Fiú térde nyáron– Mutasd a térded. Most nézd meg… hát most ezt nézd meg!
A Baross-szobornál. Egy csomó fehér sapka, zörgő kulacs. A hátizsákokat az összecsavart pokrócokkal valamivel arrébb rakták le. De a kulacs a derekukon. Az ember rátehette a kezét. Akárcsak valami vadászaton. Vagy háborúban. Még egy pillanat a roham előtt. Összehúzott szemöldök, kéz a kulacson. Így várják a jelt. Gazsi bácsi adta meg a jelt. Félarcával a fényképezőgép mögé bújt. Integetett, hogy húzódjanak egy kicsit összébb. – A Bartos kilóg! Fejek, térdek, könyökök, előrecsúszott vállak. A könyökök egymásba fúródtak. Egy fej két térd közül bukkant elő. Valaki nevetni kezdett. – A Bartos kilóg! És akkor, akárcsak egy kórus. – A Bartos kilóg! A Bartos kilóg! Csönd lett. Csak a lökdösődés és taszigálás, ahogy összébb húzódtak. Elöl néhányan letérdeltek. Egy fiú, úgy oldalt dőlve, le is akart feküdni. Gazsi bácsi intett, hogy azért azt nem. Kicsit hátrált a géppel, előbbre jött. – Nincs is benne semmi – súgta valaki. Feri oldalt kapta a fejét, de ráütöttek. Lehúzták a sapkája ellenzőjét, majd felhúzták, mint egy redőnyt. Lökdösődés, izgatott vihogás. Aztán mintha megállt volna a levegő. Gazsi bácsi eltűnt a gép mögött. Nem is csak az arca, de az egész Gazsi bácsi. Kattanás. A fiúk még mindig nem mozdultak. Gazsi bácsi se került elő. Talán az egész csak arra volt jó, hogy itthagyja ezt a társaságot. A fehér sapkás fiúkat, zörgő kulacsokkal, hátizsákokkal. Még elvezette őket ide a Baross-szoborhoz, és aztán… Mögöttük a szobor, előttük egy magányos gép. Gazsi bácsi mégiscsak megjelent. Intett, hogy sorakozó. Gazsi bácsi nagyon szeretett inteni. Feri ezért meg valahogy dühös volt. Amikor a pályaudvaron gyülekeztek – a kis, kertes pályaudvaron –, akkor is csak integetett. „Ide állj! Húzódj arrébb! Hátizsákot föl!” Fehér vászonnadrágban futkosott körülöttük. Szájában síp, de nem fújt bele. „Lenyeli” – mondta az egyik fiú. Feri összehúzott szemöldökkel nézte. „Ha belefúj a sípba, itthagyom ezt az egész…” Gazsi bácsi könnyedén kiejtette szájából a sípot, és csak futkosott. Odafutott egy fehér kalapos mamához, aztán egy virágos mintáshoz. Feri jól látta, hogy anyához nem megy oda. Pedig ők is itt voltak: anya és apa. Integettek, mintha a fiúk már bent ülnének a vonatban. Hol volt még a vonat!… Ez is Gazsi bácsi trükkje. Hogy a fiúk felsorakozva várjanak indulásig. Zárt alakulatban. Névsorolvasás. Gazsi bácsi legalább háromszor tartott névsorolvasást. – Attkáry Béla! – Jelen! – Bozóky Balázs! – Jelen! – Bozóky Endre! – Jelen! – Füredi Géza! Csönd. Kiabálás. – Mi az? Nincs itt a Füredi Géza!? Füredii! Füredi papája rémülten fölkapta a fejét, már éppen oda akart rohanni, de akkor egy álmos hang. – Jelen… Nevetés. Gazsi bácsi legyintett, és belerepült egy telt keblű mamába. „A kis Brőzike! Gondom lesz a kis Brőzikére.” Gazsi bácsi röpködött és futkosott. Ők meg zárt alakulatban. „Ha sípol, lelépek.” Feri most is erre gondolt. És Gazsi bácsi egyszerre csak előtte állt. – Elaludtál? Hárman voltak a téren. Feri, Gazsi bácsi meg a Baross-szobor. – Sorakozó! Neked nem szól? A társaság betrappolt a Keleti pályaudvar üvegteteje alá. A vonat lépcsőjén nyomultak fel a hátizsákok. Az egyik hátizsák zsebe kinyílt, keksz potyogott ki belőle. Tea csordogált a kulacsokból. Mintha egymás hátizsákjain bújtak