Fél hat felé

 

Szerkesztőségi órák

A fűszeres-ben nagyon bíztam. Három novellát vittem be a Nyugathoz, de igazán csak A fűszeres-ben bíztam. Észre kell vegyék, hogy mi van benne. Odafent a lakásban beteg gyerek, ő meg lent az üzletben. Semmi más nem jár az eszében, csak a gyerek, de közben a vevőkkel bajlódik. A felesége olykor fölszalad. Megjött az orvos! Mit mond az orvos? A fűszeres nem tud felmenni, a vevők valósággal széttépik. Ez olyan belső ábrázolás. Tulajdonképpen a fűszeresben játszódik le az egész. Közben fölvillantok egy-egy figurát.

A másik két novella: Az elnöknő meg A tréfa. Azért ezeket se kell éppen szégyellni. A nőegylet elnöknője, aki a halott gyereke kádja mellett üldögél. Hazajön egy felolvasás után, és úgy, sálban meg ezüst turbánban, leül a kis kád mellé.

A mozgás elképesztően nehezen ment. A mozgás ábrázolása. Amíg az elnöknő a kapuból feljutott az első emeleti lakására. Egy hétig tartott, amíg be tudtam gyömöszölni a liftbe.

A tréfa – szállodai történet. Egy szállodai vendég éjszakája. Ki akarják rakni, mert már időtlen idők óta nem fizet. Ez az utolsó éjszakája. És akkor dühből és bosszúból beakasztja magát a szekrénybe. Úgy akadnak rá másnap reggel.

Nem kétséges, ez a két írás is igazi folyóirat-novella. (Mit érthettem én akkor folyóirat-novellán?) De azért mégiscsak A fűszeres az igazi. Különben az egész paksaméta fel volt építve. Először olvassák csak Az elnöknő-t, aztán A tréfá-t, majd végül A fűszeres-t.

De hát, hogy vihettem el a Nyugathoz? Hogy mertem beállítani azon a délutáni fogadóórán? (Szerkesztőségi órák minden csütörtökön 4–6-ig.)

Egészen természetesnek találtam a dolgot. Az én írásaim nem jelenhetnek meg máshol. Aki úgy ismeri a Nyugatot, mint én! Órákig kotorásztam egy ládában a folyóirat régi példányai között. A láda egy telek sarkán állt a Múzeum körúton. Még egy könyvszekrény is akadt azon a telken, meg egy sötét kis bolt. A szekrényből kiemeltem egy-egy könyvet, de a boltba nem mertem bemenni. Be se mertem szagolni.

Egyáltalán, meddig tűrik még, hogy naponta megjelenek, és a ládában kotorászom? Aztán szépen darabonként visszarakok mindent.

Abból a ládából ismertem meg a Nyugatot. Csörömpöltek a villamosok, én meg olvastam. Egymásra préselődött évfolyamok, régi, félig szétmállott, kávéfoltos példányok. Megismertem a nagy nemzedéket: Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy… A szerkesztőt: Osvátot. Teleírhatta volna a lapot, de semmit sem írt a lapba. Ez valósággal megrendített. Valaki annyit írhatna, amennyit akar, és semmit… semmit! Talán csak egyszer néhány sort. Lent a lap alján, csillag alatt, Babits Mihály védelmében. O. E. De az is zárójelben (O. E.). Ki tudja, talán ez az igazi, talán nem is kell többet írni.

(A zárójeleknek, jegyzeteknek, széljegyzeteknek, függelékeknek azóta is megfoghatatlan varázsa van.)

De hát én novellákat írtam. És abból hármat elvittem a Nyugathoz. (Szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Vilmos császár út 34.) Már a lépcsőházban éreztem, hogy jobb lenne visszafordulni. A Nyugat, ott fönt az emeleten, egészen más, mint a láda Nyugatja. Azt már ismertem, abban otthon voltam. De a szerkesztőség egy ilyen házban! Az ember becsönget egy lakásba, és akkor… Milyen a Nyugat szomszédja? Milyen lehet az az alak, aki a Nyugat mellett lakik? Tévedésből beállítanak hozzá kézirattal? Egy-egy szerkesztő néha átmegy, és ledől a díványára? Ha már a szerkesztőségben nagy a rumli?

Hogy csöngettem be? Vagy nem is kellett csöngetni? (Közben mintha egy konyhát is láttam volna, kredenccel.) Egyszerre csak bent voltam abban a szobában. Körös-körül ültek és beszélgettek. Az ablaknál, egy hatalmas asztalon, könyvek. Valaki, úgy hanyagul, belelapozott az egyik kötetbe. Társaság, ahol mindenki ismeri egymást. Most csak az a fontos, hogy otthonosan mozogjak. Én is belelapoztam egy kötetbe. Jankovich Ferenc: Kenyérszegés.

Ők meg körülülték a szobát, és mind engem néztek, ahogy beleragadtam a Kenyérszegés-be. Szinte hallottam.

– Hogy tartja azt a könyvet?

– Milyen a nyaka?

– A kabátja?

– Ez lapozni se tud!

Külön utáltam mindent magamon. A nyakamba nőtt hajat, az ostobán lelógó kabátszárnyat, a mozdulatot, ahogy a könyvet tartom. Hogy teszem le? Hogy lehet ezt majd letenni? Hogy fordulok vissza a többiek felé? Ezek már mind írtak a lapba. Megjelentek. De én ezzel a három novellával!… (Az elnöknő, A tréfa, A fűszeres.)

Kinyílt a belső szoba ajtaja. Csönd lett. Vékony, fekete bajuszos férfi az ajtórésben félszeg mozdulattal fölemelte a kezét.

Valaki kijött, valaki bement.

Az ajtó becsukódott.

Közben mégiscsak letettem a Kenyérszegés-t. Hátrakulcsoltam a kezemet, makacsul kibámultam az utcára. Nem tart sokáig az egész. Lerakom a kéziratokat, és már kint is vagyok.

Kirángattam a novellákat a belső zsebemből. Oly dühödten, mintha itt helyben akarnám átírni. Most tisztán és világosan éreztem, hogy A tréfa a legjobb. Igen, abban azért több van, mint A fűszeres-ben. A vendég utolsó éjszakája, a vendégé, akit kirúgnak a szállodájából. Végiggondolja az életét, és aztán fellógatja magát a szekrénybe.

Átcsoportosítás.

Az elnöknő maradt az első helyen, második A fűszeres és végül harmadiknak A tréfa!

De nem! Azért mégiscsak A fűszeres az igazi! Maradjon csak A fűszeres harmadiknak!

Az ajtó kinyílt.

Egy homlok és egy bajusz előtt álltam. Riadtan fellobbanó tekintet.

Babits a karosszék előtt, félig lehunyt szemmel. Arcán valami olyan fáradtság… Igen, fáradtság, meg űzöttség.

– Kérem szépen… – Közben csak néztem azt a sovány, elgyötört arcot. – Novella… novellát hoztam.

– Gellért!

Ezt mondta, ezt a nevet. Mereven állt, egyik kezével szinte védekezve belekapaszkodott a szék támlájába. Mögötte asztal kéziratokkal, könyvekkel.

Váratlanul rándult egyet a keze. Elvette tőlem a novellákat.

Néztem, ahogy ott áll azzal a három írással. Az egyik kézirat sarkán jól látszott a lakáscím: Mátyás tér 14.

Így állt Babits a novelláimmal, a Mátyás tér 14-gyel.

Kiszédelegtem.

Megálltam odalent a lépcsőházban. Babits már biztosan letette a kéziratokat. Vagy még mindig úgy magához szorítja. És megint csak fellobbant előttem az az űzött tekintet.

Gellért!

Szóval, a novella – Gellért.

De hát mikor menjek én fel Gellért Oszkárhoz, a másik szerkesztőhöz? Két hét múlva? Egy hónap múlva? Vagy majd írnak? Küldenek egy lapot a Mátyás tér 14-re? Tisztelt uram, elolvastuk kéziratait…

Semmi tisztelt uram, és semmi lap. Egy csomag a novelláimmal. Visszaküldik mind a hármat. Meg se írják, hogy miért. De hát mit kell itt indokolni? Ha valakinek visszaküldik a novelláját – az igazán tiszta ügy.

Se levél, se kézirat.

Biztosan a szomszédban olvassák a novellákat. Babits átadta Gellértnek, Gellért pedig már vitte is a szomszédba. Az a lakó olvassa a kezdő írókat. Délután kávézik, és kezdő írókat olvas. Aztán megbeszéli a dolgot Gellérttel.

Visszamentem a könyves ládához, a Múzeum körútra. A láda Nyugatjához. Megint csak elkezdtem a kotorászást meg a lapozgatást.

Nyugat.

Főszerkesztő: Ignotus. (Talán ha Ignotus kezébe kerül A fűszeres?)

Közben már olvastam.

Január elsejével új előfizetést nyitunk a Nyugatra. A Nyugat programja az új esztendőben is a régi…

Hátralapoztam a Figyelő rovathoz. Kosztolányi írása Csáth Géza betegségéről és haláláról.

…így történt, hogy feleségét július 22-én délután a rendelőszobájában három revolverlövéssel agyonlőtte. A szerencsétlen asszonyt kisleánya mellett érte az első lövés, még volt annyi ereje, hogy a szomszédsághoz meneküljön.

– Miért nem ül le, fiatalember? – Alacsony, szemüveges férfi állt mögöttem, kalapban. – Fáradt lehet… egész nap így álldogálni.

Mit tehettem?

A kopott, barna széken ültem, a könyvszekrény mellett. Figyelmesen olvastam Király György glosszáját Tithmarsh Sámuelről. Beleugrottam egy novellába. A versek közé. Vissza a Figyelőbe. Végül is térdemre eresztettem a lapot.

– Befejeztük? – A szemüveges a bolt ajtajában álldogált. – Vigye csak oda a többit… akár ötösével!

Néhány példányt kihalásztam a ládából. Megint ott csücsültem a könyvszekrény mellett.

Másnap eltűnt a szék. Mintha a tulaj is eltűnt volna a boltból. Vagy behúzódott, és úgy figyel?

Gyanakodva lapozgattam egy 22-es Nyugatban.

A tulaj előkerült. Egy szót se szólt. Valami végtelen lemondással nézett rám.

Otthon feküdtem a díványon. Már alkonyodott, de nem gyújtottam villanyt. Most olvassák a novelláimat. Babits már odaadta Gellértnek mind a hármat. Azért lehet, hogy Babits is belenézett.

Az új Nyugat-szám!

Már messziről felfedeztem az utcán az új Nyugat-számot. Nem mertem odamenni az újságos pavilonhoz. Csak így néztem azokat a karcsú, piros betűket.

Lehet, hogy benne van a novellám!

Miért ne? Az semmit se jelent, hogy nem írtak. Hogy nem kaptam értesítést. Leközlik, és kész. Talán nem is A fűszeres-t. A tréfá-t. Hanem éppen Az elnöknő-t. Ott van a többi között: Mándy Iván Az elnöknő (Novella).

Valósággal odaragadtam az üveghez. Többször is végigolvastam a névsort. Sorra meggyűlöltem minden nevet.

Visszaveszem a novellákat. Mindenesetre fölmegyek a szerkesztőségbe és beszélek Gellérttel. Nézze, szerkesztő úr, ha az ön ízlésének nem felel meg…

Nem mentem fel a Vilmos császár út 34-be. Még azt a városrészt is elkerültem. Egy ideig még a ládát is a Múzeum körúton.

– Már azt hittem, hogy beteg – mondta a szemüveges, amikor újra felbukkantam. – Vagy csakugyan beteg volt?

A láda fölött álltam, és legyintettem.

– Ja, ha ön csak legyint! – Azzal eltűnt a boltban.

Valahogy úgy éreztem, ismeri Babitsot és Gellértet. Fent járt náluk a szerkesztőségben. A novelláimról volt szó. Ő már tudja, mit mondott Babits, mit mondott Gellért.

Közölhetetlen!

Egyszerre összezsugorodott a délután.

Persze hogy közölhetetlen, pocsék írás mind a három. Az elnöknő, A tréfa meg A fűszeres. Ezt most tisztán éreztem. Összecsapott, kiagyalt vacakok. Ahogy írtam, abban a görcsös rángásban, valami rémülettől hajtva! Rémület az üres papírtól, az elakadó soroktól. Hogy egyszer csak vége, és aztán semmi.

Szomory selyemkendőt dobott a kezére. Nem tudta látni az ujjait írás közben.

Selyemkendőm nem volt, zsebkendőt raktam a kezemre. Olyan kockás kis zsebkendőt. Minduntalan félrecsúszott. Előbukkantak sértődött ujjaim. Egyszerűen nem értették, miért kell őket elrejteni.

Valakitől hallottam, hogy a módszer a legfontosabb. Az írás fegyelme. Már kora reggel odaültem az asztalhoz. Meredten néztem az üres papírlapot. Akkor mozdult egyet a kezem, elkezdődött a rángás.

Miért ez a kapkodás? Hogy soha semmit nem gondolok végig? Szomory azért biztosan tudja, mit írjon. Legalábbis úgy nagyjából. De én?… Hát nem, ez így nem megy. Vázlatot készítek, jegyzeteket.

Valahogy éreztem – nem készítek én vázlatot. Talán nem is írok többé. Még ez a három novella, aztán kész. Ha közlik, rendben van. Ha nem…

Aztán egy délután fönt voltam a szerkesztőségben. Az ajtók végig nyitva, a bútorok eltűntek, mint valami költözködésnél. A falak mellett spárgával átkötött kéziratkötegek. Hatalmas, mogorva kézirathegyek.

Hol volt annak a régi délutánnak a nyüzsgése! Mintha sohase lett volna itt az a csevegő társaság. Eltűnt az asztal a könyvekkel. A karosszék Babits Mihállyal.

Kopasz homlokú férfi állt előttem, valami tornatermi boltozatossággal. Fenséges homlok. De ahogy ott állt mellényben, tornaszőnyeget, zsámolyokat lehetett érezni mögötte. Őt néztem, a kötegeket a falnál, és valahogy kibukott belőlem.

– Költözködés?

– Nem, csak elvitték a bútorokat.

– Igen, elvitték.

Cigarettázott. Csendes derűvel bólintott. – Azért mi itt maradunk.

Ez meg akárcsak egy nagy csata után lenne.

– És ön, kérem? – A hamut lepöcintette a padlóra.

Mindketten a magányos kis hamukupacot néztük az üres, délutáni padlón.

– Mándy… Mándy Iván.

– Örvendek, Gellért.

– Novellát hoztam, három novellát.

– Mindjárt hármat? – A derű eltűnt a tekintetéből.

– Már régen… legalább két hónapja, hogy átadtam Babitsnak, Babits szerkesztő úrnak, ő mondta, hogy a novellák, a próza, az talán inkább a szerkesztő úr…

– Inkább én! – Megint egy pillantás a kötegre. Majd hirtelen. – írjon, kérem, sürgető lapokat!

Hátrafordult a kihalt, elsötétedő szobák felé.

Írjak sürgető lapokat!

Most már nem lesz más, mint hogy egy szobában ülök, és sürgető lapokat írok. Egymás után írom a sürgető lapokat. Röpködnek a városban a sürgető lapjaim. Sürgetem Babitsot, Gellértet, a Nyugat szerkesztőségét.

Egyetlen lapot sem írtam. Inkább újra felmentem a Nyugathoz, néhány hónap múlva. Akkor már délelőtt tartották a szerkesztőségi órákat. Biztos voltam benne, hogy senkit se találok a lapnál. Nem számít. Dühödten csöngetek majd egy ajtón, ami nem nyílik ki.

Nem kellett csöngetnem.

Az ajtó nyitva volt. Éppen csak résnyire, mintha a szerkesztő egy pillanatra átszaladt volna a szomszédba.

Hosszú, szürke fakorlát a nagyszobában. Közben talán postahivatal nyílt? Foltos nyakú fiatalember írt valamit az asztal fölé hajolva. Hátul, a nyak fölött, sárgás folt. Már éppen meg akartam szólítani, amikor meghallottam.

– Tegnap kint voltunk Mihálynál.

Gellért Oszkár állt a szobában egy bajuszos, szemüveges férfival. Akárcsak így sétálnának beszélgetve végig a szobákon. Most csak éppen megálltak egy pillanatra. Gellért rám nézett, mint valami bútordarabra.

Jó jel, gondoltam, már megszoktak. Kezdek otthonos lenni. Biztosan olvasták a novellákat, és úgy találták, hogy…

Kérdezni nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy még mondjanak valamit. Mihályról, aki senki más, mint Babits. Szóval, Gellért tegnap kint volt nála.

Csakhogy mind rám néztek. Gellért, a bajuszos úr, a fiatalember az asztalnál.

– Kérem! – Gellért egy kissé előbbre jött. Most megint egy mellény állt előttem.

– Már jártam itt.

Megértően bólintott. Aztán, amikor kinyögtem a nevemet meg hogy novellák, váratlanul azt mondta.

– Találtunk biztató jeleket.

Kezem rácsúszott a korlátra. Biztató jelek! Találtak biztató jeleket!

Gellért hallgatott. Ott állt mellényben, és hallgatott.

Én meg valósággal rádőlve a korlátra. – Akkor jön?

– Mi jön, kérem?

Újabb csönd. A bajuszos elővett egy újságot. A fiatalember megint írni kezdett.

– A novella… – Előrehajoltam Gellért felé. – Amiben a biztató jelek…

Gellért elmosolyodott. Ettől még csontszerűbb lett az arca.

– Na nem, kérem, hát azért még nem.

– Egyik se?

Intett a fejével, hogy egyik se. És szinte vigasztalóan: – Vissza fogjuk küldeni.

Rámeredtem a mellényre… Végig begombolt mellény, a zsebek vékony vonalával.

– ]ó napot kívánok!

Utánam szólt.

– Biztosan megvan a cím, de azért nem ártana, ha…

Akkor én már kint voltam. Mi az, ami nem ártana? Hogy újra bediktáljam a címet? Megint láttam Babits kezében a novellákat, és a novellákon azt, hogy: Mátyás tér 14. Akkor még nem olvasták. Akkor még Babits nem adta oda Gellértnek. Találtak biztató jeleket!

Odalent megálltam a kapu előtt.

Nem kell, hogy visszaküldjék, nem fontos. Maradjanak csak itt, azokban a spárgával összekötözött kötegekben. Az elnöknő, A tréfa, A fűszeres.

De talán Gellért azért kérdezte a címet, mert még nem dőlt el a dolog. Még vitatkoznak. Talán egyiket mégis…

Mit mégis? Mi nem dőlt itt el?! Találtak biztató jeleket, de nem közlik! Egyiket se közlik!

Még egyszer visszanéztem a Vilmos császár út 34-re. Átrohantam a másik oldalra.

 

A ház meglapulva a hegyoldalon. Valósággal hozzátapadva, mintha attól félne, hogy a rohanó ég a tusszínű felhőkkel elsodorja.

A teraszon álltunk Jutkával. A neveket olvastuk a falon. Színes krétával, szénnel fölírt nevek, végig beborították a falat. A vendégek, akik itt jártak Babits Mihálynál.

Nevek és rajzok, olyan tréfás rajzok. Ahogy Babits és Móricz, glóriával a fejük fölött, pásztorbottal fogadják a vándorokat. Mindegyik vándor egy-egy ismert személy, Nyugat-munkatárs. Láthatóan hosszú út áll mögöttük, de azért mégiscsak felértek ide, a Nyugat Olymposára.

Bementünk a házba.

Azok az apró kis szobák! Inkább egymásból nyíló rések. Asztal, székek. Ezek a bútorok még vártak valakit. Egy mozdulatot, hogy arrébb tolják a széket, megérintsék az. asztalt.

Festmények, fényképek a falon.

Babits a kertben, furcsa, nagy szélű kalapban, gereblyével. Baráti társaságban a feleségével. Hinta mellett álldogál. Valahogy úgy fogja a hinta rúdját, mint egy nadrágtartót.

Ijesztően lobogó tekintet, ahogy ott fekszik a betegágyon. Már csak ez a tekintet maradt belőle.

A betegség… A betegség képei, jegyei. Kiszakított noteszlapok, kusza sorok, a kéz rángása, amikor már nem tudott beszélni.

Teát kér… egy kis teát.

– Alkoholos vattát.

Az írógép, amit olykor kivitt a kertbe. A faliszőnyeg a dívány fölött. És a dívány… innen emelték ki, hogy betegyék a mentőkocsiba. A kerten át jöttek érte, végig a kis szobákon. A dívány mellett megálltak egy pillanatra. A keze még mozdult a takarón. Ahogy felemelték, még visszanézett a szobára, az öreg írógépre.

Egy Nyugat-szám!

Mintha most csúsztatták volna az üveglap alá azt az 1938-as Nyugatot. Föléje hajoltam.

Szerkesztik: Babits Mihály és Gellért Oszkár.

Versek, novellák, tanulmányok. A Figyelő rovat, az Őrjárat, az Árkádia.

És aztán megint elolvastam minden nevet, minden rovatot. A hirdetéseket is végigböngésztem volna. Meg azt, hogy szerkesztőség és kiadóhivatal: V., Vilmos császár út 34. Szerkesztőségi órák minden csütörtökön… Eleinte délután tartották a szerkesztőségi órákat (4–6), majd később áttették délelőttre (11–1).

Háromszor jártam a Nyugatnál, kétszer délután és egyszer délelőtt. Babitscsal egyszer találkoztam, Gellérttel kétszer, Babits azt mondta, hogy a prózát Gellért olvassa, Gellért azt mondta, küldjek sürgető lapokat. Mit akart ezekkel a sürgető lapokkal? Nem küldtem semmiféle lapot, hanem inkább felmentem. Nem, Gellért nem ismert meg, a nevemre se emlékezett, de amikor azt mondtam, hogy már voltam itt, és hogy novella… szóval, hogy beadtam három novellát, Az elnöknő-t, A tréfá-t meg A fűszeres-t…

 

Egy hangot hallottam valahonnan az ajtóból. – Mondd… te írtál a Nyugatba?

A modell

Apa azt mondta.

– Egész életedben azt fogod írni, hogy hurcolom magammal a takarómat.

Akkor is éppen az ágyban feküdt. Hotel Adria, harmadik emelet 47. A takaróját igazgatta, paskolgatta. Valósággal cipelte magával, ahogy egyik oldaláról a másikra fordult. Mint aki tulajdonképpen nem is fekszik. Inkább hosszú, végtelen utakat tesz meg azzal a takaróval.

Közben azért még dünnyögött valamit.

– Mert csak ennyit látsz belőlem!

Szóval, csak a látvány. Ahogy az ágyban fekszik. Az ágy mellett, a széken, a ruhája. A gyűrött zakó, az örökké sáros nadrág.

Apa megint közbeszól valahonnan. Talán a szállodai szobából, talán egy homályos folyosóról. Vagy az álom mélyéről.

– Hohó, öreg! Mindig rendesen kikeféltem a nadrágomat.

Akárhonnan fogom meg, akármilyen pontról, örökké közbeszól, vitatkozik.

Pedig jól indult a dolog. Igazán nem volt semmi ellenségeskedés vagy ilyesmi abban az első kisregényben. A szállodáról szólt az az írás, a Hotel Adriáról. A szerkesztő úrról meg a fiáról. A szerkesztő úr semmit se szerkeszt, nincs is lapnál. Olyan szabadúszóféle. Egy-egy cikket, riportot igyekszik elhelyezni, és ez nem könnyű dolog. De ha fölhajt némi pénzt, moziba mennek a fiúval. Ez a fiú semmi egyebet nem csinál, mint az apját várja abban a szállodai szobában. A várakozásokat, a csöndes éhezéseket csak egyvalami feledteti el: a mozi. Apa jelenti a mozi világát.

Itt még nincs semmi baj. A gyerek azt a kedves, link alakot várja.

– Link alak! – Apa szivarozik, és a fejét csóválja. – Mit akarsz ezzel? Lehet, hogy levágtam ezt vagy azt, és lehet, hogy sosem adtam meg ezeket a kölcsönöket. De tőlem hányan kértek, amikor még úgy álltak a dolgok! Te is tudod, mennyien lógtak a nyakamon.

– Tudom, apa, de valahogy az is a linkség miatt volt.

Nem is figyel rám. Valamilyen szobában áll, az ablak mellett. Kinéz az utcára.

– És nem azok voltak linkek, akik bent ültek a szerkesztőségekben? Azok a nagyképű hólyagok! De hát nekem is voltak lapjaim! A semmiből teremtettem lapokat! Miért nem beszélsz a vállalkozásaimról?

– Meglehetősen homályos vállalkozások voltak.

– Minden vállalkozás meglehetősen homályos. Gyereklapokat csináltam, irodalmi mellékleteket. Abba öltem bele a pénzemet.

– Az nem egészen a te pénzed volt.

– Mindegy! Mégiscsak azt akartam, hogy a gyerekek valami tisztességes lapot vegyenek a kezükbe, ahol nincs gügyögés, ahova írók írnak, de persze te ezt nem látod, éppen a lényeget nem látod!

A lényeget… Meglehet, hogy az igazi szerkesztőt nem nagyon ábrázoltam. Nem akartam valamilyen hősi képet rajzolni az öregről. Pedig megtörtént, hogy az utcán elkapott valaki.

– Soha nem ismertem jobb szerkesztőt, mint az apádat! Verseket vittem hozzá. Figyelmesen elolvasta az egész paksamétát, és azt mondta: – Felejtse el ezeket, uram. Önnek tanulmányokat kell írnia. – Hát igen, valahogy tudta, mi van az emberben.

Életének egy rövid szakaszában háztulajdonos volt. Üzletsorok tartoztak hozzá. Be se szagolt ezekbe az üzletekbe. Legalábbis azt hittem, hogy amilyen könnyelmű volt.

– Könnyelmű?! A te apád?

Az a füles sapkás, sálakba burkolt alak dermedten nézett rám. A villamosmegállónál akadtunk össze. Ő ismert meg.

– A Gyula fia! Mindjárt tudtam, hogy te vagy a Gyula fia! (Hányan bukkannak így fel az utcán. A Gyula fia! Te vagy a Gyula fia!) És már benne voltunk egy végtelen beszélgetésben apáról.

– …miért mondod, hogy könnyelmű volt? Örökké bent ült annál az optikusnál, a Fein bácsinál. És nemcsak a lányai miatt, a Fein lányok miatt, ó, ne hidd! Tippeket adott az öreg Feinnek, hogy milyen hirdetésekkel dolgozzon, hogy tegye egy kissé modernebbé az üzletét. De nemcsak a Fein bácsival volt így, a többiekhez is bevágtatott. – Maguk alszanak! – Mindig ezzel kezdte. – Maguk alszanak! Elmaradtak mindentől, ez nem Európa! – A fülessapkás elhallgatott egy pillanatra. Majd ahogy a sáljait húzogatta. – Lehet, hogy apád bizonyos dolgokban kissé könnyelmű volt, de kiben volt annyi élet?!

Élet, mozgás… És, hogy nagy szervező. Tippeket adott látszerészeknek. Kézben tartotta az egész üzletsort. De minden elúszott. Iszonyú letörések következtek.

– Azt te nem érted, öreg! – Apa most már csakugyan ingerült. – Fantáziátlan alakok vettek körül! Az volt az én egyetlen bajom… Benned még lehetett reménykedni, nem indultál éppen rosszul. Csak aztán!

Na igen! Csak aztán jött a második menet. Az apával való mérkőzés második menete. És ez már egy kicsit keményebb volt.

A szerkesztő úr fénye megkopott. Hol voltak már a vágtatások a riportokkal? A cikázások bizonyos kölcsönök után? Vége volt a szállodai korszaknak. Ezekben az újabb írásokban egy magányos öregurat találunk. Szállodákból kikopva, a fiához húzódott. Ő az egyetlen, akitől még remélhet valamit. Ez a fiú különben elég kedélytelen. Nem szívesen emlékszik vissza azokra az időkre, amikor még az apja javítgatta első novelláit. És egyáltalán elmagyarázta, hogy nem kell mindent olyan aprólékos részletességgel leírni. Akár tetszik, akár nem, mégiscsak az apától hallott először a kihagyásos ábrázolásról.

De hát az öreg most már teljesen használhatatlan. Behúzódik a szobába, sajtot eszik, cetliket tologat. A cetliken kusza verssorok meg jegyzetek. Miféle jegyzetek? Soha el nem készülő tanulmányok…

– Álljunk csak meg, öreg! Ha a Görgey-tanulmányomra gondolsz, hát az majdnem elkészült. Persze, a jegyzetelés eltartott egy ideig. Ami pedig Ambrus Zoltánt illeti, nos, hát vele kapcsolatban a korabeli Budapestet akartam megmutatni. Ezt a fiatal és tehetséges várost. Igen, igen, akkor még úgy látszott, hogy itt mégiscsak születik valami.

Kifulladva elhallgat, de csak azért, hogy újrakezdje.

– És mit akarsz azzal, hogy én csak a sarokban gubbasztottam? Egy kicsit össze akartam szedni magam, ennyi az egész.

– Szóval, a harcos pihenője.

– Jó, jó, azért ez nem volt túlságosan szellemes. Az biztos, nem nagyon hagytál időt arra, hogy kifújhassam magam. Egyre csak azt lested, hogy mikor nyomhatsz be valami kórházba.

A harmadik menet. Apa betegségei, a kórház. Egy félszeg öngyilkossági kísérlet után az idegosztály.

– Mit értesz te félszeg öngyilkossági kísérlet alatt? – Apa felemeli a fejét, mereven néz azzal az áthatóan tiszta tekintetével. – Le akartam ugrani az ablakpárkányról – most ne feszegessük, hogy miért –, de közben megjelentek a járókelők. Éppen olyan reménytelen hólyagok, mint te. Pottyanjak közéjük? Szépen lemásztam, és vissza akartam feküdni.

– Te is tudod, hogy nem így volt. Egyáltalán nem másztál le mindjárt.

– Láttam azt az ijedt tekintetedet. Az ám, öreg! Ijedt és elszánt volt az a tekintet. Akkor már tudtam, hogy mi következik. Nagyon siettél te azzal a kórházzal.

– Nem tehettem mást.

– Persze, persze, és aztán szépen bent felejtettél. Mint egy csomagot. (Több hasonlata is van: Öreg kabát, elnyűtt sál…)

Örökké ezt hajtogatja. Tulajdonképpen nem is volt semmi baja, csak én bent felejtettem.

És miket írok róla. Hogy még odabent is kölcsönkért. Fölvette egy betegtársa ruháját, amikor kisétált. (Mert azért még voltak útjai. Nem adta fel olyan könnyen.)

– Megint csak ennyit veszel észre?!

A kórház kertjében áll. Felháborodva lobogtatja a kezét.

– De arról elfeledkezel, hogy gyúrtam meg az Áldor Géza családját! Vagy talán nem én magyaráztam meg nekik, hogy ne hagyják bent Gézát? Ne hagyják odabent, érted, öreg?! Vigyék haza, ne mondjanak le róla.

Elhallgat, és csak néz. Tudom, mi következik. Hogy én viszont lemondtam róla.

És én mit mondhatok?

– Hiába, apa, ez már így történt. Ezen már nem lehet változtatni még akkor se, ha sose nyugszol bele.

Nem is nyugszik bele.

Álmaimban még most is jön, megy, magyaráz, tiltakozik. Éli a maga életét. Valahogy mindenről értesül. Valamilyen öreg, alvilági hírlapírótól megtudhatta, hogy a halála után megnősültem. Szelíd szemrehányással lépett elém az álmok folyosóján. – De, öreg! Én még nem is ismerem a feleségedet. – Egyébként makacsul sürgeti, intézzem el, hogy visszatérjen a szobájába. – Tudod, unom már ezt a sok mászkálást.

Akárhogy is, belőle nyílt meg minden. Utcák és terek, kapualjak és udvarok, kávéházak, mozik, futballpályák és szerkesztőségi folyosók. Pincérek és hírlapírók keringtek körülötte. Pengeárusok, ügynökök, ácsorgók és bámészkodók. És nők! Mennyi nő!

Egy takarót vonszolt az ágyban, egy takarót húzogatott, ahogy egyik oldaláról a másikra fordult. Én pedig megírtam. Hogy olyan volt-e az a takaró? Tökéletesen mindegy. Nekem olyan volt.

Papírlerakat

Mindjárt felfedezte a legújabb Agatha Christie-t. Ahogy végigböngészte a Mit olvassunk?-at, mindjárt rábukkant. Agatha Christie: Penta… A többi elmosódott. Akárcsak a címlap rajza. Estélyi ruhás nő, revolverrel a kezében. De lehet, hogy nem is nő, hanem valami burnuszos alak.

– Agatha – mondta a kereskedőnek –, Agatha Christie-től a Penta vagy Panta…

A kopasz, kék köpenyes kereskedő a pulthoz támaszkodott. Végtelen türelem az arcán. Egyébként csak ők ketten voltak az üzletben.

De milyen üzletben?

Végtelen, sivár polcok a fal mellett. Itt-ott néhány egymásra dobált könyv. Hatalmas, kék papírok a sarokban, tekercsbe csavarva. Szétszórt csomagolópapírok a földön.

Papírlerakat – gondolta Zsámboky. – Akárhogy is, ez egy papírlerakat.

Füzetes regény a polcon. Kegyetlen Kajetán kalandjai. Ez állt felül, kávébarna betűkkel. Alatta kürtőkalapos, szakállas Kegyetlen Kajetán, ahogy egy szikla mögül leselkedik, puskával a kezében.

– Ebből megjelent egy sorozat. A Kegyetlen Kajetán-sorozat.

– Már alig van belőle néhány példány.

– Hetenként jelent meg.

– Bocsánat, kéthetenként.

– Nem, nem, minden csütörtökön! Anya odatette az éjjeliszekrényre, valósággal odacsempészte, hogy reggel, amikor felébredek…

Álarc a polcon. Egy röhögő pofa. Teljesen kopasz, bozontos, hófehér szemöldökkel.

– De hát ön most nem ezért jött – mondta a kereskedő. – Nem a Kegyetlen Kajetán érdekli.

Álarc a polcon. A Kajetán-füzet, enyves tubus, gemkapocs- és rajzszegesdobozok. Papírlerakat. Leltározás előtt lehetnek.

– Csakhogy, ami önt érdekli, az még nem jelent meg. Meg fog jelenni, nem is kétséges. Ha óhajtja, félretesszük.

– Nagyon kedves. – A polcok előtt sétált. Ijesztően üresek. Sok minden eltűnhetett innen. Ez a kopasz muki nehezen ússza meg a leltározást.

A pénztár üvegketrece. Ez valahogy nem illett ebbe az üzletbe. Inkább az indító fülkéje a villamos-végállomáson. Végállomásfülke.

Mindenféle régi naptárak. 1923, 24… A húszas évek. Furcsa meghatottságféle fogta el. Itt vannak a húszas évek. Belelapozott a huszonötösbe, mintha valami feljegyzést keresne. Egy mulató címét. Vagy egy meghívót. Talán valahol várta egy társaság 1925 szilveszterén.

– Azért volna önnek valami – hallatszott a háta mögül.

Megfordult.

Most megint úgy álltak a pult két oldalán, mintha produkcióra készülnének. Előadnak egy számot. Ének vagy ilyesmi.

A kereskedő kijött a pultból. Akárcsak sétára indulna ebben a papírlerakatban, a kifosztott polcok között. Ott volt a vevője előtt. Megérintette a vállát.

– Ingeborg Fors legfontosabb költeményei.

Üvegharang ereszkedett le Zsámbokyra. Ezen keresztül látta a kopasz, kék köpenyes férfit, a vigasztalan, barna pultot, a sarokba támasztott papírtekercseket. Egy darabig szólni se tudott. Majd alig hallhatóan.

– Legfontosabb?

– Ingeborg Fors nem ad ki akármit a keze közül.

– De mégis, hogy a legfontosabb?…

A kereskedő megint a pult mögött. Lehajolt, akárcsak a rekeszek között kotorászna.

– Az előbb valaki érdeklődött utána. De hát az illető szóba se jöhetett. Egyszerűen nem tudtam volna rábízni.

– Nem tudta volna rábízni?

A kereskedő szinte eltűnt a pult mögött. Lehet, hogy magát Ingeborgot emeli ki onnan.

– Legfontosabb! – ismételte Zsámboky elképedve. – Legfontosabb!

A kereskedő egy kék mappát fektetett a pultra. Ingeborg. – Ez állt a mappa vignettáján. Csak így, hogy Ingeborg. A mappában pedig inkább mintha rajzlapok lennének.

Meg kéne nézni – gondolta Zsámboky. – Azért nem ártana. Hozzá se mert nyúlni. Megmerevedve állt a pultnál. Vajon Ingeborg maga írta-e rá a nevét a vignettára, vagy ez a férfi? Talán Ingeborg kiadója. Az édesapja.

– Akkor hát…

El se tudta képzelni, hogy fogja meg. Elvörösödött. Előbb talán ki kéne fizetni! Mégis, egy bizonyos összeget. A zsebében kotorászott. Mennyit lehet adni egy ilyen Legfontosabbért? Várta, hogy majd a másik segít. De az hallgatott. Türelmesen mosolygott, és egy szót se szólt.

Zsámboky kulcscsomót rángatott elő. Buszbérletet meg némi aprót.

Rémült gyorsasággal eltüntette. Két papírpénz a mappa mellett.

A kereskedő nem tette el. És csak mosolygott.

Mit akar? Adjak még? Vagy máris sokat adtam?

A kereskedő összehajtotta a pénzt. Olyan mozdulatot tett, mintha Zsámboky felső zsebébe akarná csúsztatni. Visszahajította a pultra.

– Nem számlázzuk!

– Természetes…

– Azért ez nem olyan természetes.

A kereskedő arcáról eltűnt a mosoly.

A mappa pedig, Ingeborg legfontosabb verseivel, Zsámboky hóna alatt. A kereskedő előtte állt. Igazított valamit a mappán.

– Az öné, Uram. – Úgy nézte Zsámbokyt, mintha valamilyen nagy útra indítaná. – Önre bízzuk.

El kell juttatnom valahová? El kell olvastatnom valakivel? – Kérdezni semmit se mert.

Kint volt az utcán a mappával.

Piros autóbusz tűnt fel. Vékony, madárarcú nő a vezető mellett, mikrofonnal. Ahogy meglátta Zsámbokyt, belefújt a mikrofonba. A fejek az ablakban feléje fordultak.

Idegenforgalmi busz, és nekem felolvasást kell tartanom a Legfontosabbakból. Hát arra várhatnak! Mégis, mit gondolnak, hogy én itt az utcán?… Külföldieknek?!

Elindult. A busz mellette bandukolt egy darabig, majd eltűnt.

Nem mehetek haza. Várják ezt a kötetet. Valaki ül egy szobában, pálmák és különféle növények között. El kell vinnem hozzá Ingeborg költeményeit. Szobában más. Szobában felolvashatok egyet-kettőt, de az utcán!

Bútorszállító kocsi a sarkon. Sofőr sehol. Talán beugrott valahova egy italra.

Zsámboky a kocsi körül keringett. Kopogott a kis vasajtón. Várt egy darabig. Lenyomta a kilincset.

Akárcsak egy sötét bútorraktárba került volna. Összezsúfolt szekrények, asztalok.

– Van itt valaki?

Keze rácsúszott a bőrdíványra. Valahogy mintha többen ülnének a díványon. Egy család. Itt üldögélnek, és várnak valamire.

– így nem tudok felolvasni.

Azok a díványon összebújtak, pusmogtak. Valaki fel is emelkedett, de nem gyújtott villanyt.

– Nem – mondta Zsámboky –, így egyszerűen lehetetlen.

Leült egy állólámpa alá, ölében a kötettel. Most már kezdte megszokni a sötétséget, de azért hogy olvasni tudott volna! Kioldozta a mappa zsinórját. Persze hogy rajzlapok.

– Mégis, hogy valaki rajzlapra írja a verseit! – Várt egy kicsit. Majd megint odaszólt a dívány felé. – Azért adhatnának egy csésze teát. Igaz, meghívásról nem volt szó.

Egy kéz megérintett egy nyakláncot. Tisztán látta, ahogy a vékony, fehér ujjak a nyaklánccal játszadoznak.

– Tudom, hogy várnak valakit, de hát az nem én vagyok.

Suttogás a dívány felől.

– Felesleges megjegyzéseket tenni. – Kibújt az állólámpa alól. Lemászott a kocsi lépcsőjén.

Sofőrnek nyoma se volt.

Tőlem akár itt rostokolhatnak ítéletnapig is!

Nekem aztán mindegy! Még azt hiszik, hogy a saját dolgaimból akartam felolvasni! Talán felolvasást akartam rendezni a műveimből?! Ha jól tudom, eddig még senkit se terheltem ilyesmivel. És különben is, az én írásaim…

A mappára pillantott. Az egyik rajzlap csücske kikandikált. Visszapöckölte. Hiába, megint csak előbukkant.

Hát persze, csakis Ingeborg Fors! Ő az egyetlen. Az igazi. Ágnes, Zoltán meg a többiek? Ugyan kérem! Akár abba is hagyhatják az egészet. Rólam nem is beszélve.

Morzsaszedegető.

Valaki azt mondta rám, hogy amit én csinálok, az semmi egyéb, mint…

– De mégis, hogy morzsaszedegető!

Leült a tér padján, egy meglehetősen dús idomú nő mellé. A nő egy gyerekkocsit tologatott.

– Van színházjegyünk estére?

Zsámboky nem is hallotta a kérdést.

– Azért, mert nem lógom el az életemet? Azért, mert van bennem bizonyos kitartás? Nyugodtan mondhatnám, eszelős kitartás. Morzsaszedegető! Ez azért mégiscsak túlzás!

A nő belehajolt a kocsiba. Igazított valamit a baba takaróján.

– Néha még csak hoz egy-egy mozijegyet, de hogy színházba elvinne!

– Igazán nem tudom, hová kéne elvinnem. – Maga mellé tette a mappát. – Említsen nekem egy olyan darabot, amitől nem kapok hányingert.

– Jó, jó, azért nem kell dühöngeni. – A nő felnevetett. – Igaz, hogy a maga darabját a ruhatárban adják elő?

– Micsoda?

– A hátsó ruhatárban.

– Na de Ella!

– Az ott a darabja? – A mappára mutatott. – Elhozta nekem a darabját?

– Miket beszél! Ami pedig az előadást illeti, abból nem lesz semmi! Visszavettem a darabot Dezsőtől.

