CsatavesztésTudta, hogy sietnie kell. Tudta, hogy egy percet se veszíthet. Hiszen bárki megelőzheti, bárki bemehet előtte a fürdőbe. Akkor aztán ácsoroghat az ajtó előtt. Vagy jobb, ha visszabújik abba a kamraszerű kis szobájába. Mégiscsak megállt a szőnyegnél. Ott álldogált ócska, kifakult fürdőköpenyben, törülköző a vállán, a zsebek duzzadtak a szappantól, borotvapamacstól. A szőnyeg mintáit nézte. Egyszerűen nem tudott elmozdulni azoktól a sárga, sötétvörös, mélylila mintáktól. Pedig közben már megmozdult a lakás, ajtók nyíltak, lépések hallatszottak. De ő csak nézte azt a lila kelyhet a szőnyegen. Kehely, valamilyen elhagyott templomban, az őserdő közepén. Senki se jár már a boltívek alatt. Régen elfeledkeztek a templomról. Meg az Istenről is, ennek a templomnak az Istenéről. Hűvös van odabent, abban a zöldesszürke homályban. Nincs messze a folyó, és ha feltámad a szél, akkor érezni a víz szagát. – Mi az, papa? Lassan felemelkedett, akárcsak valamilyen tóból. Többen álltak körülötte. Egész kis csoport. Hirtelen összegyűltek a szőnyeg partján. Előtte egy kopaszos homlokú, oldalszakállas férfi. Sűrű, őszes oldalszakáll elvadult bozótja. – Mit akar ettől a szőnyegtől? Rámeredt a fogmosó pohárra. Mintha most nyomták volna a kezébe, orvul. – Azért talán még megállhat a szőnyegnél. Ez egy ráncos arcú nő. Valahogy hirtelen ráncosodhatott meg. Amikor idekerült, még lehetett benne némi üdeség. A tekintete még most is olyan fiatalos. Nem szabad! Az öreg majdnem megfogta a karját. Hagyd őket! De aztán mégse fogta meg a karját, és nem is mondott semmit. Hallgatni kell, ez most a legfontosabb. Nem is várták, hogy megszólaljon. Körülötte álltak, de senki se várta, hogy megszólaljon. – Mindig ezt csinálja – mondta az oldalszakállas. – Mit csinál mindig? – A ráncos arcú nőnek már remegett a hangja. – Megfigyeltem. – Mit figyeltél meg? – Egyszer felborított egy széket. (Egy harmadik hang.) Ez nem ma történt. Valamelyik délután lefeküdtem, hogy szundítsak egy kicsit, és akkor egy csattanás! Egyáltalán, miért vonul ez mindig délután a fürdőbe? – Mert a munkája megköveteli. (Megint a ráncos arcú nő.) Az elfoglaltsága. – A munkája! – Az oldalszakállas fölnevetett. – Az elfoglaltsága. Az öreg belebámult a bögréjébe. Kiszáradt fogkefe a bögrében. Az oldalán lányok kötényben, körbefogódzva táncolnak. A fürdőköpeny bojtja, akárcsak valami kivénhedt csengőzsinór, szinte belelógott. Hirtelen oldalt lépett. Otthagyta őket. Ment a bögréjével, a felszerelésével. Az előszobában olyan éhség fogta el. Legszívesebben benyitott volna a kamrába, hogy levágjon magának valamit. De akkor megint utánatódulnak. Margit különben is elkészíti a csomagját. Margit örökké morog, de azért mindent rendbe tesz. A Margit! Milyen ráncos lett! Ki volt ilyen a családban? A fürdőben betolta a reteszt. Be kéne egy kicsit rendezkedni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. A mosdó polca tele üveggel, tégellyel, különböző színű fogmosó pohárral. Rózsaszínű szekrényke a polc fölött. Vattaszálak lógtak ki belőle. Ha kinyitja, vattaköteg zuhan az arcába. Legjobb lenne a fürdőköpeny zsebéből borotválkozni. Ott kéne elvégezni a szappanozást. Régebben az ő ecsetje is ott állt a polcon. Meg a borotvaszappan. A törülközője a törülközőtartón. Csakhogy aztán az ecsetet egyszer a mosdó alatt találta. A törülközőt a kád mellett. Akkor összeszedte a holmiját, és bevitte a kamrába. Kezdett kirakodni. A fogmosó bögre megjelent a kád szélén. A bögre, a borotvapamacs, az ecset. Borotválkozás közben odament egy furcsa nyakú, zöld üveghez. Palmolive. Kur Schampon gegen Schuppen. Képzelem, mennyire használ! Gegen Schuppen… ez meg itt valamilyen Odorono, méghozzá New-Odorono. Arcápoló. Ki ápolja itt az arcát? Odakint lépések. Egy férfihang. – Ha ez egyszer beveszi magát a fürdőbe! A borotvát kissé megdűtve csúsztatta rá az arcára. Így maradt, ebben a mozdulatban. Hangokat várt, padlóreccsenést, mindenféle neszeket. Most megint itt vannak. Szétszóródnak mindenfelé, de aztán egyszerre összegyűlnek. A szőnyegnél. A fürdőszoba ajtaja előtt. Elkezdte kapirgálni az arcát. Odakint a felcsapódó hangok. – De hát azért az én nagyapámnak mégiscsak joga van… (Elfúló női hang.) – Ugyan Margit! (Egy másik női hang.) – Miért? (Férfihang.) Az ő nagyapja ott volt Limanovánál. Vagy nem Limanovánál volt ott? Valahol csak ott volt! Zuhogott a víz, ahogy lemosta a szappanhabot az arcáról. Kibújt a köpenyből. Az egyik lábát óvatosan becsúsztatta a kádba, aztán a másikat. Megeresztette a zuhanyt. Erre mintha ordítanának odakint. Mint egy megadott jelre, úgy üvöltöttek. Elzárta a zuhanyt. Csönd lett. Kimászott a kádból, magára dobott egy törülközőt. Amikor a kefével végigsimított a haján, lenyomták a kilincset. – Mi lesz már?! Csak tudnám, hová készül? A kilincs kattant egyet, ahogy a kéz visszahúzódott. Belemeredt a borotválkozó tükörbe. Hová készül? A tükör lobbant egyet. Termek nyíltak, lobogó fények, lépcsősor. Zongora szólt. A tábornok levetette köpenyét, kesztyűjét beledobta a fölfelé fordított csákóba. Egy ősz hölgy eléje jött. – Tudja, ki zongorázik? A tábornok elmosolyodott. – Azt hiszem, tudom. A terem közepén állt, felemelt egy poharat. – Az Ortler meghódítója! – suttogta valaki. Letette a poharat. – Asszonyom! Az Ortlert meghódítani! Ha úgy érti, hogy feljutottunk a csúcsra, hát igen, akkor talán beszélhetünk ilyesmiről. De ki merné állítani, hogy ismeri ezt a hegységet, az öreg Ortlert! Erre talán még maga Czant Herman se gondolhat! Visszanézett a lépcsőről. Vállára dobott köpenyben ment lefelé, de egy pillanatra megállt és visszanézett. Odafent szólt a zongora. Egyszerre csönd lett. Egy lány állt a széttárt ajtók között. A tábornok indult. Az ajtó becsukódott mögötte. Kint volt a gangon. Fekete puhakalap, pokrócszerű télikabát, nyaka köré tekert sál. Kis csomag a kezében. Ravaszkás mosolyféle jelent meg az arcán. Lezuhanyoztam! Azért mégiscsak lezuhanyoztam! Nincs ezeknek türelmük semmihez, gondolta, ahogy lefelé baktatott a lépcsőn. Pedig körülvették a fürdőt, és ha még egy kicsit várnak… nem is kell, hogy a kilincset rázzák, vagy az ajtót döngessék, elég, ha csak ott állnak! De nincs türelmük. Két megálló a körútig. Leszállt. Valaki megtolta a