volna át, ahogy felkapaszkodtak. Feri szalámihegyeken kelt át, sajthegyeken, félig megolvadt vajkupacokon. Kikerült egy hátizsákból – bele egy másikba. – Nem tapossuk le egymást! Micsoda társaság… A folyosón imbolyogtak a hátizsákok. – Na! – mondta valaki az ablak mellett. – Azért vigyázhatnátok egy kicsit. – Ha már ilyen fehér sapkátok van. Ilyen szép, fehér sapkátok. – Egy klub tagjai. Becsületszavamra. – De nem is magyar, hanem valamilyen… Mind őket nézték, ahogy előrenyomultak. Egy magas, fekete lány, valami távoli csodálkozással: – Mennyi fiú! A fehér inges férfi kedélyesen rávert egy hátizsákra. – Az én fiaim! De hiszen ez Gazsi bácsi! Mintha nem is velük jött volna, hanem ezzel a lánnyal. Akit cigarettával kínál, akinek megmutatja a tájat. Gazsi bácsi szörpöspoharat tartott a lány elé. Akárcsak a levegőből varázsolta volna. A következő percben talán fürdőt varázsol. Habos, illatos fürdőt. Feri nem mozdult. A hátizsák szíja lelógott, talán a pokróc is kibomlott. Mögötte lökdösődés, kiabálás. – Micsoda kis mókus! – nevetett a lány. Gazsi bácsi is nevetett. Megigazított egy szíjat a hátizsákon, és közben odasúgta. – Lódulj! Fülkék, fülkék és fülkék. Úgy keltek át az utasokkal és csomagokkal megrakott fülkéken, mint egy kis hadsereg. Végre üres kupé! Csak egy férfi olvasott az ablaknál, lábát keresztbe vetve. – Azért nem kell mindjárt nekiesni a tízórainak. – Ezt mondta Gazsi bácsi, ahogy fölnézett az újságból. – Honffy, a kulacsomat! A vonat megindult. A kupé rázkódott, és ők is rázkódtak. Feri a pad szélén, a lehető legtávolabb az ablaktól. Mellette a két Bozóky, akiket még hazulról ismert. A Honffy is rendben van meg a Vízhányó. De a többiek… Apa intézte ezt a nyaralást. Eleinte még csak ilyeneket mondott: „Talán sikerül… nem tudom. Ma bent jártam a Műveknél, megint szóltam valakinek.” A Művek… Feri villanykapcsolókat látott. Végtelen sor villanykapcsolót. Gyárak kékes fényű ablaksorát. Éjszakákon át zengő drótokat. Kábelcsöveket, huzalokat. A Művek… Apa elintézte. Mehetett nyaralni a Művekkel. De előbb egy kis fehér sapkát kellett vásárolni. És sok mindent megígérni. Nem verekszik, nem mászkál el, nem beszél vissza. A két Bozókyt ismerte. A Honffyt is meg a Vízhányót. De a többiek… – A Balaton mellett van a villa. – A nagy Bozóky mintha már régen magyarázott volna valamit. – Villa? – Egy villában fogunk lakni. És onnan egy ugrás a Balaton. – Egy nénié a villa. – Két nénié. Két testvéré. – Hát akkor kettőé. – Az egyik ilyenkor mindig elutazik. – Áldásom rá. – De az biztos, hogy a Balaton nagyon közel van. Egy ugrás. – Egy köpés. – Légy szíves, és ne köpködj! – Én egyszer valami Masi néninél nyaraltam. – Kit érdekel! Szóval, a Balaton… – Annak is volt egy testvére. A Pusi néni. – Ide figyelj! Ha nem hagyod abba. – De a Pusi néni nem utazott el. – Üljetek rá! – Mind a ketten ott voltak, és tudjátok… Felzendült a fülke. – Masi néni! Pusi néni! – Masi-Pusi! Pusss! – Masipusi! Masipusi! Psss!