– Dezsőtől?

– Az igazgatótól. Megmondtam, hogy elég volt. Eleget váratott, unom már ezt a huzavonát. Torkig vagyok az egésszel.

– És visszaadta a maga Dezsője? – Kötést vett elő a táskából. – Az az igazgató Dezső?

Zsámboky a labdázó gyerekeket nézte.

A nő, nagyon kedvesen, a kötésből: – Nyugodtan felolvashatja nekem, Jánoska!

– Ettől most eltekintünk. És különben se hurcolom magammal az irományaimat.

Egy mackóruhás kislány végigtenyerelt a kavicsos földön. Zsámboky felugrott és odarohant. Megpróbálta felemelni. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen. A kislány, akár egy zsák. Egyszerűen nem lehetett felemelni. Különben is görögni kezdett. Zsámboky elvágódott, és most már ő is görgött. Ez egyáltalán nem volt olyan kellemetlen. Az ég elcsúszott fölötte. A padok megperdültek. Ella úgy fordult át, akárcsak valami hintán.

Zsámboky a virágágyak felé görgött.

Egy macska volt előtte. Kopott szőrű, szürke macska. A szeme sárga és lehetetlenül bandzsa. A bal szeme el is volt repedve. De ebben az elrepedt tekintetben annyi megértés volt! Zsámboky feltérdelt. Nézték egymást a macskával.

– Most hiába jön a csősz, nem csinálhat semmit.

Még görgött egy kicsit. A virágágyakat azért kikerülte.

Felállt, visszament a padhoz. Ella már eltűnt a gyerekkocsival. De a mappa, az ott maradt.

Elindult Ingeborggal.

Felviszem Lakosékhoz. Biztosan örülnének, úgyse tudnak kimozdulni hazulról. Nóra néninél is régen voltan. Nóra néni ebédmeghívásaira mindig számíthatok. És amilyen jó passzban vagyok mostanában! Egy nyomorult rádióismétlés, ez lesz egész hónapban. Viaszfigurák. Rádiójáték, idegen ötlet nyomán írta: Zsámboky János.

Ingeborg sose ír idegen ötlet nyomán. Ó, nem, Ingeborg Forsnál ilyesmi fel se merülhet.

Miért bízták éppen rám a Legfontosabbakat? Soha nem írtam verset, soha életemben.

Nem is tudok hangsúlyozni! Ott állok Lakoséknál ezekkel a versekkel, és egyszerűen nem tudok hangsúlyozni!

– Hát akkor nem fogok hangsúlyozni! Ezt nagyon könnyen el tudom képzelni. Elnézést, Ingeborg, de egyáltalán nem fogok hangsúlyozni!

Egy-egy költemény csücske minduntalan kibukkant. Tolakodó kis fehér folt. Visszapöckölte. De valahogy egyre ingerültebben. És már nem is pöckölte vissza. Inkább úgy kifelé, a körme hegyével. Szép lassan kifelé abból a mappából.

– Elnézést, Ingeborg! Elnézést!

Valamilyen sötét kajánsággal tuszkolta kifelé a rajzlapot. Ingeborg költeményét. Ki tudja, talán éppen a legfontosabbat. Ha ugyan egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni. Hiszen ami Ingeborg műhelyéből kikerül! Nem, nem, ő nem ad ki akármit a keze közül! Nincs egy henye sor, egy fölösleges szó. Jelzők? Hasonlatok? Már régen kiirtotta az ilyesmit. Túlságosan olcsónak bizonyultak.

Egy pillanatra megállt. A kifelé csúszó rajzlapot nézte.

Vagy mégis? Lehetséges, hogy ez esetleg egy kevésbé fontos? Miért ne? A legfontosabbak között is akadhat egy, amelyik azért nem annyira… Persze, ezért is iszonyatos kár lenne, de nem annyira. Ez talán nem olyan fontos verse Ingeborgnak.

– Nem fontos! Nem fontos!

Kilökte a rajzlapot. Aztán egy másikat. Tuszkolta, pöckölte, lökdöste kifelé egyiket a másik után.

– A cipőpertlijét se tudja rendesen megkötni! – mondta egy bundás hölgy. – És akkor ilyesmit csinál!

A fehér köpenyes gyógyszerész egy szót se szólt. Csak nézte, hogy röpködnek a rajzlapok.

A rajzlapok röpködtek.

Vad düh szállta meg Zsámbokyt. A kajánság sötét dühe, ahogy ott táncolt a mappával, a szerteszét szálló lapok között. Az ujjai fürgén és kegyetlenül dolgoztak. A körmök apró, éles koppanásai a lapokon.

– Mondd, Ingeborg, lehet, hogy ez a versed se fontos? Lehet, hogy ettől is el kell búcsúznunk? Meg ettől is? Meg ettől is? Ide figyelj, Ingeborg, most valami rémeset mondok, de te meg fogsz érteni. Hidd el, még nem jött el a te időd, a te nagy korszakod. Ez még csak a készülődés, ifjúkori kísérletek. Még várnod kell a beérésre, még nem takaríthatjuk be a termést, magad is beláthatod, hogy ez a versed se fontos, meg ez se, meg ez se! Meg kell szabadulnod tőlük, hidd el nekem, bízzál bennem, Ingeborg!

– Egy példányom volt!

A kert padjáról ugrott fel az a lány. Ki tudja, mióta ülhetett ott, magas nyakú, fehér pulóverében, ölbe ejtett kézzel. A fákat nézte, ahogy a napfény áttűz a leveleken. Már régen nem szólt hozzá senki, és ő se szólt senkihez. De most felugrott. Végigrohant a kerten, ki az utcára.

– Egyetlen példány! – kiáltozta. – Az az egyetlenegy!

Zsámboky az utca közepén állt a mappával. A mappa zsinórját megpróbálta rátekerni az ujjára.

Kétoldalt, a járdán, bámészkodók. A gyógyszerész, a bundás hölgy, egy öregúr a kutyájával.

Az az izgatott fehér folt egyre jobban közeledett. Már nem is kiabált. Csak fújt, prüszkölt. Úgy vágódott Zsámboky elé.

– Mit művelt?!

Zsámboky még mindig a mappa zsinórját csavargatta.

Ránézett a lányra. Elmosolyodott. Kissé előredőlt, mint aki beleveti magát az úszómedencébe. Lassan felemelkedett, ellebbent az ablakok mellett.

Odalent az a kis csoport. A fehér ruhás lány a kövön térdelt. Kétségbeesetten próbálta összeszedni a Legfontosabbakat. Csakhogy azok úgy szétszóródtak. Hiába, a szél is megtette a magáét. A gyógyszerész már majdnem elkapott egy lapot, de kiröppent a kezéből.

A lány egy pillanatra fölnézett.

Zsámboky elszállt fölötte, hóna alatt az üres mappával. Arcán távoli, szelíd mosoly. Úgy suttogta, szinte gyengéden.

– Nem fontos, Ingeborg! Nem fontos!

Előrevágott labda

A folyosón egy keménykalapos, sovány férfiba ütközött. A keménykalapos hátrakulcsolt kézzel járkált, majd hirtelen szembefordult vele.

– Ön késett.

Csempe-Pempe gyanakodva nézte ezt az alakot. Mintha már többször összeakadt volna vele a lelátón, de hogy idelent a folyosón, az öltöző előtt!…

– Késtem?

A keménykalapos bólintott. – Tudja, hogy Guba nem vállalhatja a játékot.

– De hát nem komoly a sérülés… legalábbis nem látszott komolynak.

A másik meg se hallotta.

– Zakariás se jött rendbe. Két ilyen játékos kiesik a csapatból, mint Guba és Zakariás. És éppen az Atalanta ellen!

Zsibongásféle hallatszott a Titánia öltözőjéből. Mintha egyszerre többen beszélnének. Aztán Patya bácsi:

– Mikcsei a gyúrópadra!

A folyosó kis ablakai, mint a lőrések. És el is voltak tömve. Miért hordtak oda kavics- meg homokkupacokat? Az a kavics meg homok még a régi pályáról van, a régi Titánia-pályáról. Ebben Csempe-Pempe egészen biztos volt.

A keménykalapos megfogta a vállát. – Nem késhet tovább. – Azzal betolta az öltözőbe.

A fiúk egy sarokban, Patya bácsival. Mikcsei felült a gyúrópadon. Elragadtatott csodálkozással nézett Csempe-Pempére. A gyúró visszanyomta, és már csak a két felhúzott térde látszott.

Patya bácsi előrejött Csempe-Pempéhez.

– Fiam! – Kis szünet. – Az évszázad vereségét fogják ránk mérni. Az Atalanta félelmetes formában van, mi pedig tartalékosan. Itt csak egy segíthet, a Titánia-szív.

A játékosok felálltak zöld-fehér dresszükben, körülfogták Csempe-Pempét. A fiatal arcok között egy sűrű, tömött, fehér bajusz.

– Ábler bácsi!

Ábler bácsi kihúzta magát a zöld-fehér trikóban.

– Semmi kétség – bólintott Patya bácsi –, Ábler Bélát látod magad előtt a Titánia mezében, a mi régi, öreg drukkerünket. Ő helyettesíti Zakariást ezen a sorsdöntő mérkőzésen. Gubát pedig… – Átölelte Csempe-Pempét. – Mert olyanokra van szükségünk, akik küzdeni tudnak, akik odateszik a csülküket, akik, ha kell…

Elfulladt. Váratlanul kiabálni kezdett.

– Mit ácsorogsz itt? Miért nincs rajtad szerelés?!

Trikók röpködtek Csempe-Pempe felé. Zöld-fehér csíkos trikók. Az egyiken vastag csíkok, a másikon vékonyak. Sima zöld dresszek, sima fehérek. Majd egy fehér, olyan zöld karikával a nyakán.

Csempe-Pempe zöld trikóban, fehér nadrágban topogott. A lábán stoplis cipő.

– Taktikai megbeszélés! – intett Patya bácsi.

Mikcsei is lemászott a gyúrópadról. Az egész csapat Patya bácsi köré húzódott.

– Védekezésre rendezkedtünk be, szoros emberfogásra. A csapat behúzódik a kapu elé, betonfalat alkotunk, áttörhetetlen betonfalat.

Csempe-Pempe igazított valamit a stoplis cipőn. Bő, valahogy egy kicsit bő.

– Tehát, mint mondtam, a csapat felzárkózik a kapu előtt. Két ember kivételével.

Patya bácsi elakadt.

Az ajtó lassan kinyílt. Játékosok kopott, zöld dresszben. Félénken összebújva, de mégis valami makacs dühvel a tekintetükben. Megfogták egymás kezét, valóságos csatárláncot alkottak.

Patya bácsi végignézett ezen a társaságon.

– Látom, itt a mi klasszis kapusunk! Biztos érzékkel ugrik a labda alá. De, mit mondok! A labdával csak akkor találkozik, ha ki kell kotorni a hálóból. Ami igaz, igaz, elég gyakran találkozik a labdával. Szóval, téged kéne, hogy beállítsalak? Téged meg a többieket? A botlábú jobbszélsőt, az önmagát elkaszáló centert? – Egy pillanatra elhallgatott. Majd úgy süvítette, mint az átkot. – Vissza a tartaléksorba!

A kopott dresszek eltűntek. Az ajtó becsukódott.

Patya bácsi karon fogta Csempe-Pempét és Áblert. – Ti elöl maradtok, két öreg lesipuskás.

Felnevettek. Ők is nevettek, cinkosan, bizalmasan. A két öreg lesipuskás. Csempe-Pempe most látta csak, hogy Ábler dressze meglehetősen kinyúlt, inkább pizsamára emlékeztet.

– Ábler bemegy centerbe, te pedig, Csempe-Pempe, kihúzódsz jobbszélre.

Le-föl sétáltak a Titánia trénerével: Ábler, aki bemegy centerbe, Csempe-Pempe, aki kihúzódik jobbszélre.

– Ha a védelem előrevágja a labdát, ti elcsípitek. Középen Ábler, a szélén Csempe-Pempe. Ellenállhatatlanul kapura húztok.

Csempe-Pempe behunyta a szemét, ahogy utánarebegte.

– Kapura húzok.

A csapatok kifutottak. Az Atalanta kék-fehérben, a Titánia zöld-fehérben. Felmorajlott a közönség.

– Tempó, Atalanta!

– Titánia!

– Mindent bele!

Csempe-Pempe öklét melléhez szorította, állát leszegte, ahogy csapatával a pálya közepére futott.

Magasba lőtték a labdát. Kezdődött a bemelegítés. Körbefutottak, ugráltak, passzoltak, kapura lődöztek. Csempe-Pempe éppen lövésre készült, amikor valaki megfogta a lábát.

– Bednarik!

Bednarik a Titánia kapuja előtt hevert, zakója feje alá gyűrve. Fölintett Csempe-Pempének. – Még izomlázat kapsz!

– Civil a pályáról – mondta Csempe-Pempe.

Bednarik még mindig nem engedte el a lábát. – Legalább két gól van ebben a lábban, de lehet, hogy három. Az ám, miért ne lehetne mesterhármasa a mi jobbszélsőnknek?

– Mi bajod van velem?

– Nekem aztán semmi.

– Semmi?! Soha egy jó szavad nem volt azokról…

– …akiket te hoztál a Titániába! – vágott közbe Bednarik. – Régi szöveg, ócska szöveg. Tudom, hogy te vagy a legnagyobb játékosfelhajtó. Most pedig magadat hajtottad fel. A legeslegnagyobb játékost! – Nevetni kezdett. Valósággal rázkódott.

– El kell hagynod a pályát! Civil a pályáról!

Két labdaszedő gyerek szaladt be. Felemelték Bednarikot. Az a nyakukba csimpaszkodott.

– Csempe-Pempe megtalálta a góllövő cipőjét! – kiabálta, ahogy levitték a pályáról.

A két kapitány, a bíróval, a pálya közepére vonult.

– A Titánia képviseletében. – Ábler meghajolt, kezet szorított az Atalanta csapatkapitányával.

Mögötte Csempe-Pempe, kissé sértődötten. Ez az Ábler! Mikor nevezték ki csapatkapitánynak?! És miféle cipője van?

Ábler fekete félcipőben a pálya közepén.

– Hogy van, Ábler úr? – kérdezte a bíró. – Mi a tipp? Fej vagy írás?

– Fej.

Magasba repült a pénzdarab.

– Fej!

Ábler választott kaput, szemben a nappal.

A csapatok felálltak. Ábler Béla a Titánia csatársorának közepén, a jobbszélen pedig Csempe-Pempe.

Zúgott a nagytribün. Lobogtak a kék-fehér meg a zöld-fehér zászlók.

Fütty. Az Atalanta középcsatára elindította a labdát. Jobbra játszott az összekötőnek. Az átvágta a labdát balszélre, és abban a pillanatban felborult a pálya. Az Atalanta kapuhoz szögezte ellenfelét.

Csempe-Pempe hátrarohant. De akkor Ábler:

– Ön elfelejtette a taktikát?!

Csempe visszakullogott a jobbszélre. Előtte az ellenfél kapuja. A két hátvéd, a Tobler testvérpár, Tobler I. és Tobler II. A kapus a kapufélfához dőlt. Tobler II., a balhátvéd, kicsit előbbre jött, mintha beszélgetésfélét akarna kezdeni. Szemügyre vette Csempét, elvigyorodott.

Mi baja velem? És milyen rondán vigyorog. Ilyenkor szokott durvulni. De hát most nincs nálam a labda. Egyáltalán, hol a labda?

Valahol messze, nagyon messze folyt a játék. Sötét tömeg hullámzott a Titánia kapuja előtt. A kapu nem is látszott.

– Megírják, ha lesz valami. – Tobler II. Csempére hunyorított, lassan visszahúzódott. Ábler Béla középen körözött. Hirtelen megállt.

– Nem mondom, van egy kis kertes házam. A lányomnak nincs miért aggódni.

Csempe-Pempe széttárta a karját. Mit akar Ábler bácsi a kertes házzal? És főleg a lányával? Nem vitás, hogy Ábler bácsi lánya valahol itt van a nézők között. Talán a papa miatt jött ki. Talán másvalaki miatt. Ki tudja?

– Fél pálya kiadó. – Ez megint Tobler II. volt.

És akkor Csempe-Pempe labdát kapott. Egy olyan előrevágott labdát. Egy pillanatra valósággal megdermedt. Lassan, óvatosan kinyújtotta a lábát a labda felé, mint aki ismerkedik. Aztán, akárcsak visszafelé akarna húzódni. Majd váratlanul előretört. Beadás!

Ábler előrelökte a jobb vállát, ahogy megindult az Atalanta kapuja felé. Cipőpertlije kioldódott, de azért visszajátszott Csempének.

Csempe kapura húzott. Tobler II. kiszorította a szögletzászlóhoz. Onnan vágta be a labdát.

Ábler Béla valósággal úszott a levegőben. Fej! Fölé! Egy hajszállal a bal kapufa fölé!

Ábler leroskadt a földre, mint aki többé már nem is akar fölkelni. Csempe-Pempe átfogta a vállát, fölemelte.

– Na, na Ábler úr.

A félvonal felé baktattak. Zúgott körülöttük a taps. – Ez az! Ez volt a labda!

Ábler bácsi Csempére nézett. – Önt tapsolják, az ön beadását.

– Azért ez szép fejes volt, Ábler úr.

Egy lány virágot nyújtott be Csempe-Pempének.

– Ó! – Csempe átvette a virágot. – Nem tudom, megköszönhetem-e?

– Szó se lehet róla! – Ábler Béla kikapta kezéből a csokrot, a tribün felé röpítette.

– Papa! – A lány mélyen lehajtotta a fejét.

– De Ábler úr!

– Értse meg… semmi kifogásom az ön személye ellen. Nem bánom, ha találkoznak a lányommal. De be kell látnia, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb hely.

A lánynak megrebbent a szempillája.

– Ezt meg ne lássam még egyszer, Klárika! Klárika Csempe-Pempére mosolygott, aztán eltűnt.

Az Atalanta kapusa újságot olvasott. Mintha az előbb nem is forgott volna veszélyben a kapuja. Előrelapozott az újságban, visszalapozott.

A Titánia beszorult. Elöl csak ők ketten: Ábler és Csempe-Pempe. Ábler középen körözött, Csempe-Pempe a jobbszélen. Olykor azért összeakadtak. Csempe-Pempe bekanyarodott középre, Ábler pedig kifelé indult. Megálltak egymással szemben, mint akik csak úgy véletlenül találkoztak.

– Elhanyagolnak bennünket. – Ábler vállat vont. – Mondhatnám, negligálnak.

Két gyászruhás nő ment el a tribün alatt. Átölelték egymást, úgy botorkáltak. Az egyik nő Csempére pillantott a fátyol alól. Lehet, hogy mondott volna valamit, de a másik továbbvitte.

– Elvesztette a férjét – szólalt meg Ábler Béla. – Valaha együtt drukkoltak a Titániának, de a férje most már nem drukkol senkinek.

– És a másik hölgy?

– A gyászoló édesanyja.

A közönség felmorajlott.

– Góóól!

Pillanatnyi csönd. A tömeg újra felzúgott.

– Mellé!

Csempe-Pempe Áblerre nézett. Ábler bácsi gyötrelmes képet vágott. – Az a legrosszabb, hogy minden a gyomromra megy.

A Toblerek előrejöttek. Mintha valami nagy messzeségből kerültek volna elő. Lábukat szétvetették, sötéten csillogott a tekintetük.

– Micsoda alakok! – Ábler mintha ott akarná hagyni a pályát, a Toblerekkel együtt. Majd hirtelen felugrott a levegőbe. A Toblerek is felugrottak. Csakhogy későn. Ábler Csempe-Pempe elé fejelt.

Most megint nála volt a labda. Megint az ő nevét zúgták.

– Csempe… egyedül!

– Kapura!

– Egyedüüül!

A Toblerek rárohantak. Elhúzott közöttük. Még látta, ahogy Ábler egy vonalban fut vele, felemeli a kezét, talán a labdát kéri. De ezt nem lehet leadni. Ez az ő labdája.

– Lövés! Lövés!

Tobler II. oldalról elkaszálta. Még úgy estében megcélozta a jobb felső sarkot.

A levegőben úszott az Atalanta kapusa. De éppen csak ujjheggyel tudta érinteni a labdát.

– Góóól!

A földön feküdt az Atalanta kapusa. Mellette a két hátvéd: Tobler I. és Tobler II. A labdát nézték, ahogy a háló sarkában csücsül.

Csempe-Pempe még mindig a földön. Azon a helyen, ahol Tobler II. felvágta. A kapu jobb sarkát látta, a nagytribün tetejét. Drukkerek másztak fel a tribün tetejére, zászlócskákkal integettek.

Ábler Béla emelte fel Csempét. De akkor már a többiek is ott voltak. A kezét rázták, a vállát veregették.

– A mi góllövőnk!

Félrehúzódtak, hogy utat engedjenek az Atalanta kapusának. Az Atalanta kapusa, aki már többször is magára húzta a válogatott mezt, Csempe-Pempéhez lépett. – Mesteri lövés volt. – A kezét nyújtotta.

Csempe-Pempe ott állt a Titánia legendás hírű, zöld-fehér dresszében. Mosolygott, bólogatott, egy szót se tudott szólni. Akkor se tudott megszólalni, amikor Ábler bácsi hozzáhajolt.

– Van egy kis kertes házam, és ha a lányom egyszer talál valakit… szóval, ha megtalálja az igazit…

A csapatok felálltak.

Az Atalanta középcsatára mélyen lehajtotta a fejét, ahogy elindította a labdát. A Titánia megint beszorult, és ők ketten Áblerrel megint magukra maradtak. De aztán megszólalt a bíró sípja.

– Félidő! – Patya bácsi beszaladt a pályára. – Kihúztuk az első félidőt!

A közönség elözönlötte a pályát. Körülvették Csempe-Pempét. Valaki azt mondta, hogy már régen a Titániában lett volna a helye. Sőt! A válogatottban. Nem vitás, hogy ezzel a mérkőzéssel bejátszotta magát a válogatottba.

– Megtaláltam a jobbszélsőmet! – A szövetségi kapitány kitárta a karját.

– Van még egy félidő. – Bednarik a kapitány mellé húzódott. – Azért ne felejtsük el, hogy van még egy félidő.

– Tudom, hogy van még egy félidő. – Csempe-Pempe kihúzta magát.

Valaki megérintette a karját. Egy kedves, szőke fej hozzáhajolt.

– Ó, a menyasszonya! – mosolygott a kapitány.

– Nem állhatok a fiatalok útjába – Ábler bácsi a büfé felé intett. – Igyunk meg egy szörpöt, gyerekek.

Csempe-Pempe és Ábler Klári a büféhez vonultak. Mögöttük a szövetségi kapitány Ábler bácsival. (– Ön is megállta a helyét a csatársor tengelyében, Ábler úr!) Patya bácsi a Titánia játékosaival, na meg a drukkerek! Bednarik hol itt, hol ott tűnt fel. Egyre csak azt ismételgette:

– Azért még nem fújták le ezt a mérkőzést.

Csempe-Pempe egy pillanatra mintha azt a két gyászoló nőt látta volna. De aztán már ott állt a büfé pultja előtt. Ábler Béla lányával.

Félbevágott vajas kiflik, sonkás zsemlék, császárzsemlék a büfé pultján. Friss cipó, retek, újhagyma. Korsó sörök, fröccsös poharak. Mögöttük a büfés ünnepélyes, meghatott arca.

– Játék közben nincs sörözés! – nevetett Csempe-Pempe.

– Játék közben nincs sörözés! – visszhangzott a büfében.

Csempe-Pempe málnaszörpöt ivott, Klárival. Átkarolta a lány vállát, ráhunyorított. – Hja, a sportszerű élet!

Ábler bácsi is csak málnát ivott mint a Titánia centere. A szövetségi kapitány és Patya bácsi söröztek.

Csempe-Pempe az üvegeket bámulta a polcokon. Azokat a titokzatos, karcsú meg pókhasú üvegeket. Mögöttük a csillogó tükörlap. A tükör megremegett, hullámzani kezdett, az üveglapok egymásra csúsztak. Aztán egyszerre vége lett a hullámverésnek. Virágot lehetett látni, ahogy lassan elúszik. A virág közepén egy lány.

Csempe-Pempe megfogta Ábler Klári kezét. Ábler bácsi megértően feléjük bólintott.

A lány, azon az úszó virágon, énekelni kezdett.

– Ismerős ez a dal – mondta Csempe-Pempe –, nagyon is ismerős.

– Pszt – sziszegett valaki a háta mögött –, ne zavarja az előadást.

Csempe-Pempe behúzta a nyakát. Sötét nézőtéren ült, estélyi ruhás hölgyek, frakkos, szmokingos urak között. Nem mert oldalra nézni. Tudta, hogy Ábler Klári is estélyi ruhában van. Ő meg ebben a…

A lány kilépett a virágból. Mindkét karját kitárta, ahogy Csempe-Pempéhez közeledett. Közben énekelt.

Csempe-Pempe hirtelen oldalt fordult. A gyászruhás nő ült mellette. Ábler Klári sehol! Egy pillanatra föl akart állni, hogy megkeresse. Mozdulni se tudott.

A hátsó sorból a másik gyászruhás nő hajolt feléje. – A zene mindenért vigasztalást nyújt.

Félig elsüllyed, sötét csónakban, a zenekar. Egy-egy kürt, odalent a mélyben. Kottatartó, áll alá szorított hegedű, leeresztett vonó. A karnagy fehér ingmelle. Maga a karnagy fölfelé fordított söröshordón. Vékony deszkalap keresztbe fektetve a zenekar csónakján. Rajtuk félbevágott szalámis és vajas kiflik. Sonkás zsömlék, juhtúrós kenyerek. Retek- és újhagymabokrok. Korsó sör, fröccsös pohár.

A lány széttárt karral énekelt. A virág lassan lebegve megindult mögötte, továbbúszott.

Szakállas férfiak bukkantak fel a lány körül. Szigonnyal a kezükben körülúszkálták. A lány még mindig énekelt. Azok pedig egyre szorosabbra vonták körülötte a gyűrűt. Szigonyukkal már-már a vállát súrolták. A karját, a haját. A két kitárt karja közül bukkantak fel.

– Elalél – suttogta az egyik gyászfátyolos nő. – Most mindjárt elalél.

A lány lehunyta a szemét, ájult mosollyal hátrahanyatlott. A szigonyok összecsapódtak fölötte.

Taps. Nagy taps.

Csempe-Pempe oldalt állt, egy kis lépcsőnél, a színpad mellett.

A lány mosolyogva meghajolt a tapsviharban. A szigonyosok is hajlongtak. A virág ismét megjelent a lány mögött. Az nem szállt be. Elindult Csempe-Pempe felé. Balettcipőben vigyázva lépkedett azon a kis lépcsőn. Már majdnem leért, de akkor Csempe-Pempe felkiáltott.

– Bocsánat! A mérkőzés…

Előrefúrta magát a tömegben. Már biztosan elkezdték a második félidőt. Ábler Béla ott áll a pálya közepén, ő meg sehol!

Majd fellökött egy tolókocsis nőt. Oszlopok között rohant, hatalmas, széles kőlépcsőn.

Ketten várták odalent. Két cilinderes férfi.

– Rendőrség.

Szelíden megfogták a karját, kivezették. A színház kapujánál az egyik cilinderes elővett egy kis üveget.

– Leheljen rá.

Zajlott az utca esti forgalma. Villamosok mentek, autók. De valahogy kicsit fáradtan. A szembenlevő járdán a két gyászfátyolos nő.

Csempe-Pempe az üvegcsére nézett. A rendőrökre.

– Leheljen rá, kérem.

Halványzöld pára szállt fel az üvegből, ahogy Csempe-Pempe rálehelt.

– Igen, valóban erről van szó.

– Miről? – kérdezte Csempe-Pempe.

– Meg kellett ejtenünk ezt a vizsgálatot. Mondták, hogy ön nagyon furcsán viselkedett a pályán.

– Furcsán viselkedtem? De hát lőttem egy gólt.

A rendőrök hallgattak. Olyan szomorúan hallgattak. A gyászoló nők mereven figyeltek a túlsó oldalon. Mintha át akarnának jönni.

Megint elhúzott egy villamos. Alig volt utasa.

– Én lőttem a vezető gólt. A Titánia vezető gólját.

Ebben a pillanatban felfedezte a Sportot. A sarki újságos bódéjánál már ott voltak a sportlapok. A címoldalon nagy betűkkel:

– Titánia–Atalanta 3:3 (2:1).

– Tehát döntetlenül végződött – bólintott Csempe-Pempe. Az eredmény alatt a góllövők. Úgy félszemmel megpróbálta elolvasni a neveket. De hát ez sehogy sem sikerült, a betűk összemosódtak. Venni kéne egy lapot. De ha nincs ott a neve, ha mégse szerepel a góllövők között…

– A hölgyek látták. – Csempe-Pempe a nők felé intett. – Az a két hölgy látta, hogy én lőttem a gólt.

A két nő átjött a másik oldalról. Több villamost megvártak. Összekapaszkodtak, amikor egy bicikli elhúzott előttük. De azért mégiscsak átkeltek.

Csempe-Pempe ettől valahogy bátorságot kapott.

– A két hölgy tanúsíthatja… Labdát kaptam hátulról, egy olyan előrevágott labdát. – Úgy érezte, mindent el kell mondania. – Előtte a két Atalanta-hátvéd: Tobler I. és Tobler II. Szóval, a Tobler-gát. Mindenki tudja, hogy nem könnyű áttörni a Tobler-gátat. Nem tudom, mit írnak a lapban, a Sportban, de én… szóval, nekem…

A rendőrök az üvegcsét nézegették.

– És akkor mégis, hogy furcsán viselkedtem? Furcsán?

– Azt mondták.

– Vegyen, kérem. – Nápolyis zacskó nyúlt ki az egyik gyászfátyol alól.

Csempe-Pempe csak a fejével intett, hogy nem… Égett a tekintete, ahogy újra megszólalt.

– De hát mást nem mondtak? Azok ott a pályán nem mondtak rólam semmi mást? Hogy meg voltak velem elégedve? Nem? Annyit se? Hogy nem csalódtak bennem? Hogy nem keltettem csalódást, amikor magamra húztam ezt a… – Megsimogatta a dresszét, a zöld-fehér dresszét.

A rendőrök hallgattak. A nők is csak hallgattak. Akárcsak az újságos a bódéja mellett, az ölébe fektetett lapokkal.

Villamos csilingelt alig hallhatóan.

Csempe-Pempe végignézett azon a kis csoporton, de már nem várt választ. Kilépett közülük, és elindult a csöndes, esti utcán.

A villamos mellett bandukolt. Számlapján fakó, bágyadt fénnyel: 3:3.

Csatavesztés

Tudta, hogy sietnie kell. Tudta, hogy egy percet se veszíthet. Hiszen bárki megelőzheti, bárki bemehet előtte a fürdőbe. Akkor aztán ácsoroghat az ajtó előtt. Vagy jobb, ha visszabújik abba a kamraszerű kis szobájába.

Mégiscsak megállt a szőnyegnél. Ott álldogált ócska, kifakult fürdőköpenyben, törülköző a vállán, a zsebek duzzadtak a szappantól, borotvapamacstól. A szőnyeg mintáit nézte. Egyszerűen nem tudott elmozdulni azoktól a sárga, sötétvörös, mélylila mintáktól. Pedig közben már megmozdult a lakás, ajtók nyíltak, lépések hallatszottak. De ő csak nézte azt a lila kelyhet a szőnyegen. Kehely, valamilyen elhagyott templomban, az őserdő közepén. Senki se jár már a boltívek alatt. Régen elfeledkeztek a templomról. Meg az Istenről is, ennek a templomnak az Istenéről. Hűvös van odabent, abban a zöldesszürke homályban. Nincs messze a folyó, és ha feltámad a szél, akkor érezni a víz szagát.

– Mi az, papa?

Lassan felemelkedett, akárcsak valamilyen tóból. Többen álltak körülötte. Egész kis csoport. Hirtelen összegyűltek a szőnyeg partján. Előtte egy kopaszos homlokú, oldalszakállas férfi. Sűrű, őszes oldalszakáll elvadult bozótja.

– Mit akar ettől a szőnyegtől?

Rámeredt a fogmosó pohárra. Mintha most nyomták volna a kezébe, orvul.

– Azért talán még megállhat a szőnyegnél.

Ez egy ráncos arcú nő. Valahogy hirtelen ráncosodhatott meg. Amikor idekerült, még lehetett benne némi üdeség. A tekintete még most is olyan fiatalos.

Nem szabad! Az öreg majdnem megfogta a karját. Hagyd őket! De aztán mégse fogta meg a karját, és nem is mondott semmit. Hallgatni kell, ez most a legfontosabb.

Nem is várták, hogy megszólaljon. Körülötte álltak, de senki se várta, hogy megszólaljon.

– Mindig ezt csinálja – mondta az oldalszakállas.

– Mit csinál mindig? – A ráncos arcú nőnek már remegett a hangja.

– Megfigyeltem.

– Mit figyeltél meg?

– Egyszer felborított egy széket. (Egy harmadik hang.) Ez nem ma történt. Valamelyik délután lefeküdtem, hogy szundítsak egy kicsit, és akkor egy csattanás! Egyáltalán, miért vonul ez mindig délután a fürdőbe?

– Mert a munkája megköveteli. (Megint a ráncos arcú nő.) Az elfoglaltsága.

– A munkája! – Az oldalszakállas fölnevetett. – Az elfoglaltsága.

Az öreg belebámult a bögréjébe. Kiszáradt fogkefe a bögrében. Az oldalán lányok kötényben, körbefogódzva táncolnak. A fürdőköpeny bojtja, akárcsak valami kivénhedt csengőzsinór, szinte belelógott. Hirtelen oldalt lépett. Otthagyta őket. Ment a bögréjével, a felszerelésével. Az előszobában olyan éhség fogta el. Legszívesebben benyitott volna a kamrába, hogy levágjon magának valamit. De akkor megint utánatódulnak. Margit különben is elkészíti a csomagját. Margit örökké morog, de azért mindent rendbe tesz. A Margit! Milyen ráncos lett! Ki volt ilyen a családban?

A fürdőben betolta a reteszt.

Be kéne egy kicsit rendezkedni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. A mosdó polca tele üveggel, tégellyel, különböző színű fogmosó pohárral. Rózsaszínű szekrényke a polc fölött. Vattaszálak lógtak ki belőle. Ha kinyitja, vattaköteg zuhan az arcába.

Legjobb lenne a fürdőköpeny zsebéből borotválkozni. Ott kéne elvégezni a szappanozást. Régebben az ő ecsetje is ott állt a polcon. Meg a borotvaszappan. A törülközője a törülközőtartón. Csakhogy aztán az ecsetet egyszer a mosdó alatt találta. A törülközőt a kád mellett. Akkor összeszedte a holmiját, és bevitte a kamrába.

Kezdett kirakodni. A fogmosó bögre megjelent a kád szélén. A bögre, a borotvapamacs, az ecset.

Borotválkozás közben odament egy furcsa nyakú, zöld üveghez. Palmolive. Kur Schampon gegen Schuppen. Képzelem, mennyire használ! Gegen Schuppen… ez meg itt valamilyen Odorono, méghozzá New-Odorono. Arcápoló. Ki ápolja itt az arcát?

Odakint lépések. Egy férfihang. – Ha ez egyszer beveszi magát a fürdőbe!

A borotvát kissé megdűtve csúsztatta rá az arcára. Így maradt, ebben a mozdulatban. Hangokat várt, padlóreccsenést, mindenféle neszeket. Most megint itt vannak. Szétszóródnak mindenfelé, de aztán egyszerre összegyűlnek. A szőnyegnél. A fürdőszoba ajtaja előtt. Elkezdte kapirgálni az arcát. Odakint a felcsapódó hangok.

– De hát azért az én nagyapámnak mégiscsak joga van… (Elfúló női hang.)

– Ugyan Margit! (Egy másik női hang.)

– Miért? (Férfihang.) Az ő nagyapja ott volt Limanovánál. Vagy nem Limanovánál volt ott? Valahol csak ott volt!

Zuhogott a víz, ahogy lemosta a szappanhabot az arcáról. Kibújt a köpenyből. Az egyik lábát óvatosan becsúsztatta a kádba, aztán a másikat. Megeresztette a zuhanyt. Erre mintha ordítanának odakint. Mint egy megadott jelre, úgy üvöltöttek. Elzárta a zuhanyt. Csönd lett. Kimászott a kádból, magára dobott egy törülközőt. Amikor a kefével végigsimított a haján, lenyomták a kilincset.

– Mi lesz már?! Csak tudnám, hová készül?

A kilincs kattant egyet, ahogy a kéz visszahúzódott.

Belemeredt a borotválkozó tükörbe.

Hová készül?

A tükör lobbant egyet. Termek nyíltak, lobogó fények, lépcsősor. Zongora szólt.

A tábornok levetette köpenyét, kesztyűjét beledobta a fölfelé fordított csákóba. Egy ősz hölgy eléje jött. – Tudja, ki zongorázik?

A tábornok elmosolyodott. – Azt hiszem, tudom.

A terem közepén állt, felemelt egy poharat.

– Az Ortler meghódítója! – suttogta valaki.

Letette a poharat. – Asszonyom! Az Ortlert meghódítani! Ha úgy érti, hogy feljutottunk a csúcsra, hát igen, akkor talán beszélhetünk ilyesmiről. De ki merné állítani, hogy ismeri ezt a hegységet, az öreg Ortlert! Erre talán még maga Czant Herman se gondolhat!

Visszanézett a lépcsőről. Vállára dobott köpenyben ment lefelé, de egy pillanatra megállt és visszanézett. Odafent szólt a zongora. Egyszerre csönd lett. Egy lány állt a széttárt ajtók között.

A tábornok indult.

Az ajtó becsukódott mögötte. Kint volt a gangon. Fekete puhakalap, pokrócszerű télikabát, nyaka köré tekert sál. Kis csomag a kezében. Ravaszkás mosolyféle jelent meg az arcán. Lezuhanyoztam! Azért mégiscsak lezuhanyoztam!

Nincs ezeknek türelmük semmihez, gondolta, ahogy lefelé baktatott a lépcsőn. Pedig körülvették a fürdőt, és ha még egy kicsit várnak… nem is kell, hogy a kilincset rázzák, vagy az ajtót döngessék, elég, ha csak ott állnak! De nincs türelmük.

Két megálló a körútig.

Leszállt. Valaki megtolta a vállát, visszanézett.

– Jó, jó – hallatszott fentről –, igazán nem azért…

Gyalog megyek, bőven van időm, körülnézek egy kicsit. Legközelebb talán föl se szállok.

Utálta a lökdösődést. Utálta, ha hozzáérnek.

A moziplakátok! Na nézzük… Természetesen jobb lett volna megvenni a Heti Műsort, akkor mégiscsak könnyebben tájékozódik az ember. Ha ugyan el nem csaklizzák!

Egy pillanat alatt elfogta a düh. Legszívesebben a földhöz kente volna azt a kis csomagot. Ne pakoljanak semmit. Köszönöm, de nem kérek a szívességükből, ha ilyet, ha ilyesmit… Hogy csak úgy be lehessen törni valakinek a szobájába! Egyáltalán, úgy közlekednek, mintha ott se lennék. Az a fiú, az a nyakas pulóveres, a Gyuri! Csak bejön, és fölnyalábolja a moziműsorokat! A Gyuri… A Gyuri nem a Margit fia, hanem azé a vékony nőé.

Mintha most tekintene végig a családon. Nevek merültek fel. Endre. Igen, az oldalszakállas. Mostanában növesztette azt az ostoba oldalszakállt. Endre. Borbás Endre. Nem, az meghalt. Ő volt a nagy Bandi. Úgy hívták a családban, a nagy Bandi. Akkor az oldalszakállas…

– A kis Bandi – mondta elképedve. Úgy tartotta a csomagját, mintha jojózni akarna.

Elindult a mozik mellett, végig a körúton. Annyi a mozi errefelé, de hát az ember sose tudhatja. A címekre se lehet adni. Az éjféli őrjáratban például biztos volt. Nem szólhatott másról, csak repülőkről. A képek is ezt mutatták a mozi előtt. Aztán tessék, ostoba limonádé! Egy repülőhadnagyocska szerelmei a hátországban. Az volt a legdühítőbb, hogy akár egy pincér is lehetett volna. Mégis, mit képzelnek egy hadnagyról? Lempruch hadnagy igazán elcsavarta néhány lány fejét, de azért… Az a légipincér mindig bonbonokat osztogatott. Alig váltott két szót egy lánnyal, máris előkerültek a bonbonjai.

Mit csinálnak azzal a nővel?

A zöld ruhás nő egy széken ült. Jobbról és balról két szigorú tekintetű férfi fogta a fülét. A nő a széken ült, lábát keresztbe vetette, és hagyta, hogy húzzák a fülét. De miért húzzák? Meg akarják büntetni valamiért?

Bolondság! Hogy lehet egy ilyen plakátot kitenni?

Torkolattűz.

Tank mászik elő a völgykatlanból. Körülötte a felperzselt föld. Egy magányos tank és semmi más.

Közelebb ment a plakáthoz.

Torkolattűz. Egy barátság és egy szerelem története. Koccintanak ezen a képen. Szakállas tiszt odavág egy kardot az asztalra. Ez meg mit vagdalja oda a kardját? Lövészárkoktól föltépett föld. Egymásra rakott homokzsákok. Sisakok a homokzsákok mögött.

A kis ablaknál becsúsztatta a pénzt. Kiszámolva, mintha már régen a kezében tartotta volna.

Filmszínészek és színésznők képei az előcsarnokban. Ki ez a kis szőke? Egész kedves, olyan manikűröslány. Az meg háztartásbeli. Egy jobb háztartásbeli.

Öreg nő hunyorgott felé egy zsöllyéről. Ott ült a magányos, fekete zsöllyén, keze a retiküljén, és hunyorgott.

Hát nem! Semmi kedvem diskurálni! Lehet hogy ismerjük egymást, lehet hogy nem. Múltkor így akadtam össze az Aknavölgyi százados özvegyével. „Jaj, de jó, legalább van partnerem!” Hát én nem vagyok partner!

Az öreg nő elfordította a fejét. Elővett egy cukros staniclit a retiküljéből.

És majd még ropogtat előadás közben!