vállát, visszanézett. – Jó, jó – hallatszott fentről –, igazán nem azért… Gyalog megyek, bőven van időm, körülnézek egy kicsit. Legközelebb talán föl se szállok. Utálta a lökdösődést. Utálta, ha hozzáérnek. A moziplakátok! Na nézzük… Természetesen jobb lett volna megvenni a Heti Műsort, akkor mégiscsak könnyebben tájékozódik az ember. Ha ugyan el nem csaklizzák! Egy pillanat alatt elfogta a düh. Legszívesebben a földhöz kente volna azt a kis csomagot. Ne pakoljanak semmit. Köszönöm, de nem kérek a szívességükből, ha ilyet, ha ilyesmit… Hogy csak úgy be lehessen törni valakinek a szobájába! Egyáltalán, úgy közlekednek, mintha ott se lennék. Az a fiú, az a nyakas pulóveres, a Gyuri! Csak bejön, és fölnyalábolja a moziműsorokat! A Gyuri… A Gyuri nem a Margit fia, hanem azé a vékony nőé. Mintha most tekintene végig a családon. Nevek merültek fel. Endre. Igen, az oldalszakállas. Mostanában növesztette azt az ostoba oldalszakállt. Endre. Borbás Endre. Nem, az meghalt. Ő volt a nagy Bandi. Úgy hívták a családban, a nagy Bandi. Akkor az oldalszakállas… – A kis Bandi – mondta elképedve. Úgy tartotta a csomagját, mintha jojózni akarna. Elindult a mozik mellett, végig a körúton. Annyi a mozi errefelé, de hát az ember sose tudhatja. A címekre se lehet adni. Az éjféli őrjáratban például biztos volt. Nem szólhatott másról, csak repülőkről. A képek is ezt mutatták a mozi előtt. Aztán tessék, ostoba limonádé! Egy repülőhadnagyocska szerelmei a hátországban. Az volt a legdühítőbb, hogy akár egy pincér is lehetett volna. Mégis, mit képzelnek egy hadnagyról? Lempruch hadnagy igazán elcsavarta néhány lány fejét, de azért… Az a légipincér mindig bonbonokat osztogatott. Alig váltott két szót egy lánnyal, máris előkerültek a bonbonjai. Mit csinálnak azzal a nővel? A zöld ruhás nő egy széken ült. Jobbról és balról két szigorú tekintetű férfi fogta a fülét. A nő a széken ült, lábát keresztbe vetette, és hagyta, hogy húzzák a fülét. De miért húzzák? Meg akarják büntetni valamiért? Bolondság! Hogy lehet egy ilyen plakátot kitenni? Torkolattűz. Tank mászik elő a völgykatlanból. Körülötte a felperzselt föld. Egy magányos tank és semmi más. Közelebb ment a plakáthoz. Torkolattűz. Egy barátság és egy szerelem története. Koccintanak ezen a képen. Szakállas tiszt odavág egy kardot az asztalra. Ez meg mit vagdalja oda a kardját? Lövészárkoktól föltépett föld. Egymásra rakott homokzsákok. Sisakok a homokzsákok mögött. A kis ablaknál becsúsztatta a pénzt. Kiszámolva, mintha már régen a kezében tartotta volna. Filmszínészek és színésznők képei az előcsarnokban. Ki ez a kis szőke? Egész kedves, olyan manikűröslány. Az meg háztartásbeli. Egy jobb háztartásbeli. Öreg nő hunyorgott felé egy zsöllyéről. Ott ült a magányos, fekete zsöllyén, keze a retiküljén, és hunyorgott. Hát nem! Semmi kedvem diskurálni! Lehet hogy ismerjük egymást, lehet hogy nem. Múltkor így akadtam össze az Aknavölgyi százados özvegyével. „Jaj, de jó, legalább van partnerem!” Hát én nem vagyok partner! Az öreg nő elfordította a fejét. Elővett egy cukros staniclit a retiküljéből. És majd még ropogtat előadás közben! Csöngetésnél éppen melléje sodródott. Az még mindig rágcsált, a retiküljén matatott. Szomorú sértődöttség az arcán. Egyáltalán, mintha valami fullasztó veszekedés után lennének. Ahogy leült, rácsúsztatta a kezét a karfára. Körülnézett a rosszul világított, hodályszerű teremben. Akárcsak egy lovarda. Egy kaszárnya lovardája. Mozit csináltak a lovardákból, bólintott az öreg. Tudok olyan lovardát, amiből mozit csináltak. Egy tábornok tűnt fel a vásznon. Térképek között állt egy teremben, igen gondterhelten. Térképek a nagy asztalon, térképek végig a falon. A tábornok ujját a térképre csúsztatta, mintha valami utat akarna megjelölni. Töltött magának egy üvegből. Gyors, ideges mozdulattal felhajtotta. Az üveg egy kis asztalkán állt, több más üveg társaságában. És a tábornok bizony kortyolgatott. Az öreg fészkelődni kezdett odalent. Ennyit inni a döntés órájában. Nem kétséges, hogy itt most valamit el kell dönteni. Én magam inkább teát innék. Nem is rumos teára gondolok, inkább citromosra. Az alkohol nem jó tanácsadó. Természetesen én is tudom, hogy voltak, akik… Bár inkább politikusokat említhetnék, államférfiakat. Nem mondom, egy kupica pálinkát magam is ledobtam reggelenként. De amikor komolyra fordult a dolog… Az ott megint csak kicsavarta egy üveg nyakát. Most már igazán abba kéne hagyni! Az öreg mellette állt abban a térképekkel tapétázott szobában. Ki tudja, mióta állhatott már ott, meglehetősen mogorván. Aggódva tekintett az üvegek felé. – Kávéra gondolnék, de mégis inkább teára! Csakhogy a másik nem törődött vele. Ő pedig mit tehetett? Hátrakulcsolta a kezét, és a térkép fölé hajolt. Tájékozódnom kell. Vaktában nem adhatok tanácsokat. Vékony, erezett vonalak a térképen. Piros és kék vonalak. De hogy egy helység nevét ki tudta volna venni! Egy folyóét! A falon függő térképekkel se járt jobban. Vonalak, karikák, fekete pontok. Felpattant az ajtó. Megjelent az adjutáns. Letisztelgett. – Itt vannak az olaszok! – Hohó! – Az öreg felemelte a kezét. – Ez most igazán nem az a pillanat, amikor… – Kéretem az urakat – bólintott a tábornok. Betódultak az olasz tisztek. A tábornok kezet rázott velük. Egy magas, szakállas tisztet átölelt. – Uraim! Odavezette őket az asztalhoz, a térképre mutatott. – Ismertetem önök előtt a Horowitz-tervet. – Azért ez még egy kicsit korai. – Az öreg hátul ült, egy durva faragású, falusi széken. Senki se törődött vele, ahogy mind odagyűltek az asztal köré. Nehézkesen előrehajolt, a lábát masszírozta. – Várhatnánk még ezzel a Horowitz-tervvel. Szűk, hegyi úton kapaszkodott fölfelé az üteggel. Ágyúk, sisakos arcok. Az egyik gépkocsiban fölfedezte a tábornokot. Szeme félig lehunyva, végtelen fáradtság az arcán. Váratlanul odafordult a mellette ülő tiszthez. – Remélem, számíthatok az ön tankjaira? – Tankokra?! Ezen a terepen?! – Az öreg felugrott a gépkocsi lépcsőjére. – Én magam nemigen dolgoztam tankokkal, de azért tudom… Az arcok nem fordultak felé. A két tiszt tovább tárgyalt valamit, félhangon. Úgy érezte, ez az a pillanat, amikor nem halaszthatja tovább a bemutatkozást. – Bocsánat, uraim! Növényi tábornok. A másik tábornok lehunyta