… – Homokbánya! Az ablakhoz rohantak. Feri nem mozdult. A térdét nézte. Oly figyelmesen, mintha most fedezte volna fel. Mindenféle vonalak. Vonalak, recék, dudorok. Kedves kis dombok. A dombok között ösvények, girbegurba utak. Szikla. Magányos, kopár szikla. Oldalt valami moha. Szél indul el, szél fújja… – Fújod a térded? – Ki köpköd? A vonat rázkódott. Beszéd, nevetés az ablak mellől. Gazsi bácsi végre elmozdult. De a szél már nem mozgatott meg semmit. Eltűnt a szikla, eltűntek a dombok, az ösvények és az utak. Csak a fej. Igen, egy fej nézett fel rá. Egy ráncos, szomorú, öreg fej. Fej foltja, folt karimája. – Tudsz úszni? – A kis Bozóky valósaggal lezuhant Feri mellé. – Persze hogy tud – mondta a nagy Bozóky. Nem emlékszel, hogy majdnem bevették az iskolai válogatottba? – Ja! Feri körme hegyével vonalakat húzogatott a térdén. A nagy Bozóky is vonalakat húzogatott a térdén. A kis Bozóky is vonalakat húzogatott. Feri mintha levelet írna. A térde fölé görbedt, rótta, rótta a jeleket. Aztán rálehelt, talán hogy mindent letöröljön. Gazsi bácsi nyújtózott egyet. – Elszívok egy cigarettát. Honffy addig kézben tartja a társaságot. – Honffy! – A nagy Bozóky elhúzta a száját. Aztán ahhoz a fiúhoz fordult, ott az ablaknál. – Ide figyelj, te csak azt nézd, hogy mikor jön a Balaton. A vonat rázkódott, ők is rázkódtak. Hátizsákok végig a csomagtartóban. Pokrócok lelógó széle. A hátizsákok csöndesen és gonoszul csúszkáltak, lassan kioldódtak a szíjak. Valaki a kulacsa után nyúlt. És akkor mind inni kezdtek. Egyetlen kotyogás volt a fülke. – Gázóra-leolvasó. – A nagy Bozóky bedugta a kulacs dugóját. – Na igen, minden hónapban jön, és leolvassa a gázórát. – Mit beszélsz? – Honffy közelebb lépett. – Ne barátkozz. – Visszatolta Honffyt. – Anya mindig megkínálja valamivel. Télen fehér sálja van. – A Gazsi bácsinak? – A Gazsi bácsinak. – Ne hülyéskedj! A Gazsi bácsi a Csorba tanár úr öccse, és ő is tornatanár lesz. – Most még nem tornatanár. – Láttad azzal a nővel a folyosón? – Gazsi bácsinak ez egy potya nyaralás. – Potya? Még pénzt is kap érte. – Igaz, hogy valami díjat nyert? – Mint gázóra-leolvasó? – Hát talán ő a legjobb gázóra-leolvasó. – Egyszer a mamám megkínálta sajtos makarónival. – A Gazsi bácsit? – Képzeld! A Gazsi bácsit. – Láttad azzal a nővel a folyosón? Úgy vágódtak az ablakhoz, mintha soha egy percig se ültek volna. Kilógtak az ablakból, és ordítoztak. – A Balaton! Honffy visszahúzott valakit, és a fejére ütött. A nagy Bozóky visszahúzta Honffyt, és a fejére ütött. – Mit ugrálsz, Honffy? Mit ugrálsz? – Idefigyelj! Már úgyis sok van a rovásodon. – Mi van az én rovásomon? Feri könyököket, vállakat tolt szét. És ekkor hatalmas, hidegszürke üveglap volt előtte. Egyszerre remegni kezdett, fölfénylett valami belső csillogással. – Mozgás! Gazsi bácsi tapsolt. Nem lehetett tudni, mikor került elő. De most mindenesetre itt volt. – Levenni a hátizsákokat! Nem kell mindent az utolsó pillanatra hagyni… Álmos társaság! Felugráltak a csomagtartóra. A hátizsákok lassan csúszva, akárcsak valami hegyomlás, megindultak lefelé. Kulacsok zörögtek, szíjak csattogtak. A pokróc Feri nyakában. Valósággal leterítette. Rázuhant az ülésre, a pokróc rácsavarodott… Rácsavarodott, és szúrni kezdte. – Segítsen már valaki ennek a szerencsétlennek! Mi lesz már?! Mozgás! Mozgás! A vonat előtt felsorakoztak. Géza bácsi megigazított egy fehér sapkát, arrébb tolt egy állat. A vonat prüszkölve továbbvágtatott. Mintha csak úgy útközben köpte volna ki ezt a kis állomást. Leereszkedett egy felhő a sor előtt. Gőgös felhő, széles karimájú szalmakalapban. A nő a felsorakozott fehérsapkásokat nézte, két ujjal szalmakalapját fogta. Virágos mintás pongyola, papucs, karján