Taknyos kísértetKicsit furcsa, hogy nem köszönnek nekem az utcán. Alpár Géza is eltátja a száját, mint egy harcsa, de nem szól. A sarki újságoshoz fordul. Márkusné átlép rajtam, föl egy autóbuszra. Egy kutya levizel, sárga lesz mögöttem a fal. Aztán ez a hideg… mintha szúrós esőben áznék. Az utca zöldesszürke, és sosincs vége. Földalattira akartam szállni, hosszú, sötét vonalban álltak a kocsik, de amikor odaértem, csak a fal volt előttem. Beléptem a falba, megint egy utca nyílt. Ázott ereszeken csúszok végig. – Micsoda idő! – hallom lentről. Átsiklok a jajgató telefondrótokon. Alattam zeng a város. Én pedig nem tudok megállni. Házfalakon, kéményeken tovább, mindig tovább. A nevemet hallom. Először nagyon halkan, mintha messziről szólítanának, majd határozottabban. – Holman Endre! Lefüggönyözött szobában vagyok. Lassan oszlik körülöttem a homály, és mintha többen ülnének háttal felém. Kezeket látok az asztalon. Megint a hang. – Ha köztünk vagy, kedves szellem, kopogj kettőt! Kedves szellem? Mit akar ezzel? Kopogok kettőt. Miért ne kopogjak? A szekrény tetején ülök, és már nem érzem a hideget. Az arcok az asztal körül, akár a lámpák. De hiszen ez a családom! A feleségem lehunyja a szemét, mellette Tóni bácsi. – Drága Bandikánk, igaz, hogy a padlórepedésbe dugtad a pénzt? A hálóba? Felelj, kedves szellem! A feleségem fölnéz. Vár, figyel. Hirtelen felvisít. – Odaadta a Verának? – Pszt, csönd, így nem lehet! – Ha a padlórepedésbe dugtad, kopogj hármat, Holman Endre! Egyáltalán nem kopogok – és otthagyom őket. Átsuhanok egy fasoron. A fák akár egy tó mozdulatlan tükrén szállnának felém. Alattam dombok és hegyek. Robogó autók a széles úton. Megint az utcák. Átcsúszok egy ház tűzfalán, végig a hosszú, sötét deszkakerítésen. Elhagyatott, üres telek a kerítés mögött, akár valami felpuffadt test. Ócska konzervdobozok, papírfoszlányok. Besurranok egy rozzant, félrebillent autóba. Itt áll a telek sarkán, belesüllyedve a földbe. Lidérces fény lobog odabent. Spirituszfőző lángja. Fehér szakállas férfi melegít rajta valamit kis lábasban. A láng fölé nyújtja áttetszően sárga kezét. – A villát lebombázták, most hát itt ülök, mit csináljak? Egy üres telek maradt, ezzel a rozoga autóval. – A villáról beszél, ahova éjszakánként ellátogatott. – Ne higgye, hogy féltek tőlem, inkább még azt mondták: itt az öregúr. – Nyugtalanul remeg a fehér szakálla, vékony alakja eggyé válik a főző lángjával. Én is megyek. Belépek egy ablakon.
Lány ül a szőnyegen. Kibontott, füstszínű haját egy mozdulattal hátrasimítja. Csupasz és védtelen az arca. A tükörhöz hajol. Mennyi tükör! Ő pedig egyiktől a másikhoz fordul. A nagy állótükörben élesen villan az alakja, mintha egy sor gyertya gyulladna ki mögötte. Aztán csak az arca látszik egy kis tükörben. Kezét visszacsúsztatja a száján. Hirtelen sötét lesz. Ledobja a ruháját, fehér pongyolája világít, ahogy átmegy a másik szobába. Mezítláb, mintha füvön járna. Gyorsan lépked, egy pillanatra megáll. – Van itt valaki? Már megy is tovább, be