Csöngetésnél éppen melléje sodródott. Az még mindig rágcsált, a retiküljén matatott. Szomorú sértődöttség az arcán. Egyáltalán, mintha valami fullasztó veszekedés után lennének.

Ahogy leült, rácsúsztatta a kezét a karfára. Körülnézett a rosszul világított, hodályszerű teremben. Akárcsak egy lovarda. Egy kaszárnya lovardája.

Mozit csináltak a lovardákból, bólintott az öreg. Tudok olyan lovardát, amiből mozit csináltak.

Egy tábornok tűnt fel a vásznon. Térképek között állt egy teremben, igen gondterhelten.

Térképek a nagy asztalon, térképek végig a falon. A tábornok ujját a térképre csúsztatta, mintha valami utat akarna megjelölni. Töltött magának egy üvegből. Gyors, ideges mozdulattal felhajtotta. Az üveg egy kis asztalkán állt, több más üveg társaságában. És a tábornok bizony kortyolgatott.

Az öreg fészkelődni kezdett odalent. Ennyit inni a döntés órájában. Nem kétséges, hogy itt most valamit el kell dönteni.

Én magam inkább teát innék. Nem is rumos teára gondolok, inkább citromosra. Az alkohol nem jó tanácsadó. Természetesen én is tudom, hogy voltak, akik… Bár inkább politikusokat említhetnék, államférfiakat. Nem mondom, egy kupica pálinkát magam is ledobtam reggelenként. De amikor komolyra fordult a dolog…

Az ott megint csak kicsavarta egy üveg nyakát.

Most már igazán abba kéne hagyni!

Az öreg mellette állt abban a térképekkel tapétázott szobában. Ki tudja, mióta állhatott már ott, meglehetősen mogorván. Aggódva tekintett az üvegek felé.

– Kávéra gondolnék, de mégis inkább teára!

Csakhogy a másik nem törődött vele.

Ő pedig mit tehetett? Hátrakulcsolta a kezét, és a térkép fölé hajolt. Tájékozódnom kell. Vaktában nem adhatok tanácsokat. Vékony, erezett vonalak a térképen. Piros és kék vonalak. De hogy egy helység nevét ki tudta volna venni! Egy folyóét! A falon függő térképekkel se járt jobban. Vonalak, karikák, fekete pontok.

Felpattant az ajtó. Megjelent az adjutáns. Letisztelgett.

– Itt vannak az olaszok!

– Hohó! – Az öreg felemelte a kezét. – Ez most igazán nem az a pillanat, amikor…

– Kéretem az urakat – bólintott a tábornok.

Betódultak az olasz tisztek. A tábornok kezet rázott velük. Egy magas, szakállas tisztet átölelt.

– Uraim!

Odavezette őket az asztalhoz, a térképre mutatott.

– Ismertetem önök előtt a Horowitz-tervet.

– Azért ez még egy kicsit korai. – Az öreg hátul ült, egy durva faragású, falusi széken. Senki se törődött vele, ahogy mind odagyűltek az asztal köré. Nehézkesen előrehajolt, a lábát masszírozta. – Várhatnánk még ezzel a Horowitz-tervvel.

Szűk, hegyi úton kapaszkodott fölfelé az üteggel. Ágyúk, sisakos arcok. Az egyik gépkocsiban fölfedezte a tábornokot. Szeme félig lehunyva, végtelen fáradtság az arcán. Váratlanul odafordult a mellette ülő tiszthez.

– Remélem, számíthatok az ön tankjaira?

– Tankokra?! Ezen a terepen?! – Az öreg felugrott a gépkocsi lépcsőjére. – Én magam nemigen dolgoztam tankokkal, de azért tudom…

Az arcok nem fordultak felé.

A két tiszt tovább tárgyalt valamit, félhangon.

Úgy érezte, ez az a pillanat, amikor nem halaszthatja tovább a bemutatkozást.

– Bocsánat, uraim! Növényi tábornok.

A másik tábornok lehunyta a szemét, és most mintha már igazán aludna.

– A tankok itt teljesen használhatatlanok. – Növényi az ágyúk között szaladgált. Egy napégette arcú, szikár tiszt elé ugrott. – Az ágyúkat se lett volna szabad felvontatni!

A tiszt egy pillanatra mintha ránézett volna. De aztán továbbment.

Növényi a félig leomlott sziklánál állt. – Olyan támadást zúdíthatnak a nyakunkba!

Valósággal felrobbant a hegyoldal. Az ágyúk lezuhantak. Kócos kis lovak rohantak a szakadék felé. Egyenruhás testek gurultak, egymásba gabalyodva. Ágyúk, lovak, katonák torlaszolták el a tábornok gépkocsiját. A tábornok felállt, a távcsöve után kapott.

– Hagyja azt a távcsövet! – intett feléje Növényi. – Mit távcsövezik itt?

Minden beleveszett abba a fülsiketítő robajba.

Aztán egy hang, valahonnan a sötétből. – Egy mentolos! Talán ez segít.

Növényi prüszkölt, lihegett a széken. – Segít?! Mi segít?

A mentolos zacskó visszahúzódott. – Bocsánat.

Növényi kint állt a kis utcán, a mozi előtt. (Úgy öntötték ki őket az oldalajtókon, mint gombokat a dobozból.) Csomagja ráakasztva a kabátgombra. Talán valaki ráakasztotta kifelé menet. Egy ujjal megérintette.

Ott álltunk a fiúkkal a magaslaton, teljesen körülzárva, kétszeres túlerővel szemben. Zimányi ki akart törni a bosnyákjaival, de én visszafogtam, mert még nem jött el az a pillanat.

Kigyulladt a villany egy zöldpaprikás láda fölött. Utcazene hallatszott a falakból, a lefolyókból.

Növényi ott állt a magaslaton a fiúkkal. Zimányi, a derék, de kissé forrófejű Zimányi, meg akart indulni a bosnyákjaival, de ő nem engedte, mert még nem volt itt az ideje.

– A türelem talán a legnagyobb erénye egy katonának.

Ezt abban a kis fülkében mondta. Valósággal be volt építve a portásfülkébe. Szemben a hátsó lépcsőház liftrácsa, a fénytelen lépcsőkkel. A cukrászda kisasszonyai már elmentek, akárcsak a vezetőnő. A magas, ősz vezetőnő, úgy távozóban, beintett a fülkébe. Valaki azt mondta, hogy bárónő volt. Egyszer, már régebben, meg is állt a fülke előtt. Majd beszélgetünk! Ennyit mondott, mintha tudott volna valamit az öregről.

Alacsony, vékony alak a fülke előtt, állig begombolt kabátban. Nem sokkal kapuzárás előtt került elő. Növényi sose tudta, az utcáról bukott-e be, vagy pedig azokról a borús, ragacsos lépcsőkről ereszkedett alá. Mindenesetre itt volt. Olykor a lift felé hátrált, mintha váratlanul bele akarna ugrani abba a ketrecbe.

– A legnagyobbak – Növényi kihajolt a páholyából –, igen, merem állítani, hegy a legnagyobb hadvezéri talentumok néha azért buktak el, mert hiányzott belőlük az, amit türelemnek nevezünk.

– Baldiniben megvolt ez az erény.

Növényi rándított egyet a vállán. – Ez volt az egyetlen erénye. Emlékszik, Lempruch, amikor mi az Ortleren!

– Tábornok úr később is…

– Az más volt, az csak olyan turistáskodás. De amikor ott álltunk tizenöt telén…

– Ó, igen! És micsoda népséggel, már megbocsásson, tábornok úr, de hát amíg ezekből használható legénységet gyúrtunk…

– Gyúrtunk? Lempruch, ön elfeledkezik Czant Hermanról! Mindent neki köszönhetünk. Igen, azt hiszem, ő volt a legnagyobb Ortler-harcos.

Kibújt a fülkéjéből. Elindult, hogy körbejárja azt a sötét épülettömböt. Mellette Lempruch, hátrakulcsolt kézzel.

– Mondja csak, ki is volt az a császárvadász százados? – A tábornok megállt. Előtte egy sárga paplan.

– Császárvadász százados? – Lempruch úgy követte, mintha be akarna hatolni a kirakatba. Bágyadt neonfény világította meg a paplant. Az éjszakai kirakatok fénye.

– Nos, hát a Königsspitzén levő csapatok parancsnoka. – Még mindig a paplant nézte. Nem is egy paplan. Valóságos paplanhegy vagy legalábbis paplansátor. – Tudja, ő kért meg, hogy tűzzem fel a fiúkra a vitézségi érmet. – Elfordult a paplanoktól, tovább körözött. Felnézett a cukrászdára, a nagy, fekete ablakokra. Megérintette a rácsot az ajtó előtt. – Trasumenus.

A másik közelebb hajolt.

Növényi belekapaszkodott a rácsba. – Talán meglepi, hogy ezt említem. De hiszen az előbb a türelemről beszéltünk. Tudja, Lempruch, min dőlt el a trasumenusi csata?

Csaták, csaták és csaták.

Felszakadt aszfalt, ahogy ment az utcán. Gőzölgő mocsarak vették körül. Szétszakadt, indás növényzet abban a nyálkás, sötétzöld vízben. Az egész maga a rohadás. És valami olyan ragacsos hőség!

A hadtest nem mozdulhatott. Várni kellett egészen addig a pillanatig, amíg…

Talán mindenki más jelt adott volna a kitörésre. Hiszen a fiúk szédelegtek a mocsárláztól. El lehetett képzelni, hogy mindnyájan itt pusztulnak. De ő tudta, hogy csak a pillanatot kell kivárni. Felszakad a mocsár, ahogy megmozdulnak az ágyúk, ahogy megindul a legénység. Az ellenség odaát a Növényi-hadtest pusztulásával számolt. És amikor aztán megmozdulnak a mocsár árnyai, hogy egy adott jelre lecsapjanak! Amikor a fiúk kitörnek…

A fiúk!

Mindig körülötte voltak. Akár tikkasztó hőségben nyomultak előre, akár pedig odafent a gleccserek között.

– Mi baja van azokkal a párnákkal?

Ágyneműk halma. Párnák, dunyhák végig kirakva a székeken, az ablak mellett.

A vékony, pongyolás nő Növényit nézte, ahogy ott álldogál fürdőköpenyben. Akárcsak a párnák között mászkálna. Eltévedt, és most egyszerűen nem tud kikeveredni.

De aztán mégiscsak folytatta útját a fürdő felé.

Egy pálmát talált a kádban. Egy víztől csöpögő pálma foglalta el a kádat.

Szemét összehúzva, figyelmesen hajolt a kád fölé.

A pálma meg mintha fürdés után lenne. Néhány levele kilógott a kádból. Mint amikor valaki úgy kényelmesen kilógatja a karját.

– Zuhanyozott.

Úgy fürdőköpenyben leült a kád szélére. Az biztos, hogy ő már nem zuhanyozhat, nem is fürödhet. De még talán a borotválkozásról is le kell mondania. Nem, azt azért nem kívánhatják tőle.

A pálmára pillantott.

Talán meg kéne vele beszélni ezt az egészet, hiszen most már valahogy így együtt…

Kirakta a pamacsot, az ecsetet, a borotvakészüléket.

Mögötte a pálma sötéten és sértődötten, valósággal betöltve a fürdőt.

A fasorban állt.

Zongora hallatszott egy ablakból. Látta is az erkélyt a nyitott ablakkal.

Szólt a zongora.

Megint abban a szobában volt. A lány előrehajló nyaka, az ujjai, ahogy elszabadultan futkosnak a billentyűkön. Egyszerre csönd lett. Majd egy hang.

– Über allen Gipfeln ist Ruuu. A néma há, érted, Andrea?

– Ruuu…

– Úgy van. A hának nem szabad hallatszania. Ezt kevesen tudják. Nos, halljuk még egyszer, Andrea!

– Ruuu… über allen Gipfeln ist Ruuu.

A zongora mellett álltak: Andrea, a szülők és ő, Növényi Kálmán.

– Ruuu… maga a csend, a teljes, néma csend.

Növényi fölfelé nézett az ágakra. Az összeszabdalt égre az ágak között.

Egy padon ült. Előtte rajztábla, gombokkal. A futballpálya. Kapuhálóval, a félvonal, a tizenhatos. Vele szemben egy lapos arcú fiú. Körülötte színes ingek.

– Rászúrni! – biztatta valaki. – Tessék rászúrni!

Mintha csak az a két gomb lenne a pályán. A kapuban a kapus, bús télikabátgomb, a tizenegyes ponton pedig a csatár, egy kis zöld.

A kis zöld nagyon népszerű lehetett, mert a nézők kórusban kiabálták.

– A kis zöld lövi! A kis zöld!

Pufók, szakállas arc a pad fölött. Kedélyes körszakáll, akár egy vidéki orvos. Hegyes zarándokszakáll. Csecsemőarc ügyvédszakállal.

Az előbb még ő is közöttük álldogált. Nézte a mérkőzést. Az egyik fiú váratlanul elbődült mellette.

– Apám! Még ilyet!

Feléje fordultak. A körme felé. Akár egy vaslemez a jobb hüvelykujjon. Közben fölvágtak egy csatárt a pályán. Mégpedig a tizenhatoson belül. A közönség felzúgott.

– Tizenegyes!

Az egyik szakállas megfogta Növényi karját.

– Csüccs!

A táblához tuszkolták. Leültették. Eléje csúsztatták a kis, zöld gombot. És most már igazán nem volt más hátra, mint… De ő csak a szakállakat nézte. Az egyre ismerősebb tábornoki, államférfi-szakállakat. El tudta volna sorolni a neveket. A vértanúkét, akik a szabadságharc leverése után nem kerülhették el sorsukat.

Megmozdult a keze. Az a köröm, szinte tőle függetlenül, megnyomta a gombot. A csatár a labdával együtt elrepült. A pálya csörömpölve felborult.

A tábornok ott ült félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Körülötte a széthullott gombok.

 

Az alihualpai erőd.

Ez állt a moziplakáton.

Alihualpa, Alihualpa… Mindenesetre megnézzük.

Tüskés, cserjés terület jelent meg előtte. Pampák, térdig érő fűvel. Valaha talán magasabb lehetett a fű. De aztán fölégették, elpusztították.

Ilyen terepen nem lehet megütközni. Az előnyomulás is kockázatos. Az biztos, hogy cserjekés nélkül itt nem boldogulunk.

Feltűntek az első járőrök.

A jobb oldali menetoszlopok. Baloldalt teherautók, megrakva géppuskával. A csapatok csak lassan nyomulhattak előre az áttekinthetetlen terepen.

– Ez a felszerelés!

Növényi Kálmán a csapattestek között járkált. Egyáltalán nem volt megelégedve a felszereléssel. Túlságosan nehéz szövetű zubbonyok, és azok a buggyos nadrágok!

Az egyik katona elkésve ugrott fel a teherautóra. Utánakiáltott.

– Tornázunk, fiam?!

A tábornok a fejét csóválta. Micsoda fegyelmezetlenség! És miért nem használják a cserjekéseket?

A katonák lágy, bánatos hangon énekelni kezdtek.

– Valóságos gyászinduló!

Oldalt húzódott. A hadoszlopok elvonultak mellette.

Lövések hallatszottak. Előbb csak szórványosan, majd egyre sűrűbben. Az egyik teherautó füstölögve oldalt dőlt.

– Vissza! – kiabált egy tiszt. – Vissza!

– Mit ordítozik itt?! – Növényi legszívesebben lepofozta volna fejéről a csákót. – Az a fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket!

De közben már felbomlottak a sorok.

Többen eldobálták a puskát. A gépfegyvereket ott hagyták az úton. A tisztek viselkedtek a leggyászosabban. Meg se próbáltak rendet teremteni. Egységeiket elhagyva menekültek. Volt, aki felugrott egy gépkocsira. Félrelökte a sofőrt, belehajtott a saját embereibe. Volt, aki letépte a rangjelzéseit, a vállpántját.

Növényi Kálmán most már meg se szólalt. Körülötte felbomlott menetoszlopok, füstölgő teherautóroncsok. Ott állt, és nem mozdult. Legalább lássák, hogy van egy ember, aki azért… Igen, uraim, nekem semmi közöm az önök ügyéhez, de mégis szeretném megmutatni, hogy akadt valaki a tisztek között, aki helyén maradt.

Állt és várt.

Lapos sisakos katonák közeledtek, fegyverüket előretartva.

Helyes, erről van szó. Természetesen hadbíróság elé állítanak. Az a körülmény, hogy mint semlegest fogtak el, alighanem csak súlyosbítja a helyzetet. Mit keresek én ezen a hadszíntéren.

Felemelte a kezét, mintha el akarná hárítani a puskacsöveket. Ostobaság! Mit lehet itt elhárítani?

Lehunyta a szemét. Nem gondolt semmire.

Mire fölnézett, egyedül volt. A lapos sisakok elmentek mellette.

Ő meg ott maradt valami döbbent szomorúsággal. Körülötte a pampák felperzselt füve.

Egy gyufa lobogott a járdán. Egyetlenegy gyufaszál, beszorulva két utcakő közé.

A tábornok lehajolt.

Hogy lobog! Milyen merészen, milyen szabadon! Mintha mindent lángba akarna borítani maga körül.

Figyelmesen nézte. Lassan fölegyenesedett, tovább-ballagott.

– A tisztek árulása miatt veszett el Alihualpa.

A kis fülkéjében ült, onnan magyarázott.

– Gyászos eset volt, Lempruch, örök szégyene a tisztikarnak. Négy tábornokra és három ezredesre vár halálos ítélet.

Kibontotta a csomagját. Zöldpaprika vajas kenyérrel. Egy kis sült.

– Ismeri az Über allen Gipfelnt?

– Hogyan, tábornok úr?

– Über allen Gipfeln von Johann Wolfgang Goethe.

– Igen, tábornok úr, azt hiszem.

– El tudná mondani?

– Megkísérelhetem. – Már kezdte is. – Über allen Gipfeln ist Ruh…

– Nem, nem, Lempruch! Látja, nagyon is erős a hája.

– Nagyon is erős?

– Hangsúlyos. Ennek a hának nem is szabad hallatszani. Olyan, mint a csend, a teljes, néma csend. Ezt kevesen tudják, alig tudja valaki. Ismertem egyszer egy lányt. Andrea, Massányi Andrea, az édesapja orvos… Várjon csak, Lempruch, mondja velem, nos hát, Über allen Gipfeln ist Ruuu…

– Ruuuh…

– Elnyelni, Lempruch, elnyelni! – Előrehajolt a páholyból, és szinte már nem is lehetett hallani. – Ruuu…

Kitódultak a székek.

Székek fogadták az előszobában, mintha csak eléje jöttek volna. Két oldalt, a fal mellett, meglehetősen sértődötten abban a szürkés, hajnali fényben.

Majdnem beleült egy karosszékbe. Öblös karosszék, feslett huzattal. Végigcsúszott a keze a huzaton. Megérintette a támlát. Akárcsak megsimogatna egy hátat.

Fény lobbant a nagyszoba üvegajtaján. Megint sötét lett. Vihogást lehetett hallani. Majd mintha körbefutnának. De nem is csak a szobában – az egész lakásban.

Ajtók csapódtak. Egy tiszta, fiatal hang.

– Mit érdemel az a bűnös, akinek a zálogja a kezemben van?

Növényi Kálmán egy szék támláját fogta. A fiú hangja ismerős, de ez az egész… Kitették a székeket. Kitették ezeket az öreg székeket.

– Menjen ki az erkélyre az Olgival!

– Nem, menjen át a szomszédba!

Valaki kinézett a szobából. Éppen csak kidugta a fejét, mindjárt vissza is húzódott. Odabent csönd. Majd ismét a hang.

– Mit érdemel az a bűnös!…

A tábornok elindult a székek mellett.

Bent állt a konyhában. A konyhaszekrény előtt, abban a bántóan éles villanyfényben.

– Na, ez is megérkezett! – hallatszott az ablak mellől.

A konyhaasztal körül kuporogtak, akárcsak valami vasúti szerencsétlenség után. Az oldalszakállas férfi, Margit meg a többiek. Ingerült, álmos arcok. Előttük tányérok ételmaradékkal, különféle üvegek. Az egyik kistányéron kaszinótojás sárgás, elkent vonala, kenyérhéjjal. Mellette félig üres borospohár.

– Igyon, apuka!

Apuka! Az öreg megrázta a fejét. Mit akarnak ezzel?

– Igyon már egy pohárral!

Egy száraz, tárgyilagos női hang. – Tudja, a Gyurinak van a születésnapja, és elhívta néhány barátját.

– Mit kell itt magyarázni? – Az oldalszakállas férfi felemelkedett a tányérok közül.

Egymásra dobált tányérok, tálak és tálkák. Félig üres és egészen üres poharak. Magas nyakú mustáros üvegek. Csirkecsontok egy tányéron. Összeragadt őszibarackmagok, összekent szalvetták.

Egy férfi bort öntött egy kissé ragacsos pohárba. A tábornok felé nyújtotta.

– Igyon hát! Miért nem iszik?

– Ebből a pohárból?! – Margit valósággal félrelökte azt a kezet. – Legalább egy tisztességes poharat adjatok neki!

– Tisztességes pohár! – A férfi felnevetett. – Van itt egyáltalán egy tisztességes pohár?

Végre poharat nyomtak a kezébe. Margit azt mondta, hogy üljön le, de ő nem ült le. Állva itta a bort, lassú kortyokban. Letette a poharat a kredencre.

– Most lefeküdhet – bólintott az oldalszakállas.

Egy tortaszelet is elindult feléje. A fejével intett, hogy köszöni, de nem.

Meredten előrenyúló csirkecsontok. Kopár vitorlarudak. Az árboc régen leszakadt, a hajó elpusztult, csak ezek a rudak.

– Iszik még egy pohárral?

Megint csak intett, hogy nem. Elfordult tőlük, elfordult a konyhától. Indult befelé, de egyszerre megjelent két tenyér.

Két tenyér a konyha nyitott ajtajában. Lelógó fej a csupasz karok között. A lábak fölfelé meredtek. A lány mögött egy fiú állt. Ő tartotta a lányt, akár egy talicskát.

Nevetés az előszobából.

– Mutatkozz be, Jutka! Tudod, hogy be kell mutatkoznod!

A lány haja belehullott az arcába. Ezüst öv a derekán. Fekete csipkeblúz, ezüst övvel. Szokatlanul nagy oltásnyomok a karján.

Az oldalszakállas előrejött. – Ez igen!

A két tenyér megmozdult. Nehézkesen kínlódva befelé csúszott. Egyik a másik után.

Fölötte a fiú mozdulatlan arca.

A lány csuklója megbicsaklott, de azért nem csuklott össze. Csak éppen megremegett a keze, a kifeszített karja.

– Miklóssy Jutka – hallatszott a haj függönye mögül.

A fiú biccentett, de még nem indult el, még nem fordult vissza. Talán oda akarta támasztani a kredenchez. Mindenesetre rém unott képet vágott.

Apró kis fiókok a kredencen. Só, bors, paprika, cukor.

A tábornok a lány felé fordult. A talpak felé. Kezét kissé előretartva leereszkedett. Recsegett egész testében. De aztán ott guggolt a lány előtt. Egy mozdulatot tett, mintha félre akarná tolni azt a hosszan lelógó hajat. Majd csak annyit mondott.

– Növényi Kálmán.

Úgy maradt, guggolva. A nyaka elzsibbadt, vészesen remegett a térde. De nem állt fel.

A lány kirázta haját az arcából. Elmosolyodott, elképedt csodálkozással és olyan gyengédséggel!

Azon az öreg arcon is felfénylett valami.

Várni lehetett, hogy beszélgetni kezdenek így a kövön.

Az egész csak egy pillanatig tartott. A lány haja megint előrehullott, elborította az arcát. Őt magát pedig kihúzták a konyhából.

Arckép a falon. Nyílt tekintetű katonatiszt, bajusszal. Csákó nélkül. Elképzelhető, hogy általában nem szívesen teszi fel a csákót. Alacsony tetejű, kis ház előtt áll. A ház mellett felnyergelt ló. Hosszan előrenyújtja a nyakát. A tisztnek egyelőre semmi kedve nyeregbe szállni. Talán vár valakit. Talán éppen odaszól valakinek. Csakugyan, kissé fölemeli a fejét, mosoly bujkál a tekintetében. Valami mókás jelenetet láthat.

Lányok szaladnak át az úton. Nevetgélnek, integetnek. Az egyik arra kéri, hogy ültesse fel a lóra, maga mellé. A többiek csúfolódni kezdenek. De csak irigységből. Ó, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a kisasszonyt sétalovaglásra viszik.

A tiszt egyelőre nem száll nyeregbe. A ház előtt áll. Tréfálkozik, beszélget. Sütteti az arcát a langyos, reggeli napfényben.

Éjjeliőrt felveszünk. Havi száz óra, ötszáz forint.

Növényi figyelmesen olvasta azt a cédulát a deszkakerítésen. Jelentkezni lehet: Déli pályaudvar, rendezőség.

A rendezőség előtt még van valami, de azt lehetetlen elolvasni. Vagy pályarendezőség? A pályarendezőségen kell jelentkezni?

De hát nekem megvan a magam helye. A magam biztos helye. Éppen ez az – egyáltalán nem biztos. Egyszer csak megkérdik: Mit akar itt ez az ember? A cukrászdára őrködik. De miért kell a cukrászdára őrködni? Kicsöppenhetek. Fedezék kell. Anélkül semmire se megyünk.

Déli pályaudvar… Havi száz óra.

Ebbe belezsibbadt. Úgy érezte, hogy az órák, az őrködés órái elborítják.

Ködök jöttek, sárgásfehér ködök. Szél fújt, fellegekben kergette a havat. A fennsíkon felsorakoztak az Ortler-harcosok. Jeges lyukakból bújtak elő, de most már ott álltak a tábornok előtt. Kezet szorított a katonáival. Kezdte kiosztani az érmeket. Csakhogy egyszerre abbamaradt az egész. Az a fiú, a sor szélén, mintha nem értette volna, miről van szó. Nem fogadta el a feléje nyújtott kezet. Az érem meg úgy maradt a tábornok ujjai között.

– Tizennyolc hónap! – kiabálta a fiú furcsa, rekedtes hangon. – Tizennyolc hónapja vagyok itt! Kérem… Excellenciás uram! – Egy tiszt hozzárohant, a vállánál fogva rázta. Rángatni kezdték, lökdösni. De ő nem hagyta, hogy elvezessék. Az otthonról kiabált valamit, meg a családról.

Az arc szilánkokra szakadt. Az üvöltés abbamaradt.

A fiú eltűnt, akárcsak a többiek.

A tábornok egyedül állt a fennsíkon. A szél az arcába vágta a havat. Elindult a viharban, ujjai között azzal az értelmetlenül fityegő éremmel.

Még nem oltották el a villanyt. Még nem kezdődött el az előadás. A tábornok letekerte a sálat a nyakáról. Ölébe vette, beledugta a kezét, mint egy muffba. Az üres vászonra meredt. Váratlanul megszólalt.

– Én mindig bíztam Czant Hermanban.

Csönd volt a nézőtéren. Szék se reccsent. Mintha várták volna, hogy még mond valamit.

Behúzta a nyakát. Valósággal összezsugorodott.

Az ajtókat becsukták. A terem elsötétedett.

Még mindig úgy ült, összezsugorodva.

A fülkéjében csücsült. A kezét nézte. Az öreg, kissé felpuffadt kezet. Többé talán be se veszi az ablakpárkányról. A vezetőnő, ahogy elment mellette, rámosolygott és megsimogatta. Mondani nem mondott semmit.

Lempruch beszélt odalent a mélyben. Már jó ideje magyarázott egy filmről. Katonafilm, katonákról szól, tisztekről.

– Hol adják, Lempruch?

Az elhallgatott. A lépcsők felé hátrált. Csüggedten megrázta a fejét.

– Nem adják, hiszen még csak most akarják elkészíteni. Éppen azt szerettem volna közölni, hogy…

– Igen, igen. – Behúzta a kezét, mint egy idegen tárgyat. Most már valahogy rémlett is ez a dolog a filmmel. – Tisztek egy kisvárosban? Garnizon? Garnizonra gondol?

– Olyasféle. Hadgyakorlat egy kisvárosban. Az egyik tiszt beleszeret az orvos feleségébe.

Most Növényit fogta el a csüggedés. Mi köze ehhez? A tiszthez meg az orvos feleségéhez? Mit akar ezzel Lempruch?

Az közelebb jött a fülkéhez.

– Egyenruhát hozni kell.

– Micsoda? – kijött a fülkéből, megfogta Lempruch vállát. – Miféle egyenruháról beszél?

– Stílhű… azért kell az egész. Hogy legyen egypár igazi egyenruha. – Váratlanul szabadkozni kezdett. – Agócs Dénes szólt nekem, tőle indult el az egész. Tábornok úr biztosan emlékszik Agócs őrnagyra.

– Az a különítményes!

– Nem, az öccse volt különítményes.

– Ő is, meg az öccse is.

– Agócs Dénes kapta a megbízatást a gyárból, a filmgyárból, hogy néhány igazi tisztet verbuváljon.

– Verbuváljon?! Engem ne verbuváljon!

– De tábornok úr…

– És mit sündörög ez a filmgyár körül? Egyáltalán, Lempruch, miféle idea ez?

A cukrászda körül járkált. Az éjszakai kirakatok útján. A sárga paplan, egy fényképezőgép, füzetek, szürke füzetek.

A földalatti lépcsőjén felbukkant egy árny. Ahogy meglátta őket, visszahúzódott.

Szemben egy ablakban felgyulladt a fény.

Az az alak ismét felmerült a lépcsőn.

A tábornok a falhoz húzódott, figyelt. A fény az ablakban, és ez az alak a lépcsőn! Jelt kapott, nem kétséges. Intett Lempruchnak, hogy hallgasson. Úgy álltak a sötétségben, mind a ketten. De aztán kialudt a fény az ablakban, és a lépcsőn se mozdult semmi. Ők ketten még vártak egy darabig, majd továbbsétáltak.

– Napóleont vágta a nadrág – mondta Lempruch. – Szűk nadrágot hordott.

– Megbocsásson, Lempruch, de ezt honnan meríti?

– A felesége miatt. – Lempruch nem is hallotta a kérdést. – Igen, a felesége miatt hordta azokat a szűk nadrágokat, és így aztán az ember igazán nem csodálkozhat…

– Ez egyszerűen nevetséges!

– Mindig volt benne bizonyos idegesség, dühös ingerültség, és hát a döntő pillanatokban bizony…

– Kíváncsi volnék, milyen forrásmunkákra támaszkodik!

– Ez a rendkívüli ember olykor nagyon is könnyelmű döntéseket hozott. Végzetesen könnyelmű döntéseket.

– Nevezzen meg egy ilyen forrásmunkát!

– …amikor Waterloonál halálba küldte a vérteseket.

– Ez pletyka! Ne is haragudjon, de az ilyesmi nem vehető komolyan.

Otthagyta a másikat. A földalattinál állt. Lefelé nézett a lépcsőkre. A sötétben is lehetett látni, milyen ragacsosak.

Semmit se fedezett fel, csak egyszerűen nem tudta már hallgatni ezt a locsogást. Így állt egy darabig. Amikor visszament, Lempruch már eltűnt. Még néhányszor körüljárta a cukrászdát, aztán visszahúzódott a fülkéjébe.

Egyenruhában volt, egyenruhák között. Körülöttük üvegfalak, üvegajtók. Sötétség a falak és az ajtók mögött. Huzatos, rosszindulatú sötétség.

Mindenféle huzalok, csövek a földön. Egy fehér köpenyes férfi váratlanul Növényihez lépett, igazított valamit az egyenruháján. Mindig igazítottak rajta valamit, amióta csak belépett ide.

Pulóveresek járkáltak körbe, pulóveresek guggoltak az állványokon. Olykor visszahúzódtak, szinte eltűntek. De csak azért, hogy váratlanul felbukkanjanak. Arrébb vitték az asztalt, elgöngyölték a szőnyeget. Kikergették a Mollináry-bakákat. Igen, valamelyik oldalajtón betódultak a Mollináry-bakák. Csaknem egy század, teljes felszerelésben, puskával a vállukon. Csönd lett a tisztek csoportjában, ahogy a bakák feléjük indultak. Azok meg álltak zavartan, kipirulva. Az egyik megigazította a félrecsúszott csákóját.

– Csaba! Mi ez? – süvített egy hang valahonnan a tetőről. – Alszol, édesapám?

Egy szemüveges fiatalember a bakákhoz rohant. – Kifelé! Kifelé!

A tábornok Lempruch mellé húzódott. Lempruch egy kövérkés tisztnek magyarázott.

– …akárhogy is, az alpinizmus nem külső tettekben, hanem a lelkekben él!

Akárcsak beszédet tartana. Az a másik meg bólintott.

– Úgy van, Lempruch.

Növényi legszívesebben ráripakodott volna Lempruchra. Hallgasson! Mit fecseg itt az alpinizmusról! De nem mert szólni. Úgy érezte, mozdulni se tud nélküle. Együtt jöttek a villamoson. Valóságos hajókofferban hozta az egyenruhát. Nagyon rossz érzés fogta el, amikor kivette a szekrényből. Ostoba parádézás! Ugyan, még csak nem is parádézás! Az biztos, hogy Lempruch ugratta bele a dologba. A kapuban ő mutatta fel azt a lapot. Felkérőlap vagy micsoda. Ő kalauzolta végig a folyosókon. Az öltöztető kis szobájában is vele volt. Otthonosan mozgott. Ki tudja, talán már többször is megfordult itt. Most a fiatal Tiernauerről beszél. Ő már akkor tudta, hogy vége lesz az alpinizmusnak, amikor a fiatal Tiernauer vette kezébe a vezetést.

– Akkor már csak a sportszerűség volt a cél! A teljesítmények hajszolása. A rekordok!

– Én már az apjában se bíztam.

– Richárd… Tiernauer Richárd.

– Te ismerted Tiernauer Richárdot?

Növényi felé fordultak. Hogy most már szólaljon meg ő is, egy igazi alpinista. Csakhogy neki semmi kedve nem volt megszólalni.

Lempruch, akárcsak egy tolmács. – Talán az volt a baj, hogy te, Kálmán bátyám, és a hozzád hasonlók, oly korán visszavonultatok. – És átadták a helyüket az ilyen Tiernauer-féléknek!

Egy fehér bajuszos tiszt elmélázva nézte Növényit.

– Az a régi temető a Lengyel-Tátrában!

Cinkosan hunyorított, mintha különféle temetőkben barangoltak volna. Még mondott valamit a vén fenyőről, de akkor Növényi már otthagyta.

Elindult az üvegfalak között. Egy könyvtárban találta magát. Poros kötetek a polcokon. Ócska fotelok, karos gyertyatartók az asztalon. Fölnyúlt egy kötetért, de akkor benézett egy nő, óriási, malomkerék kalapban. A tábornokra mosolygott, majd eltűnt.

A tábornok leült a fotelba. Fejét hátradűtötte. Hát akkor megjöttek a vendégek. Egy pillanatra benéztek, úgy kalapban, kabátban, kipirult arccal. Bekukkantanak. Van itt valaki? Megelőzték őket? Beintenek, és mindjárt el is tűnnek. De csak amíg kibújnak a kabátból, a sálakból. Türelmetlen mozdulatokkal lerángatják a kesztyűt. Aztán mind betódulnak. Massányiék… Massányi Andrea.

Papír zörgött.

Hosszú hajú fiú emelkedett fel a gyertyatartó mellől. Begyűrte a zsírpapírt. Felállt, a tábornokra mosolygott.

– Hozzak egy kis sört? – És mert a másik hallgatott. – Megiszunk egy üveggel?

Egy cigány futott át a szobán, frakkban. Hegedűjét eltartotta magától, a kendő kiomlott az álla alatt. Mint aki most rohan ki egy zenés kávéházból.

Hölgyek jöttek, kendőkben, sálakban. Egy magas szőke futni próbált, de megbotlott a szoknyájában. Felbukkantak a tisztek. Köztük néhány pulóveres fiú. Meg az a szemüveges Csaba.

Növényi beszorult az asztal és a könyvespolc közé.

Lempruch is elfutott, kardját magához szorítva. Csaba megállította, és néhány tiszttársával együtt visszaterelte.

– Nem vagyunk benne a jelenetben. – Lempruch a tábornok mellett állt.

Az gyanakodva nézett rá. „Nem vagyunk benne a jelenetben.” Ez megint olyan szakszerűen hangzott.

– Csendet kérek! – hallatszott valahonnan a falakból.

– Felvétel! Csapó!

A könyvtárszoba elsötétedett. Egyáltalán, minden sötétbe borult.

Majd lámpák gyulladtak ki, és felragyogott egy terem. Váratlanul emelkedett fel a sötétből, a csillárok ragyogásával. Tisztek sétáltak hölgyekkel. Tisztek és frakkos urak.

– Diskurálnak – bólintott Növényi. – Kurizálnak és diskurálnak.

Pofaszakállas férfi szivarozott, a kandallónak támaszkodva.

Tisztek egy asztalnál. Középen az őszes hajú ezredes éppen hátrafordult valakihez.

– Az Inkey Berci! – suttogta Lempruch. – Ez a századik filmje.

– Századik, igen. – Megszorította Lempruch karját. – Nézze csak!

– Mit?

– Hát nem látja?

Inkey Berci kedélyes mozdulattal felemelte a poharat. A másik kezével a térdét sikálta. Mosolyogva bólogatott. Közben a térdét masszírozta. Letette a poharat, és most már mind a két kezével nekiesett a térdének.

Növényi kicsúszott Lempruch mellett. Valósággal be volt szorítva abba a sarokba, de most előbbre jött. Előrefúrta magát a sötétben. Felmerült egy arc. Valaki feléje intett. – Pszt!… Mit akar?! – Nem törődött vele. Az az ezredes a terem közepén! Valósággal elterpeszkedik. És mit gyúrja a térdét?!

Valaki megfogta a karját. Egy bőrzekés alak szinte visszarántotta. De ez csak egy pillanatig tartott. Kiszabadította magát, és már senki se állhatott az útjába. Senki se akadályozhatta meg, hogy belépjen a terembe. Odament az ezredeshez.

Az olyan arcot vágott, mint aki most ejtette ki szájából a szivart. Szólni nem szólt. A többiek se szóltak, ahogy Növényi lehajolt, és egy gyengéd, de határozott mozdulattal hátrébb tolta a jobb lábát.

– Bocsánat!

Várt egy kicsit, majd a bal térdén igazított valamit.

– A bal kissé előbbre… így, így!

Körülfogták a fürdő előtt. Egyszerre csak ott állt közöttük a kifakult fürdőköpenyben. Fogmosó pohár a kezében, a zsebek duzzadtak a pamacstól, az ecsettől. De hát nem mehetett tovább. Akárcsak egy öreg villamoskocsi, amit most már lekapcsolnak.

Az oldalszakállas Bandi (kis Bandi) rátette kezét a kilincsre. Margit elmosolyodott a ráncai között. Egy borotvált arcú férfi hozzá lépett, kivette kezéből a bögrét. Csöppet se ellenségesen. Inkább olyan ünnepélyesen. Egyáltalán, ebben az egészben volt valami ünnepélyes.

A tábornok mindenesetre hallgatott. Várt. Ó, várni aztán tudott!

Margit szólalt meg először.

– Írt a Bihar Pista.

A tábornok a bögréjét nézte. Lehet, hogy továbbadják, egyik kézből a másikba. Közben valamilyen dalt énekelnek.

– Csak emlékszik a Bihar Pistára? – Ez egy másik nő volt. Füstös arc, karikás szemek.

– Ohióban…

– Persze hogy emlékszik rá! A lánya könyvtáros.

– Azt igazán nem tudhatja a nagyapa. De hát a Bihar Pista.

– A Bihar Pista édesapja a Bihar Ákos. Ismernie kell… még azokból az időkből. Katonaiskola!

– A Bihar Ákos ideálja! – Növényi felragyogott. – Van is egy rajzom róla. Nem én készítettem, hanem a Halmay. Ő kapta le a Bihar Ákos ideálját, színésznő, olyan kis színésznő… a Halmay leskiccelte, és az Ákos mindenáron meg akarta szerezni ezt a rajzot, csakhogy nem tudta, hogy már réges-régen nincs a Halmaynál, hanem nálam van. Kis színésznő, operettszínésznő, a Halmay lekapta.

Elhallgatott. Éppen olyan váratlanul, mint ahogy megszólalt.

A többiek bólogattak.

– …az a rajz, hát persze!

– Mutatta is Kálmán bácsi.

– Párbaj volt?

– Nem hívta ki párbajra a Bihar Ákos a Halmayt?

Kis csönd. Majd egy fontoskodó hang.

– Na igen, a Bihar Ákos már akkor elment innen, amikor Károly…

– Károly? – Az öreg felnézett.

– Hát Károly király, a szerencsétlen puccs után…

– Miféle puccs? Nem volt semmiféle puccs! – Az ecset meg a szappan kimeredt a zsebéből.

– Királypuccs. Puccskísérlet.

– Balul ütött ki.

– Hallod! Iderepül Svájcból, és csak úgy egyszerűen felszólítja a kormányzót, hogy adja át a trónt!

– Nem számolt a történelmi helyzettel. Nevetséges.

A tábornok felé pislogtak. De az most már csakugyan hallgatott.

– Bihar ezredes Károly királlyal együtt lépett le – mondta a borotváltarcú. Gyorsan javított. – Együtt hagyták el az országot.

– De hát nagyapa mindezt nagyon jól tudja! – Ez megint Margit volt. – Meg azt is, hogy Ákos bácsiék rövid svájci tartózkodás után kimentek Amerikába.

– Annyit írtak!

– Még Ákos bácsi halála után is. (Kissé borús, családias hang.) A Pista is nagyon derekasan viselkedett. Nem feledkezett meg rólunk.

Margit megigazította a tábornok köpenyét. Ő küldte azt a vadászkabátot, a Bihar Pista! És most eljön, idelátogat. – Még mindig a köpenyt simítgatta. – Van egy nagy terve. Egy dédelgetett terve, ahogy ő írja. – Közel hajolt, és most már azt az ősz hajat simogatta. – Szeretné, ha az édesapja bajtársa, a legjobb barátja, odakint… Igen, talán kivinné magával nagyapát.

Elhallgatott. Megláthatott valamit azon az arcon, valami olyan iszonyatot…

– Nagyapa! – Átfogta a nyakát. – De hiszen ez csak terv! Elképzelés! – Közben hátrafelé intett, hogy menjenek innen, menjenek!

