Képeslap, nyaralásbólZöldesszürke homály a szobában. Az ablak szinte teljesen becsukva, a leeresztett zsalu résein keresztül szűrődött csak be valami fény. A hatalmas családi ágy, akárcsak egy bárka. Várni lehetett, hogy lassan, hömpölyögve elindul. A fehér szekrény ajtaja résnyire nyitva. Üres akasztókat lehetett látni. Vékony, fekete szalagot az ajtó belsejére szegezve. Kerek asztal az ajtó mellett. Vézna székek, mintha most lökdösték volna be őket. Mindent beborítottak a terítők és horgolások. Zöld terítő az ágyon, fekete mintákkal. Valaha egy másik lakásban lehetett. De az a lakás már régen elpusztult. Horgolás az asztalon, szakadozott csipkemintákkal. Hangok hallatszottak a kertből. Vidám női hangok, egy férfi öblös nevetése. – Azt hitték, hogy már nem is jövünk! Vallják csak be! Bőröndökkel, csomagokkal megrakodva jöttek át a kerten. Beléptek a házba, a hűs, kissé nedves falak közé. Házinéni és házibácsi kísérték őket. A bácsi nyitotta ki a szoba ajtajait. Egy pillanatig mind ott álltak a küszöbön. – Ez lesz hát a birodalmuk. A néni besurrant a vendégei között. Kissé széthajtotta a zsalut. Napfény tört be a kertből. Felragyogott a szoba. Süteményt és bort hoztak. A bácsi koccintott a vendégekkel. – Remélem, jól érzik majd magukat! A nyaralók magukra maradtak. Körbejárták a szobát. Kihúzogatták a fiókokat, kinyitották a szekrényt. Felhasadtak a bőröndszíjak, megpattantak a zárak. Megkezdődött a kipakolás. Ingek és blúzok az ágyra dobva. Ingek és blúzok lepték el a komód fiókjait. Vékony nyári ruhák, könnyű ballonkabátok a szekrény mogorva fogasain. Kis tárca, karóra az éjjeliszekrényen. Cipők, szandálok, papucsok nyomultak be az alsó fiókokba. Azért olykor megálltak a kirakodásban. Ahogy fölfedeztek egy képet. (– Látod, ez a néni, fiatalkorában! – Ezekkel a loknikkal? Na, nem! – Mondom, hogy fiatalkorában. Ez meg a bácsi lehetett. Szőlőtőkék között, kulaccsal a kezében. Akkor még bajusza volt.) Mást is fölfedeztek. Hatalmas, vörös pók ereszkedett le a függönyön. Hirtelen összehúzta magát. Talán észrevette a nyaralókat. Azok eltűnődve nézték, kissé letörve. Mintha most ismerkednének meg a szoba igazi urával. Vagy vannak még többen is? Vékony, erezett vonalak a falon. Sötét repedések. Különféle utak, vonulatok. (– Nem kell vele törődni, na, Istenem!) Már fürdőköpenyben voltak, hogy mindjárt mennek is a tóra. – Nahát! Az asszony strandszatyrával megállt a varrógépnél. A gép barna kendővel letakarva a komód mellett. Honnan került ide? Mintha emlékezett volna rá. Abban a régi lakásban az előszobából nyílt az a kis kamra. Öreg lepedőkbe kötött rongyok a falnál. Egy aranykeretes tükör alatt a varrógép. Amikor fölnézett, önmagát láthatta. De nemigen nézett fel. Ráhajolt a gépre, szinte hozzánőtt. Aztán mégis otthagyta azt a kamrát. Már nem is tudta, hogy történt, de egyszer csak fölállt, és otthagyta a gépet a rongybatyukkal. Azt hitte, nem találkoznak többé. Szinte már el is felejtette. És akkor most!