kis kosár. Elmosolyodott. – De hiszen itt ismerősök is vannak! Régi, kedves ismerősök. – Igen, azt hiszem, a Kovács Máriusz – bólintott Gazsi bácsi. – Meg az Eperjesi, meg… – A kis Bozóky! – Persze, a kis Bozóky. – Gazsi bácsi megnyomta a fiú orrát. Majd elkomolyodott. – Köszönjetek Baby néninek. És ők köszöntek Baby néninek. – Kezit csókolom! Megindultak. Elöl Baby néni és Gazsi bácsi. Gazsi bácsi jobbra-balra hajladozott. – Valami kalandját meséli – mondta a nagy Bozóky. – Lefogadom, éppen ott tart, hogy kimentett valakit a vízből. – Baby nénié a villa? – Meg a nővéréé. De az sosincs itt. – És mindig ilyen pongyolában van? – Milyen virág van a pongyoláján? – Az sárkány. – Dehogy sárkány! Egymás mellett mentek, Feri és a nagy Bozóky. És majd együtt is mászkálnak. Na meg a kis Bozóky. Felfedeznek mindenféle helyeket. Versenyeket rendeznek. Először mindenesetre úszóversenyt. Gazsi bácsi, úgy menet közben. – Énekeljetek. Miért nem énekeltek. Baby néni, kissé panaszosan. – Tavaly nagyon szépen énekeltek. Apró kis villák. Nyugágyak a kertekben. Egy meztelen pocak félholdja. Kerek női váll a tornácon. Fürdőruhák. Száradó fürdőruhák végig a kerítésen, az ablakpárkányon, a balkonon. – Tavaly volt itt egy fiú, aki nagyon szépen énekelt. – De az nem én voltam. – A nagy Bozóky rávigyorgott Ferire. – Érdekes, rám nem is emlékszik Baby néni. Csak az öcsémre. – Egy kert felé pislogott, majd elbődült. – Granada gyöngye volt a fekete lány! – Na! Na! Na! – Gazsi bácsi hátraszaladt, mintha sorra fel akarna pofozni mindenkit. Valaki csöndesen vihogott. Baby néni pedig azt mondta: – Így nem leszünk jóban, fiúk. Hátizsákok emelkedtek, hátizsákok süllyedtek. Feri körül meg lavórok röpködtek. Fehér lavórok gömbjei. Szappanok és törülközők. Mi lesz a kézmosással? Akárhova érkeztek, ez volt az első. Most milyen lavór elé kerül? Milyen szappant kap? Milyen törülközőt? Minden elveszett a vízesés zuhatagában. Zuhany alatt álltak. Valahonnan a magasból szakadt a víz. Feri körül alakok mozogtak, elveszve a vízesésben. Mintha kiabálnának. Tenyerüket szájukhoz ütögetve kiabálnának. De aztán csak a víz zuhogása. Zuhany alatt egy homályos teremben. Nem is terem. Őserdő sötétzöld homálya, egymásra borult fák homálya. Szakadt a víz. Karok, lábak, arcok a zuhatagban. Topogtak, táncoltak, üvöltöttek és szétporladtak. Ferdén eltátott szájak, felhúzott vállak, csúszkáló talpak. Fel-felröppenő kiáltások és végtelen dallamok. – Huháháhá-hááá!… – Hoháhááá! – Ne fröcskölj! – Buháhhhá!… – Hallod? Ne szórakozz! – Ki szórakozik? Lábak szétázott vonala, karoké, vállaké. Előretartott tenyérre zuhogott a víz, fényesen tapadó hajra, klottnadrágra. Átcsúsztak egymáshoz. Négyen-öten táncoltak egy zuhany alatt. Mellüket csapkodták, karjukat, vállukat. – Baby néni! – Babyka!… – Ba… ba… ba!… – Gyere el hozzám, Babyka! – Hozzám! – Csakis hozzám! – Csakis! Csakis! – Baby-kaaa!