Papírlerakat

Mindjárt felfedezte a legújabb Agatha Christie-t. Ahogy végigböngészte a Mit olvassunk?-at, mindjárt rábukkant. Agatha Christie: Penta… A többi elmosódott. Akárcsak a címlap rajza. Estélyi ruhás nő, revolverrel a kezében. De lehet, hogy nem is nő, hanem valami burnuszos alak.

– Agatha – mondta a kereskedőnek –, Agatha Christie-től a Penta vagy Panta…

A kopasz, kék köpenyes kereskedő a pulthoz támaszkodott. Végtelen türelem az arcán. Egyébként csak ők ketten voltak az üzletben.

De milyen üzletben?

Végtelen, sivár polcok a fal mellett. Itt-ott néhány egymásra dobált könyv. Hatalmas, kék papírok a sarokban, tekercsbe csavarva. Szétszórt csomagolópapírok a földön.

Papírlerakat – gondolta Zsámboky. – Akárhogy is, ez egy papírlerakat.

Füzetes regény a polcon. Kegyetlen Kajetán kalandjai. Ez állt felül, kávébarna betűkkel. Alatta kürtőkalapos, szakállas Kegyetlen Kajetán, ahogy egy szikla mögül leselkedik, puskával a kezében.

– Ebből megjelent egy sorozat. A Kegyetlen Kajetán-sorozat.

– Már alig van belőle néhány példány.

– Hetenként jelent meg.

– Bocsánat, kéthetenként.

– Nem, nem, minden csütörtökön! Anya odatette az éjjeliszekrényre, valósággal odacsempészte, hogy reggel, amikor felébredek…

Álarc a polcon. Egy röhögő pofa. Teljesen kopasz, bozontos, hófehér szemöldökkel.

– De hát ön most nem ezért jött – mondta a kereskedő. – Nem a Kegyetlen Kajetán érdekli.

Álarc a polcon. A Kajetán-füzet, enyves tubus, gemkapocs- és rajzszegesdobozok. Papírlerakat. Leltározás előtt lehetnek.

– Csakhogy, ami önt érdekli, az még nem jelent meg. Meg fog jelenni, nem is kétséges. Ha óhajtja, félretesszük.

– Nagyon kedves. – A polcok előtt sétált. Ijesztően üresek. Sok minden eltűnhetett innen. Ez a kopasz muki nehezen ússza meg a leltározást.

A pénztár üvegketrece. Ez valahogy nem illett ebbe az üzletbe. Inkább az indító fülkéje a villamos-végállomáson. Végállomásfülke.

Mindenféle régi naptárak. 1923, 24… A húszas évek. Furcsa meghatottságféle fogta el. Itt vannak a húszas évek. Belelapozott a huszonötösbe, mintha valami feljegyzést keresne. Egy mulató címét. Vagy egy meghívót. Talán valahol várta egy társaság 1925 szilveszterén.

– Azért volna önnek valami – hallatszott a háta mögül.

Megfordult.

Most megint úgy álltak a pult két oldalán, mintha produkcióra készülnének. Előadnak egy számot. Ének vagy ilyesmi.

A kereskedő kijött a pultból. Akárcsak sétára indulna ebben a papírlerakatban, a kifosztott polcok között. Ott volt a vevője előtt. Megérintette a vállát.

– Ingeborg Fors legfontosabb költeményei.

Üvegharang ereszkedett le Zsámbokyra. Ezen keresztül látta a kopasz, kék köpenyes férfit, a vigasztalan, barna pultot, a sarokba támasztott papírtekercseket. Egy darabig szólni se tudott. Majd alig hallhatóan.

– Legfontosabb?

– Ingeborg Fors nem ad ki akármit a keze közül.

– De mégis, hogy a legfontosabb?…

A kereskedő megint a pult mögött. Lehajolt, akárcsak a rekeszek között kotorászna.

– Az előbb valaki érdeklődött utána. De hát az illető szóba se jöhetett. Egyszerűen nem tudtam volna rábízni.

– Nem tudta volna rábízni?

A kereskedő szinte eltűnt a pult mögött. Lehet, hogy magát Ingeborgot emeli ki onnan.

– Legfontosabb! – ismételte Zsámboky elképedve. – Legfontosabb!

A kereskedő egy kék mappát fektetett a pultra. Ingeborg. – Ez állt a mappa vignettáján. Csak így, hogy Ingeborg. A mappában pedig inkább mintha rajzlapok lennének.