… – Ha esetleg elindulnánk – hallotta férjét. – Mégis… fürödni szeretnék. Felfújható gumiágy a férfi hóna alatt. A fején fehér vászonsapka. így vonult át a kerten, nyomában az asszonnyal. A bácsi elhullott gallyakat, leveleket szedegetett a nagy fa körül. Ahogy meglátta őket, fölegyenesedett. – Majd én lekísérem a vendégeimet. Mintha be akarná mutatni őket a tónak. Lent a partnál, visszafordult. Kellemes fürdőzést kívánt, és elkocogott. – Ezek nem fürödnek. – A férj eltűnődve pumpálta a gumiágyat. – A bennszülöttek. Lassan elindultak befelé a tóba. Az asszony valahogy nem mert hátrapillantani. A varrógép ott áll a parton. Rozsdásan, mogorván. Azzal a barna terítővel letakarva. Az asszony belecsúszott a vízbe. Majd hirtelen fölmerül előtte a varrógép. Kendőjét a parton hagyta, és most valami kedélytelen csillogással emelkedik ki a vízből. Ráfeküdt a gumiágyra. A férfi két ujjal tolta az ágyat, ő meg lehunyta a szemét, és nem gondolt semmire. A néni hokedlin ült a kertben. Krumplit pucolt egy lábasba. Sovány nő állt mellette nagygombos, sötétszürke ruhában. – A vendégeid? – Lementek a tóra. – Házinéni föl se nézett. – Fürödnek egy kicsit. – Egy kicsit?! Le akarnak sülni csokoládé-barnára… és mindjárt az első napon! – Ó, Nórám! – Egy szelet krumpli belepottyant a lábasba. – Kifekszenek egy sziklára, aztán olyanok, mint a száradó bőr. – Hát odafönt a városban nem jutnak hozzá ilyesmihez. Persze, kimehetnek a strandra, meg mindenféle fürdők is vannak, de azért az más. – Az más. – Elnézett valahová a tó felé. Mintha látná, ahogy a nyaralók víztől csöpögve kimásznak a partra, kifekszenek a homokra. – Átjössz estefelé? – Átmegyek, Nórám. – Tudod, hogy Potyondiné el akarja adni a villáját? – Nem, nekem még nem említette. – De hát ezt nem teheti meg velünk! – Közelebb ment a másik nőhöz. – Ki veszi majd meg azt a villát? – Nem tudod, hogy kivel tárgyal? – Nem tudom, de az nem is fontos. Mindenesetre egy olyan valaki, aki Pestről jön, vagy valahonnan máshonnan. – Ó, igen! Nóra mozdulatlanul állt egy darabig, majd elindult. Néhány lépés után visszafordult. – Pereg róluk a homok. – Mit mondasz? – Nem figyelted meg? Még csak éppen indulnak ki a tóra, bekenve, beolajozva, félig meztelenül, de már pereg a homok az olajos hasukról. A vendégek délfelé kerültek elő, kissé szétfőve. Átmentek a csárdába ebédelni. Ebéd után megint ki a tóra. A bácsi utánuk szólt. – Nem szieztázunk egy kicsit? – Nem, nem! A tó várta őket. Meg az a lapos, víztől megfeketedett, hatalmas kő, ahol olyan jól el lehetett nyúlni. – Elég kevesen vannak kint – mondta a férfi. – Csakugyan. – A varrógép volt előtte, ahogy ott áll letakarva a délutáni szobában. Csak arra vár, hogy odacsúsztassanak valamit, akárcsak egy kis rongydarabkát, és akkor megindul. Kis tálka gyümölcs várta őket a varrógépen. Sötétpiros meggy. Körte, de akárcsak pókháló szőtte volna be. – Kedvesek – mondta a férfi. – Milyen kedvesek. – De ő maga meglehetősen kedvetlen képet vágott. Az ágy szélére ült, szivarra gyújtott. Közben a lábát dörzsölgette. Az asszony emelte le a tálkát egy félénk mozdulattal. Mintha ezzel megbántotta volna a gépet. Szóval, csak ennyi… leveszik rólam azt a nyomorult tálat, és azzal kész! De hogy