… Topogtak, csúszkáltak, üvöltöttek. A zuhogás abbamaradt. De ők még mindig topogtak, és fölfelé pislogtak. Víztől csöpögő, ázott nokedlik. – Kifelé! Kifelé! Hatalmas kőasztal az éles napfényben. Az asztal körül keringtek. Kimosva és valahogy szégyenkezve borultak egymásra. A nagy Bozóky a nap felé hunyorgott. Feri biztos volt benne, hogy a nagy Bozóky üvöltött a zuhanyban. A nagy Bozóky olyanokat üvöltött… A kőasztal körül keringtek, nagy darab vajas kenyérrel a kezükben. Azon két szelet zöldpaprika. Feri körülharapta a zöldpaprikát. A két Bozóky is körülharapdálta. A paprika alatt már alig volt kenyér. Egymásra sandítottak, vihogtak, és a paprika a földre pottyant. Ott álltak Baby néni és Gazsi bácsi előtt. Baby néni kék pettyes fejkendőben, kék pettyes ruhában. Gazsi bácsi meg rövidnadrágban. Tenyerével a térdét csapkodta. – Igazán nem szeretném, ha bárki is beteg lenne. Erre semmi szükség. Ezt mondta Baby néni. Meg hogy a Balaton hőmérséklete. – Azért, mert itt vagytok a Balatonnál, nem kell ész nélkül beletrappolni. Csak ha eléri azt a bizonyos hőmérsékletet… Feri a nő telt, húsos vállát nézte. A nagy Bozóky Ferihez hajolt. – Van valakije a faluban. Legszívesebben képen törölte volna a nagy Bozókyt. Nem tudott mozdulni. Azt a telt vállat nézte. És közben hallania kellett. – Jár valakihez a faluba. – Remélem, megértettük egymást, fiúk. – Ó, egészen biztos! – Gazsi bácsi előrelépett. – Nagyon szomorú lenne, hogyha akadna valaki, ha csak egyvalaki is akadna, aki esetleg… – Két ujjal fölcsippentett egy fiút. – Mi a véleményed, Eperjesi? Baby néni: – Az Eperjesivel tavaly se volt semmi baj. Gazsi bácsi: – És az idén se lesz vele semmi baj. És nagyon szeretném remélni, hogy mással se lesz semmi baj. Nem mozdultak. Baby néni és Gazsi bácsi már eltűntek, de ők még mintha várnának valamire. Trikók, rövidnadrágok, tornacipők. – A Balaton hőmérséklete! – Micsodája? – Nem hallottad? Csak ha eléri azt a bizonyos… – És ma nem érte el? – Fejeljünk. – És ma nem érte el? – Két kapura játsszunk. Labda repült a levegőbe. Feri arrébb húzódott. A lábszárát dörzsölgette, megkopogtatta a térdét. A nagy Bozóky cipője orrával köröket vont a kavicsos földön. – Figyeld meg… csak figyeld meg, hogy mikor éri el azt a bizonyos hőmérsékletet! – Csak ha Baby néninek kedve van fürödni. – A kis Bozóky leguggolt, a Balaton felé bámult. – Jár valakihez a faluba? – Feri még mindig a térdét kopogtatta. A nagy Bozóky vállat vont. – Egy biztos. Baby néni utálja a Balatont. – És Gazsi bácsi? – Majd ő méri a Balaton hőmérsékletét. – Harminchét nyolc! – Feri mintha hőmérőt tartana a kezében. Aggodalmasan megcsóválta a fejét. – Kilenc kettő! – Negyven! – Negyvenegy öt! Leszaladtak a partra. Vézna, nedves fűcsomók. Valaha talán víz borította a partot. Aztán visszahúzódott, és itt hagyta ezeket a riadtan összetapadt fűcsomókat. Meg azt az ócska cipőt. A szára oldalt görbült, az orra horpadt, iszapos. Valaki kilépett belőle, és továbbment a vízzel. – Ez meg itt maradt. – Feri lehajolt, ujját az üres pertlilyukhoz érintette. – Föl akarod húzni? – nevetett a nagy Bozóky. Mellette álltak, a stég felé bámultak. Valahonnan a hátuk mögül kiabálás hallatszott. Egy elnyújtott hang. – Góóóól! A part… a fűvel benőtt part. Jobb lenne, ha könnyű, finom homok borítaná, mint a tenger mellett, ahol futóversenyeket rendeznek. – Mit csinálsz? Feri előregörbült. Ujja hegyét a tornacipő orrához érintette. Egy pillanat – start? Kezét melléhez szorítva futott a parton. Először még csak úgy lazán, könnyedén. Nem adott bele mindent. Mint aki ráragad az ellenfelére, mint aki ki akarja fullasztani az ellenfelét. De aztán fokozatosan… És ez már gyilkos iram volt, öldöklő iram. Elvágódott. Még rángott a lába, de már nem tudott fölállni. Úgy