a szemét, és most mintha már igazán aludna. – A tankok itt teljesen használhatatlanok. – Növényi az ágyúk között szaladgált. Egy napégette arcú, szikár tiszt elé ugrott. – Az ágyúkat se lett volna szabad felvontatni! A tiszt egy pillanatra mintha ránézett volna. De aztán továbbment. Növényi a félig leomlott sziklánál állt. – Olyan támadást zúdíthatnak a nyakunkba! Valósággal felrobbant a hegyoldal. Az ágyúk lezuhantak. Kócos kis lovak rohantak a szakadék felé. Egyenruhás testek gurultak, egymásba gabalyodva. Ágyúk, lovak, katonák torlaszolták el a tábornok gépkocsiját. A tábornok felállt, a távcsöve után kapott. – Hagyja azt a távcsövet! – intett feléje Növényi. – Mit távcsövezik itt? Minden beleveszett abba a fülsiketítő robajba. Aztán egy hang, valahonnan a sötétből. – Egy mentolos! Talán ez segít. Növényi prüszkölt, lihegett a széken. – Segít?! Mi segít? A mentolos zacskó visszahúzódott. – Bocsánat. Növényi kint állt a kis utcán, a mozi előtt. (Úgy öntötték ki őket az oldalajtókon, mint gombokat a dobozból.) Csomagja ráakasztva a kabátgombra. Talán valaki ráakasztotta kifelé menet. Egy ujjal megérintette. Ott álltunk a fiúkkal a magaslaton, teljesen körülzárva, kétszeres túlerővel szemben. Zimányi ki akart törni a bosnyákjaival, de én visszafogtam, mert még nem jött el az a pillanat. Kigyulladt a villany egy zöldpaprikás láda fölött. Utcazene hallatszott a falakból, a lefolyókból. Növényi ott állt a magaslaton a fiúkkal. Zimányi, a derék, de kissé forrófejű Zimányi, meg akart indulni a bosnyákjaival, de ő nem engedte, mert még nem volt itt az ideje. – A türelem talán a legnagyobb erénye egy katonának. Ezt abban a kis fülkében mondta. Valósággal be volt építve a portásfülkébe. Szemben a hátsó lépcsőház liftrácsa, a fénytelen lépcsőkkel. A cukrászda kisasszonyai már elmentek, akárcsak a vezetőnő. A magas, ősz vezetőnő, úgy távozóban, beintett a fülkébe. Valaki azt mondta, hogy bárónő volt. Egyszer, már régebben, meg is állt a fülke előtt. Majd beszélgetünk! Ennyit mondott, mintha tudott volna valamit az öregről. Alacsony, vékony alak a fülke előtt, állig begombolt kabátban. Nem sokkal kapuzárás előtt került elő. Növényi sose tudta, az utcáról bukott-e be, vagy pedig azokról a borús, ragacsos lépcsőkről ereszkedett alá. Mindenesetre itt volt. Olykor a lift felé hátrált, mintha váratlanul bele akarna ugrani abba a ketrecbe. – A legnagyobbak – Növényi kihajolt a páholyából –, igen, merem állítani, hegy a legnagyobb hadvezéri talentumok néha azért buktak el, mert hiányzott belőlük az, amit türelemnek nevezünk. – Baldiniben megvolt ez az erény. Növényi rándított egyet a vállán. – Ez volt az egyetlen erénye. Emlékszik, Lempruch, amikor mi az Ortleren! – Tábornok úr később is… – Az más volt, az csak olyan turistáskodás. De amikor ott álltunk tizenöt telén… – Ó, igen! És micsoda népséggel, már megbocsásson, tábornok úr, de hát amíg ezekből használható legénységet gyúrtunk… – Gyúrtunk? Lempruch, ön elfeledkezik Czant Hermanról! Mindent neki köszönhetünk. Igen, azt hiszem, ő volt a legnagyobb Ortler-harcos. Kibújt a fülkéjéből. Elindult, hogy körbejárja azt a sötét épülettömböt. Mellette Lempruch, hátrakulcsolt kézzel. – Mondja csak, ki is volt az a császárvadász százados? – A tábornok megállt. Előtte egy sárga paplan. – Császárvadász százados? – Lempruch úgy követte, mintha be akarna hatolni a kirakatba. Bágyadt neonfény világította meg a paplant. Az éjszakai kirakatok fénye. – Nos, hát a Königsspitzén levő csapatok parancsnoka. – Még mindig a paplant nézte. Nem is egy paplan. Valóságos paplanhegy vagy legalábbis paplansátor. – Tudja, ő kért meg, hogy tűzzem fel a fiúkra a vitézségi érmet. – Elfordult a paplanoktól, tovább körözött. Felnézett a cukrászdára, a nagy, fekete ablakokra. Megérintette a rácsot az ajtó előtt. – Trasumenus. A másik közelebb hajolt. Növényi belekapaszkodott a rácsba. – Talán meglepi, hogy ezt említem. De hiszen az előbb a türelemről beszéltünk. Tudja, Lempruch, min dőlt el a trasumenusi csata? Csaták, csaták és csaták. Felszakadt aszfalt, ahogy ment az utcán. Gőzölgő mocsarak vették körül. Szétszakadt, indás növényzet abban a nyálkás, sötétzöld vízben. Az egész maga a rohadás. És valami olyan ragacsos hőség! A hadtest nem mozdulhatott. Várni kellett egészen addig a pillanatig, amíg… Talán mindenki más jelt adott volna a kitörésre. Hiszen a fiúk szédelegtek a mocsárláztól. El lehetett képzelni, hogy mindnyájan itt pusztulnak. De ő tudta, hogy csak a pillanatot kell kivárni. Felszakad a mocsár, ahogy megmozdulnak az ágyúk, ahogy megindul a legénység. Az ellenség odaát a Növényi-hadtest pusztulásával számolt. És amikor aztán megmozdulnak a mocsár árnyai, hogy egy adott jelre lecsapjanak! Amikor a fiúk kitörnek… A fiúk! Mindig körülötte voltak. Akár tikkasztó hőségben nyomultak előre, akár pedig odafent a gleccserek között. – Mi baja van azokkal a párnákkal? Ágyneműk halma. Párnák, dunyhák végig kirakva a székeken, az ablak mellett. A vékony, pongyolás nő Növényit nézte, ahogy ott álldogál fürdőköpenyben. Akárcsak a párnák között mászkálna. Eltévedt, és most egyszerűen nem tud kikeveredni. De aztán mégiscsak folytatta útját a fürdő felé. Egy pálmát talált a kádban. Egy víztől csöpögő pálma foglalta el a kádat. Szemét összehúzva, figyelmesen hajolt a kád fölé. A pálma meg mintha fürdés után lenne. Néhány levele kilógott a kádból. Mint amikor valaki úgy kényelmesen kilógatja a karját. – Zuhanyozott. Úgy fürdőköpenyben leült a kád szélére. Az biztos, hogy ő már nem zuhanyozhat, nem is fürödhet. De még talán a borotválkozásról is le kell mondania. Nem, azt azért nem kívánhatják tőle. A pálmára pillantott. Talán meg kéne vele beszélni ezt az egészet, hiszen most már valahogy így együtt… Kirakta a pamacsot, az ecsetet, a borotvakészüléket. Mögötte a pálma sötéten és sértődötten, valósággal betöltve a fürdőt. A fasorban állt. Zongora hallatszott egy ablakból. Látta is az erkélyt a nyitott ablakkal. Szólt a zongora. Megint abban a szobában volt. A lány előrehajló nyaka, az ujjai, ahogy elszabadultan futkosnak a billentyűkön. Egyszerre csönd lett. Majd egy hang. – Über allen Gipfeln ist Ruuu. A néma há, érted, Andrea? – Ruuu… – Úgy van. A hának nem szabad hallatszania. Ezt kevesen