Meg kéne nézni – gondolta Zsámboky. – Azért nem ártana. Hozzá se mert nyúlni. Megmerevedve állt a pultnál. Vajon Ingeborg maga írta-e rá a nevét a vignettára, vagy ez a férfi? Talán Ingeborg kiadója. Az édesapja.

– Akkor hát…

El se tudta képzelni, hogy fogja meg. Elvörösödött. Előbb talán ki kéne fizetni! Mégis, egy bizonyos összeget. A zsebében kotorászott. Mennyit lehet adni egy ilyen Legfontosabbért? Várta, hogy majd a másik segít. De az hallgatott. Türelmesen mosolygott, és egy szót se szólt.

Zsámboky kulcscsomót rángatott elő. Buszbérletet meg némi aprót.

Rémült gyorsasággal eltüntette. Két papírpénz a mappa mellett.

A kereskedő nem tette el. És csak mosolygott.

Mit akar? Adjak még? Vagy máris sokat adtam?

A kereskedő összehajtotta a pénzt. Olyan mozdulatot tett, mintha Zsámboky felső zsebébe akarná csúsztatni. Visszahajította a pultra.

– Nem számlázzuk!

– Természetes…

– Azért ez nem olyan természetes.

A kereskedő arcáról eltűnt a mosoly.

A mappa pedig, Ingeborg legfontosabb verseivel, Zsámboky hóna alatt. A kereskedő előtte állt. Igazított valamit a mappán.

– Az öné, Uram. – Úgy nézte Zsámbokyt, mintha valamilyen nagy útra indítaná. – Önre bízzuk.

El kell juttatnom valahová? El kell olvastatnom valakivel? – Kérdezni semmit se mert.

Kint volt az utcán a mappával.

Piros autóbusz tűnt fel. Vékony, madárarcú nő a vezető mellett, mikrofonnal. Ahogy meglátta Zsámbokyt, belefújt a mikrofonba. A fejek az ablakban feléje fordultak.

Idegenforgalmi busz, és nekem felolvasást kell tartanom a Legfontosabbakból. Hát arra várhatnak! Mégis, mit gondolnak, hogy én itt az utcán?… Külföldieknek?!

Elindult. A busz mellette bandukolt egy darabig, majd eltűnt.

Nem mehetek haza. Várják ezt a kötetet. Valaki ül egy szobában, pálmák és különféle növények között. El kell vinnem hozzá Ingeborg költeményeit. Szobában más. Szobában felolvashatok egyet-kettőt, de az utcán!

Bútorszállító kocsi a sarkon. Sofőr sehol. Talán beugrott valahova egy italra.

Zsámboky a kocsi körül keringett. Kopogott a kis vasajtón. Várt egy darabig. Lenyomta a kilincset.

Akárcsak egy sötét bútorraktárba került volna. Összezsúfolt szekrények, asztalok.

– Van itt valaki?

Keze rácsúszott a bőrdíványra. Valahogy mintha többen ülnének a díványon. Egy család. Itt üldögélnek, és várnak valamire.

– így nem tudok felolvasni.

Azok a díványon összebújtak, pusmogtak. Valaki fel is emelkedett, de nem gyújtott villanyt.

– Nem – mondta Zsámboky –, így egyszerűen lehetetlen.

Leült egy állólámpa alá, ölében a kötettel. Most már kezdte megszokni a sötétséget, de azért hogy olvasni tudott volna! Kioldozta a mappa zsinórját. Persze hogy rajzlapok.

– Mégis, hogy valaki rajzlapra írja a verseit! – Várt egy kicsit. Majd megint odaszólt a dívány felé. – Azért adhatnának egy csésze teát. Igaz, meghívásról nem volt szó.

Egy kéz megérintett egy nyakláncot. Tisztán látta, ahogy a vékony, fehér ujjak a nyaklánccal játszadoznak.

– Tudom, hogy várnak valakit, de hát az nem én vagyok.

Suttogás a dívány felől.

– Felesleges megjegyzéseket tenni. – Kibújt az állólámpa alól. Lemászott a kocsi lépcsőjén.

Sofőrnek nyoma se volt.

Tőlem akár itt rostokolhatnak ítéletnapig is!