Ketten maradtak az előszobában.

Margit nem eresztette el azt a nyakat. Érezte, hogy hátul, a haj tövében milyen nyirkos lett.

– …még dátumot se írt, hogy mikor jön, talán maga se tudja, mindez olyan távoli!

A tábornok egy darabig még hallotta azt a suttogó hangot. Aztán az ujjak leváltak a nyakáról, betolták a fürdőbe.

A villany égett, mintha valaki már előre meggyújtotta volna.

Nem kezdett hozzá a borotválkozáshoz. Nem is szedte elő a dolgait. Szorosan az ajtóhoz húzódott. Ezek itt vannak valahol. A vendég is rövidesen megérkezik. Talán már meg is érkezett. Csak éppen rájuk bízta az előkészítést.

Túl akarnak adni rajtam. Mindent elkövetnek, hogy túladjanak rajtam. De ez nem lesz olyan könnyű. Engem nem lehet térdre kényszeríteni… ott még nem tartunk. Beszélek Lempruchhal, Lempruch biztosan tud egy helyet. Vagy a vezetőnő. A vezetőnő talán megengedi, hogy odaköltözzem abba a fülkébe. Nincs sok holmim, nekem igazán nincs sok holmim.

Sietni kell.

Előbb a vezetőnővel beszél, aztán Lempruchhal. Meg kell hogy értsék! Nem lehet így felpakolni valakit! Nagyapa, mondja Margit, drága nagyapa, de közben ő is csak beállt közéjük.

Elkezdte a szappanozást.

Mit akartak Károllyal? Hogy keverhették bele ebbe az egészbe? A kormányzó éppen ebédelt, amikor jelentették neki, hogy… Abba se hagyta az ebédet! Jelentik neki, hogy itt van az ország uralkodója, és ő még csak abba se hagyja az ebédet! Kiüzen, hogy ültessék le. Azt az embert, aki rábízta az országot! Akinek a szavát adta, hogy megőrzi a trónját! Igenis, a szavát adta! Az meg jött föl a lépcsőn, a palota lépcsőjén, és amikor meghallotta, hogy… Beszélek Lempruchhal. Előbb a vezetőnővel, aztán Lempruchhal. Teljesen lehetetlen, hogy engem csak így… Képtelenség!

A lépcsőházban összeakadt egy lánnyal.

A függönyhajú lány felfelé szaladt a sportszatyrával. Megállt. Egy ismerős mozdulattal hátradobta a haját. Vékony, meglehetősen hosszú orrú arc bukkant elő.

– Kisasszony!

– A talicska! – A lány felnevetett. Fejét oldalt dűtötte, egyik kezével visszafogta a haját. Vizsgálódva nézte Növényit.

Az lassan elindult lefelé; de aztán visszafordult.

– Ismernie kellett volna Czant Hermant.

A lány előregörnyedt a szatyrával. Haja szinte a lépcsőre lógott. Hirtelen megrázta a fejét, és fölrohant.

Növényi odakint az utcán gyanakodva körülnézett. Utánajöttek, itt leselkednek valahol. Margit, kis Bandi meg a többiek. Nem hagyják, hogy eliszkoljon. Lehet, hogy behúzódtak egy kapuba. Egy oszlop mögé. Elvegyülnek a járókelők között.

Öregasszony lapult a falnál.

Egy sálba csavart nyak megállt mellette. Felfelé meredt a plakátra. Egész kis csapat verődött össze.

Hová menjünk a héten?

Ez állt a plakáton, nagy betűkkel. Alatta valamivel kisebb betűkkel a mozik heti műsora, kerületek szerint. Egy ujj felemelkedett, végigcsúszott a plakáton.

– Sógorom a zugügyvéd.

– Nem érdekel.

– Nekem megfelel.

– Ilyen apró betűk! Egyszerűen nem lehet elolvasni.

A tábornok bepréselődött a vállak közé. Zugügyvéd meg ilyesmi szóba se jöhet! A lobogó védelmében. – Ugocsa. Az valahol Budán van, budai mozi.

Szinte egyszerre váltak le a plakátról. Egy darabig még egymás körül keringtek, majd hirtelen nekiiramodtak. Megindult a sálasok futása. Valósággal futottak a mozijuk felé, sáljukba tekeredve.

Az Ugocsa előcsarnokában megint elfogta a gyanakvás. Itt ülnek, behúzódva egy zsöllyébe. Margit a pénztárban. Margitra volt a legdühösebb. Nagyapa! Nagyapa! – fuvolázza, és közben lehet, hogy ő eszelte ki az egészet.

Nem Margit ült a pénztárban. Az előcsarnokban se fedezett fel senkit. Legalábbis egyelőre…

Megszólaltak a csengők. Félrehúzódott, szinte mindenkit előreengedett. Mintha külön akarná szemügyre venni az arcokat.

Szemüveges, tanáros arcú nő a jobb oldali szomszédja. Hatalmas retikül a bal oldalán. A nő nem is látszott a retikül mögött. Nem is érdekelte. A másik annál inkább. Szigorú arc, de mégis bizalomkeltő. Ha föltárnám előtte a helyzetet, ha elmondanám, hogy mi történt velem. Azt hiszem, megértene, és helyesen ítélné meg…

A híradó alatt is arra gondolt, hogy beszélni kéne a hölggyel. Nem kér segítséget. Természetesen nem számít ilyesmire, de mégis, ha meghallgatná…

Egyenruhás férfi nézett rá. Már régóta, azzal a kissé fáradt tekintetével. Csaták lehettek mögötte, diadalmas és vesztett csaták.

Eltűnődve nézte Növényit, majd megszólalt. A hang nyugodt volt és határozott.

– Nincs többé feladható védelmi vonalunk. Meg kell mondanom, hogy egyetlen védelmi vonalunk van, és az a haza területe.

– A haza területe – bólintott Növényi.

– Egy talpalatnyi föld sem adható fel a hazából.

A boltozatos homlok maga a harcmező. Szuronyok meredtek ki belőle. Szuronyerdők. Völgykatlanban álltak az osztagok, a hegyek között. A vezérkar egy magaslaton. Köztük Növényi. Föld és kőtörmelék pergett a lába alatt. Féloldalasan csúszott lefelé, alig tudott megkapaszkodni.

Felhangzott a vezényszó.

– Hadseregek, előre!

A gyalogosok megindultak, de akkor ágyúdörgés rázta meg a völgyet.

– Pergőtűz! – kiáltotta valaki. – Pergőtüzet kaptunk!

– Magam is észrevettem – biccentett Növényi. – De hogyan történhetett? Mi van a felderítőkkel? Jelentést kérek!

Nem kapott jelentést.

A tisztek tanácskozni kezdtek, de őt figyelemre se méltatták. Ez nem törte le. Tudta, hogy tenni kell valamit, nem vesztegetheti az időt.

Cselekednem kell. Rám hárul ez a feladat. Cselekedni, mégpedig minél gyorsabban.

Kiadta a parancsot.

– Védelemre berendezkedni! Elfoglalni a lövészárkokat!

Beugrott egy árokba.

Senki se követte.

A völgy orkánszerűen zúgott. A levegő remegett, ahogy a hegyek visszaverték az ágyúdörgést.

Drótsövények, árkok, földsáncok. Ez volt a tábornok körül. Közben mintha teljesen egyedül lenne. Tanácstalanul ténfergett egy darabig. Végül is kimászott.

Előreszegezett szuronyok rohantak feléje. Sisakos arcok, tépett zászlók alatt. A hegyoldalról zúdultak lefelé – bele az ágyútűzbe.

A tábornok fölemelte a kezét.

– Fiúk!

Talán még akart valamit. Talán magához akarta ragadni a zászlót, de a sereg elsodorta.

A füst lassan szétoszlott a völgykatlan felett.

Szanaszét heverő kocsi- és lövegroncsok. Felfordult ágyúk, lőszeres kocsik. Lovak és emberek hullái. Megmerevedett holttestek.

A magára maradt csatatér.

Taknyos kísértet

Kicsit furcsa, hogy nem köszönnek nekem az utcán. Alpár Géza is eltátja a száját, mint egy harcsa, de nem szól. A sarki újságoshoz fordul. Márkusné átlép rajtam, föl egy autóbuszra. Egy kutya levizel, sárga lesz mögöttem a fal.

Aztán ez a hideg… mintha szúrós esőben áznék. Az utca zöldesszürke, és sosincs vége. Földalattira akartam szállni, hosszú, sötét vonalban álltak a kocsik, de amikor odaértem, csak a fal volt előttem. Beléptem a falba, megint egy utca nyílt. Ázott ereszeken csúszok végig.

– Micsoda idő! – hallom lentről.

Átsiklok a jajgató telefondrótokon. Alattam zeng a város. Én pedig nem tudok megállni. Házfalakon, kéményeken tovább, mindig tovább.

A nevemet hallom. Először nagyon halkan, mintha messziről szólítanának, majd határozottabban.

– Holman Endre!

Lefüggönyözött szobában vagyok. Lassan oszlik körülöttem a homály, és mintha többen ülnének háttal felém. Kezeket látok az asztalon. Megint a hang.

– Ha köztünk vagy, kedves szellem, kopogj kettőt!

Kedves szellem? Mit akar ezzel? Kopogok kettőt. Miért ne kopogjak? A szekrény tetején ülök, és már nem érzem a hideget. Az arcok az asztal körül, akár a lámpák. De hiszen ez a családom! A feleségem lehunyja a szemét, mellette Tóni bácsi.

– Drága Bandikánk, igaz, hogy a padlórepedésbe dugtad a pénzt? A hálóba? Felelj, kedves szellem!

A feleségem fölnéz. Vár, figyel. Hirtelen felvisít.

– Odaadta a Verának?

– Pszt, csönd, így nem lehet!

– Ha a padlórepedésbe dugtad, kopogj hármat, Holman Endre!

Egyáltalán nem kopogok – és otthagyom őket.

Átsuhanok egy fasoron. A fák akár egy tó mozdulatlan tükrén szállnának felém. Alattam dombok és hegyek. Robogó autók a széles úton.

Megint az utcák. Átcsúszok egy ház tűzfalán, végig a hosszú, sötét deszkakerítésen. Elhagyatott, üres telek a kerítés mögött, akár valami felpuffadt test. Ócska konzervdobozok, papírfoszlányok. Besurranok egy rozzant, félrebillent autóba. Itt áll a telek sarkán, belesüllyedve a földbe.

Lidérces fény lobog odabent. Spirituszfőző lángja. Fehér szakállas férfi melegít rajta valamit kis lábasban. A láng fölé nyújtja áttetszően sárga kezét.

– A villát lebombázták, most hát itt ülök, mit csináljak? Egy üres telek maradt, ezzel a rozoga autóval. – A villáról beszél, ahova éjszakánként ellátogatott. – Ne higgye, hogy féltek tőlem, inkább még azt mondták: itt az öregúr. – Nyugtalanul remeg a fehér szakálla, vékony alakja eggyé válik a főző lángjával.

Én is megyek. Belépek egy ablakon.

 

Lány ül a szőnyegen. Kibontott, füstszínű haját egy mozdulattal hátrasimítja. Csupasz és védtelen az arca.

A tükörhöz hajol. Mennyi tükör! Ő pedig egyiktől a másikhoz fordul. A nagy állótükörben élesen villan az alakja, mintha egy sor gyertya gyulladna ki mögötte. Aztán csak az arca látszik egy kis tükörben. Kezét visszacsúsztatja a száján.

Hirtelen sötét lesz. Ledobja a ruháját, fehér pongyolája világít, ahogy átmegy a másik szobába. Mezítláb, mintha füvön járna. Gyorsan lépked, egy pillanatra megáll.

– Van itt valaki?

Már megy is tovább, be a hálóba. Bebújik az ágyba. Meztelen talpa, akár egy síkos ki állat, a paplan alá csúszik, majd megint kibukkan.

Rám néz, de nem lát engem.

Hirdetőoszlopban ülök, felhúzott térddel. Megint úgy vagyok, mintha agyonáztam volna.

Füst száll, mint valami pipából. Itt ül valaki mellettem. A térdét látom, a kezét, egy részt az arcából. Beszélni kezd.

– Ez az egyetlen mulatságom, beülök ebbe az oszlopba. így mindent látok, utcákat és a szobákat. Shermann vagyok, a detektív. Egy kisgyereket kerestem, akit elraboltak, azt hiszem megölték. Jó nyomon voltam, annyi szent, aztán éjszaka összeakadtam Halvérű Apukával a Duna-parton. – Szervusz, Apuka, jó, hogy így összefutottunk! – Kár volt így kedélyeskedni. Mert ő nem kedélyeskedett, belém eresztett egy sorozatot. Gyereket rabolt Halvérű Apuka. Ócska fogásai voltak, ahogy a játszótéren, az iskola előtt leselkedett. Sokszor kinevették, kaviccsal dobálták. Egy nörsz felképelte. Végre elcsíphettem volna, de most már csak utcákat és szobákat látok, embert soha.

Egy másik hang száll felém.

Hívnak, és mennem kell. Szívesebben maradtam volna az oszlopban. De már ismét egy szobában vagyok.

– Kedves szellem, lesz háború?

Vizespohár az asztalon. Tudom, hogy azt kéne tologatnom, de nem tologatom. Hozzá se érek. Ők pedig várnak az asztal körül. Majd egy náthás hang:

– Múltkor Trockij volt itt.

– Trockij? Itt? (Meglepett, valósággal sértődött hang.)

– Miért ne?

– Na de hát, ide inkább Mozart meg Liszt Ferenc…

– Krausz Simi.

– De mégis inkább Mozart meg Liszt Ferenc.

– És mit akart Trockij?

– Kérem… Csöndet! A szellem haragszik.

– Mit művel a pohárral!

Összevissza tologatom a poharat, legszívesebben közéjük vágnám. Kicsit megemelem az asztalt, megérintem a függöny szélét.

– Valami rossz szellem lehet.

Az egyik nő mögé kerülök. Micsoda nyak, valóságos zsírpárna. És ezüst turbánja van. Váratlanul fölsikít.

– Enrilló!

Miféle Enrilló? És mit kacarászik?

– Enrilló, drágám, hát itt vagy? – Felemeli az ujját, tréfásan megfenyeget. – Pajkoskodsz?

Pajkoskodom?

– Tudjátok, Enrilló a szellemtestvérem, lelki duálom. Mindig megjelenik, üldöz, most is itt van. Enrilló, ne simogass, nem szabad!

Enrilló lettem, lelki duál! Az ő lelki duálja!

– És ha meghalok, majd találkozom Enrillóval, a lelkeink találkoznak.

Még hogy a lelkeink!…

Elhagyatott raktárban csücsülök. A raktár sötét. Hatalmas ládák árnya. Fönt a polcon üvegek.

Én mégis a lányt látom. Azt a lányt, akit akkor éjszaka. Az úszómedence szélén kuporog. Mellette egy csontos arcú, szőke fiú. Összebújnak, és mintha az ujjuk hegyével rajzolnának valamit a kőre.

Eltűnnek.

Megint ez a sötétség. A raktár sötétsége. Valaki megszólal, de látni nem látok senkit.

– Cefetül lebuktam a Dióhéjban, az bizony csúnya dolog volt. Gizi köpött be, a kávéfőzőnő. Érte jártam oda, nem vitás. Egy detektív miatt kerestek, akit a Duna-parton elintéztem. Már ez butaság volt, miért kellett agyonlőnöm? Igaz, utáltam, nagyon a begyemben volt. Egy olyan nimolista pitiáner. Na, mindegy. De a Gizinek nem kellett volna bedűlnöm. Mondták, hogy mást is csőbe húzott, összejátszott a vörös Szakáccsal.

– Aludjunk! – mondom neki. – Aludjunk, Halvérű Apuka!

Behúzódom a dunsztosüvegbe. Sötét van, csönd van. De akkor egy név száll felém.

– Enrilló!

Nem vagyok semmiféle Enrilló! Mit akarnak velem?

Díványon fesztik a nő, mindenféle színes kendők között. Arca kipirult, sóhajtozik.

– Enrilló, drágám, beteg vagyok. Azért elmondom a verset, amit hozzád írtam.

Elmondja a verset.

– Szerelmünk örökkévaló, te szép hindu herceg, halott költő…

és most itt az éjszaka, ébenhajam sátra szétbontva, márványkeblem remeg, ahogy várlak, drága Enrillóm!

Márványkeble?! Akár egy balkon! Virágokat ültethetne rajta. Pálmákat.

– Meg akarják zenésíteni a versemet.

Zenésítsék meg, dobolják, trombitálják, bánom is én, csak engedj vissza a dunsztosüvegbe!

Végre elenged. Tudom, újra hív majd.

Legalább addig nyugodtan ülök az üvegen. Szeretem az üvegeket. Ahogy ott állnak hosszú sorban a presszó tükre előtt. Darling presszó. Idejöttem. Karcsú, sárga üvegen ülök. Azt a bajuszos férfit nézem, aki odalent magyaráz.

– Ide figyelj, engem akarsz levágni? Engem?!

Dühödten rágcsálja a szivarját, úgy néz arra a barna, nagy szemű lányra.

– Negyven forint kéne a barátnőmnek, Sebők bácsi, most jött fel Kaposvárról.

– Csekélység! Negyven forint! Azt hiszed, olyan jól hoz a presszó? Esküszöm, vasárnap keresek a legtöbbet, amikor nem nyitok ki. Az én vendégeim!… Egypár főiskolás meg író… na, szép kis írók! naphosszat itt rohadnak egy fekete mellett, vagy éppen potyán. Ez is, aki most bevágtat, még életében nem fogyasztott, de a csomagjait is itt rakja le, az éthordóját! Remek társaság! És hogy a barátnőd Kaposvárról? Hagyjuk az ilyen trükköket, mit akarsz ezzel az albérleti dumával?!

– De Sebők bácsi…

Otthagyom őket. Az utcán a feleségemmel találkozom. Egy barátnőjének magyaráz, a Király Magdának.

– …tűrtem, hogy éjszaka részegen másszon be az ágyba, hogy más nők után járkáljon, és mit kaptam érte? Minden pénzt a Verának adott, énekelni taníttatta.

– Jelentéktelen kis nő, abszolút jelentéktelen. Észre se venné az ember.

– Hát ő nagyon is észrevette.

– Mást érdemeltél volna.

– Ha véletlenül otthon maradt, abba se volt öröm. Olvasott, és egyszerűen nem lehetett hozzá szólni. Vagy csak a levegőbe bámult.

– Azokkal a savószemeivel.

– Nem, a szeme szép volt. Olyan kifejező.

– Örökké pislogott.

– Te nem szeretted.

– Hát csoda! – Király Magda megfogta a feleségem karját. – Amikor miatta nem mentem férjhez! Levelet írt a vőlegényemnek, aki régi barátja volt. „…Ezt akarod elvenni? De hiszen nincs haja! Fejbőrének sárga kopaszsága messzire világít. És hogy rövidlátó? Vak! Elmegy az ember mellett, ketten támogatják fel a villamosra.” Ezt írni egy nőről, egy fiatal lányról! Hogy fejbőrének sárga kopaszsága…

– Miért tette volna?

– Most már azt is megmondhatom neked: szerelmes volt belém. Én persze hallani se akartam róla. Bosszúból írta a levelet.

– Bosszúból?

– Várj csak, még nem fejeztem be! Szóval, amikor megírta ezt a levelet…

Befordulnak a sarkon. Nem kísérem őket tovább.

Egy kertben vagyok, törött orrú, kékesszürke kőszobron. Egy fiú jön ki a házból. Mindjárt megismerem, az a csontos képű, aki az uszodában volt a lánnyal. Nagyokat lépked, siet. Kint a kapu előtt a barátja várja.

– Már azt hittem, végképp bent ragadsz.

– Annyit nyavalygott! – A csontos képű a fejét csóválja. – Hogy csak a testét szeretem, és nem is törődöm vele. Ismered ezeket a lemezeket?

– Miért nem lépsz le?

– Tudod, hogy van ez. Megszoktam egy kicsit, hiába. Aztán a vacsorák, amiket náluk kapok. Néha még pénzt is dug a zsebembe az Olga.

– Beléd esett, az biztos.

– Ne is beszéljünk róla. Mit gondolsz, bent van a Juci a Tivoliban? A Juci meg a Margó?

– Megnézzük.

Elmennek. Én még a szobron ülök egy darabig. A szobor megnő a hold fehér fényében. Rozsdás folt a homlokán.

Belépek az ablakon, végig a sötét szobákon. Az egyikben kis lámpa ég. A lány az asztalnál ír. Micsoda rendetlenség körülötte, mintha utazni készülne. A szekrény ajtaja nyitva, ruhák a földön, ruhák és könyvek.

Egy pillanatra fölnéz. Éppen rám. Merev a tekintete. Áthajolok a vállán, megnézem, mit ír. Azok a gyerekes betűk, majd eldőlnek a papíron.

„Unsz már engem, ha nem is mondod, unsz, és el akarsz hagyni. Tudod jól, hogy így van. Miért kell most arra gondolnom, amikor először ittam veled pezsgőt, a sétára a Szigeten? Egy könyvről beszéltem, amit éppen akkoriban olvastam, de te leintettél. Igazad volt, minek beszélni? Később is azt éreztem, amikor veled voltam, minek annyit beszélni? Ne haragudj, ha néha mégis ostoba voltam, ezért a levélért se haragudj. Nem tudok nélküled élni. Ne hidd, hogy most szomorú vagyok. Hogy lehetnék szomorú, amikor neked írok? Én éltem, és ezt neked köszönhetem. Ők ezt nem értik, de ki törődik velük? Sok butaságot mondanak majd: ilyen fiatalon eldobni az életet… Furcsa, ahogy ezt leírom, nézem az ujjaimat, a kezemet, a vállamat. Érted voltak.”

Fölnéz. Ujját orrára teszi, áthúzza az utolsó sort.

– Butaság! Micsoda butaság!

Az állótükörhöz lép, mélyen meghajol.

– Kisasszony, maga egy közönséges liba!

Elbőgi magát.

Én meg a függönyön lógok.

A lány a hasára tapasztja a két kezét, előregörbedve sír. Úgy trombitál, akár egy kis elefánt. Könnytől ázott, maszatos arccal kivágtat.

Én még mindig a függönyön.

Végre utánamegyek. A konyhában akadok rá. A hokedlin ül, és kibőgött arccal cseresznyés rétest eszik. Ujjával nyomkodja a porcukrot.

Hogy tunkolja a cukrot! Elhízik majd, mint az a nő, aki Enrillóért nyavalyog. Hát ezért reszkettem?! Ezért lógtam a függönyön?! A raktárban is csak rá gondoltam.

Egyél csak, egyél!

Kint vagyok megint. És most hova? A hirdetőoszlopba? A raktárba? A dunsztosüvegbe? Hiszen ha békén hagynának, de hívnak, és mennem kell.

Mikor lesz már vége?

Hogy semmit se lássak, semmit se érezzek. Ne emlékezzék rám senki, ne emlékezzek senkire, ne kopogjak az asztalon, ne tologassam a poharat, ne cibáljam a függönyt, ne recsegjek. Aludjunk! Aludjunk!

– Ha köztünk vagy, kedves szellem…

Fiú térde nyáron

– Mutasd a térded. Most nézd meg… hát most ezt nézd meg!

 

A Baross-szobornál.

Egy csomó fehér sapka, zörgő kulacs. A hátizsákokat az összecsavart pokrócokkal valamivel arrébb rakták le. De a kulacs a derekukon. Az ember rátehette a kezét. Akárcsak valami vadászaton. Vagy háborúban. Még egy pillanat a roham előtt. Összehúzott szemöldök, kéz a kulacson. Így várják a jelt.

Gazsi bácsi adta meg a jelt. Félarcával a fényképezőgép mögé bújt. Integetett, hogy húzódjanak egy kicsit összébb.

– A Bartos kilóg!

Fejek, térdek, könyökök, előrecsúszott vállak. A könyökök egymásba fúródtak. Egy fej két térd közül bukkant elő. Valaki nevetni kezdett.

– A Bartos kilóg!

És akkor, akárcsak egy kórus.

– A Bartos kilóg! A Bartos kilóg!

Csönd lett. Csak a lökdösődés és taszigálás, ahogy összébb húzódtak. Elöl néhányan letérdeltek. Egy fiú, úgy oldalt dőlve, le is akart feküdni. Gazsi bácsi intett, hogy azért azt nem. Kicsit hátrált a géppel, előbbre jött.

– Nincs is benne semmi – súgta valaki.

Feri oldalt kapta a fejét, de ráütöttek. Lehúzták a sapkája ellenzőjét, majd felhúzták, mint egy redőnyt.

Lökdösődés, izgatott vihogás.

Aztán mintha megállt volna a levegő. Gazsi bácsi eltűnt a gép mögött. Nem is csak az arca, de az egész Gazsi bácsi. Kattanás. A fiúk még mindig nem mozdultak. Gazsi bácsi se került elő. Talán az egész csak arra volt jó, hogy itthagyja ezt a társaságot. A fehér sapkás fiúkat, zörgő kulacsokkal, hátizsákokkal. Még elvezette őket ide a Baross-szoborhoz, és aztán…

Mögöttük a szobor, előttük egy magányos gép.

Gazsi bácsi mégiscsak megjelent. Intett, hogy sorakozó. Gazsi bácsi nagyon szeretett inteni. Feri ezért meg valahogy dühös volt. Amikor a pályaudvaron gyülekeztek – a kis, kertes pályaudvaron –, akkor is csak integetett. „Ide állj! Húzódj arrébb! Hátizsákot föl!” Fehér vászonnadrágban futkosott körülöttük. Szájában síp, de nem fújt bele. „Lenyeli” – mondta az egyik fiú. Feri összehúzott szemöldökkel nézte. „Ha belefúj a sípba, itthagyom ezt az egész…”

Gazsi bácsi könnyedén kiejtette szájából a sípot, és csak futkosott. Odafutott egy fehér kalapos mamához, aztán egy virágos mintáshoz. Feri jól látta, hogy anyához nem megy oda. Pedig ők is itt voltak: anya és apa. Integettek, mintha a fiúk már bent ülnének a vonatban.

Hol volt még a vonat!… Ez is Gazsi bácsi trükkje. Hogy a fiúk felsorakozva várjanak indulásig. Zárt alakulatban. Névsorolvasás. Gazsi bácsi legalább háromszor tartott névsorolvasást.

– Attkáry Béla!

– Jelen!

– Bozóky Balázs!

– Jelen!

– Bozóky Endre!

– Jelen!

– Füredi Géza!

Csönd. Kiabálás. – Mi az? Nincs itt a Füredi Géza!? Füredii!

Füredi papája rémülten fölkapta a fejét, már éppen oda akart rohanni, de akkor egy álmos hang.

– Jelen…

Nevetés.

Gazsi bácsi legyintett, és belerepült egy telt keblű mamába. „A kis Brőzike! Gondom lesz a kis Brőzikére.”

Gazsi bácsi röpködött és futkosott. Ők meg zárt alakulatban.

„Ha sípol, lelépek.”

Feri most is erre gondolt. És Gazsi bácsi egyszerre csak előtte állt.

– Elaludtál?

Hárman voltak a téren. Feri, Gazsi bácsi meg a Baross-szobor.

– Sorakozó! Neked nem szól?

A társaság betrappolt a Keleti pályaudvar üvegteteje alá.

A vonat lépcsőjén nyomultak fel a hátizsákok. Az egyik hátizsák zsebe kinyílt, keksz potyogott ki belőle. Tea csordogált a kulacsokból.

Mintha egymás hátizsákjain bújtak volna át, ahogy felkapaszkodtak. Feri szalámihegyeken kelt át, sajthegyeken, félig megolvadt vajkupacokon. Kikerült egy hátizsákból – bele egy másikba.

– Nem tapossuk le egymást! Micsoda társaság…

A folyosón imbolyogtak a hátizsákok.

– Na! – mondta valaki az ablak mellett. – Azért vigyázhatnátok egy kicsit.

– Ha már ilyen fehér sapkátok van. Ilyen szép, fehér sapkátok.

– Egy klub tagjai. Becsületszavamra.

– De nem is magyar, hanem valamilyen…

Mind őket nézték, ahogy előrenyomultak. Egy magas, fekete lány, valami távoli csodálkozással:

– Mennyi fiú!

A fehér inges férfi kedélyesen rávert egy hátizsákra.

– Az én fiaim!

De hiszen ez Gazsi bácsi! Mintha nem is velük jött volna, hanem ezzel a lánnyal. Akit cigarettával kínál, akinek megmutatja a tájat.

Gazsi bácsi szörpöspoharat tartott a lány elé. Akárcsak a levegőből varázsolta volna. A következő percben talán fürdőt varázsol. Habos, illatos fürdőt.

Feri nem mozdult. A hátizsák szíja lelógott, talán a pokróc is kibomlott. Mögötte lökdösődés, kiabálás.

– Micsoda kis mókus! – nevetett a lány.

Gazsi bácsi is nevetett. Megigazított egy szíjat a hátizsákon, és közben odasúgta. – Lódulj!

Fülkék, fülkék és fülkék. Úgy keltek át az utasokkal és csomagokkal megrakott fülkéken, mint egy kis hadsereg.

Végre üres kupé!

Csak egy férfi olvasott az ablaknál, lábát keresztbe vetve.

– Azért nem kell mindjárt nekiesni a tízórainak. – Ezt mondta Gazsi bácsi, ahogy fölnézett az újságból. – Honffy, a kulacsomat!

A vonat megindult.

A kupé rázkódott, és ők is rázkódtak. Feri a pad szélén, a lehető legtávolabb az ablaktól. Mellette a két Bozóky, akiket még hazulról ismert. A Honffy is rendben van meg a Vízhányó. De a többiek… Apa intézte ezt a nyaralást. Eleinte még csak ilyeneket mondott: „Talán sikerül… nem tudom. Ma bent jártam a Műveknél, megint szóltam valakinek.” A Művek… Feri villanykapcsolókat látott. Végtelen sor villanykapcsolót. Gyárak kékes fényű ablaksorát. Éjszakákon át zengő drótokat. Kábelcsöveket, huzalokat. A Művek… Apa elintézte. Mehetett nyaralni a Művekkel. De előbb egy kis fehér sapkát kellett vásárolni. És sok mindent megígérni. Nem verekszik, nem mászkál el, nem beszél vissza. A két Bozókyt ismerte. A Honffyt is meg a Vízhányót. De a többiek…

– A Balaton mellett van a villa. – A nagy Bozóky mintha már régen magyarázott volna valamit.

– Villa?

– Egy villában fogunk lakni. És onnan egy ugrás a Balaton.

– Egy nénié a villa.

– Két nénié. Két testvéré.

– Hát akkor kettőé.

– Az egyik ilyenkor mindig elutazik.

– Áldásom rá.

– De az biztos, hogy a Balaton nagyon közel van. Egy ugrás.

– Egy köpés.

– Légy szíves, és ne köpködj!

– Én egyszer valami Masi néninél nyaraltam.

– Kit érdekel! Szóval, a Balaton…

– Annak is volt egy testvére. A Pusi néni.

– Ide figyelj! Ha nem hagyod abba.

– De a Pusi néni nem utazott el.

– Üljetek rá!

– Mind a ketten ott voltak, és tudjátok…

Felzendült a fülke.

– Masi néni! Pusi néni!

– Masi-Pusi! Pusss!

– Masipusi! Masipusi! Psss!…

– Homokbánya!

Az ablakhoz rohantak.

Feri nem mozdult. A térdét nézte. Oly figyelmesen, mintha most fedezte volna fel. Mindenféle vonalak. Vonalak, recék, dudorok. Kedves kis dombok. A dombok között ösvények, girbegurba utak. Szikla. Magányos, kopár szikla. Oldalt valami moha. Szél indul el, szél fújja…

– Fújod a térded?

– Ki köpköd?

A vonat rázkódott. Beszéd, nevetés az ablak mellől.

Gazsi bácsi végre elmozdult.

De a szél már nem mozgatott meg semmit. Eltűnt a szikla, eltűntek a dombok, az ösvények és az utak. Csak a fej. Igen, egy fej nézett fel rá. Egy ráncos, szomorú, öreg fej. Fej foltja, folt karimája.

– Tudsz úszni? – A kis Bozóky valósaggal lezuhant Feri mellé.

– Persze hogy tud – mondta a nagy Bozóky. Nem emlékszel, hogy majdnem bevették az iskolai válogatottba?

– Ja!

Feri körme hegyével vonalakat húzogatott a térdén.

A nagy Bozóky is vonalakat húzogatott a térdén. A kis Bozóky is vonalakat húzogatott.

Feri mintha levelet írna. A térde fölé görbedt, rótta, rótta a jeleket. Aztán rálehelt, talán hogy mindent letöröljön.

Gazsi bácsi nyújtózott egyet. – Elszívok egy cigarettát. Honffy addig kézben tartja a társaságot.

– Honffy! – A nagy Bozóky elhúzta a száját. Aztán ahhoz a fiúhoz fordult, ott az ablaknál.

– Ide figyelj, te csak azt nézd, hogy mikor jön a Balaton.

A vonat rázkódott, ők is rázkódtak.

Hátizsákok végig a csomagtartóban. Pokrócok lelógó széle. A hátizsákok csöndesen és gonoszul csúszkáltak, lassan kioldódtak a szíjak.

Valaki a kulacsa után nyúlt. És akkor mind inni kezdtek. Egyetlen kotyogás volt a fülke.

– Gázóra-leolvasó. – A nagy Bozóky bedugta a kulacs dugóját. – Na igen, minden hónapban jön, és leolvassa a gázórát.

– Mit beszélsz? – Honffy közelebb lépett.

– Ne barátkozz. – Visszatolta Honffyt. – Anya mindig megkínálja valamivel. Télen fehér sálja van.

– A Gazsi bácsinak?

– A Gazsi bácsinak.

– Ne hülyéskedj! A Gazsi bácsi a Csorba tanár úr öccse, és ő is tornatanár lesz.

– Most még nem tornatanár.

– Láttad azzal a nővel a folyosón?

– Gazsi bácsinak ez egy potya nyaralás.

– Potya? Még pénzt is kap érte.

– Igaz, hogy valami díjat nyert?

– Mint gázóra-leolvasó?

– Hát talán ő a legjobb gázóra-leolvasó.

– Egyszer a mamám megkínálta sajtos makarónival.

– A Gazsi bácsit?

– Képzeld! A Gazsi bácsit.

– Láttad azzal a nővel a folyosón?

Úgy vágódtak az ablakhoz, mintha soha egy percig se ültek volna. Kilógtak az ablakból, és ordítoztak.

– A Balaton!

Honffy visszahúzott valakit, és a fejére ütött. A nagy Bozóky visszahúzta Honffyt, és a fejére ütött.

– Mit ugrálsz, Honffy? Mit ugrálsz?

– Idefigyelj! Már úgyis sok van a rovásodon.

– Mi van az én rovásomon?

Feri könyököket, vállakat tolt szét. És ekkor hatalmas, hidegszürke üveglap volt előtte. Egyszerre remegni kezdett, fölfénylett valami belső csillogással.

– Mozgás!

Gazsi bácsi tapsolt. Nem lehetett tudni, mikor került elő. De most mindenesetre itt volt.

– Levenni a hátizsákokat! Nem kell mindent az utolsó pillanatra hagyni… Álmos társaság!

Felugráltak a csomagtartóra. A hátizsákok lassan csúszva, akárcsak valami hegyomlás, megindultak lefelé. Kulacsok zörögtek, szíjak csattogtak.

A pokróc Feri nyakában. Valósággal leterítette. Rázuhant az ülésre, a pokróc rácsavarodott… Rácsavarodott, és szúrni kezdte.

– Segítsen már valaki ennek a szerencsétlennek! Mi lesz már?! Mozgás! Mozgás!

A vonat előtt felsorakoztak. Géza bácsi megigazított egy fehér sapkát, arrébb tolt egy állat.

A vonat prüszkölve továbbvágtatott. Mintha csak úgy útközben köpte volna ki ezt a kis állomást.

Leereszkedett egy felhő a sor előtt. Gőgös felhő, széles karimájú szalmakalapban.

A nő a felsorakozott fehérsapkásokat nézte, két ujjal szalmakalapját fogta. Virágos mintás pongyola, papucs, karján kis kosár. Elmosolyodott.

– De hiszen itt ismerősök is vannak! Régi, kedves ismerősök.

– Igen, azt hiszem, a Kovács Máriusz – bólintott Gazsi bácsi. – Meg az Eperjesi, meg…

– A kis Bozóky!

– Persze, a kis Bozóky. – Gazsi bácsi megnyomta a fiú orrát. Majd elkomolyodott. – Köszönjetek Baby néninek.

És ők köszöntek Baby néninek.

– Kezit csókolom!

Megindultak. Elöl Baby néni és Gazsi bácsi. Gazsi bácsi jobbra-balra hajladozott.

– Valami kalandját meséli – mondta a nagy Bozóky. – Lefogadom, éppen ott tart, hogy kimentett valakit a vízből.

– Baby nénié a villa?

– Meg a nővéréé. De az sosincs itt.

– És mindig ilyen pongyolában van?

– Milyen virág van a pongyoláján?

– Az sárkány.

– Dehogy sárkány!

Egymás mellett mentek, Feri és a nagy Bozóky. És majd együtt is mászkálnak. Na meg a kis Bozóky. Felfedeznek mindenféle helyeket. Versenyeket rendeznek. Először mindenesetre úszóversenyt.

Gazsi bácsi, úgy menet közben. – Énekeljetek. Miért nem énekeltek.

Baby néni, kissé panaszosan. – Tavaly nagyon szépen énekeltek.

Apró kis villák. Nyugágyak a kertekben. Egy meztelen pocak félholdja. Kerek női váll a tornácon. Fürdőruhák. Száradó fürdőruhák végig a kerítésen, az ablakpárkányon, a balkonon.

– Tavaly volt itt egy fiú, aki nagyon szépen énekelt.

– De az nem én voltam. – A nagy Bozóky rávigyorgott Ferire. – Érdekes, rám nem is emlékszik Baby néni. Csak az öcsémre. – Egy kert felé pislogott, majd elbődült. – Granada gyöngye volt a fekete lány!

– Na! Na! Na! – Gazsi bácsi hátraszaladt, mintha sorra fel akarna pofozni mindenkit.

Valaki csöndesen vihogott. Baby néni pedig azt mondta:

– Így nem leszünk jóban, fiúk.

Hátizsákok emelkedtek, hátizsákok süllyedtek.

Feri körül meg lavórok röpködtek. Fehér lavórok gömbjei. Szappanok és törülközők. Mi lesz a kézmosással? Akárhova érkeztek, ez volt az első. Most milyen lavór elé kerül? Milyen szappant kap? Milyen törülközőt?

Minden elveszett a vízesés zuhatagában.

Zuhany alatt álltak. Valahonnan a magasból szakadt a víz. Feri körül alakok mozogtak, elveszve a vízesésben. Mintha kiabálnának. Tenyerüket szájukhoz ütögetve kiabálnának. De aztán csak a víz zuhogása.

Zuhany alatt egy homályos teremben. Nem is terem. Őserdő sötétzöld homálya, egymásra borult fák homálya.

Szakadt a víz. Karok, lábak, arcok a zuhatagban. Topogtak, táncoltak, üvöltöttek és szétporladtak. Ferdén eltátott szájak, felhúzott vállak, csúszkáló talpak. Fel-felröppenő kiáltások és végtelen dallamok.

– Huháháhá-hááá!…

– Hoháhááá!

– Ne fröcskölj!

– Buháhhhá!…

– Hallod? Ne szórakozz!

– Ki szórakozik?

Lábak szétázott vonala, karoké, vállaké. Előretartott tenyérre zuhogott a víz, fényesen tapadó hajra, klottnadrágra. Átcsúsztak egymáshoz. Négyen-öten táncoltak egy zuhany alatt. Mellüket csapkodták, karjukat, vállukat.

– Baby néni!

– Babyka!…

– Ba… ba… ba!…

– Gyere el hozzám, Babyka!

– Hozzám!

– Csakis hozzám!

– Csakis! Csakis!

– Baby-kaaa!…

Topogtak, csúszkáltak, üvöltöttek.

A zuhogás abbamaradt.

De ők még mindig topogtak, és fölfelé pislogtak. Víztől csöpögő, ázott nokedlik.

– Kifelé! Kifelé!

Hatalmas kőasztal az éles napfényben.

Az asztal körül keringtek. Kimosva és valahogy szégyenkezve borultak egymásra.

A nagy Bozóky a nap felé hunyorgott.

Feri biztos volt benne, hogy a nagy Bozóky üvöltött a zuhanyban. A nagy Bozóky olyanokat üvöltött…

A kőasztal körül keringtek, nagy darab vajas kenyérrel a kezükben. Azon két szelet zöldpaprika. Feri körülharapta a zöldpaprikát. A két Bozóky is körülharapdálta. A paprika alatt már alig volt kenyér. Egymásra sandítottak, vihogtak, és a paprika a földre pottyant.

Ott álltak Baby néni és Gazsi bácsi előtt. Baby néni kék pettyes fejkendőben, kék pettyes ruhában. Gazsi bácsi meg rövidnadrágban. Tenyerével a térdét csapkodta.

– Igazán nem szeretném, ha bárki is beteg lenne. Erre semmi szükség.

Ezt mondta Baby néni. Meg hogy a Balaton hőmérséklete.

– Azért, mert itt vagytok a Balatonnál, nem kell ész nélkül beletrappolni. Csak ha eléri azt a bizonyos hőmérsékletet…

Feri a nő telt, húsos vállát nézte.

A nagy Bozóky Ferihez hajolt. – Van valakije a faluban.

Legszívesebben képen törölte volna a nagy Bozókyt. Nem tudott mozdulni. Azt a telt vállat nézte. És közben hallania kellett.

– Jár valakihez a faluba.

– Remélem, megértettük egymást, fiúk.

– Ó, egészen biztos! – Gazsi bácsi előrelépett. – Nagyon szomorú lenne, hogyha akadna valaki, ha csak egyvalaki is akadna, aki esetleg… – Két ujjal fölcsippentett egy fiút. – Mi a véleményed, Eperjesi?

Baby néni: – Az Eperjesivel tavaly se volt semmi baj.

Gazsi bácsi: – És az idén se lesz vele semmi baj. És nagyon szeretném remélni, hogy mással se lesz semmi baj.

Nem mozdultak.

