Szerkesztőségi órákA fűszeres-ben nagyon bíztam. Három novellát vittem be a Nyugathoz, de igazán csak A fűszeres-ben bíztam. Észre kell vegyék, hogy mi van benne. Odafent a lakásban beteg gyerek, ő meg lent az üzletben. Semmi más nem jár az eszében, csak a gyerek, de közben a vevőkkel bajlódik. A felesége olykor fölszalad. Megjött az orvos! Mit mond az orvos? A fűszeres nem tud felmenni, a vevők valósággal széttépik. Ez olyan belső ábrázolás. Tulajdonképpen a fűszeresben játszódik le az egész. Közben fölvillantok egy-egy figurát. A másik két novella: Az elnöknő meg A tréfa. Azért ezeket se kell éppen szégyellni. A nőegylet elnöknője, aki a halott gyereke kádja mellett üldögél. Hazajön egy felolvasás után, és úgy, sálban meg ezüst turbánban, leül a kis kád mellé. A mozgás elképesztően nehezen ment. A mozgás ábrázolása. Amíg az elnöknő a kapuból feljutott az első emeleti lakására. Egy hétig tartott, amíg be tudtam gyömöszölni a liftbe. A tréfa – szállodai történet. Egy szállodai vendég éjszakája. Ki akarják rakni, mert már időtlen idők óta nem fizet. Ez az utolsó éjszakája. És akkor dühből és bosszúból beakasztja magát a szekrénybe. Úgy akadnak rá másnap reggel. Nem kétséges, ez a két írás is igazi folyóirat-novella. (Mit érthettem én akkor folyóirat-novellán?) De azért mégiscsak A fűszeres az igazi. Különben az egész paksaméta fel volt építve. Először olvassák csak Az elnöknő-t, aztán A tréfá-t, majd végül A fűszeres-t. De hát, hogy vihettem el a Nyugathoz? Hogy mertem beállítani azon a délutáni fogadóórán? (Szerkesztőségi órák minden csütörtökön 4–6-ig.) Egészen természetesnek találtam a dolgot. Az én írásaim nem jelenhetnek meg máshol. Aki úgy ismeri a Nyugatot, mint én! Órákig kotorásztam egy ládában a folyóirat régi példányai között. A láda egy telek sarkán állt a Múzeum körúton. Még egy könyvszekrény is akadt azon a telken, meg egy sötét kis bolt. A szekrényből kiemeltem egy-egy könyvet, de a boltba nem mertem bemenni. Be se mertem szagolni. Egyáltalán, meddig tűrik még, hogy naponta megjelenek, és a ládában kotorászom? Aztán szépen darabonként visszarakok mindent. Abból a ládából ismertem meg a Nyugatot. Csörömpöltek a villamosok, én meg olvastam. Egymásra préselődött évfolyamok, régi, félig szétmállott, kávéfoltos példányok. Megismertem a nagy nemzedéket: Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy… A szerkesztőt: Osvátot. Teleírhatta volna a lapot, de semmit sem írt a lapba. Ez valósággal megrendített. Valaki annyit írhatna, amennyit akar, és semmit… semmit! Talán csak egyszer néhány sort. Lent a lap alján, csillag alatt, Babits Mihály védelmében. O. E. De az is zárójelben (O. E.). Ki tudja, talán ez az igazi, talán nem is kell többet írni. (A zárójeleknek, jegyzeteknek, széljegyzeteknek, függelékeknek azóta is megfoghatatlan varázsa van.) De hát én novellákat írtam. És abból hármat elvittem a Nyugathoz. (Szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Vilmos császár út 34.) Már a lépcsőházban éreztem, hogy jobb lenne visszafordulni. A Nyugat, ott fönt az emeleten, egészen más, mint a láda Nyugatja. Azt már ismertem, abban otthon voltam. De a szerkesztőség egy ilyen házban! Az ember becsönget egy lakásba, és akkor… Milyen a Nyugat szomszédja? Milyen lehet az az alak, aki a Nyugat mellett lakik? Tévedésből beállítanak hozzá kézirattal? Egy-egy szerkesztő néha átmegy, és ledől a díványára? Ha már a szerkesztőségben nagy a rumli? Hogy csöngettem be? Vagy nem is kellett csöngetni? (Közben mintha egy konyhát is láttam volna, kredenccel.) Egyszerre csak bent voltam