a hálóba. Bebújik az ágyba. Meztelen talpa, akár egy síkos ki állat, a paplan alá csúszik, majd megint kibukkan. Rám néz, de nem lát engem. Hirdetőoszlopban ülök, felhúzott térddel. Megint úgy vagyok, mintha agyonáztam volna. Füst száll, mint valami pipából. Itt ül valaki mellettem. A térdét látom, a kezét, egy részt az arcából. Beszélni kezd. – Ez az egyetlen mulatságom, beülök ebbe az oszlopba. így mindent látok, utcákat és a szobákat. Shermann vagyok, a detektív. Egy kisgyereket kerestem, akit elraboltak, azt hiszem megölték. Jó nyomon voltam, annyi szent, aztán éjszaka összeakadtam Halvérű Apukával a Duna-parton. – Szervusz, Apuka, jó, hogy így összefutottunk! – Kár volt így kedélyeskedni. Mert ő nem kedélyeskedett, belém eresztett egy sorozatot. Gyereket rabolt Halvérű Apuka. Ócska fogásai voltak, ahogy a játszótéren, az iskola előtt leselkedett. Sokszor kinevették, kaviccsal dobálták. Egy nörsz felképelte. Végre elcsíphettem volna, de most már csak utcákat és szobákat látok, embert soha. Egy másik hang száll felém. Hívnak, és mennem kell. Szívesebben maradtam volna az oszlopban. De már ismét egy szobában vagyok. – Kedves szellem, lesz háború? Vizespohár az asztalon. Tudom, hogy azt kéne tologatnom, de nem tologatom. Hozzá se érek. Ők pedig várnak az asztal körül. Majd egy náthás hang: – Múltkor Trockij volt itt. – Trockij? Itt? (Meglepett, valósággal sértődött hang.) – Miért ne? – Na de hát, ide inkább Mozart meg Liszt Ferenc… – Krausz Simi. – De mégis inkább Mozart meg Liszt Ferenc. – És mit akart Trockij? – Kérem… Csöndet! A szellem haragszik. – Mit művel a pohárral! Összevissza tologatom a poharat, legszívesebben közéjük vágnám. Kicsit megemelem az asztalt, megérintem a függöny szélét. – Valami rossz szellem lehet. Az egyik nő mögé kerülök. Micsoda nyak, valóságos zsírpárna. És ezüst turbánja van. Váratlanul fölsikít. – Enrilló! Miféle Enrilló? És mit kacarászik? – Enrilló, drágám, hát itt vagy? – Felemeli az ujját, tréfásan megfenyeget. – Pajkoskodsz? Pajkoskodom? – Tudjátok, Enrilló a szellemtestvérem, lelki duálom. Mindig megjelenik, üldöz, most is itt van. Enrilló, ne simogass, nem szabad! Enrilló lettem, lelki duál! Az ő lelki duálja! – És ha meghalok, majd találkozom Enrillóval, a lelkeink találkoznak. Még hogy a lelkeink!… Elhagyatott raktárban csücsülök. A raktár sötét. Hatalmas ládák árnya. Fönt a polcon üvegek. Én mégis a lányt látom. Azt a lányt, akit akkor éjszaka. Az úszómedence szélén kuporog. Mellette egy csontos arcú, szőke fiú. Összebújnak, és mintha az ujjuk hegyével rajzolnának valamit a kőre. Eltűnnek. Megint ez a sötétség. A raktár sötétsége. Valaki megszólal, de látni nem látok senkit. – Cefetül lebuktam a Dióhéjban, az bizony csúnya dolog volt. Gizi köpött be, a kávéfőzőnő. Érte jártam oda, nem vitás. Egy detektív miatt kerestek, akit a Duna-parton elintéztem. Már ez butaság volt, miért kellett agyonlőnöm? Igaz, utáltam, nagyon a begyemben volt. Egy olyan nimolista pitiáner. Na, mindegy. De a Gizinek nem kellett