leülnének hozzám egy kicsit… Nem, az asszony nem ült le hozzá. Bebújt az ágyba. Az reccsent egyet, de azért befogadta. Bús, sötét folt az ágy mellett. Valamilyen szagot is lehetett érezni. – Ázottkutya-szag. – A férfi az ágy másik végében olvasott. A kislámpa égett az éjjeli-szekrényen. Hosszú fonalak ereszkedtek le fentről. A falon a repedések útjai megteltek járókelőkkel. Egy pohos bogár megállt, lábait maga alá húzta. így függött az ágy fölött, hogy a következő pillanatban… Az asszony lehunyta a szemét, oldalt fordult. Olykor fölpillantott. A lámpa elveszett fénye. Kisebb lett, egyre kisebb, majd eltűnt. Lassan, nesztelenül nyílt az ajtó. Valaki bejött. Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán elindult. A sötétség hullámzott körülötte. Szürke folt ködös lebegése. Az ágy felé jött, váratlanul az asztal felé fordult. Házinéni! Ő járkált a szobában. A gyümölcsöstálat felemelte az asztalról. – Hozzá sem nyúltatok! – suttogta valami hangtalan hangon. Megint az ágyhoz közeledett, kezében a tállal. Le akar ülni az ágy szélére, és addig el nem mozdul, amíg belém nem tömi! Kiáltani akart, de egyszerűen nem volt hangja. Mozdulni se tudott. Azt az imbolygó alakot nézte, ahogy jön-megy a gyümölcsöstállal. Visszateszi a varrógépre. A gép előtt álldogál. Kisurran. És most már csak a mozdulatlan sötétség. A gyümölcsöstál az asztalon. Az asszony félig fölemelkedett az ágyon a reggel derengő fényében. A tál az asztalon, ahova este tette. A varrógépen semmi. Az csak ott állt a komód mellett. Igazán el lehetett képzelni, hogy az asszony, így hálóingben, bódultan az álomtól, odaül eléje. Dongás, duruzsolás a másik szobából. Mintha egy óriás darázs röpködne. – Porszívózik. A férfi ásított. Nekiesett a kinyújtott lábának, dörzsölgette. – Elég korán kezdi. A házinénit találták odakint. Feldúlt szobában járkált a szőnyegek között a porszívóval. Egy pillanatra leállította a gépet. – Milyen volt az első éjszaka? Jól aludtak? Az asszony szalmakalapban, színes pizsamában. Majdnem visszafordult. Ha csak egy pillanatra odaülök a géphez. Ha éppen csak elkezdek valamit. A férje megérintette a karját. – Indulhatunk? A hallban ültek az asszonyok, teázgattak és beszélgettek. Fényképek borították be a falat. Meg egy hatalmas festmény. Csónak vergődik a hullámok között. Villámok hasítják át az eget. Szakállas férfi, belekapaszkodva az evezőbe. A hullámok szinte elborítják a csónakot. Magas, ősz nő állt a kép alatt, kezében cédula. – …vaj, négyforintos zsemlekenyér. Mackó-sajt, húsz deka sonka, ha szép, soványat kap, nekem zsírosat el ne hozzon, és akkor még a receptet beadja a gyógyszertárba. – Szünet. – Igen, minden reggel megkapja ezt a listát. – És elhozza? – Eleinte mindig elfelejtette, de most már! – Nálunk gyerekek vannak. Egy házaspár, két gyerekkel. – A gyerekeket mindig el lehet szalajtani valamiért. – Hát ezeket nem lehet elszalajtani. – Gyerekekkel nehéz. – Ó, csak meg kell találni a módját! – A módját! – Emlékszem, volt nálunk egyszer egy kisfiú, olyan igazi kis vadóc. – A végén a tenyeredből evett! – Haha! A tenyeréből!