abban a szobában. Körös-körül ültek és beszélgettek. Az ablaknál, egy hatalmas asztalon, könyvek. Valaki, úgy hanyagul, belelapozott az egyik kötetbe. Társaság, ahol mindenki ismeri egymást. Most csak az a fontos, hogy otthonosan mozogjak. Én is belelapoztam egy kötetbe. Jankovich Ferenc: Kenyérszegés. Ők meg körülülték a szobát, és mind engem néztek, ahogy beleragadtam a Kenyérszegés-be. Szinte hallottam. – Hogy tartja azt a könyvet? – Milyen a nyaka? – A kabátja? – Ez lapozni se tud! Külön utáltam mindent magamon. A nyakamba nőtt hajat, az ostobán lelógó kabátszárnyat, a mozdulatot, ahogy a könyvet tartom. Hogy teszem le? Hogy lehet ezt majd letenni? Hogy fordulok vissza a többiek felé? Ezek már mind írtak a lapba. Megjelentek. De én ezzel a három novellával!… (Az elnöknő, A tréfa, A fűszeres.) Kinyílt a belső szoba ajtaja. Csönd lett. Vékony, fekete bajuszos férfi az ajtórésben félszeg mozdulattal fölemelte a kezét. Valaki kijött, valaki bement. Az ajtó becsukódott. Közben mégiscsak letettem a Kenyérszegés-t. Hátrakulcsoltam a kezemet, makacsul kibámultam az utcára. Nem tart sokáig az egész. Lerakom a kéziratokat, és már kint is vagyok. Kirángattam a novellákat a belső zsebemből. Oly dühödten, mintha itt helyben akarnám átírni. Most tisztán és világosan éreztem, hogy A tréfa a legjobb. Igen, abban azért több van, mint A fűszeres-ben. A vendég utolsó éjszakája, a vendégé, akit kirúgnak a szállodájából. Végiggondolja az életét, és aztán fellógatja magát a szekrénybe. Átcsoportosítás. Az elnöknő maradt az első helyen, második A fűszeres és végül harmadiknak A tréfa! De nem! Azért mégiscsak A fűszeres az igazi! Maradjon csak A fűszeres harmadiknak! Az ajtó kinyílt. Egy homlok és egy bajusz előtt álltam. Riadtan fellobbanó tekintet. Babits a karosszék előtt, félig lehunyt szemmel. Arcán valami olyan fáradtság… Igen, fáradtság, meg űzöttség. – Kérem szépen… – Közben csak néztem azt a sovány, elgyötört arcot. – Novella… novellát hoztam. – Gellért! Ezt mondta, ezt a nevet. Mereven állt, egyik kezével szinte védekezve belekapaszkodott a szék támlájába. Mögötte asztal kéziratokkal, könyvekkel. Váratlanul rándult egyet a keze. Elvette tőlem a novellákat. Néztem, ahogy ott áll azzal a három írással. Az egyik kézirat sarkán jól látszott a lakáscím: Mátyás tér 14. Így állt Babits a novelláimmal, a Mátyás tér 14-gyel. Kiszédelegtem. Megálltam odalent a lépcsőházban. Babits már biztosan letette a kéziratokat. Vagy még mindig úgy magához szorítja. És megint csak fellobbant előttem az az űzött tekintet. Gellért! Szóval, a novella – Gellért. De hát mikor menjek én fel Gellért Oszkárhoz, a másik szerkesztőhöz? Két hét múlva? Egy hónap múlva? Vagy majd írnak? Küldenek egy lapot a Mátyás tér 14-re? Tisztelt uram, elolvastuk kéziratait… Semmi tisztelt uram, és semmi lap. Egy csomag a novelláimmal. Visszaküldik mind a hármat. Meg se írják, hogy miért. De hát mit kell itt indokolni? Ha valakinek visszaküldik a novelláját – az igazán tiszta ügy. Se levél, se kézirat. Biztosan a szomszédban olvassák a novellákat. Babits átadta Gellértnek, Gellért pedig már vitte is a szomszédba. Az a lakó olvassa a kezdő írókat. Délután kávézik, és kezdő írókat olvas. Aztán megbeszéli a dolgot Gellérttel. Visszamentem a könyves ládához, a Múzeum körútra. A láda Nyugatjához. Megint csak elkezdtem a kotorászást meg a lapozgatást. Nyugat. Főszerkesztő: Ignotus. (Talán ha Ignotus kezébe kerül A fűszeres?) Közben már olvastam. Január elsejével új előfizetést nyitunk a Nyugatra. A Nyugat programja az új esztendőben is a