Nekem aztán mindegy! Még azt hiszik, hogy a saját dolgaimból akartam felolvasni! Talán felolvasást akartam rendezni a műveimből?! Ha jól tudom, eddig még senkit se terheltem ilyesmivel. És különben is, az én írásaim…

A mappára pillantott. Az egyik rajzlap csücske kikandikált. Visszapöckölte. Hiába, megint csak előbukkant.

Hát persze, csakis Ingeborg Fors! Ő az egyetlen. Az igazi. Ágnes, Zoltán meg a többiek? Ugyan kérem! Akár abba is hagyhatják az egészet. Rólam nem is beszélve.

Morzsaszedegető.

Valaki azt mondta rám, hogy amit én csinálok, az semmi egyéb, mint…

– De mégis, hogy morzsaszedegető!

Leült a tér padján, egy meglehetősen dús idomú nő mellé. A nő egy gyerekkocsit tologatott.

– Van színházjegyünk estére?

Zsámboky nem is hallotta a kérdést.

– Azért, mert nem lógom el az életemet? Azért, mert van bennem bizonyos kitartás? Nyugodtan mondhatnám, eszelős kitartás. Morzsaszedegető! Ez azért mégiscsak túlzás!

A nő belehajolt a kocsiba. Igazított valamit a baba takaróján.

– Néha még csak hoz egy-egy mozijegyet, de hogy színházba elvinne!

– Igazán nem tudom, hová kéne elvinnem. – Maga mellé tette a mappát. – Említsen nekem egy olyan darabot, amitől nem kapok hányingert.

– Jó, jó, azért nem kell dühöngeni. – A nő felnevetett. – Igaz, hogy a maga darabját a ruhatárban adják elő?

– Micsoda?

– A hátsó ruhatárban.

– Na de Ella!

– Az ott a darabja? – A mappára mutatott. – Elhozta nekem a darabját?

– Miket beszél! Ami pedig az előadást illeti, abból nem lesz semmi! Visszavettem a darabot Dezsőtől.

– Dezsőtől?

– Az igazgatótól. Megmondtam, hogy elég volt. Eleget váratott, unom már ezt a huzavonát. Torkig vagyok az egésszel.

– És visszaadta a maga Dezsője? – Kötést vett elő a táskából. – Az az igazgató Dezső?

Zsámboky a labdázó gyerekeket nézte.

A nő, nagyon kedvesen, a kötésből: – Nyugodtan felolvashatja nekem, Jánoska!

– Ettől most eltekintünk. És különben se hurcolom magammal az irományaimat.

Egy mackóruhás kislány végigtenyerelt a kavicsos földön. Zsámboky felugrott és odarohant. Megpróbálta felemelni. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen. A kislány, akár egy zsák. Egyszerűen nem lehetett felemelni. Különben is görögni kezdett. Zsámboky elvágódott, és most már ő is görgött. Ez egyáltalán nem volt olyan kellemetlen. Az ég elcsúszott fölötte. A padok megperdültek. Ella úgy fordult át, akárcsak valami hintán.

Zsámboky a virágágyak felé görgött.

Egy macska volt előtte. Kopott szőrű, szürke macska. A szeme sárga és lehetetlenül bandzsa. A bal szeme el is volt repedve. De ebben az elrepedt tekintetben annyi megértés volt! Zsámboky feltérdelt. Nézték egymást a macskával.

– Most hiába jön a csősz, nem csinálhat semmit.

Még görgött egy kicsit. A virágágyakat azért kikerülte.

Felállt, visszament a padhoz. Ella már eltűnt a gyerekkocsival. De a mappa, az ott maradt.

Elindult Ingeborggal.

Felviszem Lakosékhoz. Biztosan örülnének, úgyse tudnak kimozdulni hazulról. Nóra néninél is régen voltan. Nóra néni ebédmeghívásaira mindig számíthatok. És amilyen jó passzban vagyok mostanában! Egy nyomorult rádióismétlés, ez lesz egész hónapban. Viaszfigurák. Rádiójáték, idegen ötlet nyomán írta: Zsámboky János.

Ingeborg sose ír idegen ötlet nyomán. Ó, nem, Ingeborg Forsnál ilyesmi fel se merülhet.

Miért bízták éppen rám a Legfontosabbakat? Soha nem írtam verset, soha életemben.

Nem is tudok hangsúlyozni! Ott állok Lakoséknál ezekkel a versekkel, és egyszerűen nem tudok hangsúlyozni!

– Hát akkor nem fogok hangsúlyozni! Ezt nagyon könnyen el tudom képzelni. Elnézést, Ingeborg, de egyáltalán nem fogok hangsúlyozni!