… – Hát, ha nem engeditek elmondani!… – Megszavazzuk a kis vadócot? – Aki a végén a tenyeréből? – Hát tudjátok meg, hogy!… – Na jó, ülj már vissza, és halljuk! – Nem, most már azért se! – Csak duzzogj, csak azt az egyet nem szeretem, ha hazudsz. Mi volt a fiúcskával? Bent állt a kádban, a zuhany alatt. Nézte, hogy csorog a víz a válláról, a nyakáról, a melléről. Az a két meglehetősen fonnyadt mell elúszott a zuhany alatt. Két nővér, akikkel nem nagyon törődtek, és most már csak élnek maguknak. A fehérre meszelt fürdő olyan cellaszerű. Egy lelkészi hivatal fürdője. Jó lesz sietni, mindjárt jönnek a lelkészek, és ha meglátják itt a kádban… Ezen egy kicsit eltűnődött. Mi lesz, ha a lelkészek itt találják? Odakint, a kis ablakon túl, a kertek áztak az esőben. A fák csuromvizes lombjai egymásba gabalyodtak. Villany égett egy távoli ablakban. A gerle meghalt. Valamelyik nap séta közben fedezték fel azt a kis dombot egy kert végében. Beleszúrva egy gally, irkalappal a tetején. Azon létrabetűkkel: A gerle meghalt. Gyerekírás… Annak a gyereknek lehetett egy gerléje. Talán úgy akadt rá sebesülten vagy betegen, mindenesetre magához vette, ápolta. Csakhogy hiába volt az egész. A gyerek talán már elutazott. Vagy ő is kibámul az esőbe? Az asszony elzárta a zuhanyt, de még nem jött ki a kádból. Kezét vállára tette, megrázta a fejét. A férje még alszik. Ha majd felébred, csöndesen káromkodik. „Ezt kifogtuk! Ezt aztán igen! Micsoda idő!” Közben a lábát dörzsölgeti. Minden reggel ez a masszírozás! Ha egyszer nem találná a lábát… Csak keresné a takaró alatt, de nem találná… Kimászott a kádból. A fogasról leemelte a fürdőköpenyt, belebújt. Lépések a mennyezeten. Majd mintha kosarat huzigálnának. Egyszer fel kéne menni. Annyi minden lehet egy ilyen padláson, régi bútorok, ládák. Kinézett az esőbe. Csak legalább abban az ablakban oltanák el a villanyt! – Egy pillanatra úgy érezte, hogy így fürdőköpenyben rohan ki az esőbe végig az ázott kerteken. – Oltsák el a villanyt! Oltsák el! Bent állt a varrógép előtt. A gép a komód mellett, a sarokban. Barna kendő borult rá, hosszan lelógó rojtokkal. Az asszony a komód felé hátrált. Kis poharak tálcán, mintha iddogáló társaság hagyta volna ott. Éppen csak kimentek egy kicsit levegőzni, aztán majd visszatérnek. Ezüst tolltartó, 1882–1907 – ez volt belevésve. Alatta pedig: Dr. Rékay Zoltánnak a VII. ügyosztály. Ki lehetett ez a dr. Rékay Zoltán? Mindenesetre az ügyosztály élén állt. Az ügyosztály… A hetedik ügyosztályt kivitték a frontra, senki se maradt meg közülük. Ő maga is elesett, dr. Rékay Zoltán. Nagy ünnepély lehetett, amikor átnyújtották a tolltartót. Jubileum, vagy ilyesmi. Rékay Zoltánt többen is felköszöntötték. Akkor még senki se gondolt a háborúra. Aki pedig ennél a varrógépnél ült, az nem volt senki más, mint Rékay Zoltán felesége. Talán akkor is itt ült, amikor azt a hírt kapta. Mély fájdalommal tudatjuk, hogy férje a haza szolgálatában… Rékay Zoltán elesett, és a többiek is a hetedik ügyosztályból. Ott temették el őket valahol a harcmező közelében. Rékay Zoltán özvegye itt ült a gépnél. Itt fogyasztotta