volna bedűlnöm. Mondták, hogy mást is csőbe húzott, összejátszott a vörös Szakáccsal. – Aludjunk! – mondom neki. – Aludjunk, Halvérű Apuka! Behúzódom a dunsztosüvegbe. Sötét van, csönd van. De akkor egy név száll felém. – Enrilló! Nem vagyok semmiféle Enrilló! Mit akarnak velem? Díványon fesztik a nő, mindenféle színes kendők között. Arca kipirult, sóhajtozik. – Enrilló, drágám, beteg vagyok. Azért elmondom a verset, amit hozzád írtam. Elmondja a verset. – Szerelmünk örökkévaló, te szép hindu herceg, halott költő… és most itt az éjszaka, ébenhajam sátra szétbontva, márványkeblem remeg, ahogy várlak, drága Enrillóm! Márványkeble?! Akár egy balkon! Virágokat ültethetne rajta. Pálmákat. – Meg akarják zenésíteni a versemet. Zenésítsék meg, dobolják, trombitálják, bánom is én, csak engedj vissza a dunsztosüvegbe! Végre elenged. Tudom, újra hív majd. Legalább addig nyugodtan ülök az üvegen. Szeretem az üvegeket. Ahogy ott állnak hosszú sorban a presszó tükre előtt. Darling presszó. Idejöttem. Karcsú, sárga üvegen ülök. Azt a bajuszos férfit nézem, aki odalent magyaráz. – Ide figyelj, engem akarsz levágni? Engem?! Dühödten rágcsálja a szivarját, úgy néz arra a barna, nagy szemű lányra. – Negyven forint kéne a barátnőmnek, Sebők bácsi, most jött fel Kaposvárról. – Csekélység! Negyven forint! Azt hiszed, olyan jól hoz a presszó? Esküszöm, vasárnap keresek a legtöbbet, amikor nem nyitok ki. Az én vendégeim!… Egypár főiskolás meg író… na, szép kis írók! naphosszat itt rohadnak egy fekete mellett, vagy éppen potyán. Ez is, aki most bevágtat, még életében nem fogyasztott, de a csomagjait is itt rakja le, az éthordóját! Remek társaság! És hogy a barátnőd Kaposvárról? Hagyjuk az ilyen trükköket, mit akarsz ezzel az albérleti dumával?! – De Sebők bácsi… Otthagyom őket. Az utcán a feleségemmel találkozom. Egy barátnőjének magyaráz, a Király Magdának. – …tűrtem, hogy éjszaka részegen másszon be az ágyba, hogy más nők után járkáljon, és mit kaptam érte? Minden pénzt a Verának adott, énekelni taníttatta. – Jelentéktelen kis nő, abszolút jelentéktelen. Észre se venné az ember. – Hát ő nagyon is észrevette. – Mást érdemeltél volna. – Ha véletlenül otthon maradt, abba se volt öröm. Olvasott, és egyszerűen nem lehetett hozzá szólni. Vagy csak a levegőbe bámult. – Azokkal a savószemeivel. – Nem, a szeme szép volt. Olyan kifejező. – Örökké pislogott. – Te nem szeretted. – Hát csoda! – Király Magda megfogta a feleségem karját. – Amikor miatta nem mentem férjhez! Levelet írt a vőlegényemnek, aki régi barátja volt. „…Ezt akarod elvenni? De hiszen nincs haja! Fejbőrének sárga kopaszsága messzire világít. És hogy rövidlátó? Vak! Elmegy az ember mellett, ketten támogatják fel a villamosra.” Ezt írni egy nőről, egy fiatal lányról! Hogy fejbőrének sárga kopaszsága… – Miért tette volna? – Most már azt is megmondhatom neked: szerelmes volt belém. Én persze hallani se akartam róla. Bosszúból írta a levelet. – Bosszúból? – Várj csak, még nem fejeztem be! Szóval, amikor megírta ezt