maradt, a földre zuhanva. Két kezével verte a földet. Két kezével átkozódva püfölte a földet. – Baj van? – A nagy Bozóky föléje hajolt. – Valami baj van? Nem püfölte a földet, nem átkozódott. Fejét ráhajtotta karjára, mint aki többé már nem tud felkelni. Majd, ahogy mégis felnézett. – És éppen a cél előtt! Másfél méterrel a cél előtt… Két arc lógott fölötte, két értetlen arc. – Stirker. – Felült, térdét dögönyözte. Másfél méterrel a cél előtt összecsuklott. A lába megrándult, ő meg egyszerűen… – Aha – bólintott a nagy Bozóky. – Azon a világbajnokságon. – Azóta nem is versenyez. – Fityegő bőrdarabkát fedezett fel a térdén. Ujja hegyével megnyálazta, megpróbálta visszaragasztani. – Lejön a térded? – kérdezte a kis Bozóky. Már egész jól visszaragasztotta, majd váratlanul letépte. – Stirker azóta nem lép pályára. De azt mondják, mindig a versenyek körül lődörög. A nagy Bozóky vállat vont. A másik meg azt mondta, hogy neki egyszer lejött a térde, két éve, nyáron. Feri felpattant. – Fürdés! A part szélén álltak – három, földbe vert cölöp. Mozdulatlanul nézték a vizet. Magukba szívták a víz szagát. Klottnadrágban voltak. A ruhájuk egy csomóban a víz mellett, a köveknél. Sziklák a víz mellett. Hegyes, felhúzott térdű, gonosz törpesziklák. Iszapos víz a kavicsok között. A kövek pedig oly csúszósak. Feri leguggolt egy lapos hátú sziklára. Ujját belelógatta a vízbe. Mögötte a két Bozóky. Felzendült a part. – Mit csináltok?! – Jöjjetek vissza! – Bozóóókyyy!… – Nem hallottátok, hogy… – Nektek szabad? Nektek mindent szabad?! – Már bent van. – Visszajön. – Mondom, hogy bent van! – Bozóky! Bozóóó!… – Hogy ebből mi lesz?! – Bozóóó!… Elnémult a part. Feri lecsúszott a kőről. Egy pillanatra szembefordult a parttal. Az üres parttal. Mintha senki se kiabált volna. Csak a ruhacsomó a köveknél. A nagy Bozóky fölötte állt, csípőre tett kézzel, aztán eltűnt. A part is eltűnt. Taposták a vizet, karjukat hosszan előrelógatták. Három előregörbülő hát. A kis Bozóky leereszkedett, iszapba merült. Iszapba, a hínárok közé. Feri leereszkedett, de mindjárt felállt. Akárcsak sárral kenték volna be. – A másik part jobb. – A nagy Bozóky megállt, mellét, karját locsolta. – Ott mindjárt lehet úszni. Feri szeme összeszűkült. Vitorlások fehér foltja, szikrázó víz. – A másik part… Tovább gyalogoltak. Sár, hínár, iszapos víz. Ez volt a Balaton. És kövek. Apró, éles kövek. Lehasaltak, aztán megint csak tovább. Feri két kifeszített tenyerével tolta maga előtt a vizet. Az sértődött köröket vetett, majd váratlanul kitisztult. Apa volt Feri előtt. Oldalt tartott fejjel, kissé szemrehányóan nézet rá. Az arc remegni kezdett, az áll felcsúszott a homlokba, és apa eltűnt. Feri pedig úszott. Úszott a másik kettő is. A víz váratlanul befogadta őket. Úsztak a víz fölött, úsztak a víz alatt. Kezek nyíltak egymásból odalent, váll nőtt a vállból. Kagylóval bukkant fel. Egyik kezével magasan a víz fölé tartotta. Akárcsak a megkövesedett tajték. Lesimította róla az iszapot, és akkor meg, mint valami kürt. – A tengerek kürtje. – Én láttam meg előbb! – a nagy Bozóky körülötte úszkált, a kagyló felé kapott. – Ha belefújok, mind előjönnek. – Kik? – A nagy Bozóky leengedte a kezét. És az öccse is azt kérdezte. – Kik jönnek elő? – Azok… odalent. Halott víz mos halott arcokat. Mozdulatlanul úsznak odalent a roncsok