Baby néni és Gazsi bácsi már eltűntek, de ők még mintha várnának valamire. Trikók, rövidnadrágok, tornacipők.

– A Balaton hőmérséklete!

– Micsodája?

– Nem hallottad? Csak ha eléri azt a bizonyos…

– És ma nem érte el?

– Fejeljünk.

– És ma nem érte el?

– Két kapura játsszunk.

Labda repült a levegőbe.

Feri arrébb húzódott. A lábszárát dörzsölgette, megkopogtatta a térdét.

A nagy Bozóky cipője orrával köröket vont a kavicsos földön. – Figyeld meg… csak figyeld meg, hogy mikor éri el azt a bizonyos hőmérsékletet!

– Csak ha Baby néninek kedve van fürödni. – A kis Bozóky leguggolt, a Balaton felé bámult.

– Jár valakihez a faluba? – Feri még mindig a térdét kopogtatta.

A nagy Bozóky vállat vont. – Egy biztos. Baby néni utálja a Balatont.

– És Gazsi bácsi?

– Majd ő méri a Balaton hőmérsékletét.

– Harminchét nyolc! – Feri mintha hőmérőt tartana a kezében. Aggodalmasan megcsóválta a fejét. – Kilenc kettő!

– Negyven!

– Negyvenegy öt!

Leszaladtak a partra.

Vézna, nedves fűcsomók. Valaha talán víz borította a partot. Aztán visszahúzódott, és itt hagyta ezeket a riadtan összetapadt fűcsomókat. Meg azt az ócska cipőt. A szára oldalt görbült, az orra horpadt, iszapos. Valaki kilépett belőle, és továbbment a vízzel.

– Ez meg itt maradt. – Feri lehajolt, ujját az üres pertlilyukhoz érintette.

– Föl akarod húzni? – nevetett a nagy Bozóky.

Mellette álltak, a stég felé bámultak. Valahonnan a hátuk mögül kiabálás hallatszott. Egy elnyújtott hang. – Góóóól!

A part… a fűvel benőtt part. Jobb lenne, ha könnyű, finom homok borítaná, mint a tenger mellett, ahol futóversenyeket rendeznek.

– Mit csinálsz?

Feri előregörbült. Ujja hegyét a tornacipő orrához érintette. Egy pillanat – start? Kezét melléhez szorítva futott a parton. Először még csak úgy lazán, könnyedén. Nem adott bele mindent. Mint aki ráragad az ellenfelére, mint aki ki akarja fullasztani az ellenfelét. De aztán fokozatosan… És ez már gyilkos iram volt, öldöklő iram. Elvágódott. Még rángott a lába, de már nem tudott fölállni. Úgy maradt, a földre zuhanva. Két kezével verte a földet. Két kezével átkozódva püfölte a földet.

– Baj van? – A nagy Bozóky föléje hajolt. – Valami baj van?

Nem püfölte a földet, nem átkozódott. Fejét ráhajtotta karjára, mint aki többé már nem tud felkelni. Majd, ahogy mégis felnézett.

– És éppen a cél előtt! Másfél méterrel a cél előtt…

Két arc lógott fölötte, két értetlen arc.

– Stirker. – Felült, térdét dögönyözte. Másfél méterrel a cél előtt összecsuklott. A lába megrándult, ő meg egyszerűen…

– Aha – bólintott a nagy Bozóky. – Azon a világbajnokságon.

– Azóta nem is versenyez. – Fityegő bőrdarabkát fedezett fel a térdén. Ujja hegyével megnyálazta, megpróbálta visszaragasztani.

– Lejön a térded? – kérdezte a kis Bozóky.

Már egész jól visszaragasztotta, majd váratlanul letépte. – Stirker azóta nem lép pályára. De azt mondják, mindig a versenyek körül lődörög.

A nagy Bozóky vállat vont. A másik meg azt mondta, hogy neki egyszer lejött a térde, két éve, nyáron.

Feri felpattant.

– Fürdés!

A part szélén álltak – három, földbe vert cölöp. Mozdulatlanul nézték a vizet. Magukba szívták a víz szagát.

Klottnadrágban voltak. A ruhájuk egy csomóban a víz mellett, a köveknél.

Sziklák a víz mellett. Hegyes, felhúzott térdű, gonosz törpesziklák. Iszapos víz a kavicsok között. A kövek pedig oly csúszósak.

Feri leguggolt egy lapos hátú sziklára. Ujját belelógatta a vízbe. Mögötte a két Bozóky.

Felzendült a part.

– Mit csináltok?!

– Jöjjetek vissza!

– Bozóóókyyy!…

– Nem hallottátok, hogy…

– Nektek szabad? Nektek mindent szabad?!

– Már bent van.

– Visszajön.

– Mondom, hogy bent van!

– Bozóky! Bozóóó!…

– Hogy ebből mi lesz?!

– Bozóóó!…

Elnémult a part.

Feri lecsúszott a kőről. Egy pillanatra szembefordult a parttal. Az üres parttal. Mintha senki se kiabált volna. Csak a ruhacsomó a köveknél.

A nagy Bozóky fölötte állt, csípőre tett kézzel, aztán eltűnt.

A part is eltűnt.

Taposták a vizet, karjukat hosszan előrelógatták. Három előregörbülő hát. A kis Bozóky leereszkedett, iszapba merült. Iszapba, a hínárok közé. Feri leereszkedett, de mindjárt felállt. Akárcsak sárral kenték volna be.

– A másik part jobb. – A nagy Bozóky megállt, mellét, karját locsolta. – Ott mindjárt lehet úszni.

Feri szeme összeszűkült. Vitorlások fehér foltja, szikrázó víz. – A másik part…

Tovább gyalogoltak.

Sár, hínár, iszapos víz. Ez volt a Balaton. És kövek. Apró, éles kövek.

Lehasaltak, aztán megint csak tovább.

Feri két kifeszített tenyerével tolta maga előtt a vizet.

Az sértődött köröket vetett, majd váratlanul kitisztult. Apa volt Feri előtt. Oldalt tartott fejjel, kissé szemrehányóan nézet rá. Az arc remegni kezdett, az áll felcsúszott a homlokba, és apa eltűnt.

Feri pedig úszott. Úszott a másik kettő is.

A víz váratlanul befogadta őket. Úsztak a víz fölött, úsztak a víz alatt. Kezek nyíltak egymásból odalent, váll nőtt a vállból.

Kagylóval bukkant fel. Egyik kezével magasan a víz fölé tartotta. Akárcsak a megkövesedett tajték. Lesimította róla az iszapot, és akkor meg, mint valami kürt.

– A tengerek kürtje.

– Én láttam meg előbb! – a nagy Bozóky körülötte úszkált, a kagyló felé kapott.

– Ha belefújok, mind előjönnek.

– Kik? – A nagy Bozóky leengedte a kezét.

És az öccse is azt kérdezte. – Kik jönnek elő?

– Azok… odalent.

Halott víz mos halott arcokat. Mozdulatlanul úsznak odalent a roncsok között kapitányok, másodkapitányok és matrózok. A hajó oldalt dőlt, a kabinablakok nyitva, zöldes szakállt eresztett a kormánykerék. De ha valaki megfújja a tengerek kürtjét, akkor mind megmozdulnak, kapitányok, másodkapitányok, kormányosok és matrózok, forogni kezd a hajó kormánya, tajtékot vet a tenger, és az elsüllyedt hajó lassan kiemelkedik.

– A tengerek kürtje.

– Ez a tengerek kürtje?

– Éppen ez?

A nagy Bozóky az öccsével együtt nézte a kürtöt.

Egyik tengerből a másikba vándorol a kürt. Van úgy, hogy évszázadokig se mozdul, aztán megint tovább, egyik tengerből a másikba.

– Fújd meg.

– Fújd meg.

A tengerek kürtje felragyogott.

És akkor egy hang.

– Hahó! Hahóóó!

Árnyak futottak a parton. Iszaposan csillogó árnyak. Aztán csak egyetlenegy alak. Ahogy előredől. Ráhajol a vízre, elborítja a vizet.

Feri leengedte a kürtöt. A két Bozóky körülötte úszkált. A kisebbik egy pillanatra elmerült.

Kezében a kagyló, a tengerek kürtje. Ha megfújná, ha mégis megfújná…

Mozdulatlanul úsztak odalent a mélyben: kapitányok, másodkapitányok, kormányosok és matrózok.

– Alámerülni!

Egy pillanatra a fiú felé fordították az arcukat, és megint csak azt mondták.

– Alámerülni!

Kifelé úszott. És vele a két Bozóky. Nem engedte el a kagylót. Aztán már föl kellett állni az alacsony vízben. Gyalogolt.

Taposták a vizet. A kis Bozóky négykézlábra állt, de a bátyja megérintette a vállát.

Sziklák a víz mellett. Hegyes, felhúzott térdű, gonosz törpesziklák. Iszapos, megőszült víz a kavicsok között. A kövek csúszósak…

Egyik kezében a kagylóval egyensúlyozta magát. Két előretartott ujja rácsúszott egy sziklára. Megpillantotta a térdét. Vékony vonalban vérzett.

– Mi lesz?! – hallotta Gazsi bácsit.

Baby néni volt előtte. Gazsi bácsi eltűnt a többiekkel együtt. Baby néni várta a parton, kék pettyes fejkendőben, kék pettyes ruhában, mintha itt beszéltek volna meg valamit. Három pofont adott. Oly gyorsan, hogy a fiú arca, mint egy labda pattogott a tenyerében.

Elvágódott. A feje zúgott, és mintha a lába közé csúszott volna.

Csattanás. Csattanások sortüze, valaki feljajdult, aztán akárcsak végiggurulna a parton.

Aztán csönd. Egy eszméletlen mozdulattal kinyújtotta a kezét, magához húzta a kagylót.

Fölrántották, előrelökték.

– Gyerünk!

Égett alatta a kő. Állát térdére nyomta, cipője orrára bámult. Az álla lecsúszott a térdéről, de aztán megint csak visszatalált. Nem segített a kezével. Nem is tudott volna. A keze élettelenül lelógott, már nem is tartozott hozzá.

így ült a napverte terasz lépcsőjén, már nem is tudta, mióta. Mellette a nagy Bozóky előrenyújtott lába, a színtelen szandállal. A kis Bozóky valamivel lejjebb, szinte a földön. Kezét gyomrához szorította, mint aki ütést kapott.

Alakok a távolban.

A kert egy árnyas zugában Baby néni. Nyugágyban olvasott. Még távolabbról labda pattogott. – Leadás! Tisztán állok! Leadás! – A hangok közeledtek, távolodtak. Egyszerre csönd. A labda odagurult a lépcső elé.

A labda a lépcső előtt. Azt nézték mind a hárman. A kis Bozóky előrenyújtotta a karját, fejét féloldalasan ráhajtotta. Feri lába rándult egyet.

– A két Bozóky…

Gazsi bácsi a fiúkra nézett, bólintott.

– Igazán nem hittem volna, hogy éppen ti…

A nagy Bozóky félig felemelkedett, de a férfi legyintett.

– Maradj csak, maradj.

– Maradj csak, maradj! – énekelte egy csúfondáros hang. Aztán már kórusban. – Maradj csak, maradj!

Gazsi bácsi intett, és csönd lett. Gazsi bácsi intett, és nem volt előttük senki.

Fölhúzott térd, rajta az áll. Így gubbasztott önmaga sátrában. Mellette a kagyló, tengerek száműzött, halott tajtékja.

A labda mellette gurult le a lépcsőn, és akkor megint rándult egyet a lába. Az arca lezuhant a térdéről. Aztán az álla ismét megkereste a maga helyét. Akárcsak az állából nőtt volna ki a lába.

Véres csík a térdén.

Nem is térd volt, hanem fej. Török harcos feje az ostromló seregből. Létrák a vár oldalára támasztva. A törökök felrohannak a félholdas zászló mögött, és egy kard a kopasz fejre sújt.

Nyelve hegyével megérintette a csíkot. Gyengén szivárogni kezdett. Széthúzta az ujjával. Kente, mázolta, végighúzta a lábszárán.

Két fiú mintha éppen csak arra sétálna. Egy pillanatra megálltak előtte, aztán tovább.

Kente és mázolta a csíkot, kente és mázolta.

Gazsi bácsi tűnt fel egy fiúval.

 

Fiú (szolgálatkészen): – A csapatösszeállítás, Gazsi bácsi. Megcsináltam a csapatösszeállítást.

Gazsi bácsi: – Na nézzük. A Molnár véd… Igen. Kuglarcz a jobb fedezet, Gyurics a szélen. Micsoda?! Bozóky a center?…

Fiú: – Tavaly is két gólt lőtt.

Gazsi bácsi: – Idén egyet se lő. Idén nélkülözzük. (Szünet.) Magam húzom ki a nevét.

 

Elkínzott nyüszítés a lépcsőről, talp sikálta a lépcső kövét.

Ez volt az egyetlen zaj. A fiúk mintha arrébb vonultak volna. A labda se gurult ide.

Feri felkapta a fejét. Baby néni volt előtte. A nő felállt, még jobban az árnyékba húzta a nyugágyat.

Feri nézte egy darabig, kábult, kiégett tekintettel. Visszacsúszott a térdére.

A térde szúrni kezdett. Nem fogadta vissza az állát, nem fogadta vissza az arcát. Kihegyesedett. Egy darab csont volt. A keze is lecsúszott erről a csontról. Megpróbálta ledöngölni, szétkenni, szétmázolni. Öklével verte. Két kezével átfogta, rászorította az arcát. Bele akart harapni. Semmi húst nem talált. Csont, csont. csont…

A szeme tele volt könnyel, ahogy fölkapta a fejét.

Egy árny elcsúszott mellette – a kagyló eltűnt a kőről.

Bozóky, a nagy Bozóky, ott állt Baby néni előtt. Kezében a kagyló. Eltartotta magától, mint valami tányért. Fejét lehajtotta, cipője orrával köröket vont a földön.

– Baby néni kérem…

A nő olvasott. Majd váratlanul a térdére tette a könyvet, felnézett.

A nagy Bozóky nem emelte fel a fejét. Köröket vont a földön. Valóságos tölcsérben állt, ahogy kimondta.

– Bocsánatot kérek.

Letette a kagylót a nyugágy karfájára.

Baby néni lelógatta a karját. Egy lusta mozdulattal a kagyló után nyúlt. Nem érte el.

A kagyló lent volt a földön, és a nagy Bozóky is lent volt a földön.

Feri vágódott közéjük. Elkapta a nagy Bozóky nyakát, a kagylót, a tengerek kürtjét pedig elsöpörte.

Hangokat hallott. Sípszót, kiáltozást. Nem törődött vele. Bozókyn térdelt, és belevágott az arcába. – Te!… te!

Ketten közrefogták, kikísérték az állomásra. Ketten trikóban, tornacipőben. Ő meg felpakolt hátizsákkal, kulaccsal.

Nem szóltak hozzá. Két oldalról közrefogták, de nem szóltak hozzá. Megvárták, amíg felkapaszkodik a vonat lépcsőjére. Akkor megfordultak, és elindultak vissza, a tábor felé.

Az ablak mellett ült. Vonalakat húzogatott a térdén. Vonalakat, köröket, mindenféle krikszkrakszot. Rálehelt, mintha elfújta volna az egészet. Aztán úgy maradt, a térde fölé hajolva.

Valaki megkérdezte.

– Vége a nyaralásnak?

Képeslap, nyaralásból

Zöldesszürke homály a szobában. Az ablak szinte teljesen becsukva, a leeresztett zsalu résein keresztül szűrődött csak be valami fény.

A hatalmas családi ágy, akárcsak egy bárka. Várni lehetett, hogy lassan, hömpölyögve elindul. A fehér szekrény ajtaja résnyire nyitva. Üres akasztókat lehetett látni. Vékony, fekete szalagot az ajtó belsejére szegezve. Kerek asztal az ajtó mellett. Vézna székek, mintha most lökdösték volna be őket. Mindent beborítottak a terítők és horgolások. Zöld terítő az ágyon, fekete mintákkal. Valaha egy másik lakásban lehetett. De az a lakás már régen elpusztult. Horgolás az asztalon, szakadozott csipkemintákkal.

Hangok hallatszottak a kertből. Vidám női hangok, egy férfi öblös nevetése.

– Azt hitték, hogy már nem is jövünk! Vallják csak be!

Bőröndökkel, csomagokkal megrakodva jöttek át a kerten. Beléptek a házba, a hűs, kissé nedves falak közé. Házinéni és házibácsi kísérték őket. A bácsi nyitotta ki a szoba ajtajait. Egy pillanatig mind ott álltak a küszöbön.

– Ez lesz hát a birodalmuk.

A néni besurrant a vendégei között. Kissé széthajtotta a zsalut. Napfény tört be a kertből. Felragyogott a szoba.

Süteményt és bort hoztak. A bácsi koccintott a vendégekkel.

– Remélem, jól érzik majd magukat!

A nyaralók magukra maradtak. Körbejárták a szobát. Kihúzogatták a fiókokat, kinyitották a szekrényt. Felhasadtak a bőröndszíjak, megpattantak a zárak. Megkezdődött a kipakolás.

Ingek és blúzok az ágyra dobva. Ingek és blúzok lepték el a komód fiókjait. Vékony nyári ruhák, könnyű ballonkabátok a szekrény mogorva fogasain. Kis tárca, karóra az éjjeliszekrényen. Cipők, szandálok, papucsok nyomultak be az alsó fiókokba.

Azért olykor megálltak a kirakodásban. Ahogy fölfedeztek egy képet. (– Látod, ez a néni, fiatalkorában! – Ezekkel a loknikkal? Na, nem! – Mondom, hogy fiatalkorában. Ez meg a bácsi lehetett. Szőlőtőkék között, kulaccsal a kezében. Akkor még bajusza volt.) Mást is fölfedeztek. Hatalmas, vörös pók ereszkedett le a függönyön. Hirtelen összehúzta magát. Talán észrevette a nyaralókat. Azok eltűnődve nézték, kissé letörve. Mintha most ismerkednének meg a szoba igazi urával. Vagy vannak még többen is? Vékony, erezett vonalak a falon. Sötét repedések. Különféle utak, vonulatok. (– Nem kell vele törődni, na, Istenem!) Már fürdőköpenyben voltak, hogy mindjárt mennek is a tóra.

– Nahát!

Az asszony strandszatyrával megállt a varrógépnél.

A gép barna kendővel letakarva a komód mellett. Honnan került ide? Mintha emlékezett volna rá.

Abban a régi lakásban az előszobából nyílt az a kis kamra. Öreg lepedőkbe kötött rongyok a falnál. Egy aranykeretes tükör alatt a varrógép. Amikor fölnézett, önmagát láthatta. De nemigen nézett fel. Ráhajolt a gépre, szinte hozzánőtt. Aztán mégis otthagyta azt a kamrát. Már nem is tudta, hogy történt, de egyszer csak fölállt, és otthagyta a gépet a rongybatyukkal. Azt hitte, nem találkoznak többé. Szinte már el is felejtette. És akkor most!…

– Ha esetleg elindulnánk – hallotta férjét. – Mégis… fürödni szeretnék.

Felfújható gumiágy a férfi hóna alatt. A fején fehér vászonsapka. így vonult át a kerten, nyomában az asszonnyal.

A bácsi elhullott gallyakat, leveleket szedegetett a nagy fa körül. Ahogy meglátta őket, fölegyenesedett. – Majd én lekísérem a vendégeimet.

Mintha be akarná mutatni őket a tónak. Lent a partnál, visszafordult. Kellemes fürdőzést kívánt, és elkocogott.

– Ezek nem fürödnek. – A férj eltűnődve pumpálta a gumiágyat. – A bennszülöttek.

Lassan elindultak befelé a tóba. Az asszony valahogy nem mert hátrapillantani. A varrógép ott áll a parton. Rozsdásan, mogorván. Azzal a barna terítővel letakarva.

Az asszony belecsúszott a vízbe. Majd hirtelen fölmerül előtte a varrógép. Kendőjét a parton hagyta, és most valami kedélytelen csillogással emelkedik ki a vízből.

Ráfeküdt a gumiágyra. A férfi két ujjal tolta az ágyat, ő meg lehunyta a szemét, és nem gondolt semmire.

A néni hokedlin ült a kertben. Krumplit pucolt egy lábasba. Sovány nő állt mellette nagygombos, sötétszürke ruhában.

– A vendégeid?

– Lementek a tóra. – Házinéni föl se nézett. – Fürödnek egy kicsit.

– Egy kicsit?! Le akarnak sülni csokoládé-barnára… és mindjárt az első napon!

– Ó, Nórám! – Egy szelet krumpli belepottyant a lábasba.

– Kifekszenek egy sziklára, aztán olyanok, mint a száradó bőr.

– Hát odafönt a városban nem jutnak hozzá ilyesmihez. Persze, kimehetnek a strandra, meg mindenféle fürdők is vannak, de azért az más.

– Az más. – Elnézett valahová a tó felé. Mintha látná, ahogy a nyaralók víztől csöpögve kimásznak a partra, kifekszenek a homokra. – Átjössz estefelé?

– Átmegyek, Nórám.

– Tudod, hogy Potyondiné el akarja adni a villáját?

– Nem, nekem még nem említette.

– De hát ezt nem teheti meg velünk! – Közelebb ment a másik nőhöz. – Ki veszi majd meg azt a villát?

– Nem tudod, hogy kivel tárgyal?

– Nem tudom, de az nem is fontos. Mindenesetre egy olyan valaki, aki Pestről jön, vagy valahonnan máshonnan.

– Ó, igen!

Nóra mozdulatlanul állt egy darabig, majd elindult. Néhány lépés után visszafordult. – Pereg róluk a homok.

– Mit mondasz?

– Nem figyelted meg? Még csak éppen indulnak ki a tóra, bekenve, beolajozva, félig meztelenül, de már pereg a homok az olajos hasukról.

A vendégek délfelé kerültek elő, kissé szétfőve. Átmentek a csárdába ebédelni. Ebéd után megint ki a tóra.

A bácsi utánuk szólt.

– Nem szieztázunk egy kicsit?

– Nem, nem!

A tó várta őket. Meg az a lapos, víztől megfeketedett, hatalmas kő, ahol olyan jól el lehetett nyúlni.

– Elég kevesen vannak kint – mondta a férfi.

– Csakugyan. – A varrógép volt előtte, ahogy ott áll letakarva a délutáni szobában. Csak arra vár, hogy odacsúsztassanak valamit, akárcsak egy kis rongydarabkát, és akkor megindul.

Kis tálka gyümölcs várta őket a varrógépen. Sötétpiros meggy. Körte, de akárcsak pókháló szőtte volna be.

– Kedvesek – mondta a férfi. – Milyen kedvesek. – De ő maga meglehetősen kedvetlen képet vágott. Az ágy szélére ült, szivarra gyújtott. Közben a lábát dörzsölgette.

Az asszony emelte le a tálkát egy félénk mozdulattal. Mintha ezzel megbántotta volna a gépet. Szóval, csak ennyi… leveszik rólam azt a nyomorult tálat, és azzal kész! De hogy leülnének hozzám egy kicsit…

Nem, az asszony nem ült le hozzá. Bebújt az ágyba. Az reccsent egyet, de azért befogadta. Bús, sötét folt az ágy mellett. Valamilyen szagot is lehetett érezni.

– Ázottkutya-szag. – A férfi az ágy másik végében olvasott. A kislámpa égett az éjjeli-szekrényen. Hosszú fonalak ereszkedtek le fentről. A falon a repedések útjai megteltek járókelőkkel. Egy pohos bogár megállt, lábait maga alá húzta. így függött az ágy fölött, hogy a következő pillanatban…

Az asszony lehunyta a szemét, oldalt fordult. Olykor fölpillantott. A lámpa elveszett fénye. Kisebb lett, egyre kisebb, majd eltűnt. Lassan, nesztelenül nyílt az ajtó. Valaki bejött. Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán elindult. A sötétség hullámzott körülötte. Szürke folt ködös lebegése. Az ágy felé jött, váratlanul az asztal felé fordult.

Házinéni!

Ő járkált a szobában. A gyümölcsöstálat felemelte az asztalról. – Hozzá sem nyúltatok! – suttogta valami hangtalan hangon. Megint az ágyhoz közeledett, kezében a tállal.

Le akar ülni az ágy szélére, és addig el nem mozdul, amíg belém nem tömi!

Kiáltani akart, de egyszerűen nem volt hangja. Mozdulni se tudott. Azt az imbolygó alakot nézte, ahogy jön-megy a gyümölcsöstállal. Visszateszi a varrógépre. A gép előtt álldogál. Kisurran. És most már csak a mozdulatlan sötétség.

A gyümölcsöstál az asztalon. Az asszony félig fölemelkedett az ágyon a reggel derengő fényében. A tál az asztalon, ahova este tette. A varrógépen semmi. Az csak ott állt a komód mellett. Igazán el lehetett képzelni, hogy az asszony, így hálóingben, bódultan az álomtól, odaül eléje.

Dongás, duruzsolás a másik szobából. Mintha egy óriás darázs röpködne. – Porszívózik. A férfi ásított. Nekiesett a kinyújtott lábának, dörzsölgette. – Elég korán kezdi.

A házinénit találták odakint. Feldúlt szobában járkált a szőnyegek között a porszívóval. Egy pillanatra leállította a gépet.

– Milyen volt az első éjszaka? Jól aludtak?

Az asszony szalmakalapban, színes pizsamában. Majdnem visszafordult. Ha csak egy pillanatra odaülök a géphez. Ha éppen csak elkezdek valamit.

A férje megérintette a karját.

– Indulhatunk?

A hallban ültek az asszonyok, teázgattak és beszélgettek. Fényképek borították be a falat. Meg egy hatalmas festmény. Csónak vergődik a hullámok között. Villámok hasítják át az eget. Szakállas férfi, belekapaszkodva az evezőbe. A hullámok szinte elborítják a csónakot.

Magas, ősz nő állt a kép alatt, kezében cédula.

– …vaj, négyforintos zsemlekenyér. Mackó-sajt, húsz deka sonka, ha szép, soványat kap, nekem zsírosat el ne hozzon, és akkor még a receptet beadja a gyógyszertárba. – Szünet. – Igen, minden reggel megkapja ezt a listát.

– És elhozza?

– Eleinte mindig elfelejtette, de most már!

– Nálunk gyerekek vannak. Egy házaspár, két gyerekkel.

– A gyerekeket mindig el lehet szalajtani valamiért.

– Hát ezeket nem lehet elszalajtani.

– Gyerekekkel nehéz.

– Ó, csak meg kell találni a módját!

– A módját!

– Emlékszem, volt nálunk egyszer egy kisfiú, olyan igazi kis vadóc.

– A végén a tenyeredből evett!

– Haha! A tenyeréből!…

– Hát, ha nem engeditek elmondani!…

– Megszavazzuk a kis vadócot?

– Aki a végén a tenyeréből?

– Hát tudjátok meg, hogy!…

– Na jó, ülj már vissza, és halljuk!

– Nem, most már azért se!

– Csak duzzogj, csak azt az egyet nem szeretem, ha hazudsz. Mi volt a fiúcskával?

Bent állt a kádban, a zuhany alatt. Nézte, hogy csorog a víz a válláról, a nyakáról, a melléről. Az a két meglehetősen fonnyadt mell elúszott a zuhany alatt. Két nővér, akikkel nem nagyon törődtek, és most már csak élnek maguknak.

A fehérre meszelt fürdő olyan cellaszerű. Egy lelkészi hivatal fürdője. Jó lesz sietni, mindjárt jönnek a lelkészek, és ha meglátják itt a kádban…

Ezen egy kicsit eltűnődött. Mi lesz, ha a lelkészek itt találják?

Odakint, a kis ablakon túl, a kertek áztak az esőben. A fák csuromvizes lombjai egymásba gabalyodtak. Villany égett egy távoli ablakban.

A gerle meghalt. Valamelyik nap séta közben fedezték fel azt a kis dombot egy kert végében. Beleszúrva egy gally, irkalappal a tetején. Azon létrabetűkkel: A gerle meghalt. Gyerekírás… Annak a gyereknek lehetett egy gerléje. Talán úgy akadt rá sebesülten vagy betegen, mindenesetre magához vette, ápolta. Csakhogy hiába volt az egész. A gyerek talán már elutazott. Vagy ő is kibámul az esőbe?

Az asszony elzárta a zuhanyt, de még nem jött ki a kádból. Kezét vállára tette, megrázta a fejét. A férje még alszik. Ha majd felébred, csöndesen káromkodik. „Ezt kifogtuk! Ezt aztán igen! Micsoda idő!” Közben a lábát dörzsölgeti. Minden reggel ez a masszírozás! Ha egyszer nem találná a lábát… Csak keresné a takaró alatt, de nem találná…

Kimászott a kádból. A fogasról leemelte a fürdőköpenyt, belebújt.

Lépések a mennyezeten. Majd mintha kosarat huzigálnának.

Egyszer fel kéne menni. Annyi minden lehet egy ilyen padláson, régi bútorok, ládák.

Kinézett az esőbe.

Csak legalább abban az ablakban oltanák el a villanyt! – Egy pillanatra úgy érezte, hogy így fürdőköpenyben rohan ki az esőbe végig az ázott kerteken. – Oltsák el a villanyt!

Oltsák el!

Bent állt a varrógép előtt.

A gép a komód mellett, a sarokban. Barna kendő borult rá, hosszan lelógó rojtokkal.

Az asszony a komód felé hátrált. Kis poharak tálcán, mintha iddogáló társaság hagyta volna ott. Éppen csak kimentek egy kicsit levegőzni, aztán majd visszatérnek. Ezüst tolltartó, 1882–1907 – ez volt belevésve. Alatta pedig: Dr. Rékay Zoltánnak a VII. ügyosztály. Ki lehetett ez a dr. Rékay Zoltán? Mindenesetre az ügyosztály élén állt.

Az ügyosztály…

A hetedik ügyosztályt kivitték a frontra, senki se maradt meg közülük. Ő maga is elesett, dr. Rékay Zoltán.

Nagy ünnepély lehetett, amikor átnyújtották a tolltartót. Jubileum, vagy ilyesmi. Rékay Zoltánt többen is felköszöntötték. Akkor még senki se gondolt a háborúra.

Aki pedig ennél a varrógépnél ült, az nem volt senki más, mint Rékay Zoltán felesége. Talán akkor is itt ült, amikor azt a hírt kapta. Mély fájdalommal tudatjuk, hogy férje a haza szolgálatában…

Rékay Zoltán elesett, és a többiek is a hetedik ügyosztályból. Ott temették el őket valahol a harcmező közelében.

Rékay Zoltán özvegye itt ült a gépnél. Itt fogyasztotta el a reggelijét, az uzsonnáját. Olykor kinézett az útra… talán mégis feltűnik egy árny a távoli harcmezők felől.

Az ágy megreccsent a szoba mélyén. Az asszony nem törődött vele. Azzal a krákogó, rosszkedvű hanggal se törődött.

– Szóval, esik!

Rékay Zoltán özvegye teát kortyolgatott a gépnél, aprósüteményt eszegetett. Valaki leült melléje. Mert hát azért akadt látogatója. Megtörtént, hogy többen is összejöttek. A varrógép körül ültek az asszonyok, akiknek a férjei hősi halált haltak.

– Reggelinek persze nyoma sincs!

Az a szürke hivatali folyosó! Itt vonult el a hetedik ügyosztály. Elöl dr. Rékay Zoltán. Az ajtók végig nyitva. A fehér blúzos hivatalnoknők virágokat dobáltak a folyosóra. Dr. Rékay Zoltán és ügyosztálya így vonult ki a frontra.

– Mondd, hajlandó vagy egyáltalán?…

Az asszony leemelte a kendőt. Várt egy pillanatig, majd levette a gép fedelét. Akárcsak egy koporsót nyitna fel. Kifakult tűpárna lógott az orsótartón. Kihúzott egy tűt. Visszaszúrta. Keze végigcsúszott a gépen. Szinte öntudatlan mozdulattal nyitotta a gépfiókot. Gombostűk, gépselymek, kis és nagy gombok, pertligumik, kapcsok, patentek, kék aranygömbökkel teleszórt papíron. Különféle övek, rongydarabok, összegöngyölt, önmagába ragadt centiméter és egy lila szabókréta. Kiemelte a krétát, mintha egy láthatatlan kabáton akarna valamit megjelölni.

– Most már igazán elegem van ebből!

Az asszony megfordult.

A férje ingerült, felfúvódott arca. A szoba reggeli rendetlensége. Nadrágok, ingek szétdobálva a székeken. Eltévedt cipő a szekrény alatt. Gumimatrac, párna a sarokban.

A házinéni valahonnan a sarokból merült fel. Kissé csodálkozó mosollyal előbbre jött.

– Ó, kedvesem!

Gyöngéd mozdulattal leültette az asszonyt a géphez. Egyik kezével a vállát fogta, a másikkal elindított valamit a gépen. Megmozdult a pedál, megindultak a kerekek.

Az asszony most már csak azt a csöndes, átható zakatolást hallotta. És egy hangot.

– …de miért fárasztod magad, miért?

Egyelőre talán csak egy gallérral kezdjük, olyan apróbb foltozás, de aztán akad itt más is? Lepedőt javítgatni, kis párnát, kis vánkost, köténykét, konyharuhát beszegni, törülközőt, géphímzést gyerekeknek, nagyon aranyos!

Házinéni délután átment a házinénikhez. Süteményt vitt a kis tányérkán.

– Meg kell kóstolnod, Nórám! És nektek is… nem, nem, ne is mondjatok semmit!

Ahogy behozták a teát, hátraütötte a fejét.

– Képzeljétek! Odaült a gép mellé! Most még csak egy gallért kapott, egy gallérkát!

Csöndesen teázgattak. Az egyik néni váratlanul letette csészéjét az asztalra.

– Az én Márkusném még lejár a tóra! Tegnap is lent volt a lányával!

– Foglalkozni kell velük egy kicsit.

– Foglalkozni!

– Kiviszed őket a kertbe, sétálgattok, beszélgettek, megmutatod a képeslapokat, Wekerle miniszterelnököt a sétahajón. Port Arthur védőit…

– Oktass engem! Csak oktass engem! Ha tudni akarod, a tied is csak azért ült oda, mert esik, bezzeg, ha nem esne…

– Ó, ne mondj ilyet!

Úgy látszott, egymásnak esnek, valami vad dühvel. De akkor feljajdult egy hang.

– Pereg róluk a homok! Örökké jönnek-mennek, és csak pereg róluk a homok!

Női öltöző

Az alacsony kis Hirmanné megfogta a tálcáját, és azt mondta: – Anikónak éppen egy ilyen férfira volt szüksége. – Elhallgatott. Várta, hogy a férfi feléje fordul az asztalnál.

A férfi az üres konyakospohár mellett ült, és lenézett a mélybe. Kisasszonyok közlekedtek az asztaluk között. A süteményes pult üvegfala mögött egy sötétvörös hajú nő állt. Kiadott két tátracsúcsot, közben, alig észrevehetően, fölintett a karzatra.

Mindig így csinálja, gondolta Hirmanné, alighanem ezzel a férfival is így ismerkedett meg.

A vendég éppen hogy megmozdította az ujja hegyét. Akárcsak a testvérének integetne, aki vonatra száll. „Bármi történjék, számíthatsz rám.” Még mindig nem fordult Hirmanné felé, ahogy megjegyezte – Kedves gyerek.

– Az, az – bólintott Hirmanné. Átment egy szomszéd asztalhoz, ahol fizettek. Aztán megint visszajött. – Anikót vezetni kell, meg kell fogni a kezét. – Elhallgatott, majd felsóhajtott. – És ön annyifelé járt már életében. A lányok azt mondják, hogy Mexikóban is volt.

A férfi lefelé bámult a mélybe. – Semmi esetre se hagyom, hogy halásznadrágban üljön az ablakban.

– Ó, halásznadrágban!

– Tűzpiros halásznadrágban. – Arról beszélt, hogy majdnem rosszul lett, amikor Anikót megpillantotta az ablakpárkányon tűzpiros halásznadrágban. A rendőr már felintett, sőt, fel is küldött egy fiút, de Anikó még mindig csak ült, és vajas kenyeret evett.

Hirmanné a tálcát lóbálta, nevetett. – Ez ő. Erről ráismerek.

– Csúnyán kikapott tőlem – biccentett a férfi. A fejét csóválta, és kért egy duplát.

– Nahát! – nevetett Hirmanné. Még a lépcsőről is visszanézett a férfira. Ahogy elment az üvegfal előtt, beszólt Anikónak. – Panaszkodnak rád.

Anikó elmosolyodott, felnézett a férfira. – Kicsit szigorú hozzám, de nagyon kedves.

– Hol szedted fel? – kérdezte Anikó mellett egy magas, barna lány.

– Az ő kocsija áll ott kint? – kérdezte egy szőke kisasszony.

Anikó vállat vont. – Nem egy hétköznapi ember, az biztos.

Két kisasszony között állt Anikó. Egy vékony barna és egy tömör szőke között.

– Jól mutatnak így – mondta a vezetőnő. Egy értekezleten is megállapították, hogy jól hatnak egymás mellett. Ha a vendég pillantása rájuk esik.

– Én minden vendéghez egyformán kedves vagyok – mondta Hirmanné a kávéfőző gép mellett.

– De azért, hogy mindig az ilyen Anikó-féléknek legyen szerencséjük! – Szomorú, mosolytalan arca volt a kávéfőzőnőnek.

Üres dupláspoharak mezőnye a gép mellett.

– Majd otthagyja a férfi. – Hirmanné vállat vont. – Borika is elpasszolta az orvosát, azt hitte, hogy elveszi feleségül, aztán semmi se lett a dologból.

– Mert nem tudnak viselkedni. – A gép sistergett.

A férfi, odafent a karzaton, tenyerébe dűtötte az állát. Hogy is volt csak? Lehet hogy be se mutatták Anikót? Akkor hogy ismertem meg? Hiszen én nem szoktam süteményt vásárolni, utálom az édességet.

– Keresett a Stefi – mondta a szőke süteményes kisasszony.

– Stefi? – Anikó ránézett.

– Mintha nem tudnád! A kávéfőzőnő a Zónából.

A három kisasszony egy vonalban állt az üvegfal mögött. Anikó megfogta a barna kisasszony kezét, és megfogta a szőke kisasszony kezét. – Hazajöhetne már a Stefi férje – mondta mosolyogva.

– Miért? – kérdezte a szőke. – Hol van?

– Berlinben, a Berczeller-zenekarral. Több mint egy hónapja.

– Ajaj! – sóhajtott a barna.

– Már be se merek menni hozzá a Zónába. – Anikó elengedte a kisasszonyok kezét. Egy férfira nézett, aki megállt a pult előtt, de azért tovább beszélt. – A múltkor szétdobta a ruhámat.

– Szétdobta? – A vékony barna értetlenül megrázta a fejét.

– Azt mondják, hogy a húga komoly lány. – Hirmanné letette a duplát az asztalra.

– Úgyszólván minden érdekli. – A férfi megfogta a poharat, aztán elengedte. – Valóságos regényt kellett neki írnom az utazásaimról. Nem volt elég, hogy elmondtam, le is kellett írnom.

– Igaz, hogy Mexikóban is járt?

A férfi elmosolyodott. Ebben a pillanatban Anikó húgával beszélgetett a szűk kis szobában. – Látta Josephine Bakert és Chevalier-t? – kérdezte a lány. – Amikor Párizsban jártam, Chevalier éppen külföldön szerepelt, de Bakert láttam. – Anikó húga egy nevet említett, amit ő már nem ismert. Még lemezről se ismerte azt a nevet. Hátrament a szoba másik végébe Anikóhoz, és akkor a lány már nem kérdezett többet. Háttal ült nekik, kibámult az ablakon. Ez eleinte furcsa volt, de aztán meg lehetett szokni. – Nem küldhetem el mindig hazulról – mondta Anikó.

– Egy bécsi utazást terveztünk a férjemmel – mondta Hirmanné. Hóna alá vette a tálcát. – Aztán nem lett belőle semmi.

Már kevesen voltak a presszóban. A sárga pulóveres vezetőnő többször is elsétált az asztalok mellett. Mintha azt a pár vendéget is távozásra akarná felszólítani.

Hirmanné megkérdezte. – Zárás után elmennek valahová?

A férfi felnézett rá. – Mindig elmegyünk valahová. – Mosolygott. Megfiatalodott ebben a mosolyban. Kedves, kisfiús volt az arca, és még az se tűnt lehetetlennek, hogy Hirmannét is meghívja.

– Persze – bólintott Hirmanné –, menjenek csak. – A férjét említette. A férje nem tűrné, hogy akár csak egy fél órával is később menjen haza. Pedig akadt olyan vendég, aki hívta.

Hirmanné a tálcát forgatta, lenézett a férfira. – Én csakis a komoly embereket szeretem.

A következő pillanatban tálcák vették körül a férfit. Öt-hat kisasszony állt az asztalnál. Úgy tartották a tálcát, akár a pajzsot. Hajlongtak, nevetgéltek.

– Hogy van a kedves vendég?

– Régen láttuk a kedves vendéget!

– Megcsalja Anikót a Hirmannéval?!

A vendég arca derűsen ragyogott. Pillanatra eszébe jutott, hogy egy üveg Cinzanót rendel. Aztán felpillantott a fekete kisasszonyra. „Mindig rosszakat mond Anikóról.” Nem rendelt semmit.

– Beszélgettünk. – Hirmanné hátrahajtotta a fejét. – Mi mindig csak beszélgetünk.

Senki se törődött vele.

– A múltkor egy másik kocsival volt itt – hajolt előre az egyik kisasszony.

Mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, az egyik társnője közbeszólt. – Dehogy! Ugyanez a vajszínű kocsi volt.

Mire a kisasszonyok kórusa:

– Ó, ó, vajszínű kocsi!

A vezetőnő elsétált az asztal mellett, a kisasszonyok szétrebbentek. Csak Hirmanné maradt. A vezetőnő után nézett. – Nem is olyan régen még tálcával rohangált. – Bocsánatot kért, hogy el kell számolnia, azzal ő is elment.

A férfi csaknem egyedül ült a presszóban. Ha a vezetőnő még egyszer elmegy előttem, rendelek valamit. Bár most már talán nincs is kiszolgálás. Miért ne lenne? Még nincs olyan késő.

Ebben a pillanatban szájon csókolták.

– Megcsalsz?

Anikó állt előtte. Hátratette a kezét, mosolygott.