tudják. Nos, halljuk még egyszer, Andrea! – Ruuu… über allen Gipfeln ist Ruuu. A zongora mellett álltak: Andrea, a szülők és ő, Növényi Kálmán. – Ruuu… maga a csend, a teljes, néma csend. Növényi fölfelé nézett az ágakra. Az összeszabdalt égre az ágak között. Egy padon ült. Előtte rajztábla, gombokkal. A futballpálya. Kapuhálóval, a félvonal, a tizenhatos. Vele szemben egy lapos arcú fiú. Körülötte színes ingek. – Rászúrni! – biztatta valaki. – Tessék rászúrni! Mintha csak az a két gomb lenne a pályán. A kapuban a kapus, bús télikabátgomb, a tizenegyes ponton pedig a csatár, egy kis zöld. A kis zöld nagyon népszerű lehetett, mert a nézők kórusban kiabálták. – A kis zöld lövi! A kis zöld! Pufók, szakállas arc a pad fölött. Kedélyes körszakáll, akár egy vidéki orvos. Hegyes zarándokszakáll. Csecsemőarc ügyvédszakállal. Az előbb még ő is közöttük álldogált. Nézte a mérkőzést. Az egyik fiú váratlanul elbődült mellette. – Apám! Még ilyet! Feléje fordultak. A körme felé. Akár egy vaslemez a jobb hüvelykujjon. Közben fölvágtak egy csatárt a pályán. Mégpedig a tizenhatoson belül. A közönség felzúgott. – Tizenegyes! Az egyik szakállas megfogta Növényi karját. – Csüccs! A táblához tuszkolták. Leültették. Eléje csúsztatták a kis, zöld gombot. És most már igazán nem volt más hátra, mint… De ő csak a szakállakat nézte. Az egyre ismerősebb tábornoki, államférfi-szakállakat. El tudta volna sorolni a neveket. A vértanúkét, akik a szabadságharc leverése után nem kerülhették el sorsukat. Megmozdult a keze. Az a köröm, szinte tőle függetlenül, megnyomta a gombot. A csatár a labdával együtt elrepült. A pálya csörömpölve felborult. A tábornok ott ült félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Körülötte a széthullott gombok.
Az alihualpai erőd. Ez állt a moziplakáton. Alihualpa, Alihualpa… Mindenesetre megnézzük. Tüskés, cserjés terület jelent meg előtte. Pampák, térdig érő fűvel. Valaha talán magasabb lehetett a fű. De aztán fölégették, elpusztították. Ilyen terepen nem lehet megütközni. Az előnyomulás is kockázatos. Az biztos, hogy cserjekés nélkül itt nem boldogulunk. Feltűntek az első járőrök. A jobb oldali menetoszlopok. Baloldalt teherautók, megrakva géppuskával. A csapatok csak lassan nyomulhattak előre az áttekinthetetlen terepen. – Ez a felszerelés! Növényi Kálmán a csapattestek között járkált. Egyáltalán nem volt megelégedve a felszereléssel. Túlságosan nehéz szövetű zubbonyok, és azok a buggyos nadrágok! Az egyik katona elkésve ugrott fel a teherautóra. Utánakiáltott. – Tornázunk, fiam?! A tábornok a fejét csóválta. Micsoda fegyelmezetlenség! És miért nem használják a cserjekéseket? A katonák lágy, bánatos hangon énekelni kezdtek. – Valóságos gyászinduló! Oldalt húzódott. A hadoszlopok elvonultak mellette. Lövések hallatszottak. Előbb csak szórványosan, majd egyre sűrűbben. Az egyik teherautó füstölögve oldalt dőlt. – Vissza! – kiabált egy tiszt. – Vissza! – Mit ordítozik itt?! – Növényi legszívesebben lepofozta volna fejéről a csákót. – Az a fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket! De közben már felbomlottak a sorok. Többen eldobálták a puskát. A gépfegyvereket ott hagyták az úton. A tisztek viselkedtek a leggyászosabban. Meg se próbáltak rendet teremteni. Egységeiket elhagyva menekültek. Volt, aki felugrott egy gépkocsira. Félrelökte a sofőrt, belehajtott a saját embereibe. Volt, aki letépte a rangjelzéseit, a vállpántját. Növényi Kálmán most már meg se szólalt. Körülötte felbomlott menetoszlopok, füstölgő teherautóroncsok. Ott állt, és nem mozdult. Legalább lássák, hogy van egy ember, aki azért… Igen, uraim, nekem semmi közöm az önök ügyéhez, de mégis szeretném megmutatni, hogy akadt valaki a tisztek között, aki helyén maradt. Állt és várt. Lapos sisakos katonák közeledtek, fegyverüket előretartva. Helyes, erről van szó. Természetesen hadbíróság elé állítanak. Az a körülmény, hogy mint semlegest fogtak el, alighanem csak súlyosbítja a helyzetet. Mit keresek én ezen a hadszíntéren. Felemelte a kezét, mintha el akarná hárítani a puskacsöveket. Ostobaság! Mit lehet itt elhárítani? Lehunyta a szemét. Nem gondolt semmire. Mire fölnézett, egyedül volt. A lapos sisakok elmentek mellette. Ő meg ott maradt valami döbbent szomorúsággal. Körülötte a pampák felperzselt füve. Egy gyufa lobogott a járdán. Egyetlenegy gyufaszál, beszorulva két utcakő közé. A tábornok lehajolt. Hogy lobog! Milyen merészen, milyen szabadon! Mintha mindent lángba akarna borítani maga körül. Figyelmesen nézte. Lassan fölegyenesedett, tovább-ballagott. – A tisztek árulása miatt veszett el Alihualpa. A kis fülkéjében ült, onnan magyarázott. – Gyászos eset volt, Lempruch, örök szégyene a tisztikarnak. Négy tábornokra és három ezredesre vár halálos ítélet. Kibontotta a csomagját. Zöldpaprika vajas kenyérrel. Egy kis sült. – Ismeri az Über allen Gipfelnt? – Hogyan, tábornok úr? – Über allen Gipfeln von Johann Wolfgang Goethe. – Igen, tábornok úr, azt hiszem. – El tudná mondani? – Megkísérelhetem. – Már kezdte is. – Über allen Gipfeln ist Ruh… – Nem, nem, Lempruch! Látja, nagyon is erős a hája. – Nagyon is erős? – Hangsúlyos. Ennek a hának nem is szabad hallatszani. Olyan, mint a csend, a teljes, néma csend. Ezt kevesen tudják, alig tudja valaki. Ismertem egyszer egy lányt. Andrea, Massányi Andrea, az édesapja orvos… Várjon csak, Lempruch, mondja velem, nos hát, Über allen Gipfeln ist Ruuu… – Ruuuh… – Elnyelni, Lempruch, elnyelni! – Előrehajolt a páholyból, és szinte már nem is lehetett hallani. – Ruuu… Kitódultak a székek. Székek fogadták az előszobában, mintha csak eléje jöttek volna. Két oldalt, a fal mellett, meglehetősen sértődötten abban a szürkés, hajnali fényben. Majdnem beleült egy karosszékbe. Öblös karosszék, feslett huzattal. Végigcsúszott a keze a huzaton. Megérintette a támlát. Akárcsak megsimogatna egy hátat. Fény lobbant a nagyszoba üvegajtaján. Megint sötét lett. Vihogást lehetett hallani. Majd mintha körbefutnának. De nem is csak a szobában – az egész lakásban. Ajtók csapódtak. Egy tiszta, fiatal hang. – Mit érdemel az a bűnös, akinek a zálogja a kezemben van? Növényi Kálmán egy szék támláját fogta. A fiú hangja ismerős, de ez az egész… Kitették a székeket. Kitették ezeket az öreg székeket. – Menjen ki az erkélyre az Olgival! – Nem, menjen át a szomszédba! Valaki kinézett a szobából. Éppen csak kidugta a fejét, mindjárt vissza is húzódott. Odabent csönd. Majd ismét a hang. – Mit érdemel az a bűnös!