régi… Hátralapoztam a Figyelő rovathoz. Kosztolányi írása Csáth Géza betegségéről és haláláról. …így történt, hogy feleségét július 22-én délután a rendelőszobájában három revolverlövéssel agyonlőtte. A szerencsétlen asszonyt kisleánya mellett érte az első lövés, még volt annyi ereje, hogy a szomszédsághoz meneküljön. – Miért nem ül le, fiatalember? – Alacsony, szemüveges férfi állt mögöttem, kalapban. – Fáradt lehet… egész nap így álldogálni. Mit tehettem? A kopott, barna széken ültem, a könyvszekrény mellett. Figyelmesen olvastam Király György glosszáját Tithmarsh Sámuelről. Beleugrottam egy novellába. A versek közé. Vissza a Figyelőbe. Végül is térdemre eresztettem a lapot. – Befejeztük? – A szemüveges a bolt ajtajában álldogált. – Vigye csak oda a többit… akár ötösével! Néhány példányt kihalásztam a ládából. Megint ott csücsültem a könyvszekrény mellett. Másnap eltűnt a szék. Mintha a tulaj is eltűnt volna a boltból. Vagy behúzódott, és úgy figyel? Gyanakodva lapozgattam egy 22-es Nyugatban. A tulaj előkerült. Egy szót se szólt. Valami végtelen lemondással nézett rám. Otthon feküdtem a díványon. Már alkonyodott, de nem gyújtottam villanyt. Most olvassák a novelláimat. Babits már odaadta Gellértnek mind a hármat. Azért lehet, hogy Babits is belenézett. Az új Nyugat-szám! Már messziről felfedeztem az utcán az új Nyugat-számot. Nem mertem odamenni az újságos pavilonhoz. Csak így néztem azokat a karcsú, piros betűket. Lehet, hogy benne van a novellám! Miért ne? Az semmit se jelent, hogy nem írtak. Hogy nem kaptam értesítést. Leközlik, és kész. Talán nem is A fűszeres-t. A tréfá-t. Hanem éppen Az elnöknő-t. Ott van a többi között: Mándy Iván Az elnöknő (Novella). Valósággal odaragadtam az üveghez. Többször is végigolvastam a névsort. Sorra meggyűlöltem minden nevet. Visszaveszem a novellákat. Mindenesetre fölmegyek a szerkesztőségbe és beszélek Gellérttel. Nézze, szerkesztő úr, ha az ön ízlésének nem felel meg… Nem mentem fel a Vilmos császár út 34-be. Még azt a városrészt is elkerültem. Egy ideig még a ládát is a Múzeum körúton. – Már azt hittem, hogy beteg – mondta a szemüveges, amikor újra felbukkantam. – Vagy csakugyan beteg volt? A láda fölött álltam, és legyintettem. – Ja, ha ön csak legyint! – Azzal eltűnt a boltban. Valahogy úgy éreztem, ismeri Babitsot és Gellértet. Fent járt náluk a szerkesztőségben. A novelláimról volt szó. Ő már tudja, mit mondott Babits, mit mondott Gellért. Közölhetetlen! Egyszerre összezsugorodott a délután. Persze hogy közölhetetlen, pocsék írás mind a három. Az elnöknő, A tréfa meg A fűszeres. Ezt most tisztán éreztem. Összecsapott, kiagyalt vacakok. Ahogy írtam, abban a görcsös rángásban, valami rémülettől hajtva! Rémület az üres papírtól, az elakadó soroktól. Hogy egyszer csak vége, és aztán semmi. Szomory selyemkendőt dobott a kezére. Nem tudta látni az ujjait írás közben. Selyemkendőm nem volt, zsebkendőt raktam a kezemre. Olyan kockás kis zsebkendőt. Minduntalan félrecsúszott. Előbukkantak sértődött ujjaim. Egyszerűen nem értették, miért kell őket elrejteni. Valakitől hallottam, hogy a módszer a legfontosabb. Az írás fegyelme. Már kora reggel odaültem az asztalhoz. Meredten néztem az üres papírlapot. Akkor mozdult egyet a kezem, elkezdődött a rángás. Miért ez a kapkodás? Hogy soha semmit nem gondolok végig? Szomory azért biztosan tudja, mit írjon. Legalábbis úgy nagyjából. De én?