– Azt hiszed, nem láttam, hogy udvaroltak neked az előbb? – Tréfásan megfenyegette a férfit. – Már megyek az öltözőbe, csak várjál! – Levágtatott a lépcsőn.

A férfi utánanézett. Gyerek, kedves gyerek. Ki is mondta, hogy vannak, akik sohasem lesznek felnőttek? Lehet, hogy olvasta valahol. Meg azt is, hogy akiből kihalt a gyerek, azzal semmit se lehet kezdeni.

Maga elé bámult, és megismételte. – Akiből kihalt a gyerek…

Erszényesné, Berek Gizi, Csermák Panni – így következtek a női öltözők. Lent voltak: néhány tálcás, kávéfőző, akiknek lejárt az idejük. A fülkék előtt ácsorogtak, üldögéltek, mintha senkinek se lenne kedve levetkőzni.

A kékesfekete hajú Darvasné egy zsámolyon ült, lábát lógatta. – Lehet hogy a férjem vár odakint, lehet hogy a barátom. Egyik se ér semmit. – Nagyon szomorú mozdulattal megfogta az egyik mellét.

– Utálom, ahogy hozzám nyúl! – A szőke kontyos Bazsóné narancsot tartott a kezében. Föltépte a héját, a cikkelyeket szétdobálta a lányok között. – Rendes ember a férjem, de már attól rosszul vagyok, ahogy felém közeledik.

Hirmanné egy széken ült, a cipzárat húzogatta hátul a nyakánál.

– Így nem szabad beszélni.

Bazsóné ránézett és legyintett.

Egy magas, barna lány ránézett és ásított. – Ma megint bent volt az az állatorvos. Uszodába akar vinni, nem értem, miért akar éppen uszodába vinni.

– Csak ne legyen pipaszárlába – mondta Bazsóné.

– Ha arra gondolok, hogy már sosem lesz semmi. – Darvasné elengedte a mellét.

– Mit sírtok! – Anikó eltáncolt az öltözők előtt. – Majd akad valaki, mindig akad valaki. – Megállt egy mozdulatban, mert megfogták hátulról.

Borika megfogta Anikó derekát, egy mozdulattal lehúzta a cipzárat a szoknyáján. Kettéhasította Anikót.

Anikó nézte, ahogy lehull a szoknyája, aztán kilépett belőle. – Ezt egyszer már megcsináltad. A pultban álltam, és csak akkor vettem észre, amikor… – A lehullott szoknyáját nézte, nevetett.

– Kemény feneked van. – Darvasné elmélázva nézte Anikót.

– Neked is – bólintott Anikó.

– Nem, nem. – Darvasné a fejét rázta.

Borika pimasz kölyök képével belehajolt Anikó arcába. – Tudod, hogy senkinek sincs olyan, mint neked.

– Emlékeztek az Icára? – kérdezte Bazsóné. – Most a Mignonba került. Annak olyan melle volt!…

– És mit gondolsz, nekem milyen van? – Anikó odalépett Bazsóné elé.

Odafent a vezetőnő leült a férfi asztalához. – Sokan irigyelnek. Pedig ha tudnák, mennyi bajom van ennyi lánnyal!

A férfi úgy oldalról ránézett. – Vannak köztük rendesek is.

– Hirmanné – bólintott a vezetőnő.

– Például Hirmanné. – Ez úgy hangzott, mintha a végtelenségig tudná sorolni a rendes lányokat.

– És mit gondolsz, neki milyen melle van? – Borika odalépett Anikó mellé.

– A menedzsere vagy? – kérdezte Bazsóné.

Darvasné belebámult a levegőbe, elmosolyodott. Egyszerre kislányos lett az arca.

– Az az édes kis feneke.

Odasiklott Anikó fenekéhez, lágy, könyörgő tekintettel felnézett, mint aki még nem biztos benne, hogy megtűrik.

Bazsóné pedig azt mondta:

– Lássuk a melleket.

– Nem, ezt nem szabad. – Hirmanné maga mellé tette a kezét a zsámolyon.

Borika meg, akárcsak parancsot teljesítene, hátul, Anikó nyakánál, lehúzta a cipzárat.

Anikó lehajtotta a fejét, és már kint volt a blúzból. Kissé tétován állt Bazsóné előtt, leszegett fejjel. Halvány, diadalmas mosoly indult el a szeme sarkából.

– Emeld fel a fejed – mondta Borika –, és egy kicsit húzd ki magad.

Anikó felemelte a fejét, és egy kicsit kihúzta magát.

Borika megérintette Anikó mellét, és Bazsónéra nézett.

Berek Gizi megfogta Anikó jobb mellét, Erszényesné megfogta a bal mellét.

– Hogy te se maradj le. – Borika Erszényesnére nézett. – Ki engedte meg neked?

– Hagyd. – Anikó lesütötte szemét, válla megremegett. Valaki alulról simogatta, csókolta, becézte. Akárcsak egy kellemes fürdőbe került volna.

– Ki engedte meg neked? – Borika rátette a kezét Erszényesné kezére.

Erszényesné nem engedte el Anikót. Siránkozni kezdett, hogy őt miért nem hagyják, amikor Berek Gizit hagyják, és arról nem is szólva, hogy Darvasné!…

Hirmanné a zsámolyon ült. Mindenki irtózatosan messze volt tőle. – Ne tegyétek ezt vele. – Körmével a zsámoly szélét kaparta.

– Vigyétek a zuhanyozóba – mondta Bazsóné.

Berek Gizi rátapadt az egyik mellére, Erszényesné rátapadt a másik mellére, Darvasné alulról fölfelé a nyakára kúszott, aztán ott maradt mozdulatlanul.

Anikó arcát betöltötte a mosoly. Fölemelte fejét. Bizonytalanul, mintha attól félne, hogy kiráz valakit a hajából.

Bazsóné egy szakszerű mozdulattal megfogta Anikó mellét.

Erszényesné azt hitte, hogy megint el akarják kergetni, és még jobban hozzásimult.

Hirmanné lecsúszott a zsámolyról, Anikó elé lépett. – Várnak rád. Olyan rendes ember… olyan nagyon rendes ember.

Anikó mosolygott.

Darvasné Anikó hátán csúszkált, belebújt a hajába, a fülébe suttogott, majd leszánkázott a két lába közé.

– Én is – mondta egy szemüveges, földrajztanár külsejű kisasszony. Anikóhoz ment, és megfogta a fülét.

Bazsóné megismételte:

– Vigyétek a zuhanyozóba.

Borika rávert Anikó nyakára, és úgy hátulról előredűtötte a fejét. Anikó lesütötte a szemét, végignézett a vállán, a mellén, a derekán, elbúcsúzott a vállától, mellétől, derekától.

Ketten elkapták a karját, megindultak vele a zuhanyozó felé.

Hirmanné eléjük ugrott. Valamit kiáltott, de félrelökték. Megrázta a fejét, aztán kóvályogva elindult a menet után.

– Egyszer majdnem kihajítottam – mondta a vezetőnő.

A férfi ránézett, felemelte a konyakospoharat. Két fél konyakot kért meg két duplát. Meghívta a vezetőnőt. Nem maga miatt, az nem érdekes, de Anikó…

– Már nem is tudom, hogy Anikó mit csinált. Talán az egyik vendéggel szemtelenkedett, de az biztos, hogy nagyon lekaptam.

A férfi kiegyenesedett, valósággal megmerevedett. – Anikó nem szemtelen. Higgye el, hogy nincs benne semmi ilyesmi. – Ellágyult a hangja. – Talán egy kicsit vad, de az is csak azért, mert még nem foglalkoztak vele eleget. – Kijavította magát. – Nem is, hogy eleget, de kellőképpen. Igen, az a baj, hogy nem foglalkoztak vele kellőképpen.

– Én mindent megteszek, de hát ez mégse nevelőintézet. – Megrázta a fejét, és megint csak azt mondta. – Higgye el, nincs könnyű dolgom.

– Egyikünknek sincs könnyű dolga.

Anikó fejére turbánt csavartak. Darvasné a fenekére is törülközőt kötött, aztán egy mozdulattal szétbontotta, ahogy Anikót beállították a zuhany alá.

Beállították a zuhany alá.

– Majd én szabályozom a vizet – mondta a szemüveges kisasszony. Langyos vizet csorgatott Anikóra.

– Le kell mosni – mondta Bazsóné.

Vetkőzni kezdtek. Berek Gizi és Erszényesné beugrottak a zuhany alá.

– Bízd rám. – Borika kivette a szappant Erszényesné kezéből.

– Nem! – Erszényesné Anikó melléhez kapott. Olyan volt ez a mell, mint egy vízipólólabda.

– Hátul én mosom le!

– A nyaka az enyém!

– A válla!

– A melle!

Egymást taposták a zuhany alatt.

Egyvalaki állt csak fölöltözve. Hirmanné. Állt és nézett, de úgy, mint aki már szólni se tud. Nézte, ahogy fröcskölve, visongva lecsapnak Anikóra, ahogy kitépik egymás kezéből, ahogy Erszényesné ki akar ugrani a zuhany alól Anikó mellével, de Borika elgáncsolja, és egymásra esnek, a másik melle a szemüveges Klárinál van, az odapofozza Bazsónénak, Bazsóné Berek Gizinek, Berek Gizi…

Hirmanné lekuporodott a zuhany elé.

– Anikó – szólította –, Anikó…

Anikó arca eszméletlen mosolyban felszállt a zuhatagból.

– Kihozni valakiből valamit – mondta odalent a férfi. – Türelemmel, szeretettel – ez a legtöbb, amit tehetünk.

Akasztók

– Hát így kell találkoznunk? Hát így kell téged idecipelni? Valósággal nyakon ragadni egy régi barátot? Milcsi! Milcsi!

A zömök, kopaszos férfi rádőlt egy próbababa vállára, a fejét ingatta. Megkaparta borotválatlan arcát, egy sajnálkozó mozdulatot tett.

A szőke bajuszos, pufók képű Milcsi előtte ült egy zongoraszéken. Mintha arra várna, hogy eléje gördítsenek egy zongorát. Arcán riadt mosoly, két keze a térdén. – Már régen be akartam nézni hozzád. – Keze lecsúszott a térdről, elindult a nadrág varrásán le-föl, végig a nadrág varrásán. – Már régen gondoltam rá, és éppen a múltkor mondtam is valakinek… – Elhallgatott. Azt a borotválatlan arcot nézte, a próbababákat és az akasztókat. Vasrúdon lógtak az akasztók körben a bódéban. Női blúzokat vártak a vidám, színes vállfák. A komolyabbak férfizakót, télikabátot. De azok a hatalmas, öreg akasztók nem vártak már semmire. Vasrúdon lógtak, váll a váll mellett.

Gramofon szólt egy távoli bódéból, kedves könnyű zene.

– Hallod, Milcsi? – Felemelte az ujját. – Én is szerettem volna egy gramofont. Akkor mégiscsak más… akkor mégiscsak van egy kis hangulata az egésznek. De hát most már nem is gondolhatok ilyesmire.

Próbababák, meztelen felsőtestű próbababák. Akasztók, végig a vasrudakon, és egy varrógép.

– A feleségem idejár varrni. Még nem is olyan régen külön műhelye volt.

A pufókképű hallgatott. Keze még mindig a nadrág varrásán csúszkált. Aztán végre megszólalt.

– Majd összeszeded magad. Tudod, hogy van ez.

– Tudom! Én aztán tudom!

Akárcsak az akasztók jajdultak volna fel. Azok a komor, megöregedett akasztók, akikre nem akasztanak már semmit.

– A feleségem és a lányom hét végén lementek a Balatonhoz. Leruccantak. Hol van ez már?! Egy Milcsi nevű barátom bedugta azt a kalácsképét. „Csinálunk valamit? Beugrunk este a Gizihez? Beugrottunk este a Gizihez. De ez a Milcsi nevű barátom…

– De amikor komolyan mondom, hogy… – Fel akart emelkedni, de a másik visszanyomta. Visszanyomta, és nem vette le a kezét a válláról.

– Esz a fene. – A bódés szomorúan bólogatott. – A falba tudnád verni azt a hülye fejedet, hogy miért kellett neked éppen erre jönni!

– Miket beszélsz!

– Mert úgyis benéztél volna. Bekukkantottál volna. Milcsi! Milcsi! – Fölrántotta a zongoraszékről. Megsodorta az a rózsás arcot a két tenyere között, aztán visszanyomta. A vállfák felé hátrált, onnan nézte. – Ami igaz, igaz, jól tartod magad. Sosem értettem, hogy miért égtél le a Gizinél. Te, hol lehet most a Gizi? Hol énekel?

Milcsi rándított egyet a vállán.

A bódés könyökig bedugta a kezét egy akasztóba. – Ki akarnak söpörni innen. Egyesek elhatározták, hogy kisöpörnek az Árusok teréről. Talán egy kapualjba, talán a villamosmegállóhoz. – Most már valósággal ott lógott az akasztón. Az akasztón hintázott, ahogy egyre csak azt ismételte: – Megirigyelték, hogy a feleségem és a lányom a Balatonnál töltik a hétvégét. Megirigyelték.

Leröpült az akasztóról, megforgatta Milcsit a zongoraszéken. – Tudod, hogy micsoda megrendelésem úszott el!

Milcsi pörgött, és közben azt a hangot hallotta.

– Komoly tétel. Ilyesmi csak egyszer ugrik be… vagy egyszer se. A Lózsi át akart venni… meg se mondom, milyen tételt. Vidékre ment volna, szállodákba, üzletekbe. Dunántúlra, gondold meg. Ha ez bevág – enyém az egész Dunántúl. Onnan pedig már csak egy lépés, és megnyílnak előttem a határok. – Lehajtotta a fejét. – Nem nyílnak meg előttem a határok. – Szünetet tartott. – Már minden rendben volt. Már vártam, hogy jöjjenek a Lózsi emberei. Csakhogy aztán mégse hozzám jöttek a Lózsi emberei. Hanem a Doboshoz. A Doboshoz, Milcsi. A Doboshoz.

A zongoraszék perdült egyet, aztán megállt. És most szembenéztek egymással. A bódés és a vendége.

A zongoraszék lassan forogni kezdett, és közben megint az a távoli gramofonzene.

A bódés, úgy menet közben, megállította a széket. Ujjával megérintette a vendég arcát. Éppen hogy megérintette, az állánál, a fül mellett. – Te sose vágod meg magad? Pedig milyen vékony bőröd van. Milyen vékony, finom bőröd. Ezt még Gizi is elismerte. Nem volt nála sikered, de ezt még ő is elismerte. – Perdített egyet a széken. Majd hirtelen megállította úgy, hogy a vendége most éppen háttal ült. – Én már alig merek borotválkozni. Mindig megvágom magam… Különösen az állnál.

A vendég háttal ült. Már majd lecsuklott a székről. Aztán egyszerre ordítozni kezdett.

– Mi bajod van velem! Hónapok óta nem is láttam a Dobost! És ha azt hiszed, hogy… szóval… – Elakadt. – Mi bajod velem?!

A szék rándult egyet. Milcsi szembekerült azzal a borotválatlan arccal.

A bódés uborkát szopogatott. Akárcsak egy tölcsér fagylaltot. Figyelmesen nézte Milcsit. – Lemennek Andor bácsihoz.

– Andor bácsihoz?

– Kácsra. Miért? Egész jó hely. Kácsfürdő. Én nem mondom, hogy a Balaton, de azért mégiscsak… – Búsan szopogatta az uborkát. – A Balatonnak vége. Még jó, hogy van ez az Andor bácsi.

Milcsi lehunyta a szemét, bólintott.

A bódés megismételte. – A feleségem és a lányom lemennek Andor bácsihoz Kácsra. Kácsfürdőre. Vagy ez inkább valahol fent van? És akkor azt kéne mondanom, hogy felmennek?… Vagy így is jó?

– így is… azt hiszem.

– Kács… Kácsfürdő. Biztosan jó vize van. – Körülrágcsálta az uborka végét, aztán elhajította. Megint az akasztóknál volt. Meglökött egyet, és az meglökte a többit. A vállfák belefúródtak a kampókba, belehasítottak egymásba.

– A nyakamon maradtak!

Az akasztók lökdösődtek. Komor, dühödt verekedés. Rozsdás csattogás. Volt, ami lezuhant, de a többi nem hagyta abba.

Milcsi föl akart állni, de nem tudott fölállni. – Téged nem vág a nadrág? – A bódés Milcsi körül keringett, a nadrágját rángatta. – Látod, itt… itt… a bal oldalon! Nem tudom, hogy van ez, de a bal oldalon mindig vág.

– Tudnék neked valakit. Egy szabót.

– Igazán? Hiába, te csak segítesz az emberen. – Elgondolkozott. – Bár talán meg se tudnám fizetni.

– Jó szabó.

– Ó, kitűnő szabó! A legeslegkitűnőbb szabó! És még annál is kitűnőbb! Ha te nála dolgoztatsz. De hát az én helyzetemben…

Milcsi hallgatott. Két kézzel kapaszkodott a zongoraszékbe, és hallgatott.

A bódés a nadrágját rángatta, nagyon bánatos képet vágott. Majd megforgatta a zongoraszéket. – Hát mennyivel jobbak a Dobos akasztói?!

Milcsivel megperdült a bódé. Pörögtek az akasztók, pörögtek a próbababák.

– Lehet, hogy ezek semmit se érnek?! – A bódés beledugta a nyakát egy akasztóba. Két kézzel kilógatta. – Semmit se érnek! Semmit! – Egy darabig hintázott, aztán Milcsihez repült. – Egyvalaki ért az akasztókhoz, és az te vagy, Milcsi. Ezt mindenki tudja az Árusok terén. Ha azt mondod valamire, hogy rendben van, akkor rendben van. De ha azt mondod… – Megfogta a vendége vállát. Megszorította.

Az felnyögött.

A bódés úgy szorította, mintha össze akarná préselni. Majd elengedte. – Érdekes, hogy még mindig nem kopaszodsz.

Milcsi két kezét a fejére szorította, mintha ütést várna. A bódés nagyon szelíden lefejtette a két kezet.

– Csak megnézem, hogy itt felül… Ne haragudj, Milcsi, de meg kell néznem, hogy mi a helyzet. Mert ha itt elkezdődik, akkor vége. Nálam is így kezdődött. Nem, nem, semmi baj.

Körbejárta a vendégét.

– Azt hittem, ráfésülöd a hajat. Miért? Nincs abban semmi. Egy darabig én is azt csináltam. De most már honnan?! Honnan?!

Milcsi megint a fejére szorította a két kezét.

A bódés fésűt rántott elő a zsebéből. Oldalról próbálta felhozni azt a maradék hajat. – Haj ez még, uram!

Milcsi keze lecsúszott a fejéről.

A bódés előtte állt. Most éppen előrefésülte a haját.

– Ezt mondta a borbély, Milcsi. Ezt vágta a pofámba, ott az üzletben, mindenki előtt. Haj ez még, uram!

Kopasz homlokát kopogtatta a fésűvel. – Hallottad, hogy a Laufer Klári cirkuszhoz került Bécsben? De ez még semmi. Mint oroszlánszelídítő. Egy női oroszlánszelídítő! Hát engem mindenesetre megszelídített. A feleségem egyvalakire volt féltékeny. A Laufer Klárira. Hogy ki köpte be neki? Talán te?

– Hogy képzeled?!…

– Na jó, jó. – Eltette a fésűt. Meghajolt a vendége előtt. – És most nézd meg az akasztókat.

Mélyen meghajolt a vendége előtt. Karját lelógatta, mintha ujja hegyével meg akarná érinteni a cipője orrát.

Milcsi gyanakodva pislogott. – Az akasztókat?

– Nézd meg az akasztóimat. – Lassan felegyenesedett. Alázat és düh volt a tekintetében. Már előbb meg kellett volna, hogy kérdezzelek. Te mégis vagy valaki az Árusok terén.

Milcsi előrehajolt a zongoraszéken. Várt, figyelt.

– Meg kellett volna, hogy kérdezzelek, mielőtt ezt az egészet elindítottam a Lózsival. Hozzád kellett volna fordulnom. Hozzád, és senkihez máshoz. Mert könnyen lehetséges, hogy Dobos akasztói mégiscsak jobbak. És akkor meg mit ugrálok, azt mondd meg, Milcsi?

Milcsi összehúzta magát. Válla előregörnyedt, keze a térdén. Így ült, amikor leemelték a székről.

– Meg kell nézned az akasztóimat. Meg kell hogy tegyed… Nem, nem, ezt nem tagadhatod meg a barátodtól!

Milcsi ott állt az akasztók előtt.

Rudakon lógtak az akasztók. Női blúzokat vártak a vidám, színes vállfák. A komolyabbak meg férfizakót, télikabátot. De azok a hatalmas, öreg akasztók nem vártak már semmire. Vasrudakon lógtak. Váll a váll mellett.

– Jók ezek még. – Milcsi lehajtotta a fejét. – Jó akasztók.

– Ezt te csak úgy mondod.

– De igazán. – Félénken megérintett egy akasztót. – Micsoda márka! Ma már sehol nem találni ilyet.

– A Dobosnál se?

– Nem ismerem a Dobos akasztóit.

– A Lózsi se ismeri a Dobos akasztóit. Úgy volt, hogy tőlem vesz át egy nagyobb tételt, de aztán mégiscsak a Dobostól. Pedig ő se ismeri a Dobos akasztóit. Senki se ismeri a Dobos akasztóit? Senki?!

Milcsi nem vette le kezét az akasztó válláról. Mintha békíteni akarná.

– Milyen masszív!

– Masszív? – A bódés le-föl járkált, ahogy dalolta. – Masszív! Masszív!

Abbahagyta a járkálást. Megállt a vendége mögött.

– Azért mégiscsak meg kell vizsgálnod ezeket az akasztókat. Alaposan meg kell vizsgálnod.

– De hát…

– Mindenki más boldog lenne, ha azt mondanád, hogy masszívak az akasztói. Mindenki más. De én mégis azt kérem tőled, hogy…

Megfogta a vendégét, feldobta a rúdra.

Az majdnem átzuhant. Akárcsak valami drótkötélpályán lengene, irtózatos magasságban.

– Rajta, öregfiú!

Még ennyit hallott. Aztán az egyik akasztó meglódult, meglökött egy másikat. Az egy harmadikat. Dühödt, sértődött lökdösődés. Egy megfeketedett nyakú öreg belekapaszkodott egy fiatalabba. Oldalt rántotta, levágta. A rángás végigfutott a soron.

A rúd remegett, mintha le akarna szakadni.

Milcsi kicsit arrább csúszott. Ujjai szétnyíltak, majd összerándultak.

Az akasztók hintáztak. Mintha váratlanul jókedvük kerekedett volna.

Meglökték egymás vállát, de csak úgy biztatóan. Aztán feldobták a vállukat, majd leejtették. Fel és le, fel és le. Most már kihívóan hintáztak. Pökhendien, fenyegetően. Akárcsak orrba akarnák verni Milcsit. Vagy éppen csak úgy felütni az orrát. „Akarsz valamit? Akarsz valamit?”

Milcsi semmit se akart. Kalimpált. Felhúzódzkodott, visszacsúszott. Majdnem lecsúszott, de valaki visszatolta.

Az akasztók megindultak. Egymást tolták, lökdösték, ahogy féloldalasan hintázva megindultak feléje. Mogorva, sértődött vállfák csúsztak előre. Rozsdás kampók, elgörbült horgok. Négyen-öten zuhantak egymásra. A legalsó, a legeslegalsó pedig mintha trapézról lendülne előre.

Milcsi meglódult, ahogy az akasztó oldalba csapta.

Oldalba csapták, mellbe lökték, hátba vágták. Fölhasították a kabátját, föltépték a mellényét. Két oldalról nyúltak a hóna alá, ahogy feldobták.

Egyik a másikra dobta. Egyik a másikra, és mindegyik beletépett.

A bódés odalent állt. Átölelte az egyik próbababa nyakát, és csak nézte.

– Milcsi!… Milcsi!…

Benó bácsi

Kényelmesen hátradőlt, kissé elengedve magát, ringatózva a vízen. Mintha éppen csak fürdőt akarna venni. Egy cseppet se látszott letörtnek. Igaz, hogy a támlája meghasadt, és megfeketedett nádfonatok álltak ki belőle, a lábára meg valami hínárféle tekeredett. Olykor megbillent, hanyagul, könnyedén. Talán itt akarta hagyni az öblöt a kopár várrommal, a sétánnyal.

Egy fiú lehajolt a sétány kőkorlátjáról.

– Egy karosszék!

Az anya feje is megjelent. Már többen is lebámultak.

– Ez meg hogy került ide?

Ő pedig, ha lehet, még jobban hátradőlt. Várható volt, hogy a következű percben szivarra gyújt, és lomha, kövér füstkarikákat ereget.

Hogy került ide?

Ki tudja, megunta a szobát, ahol oly sokáig ácsorgott. A nagy komódot meg a kis komódot, ezt a két ostoba testvért. A hatalmas ebédlőasztalt, ahogy körülvették a székek.

A sarokból nézte azt a négy vékonyka széket. Akárcsak ebben a pillanatban rohantak volna az asztalhoz, riadt igyekezettel. Ó, hogy milyen buzgók. Valami elismerésfélét várnak. Jutalmat. Csak az a baj, hogy erre aztán ítéletnapig várhatnak. Az ebédlőasztal észre se veszi őket. Se őket, se mást.

A karosszék néha megeresztett egy-egy megjegyzést.

– Öntelt alak! Ostoba fráter!

Semmi. Meg se hallotta.

Egyszerre csak terítőt dobtak rá. Meglehetősen orvul, hogy így tegyék ártalmatlanná. Mintha eddig tartani kellett volna tőle! És azok talán, ott körülötte! Az előbb még maga a szolgai alázat mind a négy, most pedig akárcsak bekerítenék. Sunyi, kis figurák.

Felharsant egy öblös hang.

– Ezekre egyszerűen nem lehet ráülni!

Egyszerre felborult a szoba. Tányérok, poharak rázkódása az asztalon. Székek nyöszörgése, ahogy az a súlyos, de mégis fürge alak egyikről a másikra pattant.

– Ez egy szék? Ez nektek egy szék?

– Benó bácsi! – sikoltott egy nő. – Mit csinál? Hagyja már abba!

De az a kövér, lomha bajuszú férfi egyáltalán nem hagyta abba. Valósággal csúfot űzött a székekből. Egyenként akarta őket megszégyeníteni. Gonosz gumilabdaként pattant egyikről a másikra.

– Csak tudnám, hol vettétek ezeket? Miféle kiárusításon?

Arrébb lökött egy kést. Rántott egyet a terítőn. Mártás barna foltja a szalvetta mellett. Borcseppek.

– Mit művel?!

– Rajta! Rajta! – tapsolt egy körbenyírt hajú fiú.

– Zsolt! – És már csattant a pofon.

Benó bácsi fordult az asztaltól a karosszék felé. Az meg ott állt a sarokban. Általában nem sokat törődtek vele. Néha lehuppant rá valaki. Odadobtak egy nadrágot vagy egy zakót. Egyszer egy zokni lógott le róla legalább négy napig.

De az az alacsony, zömök férfi otthagyott mindent és mindenkit. Odament hozzá. Egy darabig csak nézte. Hátraszólt valahová a szobába.

– Akartok látni egy széket?

Rádőlt. Egy pillanat, és rátérdel. Hirtelen megragadta. Szuszogva, fújtatva cipelte végig a szobában.

– Mutassak végre egy igazi széket?!

Odanyomult vele az asztalhoz.

A szoba ácsorgója elfoglalta helyét az asztalnál. A Benó bácsi széke.

Most már csak így hívták. És ha jött Benó bácsi, akkor mindenki másnak tágulni kellett az asztal körül.

Csakhogy Benó bácsi egyre ritkábban jött. A karosszék pedig mintha már végképp ott ragadna a sarokban.

Tálak, poharak csillogása a vitrin üvegje mögött. Borús, délutáni csillogás. A napfény már elhagyta a szobát, és a bútorok magukra maradtak. Az ebédlőasztal a négy székkel. Külön kis társaság. Lehet, hogy egyszer mégis elkezdődik egy beszélgetés. A falióra várja, hogy valaki odalépjen hozzá, és megigazítsa a mutatót. Mind vártak valamire, egy hangra, egy reccsenésre.

Szürke ruhás férfi állt a szobában, kalapját kezében tartva. Előtte egy magas, kissé hajlott hátú lány. Egy szót se szóltak. Akárcsak egy másik lakásbál kerültek volna ide, hiszen eddig még soha nem lehetett őket itt látni. Talán éppen csak elbúcsúzni jöttek ebbe a szobába. Megkérték a háziakat, hogy engedjék be őket. Eszükbe se jutott, hogy leüljenek. Lehet, hogy a háziak megtiltották. Bejönni bejöhetnek, de hogy leüljenek, vagy villanyt gyújtsanak!… Mozdulatlanul álltak. A sötétség lassan felszívta őket.

Zsolt egyszer felmászott a karosszékre. Mint aki ott akar berendezkedni. Az anyja lerángatta.

– Mássz le arról a romhalmazról!

Romhalmaz, rendben van. De majd, ha Benó bácsi…

Arra várhatott. Benó bácsi nem nyitotta rá az ajtót. Se ebben a szobában, se később. Szóval, amikor bedugták abba a kamrába. Valósággal becipelték.

– Azért ezzel még lehetne valamit kezdeni – mondta egy férfi.

Mire a nő:

– Ugyan! Ezt nem mondhatod komolyan. – Ennyit hallott. Aztán rázárták az ajtót.

Ketten voltak egy káddal. Abban a kádban soha nem fürdött senki. Nem is fürödhetett. Tele volt mindenféle ócska dobozzal, hasadt virágcseréppel.

Nyílt az ajtó, bedobtak egy télikabátot. Rázuhant a kádra.

Kié lehetett? Benó bácsié? Vagy valaki másé? De hogy éppen ide lökték!…

Gyerekek rángatták ki abból az odúból. Zsolt meg a pajtásai. Kavicsok közé hurcolták, egy kavicsmező közepére.

Ő meg várta, hogy felbukkanjanak a komódok. A nagy komód meg a kis komód. A vitrin az üvegtáblákkal. Talán még maga az ebédlőasztal is. Miért ne feledkezhetne meg egyszer arról az ostoba gőgjéről?

Elkezdődött a lökdösődés.

A fiúk taszigálták, tolták, két oldalról rángatták. Mint valami nyűgös öreget lökdösték a part felé. Onnan pedig valósággal belódították.

Öböl, várrom… Festői környezet. Ez a várrom talán még ostobább, mint az ebédlőasztal. Vén hülye. Idióta.

És akik onnan fentről bámulnak… Bámulnak?! Dobálnak, köpködnek. Néha valóságos versenyt rendeznek. Jó kis mulatság.

Hát így vagyunk.

A szék kissé megbillent. Majd megint hátradőlt, ringatózni kezdett.

Nedves fények a vízen. Alámerült lámpasorok.

A szék eltűnődve ringatózott.

Először csak az abrosz volt előtte. A fehér abrosz áthatóan világított odalent a vízben. Kissé félrecsúszott, de azért még így is befedte az asztalt. Az asztal is valamiképpen oldalt dőlt az üvegtállal. Vékony csőtészták szálltak fölfelé a tálból.

Egy nő kibontott hajjal úszott a tál felé.

A falióra az asztal fölött, a szigorú számlapjával.

Szétázott bajusz lebegett a karosszék felé.

– Benó bácsi!

Felfénylett valami azon az arcon. Aztán már csak a bajusz lebegése. A nő a tál körül úszkált. Váratlanul az órához siklott, előbbre tolta a nagymutatót.

Megpattant a vitrin üvegje. Poharak szálltak a vízben. Karcsú pezsgőspoharak, öblös borospoharak.

Benó bácsi megint felmerült a szék mellett. A nő a terítőt igazgatta az asztalon. Tányérok, csészék, csészealjak keringtek körülötte.

Megnyílt a ruhásszekrény. Zakók és nadrágok zuhantak ki. Kifényesedett, hasas nadrágok örvénylése. Egy szalonnadrág kivált közülük. Magányosan lebegett egy darabig, de a többiek bekerítették. Egy arc a szürke puhakalap alatt. Merev, borotvált arc. A szék felé nézett.

– Zsoltika úgy szerette!

– És a vendégek? – Ingerült buborékok törtek fel a nőből. – Te nem gondolsz a vendégekre?!

Nesztelenül nyíltak az ajtók a víz alatti szobákban. A vendégek átsuhantak az ajtók között, celofánpapírba burkolt virággal és pezsgősüveggel a kezükben. Az asszony ezüstösen csillogó estélyiben, a férje szmokingban. Mindketten üdvözült mosollyal, mintha zenét hallanának. A vendégvárás zenéjét.

Felmerült az előszobatükör. A fogasok fekete kampója.

– Kedveseim – susogta az ezüstruhás nő.

Egy matrózgalléros fiú, félszeg-pimasz mosollyal.

– Zsoltika! Köszönj a Manyi néninek! Miért nem köszönsz?

A háziasszony az asztalon feküdt, két karja hosszan lelógott. Szeme lehunyva, eszméletlen mosoly az arcán.

Az ezüstpikkelyes hölgy kezéből eltűnt a virág. Riadtan kapkodott maga körül. Belenyúlt egy lassan úszó szakállba. A szakáll szétterült a vízben, majd csomósan összehúzódott.

– Már úgy vártunk benneteket! – sóhajtotta a háziasszony. Iszap csorgott le róla, ahogy ott feküdt végignyúlva az asztalon.

Zsolt a szék felé intett.

De aki fölpattant rá, az mégiscsak Benó bácsi volt. Úgy ült ott, kigombolt télikabátban. Szivar lógott a szájából. A zsebében turkált, gyufa után kutatva. Hirtelen végigsimított a szék karfáján.

– Indulnunk kell!

Csönd volt a víz alatti szobákban. Csak a vendég hölgy suttogta egyre rémültebben. – Édeseim! Drágáim!

A háziasszony felnézett az iszapcsomóból.

A karosszék átlendült fölötte. Csodálkozó gyermekszemek fölött úszott el. (Úgy, úgy, kis barátom!) Éjjeliszekrény lebegett mellette, sárga ernyős lámpával. Lámpák kísérték. Zöld, sárga, piros ernyős lámpák.

Elszáradt kar nyúlt fel a víz alatti homályból.

– Ezt még én vásároltam!

Hínárként tekeredett a szék köré. Most már a fonnyadt, ráncos arc is felmerült.

– Egy szeptemberi napon vásároltam. Akkor láttam meg a kirakatban.

A kirakat!

Felmerült a tükörsima üveglap. Ő meg a sarokban állt, egy pálma mellett. Előtte az utca elgördült volna. Egy villamos is elhúzott, részletekre szakadva.

Eső csorgott végig a kirakaton. Egyszerűen elfolyt.

A villamos kibicsaklott. Eltűnt a sötét, iszapos vízben.

Megint felmerült az öregasszony. Végtelen sértődöttség a tekintetében.

– Legalább nekem is szorítanának egy kis helyet!

Benó bácsi felnevetett. – Mi ez? Társasutazás?

A szivar kipottyant a szájából. Kétségbeesett mozdulattal utánakapott.

– Most hol találok egy trafikot?

Levetette magát a székről.

Mintha éppen most hagyták volna ott. Mintha éppen most szállt volna ki belőle valaki, türelmetlenül megbillentve, szinte a víz alá lökve.

Szétázva úszott az öbölben, a várrom mellett. A fények kialudtak körülötte. Nem volt más, csak a tó sötétje.

Fél hat felé

Üres, homályos lépcsőház. Öreg lift, vékony, hosszúkás tükörrel. Mintha ő lenne az egyetlen lakó. Várni lehet, hogy kinyitja az ajtót, kilép ketrecéből, és mogorván elindul fölfelé a lépcsőn.

Lábak a ketrec rácsai között. Lábak, kezek, arcok. Gyerekek lógnak a rácson. Sziszegnek, fütyülnek, kiabálnak. Sovány, csontos lány néz fölfelé.

– Megyünk a tetőre?

– A tetőre? – Egy fiú lebámul valahonnan a negyedikről.

– Talán még nem napoztunk a tetőn?

– Hát most nem napozunk. A Csordás megszállta a tetőt. Kifektette az egész családját.

– A tetőre! – A lány a rácsot rázza.

Egy pillanat, és leválnak a rácsról. Szandálok, tornacipők, meztelen talpak futása, ahogy megindulnak fölfelé.

– A tetőre! A tetőre!

Az egyik lépcsőfordulónál megáll a lány. A gang felé mutat.

A gang napozói.

Székeken ülnek az ajtó előtt. Székeken, hokedliken, sámlikon. Bajuszos férfi homlokán vizes törülköző. Zsebkendő egy másik homlokon. Elszántan kifeszített homlokok. Emeleti arcok, ahogy a napot várják. Fürdőruhás nő megfordítja a széket, háttal napozik. Öreg, ráncos arc a sámlin. Fölötte az ajtó kilincse. Lavór a rács előtt. Valaki belenyúl, mélyen megmerít egy szivacsot, végigcsorgatja a karján, a mellén.

Bánatos sóhaj valahonnan a gangokról. – Azért ez már nem az igazi!

– Hogyhogy nem az igazi?!

– Már nincs ereje. – Javít. – Nincs olyan ereje.

Vékony arcú, bajuszos férfi emelkedik fel, kifakult pizsamában. – Miért? Mikor van olyan ereje? Maga szerint mikor van olyan ereje?

– Hát mindenesetre…

– Délben? Mondja mindjárt, hogy délben!

Napszemüveges nő, a nyugágyról: – A reggeli nap barnít a legjobban.

– A reggeli nap, de nem a…

– Talán azt akarja mondani, hogy a délutáni nap langyos melege… – A bajuszos remeg a dühtől.

– A délutáni nap langyos melege!

Üregből jön ez a hang, egy szoba üregéből. Szemüveges, zömök férfi az ablakmélyedésben. Félmeztelenül hajol egy rajztábla fölé. Mellette az asztalon vonalzók, háromszögek.

– Nincs jobb, mint a délutáni nap langyos melege! És ha még ezt az ember a negyediken kapja… ha meggondoljuk, hogy éppen a negyedik emeleten!

Elhallgat. A gang napozói is elhallgatnak. Székeken ülnek, székeken, hokedliken, sámlikon. Mögöttük lehúzott redőnyök, félig lehúzott redőnyök, az ajtó kilincse, az ablak párkánya, lesötétített szobák.

Nő a nyugágyról: – Az a nyüzsgés a strandokon!

Egy homlokon kissé megcsúszik a kendő. Az az agyonszáradt kendő. Leemelik, belenyomkodják a lavórba. Bágyadt loccsanások.

A férfi a rajztábla fölött: – Cápaveszély! Cápaveszély!

Nyugágyas nő olvas. Elindul a keze a nyugágyon, keres valamit. – Úgy látszik, bent hagytam a cigarettát.

Egy férfi válla, ahogy a hátát napoztatja. Két karja lelóg a székről.

Egyszerre csak mozgolódás támad. Felemelkednek a vállak, a hátak és a homlokok. Arrébb tolják a székeket, sámlikat, lavórokat. Fröccsen a víz a kőre.

Székeket, lavórokat húznak el a rajztáblás férfi ablaka előtt. Az sötéten vigyorog a vonalzók és háromszögek közül. Ráncos arcú nő benéz, kezében sámli.

– Nem zavarom?

– Boldoggá tesz.

A nő leteszi a sámlit, de egy szék arrébb sodorja. Vonulnak a székek, a lavórok.

– Már nincs nap.

– Hogyhogy nincs nap?! – A vékony arcú, bajuszos férfi úgy áll, mint egy próféta. A hátsó lépcső felé int.

Szék himbálózik a levegőben. Úszósapkás férfi a nap felé igazítja, majd leül.

Odabent, az ajtó mögött, az öregasszony. Elmosolyodik, ahogy a fej és a váll foltját látja az előszobaajtó üvegjén. Kissé megnyitja az ajtót.

– Egy pohár vizet?

Az úszósapkás, akár az álomból: – Pohár? Milyen pohár?!

– Múltkor is megfájdult a feje. Kalmopirint is kért. Kalmopirint és egy pohár vizet.

– Ugyan kérem! Én bírom a napot.

Az öregasszony becsukja az ajtót. Bemegy a konyhába. Tálca a konyhaasztalon. Azon csészék, csészealjak, kistányérok. Mellettük kávéfőző.

– Kivihetnék neki egy kávét. Múltkor valaki kért tőlem egy kávét.

Megfogja a csészét, leöblíti, visszateszi. – Bírja a napot! – Legyint.

Bent van a szobában. Fölnéz egy szakállas, tengerészsapkás férfira. – Mit tud ő a napról!

Festmények és képek. A szoba tele van festményekkel és képekkel. Középen a tengerész. Sűrű, fehér haj, derűs, kissé gunyoros tekintet. Egyik kezében távcső, de csak úgy hanyagul lógatja. Ugyanaz a férfi kétsorgombos kabátban, széles karimájú puhakalapban. Aztán egy zömök, bajuszos férfi, barna mellényben. Meglehetősen bizalmatlanul néz a tengerészre.

– Ezeknek csak a szájuk jár. – Az öregasszony derűsen ingatja a fejét. – De ha valami baj van… – A tengerészre hunyorít. – Papa, mikor vettél be Kalmopirint?

Az ablaknál ül. Buszok robognak el előtte. A vezető szinte bólint. Tér emelkedik fel, templommal. Fiú meg lány mennek át a sétányon. Egymás kezét lógázzák. A fiú lemarad egy vékony fánál. Bicskával belehasít. Aztán már megint a lánynál van. Lógázzák egymás kezét.

Iránytű és egy hajó modellja a szoba mélyében. – Kund. – Ez áll a hajó oldalán. Az öregasszony elmegy mellette. Közben fölnéz a tengerészre.

– Nem akartad, hogy veled menjek arra az útra.

A konyhában vacsorázik. Rádió szól a szobából, tánczene. Egyszerre csak kalimpálni kezd a lábával. Harangoznak a fekete cipős lábak.

Ágyaz. Férfihang a rádióból: – De hogy Miketics Sándor útja hová vezet, arra még nem adhatunk választ. – Sötét, drámai zene.

Elzárja a rádiót. Hosszú, lesimított hajjal, hálóingben áll az ágy előtt. Valahogy, mint egy intézeti növendék. Aztán már fekszik. Két keze a paplanon, az ujjak szétnyílnak, botorkálva megindulnak.