között kapitányok, másodkapitányok és matrózok. A hajó oldalt dőlt, a kabinablakok nyitva, zöldes szakállt eresztett a kormánykerék. De ha valaki megfújja a tengerek kürtjét, akkor mind megmozdulnak, kapitányok, másodkapitányok, kormányosok és matrózok, forogni kezd a hajó kormánya, tajtékot vet a tenger, és az elsüllyedt hajó lassan kiemelkedik. – A tengerek kürtje. – Ez a tengerek kürtje? – Éppen ez? A nagy Bozóky az öccsével együtt nézte a kürtöt. Egyik tengerből a másikba vándorol a kürt. Van úgy, hogy évszázadokig se mozdul, aztán megint tovább, egyik tengerből a másikba. – Fújd meg. – Fújd meg. A tengerek kürtje felragyogott. És akkor egy hang. – Hahó! Hahóóó! Árnyak futottak a parton. Iszaposan csillogó árnyak. Aztán csak egyetlenegy alak. Ahogy előredől. Ráhajol a vízre, elborítja a vizet. Feri leengedte a kürtöt. A két Bozóky körülötte úszkált. A kisebbik egy pillanatra elmerült. Kezében a kagyló, a tengerek kürtje. Ha megfújná, ha mégis megfújná… Mozdulatlanul úsztak odalent a mélyben: kapitányok, másodkapitányok, kormányosok és matrózok. – Alámerülni! Egy pillanatra a fiú felé fordították az arcukat, és megint csak azt mondták. – Alámerülni! Kifelé úszott. És vele a két Bozóky. Nem engedte el a kagylót. Aztán már föl kellett állni az alacsony vízben. Gyalogolt. Taposták a vizet. A kis Bozóky négykézlábra állt, de a bátyja megérintette a vállát. Sziklák a víz mellett. Hegyes, felhúzott térdű, gonosz törpesziklák. Iszapos, megőszült víz a kavicsok között. A kövek csúszósak… Egyik kezében a kagylóval egyensúlyozta magát. Két előretartott ujja rácsúszott egy sziklára. Megpillantotta a térdét. Vékony vonalban vérzett. – Mi lesz?! – hallotta Gazsi bácsit. Baby néni volt előtte. Gazsi bácsi eltűnt a többiekkel együtt. Baby néni várta a parton, kék pettyes fejkendőben, kék pettyes ruhában, mintha itt beszéltek volna meg valamit. Három pofont adott. Oly gyorsan, hogy a fiú arca, mint egy labda pattogott a tenyerében. Elvágódott. A feje zúgott, és mintha a lába közé csúszott volna. Csattanás. Csattanások sortüze, valaki feljajdult, aztán akárcsak végiggurulna a parton. Aztán csönd. Egy eszméletlen mozdulattal kinyújtotta a kezét, magához húzta a kagylót. Fölrántották, előrelökték. – Gyerünk! Égett alatta a kő. Állát térdére nyomta, cipője orrára bámult. Az álla lecsúszott a térdéről, de aztán megint csak visszatalált. Nem segített a kezével. Nem is tudott volna. A keze élettelenül lelógott, már nem is tartozott hozzá. így ült a napverte terasz lépcsőjén, már nem is tudta, mióta. Mellette a nagy Bozóky előrenyújtott lába, a színtelen szandállal. A kis Bozóky valamivel lejjebb, szinte a földön. Kezét gyomrához szorította, mint aki ütést kapott. Alakok a távolban. A kert egy árnyas zugában Baby néni. Nyugágyban olvasott. Még távolabbról labda pattogott. – Leadás! Tisztán állok! Leadás! – A hangok közeledtek, távolodtak. Egyszerre csönd. A labda odagurult a lépcső elé. A labda a lépcső előtt. Azt nézték mind a hárman. A kis Bozóky előrenyújtotta a karját, fejét féloldalasan ráhajtotta. Feri lába rándult egyet. – A két Bozóky… Gazsi bácsi a fiúkra nézett, bólintott. – Igazán nem hittem volna, hogy éppen ti… A nagy Bozóky félig felemelkedett, de a férfi legyintett. – Maradj csak, maradj. – Maradj csak, maradj! – énekelte egy csúfondáros hang. Aztán már