… A tábornok elindult a székek mellett. Bent állt a konyhában. A konyhaszekrény előtt, abban a bántóan éles villanyfényben. – Na, ez is megérkezett! – hallatszott az ablak mellől. A konyhaasztal körül kuporogtak, akárcsak valami vasúti szerencsétlenség után. Az oldalszakállas férfi, Margit meg a többiek. Ingerült, álmos arcok. Előttük tányérok ételmaradékkal, különféle üvegek. Az egyik kistányéron kaszinótojás sárgás, elkent vonala, kenyérhéjjal. Mellette félig üres borospohár. – Igyon, apuka! Apuka! Az öreg megrázta a fejét. Mit akarnak ezzel? – Igyon már egy pohárral! Egy száraz, tárgyilagos női hang. – Tudja, a Gyurinak van a születésnapja, és elhívta néhány barátját. – Mit kell itt magyarázni? – Az oldalszakállas férfi felemelkedett a tányérok közül. Egymásra dobált tányérok, tálak és tálkák. Félig üres és egészen üres poharak. Magas nyakú mustáros üvegek. Csirkecsontok egy tányéron. Összeragadt őszibarackmagok, összekent szalvetták. Egy férfi bort öntött egy kissé ragacsos pohárba. A tábornok felé nyújtotta. – Igyon hát! Miért nem iszik? – Ebből a pohárból?! – Margit valósággal félrelökte azt a kezet. – Legalább egy tisztességes poharat adjatok neki! – Tisztességes pohár! – A férfi felnevetett. – Van itt egyáltalán egy tisztességes pohár? Végre poharat nyomtak a kezébe. Margit azt mondta, hogy üljön le, de ő nem ült le. Állva itta a bort, lassú kortyokban. Letette a poharat a kredencre. – Most lefeküdhet – bólintott az oldalszakállas. Egy tortaszelet is elindult feléje. A fejével intett, hogy köszöni, de nem. Meredten előrenyúló csirkecsontok. Kopár vitorlarudak. Az árboc régen leszakadt, a hajó elpusztult, csak ezek a rudak. – Iszik még egy pohárral? Megint csak intett, hogy nem. Elfordult tőlük, elfordult a konyhától. Indult befelé, de egyszerre megjelent két tenyér. Két tenyér a konyha nyitott ajtajában. Lelógó fej a csupasz karok között. A lábak fölfelé meredtek. A lány mögött egy fiú állt. Ő tartotta a lányt, akár egy talicskát. Nevetés az előszobából. – Mutatkozz be, Jutka! Tudod, hogy be kell mutatkoznod! A lány haja belehullott az arcába. Ezüst öv a derekán. Fekete csipkeblúz, ezüst övvel. Szokatlanul nagy oltásnyomok a karján. Az oldalszakállas előrejött. – Ez igen! A két tenyér megmozdult. Nehézkesen kínlódva befelé csúszott. Egyik a másik után. Fölötte a fiú mozdulatlan arca. A lány csuklója megbicsaklott, de azért nem csuklott össze. Csak éppen megremegett a keze, a kifeszített karja. – Miklóssy Jutka – hallatszott a haj függönye mögül. A fiú biccentett, de még nem indult el, még nem fordult vissza. Talán oda akarta támasztani a kredenchez. Mindenesetre rém unott képet vágott. Apró kis fiókok a kredencen. Só, bors, paprika, cukor. A tábornok a lány felé fordult. A talpak felé. Kezét kissé előretartva leereszkedett. Recsegett egész testében. De aztán ott guggolt a lány előtt. Egy mozdulatot tett, mintha félre akarná tolni azt a hosszan lelógó hajat. Majd csak annyit mondott. – Növényi Kálmán. Úgy maradt, guggolva. A nyaka elzsibbadt, vészesen remegett a térde. De nem állt fel. A lány kirázta haját az arcából. Elmosolyodott, elképedt csodálkozással és olyan gyengédséggel! Azon az öreg arcon is felfénylett valami. Várni lehetett, hogy beszélgetni kezdenek így a kövön. Az egész csak egy pillanatig tartott. A lány haja megint előrehullott, elborította az arcát. Őt magát pedig kihúzták a konyhából. Arckép a falon. Nyílt tekintetű katonatiszt, bajusszal. Csákó nélkül. Elképzelhető, hogy általában nem szívesen teszi fel a csákót. Alacsony tetejű, kis ház előtt áll. A ház mellett felnyergelt ló. Hosszan előrenyújtja a nyakát. A tisztnek egyelőre semmi kedve nyeregbe szállni. Talán vár valakit. Talán éppen odaszól valakinek. Csakugyan, kissé fölemeli a fejét, mosoly bujkál a tekintetében. Valami mókás jelenetet láthat. Lányok szaladnak át az úton. Nevetgélnek, integetnek. Az egyik arra kéri, hogy ültesse fel a lóra, maga mellé. A többiek csúfolódni kezdenek. De csak irigységből. Ó, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a kisasszonyt sétalovaglásra viszik. A tiszt egyelőre nem száll nyeregbe. A ház előtt áll. Tréfálkozik, beszélget. Sütteti az arcát a langyos, reggeli napfényben. Éjjeliőrt felveszünk. Havi száz óra, ötszáz forint. Növényi figyelmesen olvasta azt a cédulát a deszkakerítésen. Jelentkezni lehet: Déli pályaudvar, rendezőség. A rendezőség előtt még van valami, de azt lehetetlen elolvasni. Vagy pályarendezőség? A pályarendezőségen kell jelentkezni? De hát nekem megvan a magam helye. A magam biztos helye. Éppen ez az – egyáltalán nem biztos. Egyszer csak megkérdik: Mit akar itt ez az ember? A cukrászdára őrködik. De miért kell a cukrászdára őrködni? Kicsöppenhetek. Fedezék kell. Anélkül semmire se megyünk. Déli pályaudvar… Havi száz óra. Ebbe belezsibbadt. Úgy érezte, hogy az órák, az őrködés órái elborítják. Ködök jöttek, sárgásfehér ködök. Szél fújt, fellegekben kergette a havat. A fennsíkon felsorakoztak az Ortler-harcosok. Jeges lyukakból bújtak elő, de most már ott álltak a tábornok előtt. Kezet szorított a katonáival. Kezdte kiosztani az érmeket. Csakhogy egyszerre abbamaradt az egész. Az a fiú, a sor szélén, mintha nem értette volna, miről van szó. Nem fogadta el a feléje nyújtott kezet. Az érem meg úgy maradt a tábornok ujjai között. – Tizennyolc hónap! – kiabálta a fiú furcsa, rekedtes hangon. – Tizennyolc hónapja vagyok itt! Kérem… Excellenciás uram! – Egy tiszt hozzárohant, a vállánál fogva rázta. Rángatni kezdték, lökdösni. De ő nem hagyta, hogy elvezessék. Az otthonról kiabált valamit, meg a családról. Az arc szilánkokra szakadt. Az üvöltés abbamaradt. A fiú eltűnt, akárcsak a többiek. A tábornok egyedül állt a fennsíkon. A szél az arcába vágta a havat. Elindult a viharban, ujjai között azzal az értelmetlenül fityegő éremmel. Még nem oltották el a villanyt. Még nem kezdődött el az előadás. A tábornok letekerte a sálat a nyakáról. Ölébe vette, beledugta a kezét, mint egy muffba. Az üres vászonra meredt. Váratlanul megszólalt. – Én