszkált, belebújt a hajába, a fülébe suttogott, majd leszánkázott a két lába közé.

– Én is – mondta egy szemüveges, földrajztanár külsejű kisasszony. Anikóhoz ment, és megfogta a fülét.

Bazsóné megismételte:

– Vigyétek a zuhanyozóba.

Borika rávert Anikó nyakára, és úgy hátulról előredűtötte a fejét. Anikó lesütötte a szemét, végignézett a vállán, a mellén, a derekán, elbúcsúzott a vállától, mellétől, derekától.

Ketten elkapták a karját, megindultak vele a zuhanyozó felé.

Hirmanné eléjük ugrott. Valamit kiáltott, de félrelökték. Megrázta a fejét, aztán kóvályogva elindult a menet után.

– Egyszer majdnem kihajítottam – mondta a vezetőnő.

A férfi ránézett, felemelte a konyakospoharat. Két fél konyakot kért meg két duplát. Meghívta a vezetőnőt. Nem maga miatt, az nem érdekes, de Anikó…

– Már nem is tudom, hogy Anikó mit csinált. Talán az egyik vendéggel szemtelenkedett, de az biztos, hogy nagyon lekaptam.

A férfi kiegyenesedett, valósággal megmerevedett. – Anikó nem szemtelen. Higgye el, hogy nincs benne semmi ilyesmi. – Ellágyult a hangja. – Talán egy kicsit vad, de az is csak azért, mert még nem foglalkoztak vele eleget. – Kijavította magát. – Nem is, hogy eleget, de kellőképpen. Igen, az a baj, hogy nem foglalkoztak vele kellőképpen.

– Én mindent megteszek, de hát ez mégse nevelőintézet. – Megrázta a fejét, és megint csak azt mondta. – Higgye el, nincs könnyű dolgom.

– Egyikünknek sincs könnyű dolga.

Anikó fejére turbánt csavartak. Darvasné a fenekére is törülközőt kötött, aztán egy mozdulattal szétbontotta, ahogy Anikót beállították a zuhany alá.

Beállították a zuhany alá.

– Majd én szabályozom a vizet – mondta a szemüveges kisasszony. Langyos vizet csorgatott Anikóra.

– Le kell mosni – mondta Bazsóné.

Vetkőzni kezdtek. Berek Gizi és Erszényesné beugrottak a zuhany alá.

– Bízd rám. – Borika kivette a szappant Erszényesné kezéből.

– Nem! – Erszényesné Anikó melléhez kapott. Olyan volt ez a mell, mint egy vízipólólabda.

– Hátul én mosom le!

– A nyaka az enyém!

– A válla!

– A melle!

Egymást taposták a zuhany alatt.

Egyvalaki állt csak fölöltözve. Hirmanné. Állt és nézett, de úgy, mint aki már szólni se tud. Nézte, ahogy fröcskölve, visongva lecsapnak Anikóra, ahogy kitépik egymás kezéből, ahogy Erszényesné ki akar ugrani a zuhany alól Anikó mellével, de Borika elgáncsolja, és egymásra esnek, a másik melle a szemüveges Klárinál van, az odapofozza Bazsónénak, Bazsóné Berek Gizinek, Berek Gizi…

Hirmanné lekuporodott a zuhany elé.

– Anikó – szólította –, Anikó…

Anikó arca eszméletlen mosolyban felszállt a zuhatagból.

– Kihozni valakiből valamit – mondta odalent a férfi. – Türelemmel, szeretettel – ez a legtöbb, amit tehetünk.