Egy-egy költemény csücske minduntalan kibukkant. Tolakodó kis fehér folt. Visszapöckölte. De valahogy egyre ingerültebben. És már nem is pöckölte vissza. Inkább úgy kifelé, a körme hegyével. Szép lassan kifelé abból a mappából.

– Elnézést, Ingeborg! Elnézést!

Valamilyen sötét kajánsággal tuszkolta kifelé a rajzlapot. Ingeborg költeményét. Ki tudja, talán éppen a legfontosabbat. Ha ugyan egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Hiszen ami Ingeborg műhelyéből kikerül! Nem, nem, ő nem ad ki akármit a keze közül! Nincs egy henye sor, egy fölösleges szó. Jelzők? Hasonlatok? Már régen kiirtotta az ilyesmit. Túlságosan olcsónak bizonyultak.

Egy pillanatra megállt. A kifelé csúszó rajzlapot nézte.

Vagy mégis? Lehetséges, hogy ez esetleg egy kevésbé fontos? Miért ne? A legfontosabbak között is akadhat egy, amelyik azért nem annyira… Persze, ezért is iszonyatos kár lenne, de nem annyira. Ez talán nem olyan fontos verse Ingeborgnak.

– Nem fontos! Nem fontos!

Kilökte a rajzlapot. Aztán egy másikat. Tuszkolta, pöckölte, lökdöste kifelé egyiket a másik után.

– A cipőpertlijét se tudja rendesen megkötni! – mondta egy bundás hölgy. – És akkor ilyesmit csinál!

A fehér köpenyes gyógyszerész egy szót se szólt. Csak nézte, hogy röpködnek a rajzlapok.

A rajzlapok röpködtek.

Vad düh szállta meg Zsámbokyt. A kajánság sötét dühe, ahogy ott táncolt a mappával, a szerteszét szálló lapok között. Az ujjai fürgén és kegyetlenül dolgoztak. A körmök apró, éles koppanásai a lapokon.

– Mondd, Ingeborg, lehet, hogy ez a versed se fontos? Lehet, hogy ettől is el kell búcsúznunk? Meg ettől is? Meg ettől is? Ide figyelj, Ingeborg, most valami rémeset mondok, de te meg fogsz érteni. Hidd el, még nem jött el a te időd, a te nagy korszakod. Ez még csak a készülődés, ifjúkori kísérletek. Még várnod kell a beérésre, még nem takaríthatjuk be a termést, magad is beláthatod, hogy ez a versed se fontos, meg ez se, meg ez se! Meg kell szabadulnod tőlük, hidd el nekem, bízzál bennem, Ingeborg!

– Egy példányom volt!

A kert padjáról ugrott fel az a lány. Ki tudja, mióta ülhetett ott, magas nyakú, fehér pulóverében, ölbe ejtett kézzel. A fákat nézte, ahogy a napfény áttűz a leveleken. Már régen nem szólt hozzá senki, és ő se szólt senkihez. De most felugrott. Végigrohant a kerten, ki az utcára.

– Egyetlen példány! – kiáltozta. – Az az egyetlenegy!

Zsámboky az utca közepén állt a mappával. A mappa zsinórját megpróbálta rátekerni az ujjára.

Kétoldalt, a járdán, bámészkodók. A gyógyszerész, a bundás hölgy, egy öregúr a kutyájával.

Az az izgatott fehér folt egyre jobban közeledett. Már nem is kiabált. Csak fújt, prüszkölt. Úgy vágódott Zsámboky elé.

– Mit művelt?!

Zsámboky még mindig a mappa zsinórját csavargatta.

Ránézett a lányra. Elmosolyodott. Kissé előredőlt, mint aki beleveti magát az úszómedencébe. Lassan felemelkedett, ellebbent az ablakok mellett.

Odalent az a kis csoport. A fehér ruhás lány a kövön térdelt. Kétségbeesetten próbálta összeszedni a Legfontosabbakat. Csakhogy azok úgy szétszóródtak. Hiába, a szél is megtette a magáét. A gyógyszerész már majdnem elkapott egy lapot, de kiröppent a kezéből.

A lány egy pillanatra fölnézett.

Zsámboky elszállt fölötte, hóna alatt az üres mappával. Arcán távoli, szelíd mosoly. Úgy suttogta, szinte gyengéden.

– Nem fontos, Ingeborg! Nem fontos!