mindig bíztam Czant Hermanban. Csönd volt a nézőtéren. Szék se reccsent. Mintha várták volna, hogy még mond valamit. Behúzta a nyakát. Valósággal összezsugorodott. Az ajtókat becsukták. A terem elsötétedett. Még mindig úgy ült, összezsugorodva. A fülkéjében csücsült. A kezét nézte. Az öreg, kissé felpuffadt kezet. Többé talán be se veszi az ablakpárkányról. A vezetőnő, ahogy elment mellette, rámosolygott és megsimogatta. Mondani nem mondott semmit. Lempruch beszélt odalent a mélyben. Már jó ideje magyarázott egy filmről. Katonafilm, katonákról szól, tisztekről. – Hol adják, Lempruch? Az elhallgatott. A lépcsők felé hátrált. Csüggedten megrázta a fejét. – Nem adják, hiszen még csak most akarják elkészíteni. Éppen azt szerettem volna közölni, hogy… – Igen, igen. – Behúzta a kezét, mint egy idegen tárgyat. Most már valahogy rémlett is ez a dolog a filmmel. – Tisztek egy kisvárosban? Garnizon? Garnizonra gondol? – Olyasféle. Hadgyakorlat egy kisvárosban. Az egyik tiszt beleszeret az orvos feleségébe. Most Növényit fogta el a csüggedés. Mi köze ehhez? A tiszthez meg az orvos feleségéhez? Mit akar ezzel Lempruch? Az közelebb jött a fülkéhez. – Egyenruhát hozni kell. – Micsoda? – kijött a fülkéből, megfogta Lempruch vállát. – Miféle egyenruháról beszél? – Stílhű… azért kell az egész. Hogy legyen egypár igazi egyenruha. – Váratlanul szabadkozni kezdett. – Agócs Dénes szólt nekem, tőle indult el az egész. Tábornok úr biztosan emlékszik Agócs őrnagyra. – Az a különítményes! – Nem, az öccse volt különítményes. – Ő is, meg az öccse is. – Agócs Dénes kapta a megbízatást a gyárból, a filmgyárból, hogy néhány igazi tisztet verbuváljon. – Verbuváljon?! Engem ne verbuváljon! – De tábornok úr… – És mit sündörög ez a filmgyár körül? Egyáltalán, Lempruch, miféle idea ez? A cukrászda körül járkált. Az éjszakai kirakatok útján. A sárga paplan, egy fényképezőgép, füzetek, szürke füzetek. A földalatti lépcsőjén felbukkant egy árny. Ahogy meglátta őket, visszahúzódott. Szemben egy ablakban felgyulladt a fény. Az az alak ismét felmerült a lépcsőn. A tábornok a falhoz húzódott, figyelt. A fény az ablakban, és ez az alak a lépcsőn! Jelt kapott, nem kétséges. Intett Lempruchnak, hogy hallgasson. Úgy álltak a sötétségben, mind a ketten. De aztán kialudt a fény az ablakban, és a lépcsőn se mozdult semmi. Ők ketten még vártak egy darabig, majd továbbsétáltak. – Napóleont vágta a nadrág – mondta Lempruch. – Szűk nadrágot hordott. – Megbocsásson, Lempruch, de ezt honnan meríti? – A felesége miatt. – Lempruch nem is hallotta a kérdést. – Igen, a felesége miatt hordta azokat a szűk nadrágokat, és így aztán az ember igazán nem csodálkozhat… – Ez egyszerűen nevetséges! – Mindig volt benne bizonyos idegesség, dühös ingerültség, és hát a döntő pillanatokban bizony… – Kíváncsi volnék, milyen forrásmunkákra támaszkodik! – Ez a rendkívüli ember olykor nagyon is könnyelmű döntéseket hozott. Végzetesen könnyelmű döntéseket. – Nevezzen meg egy ilyen forrásmunkát! – …amikor Waterloonál halálba küldte a vérteseket. – Ez pletyka! Ne is haragudjon, de az ilyesmi nem vehető komolyan. Otthagyta a másikat. A földalattinál állt. Lefelé nézett a lépcsőkre. A sötétben is lehetett látni, milyen ragacsosak. Semmit se fedezett fel, csak egyszerűen nem tudta már hallgatni ezt a locsogást. Így állt egy darabig. Amikor visszament, Lempruch már eltűnt. Még néhányszor körüljárta a cukrászdát, aztán visszahúzódott a fülkéjébe. Egyenruhában volt, egyenruhák között. Körülöttük üvegfalak, üvegajtók. Sötétség a falak és az ajtók mögött. Huzatos, rosszindulatú sötétség. Mindenféle huzalok, csövek a földön. Egy fehér köpenyes férfi váratlanul Növényihez lépett, igazított valamit az egyenruháján. Mindig igazítottak rajta valamit, amióta csak belépett ide. Pulóveresek járkáltak körbe, pulóveresek guggoltak az állványokon. Olykor visszahúzódtak, szinte eltűntek. De csak azért, hogy váratlanul felbukkanjanak. Arrébb vitték az asztalt, elgöngyölték a szőnyeget. Kikergették a Mollináry-bakákat. Igen, valamelyik oldalajtón betódultak a Mollináry-bakák. Csaknem egy század, teljes felszerelésben, puskával a vállukon. Csönd lett a tisztek csoportjában, ahogy a bakák feléjük indultak. Azok meg álltak zavartan, kipirulva. Az egyik megigazította a félrecsúszott csákóját. – Csaba! Mi ez? – süvített egy hang valahonnan a tetőről. – Alszol, édesapám? Egy szemüveges fiatalember a bakákhoz rohant. – Kifelé! Kifelé! A tábornok Lempruch mellé húzódott. Lempruch egy kövérkés tisztnek magyarázott. – …akárhogy is, az alpinizmus nem külső tettekben, hanem a lelkekben él! Akárcsak beszédet tartana. Az a másik meg bólintott. – Úgy van, Lempruch. Növényi legszívesebben ráripakodott volna Lempruchra. Hallgasson! Mit fecseg itt az alpinizmusról! De nem mert szólni. Úgy érezte, mozdulni se tud nélküle. Együtt jöttek a villamoson. Valóságos hajókofferban hozta az egyenruhát. Nagyon rossz érzés fogta el, amikor kivette a szekrényből. Ostoba parádézás! Ugyan, még csak nem is parádézás! Az biztos, hogy Lempruch ugratta bele a dologba. A kapuban ő mutatta fel azt a lapot. Felkérőlap vagy micsoda. Ő kalauzolta végig a folyosókon. Az öltöztető kis szobájában is vele volt. Otthonosan mozgott. Ki tudja, talán már többször is megfordult itt. Most a fiatal Tiernauerről beszél. Ő már akkor tudta, hogy vége lesz az alpinizmusnak, amikor a fiatal Tiernauer vette kezébe a vezetést. – Akkor már csak a sportszerűség volt a cél! A teljesítmények hajszolása. A rekordok! – Én már az apjában se bíztam. – Richárd… Tiernauer Richárd. – Te ismerted Tiernauer Richárdot? Növényi felé fordultak. Hogy most már szólaljon meg ő is, egy igazi alpinista. Csakhogy neki semmi kedve nem volt megszólalni. Lempruch, akárcsak egy tolmács. – Talán az volt a baj, hogy te, Kálmán bátyám, és a hozzád hasonlók, oly korán visszavonultatok. – És átadták a helyüket az ilyen Tiernauer-féléknek! Egy fehér bajuszos tiszt elmélázva nézte Növényit. – Az a régi temető a Lengyel-Tátrában! Cinkosan hunyorított, mintha különféle temetőkben barangoltak volna. Még mondott valamit a vén fenyőről, de akkor Növényi már otthagyta. Elindult az üvegfalak között. Egy könyvtárban találta magát. Poros kötetek a polcokon. Ócska fotelok, karos gyertyatartók