el a reggelijét, az uzsonnáját. Olykor kinézett az útra… talán mégis feltűnik egy árny a távoli harcmezők felől. Az ágy megreccsent a szoba mélyén. Az asszony nem törődött vele. Azzal a krákogó, rosszkedvű hanggal se törődött. – Szóval, esik! Rékay Zoltán özvegye teát kortyolgatott a gépnél, aprósüteményt eszegetett. Valaki leült melléje. Mert hát azért akadt látogatója. Megtörtént, hogy többen is összejöttek. A varrógép körül ültek az asszonyok, akiknek a férjei hősi halált haltak. – Reggelinek persze nyoma sincs! Az a szürke hivatali folyosó! Itt vonult el a hetedik ügyosztály. Elöl dr. Rékay Zoltán. Az ajtók végig nyitva. A fehér blúzos hivatalnoknők virágokat dobáltak a folyosóra. Dr. Rékay Zoltán és ügyosztálya így vonult ki a frontra. – Mondd, hajlandó vagy egyáltalán?… Az asszony leemelte a kendőt. Várt egy pillanatig, majd levette a gép fedelét. Akárcsak egy koporsót nyitna fel. Kifakult tűpárna lógott az orsótartón. Kihúzott egy tűt. Visszaszúrta. Keze végigcsúszott a gépen. Szinte öntudatlan mozdulattal nyitotta a gépfiókot. Gombostűk, gépselymek, kis és nagy gombok, pertligumik, kapcsok, patentek, kék aranygömbökkel teleszórt papíron. Különféle övek, rongydarabok, összegöngyölt, önmagába ragadt centiméter és egy lila szabókréta. Kiemelte a krétát, mintha egy láthatatlan kabáton akarna valamit megjelölni. – Most már igazán elegem van ebből! Az asszony megfordult. A férje ingerült, felfúvódott arca. A szoba reggeli rendetlensége. Nadrágok, ingek szétdobálva a székeken. Eltévedt cipő a szekrény alatt. Gumimatrac, párna a sarokban. A házinéni valahonnan a sarokból merült fel. Kissé csodálkozó mosollyal előbbre jött. – Ó, kedvesem! Gyöngéd mozdulattal leültette az asszonyt a géphez. Egyik kezével a vállát fogta, a másikkal elindított valamit a gépen. Megmozdult a pedál, megindultak a kerekek. Az asszony most már csak azt a csöndes, átható zakatolást hallotta. És egy hangot. – …de miért fárasztod magad, miért? Egyelőre talán csak egy gallérral kezdjük, olyan apróbb foltozás, de aztán akad itt más is? Lepedőt javítgatni, kis párnát, kis vánkost, köténykét, konyharuhát beszegni, törülközőt, géphímzést gyerekeknek, nagyon aranyos! Házinéni délután átment a házinénikhez. Süteményt vitt a kis tányérkán. – Meg kell kóstolnod, Nórám! És nektek is… nem, nem, ne is mondjatok semmit! Ahogy behozták a teát, hátraütötte a fejét. – Képzeljétek! Odaült a gép mellé! Most még csak egy gallért kapott, egy gallérkát! Csöndesen teázgattak. Az egyik néni váratlanul letette csészéjét az asztalra. – Az én Márkusném még lejár a tóra! Tegnap is lent volt a lányával! – Foglalkozni kell velük egy kicsit. – Foglalkozni! – Kiviszed őket a kertbe, sétálgattok, beszélgettek, megmutatod a képeslapokat, Wekerle miniszterelnököt a sétahajón. Port Arthur védőit… – Oktass engem! Csak oktass engem! Ha tudni akarod, a tied is csak azért ült oda, mert esik, bezzeg, ha nem esne… – Ó, ne mondj ilyet! Úgy látszott, egymásnak esnek, valami vad dühvel. De akkor feljajdult egy hang. – Pereg róluk a homok! Örökké jönnek-mennek, és csak pereg róluk a homok! |