Fények vágódnak be kintről. Fehér karikák, középen zöld betűkkel. – Csoki keksz.

Egyenletes kopogás a falból. Szünet. Majd két hosszabb és egy rövidebb. Szünet. Majd megint, de most már türelmetlenül.

Az öregasszony a takarót paskolgatja.

A kopogás abbamarad. Aztán egy sóhaj. Oly tisztán, mintha a falból jönne.

Az öregasszony vár, figyel. Megpróbál felülni, de a feje oldalt csúszik a párnán.

 

Nedvesen ragyog a napfény a lépcsőkön. Szatyrok, hálók imbolyognak lefelé. Szatyrok, hálók, kosarak meg asszonyok.

Az öregasszony tűnik fel, kosárral, üres tejesüveggel. Hirtelen megáll.

– Egy kis zöldség… zöldségféle.

A szatyros nők bólogatnak. Ő meg egy-két lépést tesz, majd visszafordul.

– A Molnár bácsit visszahozták?

Az egyik nő értetlenül rázza a fejét.

– Hát a kórházból. Az éjjel megint hallottam a kopogást. Tudják, abból a szolgálati szobából, a Vermeséktől.

– Szolgálati szoba? Vermesék?

– Onnan is vitték el. A Bíróné hallotta meg a kopogást, és akkor kihívták az orvost.

– Ja, az a vén részeges!

– Nem, nem, a Molnár bácsi nem ivott.

– Azért jött fel négykézláb a lépcsőn. Nem is jött, mászott.

Lefelé megy a kosárral meg a tejesüveggel. – Az nem az ivás miatt volt… kis nyugdíj… le volt gyöngülve, és aztán már csak úgy feküdt valami takaró alatt, feküdt meg kopogott.

Lent áll a házfelügyelő ajtaja előtt. Az ajtó nyitva. Daráló a konyhaasztalon meg valami könyv.

– Sültet vittem neki, sültet meg salátát.

Tér sétánya. Távolabb a piac bódéi. Kosarak, ládák a piac sarkán. Paradicsom, tök, dinnye.

Az öregasszony a paradicsomok között. Mintha begurult volna a ládába, és többé már nem is tud kikeveredni.

– Nem kell hozzányúlni. – Kék köpenyes férfi kivesz a néni kezéből egy paradicsomot.

– De hát, én csak…

– Paradicsom? Paprika?

– Múltkor is olyan kásás volt.

– Paradicsom? Paprika?

Ládák és bódék között mászkál. Rákoppint egy görögdinnyére, megérint egy hosszan lelógó, szakállas gyökeret.

Bent áll egy üvegkalitkában. Presszókávé. Ez áll vörös betűkkel az üvegfalon. A pultnál issza a kávét. Egy asztalnál nagyobb társaság.

– …a Barcza vette észre borotválkozás közben, a folyosón.

– A Barcza a folyosón borotválkozik?

– Csak kinézett. A lány meg ott feküdt a folyosón… le volt takarva.

– Akkor még nem volt letakarva.

Az öregasszony a feketét kortyolgatja. Csupa várakozás. A háta, a válla, a nyaka, az a mozdulat, ahogy a poharat tartja.

– Az én férjemhez szólni se lehet, ha borotválkozik.

– Egy időben mindig a feleségem akart beszappanozni.

– Most már nem akarja beszappanozni.

Előredől a kávéfőző gép mellett. Már alig van valami a pohárban.

– Sose tetszett nekem az a lány, de azért, hogy így!…

– Olvasott, mindig olvasott. Hozzánk is feljárt könyvekért.

– Mikor vitték el?

– Ott feküdt a folyosón… jó sokáig.

Fölnéz. A presszósnő merev, ellenséges arca. A pohár a pulton. A tejesüveg meg a kosár elindul. Közöttük az öregasszony.

Asszonyok a tér sétányán, kétoldalt. Asszonyok szatyrokkal, csomagokkal. Kifakult nyári ruhák, kinyúlt, rosszkedvű szvetterek. Fűzős cipők, elvékonyodott, papuccsá taposott félcipők. Közöttük egy telt, barnára sült kar.

– Lesültél, Gizikém! És hogy meghíztál!

Szikár nő rácsap a karra. Rászállnak erre a karra. Csapkodják, csipkedik, verdesik.

Jön az öregasszony, mosolyog. De ezek az arcok nem fogadják el a mosolyt. Az egyik nő váratlanul feléje hajol.

– Mit akart a Molnár bácsival?

– Kopogott. Egész éjjel kopogott.

– Azt maga nem hallotta kopogni.

– Kórházban van, ki se jön onnan.

– Sültet vittem neki meg salátát.

– Más talán nem vitt neki?

– Én talán nem vittem?!

Engedelmesen bólint. A kosarára bámul. Elindul, de azért még hallja:

– Meddig akarja ez még húzni?

– Minek neki az a nagy lakás? Minek?!

A díványon ül. Fölötte a képek. A kapitány most civilben. Fekete kabát, nyakkendő. A bajuszos meg rágyújtott egy szivarra.

– Ott ült a fejed búbján – mondja a kapitánynak. – Igen, igen, a Simi! Fészket rakott a hajadban, papa. Hát én még olyan kanárit nem láttam, egy olyan szemtelen, és hogy kopogott a csőrével! Te meg közben kávéztál, meg újságot olvastál. Legszívesebben lekergettem volna a Simit, igen, de hát azt nem lehetett, na, még hogy a Simit! Vagy nem is kanári volt a Simi?

A másik férfihoz fordul. – Hát te ezt sose hagytad volna!

Megmerevedik az arca.

– Ha adnék nekik valamit? Annyi ruhám van, minek nekem annyi ruha? Vagy azt a karperecet… nem, azt névnapomra kaptam. Meg akkor azt hinnék, hogy ékszereim is vannak, mindenféle ékszereim. Ó, ti nem ismeritek ezeket!

Elindul a szobában. Kinyitja a szekrényt, kivesz egy virágos mintás ruhát. Meglengeti, visszaakasztja. Kinyitja a másik szekrényt. Kabátok. Sorra megérinti a vállukat.

A dívány sarkán ül, nyitott szekrények, kihúzott fiókok között.

 

Leszól egy nő a negyedikről.

– …tudja, mit akart a Levasicsnéra rásózni? Egy estélyi ruhát!

Döbbent hang a mélyből:

– Estélyi ruhát? A Levasicsnéra?!

– De hát az megadta neki. Tudja mit mondott? „Elmúlt már a farsang!”

– Hozzánk meg botot hozott. Egy olyan bambuszbotot.

– A Fillárnéhoz keppet.

– Mi ez? Kiárusítás?

– De nem fogad el pénzt.

– Csak várjon!

– Ki akartam fizetni azt a pulóvert…

– Szóval, elfogadott tőle egy pulóvert?

– Egy olyan garbó-pulóvert.

– És maga elfogadta?!

– Csak egy garbó! Csak egy garbó!

 

Az öregasszony a gázóra és egy kép között, az előszobában. Fejét ingatja, várakozóan néz.

Azok hallgatnak. A férfi átfogja a felesége vállát. – Hát, nem tudom.

– Igazán kedves – mondja a fiatalasszony, majd a kép felé: – Havasok, a Gyalui havasok, tudja a férjem erdélyi.

– Hát én már itt születtem. Az az igazság, hogy én már itt születtem, csak hát azért mégis…

– Hegyek. – Az öregasszony a képet nézi. – Mindig szédültem. A férjem meg kinevetett. Érdekes, a férjem volt a nagy kiránduló, nem a papa. – Elakad. Majd hirtelen: – Le is vihetném a kisfiút… nálam vannak hajók, földgömbök, térképek… és én ezért semmit, de igazán semmit se kérek, csak tudom, hogy van ez, ha el akarnak menni színházba, és akkor…

– Eljön a nagymama.

– A nagymama. – Ott áll a gázóra alatt. – Valaha nekünk is volt bérletünk az Operába. Adler Adelina… de hát őt nem is az Operában láttuk, hanem a Városiban volt a vendégfellépése. Adler Adelina! hanem a kórus, az semmit se ért, és a balettban meg csak topogtak, de azt is úgy összevissza, és mondta is a férjem, hogy ez szégyen, és Adler Adelina nem is jön többet…

 

Kint áll a gangon.

Fények gyulladnak fel az ablakokban. Valaki a lábát törli hosszan, elnyújtottan. „Szervusz, Gyulám!” Telefon csörög egy lakásban. Aztán csönd. Csönd és sötét. És akkor egy női hang, valahonnan az emeletekről:

– Hazaküldték a maga Molnár bácsiját.

Az öregasszony fölfelé bámul. Látni nem lehet senkit. Csak megint a hang.

– Vihet neki sültet meg salátát!

Hatalmas ébresztőóra a konyhaszekrényen. Az öregasszony azt nézi.

– Mert én csak nem akartam szólni – hallja a házfelügyelőnőt. – Ez nem az én dolgom, de én nem laknék olyan nagy lakásban, már így, egyedül, meg aztán a pótlék miatt.

– A pótlék.

Feláll, odamegy az órához. Megérinti az ujja hegyével.

– Mindig elromlik. Már nincs is kedvem megjavíttatni, tiszta pénzkidobás.

Az öregasszony visszahúzza a kezét. Megint ott ül, szemben a házfelügyelőnővel.

– Szóval, talán tudnék valakit, itt vannak, ugye, a Venczellék meg a Mógerék a hatodikon, ott pláne gyerek is van, aztán bepréselve egy szobába, nem mondom, nagy szoba, de akkor is. És mi lesz azzal a sok holmijával? Holmi? Kacat. Lom! Na, legfeljebb eladja, talán még arra is tudnék valakit. Edényre máris tudnék, edényre meg porcelánra, csak lenne időm! – Kihúz egy kartonlapot az asztalfiókból. – Ki kell tenni a kapu alá, tudja, a Molnár bácsi…

– Hazajött.

– Egy ládikóban.

– Egy ládikóban! – Ott áll a házfelügyelőnő mögött. Az a kartonlap! Gyászjelentés, kézzel írva. Tussal húzták meg a fekete keretet.

 

Tudatjuk a lakótársakkal, hogy

Molnár Károly

hosszas szenvedés után, 87 éves korában

elhunyt.

Temetése végakaratához híven

augusztus hó 17-én…

 

És akkor egy szó, amit alig tud elolvasni.

– Házunkban.

– Mit szól! Ez volt a kívánsága. Mennyit kellett szaladgálnom, amíg el tudtam intézni, mert persze hogy ez is az én nyakamba szakadt, de ha nincs a Gömöri doktor, hát igazán nem is tudom…

Az öregasszony előrehajol és megismétli.

– Házunkban.

Gyászruhás asszonyok a lépcsőházban. Asszonyok meg néhány férfi. A felvonó körül álldogálnak, a lépcsőkön. Ég a villany, de csak a lift ketrecét világítja meg. A lift éppen fönt van.

Két férfi koszorúval. A koszorún fekete szalag. – Nyugodj békében! – Virágcsokrok. Azok is fekete szalaggal átkötve.

Köhécselés, csoszogás. Aztán egy hang.

– A fia itt van?

– Nincs is fia.

– De van, csak külföldön, és most megjött.

– Fönt van a pappal.

– Nincs pap.

– Dehogynem. Református pap.

– Református volt a Molnár bácsi?

– Hát ha a református pap jött.

– Nem jött pap.

Megérkezik a lift a fekete ruhás házfelügyelőnővel. Három nő beszáll.

Az öregasszony a lift rácsánál. Sötét kosztüm, sötét kalap.

– Maga még éppen befért volna. – Valaki belehajol a nyakába. – Igaz, hogy elcseréli a lakást?

Csoszogás. Suttogás. Aztán megint a hang:

– A Pützékkel vigyázzon. Egy összegben kérje a pénzt.

Talpak sikálják a lépcsőház kövét.

– És hol lesz a?…

– A kéményfalban helyezik el.

– A tetőfalban.

– Mondom, hogy a kéményfalban.

– Hamvasztás volt?

– Hát mit gondol!

– Már felvitték?

– Legalább egy órája.

– Kórus van?

– Kórus? Miféle kórus?

– Akik majd énekelnek?

– Nincs kórus. Nincs pap, és nincs kórus.

A házfelügyelőnő megjelenik a lift kivilágított kockájában. Beengedi az öregasszonyt és még két nőt. Egy férfi is be akar nyomulni, de eléje teszi a kezét.

Fölszállnak. A néni a lift tükrében megigazítja a kalapját. A házfelügyelőnőhöz fordul. Talán kérdezne valamit, de ahhoz a merev, ünnepélyes archoz nem lehet szólni.

A lift megáll. A házfelügyelőnő nyitja az ajtót. Kiszállnak.

Aztán már nyílik a padlásablak. Sorra kilépnek a tetőre.

Az öregasszony mozdulni se tud. Ketten megfogják, előbbre viszik. Többen is állnak körülötte, de nem látni az arcokat. Olykor mintha a tető bádogcsatornája volna előtte. Aztán csak a cserépdarabok. Apró cserépdarabok.

Vörös és zöld fények az ég alján. Fényreklámok gyulladnak fel, és alszanak ki. Vöröseszöld fényben porzik az ég.

Megszólal egy éles, átható hang.

– Búcsúzunk tőled, Molnár Károly, és bizony fájdalmas ez a búcsú, nagyon fájdalmas, hiszen te visszatértél ide közénk, mert nem akarsz megválni tőlünk… tehát közöttünk vagy, és mégis oly messze!

(– Mondom, hogy van pap.

– Ez a Lakos.)

Lapos háztető. Előrehajló hátak, vállak. Összekulcsolt kezek.

– Akadtak, akik különösnek tartották a te utolsó kívánságodat! Meg kell mondanom, akadtak, akik ezt meg akarták akadályozni. De állhat-e bármi is a hűség útjába? Felemelő a te hűséged ehhez a házhoz. És megígérjük neked itt ebben az órában, hogy mi se hagyunk el.

(– Vigyázzon azzal a virággal!

– Hova lehet letenni?

– Majd ahova a többiek.)

– Feljövünk ide hozzád, hogy egy-egy percre elüldögéljünk melletted, emlékednek áldozva. Nyugodj békében, drága barátunk!

Alacsonyan szállnak a felhők. Tépett szélű, szétrongyolt felhők. Az ég alján kihunytak a fények. Nincs más, csak a sötétség. Felhangzik a zsoltár.

 

…és az embereket Te meg hagyod halni és azt mondod az emberi nemzetnek légyetek porrá, kik porból lettetek!

 

Csönd.

Két férfi előrejön, koszorúval a kezében. Lassan, tétován megindulnak a többiek is. Az öregasszony nem mozdul. Úgy áll, összekulcsolt kézzel.

 

Kávéját kavargatja a díványon. Még mindig kosztümben. A kalapját se tette le.

Ajtók csapódnak odakint.

Akárcsak egy öreg, kopott szobában szállna fölfelé. Csipkés blúzban áll a lift tükre előtt, kezében kis csomag. Nem lép ki mindjárt, ahogy a lift megáll. Talán vendégeket vár ide. Majd meg is kínálja őket a kis csomagból.

Aztán mégiscsak kiszáll. Leengedi a liftet. Az lesüllyed mögötte, és ezzel mintha mindenkije elhagyta volna. Elindul a folyosón.

Ajtó nyílik a folyosó végén.

– Már vártuk.

Feketével kínálják, süteménnyel kínálják.

– Tengerrengés! – A férfi föléje hajol. – Azt mondja, tengerrengés volt?

– Messina mellett.

– Hallod – fordul a feleségéhez –, Messina mellett. A néni meg a hajón, és nem félt, egyáltalán nem félt.

– De hát az egy hónappal később volt. – Leteszi a csészét. – Azt kérdi a papa, na, Batyu, elkísérsz? így hívott, Batyu. Fel mersz ülni, Batyu, arra a rozoga bárkára? – De mennyire, papa! – Tudod, hova megyünk? – De mennyire! – Azt is tudod, hogy mi volt arrafelé? – Tengerrengés! – A papa nevetett. – Batyu, te nem tudod, mi a tengerrengés! Ahhoz képest a földrengés…

– Semmi, semmiség. – A férfi megrázza fejét.

– Tengerrengés! – A felesége maga elé mered.

– El is kísértem a papát. Nem volt semmi baj a tengerrel, nagyon tisztességesen viselkedett.

– Hogy hívták a hajót?

– Kund.

– Kund, na igen.

Az öregasszony a süteményt rágcsálja. Potyognak a morzsák a csipkeblúzra.

– Tengerrengés. – A férfi körülötte járkál. Hirtelen megáll, a szobára mutat. – Azt hiszem, igazán barátságos.

– Meleg kis fészek – mondja a felesége. – Mi legalábbis mindig annak éreztük. Meleg, meghitt kis fészek.

– Sose válnánk meg tőle. Csak hát Totó miatt. Tizenöt éves.

– És, ugye, ebben a korban egy lány…

– Külön szoba kell neki, nem vitás.

– Hát, ha tizenöt éves…

– El se tetszik hinni, milyen különös gyerek. Órákig elüldögél egymagában. Néha még csak nem is olvas. Nem szereti, ha szólnak hozzá. Én nem is tudom, olyan, olyan… mutasd meg a fürdőt.

Az öregasszony egy kád mellett. Szivacsok a kád szélén. A mosdó fölött, üveglapon, borotvapamacs, szappan, krémek, fogkrémek, egymásra dobálva.

– Zuhanyozni is lehet.

Benyúl egy kéz, megnyitja a csapot.

Szakad a víz. Az öregasszony esőfüggönyben. Benyúlnak érte, lassan tolják előre.

– A kilátás!

Gyanakodva pislog, de menni kell. A férfi, valahonnan messziről:

– Búvár Kund! Ugye, hogy arról nevezték el a hajót?

Vörösmarty Mihály verse a Búvár Kund.

Egy ablakból lóg ki az öregasszony. Megfeketedett falak, sötét ablakok. Odalent a mélyben egy darabka föld, dróthálóban.

– A mi kertünk!

 

A liftben száll fölfelé. Belenéz a tükörbe, oldalt fordul, ujját állához érinti. Vállat von, mintha veszekedne valakivel. Már egészen otthonos ebben a fülkében.

Raktárfélén megy át. Csupasz asztal, azon fűrész. A padlón forgácsdarabok. Az ablaknál lyukas fenekű hintaszék.

– Rendbe hozatjuk – hallani egy hangot. – Természetesen rendbe hozatjuk.

Az öregasszony megérinti a hintaszéket. Az sértődötten billeg.

– Nincs nagyobb öröm, mint egy ilyen hintaszékben olvasgatni.

Az öregasszony hintáztatja a széket. Majd hirtelen megállítja. – Köszönöm, nem erre gondoltam.

– Mire gondolt?! Mire gondolt?!

Egy cédula a liften: Nem működik.

 

A néni hátranéz, mintha segítséget várna. Rácsúsztatja a lábát az első lépcsőfokra, lassan elindul fölfelé. Megy fölfelé a lépcsőkön. Közben nyílnak az ablakok. Végig nyílnak az ablakok a lépcsőházban. Asszonyok az ablakokban.

– Egész fürge.

– Örökké járja a házat.

– Most a Troppauerékhez megy.

– Ott már volt. A Vencellékhez.

– Semmi se jó neki.

– Mit akar azért a két szobáért?!

– Megint egy másik kalap.

– A temetésen is ebben volt.

– Följár a Molnárhoz.

– Hová jár fel?

– A Molnár bácsihoz. A tetőre.

Az öregasszony megy fölfelé. Arcok kísérik, végig a lépcsőházban.

 

Hatalmas, csupasz fal. A falból kibukkan az öregasszony feje. Parányi pont azzal a kalappal. Eltűnik. De csak azért, hogy valamivel lejjebb tűnjön fel. A fal virága. Hol innen, hol onnan tör elő.

 

– Nem! Nem! – A házfelügyelőnő ott áll előtte. – Örökké csak ezt hajtogatja, de hát mit válogat, mit akar?!

Az öregasszony laposan pislog a konyhaasztal mögött. – Mit csináljak, ha egyszer… Albérlőt nem akarok. Sose laktam idegennel.

– A Fridánál is van albérlő, meg a Czaniknénál.

– A mi házunk nyitva volt mindenki előtt, de hogy valaki ott lakott volna!

– A maguk háza?

– A férjem tudta, mi az, vendégeket fogadni. Szótlan ember volt, egyesek azt hitték, hogy mogorva. A papa is azt hitte.

– Szóval, fel vannak zúdulva.

– Fel vannak zúdulva?

– A házban. Hogy maga összevissza mászkál, és a végén semmi. A múltkor elkapott a Vencellné. „Ide figyeljen, miért küldte a nyakamra azt a…” A Troppauerné is nekem esett. És ki miatt? Szóval, nekem ebből elég. Ha magának nem tetszik, amit én ajánlok, menjen a Marx térre, a börzére.

– A börzére?

– És akkor majd meglátja, mi lesz, de az engem már nem érdekel. Egyáltalán! Egyáltalán!

 

– A börzére!

Ezt már a férjének mondja. Egy pillanatra a papához fordul, de a papa arca most elutasító. „Ezt talán beszéld meg vele.” Hát igen, ilyesmiben mégiscsak inkább a férjére lehet számítani.

„Az ilyen börzedolgokban! – Enyhe bosszúság a férje arcán. – Persze, egy tengerész nem foglalkozhat ilyesmivel.”

– Fel vannak zúdulva a házban, hogy én… hogy engem…

„Fel vannak zúdulva?! – A papa arca megkeményedik. – Vannak még eszközeim, azt hiszem, vannak még eszközeim.”

Tengerészek kísérik le az udvarra a felzúdult lakókat. A hátsó lépcsőn vonulnak lefelé. Az udvaron a kapitány és a másodkapitány. Mögöttük a fegyveresek. A kapitány kezében lista. Onnan olvassa a neveket.

– Venczell Béla!

– Troppauer Endréné!

– Mógerék!

És akinek a nevét olvassa, az a kivégző osztag elé lép.

 

Fal a troliállomás mögött. Cédulákkal borított fal. Előtte egész kis tömeg. A cédulákat olvassák.

Összeköltözőknek! Ideális, olcsó bérű, Kulich Gyula téri, megosztható, nagy erkélyű, három szoba…

Otthont adok! Pesten tanuló, szolid, vidéki diáklánynak, nagy belvárosi lakásomban.

Diplomás férfit keresek, társbérletre.

Hétvégi ház, panorámás, budai, minden igényt kielégítő.

Balatonnál, partközel, olcsó telek.

Gyermekszerető, leinformálható nyugdíjast keresek.

Olvassák, mormolják a neveket, címeket. Könyörögve, imádkozva, átkozódva. Elöl, egy aktatáskás férfi mellett az öregasszony.

– Éppen rám vár az a hétvégi, budai ház! – szólal meg valaki.

– Mit akar? Panorámás.

– Van nekem egy panorámás albérletem. Az aztán olyan panorámás!

– Nem akar leruccanni a Balatonra? Olcsó telek, partközel.

– Még hogy partközel!

– De azt az Akácfa utcait meg lehet nézni.

– Be se engedik.

– Már régen kiadták.

– Ha én egy ilyen címre elmentem, hát azt már régen…

– Maradok a Balatonnál. – Keserű nevetés. – Mégis, partközel.

Labdáznak ezzel a szóval. – Partközel! Partközel!

– Képzeljék – kezdi egy kövér nő –, egy postás feleségül akart venni, hogy ő élettársat keres. Valósággal lerohant.

– Éppen magát.

– Már el se merek menni egy címre, ha férfi az illető.

– Csakis férfiakhoz megy el. Mint szolid, vidéki diáklány.

Nevetés. Majd egy újabb hang:

– Hol keresnek gyermekszeretőt?

– Ide figyeljen maga gyermekszerető! Magát egyszer már majdnem…

– Hát nyugdíjam, az nincs, és mi az, hogy leinformálnak?

– Magát nem kell leinformálni.

Sziszegő hang az öregasszony mellett: – Ezt csinálják! Mind ezt csinálják. Először felküldik a nagymamát, aztán jön a többi. – Belehajol az arcába. – Celldömölk? Pápa?

– Nem, nem.

– Egész jól kistafírozták? Mert hogy egy ilyen nagymamában jobban bíznak. Aztán majd jön a többi.

– Nincs senki… elhiheti.

– Elhiszem, magának elhiszem. Így szivárognak be, aztán elözönlik a várost.

– Mit csinálok?

– Szivárog.

– Szivárgok?! – Elakad, majd kitör belőle: – Van nekem lakásom, kétszobás, a Bertóti úton.

– A Bertóti úton! – Már egy pulóveres férfi áll előtte. – És elcserélné?

– Persze hogy elcserélné! – Valaki félretolja a pulóverest. – Hernád utca, szoba, komfort…

– Már megint a Hernád utcával jön!

– Földszinti a Vágány utcában!

– …második emelet, süllyesztett káddal!

– Ide figyeljen, nénike…

– Mi az, hogy nénike?

Fehér bajuszos úr karon fogja az öregasszonyt, mintha sétálni indulnának. Séta a Szigetre, leülnek egy padra, vagy beülnek valahova fagylaltozni. Közben szól a zene.

– Mégis, mire gondolt, asszonyom? Milyen összegre?

– Nem gondoltam összegre.

– Nem gondolt összegre? – A férfi elengedi a karját.

Mögöttük a többiek félköre. Ha ők megindulnak – azok is.

– Nem gondolt? – A fehér bajuszos úr közel hajol.

A többiek előrejönnek. Csönd. A várakozás csöndje.

A fehérbajuszos alig észrevehetően arrébb tolja a nénit. De akkor már azok is előrevetik magukat.

– Nem gondolt összegre!

Úgy lóg a férfi karján, mint egy táska. Megbillen, hátracsúszik. Majd egyszer csak lent van.

A fehér bajuszos úr belepottyan egy újságba. Figyelmesen olvas.

A többieket valósággal szétfújták. Van, aki egy hirdetőoszlopot böngész, van, aki csak úgy belebámul az utcába.

Két rendőr jön. Felszippantják az öregasszonyt.

– Mit keres itt? – És még mielőbb bármit is mondana. – Menjen csak haza, és adjon fel hirdetést az újságban.

A rendőrök elmennek a fehérbajuszos mellett. Megzörgetik az újságot.

– Rudi bácsi! Rudi bácsi!

Az öregasszony elfordul. Eltűnik a fal az ácsorgókkal, a bámészkodókkal.

 

Az asztalnál ül, előtte levélpapír.

„Elcserélném kétszobás lakásomat…” Kalimpál a lábával, fölnéz a férjére. – Valami csendes hely, tudod, mint Selmecbánya.

A férj kételkedő arca. Mint aki nem nagyon emlékszik arra a csendes helyre Selmecbányán.

– A kert Fiuméban! Fák, gyümölcsös fák és a tenger…

Ez már a papának szól. Aztán megint a papír fölé hajolt.

„…Egyszoba komfortos, budai lakásra, nagy kerttel.”

Teherautók robognak el odakint. Rázkódik az utca, rázkódik a ház. Ő még mindig az asztalnál. Aláhúz valamit. Nagy kerttel. Picit kidugja nyelvét, elégedetten bólint.

 

– És most hirdet? – A szatyros nő két lépcsőfokkal feljebb. Onnan néz le az öregasszonyra.

– Hirdetek, újságban.

– Tudja, mit indított el ezzel? – A szatyor felemelkedik.

Az öregasszony kérdezne valamit, de a szatyor eltűnik.

 

Nem tudni, mikor jött ez a nő, de most mindenesetre az ablaknál áll. Kihajol. Bólint, ahogy elrobog egy busz. Féloldalasan visszafordul a szoba felé.

– A nyolcadik! Még csak most kezdtem számolni, és már a nyolcadik.

Az öregasszony megfogja egy szék támláját. (Jó, ha ennyi busz jár erre? Vagy nem annyira? Lehet, hogy nem annyira.)

– És ezek még csak a buszok! – Körbejár a szobában, megáll az egyik asztalnál. – Ez a fal!…

– Kopott. Csak éppen egy kicsit.

– És ráadásul zajérzékeny vagyok.

– Zajérzékeny!

– Elég egy ajtócsapódás, egy hangos szó. Emlékszem, még talán egyéves házasok se voltunk, és el akartam válni a férjemtől. Rám kiáltott: Csukd be az ablakot!

– De hát biztosan be kellett csukni.

– Sírógörcsöt kaptam, és olyan remegés fogott el. A férjem aztán elvitt az Unterberg professzorhoz.

– Ó, az Unterberg!

– Ismeri?

– Még a papa járt hozzá. De ő valami egészen más…

– Na igen, az Unterberg tulajdonképpen nem pszichológus. A férjemet kezelte, nagyon eredményesen.

– A papát is.

Az öreg tengerész mélységesen szemrehányó tekintete. „No de lányom!” A férj enyhe lenézéssel. „Nekem sose kellett elmennem az Unterberghez.”

– Nagyszerű ember volt az Unterberg. Csodálatos ember. Azt hiszem, Londonban halt meg.

– Nem tudom, lehet.

– Egész biztos, hogy Londonban. Festetni kell. Az egész lakást úgy, ahogy van.

Csöngetnek.

– Bocsánat. – Sovány, ősz férfi az ajtóban. Ismerősen mosolyog.

– Talán éppen rossz időben…

A néni int, hogy tessék befelé. A férfi útközben bemutatkozik. – Elekes Pál!

Mennek befelé. Kopogás a konyhából. Szerény, de határozott kopogás.

– Kérem szépen – lép ki egy hajlott hátú férfi –, csak mert azt tetszett mondani, hogy várjak.

– Hogy várjon?

– Ittam egy pohár vizet.

– Ivott, persze.

– Visszatettem a poharat. A csapot elzártam. Elég nehezen. Úgy látom, baj van a csapokkal.

Hárman mennek befelé. Oldalt a két férfi, középen az öregasszony.

A nő fogadja őket. – Generális átalakítás!

Elekes: – Az a fontos, hogy stílusban maradjunk. Mert azért ennek a lakásnak bizonyos jellege van.

– Romos jellege.

Az öregasszony leül. Azok hárman egymás körül keringenek.

– Látja, ez az, amit a férjem nem tud megérteni.

– A stílus, az valami egészen alapvető…

– Az első utam a fürdőbe vezet.

– Miért vezet a maga első útja a fürdőbe?

– A csapok. Látnom kell a csapokat.

Mind a hárman kihajolnak.

Csöngetés.

– Majd én, ha megengedi. – Elekes megérinti az öregasszony karját. – Nem akarom azt mondani, hogy bizonyos előjogaim vannak, erről szó sincs…

Aztán már négyen lógnak ki az ablakból. Talán csak levegőzni jöttek. Vagy megbeszélnek valamit. És majd innen mennek moziba, színházba.

– Érezni a pályaudvar füstjét.

Lassan jönnek befelé.

– Egész jól érezni a pályaudvar füstjét.

– Nincs is itt pályaudvar.

Négyen jönnek feléje, három férfi és egy nő.

– Annál rosszabb, ha még csak nincs is itt pályaudvar.

– Egyes környékek minden szagot befogadnak.

– Befogadnak?…

Néznek rá, mintha ő lenne az a környék, amelyik minden szagot…

– Asszonyom, még nem is láttuk a másik szobát.

– Csakugyan!

– A másik szobát.

Az öregasszony a csoport élére áll, és megindulnak. Az előbbi egy kicsit félt tőlük, de most talán valami játék indul. Egymás vállára teszik a kezüket, sípolnak, zakatolnak, énekelnek.

– Mennyi kép van ebben a lakásban!

– És ez a hajó!

– Leveri a vázát!

Állótükör fogadja őket a másik szobában. Tó, amibe belesiklanak. Az öregasszony merül el elsőnek. Vidáman hátraint a többieknek.

Körülúszkálják a hatalmas, barna szekrényt. Az ágyat.

Az ebédlőben, az asztal körül, Elekes Pál hosszan előrenyújtja kezét az asztalon. A néni felé hunyorít.

– És tudják, ki volt az édesapja? Az első magyar tengerjáró hajó kapitánya!

– Nem, nem az első!

Meg se hallják.

– Nálam még megvannak azok az újságok, amikben írtak róla.

Maguk félreteszik a régi újságokat?

– Nem mindegyiket.

– Jaj, a színházi lapok! Például, amikor Kőszegi Teréz elhatározta, hogy otthagyja a színházat, és apáca lesz.

– Kőszegi Teréz?

– Operaénekesnő. De aztán valahogy mégse lett apáca.

– Na persze.

– Mit na persze?! Eleanor Powel mormon papnő lett.

– Mit beszél? A géppuskalábú Eleanor?

– Az, az!

– Micsoda táncosnő!

– Csak volt, mert már felöltötte magára…

– A géppuskalábú Eleanor!

Az öregasszony mosolyog, bólogat. Igen, ezek az ő vendégei. Eljöttek hozzá, és most diskurálnak. Hirtelen megpillantja az asztalt. Az üres asztalt.

– Bocsánat.

Feláll, indul.

Két szürke ruhás nőbe ütközik az ajtó előtt. Talán nővérek. Az egyik elővesz a táskájából egy cédulát.

– Egy bizonyos címre.

– Ez az, igen.

A lépcsőházban megáll. A gangok felé kémlel. Ha most odakint lenne valaki! Troppauerné vagy Nyergesné. „Képzeljék, le kell mennem egy kis süteményért.”

– Vendégeim vannak – mondja odalent a boltban. – Kérek húsz deka… jaj, dehogy húsz deka, csak nem állíthatok be húsz dekával! És akkor még likőrt is kell vennem. De hát a férfiak nem szeretik a likőrt, ha valaki a papa elé likőrt mert volna tenni!

Megpakolva indul vissza. Kint a konyhában lerakja a csomagokat. Tálcára teszi a süteményeket. Valaki kiveszi a kezéből a tálcát. Nyitja előtte az ajtókat.

Fölbomlott a társaság asztala. Megint az ablaknál állnak. Az ablaknál és a sarkokban. A két szürke nő a hálóból jön ki elandalodva, egymásba karolva.

– Akkor oda jön a rekamié, kedvesem?

– Nem, oda jön.

Az öregasszony a tálcára mutat. – Tessék, kérem.

A széken ül, kezében notesz, ceruza. (Ki nyomta a kezébe?) Ők meg föléje hajolnak. Nevek, címek, telefonszámok.

– Novák Endre, Bérkocsis utca kettő.

– Vigh Mihály.

– 202-833. Hívószám. A szomszédé.

– Uhlik Béla… nem Uhrik, na, most meg Ulrik! Majd inkább én, jó? – Kiveszi a kezéből a ceruzát, beírja a nevet.

Beírják a neveket, a címeket, a számokat.

A tálcán a sütemény romjai. Félig üres konyakospohár. Szivarcsutka füstölög a hamutartóban.

Az öregasszony a széken, ölében notesz meg ceruza.

 

Asszonyok a lift körül fölfelé néznek. Valaki kulccsal megzörgeti a lift rácsát.

– Mi lesz a lifttel?

– Más is föl akar menni!

– Meddig várjunk?!

Kulcsok verik a rácsot. Közben az egyik asszony.

– Most is hozzá mennek… valóságos népvándorlás.

– És micsoda vendégeskedés!

– Süteménnyel traktálja őket. A múltkor bort is vitt nekik.

– Bort? Konyakot meg likőrt!

– De még mindig nem talált senkit a lakásra.

– Nem is akar.

– Nem is akar?

– Hallja! Úgy több a haszna, ha kiadja az egyik szobát… mondjuk, egy órára vagy két órára.

– Csak nem képzeli?

– Látta a múltkor azt a fiatal lányt? Azt a magas, barna lányt? Már többször is volt itt. Utána meg egy idősebb férfi, fél órával utána.

– De hát talán…

– Csak figyelje meg! Fél órával utána…

 

Az öregasszony sétára indul. Többen is elkísérik férfiak, nők. Meg egy masnis kislány, aki mindig előreszalad.

Séta az egyik szobából a másikba. Olykor megállnak egy váza előtt.

– Nem, ezt nem a papa hozta. A papa valóságos rakománnyal tért haza egy-egy útjáról, de ezt mégse ő hozta, hanem a férjem. Bányamérnöki kongresszust tartottak Pozsonyban, és a férjem természetesen meghívót kapott…

– Meghívót… na persze.

Egy férfi meg egy nő az ablak felé somfordál. A nő gyanakodva körülnéz a szobában: – Mit gondolsz, elég napos?

A lakás másik táján egy suttogó hang: A falbetörés elkerülhetetlen.

– A papa haragudott erre a vázára. Vásári darab… hamutartó. Ilyeneket mondott. – Kuncog. – Hamutartó! És aztán, amikor Spanyolországba indultak…

– A Kevével. (Igyekvő hang.)

– A Kunddal! (Oktató hang.) Maga nem tudja, hogy a Kund?! Még hogy a Keve!

– Bocsánat.

– Talán mindjárt a Kelén, az a balatoni szivattyú!

– Bocsánat.

– …megígérte nekem, hogy egy régi mór vázát hoz haza: „és akkor majd kiteheted az előszobába ezt a hamutartót!” Csakhogy ebből nem lett semmi, mert valaki elkunyerálta tőle azt a vázát.

A masnis kislány féloldalasan ugrál a váza körül.

– Jutka! Jutka!

– Csak tudnám, miért kell ide gyereket hozni?

– Igen, valaki elkunyerálta tőle… mégpedig egy hölgy.

– Ó, egy hölgy!

– A papa lovag volt, igazi lovag, és ezt az egészet nem is tőle tudom, hanem a másodkapitánytól. Feljárt hozzánk ez a másodkapitány, és hát a papa őt szemelte ki a számomra, nem is szerette a férjemet, bár ezt sose mutatta, a világért se.

Nincs mellette senki.

Különféle csoportok, szétszéledve. Két férfi colstokkal járkál, colstokkal méreget. Közelednek egymáshoz, majd távolodnak. Egy nő az ujjával araszol a fal mellett…

A masnis kislány a díványon. Arcát egy párna mögé dugja. Egy pillanatra előbukkan, az öregasszony felé int.

Az visszaint, és befelé botorkál.

Társaság az ebédlőasztal körül. Egy nő, benne a szövegben:

– …a riff-kabilok közé került Róth Teri. Ő is meg a többi lány az orfeumból. Nagy ígéretek, fényes szerződés, és mi lett a vége? Eladták őket a riff-kabiloknak!

– Nem is kerültek haza?

– De milyen nehezen! És ha a követség nem lép közbe…

– Ja, ja! – Egy öregúr csöndesen szivarozik. Aztán, hogy a néni elmegy mellette: – Audienciát kérek.

Meghitt sarok a Buddha-szobor és az állólámpa között. Az öregasszony hátradől a karosszéken, félig lehunyt szemmel nevet.

– Nem, ezt nem mondhatja komolyan!

– De miért? – Öregúr közelebb hajol. – Tudja, ki a Temunovich Zoltán? Nagy gyógyszertára volt… később is megbecsülték a tudását. – Szünet. – Tíz éve halt meg a felesége. Végeredményben házasságról is lehetne szó, de hát akkor elvész a nyugdíj.

– Nem is ismerem a barátját.

– Majd megismeri. És nekem elhiheti, asszonyom, hogy olyan partnert talál benne…

– Partnert?

– Szellemi partnert.

– Mégis, hogy gondolja? Csak úgy… házasság nélkül?

– Modernnek kell lenni.

– Modernnek!

Megszólal a csengő. Föláll, kifelé indul.

Alakok bukkannak fel az előszobában.

– Tessék hagyni.

– Majd én kinyitom.

Egy pillanatra megáll a záporozó csöngetésben.

– Beengedem.

– Tessék hagyni.

– Tessék hagyni.

A hangok elhallgatnak.

 

Az öregasszony az előszobában. Csönd van körülötte.

Üres az ebédlő. Üres a háló.

Elmegy a szekrény mellett, megfogja az egyik szék támláját. Megint az előszobában. Ez az ő útja. Az ebédlőből a hálóba, aztán az előszobába.

Majd csak feltűnik valaki odakint, majd csak felhangzik a csöngetés.

Elindul. De hát mióta járkál így? Napok óta? Talán már egy hete?

Kint van a konyhában. Felnéz.

Két asszony a gang rácsa mögött. Ráhajolnak a rácsra, lebámulnak.

Asszonyok mennek el a konyhaablak előtt. Olykor mintha egy pillanatra megállnának. Nem szólnak be, nem köszönnek. Csak néznek.

Behúzódik a szobába.

Egyszerre csak a noteszban lapozgat. Nevek, címek, telefonszámok. Forgatja a lapokat, mintha onnan hívná elő őket. Novák Endrét, Nagy Attilát, Uhlik Bélát. Ölébe ereszti a noteszt.

– De hiszen talán meg is sértődtek! Ők már oly sokszor voltak nálam, és én még egyszer se… egyetlenegyszer se!

A tükör előtt áll, felteszi a kalapját.

Utazik az öregasszony .

Rázkódó buszban botorkál előre. Kinyújtja a karját, hogy megfogjon valamit, de csak a levegőt éri. A levegőt tolja előre. Aztán mégiscsak ott ül az ablaknál. Kifelé néz.

– Áruház! Mióta van itt áruház?!

Utazik az öregasszony.

Bepréselődik a földalattiba. Sötét falak, folyosók vágtatása. A rakéta kipottyantja, lépcsőkön megy fölfelé. Odafönt megáll, körülnéz.

– De hát itt volt a…

Átmegy egy sötét szobán.

– Nem vitt sehová a férjem az utóbbi években. Azelőtt meg alig lehetett hazacipelni. „Még beülünk valahova!” Mindig azt mondta, hogy még beülünk valahova.

Vasalódeszka, rádobott mellénnyel. A mellény gőzölög.

A gőzölgő mellénynek mondja: – Aztán meg ki se mozdult hazulról.

Egy férfihang:

– Ez csak olyan műhelyféle és mögötte a szoba. Az ember nem is hinné, hogy milyen lakályos.

– Lakályos.

A mellény bánatosan gőzölög.

 

Kertek fölött megy a fogaskerekű. Kertek és házak fölött. Párnák, paplanok az ablakokban. Vendéglő, nagy, üres kerttel.

– Ide igazán eljöhettünk volna! – Mintha a férje mellette ülne. A férje, aki az utolsó éveiben… – A Duna-partra néha ki tudtalak csalni, na, legfeljebb a Szigetre!