az asztalon. Fölnyúlt egy kötetért, de akkor benézett egy nő, óriási, malomkerék kalapban. A tábornokra mosolygott, majd eltűnt. A tábornok leült a fotelba. Fejét hátradűtötte. Hát akkor megjöttek a vendégek. Egy pillanatra benéztek, úgy kalapban, kabátban, kipirult arccal. Bekukkantanak. Van itt valaki? Megelőzték őket? Beintenek, és mindjárt el is tűnnek. De csak amíg kibújnak a kabátból, a sálakból. Türelmetlen mozdulatokkal lerángatják a kesztyűt. Aztán mind betódulnak. Massányiék… Massányi Andrea. Papír zörgött. Hosszú hajú fiú emelkedett fel a gyertyatartó mellől. Begyűrte a zsírpapírt. Felállt, a tábornokra mosolygott. – Hozzak egy kis sört? – És mert a másik hallgatott. – Megiszunk egy üveggel? Egy cigány futott át a szobán, frakkban. Hegedűjét eltartotta magától, a kendő kiomlott az álla alatt. Mint aki most rohan ki egy zenés kávéházból. Hölgyek jöttek, kendőkben, sálakban. Egy magas szőke futni próbált, de megbotlott a szoknyájában. Felbukkantak a tisztek. Köztük néhány pulóveres fiú. Meg az a szemüveges Csaba. Növényi beszorult az asztal és a könyvespolc közé. Lempruch is elfutott, kardját magához szorítva. Csaba megállította, és néhány tiszttársával együtt visszaterelte. – Nem vagyunk benne a jelenetben. – Lempruch a tábornok mellett állt. Az gyanakodva nézett rá. „Nem vagyunk benne a jelenetben.” Ez megint olyan szakszerűen hangzott. – Csendet kérek! – hallatszott valahonnan a falakból. – Felvétel! Csapó! A könyvtárszoba elsötétedett. Egyáltalán, minden sötétbe borult. Majd lámpák gyulladtak ki, és felragyogott egy terem. Váratlanul emelkedett fel a sötétből, a csillárok ragyogásával. Tisztek sétáltak hölgyekkel. Tisztek és frakkos urak. – Diskurálnak – bólintott Növényi. – Kurizálnak és diskurálnak. Pofaszakállas férfi szivarozott, a kandallónak támaszkodva. Tisztek egy asztalnál. Középen az őszes hajú ezredes éppen hátrafordult valakihez. – Az Inkey Berci! – suttogta Lempruch. – Ez a századik filmje. – Századik, igen. – Megszorította Lempruch karját. – Nézze csak! – Mit? – Hát nem látja? Inkey Berci kedélyes mozdulattal felemelte a poharat. A másik kezével a térdét sikálta. Mosolyogva bólogatott. Közben a térdét masszírozta. Letette a poharat, és most már mind a két kezével nekiesett a térdének. Növényi kicsúszott Lempruch mellett. Valósággal be volt szorítva abba a sarokba, de most előbbre jött. Előrefúrta magát a sötétben. Felmerült egy arc. Valaki feléje intett. – Pszt!… Mit akar?! – Nem törődött vele. Az az ezredes a terem közepén! Valósággal elterpeszkedik. És mit gyúrja a térdét?! Valaki megfogta a karját. Egy bőrzekés alak szinte visszarántotta. De ez csak egy pillanatig tartott. Kiszabadította magát, és már senki se állhatott az útjába. Senki se akadályozhatta meg, hogy belépjen a terembe. Odament az ezredeshez. Az olyan arcot vágott, mint aki most ejtette ki szájából a szivart. Szólni nem szólt. A többiek se szóltak, ahogy Növényi lehajolt, és egy gyengéd, de határozott mozdulattal hátrébb tolta a jobb lábát. – Bocsánat! Várt egy kicsit, majd a bal térdén igazított valamit. – A bal kissé előbbre… így, így! Körülfogták a fürdő előtt. Egyszerre csak ott állt közöttük a kifakult fürdőköpenyben. Fogmosó pohár a kezében, a zsebek duzzadtak a pamacstól, az ecsettől. De hát nem mehetett tovább. Akárcsak egy öreg villamoskocsi, amit most már lekapcsolnak. Az oldalszakállas Bandi (kis Bandi) rátette kezét a kilincsre. Margit elmosolyodott a ráncai között. Egy borotvált arcú férfi hozzá lépett, kivette kezéből a bögrét. Csöppet se ellenségesen. Inkább olyan ünnepélyesen. Egyáltalán, ebben az egészben volt valami ünnepélyes. A tábornok mindenesetre hallgatott. Várt. Ó, várni aztán tudott! Margit szólalt meg először. – Írt a Bihar Pista. A tábornok a bögréjét nézte. Lehet, hogy továbbadják, egyik kézből a másikba. Közben valamilyen dalt énekelnek. – Csak emlékszik a Bihar Pistára? – Ez egy másik nő volt. Füstös arc, karikás szemek. – Ohióban… – Persze hogy emlékszik rá! A lánya könyvtáros. – Azt igazán nem tudhatja a nagyapa. De hát a Bihar Pista. – A Bihar Pista édesapja a Bihar Ákos. Ismernie kell… még azokból az időkből. Katonaiskola! – A Bihar Ákos ideálja! – Növényi felragyogott. – Van is egy rajzom róla. Nem én készítettem, hanem a Halmay. Ő kapta le a Bihar Ákos ideálját, színésznő, olyan kis színésznő… a Halmay leskiccelte, és az Ákos mindenáron meg akarta szerezni ezt a rajzot, csakhogy nem tudta, hogy már réges-régen nincs a Halmaynál, hanem nálam van. Kis színésznő, operettszínésznő, a Halmay lekapta. Elhallgatott. Éppen olyan váratlanul, mint ahogy megszólalt. A többiek bólogattak. – …az a rajz, hát persze! – Mutatta is Kálmán bácsi. – Párbaj volt? – Nem hívta ki párbajra a Bihar Ákos a Halmayt? Kis csönd. Majd egy fontoskodó hang. – Na igen, a Bihar Ákos már akkor elment innen, amikor Károly… – Károly? – Az öreg felnézett. – Hát Károly király, a szerencsétlen puccs után… – Miféle puccs? Nem volt semmiféle puccs! – Az ecset meg a szappan kimeredt a zsebéből. – Királypuccs. Puccskísérlet. – Balul ütött ki. – Hallod! Iderepül Svájcból, és csak úgy egyszerűen felszólítja a kormányzót, hogy adja át a trónt! – Nem számolt a történelmi helyzettel. Nevetséges. A tábornok felé pislogtak. De az most már csakugyan hallgatott. – Bihar ezredes Károly királlyal együtt lépett le – mondta a borotváltarcú. Gyorsan javított. – Együtt hagyták el az országot. – De hát nagyapa mindezt nagyon jól tudja! – Ez megint Margit volt. – Meg azt is, hogy Ákos bácsiék rövid svájci tartózkodás után kimentek Amerikába. – Annyit írtak! – Még Ákos bácsi halála után is. (Kissé borús, családias hang.) A Pista is nagyon derekasan viselkedett. Nem feledkezett meg rólunk. Margit megigazította a tábornok köpenyét. Ő küldte azt a vadászkabátot, a Bihar Pista! És most eljön, idelátogat. – Még mindig a köpenyt simítgatta. – Van egy nagy terve. Egy dédelgetett terve, ahogy ő írja. – Közel hajolt, és most már azt az ősz hajat simogatta. – Szeretné, ha az édesapja bajtársa, a legjobb barátja, odakint… Igen, talán kivinné magával nagyapát. Elhallgatott. Megláthatott valamit azon az arcon, valami olyan iszonyatot… – Nagyapa! – Átfogta a nyakát. – De hiszen ez csak terv! Elképzelés! – Közben hátrafelé