… Hát nem, ez így nem megy. Vázlatot készítek, jegyzeteket. Valahogy éreztem – nem készítek én vázlatot. Talán nem is írok többé. Még ez a három novella, aztán kész. Ha közlik, rendben van. Ha nem… Aztán egy délután fönt voltam a szerkesztőségben. Az ajtók végig nyitva, a bútorok eltűntek, mint valami költözködésnél. A falak mellett spárgával átkötött kéziratkötegek. Hatalmas, mogorva kézirathegyek. Hol volt annak a régi délutánnak a nyüzsgése! Mintha sohase lett volna itt az a csevegő társaság. Eltűnt az asztal a könyvekkel. A karosszék Babits Mihállyal. Kopasz homlokú férfi állt előttem, valami tornatermi boltozatossággal. Fenséges homlok. De ahogy ott állt mellényben, tornaszőnyeget, zsámolyokat lehetett érezni mögötte. Őt néztem, a kötegeket a falnál, és valahogy kibukott belőlem. – Költözködés? – Nem, csak elvitték a bútorokat. – Igen, elvitték. Cigarettázott. Csendes derűvel bólintott. – Azért mi itt maradunk. Ez meg akárcsak egy nagy csata után lenne. – És ön, kérem? – A hamut lepöcintette a padlóra. Mindketten a magányos kis hamukupacot néztük az üres, délutáni padlón. – Mándy… Mándy Iván. – Örvendek, Gellért. – Novellát hoztam, három novellát. – Mindjárt hármat? – A derű eltűnt a tekintetéből. – Már régen… legalább két hónapja, hogy átadtam Babitsnak, Babits szerkesztő úrnak, ő mondta, hogy a novellák, a próza, az talán inkább a szerkesztő úr… – Inkább én! – Megint egy pillantás a kötegre. Majd hirtelen. – írjon, kérem, sürgető lapokat! Hátrafordult a kihalt, elsötétedő szobák felé. Írjak sürgető lapokat! Most már nem lesz más, mint hogy egy szobában ülök, és sürgető lapokat írok. Egymás után írom a sürgető lapokat. Röpködnek a városban a sürgető lapjaim. Sürgetem Babitsot, Gellértet, a Nyugat szerkesztőségét. Egyetlen lapot sem írtam. Inkább újra felmentem a Nyugathoz, néhány hónap múlva. Akkor már délelőtt tartották a szerkesztőségi órákat. Biztos voltam benne, hogy senkit se találok a lapnál. Nem számít. Dühödten csöngetek majd egy ajtón, ami nem nyílik ki. Nem kellett csöngetnem. Az ajtó nyitva volt. Éppen csak résnyire, mintha a szerkesztő egy pillanatra átszaladt volna a szomszédba. Hosszú, szürke fakorlát a nagyszobában. Közben talán postahivatal nyílt? Foltos nyakú fiatalember írt valamit az asztal fölé hajolva. Hátul, a nyak fölött, sárgás folt. Már éppen meg akartam szólítani, amikor meghallottam. – Tegnap kint voltunk Mihálynál. Gellért Oszkár állt a szobában egy bajuszos, szemüveges férfival. Akárcsak így sétálnának beszélgetve végig a szobákon. Most csak éppen megálltak egy pillanatra. Gellért rám nézett, mint valami bútordarabra. Jó jel, gondoltam, már megszoktak. Kezdek otthonos lenni. Biztosan olvasták a novellákat, és úgy találták, hogy… Kérdezni nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy még mondjanak valamit. Mihályról, aki senki más, mint Babits. Szóval, Gellért tegnap kint volt nála. Csakhogy mind rám néztek. Gellért, a bajuszos úr, a fiatalember az asztalnál. – Kérem! – Gellért egy kissé előbbre jött. Most megint egy mellény állt előttem. – Már jártam itt. Megértően bólintott. Aztán, amikor kinyögtem a nevemet meg hogy novellák, váratlanul azt mondta. – Találtunk biztató jeleket. Kezem rácsúszott a korlátra. Biztató jelek! Találtak biztató jeleket! Gellért hallgatott. Ott állt mellényben, és hallgatott. Én meg valósággal rádőlve a korlátra. – Akkor jön? – Mi jön, kérem? Újabb csönd. A bajuszos elővett egy újságot. A fiatalember megint írni kezdett. – A novella… – Előrehajoltam Gellért felé. – Amiben a biztató jelek… Gellért elmosolyodott. Ettől még csontszerűbb lett az arca. – Na nem, kérem, hát azért még nem. – Egyik se? Intett a fejével, hogy egyik se. És szinte vigasztalóan: – Vissza fogjuk