a levelet… Befordulnak a sarkon. Nem kísérem őket tovább. Egy kertben vagyok, törött orrú, kékesszürke kőszobron. Egy fiú jön ki a házból. Mindjárt megismerem, az a csontos képű, aki az uszodában volt a lánnyal. Nagyokat lépked, siet. Kint a kapu előtt a barátja várja. – Már azt hittem, végképp bent ragadsz. – Annyit nyavalygott! – A csontos képű a fejét csóválja. – Hogy csak a testét szeretem, és nem is törődöm vele. Ismered ezeket a lemezeket? – Miért nem lépsz le? – Tudod, hogy van ez. Megszoktam egy kicsit, hiába. Aztán a vacsorák, amiket náluk kapok. Néha még pénzt is dug a zsebembe az Olga. – Beléd esett, az biztos. – Ne is beszéljünk róla. Mit gondolsz, bent van a Juci a Tivoliban? A Juci meg a Margó? – Megnézzük. Elmennek. Én még a szobron ülök egy darabig. A szobor megnő a hold fehér fényében. Rozsdás folt a homlokán. Belépek az ablakon, végig a sötét szobákon. Az egyikben kis lámpa ég. A lány az asztalnál ír. Micsoda rendetlenség körülötte, mintha utazni készülne. A szekrény ajtaja nyitva, ruhák a földön, ruhák és könyvek. Egy pillanatra fölnéz. Éppen rám. Merev a tekintete. Áthajolok a vállán, megnézem, mit ír. Azok a gyerekes betűk, majd eldőlnek a papíron. „Unsz már engem, ha nem is mondod, unsz, és el akarsz hagyni. Tudod jól, hogy így van. Miért kell most arra gondolnom, amikor először ittam veled pezsgőt, a sétára a Szigeten? Egy könyvről beszéltem, amit éppen akkoriban olvastam, de te leintettél. Igazad volt, minek beszélni? Később is azt éreztem, amikor veled voltam, minek annyit beszélni? Ne haragudj, ha néha mégis ostoba voltam, ezért a levélért se haragudj. Nem tudok nélküled élni. Ne hidd, hogy most szomorú vagyok. Hogy lehetnék szomorú, amikor neked írok? Én éltem, és ezt neked köszönhetem. Ők ezt nem értik, de ki törődik velük? Sok butaságot mondanak majd: ilyen fiatalon eldobni az életet… Furcsa, ahogy ezt leírom, nézem az ujjaimat, a kezemet, a vállamat. Érted voltak.” Fölnéz. Ujját orrára teszi, áthúzza az utolsó sort. – Butaság! Micsoda butaság! Az állótükörhöz lép, mélyen meghajol. – Kisasszony, maga egy közönséges liba! Elbőgi magát. Én meg a függönyön lógok. A lány a hasára tapasztja a két kezét, előregörbedve sír. Úgy trombitál, akár egy kis elefánt. Könnytől ázott, maszatos arccal kivágtat. Én még mindig a függönyön. Végre utánamegyek. A konyhában akadok rá. A hokedlin ül, és kibőgött arccal cseresznyés rétest eszik. Ujjával nyomkodja a porcukrot. Hogy tunkolja a cukrot! Elhízik majd, mint az a nő, aki Enrillóért nyavalyog. Hát ezért reszkettem?! Ezért lógtam a függönyön?! A raktárban is csak rá gondoltam. Egyél csak, egyél! Kint vagyok megint. És most hova? A hirdetőoszlopba? A raktárba? A dunsztosüvegbe? Hiszen ha békén hagynának, de hívnak, és mennem kell. Mikor lesz már vége? Hogy semmit se lássak, semmit se érezzek. Ne emlékezzék rám senki, ne emlékezzek senkire, ne kopogjak az asztalon, ne tologassam a poharat, ne cibáljam a függönyt, ne recsegjek. Aludjunk! Aludjunk! – Ha köztünk vagy, kedves szellem… |