intett, hogy menjenek innen, menjenek! Ketten maradtak az előszobában. Margit nem eresztette el azt a nyakat. Érezte, hogy hátul, a haj tövében milyen nyirkos lett. – …még dátumot se írt, hogy mikor jön, talán maga se tudja, mindez olyan távoli! A tábornok egy darabig még hallotta azt a suttogó hangot. Aztán az ujjak leváltak a nyakáról, betolták a fürdőbe. A villany égett, mintha valaki már előre meggyújtotta volna. Nem kezdett hozzá a borotválkozáshoz. Nem is szedte elő a dolgait. Szorosan az ajtóhoz húzódott. Ezek itt vannak valahol. A vendég is rövidesen megérkezik. Talán már meg is érkezett. Csak éppen rájuk bízta az előkészítést. Túl akarnak adni rajtam. Mindent elkövetnek, hogy túladjanak rajtam. De ez nem lesz olyan könnyű. Engem nem lehet térdre kényszeríteni… ott még nem tartunk. Beszélek Lempruchhal, Lempruch biztosan tud egy helyet. Vagy a vezetőnő. A vezetőnő talán megengedi, hogy odaköltözzem abba a fülkébe. Nincs sok holmim, nekem igazán nincs sok holmim. Sietni kell. Előbb a vezetőnővel beszél, aztán Lempruchhal. Meg kell hogy értsék! Nem lehet így felpakolni valakit! Nagyapa, mondja Margit, drága nagyapa, de közben ő is csak beállt közéjük. Elkezdte a szappanozást. Mit akartak Károllyal? Hogy keverhették bele ebbe az egészbe? A kormányzó éppen ebédelt, amikor jelentették neki, hogy… Abba se hagyta az ebédet! Jelentik neki, hogy itt van az ország uralkodója, és ő még csak abba se hagyja az ebédet! Kiüzen, hogy ültessék le. Azt az embert, aki rábízta az országot! Akinek a szavát adta, hogy megőrzi a trónját! Igenis, a szavát adta! Az meg jött föl a lépcsőn, a palota lépcsőjén, és amikor meghallotta, hogy… Beszélek Lempruchhal. Előbb a vezetőnővel, aztán Lempruchhal. Teljesen lehetetlen, hogy engem csak így… Képtelenség! A lépcsőházban összeakadt egy lánnyal. A függönyhajú lány felfelé szaladt a sportszatyrával. Megállt. Egy ismerős mozdulattal hátradobta a haját. Vékony, meglehetősen hosszú orrú arc bukkant elő. – Kisasszony! – A talicska! – A lány felnevetett. Fejét oldalt dűtötte, egyik kezével visszafogta a haját. Vizsgálódva nézte Növényit. Az lassan elindult lefelé; de aztán visszafordult. – Ismernie kellett volna Czant Hermant. A lány előregörnyedt a szatyrával. Haja szinte a lépcsőre lógott. Hirtelen megrázta a fejét, és fölrohant. Növényi odakint az utcán gyanakodva körülnézett. Utánajöttek, itt leselkednek valahol. Margit, kis Bandi meg a többiek. Nem hagyják, hogy eliszkoljon. Lehet, hogy behúzódtak egy kapuba. Egy oszlop mögé. Elvegyülnek a járókelők között. Öregasszony lapult a falnál. Egy sálba csavart nyak megállt mellette. Felfelé meredt a plakátra. Egész kis csapat verődött össze. Hová menjünk a héten? Ez állt a plakáton, nagy betűkkel. Alatta valamivel kisebb betűkkel a mozik heti műsora, kerületek szerint. Egy ujj felemelkedett, végigcsúszott a plakáton. – Sógorom a zugügyvéd. – Nem érdekel. – Nekem megfelel. – Ilyen apró betűk! Egyszerűen nem lehet elolvasni. A tábornok bepréselődött a vállak közé. Zugügyvéd meg ilyesmi szóba se jöhet! A lobogó védelmében. – Ugocsa. Az valahol Budán van, budai mozi. Szinte egyszerre váltak le a plakátról. Egy darabig még egymás körül keringtek, majd hirtelen nekiiramodtak. Megindult a sálasok futása. Valósággal futottak a mozijuk felé, sáljukba tekeredve. Az Ugocsa előcsarnokában megint elfogta a gyanakvás. Itt ülnek, behúzódva egy zsöllyébe. Margit a pénztárban. Margitra volt a legdühösebb. Nagyapa! Nagyapa! – fuvolázza, és közben lehet, hogy ő eszelte ki az egészet. Nem Margit ült a pénztárban. Az előcsarnokban se fedezett fel senkit. Legalábbis egyelőre… Megszólaltak a csengők. Félrehúzódott, szinte mindenkit előreengedett. Mintha külön akarná szemügyre venni az arcokat. Szemüveges, tanáros arcú nő a jobb oldali szomszédja. Hatalmas retikül a bal oldalán. A nő nem is látszott a retikül mögött. Nem is érdekelte. A másik annál inkább. Szigorú arc, de mégis bizalomkeltő. Ha föltárnám előtte a helyzetet, ha elmondanám, hogy mi történt velem. Azt hiszem, megértene, és helyesen ítélné meg… A híradó alatt is arra gondolt, hogy beszélni kéne a hölggyel. Nem kér segítséget. Természetesen nem számít ilyesmire, de mégis, ha meghallgatná… Egyenruhás férfi nézett rá. Már régóta, azzal a kissé fáradt tekintetével. Csaták lehettek mögötte, diadalmas és vesztett csaták. Eltűnődve nézte Növényit, majd megszólalt. A hang nyugodt volt és határozott. – Nincs többé feladható védelmi vonalunk. Meg kell mondanom, hogy egyetlen védelmi vonalunk van, és az a haza területe. – A haza területe – bólintott Növényi. – Egy talpalatnyi föld sem adható fel a hazából. A boltozatos homlok maga a harcmező. Szuronyok meredtek ki belőle. Szuronyerdők. Völgykatlanban álltak az osztagok, a hegyek között. A vezérkar egy magaslaton. Köztük Növényi. Föld és kőtörmelék pergett a lába alatt. Féloldalasan csúszott lefelé, alig tudott megkapaszkodni. Felhangzott a vezényszó. – Hadseregek, előre! A gyalogosok megindultak, de akkor ágyúdörgés rázta meg a völgyet. – Pergőtűz! – kiáltotta valaki. – Pergőtüzet kaptunk! – Magam is észrevettem – biccentett Növényi. – De hogyan történhetett? Mi van a felderítőkkel? Jelentést kérek! Nem kapott jelentést. A tisztek tanácskozni kezdtek, de őt figyelemre se méltatták. Ez nem törte le. Tudta, hogy tenni kell valamit, nem vesztegetheti az időt. Cselekednem kell. Rám hárul ez a feladat. Cselekedni, mégpedig minél gyorsabban. Kiadta a parancsot. – Védelemre berendezkedni! Elfoglalni a lövészárkokat! Beugrott egy árokba. Senki se követte. A völgy orkánszerűen zúgott. A levegő remegett, ahogy a hegyek visszaverték az ágyúdörgést. Drótsövények, árkok, földsáncok. Ez volt a tábornok körül. Közben mintha teljesen egyedül lenne. Tanácstalanul ténfergett egy darabig. Végül is kimászott. Előreszegezett szuronyok rohantak feléje. Sisakos arcok, tépett zászlók alatt. A hegyoldalról zúdultak lefelé – bele az ágyútűzbe. A tábornok fölemelte a kezét. – Fiúk! Talán még akart valamit. Talán magához akarta ragadni a zászlót, de a sereg elsodorta. A füst lassan szétoszlott a völgykatlan felett. Szanaszét heverő kocsi- és lövegroncsok. Felfordult ágyúk, lőszeres kocsik. Lovak és emberek hullái. Megmerevedett holttestek. A magára maradt csatatér. |