küldeni. Rámeredtem a mellényre… Végig begombolt mellény, a zsebek vékony vonalával. – ]ó napot kívánok! Utánam szólt. – Biztosan megvan a cím, de azért nem ártana, ha… Akkor én már kint voltam. Mi az, ami nem ártana? Hogy újra bediktáljam a címet? Megint láttam Babits kezében a novellákat, és a novellákon azt, hogy: Mátyás tér 14. Akkor még nem olvasták. Akkor még Babits nem adta oda Gellértnek. Találtak biztató jeleket! Odalent megálltam a kapu előtt. Nem kell, hogy visszaküldjék, nem fontos. Maradjanak csak itt, azokban a spárgával összekötözött kötegekben. Az elnöknő, A tréfa, A fűszeres. De talán Gellért azért kérdezte a címet, mert még nem dőlt el a dolog. Még vitatkoznak. Talán egyiket mégis… Mit mégis? Mi nem dőlt itt el?! Találtak biztató jeleket, de nem közlik! Egyiket se közlik! Még egyszer visszanéztem a Vilmos császár út 34-re. Átrohantam a másik oldalra.
A ház meglapulva a hegyoldalon. Valósággal hozzátapadva, mintha attól félne, hogy a rohanó ég a tusszínű felhőkkel elsodorja. A teraszon álltunk Jutkával. A neveket olvastuk a falon. Színes krétával, szénnel fölírt nevek, végig beborították a falat. A vendégek, akik itt jártak Babits Mihálynál. Nevek és rajzok, olyan tréfás rajzok. Ahogy Babits és Móricz, glóriával a fejük fölött, pásztorbottal fogadják a vándorokat. Mindegyik vándor egy-egy ismert személy, Nyugat-munkatárs. Láthatóan hosszú út áll mögöttük, de azért mégiscsak felértek ide, a Nyugat Olymposára. Bementünk a házba. Azok az apró kis szobák! Inkább egymásból nyíló rések. Asztal, székek. Ezek a bútorok még vártak valakit. Egy mozdulatot, hogy arrébb tolják a széket, megérintsék az. asztalt. Festmények, fényképek a falon. Babits a kertben, furcsa, nagy szélű kalapban, gereblyével. Baráti társaságban a feleségével. Hinta mellett álldogál. Valahogy úgy fogja a hinta rúdját, mint egy nadrágtartót. Ijesztően lobogó tekintet, ahogy ott fekszik a betegágyon. Már csak ez a tekintet maradt belőle. A betegség… A betegség képei, jegyei. Kiszakított noteszlapok, kusza sorok, a kéz rángása, amikor már nem tudott beszélni. Teát kér… egy kis teát. – Alkoholos vattát. Az írógép, amit olykor kivitt a kertbe. A faliszőnyeg a dívány fölött. És a dívány… innen emelték ki, hogy betegyék a mentőkocsiba. A kerten át jöttek érte, végig a kis szobákon. A dívány mellett megálltak egy pillanatra. A keze még mozdult a takarón. Ahogy felemelték, még visszanézett a szobára, az öreg írógépre. Egy Nyugat-szám! Mintha most csúsztatták volna az üveglap alá azt az 1938-as Nyugatot. Föléje hajoltam. Szerkesztik: Babits Mihály és Gellért Oszkár. Versek, novellák, tanulmányok. A Figyelő rovat, az Őrjárat, az Árkádia. És aztán megint elolvastam minden nevet, minden rovatot. A hirdetéseket is végigböngésztem volna. Meg azt, hogy szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Vilmos császár út 34. Szerkesztőségi órák minden csütörtökön… Eleinte délután tartották a szerkesztőségi órákat (4–6), majd később áttették délelőttre (11–1). Háromszor jártam a Nyugatnál, kétszer délután és egyszer délelőtt. Babitscsal egyszer találkoztam, Gellérttel kétszer, Babits azt mondta, hogy a prózát Gellért olvassa, Gellért azt mondta, küldjek sürgető lapokat. Mit akart ezekkel a sürgető lapokkal? Nem küldtem semmiféle lapot, hanem inkább felmentem. Nem, Gellért nem ismert meg, a nevemre se emlékezett, de amikor azt mondtam, hogy már voltam itt, és hogy novella… szóval, hogy beadtam három novellát, Az elnöknő-t, A tréfá-t meg A fűszeres-t…
Egy hangot hallottam valahonnan az ajtóból. – Mondd… te írtál a Nyugatba? |