kórusban. – Maradj csak, maradj! Gazsi bácsi intett, és csönd lett. Gazsi bácsi intett, és nem volt előttük senki. Fölhúzott térd, rajta az áll. Így gubbasztott önmaga sátrában. Mellette a kagyló, tengerek száműzött, halott tajtékja. A labda mellette gurult le a lépcsőn, és akkor megint rándult egyet a lába. Az arca lezuhant a térdéről. Aztán az álla ismét megkereste a maga helyét. Akárcsak az állából nőtt volna ki a lába. Véres csík a térdén. Nem is térd volt, hanem fej. Török harcos feje az ostromló seregből. Létrák a vár oldalára támasztva. A törökök felrohannak a félholdas zászló mögött, és egy kard a kopasz fejre sújt. Nyelve hegyével megérintette a csíkot. Gyengén szivárogni kezdett. Széthúzta az ujjával. Kente, mázolta, végighúzta a lábszárán. Két fiú mintha éppen csak arra sétálna. Egy pillanatra megálltak előtte, aztán tovább. Kente és mázolta a csíkot, kente és mázolta. Gazsi bácsi tűnt fel egy fiúval.
Fiú (szolgálatkészen): – A csapatösszeállítás, Gazsi bácsi. Megcsináltam a csapatösszeállítást. Gazsi bácsi: – Na nézzük. A Molnár véd… Igen. Kuglarcz a jobb fedezet, Gyurics a szélen. Micsoda?! Bozóky a center?… Fiú: – Tavaly is két gólt lőtt. Gazsi bácsi: – Idén egyet se lő. Idén nélkülözzük. (Szünet.) Magam húzom ki a nevét.
Elkínzott nyüszítés a lépcsőről, talp sikálta a lépcső kövét. Ez volt az egyetlen zaj. A fiúk mintha arrébb vonultak volna. A labda se gurult ide. Feri felkapta a fejét. Baby néni volt előtte. A nő felállt, még jobban az árnyékba húzta a nyugágyat. Feri nézte egy darabig, kábult, kiégett tekintettel. Visszacsúszott a térdére. A térde szúrni kezdett. Nem fogadta vissza az állát, nem fogadta vissza az arcát. Kihegyesedett. Egy darab csont volt. A keze is lecsúszott erről a csontról. Megpróbálta ledöngölni, szétkenni, szétmázolni. Öklével verte. Két kezével átfogta, rászorította az arcát. Bele akart harapni. Semmi húst nem talált. Csont, csont. csont… A szeme tele volt könnyel, ahogy fölkapta a fejét. Egy árny elcsúszott mellette – a kagyló eltűnt a kőről. Bozóky, a nagy Bozóky, ott állt Baby néni előtt. Kezében a kagyló. Eltartotta magától, mint valami tányért. Fejét lehajtotta, cipője orrával köröket vont a földön. – Baby néni kérem… A nő olvasott. Majd váratlanul a térdére tette a könyvet, felnézett. A nagy Bozóky nem emelte fel a fejét. Köröket vont a földön. Valóságos tölcsérben állt, ahogy kimondta. – Bocsánatot kérek. Letette a kagylót a nyugágy karfájára. Baby néni lelógatta a karját. Egy lusta mozdulattal a kagyló után nyúlt. Nem érte el. A kagyló lent volt a földön, és a nagy Bozóky is lent volt a földön. Feri vágódott közéjük. Elkapta a nagy Bozóky nyakát, a kagylót, a tengerek kürtjét pedig elsöpörte. Hangokat hallott. Sípszót, kiáltozást. Nem törődött vele. Bozókyn térdelt, és belevágott az arcába. – Te!… te! Ketten közrefogták, kikísérték az állomásra. Ketten trikóban, tornacipőben. Ő meg felpakolt hátizsákkal, kulaccsal. Nem szóltak hozzá. Két oldalról közrefogták, de nem szóltak hozzá. Megvárták, amíg felkapaszkodik a vonat lépcsőjére. Akkor megfordultak, és elindultak vissza, a tábor felé. Az ablak mellett ült. Vonalakat húzogatott a térdén. Vonalakat, köröket, mindenféle krikszkrakszot. Rálehelt, mintha elfújta volna az egészet. Aztán úgy maradt, a térde fölé hajolva. Valaki megkérdezte. – Vége a nyaralásnak? |