– Megbántották – mondja egy parányi kis szobában. – De hát akkor már nem is járt be a hivatalába. Méltánytalanság érte… talán éppen a nyugdíjaztatással.

– Valamikor villa volt – magyarázza egy férfi –, most hét-nyolc lakás. Kicsit talán szűk, ha az ember kint van a kertben…

– Köszönöm.

Hegyoldalba vágott, kis utcán megy fölfelé. Egymásba roskadt kertek. A kapuk alig látszanak a fák között.

Az öregasszony megáll.

– Az volt a baj, hogy soha nem mondott el semmit, ha valami történt vele. A papa egészen más volt!

Csönget egy kapun.

Kert fogadja, távolabb veranda.

– Már azt hittük, el se jön – mondja a fiatalasszony, ahogy bevezeti.

A verandáról is elindulnak feléje. Habos kávé úszik a levegőben, kalács.

– Kint terítünk, hát persze!

Az öregasszony előrehajol a fonott karosszékben, ahogy a kávét issza.

– Hogy hívták azt a hajót? – Nyurga fiú áll előtte.

– Kund.

– A néni papája volt a kapitány?

– De hiszen hallottad! – A férfi mosolyogva csóválja a fejét. – Meg aztán láttad is a hajó modellját a néninél. Ugye, az a Kund modellja?

– A Kund modellja. (Egy kislány a díványon. Ugrált, bukfencezett, fintorokat vágott. De ez a fiú?)

Felállnak. A fiú szorosan mellette, bepréselődnek a szék és az asztal közé. Mintha még kérdezni akarna valamit. De már mennek befelé.

– Látnia kell a szobáját. – Így mondja a fiatalasszony. A szobáját.

– A férjem mániája, neki mindenhonnan kell egy bögre.

– Na, azért nem mindenhonnan.

– Tetszik tudni, néprajzos.

– Mikor voltam én néprajzos?! És ezeknek semmi közük a néprajzhoz. Ezek csak olyan bögrék.

A fiú most is az öregasszony mellett. Milyen nagy a szeme! Valósággal világít ezen a folyosón. Fölöttük a bögrék. Háromlábú szék lép eléjük. Valaki arrébb tolja a széket, és aztán már bent vannak a szobában.

– Elsüllyedt a hajó?

A nyitott ablak mögött a kert. A sötétzöld falevelek mindent eltakarnak. Aztán mégis látni a kerítés szakadozott, fehér rácsát.

– Nem süllyedt el. – A falevelek lassan megmozdulnak odakint. – Egy norvég hajó még találkozott vele. Azt hiszem, halászhajó volt, az újságok legalábbis azt írták.

– …persze, a néni holmiját nem lehet ide bezsúfolni. Majd a férjem segít túladni rajta.

– Túladni?

– A férjem nagyszerűen ért a régiségekhez, műtörténész volt.

– Nem voltam műtörténész, de azért értek egy kicsit a régiségekhez.

– Őt nem lehet becsapni. Sok pénze lesz a néninek!

– Csak tudnám, miért akarsz belőlem műtörténészt csinálni? Az előbb néprajzos, most meg műtörténész.

A fiú a szobában mászkál. Vagy éppen kint a kertben. Mintha nem akarna az öregasszony elé kerülni. De az mégis neki mondja.

– Megkérdezték tőlem, akarok beszélni azzal a norvég kapitánnyal. Nem, mondtam, minek?

A fiú kint a kertben, az ablaknál. Becsúsztatja kezét a rács alatt.

Fények gyulladnak fel a fa mögött. Nedvesen remegő fények. Nedvesen remegő fények. Valaki halkan füttyentget egy kutyának. – Fickó! Fickó! – A kéz egyre beljebb csúszik a párkányon. Az öregasszony odamegy, gyöngéden rápaskol. A fiú visszarántja a kezét, és most már messziről hallatszik.

– Elsüllyedt?

– Nem tért vissza. – Az öregasszony megfogja a rácsot.

– Nem tért vissza? – A férfi mögötte áll.

– Nem volt vihar, a hajó nem adott jelt, nem kért segítséget… hát, ha egyszer nyugodt a tenger.

– Fickó! – hallatszik kintről.

Aztán már a fiú is hívja. – Fickó! Fickó! Megjelenik a feje az ablakban. – Miért mondja a néni, hogy nyugodt volt a tenger?

A díványon ül, nem felel. Csak amikor már lekísérik a kerti úton.

– Nyugodtnak látszott a tenger… talán csak annak látszott. – Tekintetével a fiút keresi. – Vannak ilyen hajók. Ilyen elveszett hajók.

A férfi lekíséri a buszig.

És a fiú? Hová tűnt a fiú?

Fa alatt állnak. A néni lefelé bámul a sötét útra. Föltűnik a busz.

– Tetszik tudni, hol kell átszállni?

Fölrakják, mint egy csomagot.

A szobában áll, a kapitány képe alatt.

– Nem süllyedt el a te hajód. Nem tért vissza, de nem süllyedt el.

 

Mind elmentek. Úgy hagyták el a lakást, mint mogorva testvérek, akik mindent és mindenkit meggyűlöltek maguk körül.

A szekrények kezdték. Utánuk az asztal, aztán felemelkedtek a székek, és végül az ágy.

Az ajtók nyitva. Emberek közelednek, akiket az öregasszony sohase látott. Kantárféle a nyakukban, és ha jönnek, mindig elindul valami a lakásból.

Lezárt bőröndök a fal mellett. Papírok a padlón, papírfoszlányok. És por. Az elhagyott padló pora. A repedésekből, a padló mélyéből száll fel ez a por.

Ebből a porból emelkednek fel az asszonyok. Az üres szobákban állnak. Karjukon háló, szatyor, kosár.

– A szőnyegeit is elvitték?

– És a szobrok?

– Magának volt egy Buddhája.

– Elszedték?

– Dehogy szedték el. Csak értékesítik.

– Értékesítik! Ezt már ismerjük.

– És még mit értékesítenek?

– Most ezek jönnek ide?

– Kik ezek?

– A férfi örökké itt lebzsel. Mindig ráér?

– Mindent leltárba vett? A holmikat?

– Maga hova megy?

– Budára. Egy szoba… kert is van.

– Meg kutyaugatás is. Na, köszönöm.

– Hajnalban megszólal a kakas.

– Az egész tyúkfarm.

– Kecske a kertben.

– Tiszta falu.

– Hol a leltárja a holmikról?

– Nincs is leltár?

Aztán csak a por. Üresen száll a por.

Elsárgult újságlapot emel fel az öregasszony. A szoba másik végén a fiú.

– Látod, előkerült. – Megzörgeti az újságot. – Hajók, tengerek, kapitányok. Ebben írnak a Kundról.

– Arról az elsűllyedt hajóról?

– De hát mondom, hogy nem süllyedt el. Éppen arról írnak, hogy…

Az ajtók végig nyitva az üres lakásban. Az öregasszony az ablak mellett, újságlappal a kezében. A fiú nézi egy darabig, majd megfordul. Járkál a szobában.

– Elveszett hajók járják a tengert – olvassa az öregasszony. – Örökre eltűntek előlünk, de a tenger mélye se fogadta be őket. Elveszett, elátkozott hajók. – Csöndesen nevet. – Még hogy elátkozott hajók!

A fiú az előszobában. Majd megint az ablaknál. Egyik karjával átfogja a másikat, körözni kezd a felsőtestével.

– …erre a sorsra jutott a Kund is. Széllel, viharral dacolt ez a hajó. Olykor emeletmagasságú hullámok csaptak át rajta. De soha semmilyen vihar nem bírt vele. – Leengedi az újságot. – Soha, semmilyen vihar. Derült és nyugodt volt a tenger azon az éjszakán, amikor a Kund utolsó útjára indult. Az egyik öreg tengerész baljós jeleket látott.

– Ez mi?

Az öregasszony fölnéz az újságból.

– Ez minek van itt? – Cérnaszál az ablak kilincsére kötve. A fiú kihúzza, a körme hegyével pöcögteti.

Az öregasszony leengedi az újságot.

A fiú eltűnik. A cérnaszál lóg a kilincsen. Megfogja, az ujja köré csavarja. Egy mozdulattal letépi.

Ketten állnak előtte. A férfi és a fiatalasszony.

– Kocsit rendeltünk.

Riadtan mosolyog, ahogy hozzálépnek, és megfogják a karját. Úgy érzi, hogy összecsuklik, de aztán már kint van.

Az ajtók végig nyitva. Száll a por a szobákban. Papírok, cédulák, cetlik a padlón. Félig leszakadt cérna az ablakkilincsen.

 

Valaki majd feláll, és a kezét nyújtja. Valaki majd azt mondja: – Viszontlátásra. Igazán örültem. Jó éjszakát.

Az öregasszony körülnéz. Fönt egy ősz férfi képe. A papa. De a férje? Hol a férje?

– Keres valamit a néni? – hallatszik a fiatalasszony hangja.

Fölfedezi a férjét az ajtó fölött. Azelőtt együtt voltak. A papa meg a férje. Nem nagyon állták egymást, de együtt voltak. A mérnök most meg az ajtó fölött, meglehetősen sértődötten. „Tulajdonképpen, ki is rakhattak volna az előszobába.”

Hogy került ide ez a kisszekrény?

Megfordul, mintha most már igazán el akarna búcsúzni. Ezek meg legfeljebb lekísérik a megállóig, és aztán jó éjszakát.

– Hát most még egy kicsit furcsa. – A férfi elmosolyodik. – Holnap tessék kiülni a verandára. Reggeli a verandán!

Odakint a sötét levelű fa. Kutyaugatás. Valaki füttyentget. – Fickó! Fickó!

– És csak tessék szólni a Szabadics bácsinak. Ő majd mindent elmagyaráz, hogy hol a piac meg ilyesmi.

– Senki se tud úgy bevásárolni, mint a Szabadics bácsi.

A fa levelei megmozdulnak odakint. Hűvös szél jön.

– Csukjuk be az ablakot?

– Tessék lefeküdni.

Odamennek hozzá, lefektetik. Párnát tesznek a feje alá, behajtják az ablakot.

– Pénteken eljövünk.

– Pénteken vagy a jövő hét elején.

– Most csak tessék aludni.

– Visszahúzódtak a tengerek.

Azok mellette állnak. Néznek és hallgatnak.

Ő meg fölnéz a párnából: Mindent tengerek borítottak. Csak aztán visszahúzódtak.

Még mindig nem mozdulnak. Aztán a fiatalasszony megérinti a vállát. – Elalvás előtt tessék megszámolni a sarkokat.

– És majd jövünk.

– A sarkokat! A sarkokat!

Rádobnak egy plédet.

 

Napfény ömlik be az ablakon.

Az öregasszony félig fölemelkedik, egyik kezével a lecsúszott pléd után kap. A fa mintha kicsit arrébb lépett volna. Egy szögletet lehet látni a verandából. Kavicsos utat.

A papa a magasban. Mellette egy bögre.

Aztán már ott áll kosarával az ablaknál. Az út fölött hegyek. Az egyiken valami torony. És kertek, mindenfelé kertek.

Körülötte nagy csönd. Egy tyúk kapirgál odalent. Ez az egyetlen zaj. Nézi a tyúkot az ablakból. Az bizalmatlanul, féloldalasan visszanéz.

Indul a kosarával.

 

Van egy szoba. Valahol van egy szoba, nagy, kerek asztallal, széles támlájú székekkel. Az asztal meg a székek összeverődve állnak egy sarokban, és már csak őt várják.

Az öregasszony a kirakat előtt. Odabent képek, néhány váza, dohánybarna fiókos szekrény. Csillár, metszett tükrök. Néhányan le-föl sétálnak, megállnak egy-egy bútordarab előtt. Olykor feltűnik egy sötét köpenyes kisasszony.

Cédulát gyűröget a kezében. Igen, ez az üzlet. Idehozták a bútorait. Itt bonyolították le… Így mondták: – Majd mi lebonyolítjuk, elrendezzük. – A néprajzos meg a felesége.

Bent van a képek és bútorok között. Fölötte egész csillárerdő. Székek, halványzöld huzattal. Egy honvéd őrnagyé lehetett. Itt búcsúzott el a feleségétől, amikor menekülni kellett. A csata elveszett, minden elveszett. Még egyszer megfogják egymás kezét, az őrnagy és a felesége. Gyors csók, és az őrnagy már nincs sehol. A felesége kinéz az ablakon. Még látja, ahogy az őrnagy nyeregbe száll.

Palástok. Lila, zöld, vörös palástok, arany kereszttel. Kelyhek, gyertyatartók, füstölőrudak.

Széles támlájú szék. Az övé, hát persze! De az a másik három…

A szék úgy áll, mint aki elcsatangolt hazulról, és valami lehetetlen társaságba keveredett. Csupa bűntudat.

Az öregasszony elfordul tőle. A többiek, gondolja, hová kerülhettek a többiek!

Görbe kardok, pajzsok, lándzsák, rézüstök.

Egy kandalló. Bársonymellényes férfi a kandalló előtt. Az öregasszony szinte látja, ahogy ott ül, és fejét kezében fogja. Gondok gyötrik. Kezességet vállalt valakiért, de az a valaki cserbenhagyta. Lassan föláll, odamegy az arany gyertyatartóhoz, bársonymellényéből előveszi vontcsövű pisztolyát, a halántékához illeszti.

Tükrök a szekrények tetején, hasadt fényű tükrök.

Ezek között megy fel a galériára.

Odafent ismerősök, a férje barátai. Talán még olyan is akad közöttük, aki a papát is ismerte. Teáznak, beszélgetnek, aztán lassan feléje fordulnak. – Hát akkor kikocsizunk.

Fiatal pár rebben szét. Aztán már csak a lépcső recsegése.

Üveglapok fogadják. Bánatos fény az üveglapokon. Táncosnő, ahogy fagyott mozdulattal meghajol. Pásztorfiú, botjával a kezében, hátradől, és valamiféle eget bámul. Hölgyek és urak, rózsaszín meg kék ruhában.

Porcelánok, elefántcsont-figurák, két sor vitrinben, a sarokban Buddha. Két keze a térdén. Időtlen nyugalommal ül és vár. De nem is vár semmire. Nem is törődik semmivel. Azzal a kis cédulával se a lába előtt.

Az öregasszony közelebb hajol, mintha le akarná venni a cédulát.

Egy sötét köpenyes kisasszony veszi le. – Tessék, kérem, ott elöl a pénztár és a csomagoló.

Buddha felemelkedik a levegőbe. A kisasszony elindul egy férfival.

Ő meg lassan megfordul, megy a férfi után. Le a galéria lépcsőjén. Tükrök, kardok és pajzsok között.

A férfi mögött áll a pénztárnál. Belepréselődik abba a hátba.

Buddhát becsomagolják. Még látszik valami a talpából, aztán eltűnik egy aktatáskában. Kint vannak az utcán. A férfi oldalt fordul, az öregasszony kissé arrébb lép.

A férfi megnézi az óráját. – Már öt is elmúlt! – Megindul. A néni utána. Hátak és vállak takarják el a férfit, hátak és vállak mögül bukkan elő.

A férfi bevág egy csöndes kis utcába. Most mindjárt hátrafordul. Nem, nem fordul hátra. Nyitja egy autó ajtaját. A táskát az ülésre dobja. Beszáll.

Az öregasszony a járda szélén. Nézi, ahogy a kocsi eltűnik, aztán elindul.

A házfelügyelő ajtaja nyitva. Az öregasszony, kis virágcsokorral a kezében, beszól.

– Van itt valaki?

Nincs válasz.

Egy darabig ott áll az ajtónál. Aztán egyszerre egy hang bentről: – Ezt a meglepetést! Meglátogatott bennünket? Hiába, nem felejti el a régi… de hát jöjjön már be!

Eltűnik az ajtóban. A házfelügyelőnővel jön ki meg egy székkel. A házfelügyelőnő egy pillanatra leteszi a széket, bezárja az ajtót.

Mennek a lift felé. A házfelügyelőnő előreengedi a nénit meg a széket, majd ő is beszáll. A lift, ezzel a székkel, most igazán olyan, mint egy szoba. Senki se ül le a székre.

– Azért Buda mégiscsak más – mondja a házfelügyelőnő. – Kert is van?

– Kert is van.

– Nem néz be hozzájuk?

– Kikhez?

– Hát hozzájuk… akikkel cserélt. A fiatalasszony biztosan otthon van meg a kisfiú.

– Az elsüllyedt hajó! – Az öregasszony elmosolyodik. – Nem lehetett kiverni annak a fiúnak a fejéből, hogy nem süllyedt el, csak…

– Nem néz be hozzájuk?

– Nem, most nem.

Kilépnek a tetőre. Az öregasszony, a szék meg a házfelügyelőnő.

Kémények, antennák, drótok. Az egyik kémény oldalán kis tábla: Molnár Károly élt 87 évet. Nyugodjék békében.

Az öregasszony leteszi a virágot.

A házfelügyelőnő leteszi a széket.

Egy darabig csöndben állnak, aztán a néni: – Azért oda kellett volna írni, hogy mikor született, meg hogy mikor halt meg.

A házfelügyelőnő már a bádogcsatornánál. – Ez megint csorog.

– Az évszámot… pontosan.

– Csorog… mindig csorog.

– Látogatják néha?

– Nem nagyon. Egyszer volt itt egy rokona, legalábbis azt mondta, hogy rokona.

– Az se jött fel?

– Ide nem.

– A házból?

– A házból se. Miért nem ül le?

Megigazítja a kalapját, leül. A házfelügyelőnő elmegy mellette.

– Majd később feljövök.

Magára marad a tetőn. Fölfelé néz az égre, ahova fehér csíkokat szántott egy repülő. Megigazítja a virágot, még egyszer elolvassa:

Molnár Károly, élt 87 évet.

Leülepedett korom a tetőn. Egy végigfektetett vaslétra. Moha a kémény tövében. Szerényen, félszegen odatapadt moha. Összecsavart, foszladozó kötél, elkoszolt, piros svájcisapka.

Az öregasszony kalimpálni kezd a lábával. Oldalt dűti a fejét, és harangozik. Hirtelen behúzza a lábát. Úgy ül a kémény mellett, kifeszített derékkal.

– Az évszámot, azt pontosan kell, hogy mikor született, meg hogy mikor…

Csönd van a tetőn. A délután csöndje.

Templom, délután

Vasárnap nem lehet lemenni a tóhoz. Vasárnap egyszerűen ki se lehet mozdulni. Napozás a kertben, egy kis lötyögés.

– Most tessék! – János a kerítés mellett állt a házigazdával. Onnan nézték a felvonulást. Autók, motorok lepték el az utat, valami olyan dübörgéssel. Tulajdonkeppen már szombat délután kezdődött ez az özönlés. A városiak! Akik egy nap alatt lerohanják a telepet. Kocsival jönnek, motorral, vonattal, hogy aztán ellepjék a partot, és legázoljanak mindent.

– Hát igen! – A házibácsi megbocsátó mosollyal nézett az útra. – És hogy mit művelnek a parton! – János szinte látta a partot. Szétszórt tojáshéjak, konzervdobozok. Az idegenek pokrócokon, törülközőkön hevernek. Mellettük csatos üveg. Az üveg körbejár. Aztán, ha végeznek vele, bevágják a vízbe. Olykor egy motoros nyomul a meztelen testek közé. Körülnéz, mintha így motorral akarna bevágtatni a tóba.

Valaha régen még János is megjelent ilyenkor a parton. Kissé riadtan körülnézett. Egy fa alá húzódott, ledobta a fürdőköpenyét, elindult a víz felé. – Fürdött? – kérdezte később a házinéni. – Ma is fürdött? – Csöndesen a férjére nevetett.

Akárhogy is, János most már úgy állt itt a bácsi mellett, mint egy régi telepes. Aki tudja, mit jelent ez a ház itt a tó mellett.

– Hoznál egy pohár szódavizet? – szólalt meg a felesége a kert mélyéből.

Az asszony a veranda előtt napozott, a nyugágyon. Körülötte könyvek, újságok. Mindenféle kis üvegek a veranda párkányán.

János beügetett a kamrába. Ahogy kivette az üveget a hűtőszekrényből, úgy maradt guggolva. Évekig egyedül jártam ide. Egyedül meg egy családdal. A Paczkóék… ők fedezték fel ezt a telepet. Jól lehetett velük reggelizni a verandán. A lányuk a házibácsival tollaslabdázott. Alaposan kifullasztotta az öreget. Paczkó Anikó. Tavaly még írt valahonnan Olaszországból. A filmhez akart kerülni. Nem, nem rendezőnek. Inkább vágó vagy ilyesmi.

A felesége elvette tőle a poharat. Majd, ahogy visszaadta. – Azért kisüthetnél valamit. Mégis, egész nap itt a kertben.

A nyugágy fölött állt, kezében a pohárral. El se lehetett képzelni, hogy kisüt valamit.

– Miért nem mennek el a régi templomhoz?

A házinéni állt mögöttük kifakult kötényben. Valamiképpen egy iskolás lányra emlékeztetett.

– Ismeri azt a templomot, János. Biztosan jártak ott Paczkóékkal.

– Nem emlékszem.

Megint az volt előtte, ahogy Paczkóékkal a verandán ülnek és reggeliznek. Anikó mézet csorgat a vajas kenyérre. De nem is a vajas kenyérre. Inkább a térdére.

A töltésen túl, a hegyoldalon. Meglehetősen romos templom. Mellette a temető. Legalább olyan öreg, mint a templom, legalább ötven éve nem temetnek már oda senkit.

– Miket ajánlgatsz te?! – A bácsi nevetve jött feléjük. – Ilyen roskatag templomot meg temetőt?

– Mutassa meg Zsuzsinak! – bólintott a néni. – Tényleg nem jártak ott Paczkóékkal?

– Azt a lányt minden érdekelte. – Az öreg megállt a kis kerti úton. – Hogy is hívták? – Eltűnődve dörzsölgette fejét. – Anikó? Paczkó Anikó?

 

– Mintha nem tudná! Mintha nem emlékezne rá!

János egyik kezével megérintett egy fát, akárcsak ipiapacsot játszana. Féloldalasan hátracsúszott. Kifújta magát. Majd megint elindult a pálcavékony fák között. És megint úgy féloldalasan. Többé talán nem is jár másképp. Csak így, egyik lábát a másik után csúsztatva. Vékony kis út kanyargott a domboldalon. De hát az nem könnyített meg semmit. Arról csak vissza lehetett csúszni. Akkor már inkább a fák és a bokrok között. Azokba mégis meg lehetett kapaszkodni. Olykor valósággal belevetette magát egy bokorba. Elkezdte cibálni az ágakat, mintha őket tenné felelőssé ezért az egész útért.

– Mit csinálsz? – Zsuzsi feléje nyújtotta a kezét. – Mégis mit csinálsz?

A kéz után nyúlt. Valahogy kikeveredett a bokorból. És megint Paczkó Anikóról magyarázott meg a házibácsiról.

– Szerenádot adott neki. Odaállt az ablaka alá a hegedűjével, és szerenádot adott.

– És te? – Zsuzsi nem fordult vissza. Úgy nyomult előre, mintha már többször járt volna erre.

– Én nem adtam szerenádot. – Közben Zsuzsit nézte. Hogy közlekedik! Milyen ismerősen! Igaz, mindenhol mindjárt otthon van. A házibácsiékkal is mintha már régen-régen jó barátságban lennének.

Aljas, göcsörtös gyökerek. Egy retikül. Kifakult retikül, mellette törött fésű.

– Miért kell mindent felszedni? – Zsuzsi hátranézett. Nem volt szigorúság a tekintetében. Inkább egy türelmes nevelőnő.

János egy megfeketedett, lapos kőre tette a retikült. Oly gondosan, mintha az a nő még visszajönne érte.

A fák egyszerre eltűntek, mintha hirtelen szétfutottak volna.

Ott álltak a templom előtt. Elsárgult falak, üveg nélküli ablakok. A föld is olyan elsárgult a kis térségen.

– Koponyák és lábszárcsontok – mondta János.

– Mit akarsz ezzel?

– Odabent halomba rakták a koponyákat. A falu lakosságát felkoncolták, és akkor…

– Ezt kitől hallottad? A bácsitól?

– Nem éppen tőle. De tudod, vannak ilyen régi, elhagyott templomok, ahol valóságos koponyahegyeket találni.

Körüljárják a templomot. Vasrács az ablakon. Mögötte a semmi. A halott, üres levegő.

– Ide húzódott be a prédikátor.

– Most meg prédikátor! – Zsuzsi felnevetett. – Miféle prédikátor?

Kopaszos fűcsomók a templom körül. Megbarnult újságpapír. Üvegszilánkok. Végig üvegszilánkok borították a ritkás füvet.

János fölnézett a megvakult ablakra.

– Lehet, hogy nem is olyan régen törték be?

– Mi van a prédikátoroddal?

János oldalt lépett, mintha meg akarná kerülni a templomot. – Az biztos, hogy ide húzódott be a híveivel. Azzal a maroknyi kis csapattal. Az egyháza kitagadta. Téves tanokat hirdetett.

– Téves tanokat!

– Mindenhonnan elüldözték, ez volt a végső menedéke. Ebben a templomban tartotta az utolsó beszédét. A hívei köréje gyűltek. Nem lehet mondani, hogy valami sokan voltak. Mindenesetre kitartottak mellette. Senki se hagyta el a templomot, amikor rájuk törtek.

– És aztán?

János a félig beroskadt tetőt nézte. A rozsdás rácsokat az ablakon. A falakon mindenféle felírások.

Zsuzsi szorosan mellette állt. Egyszerre otthagyta. Elindult azon a kis úton, a templom mögött. Fák szegélyezték az utat. Sírdombok a fák között. Megdőlt keresztek, elferdült sírkövek. Vagy éppen semmi, csak maga a domb.

– Egy gyógyszerész. – Zsuzsi a táblára mutatott. Alig lehetett elolvasni azokat a megfeketedett betűket. – Komáromi Mihály, gyógyszerész, 1810–1892.

– Lent lehetett a patikája a faluban.

– Ez is gyógyszerész.

– A gyógyszerészek temetője.

– Ugyan!

– Miért? Ide hozták a gyógyszerészeket. Nemcsak ebből a faluból, máshonnan is.

– Ez tanító! Simai Péter.

– Nem örülhettek neki a gyógyszerészek.

Egy fiú futott feléjük a sírdombok közül. Vállig érő, szőke haj. Szakáll. Ettől a tömött, vattaszerű szakálltól kisfiús lett az arca. Derűsen mosolygott, ahogy Zsuzsi elé ugrott.

– Eljöttök a műsorra?

Mint aki üzenetet hozott. Meghívást valamilyen vendégségbe. Valahol már összegyűlt egy társaság, és csak éppen Jánosékra várnak.

Tétova mosoly jelent meg Zsuzsi arcán. A férje felé fordult. Az széttárta a karját.

– Hát akkor…

A szakállas elindult. Ők is elindultak.

– A templomban csináljuk.

– A templomban?

– Ó, nem kell félni! – A vezetőjük visszafordult. – Az egész nem tart sokáig.

De mi nem tart sokáig? Milyen műsor? És még hogy a templomban?! Abban a templomban!

Mentek a vezetőjük után. Az különben már nem nagyon törődött velük. A sírdombok között ugrált.

Olyan biztos, hogy utánamegyünk? Mégis, mit képzel?

Bátorítóan Zsuzsira mosolygott. Mindjárt dühös is lett ezért.

Kit kell itt bátorítani? Zsuzsit igazán nem izgatja ez az egész. Engem pedig még kevésbé. Drága uram, gőzöm sincs róla, miféle műsort csaptak össze, de nem is nagyon érdekel.

Meg kellett állnia. A lába beleakadt valami vasabroncsba. Zsuzsi is megállt. És csak nézett azzal a tiszta, átható tekintetével.

– Most egy darabig ne rúgkapálj. – Zsuzsi lehajolt, két mozdulattal kiszabadította a lábát.

– Moziba kellett volna menni. – János arrébb rúgta a drótot. – Inkább moziba mentünk volna.

Kijutottak a temetőből.

A kis térség a domb előtt. Csakhogy most egyáltalán nem volt üres. Apró, szétszórt csoportok, néhány magányos ácsorgó. Középkorú házaspár kuporgott a földön, kedélytelen, zöldesszürke hátizsák mellett. Talán most kapcsolták le a férfiról a hátizsákot. Egyáltalán, mintha az egész csoportot összeterelték volna. Azt a szőke kontyos, hosszú szoknyás lányt, a szürke bajuszos férfit meg a többieket. Olykor feltűnt egy-egy szakállas. Szelíd földművesszakáll a kifakult ing fölött. Majd egy dúsan gyűrűző szakáll. Maga a fej kopasz és olyan csatakos. Mintha örökké hólé csorogna rajta végig. Eső meg hólé.

– Benézünk? – János a templom felé intett.

– De hát még nem kezdődik.

– Na és?

A hátizsákos férfi kibontotta a hátizsákját. Turistaszalámit vett elő, kenyeret. Szelt az asszonynak is.

Berendezkedtek. János ettől szinte megrémült. Ezek itt már berendezkedtek.

– Az Alagúték! – mondta Zsuzsi.

– Miféle Alagúték?

– Hát legalábbis a vezetőjük. – Egy vörhenyes szakállú fiú felé mutatott. – Az Alagút együttes vezetője. Tudod, mindenhova bemennek, beosonnak, mondjuk, egy műsoros est kellős közepébe. Egy darabig meghúzzák magukat, de aztán olyan ricsajt csapnak!

– Ez a vezetőjük? – János felragyogott. Hiszen akkor ismerem. Ha nem is őt, de az apját.

Egyszerre megkönnyebbült. Mintha most már nem érhetné semmi baj. Ha egyszer ismeri az Alagút apját.

– Rendező az öreg, tévérendező. Tőlem is rendezett már egy-két kisebb összeállítást. Derék fickó, mondta is, hogy a fia…

Odavágódott a fiú elé.

– Nahát! Ki hitte volna?

A fiú mintha semmit se értene az egészből. Akárcsak valami idegen nyelven szólnának hozzá. – Apa… jól ismerem… – Furcsa, régen kikopott szavak.

János elhallgatott. Egyszerűen nem tudta továbbfolytatni.

A másik se szólalt meg. Egy darabig csak nézték egymást. Majd János visszakullogott a feleségéhez.

– Kezdhetnék már – dünnyögte. – Igazán nem tudom, mire várnak.

A hátizsákos meg a felesége szótlanul falatoztak. Egy lány a templomot fényképezte. Váratlanul oldalt fordult, és elindult lefelé az úton.

János utánanézett.

– Azt hiszem, kezdik – mondta Zsuzsi.

– Őszintén örülök.

Két lány a templom kapujában, akárcsak két jegyszedőnő. Testszínű blúz, csuparojt nadrág. Különben kissé zavartan mosolyogtak. Zavartan és szégyenlősen. Kezükben kis üveg meg fapálcika. Így várták a társaságot.

Ők pedig egyenként eléjük léptek. János a szürke bajuszos férfi után. A pemzlit végighúzták a csuklóján, akárcsak valami kerítésen.

– Méz – bólintott Zsuzsi.

– Méz, persze. – Rámeredt arra az aranybarna foltra.

Zsuzsi csuklóját is megnézte. Odafordult egy idegen nőhöz. Egyáltalán, mint aki végig meg akarja nézni ezeket a csuklókat.

Odabent a templomban magukra maradtak.

A szakállasok eltűntek. Akárcsak a lányok az ajtóból. Csupasz falak. Oltár mintha sose lett volna. Se oltár, se padok. A hívek csak úgy állva imádkoztak.

Oldalt, egy sötét bemélyedésben, a karzat lépcsője, meglepően épségben. János egy-két lépést tett fölfelé.

Szakállas fej lógott le a karzat korlátjáról. Egy darabig eltűnődve figyelte a templom közönségét, majd visszahúzódott.

Készülődésnek semmi jele.

A kapu résnyire nyitva. Ki lehetett látni a szabadba. János kidugta a fejét. Intett Zsuzsinak, jöjjön ő is. Az asszony a felírásokat olvasta a falon. Nem is hallotta, ahogy János odament hozzá, és megkérdezte.

– Járjunk egyet?

Egy ráncos arcú, ősz hölgy nézett rá, meglehetősen megrovóan. Felbukkant a lány a fényképezőgéppel. Visszajött? Csak úgy magától?

Egymás körül keringtek. Beszélni alig beszéltek. Olykor egy-egy suttogó hang.

– Mi lesz már?

– Mikor kezdik?

Apró kis csoportok verődtek össze. Riadtan szétrebbentek, mintha attól tartanának, hogy rájuk szól valaki. Majd egy döbbent hang.

– Ostya!

Egy ostyatasak lengett fölöttük vékony madzagon. Az ősz hölgy révült mosollyal bámulta. Hangtalanul mozgott a szája. Az ostya forgott, forgott. – Gyógyszeráru. – Ez állt kék betűkkel a tasakon.

A karzaton ismét felbukkant a fiú az Alagút együttesből. Most valahogy ismerősen nézett Jánosra. Talán még beszélgetni is lehetne.

– Álljatok külön csoportba! Külön a férfiak és külön a nők.

Hát ez meg micsoda? Mit akarnak ezzel?

De akkor Zsuzsi már a templom másik oldalán bukkant fel. Onnan integetett. Kulcs csattant a zárban. Bezárták a templomkaput.

– Na! – mondta valaki.

Egy ingkabátos férfi, János mellett, vállat vont. Zsuzsi meg olyan messze. Oda kéne menni hozzá.

Nem mozdult. Állt a csoportjában.

Az egyik házilány odament a férfiakhoz. A másik a nőkhöz. Kezükben ostyalapok.

A homlokunkra ragasztják, gondolta János. Itt állunk majd ostyával a homlokunkon.

A talpukra ragasztották. Úgy emelkedtek a lábak, mint valamilyen furcsa, vallásos táncban. Az ingkabátos a vállát vonogatta, de a szandálja talpán már ott volt az ostyalap. János a fal felé húzódott, de hiába.

Hárman, odafent a karzaton. Hárman nézték az ostyalapok kiosztását. Az Alagút fiú, a csatakosfejű meg a szelíd szántóvető.

Könnyen lehet, hogy tálkában borotvavizet visznek fel nekik a lányok. Elkezdődik az ecsetelés, a borotválkozás.

A csatakosfejű és a szántóvető eltűntek. Az Alagút magára maradt.

– Figyelmet kérek! Első számú mutatványunk következik. – Halványan elmosolyodott. – Szabadesés.

Sötétzöld üveg a kezében. Jól lehetett látni a levakart vignetta nyomait. Magasra emelte az üveget, majd kipottyantotta a kezéből. Csörömpölve tört szét a templom kövén. Zsuzsi arca megrándult. Sose bírta a zajt.

Most olyan az arca, mint azon a régi iskolai fényképen. Ott áll a kézilabdacsapatban, dresszben. Pocsékul mehetett a játék, talán meg is sérült. Arcán poros, kültelki elhagyatottság.

Pillanatnyi csönd. Most kintről hallatszott a csattanás.

Lehet, hogy több üveget is ledobnak. Kint is, meg bent is.

János közben látta a szobáját. A szekrényét. Az egymásra rakott ingeket. A szappanokat az ingek között. Tabac-szappan. Valami olyan vágyakozás fogta el, hogy még egyszer kinyissa a szekrényt, és jó mélyen beszívja azt a meghitt, kellemes illatot.

Kis asztalka a templom közepén. Valószerűtlenül vékony lábú asztalka, kék-fehér csíkos konyharuhával letakarva. Azon két sötétszürke henger kartonpapírból.

Szétnyílt a nők csoportja. Előlépett az öregasszony. Sarujában odacsoszogott az asztalhoz. Leemelte a nyakláncát, odatette a hengerek közé. Egy darabig még ott állt, majd visszament a csoportjához.

Most ki következik? Zsuzsi? Csakhogy rajta igazán nincs semmi ilyesmi. Nálam is csak kulcsok… de hát a kulcsokat talán mégse.

Az Alagút fiú fölemelte a nyakláncot. Egyik kezéből a másikba folyatta a gyöngyöket. Majd mint aki hosszú útra kel – elindult a hölgy felé. Valósággal odabaktatott. Visszaakasztotta a gyöngysort arra a ráncos, öreg nyakra. A hölgy a fejét rázta, a szomszédjához fordult. De a fiú már nem törődött vele. Az asztal mögött állt.

A második szám!

Felemelte a hengert, megmutatta az egyik végét…

– Üres.

… a másik végét.

– Üres.

Bemutatta a másik hengert. Üres… üres… Várt egy kicsit, majd felemelte az elsőt. Nem volt alatta semmi. A másik alatt se volt semmi. Így rakosgatta a semmit.

Váratlanul egy kis petróleumlámpa bukkant elő az egyik henger alól. Meghatóan szerény petróleumlámpa.

János eltűnődve nézte.

Még jönnie kell valaminek. Így azért még nem engednek el. Mindenféle ábrákat festenek az arcunkra. Nem is festenek, tetoválnak. Virágokat, köröket, tudomisén… Két napraforgó ül majd a presszóban. Duplát, mondja az egyik. Jó erős, rövid duplát. A pincér csak néz. Többen is feléjük fordulnak az asztaloktól.

Seprűt hajítottak le a karzatról. A fiú röptében elkapta. Sepreni kezdett, széles mozdulatokkal. A lámpa alattomosan lobbant egyet. A seprű lángot kapott.

– Odatartotta – suttogta valaki. – Készakarva odatartotta.

Lángoló seprű sepert végig a templomon, ahogy a fiú körbevágtatott. Megfeketedett, üszkös rúd repült a sarokba. Ijesztően kiégett cirokcsonk.

A fiú ott állt a cserepek között. Mint aki csak úgy betévedt ebbe a templomba. Körülnézett, szinte álomból ébredve. Talán egy arcot keresett, akit kiválaszt majd a többiek közül. Társat, akivel sétára indul. Sétálgatnak és beszélgetnek. Olykor megállnak és körülnéznek. Egy utcán, egy téren, egy kertben.

– Lélegezzünk! – A fiú felemelte a kezét. – Lélegezzünk együtt!

Egy darabig nem is vettek lélegzetet. Majd egy elszabadult horkantás. Szaporán kapkodó légzések. Mint amikor valaki nagyon igyekszik.

– Várjatok! – mondta a szakállas. – Először a nők!

Mély sóhaj szakadt fel a nők csoportjából.

– Belélegezni! – A férfiak felé intett. – Szívják magukba ezt a levegőt. Fogadják magukba.

Karmesterként vezényelt.

– A férfiak! A nők! Most megint a férfiak!…

Csakhogy az egész nagyon is akadozott. Volt, aki egyszerűen nem lélegzett. Vagy nem akkor, amikor kellett volna. És az egyik csoport cseppet se törődött a másik csoporttal.

Zsuzsi apró kis levegőlabdákat küldött János felé. Az visszalőtte. Zajtalanul pattogtak ezek a labdák egyiktől a másikhoz.

– Nem! Ez valahogy nem megy!

A fiú intett, hogy abbahagyni.

Még egy-két zavart, kapkodó lélegzés. Apróbb köhögés. Aztán csönd.

A fiú felhúzott térddel a cserepek között. Nevetett. Vagy mintha csuklana. Esze ágában se volt, hogy felálljon. A cserepek között gubbasztott és rázkódott.

Nevetett? Vagy sírt?

Megnyílt a templom kapuja.

De ők még nem indultak. A fiú körül álltak zavarodott várakozással. Az öreg nő föléje hajolt, talán mondott is valamit. Talán rá akarta venni, hogy vegye le a nyakláncát. Hogy itthagyhassa a fűzöld saruját. És aztán úgy menjen el innen ékszerek nélkül, mezítláb.

A fiú elnémult. Kiveszett belőle az a furcsa, csuklásszerű hang. Ráborult a térdére, két kézzel átkulcsolta a bokáját.

Az öreg nő felemelkedett. Körülnézett, mint aki valamilyen közvetítőt keres. Mégis, beszéljenek a fiúval. Hiszen még nem fejeződhet be a szertartás.

A lány a fényképezőgéppel pár lépést hátrált. Az ablakokból behulló fényt figyelte. A fiút a kövön. Valaki megérintette a vállát. A szelíd szántóvető. Intett a fejével, hogy nem, nem, hagyjuk az ilyesmit. A lány még ott állt egy darabig, meglehetősen értetlenül. Majd megfordult, és kiment a templomból.

Az öregasszony is elindult, tétován forgolódva, mint aki még mindig valamilyen magyarázatra vár. Mellette egy szemüveges, idősebb férfi eltűnődve bólogatott. Az ingkabátos is elhagyta a templomot. Sorban az egész társaság.

János és Zsuzsi kint álltak a templom előtt. Nézték, hogy tűnnek el a többiek. Akadt, aki valósággal futott lefelé a domboldalon. Mintha most rémült volna meg valamitől. Az öregasszonyt ketten támogatták. Vissza-visszafordult a templom felé. Még mindig egy jelre várt. De hát nem kapott semmiféle jelt. Így aztán tovább botorkált a kísérőivel.

A fényképezőgépes lány a temető felé ment.

– Miért nem engedték, hogy fényképezzen? – kérdezte Zsuzsi.

– Nem szeretik az ilyesmit.

Zsuzsi váratlanul megfordult. Elindult a templom felé.

– Bekukkantok.

– Minek? Mit akarsz?

Zsuzsi már ott volt a templomkapunál. Egyik kezével a kilincset fogta, ahogy behajolt. Mögötte János. A cserepeket nézték a kövön, a cirokcsonkot.

– Nincs itt senki. – Zsuzsi bement a templomba. –Eltűntek.

– Talán odafent. – János elindult fölfelé a karzat lépcsőjén.

Odafent se talált senkit. Lehajolt a korláton, integetett.

– Hogy tudtak így eltűnni! – Csalódottság volt Zsuzsi hangjában.

– Továbbmentek. – Otthagyta a karzatot. Óvatosan jött lefelé. Mintha minden pillanatban attól félne, hogy a lépcső leszakad.

– Azt hittem, hogy itt berendezkednek.

János a cipője orrával arrébb tolt egy cserepet, és megint csak azt mondta.

– Továbbmentek. – Megérintette az asszony vállát. – Azt hiszem, jobb, ha mi is…

Egy darabig még odakint ácsorogtak a kis térségen.

– Megint valamilyen romok közé húzódnak – mondta János.

– Mindig csak romok közé?

János az állomás épületét nézte odalent a mélyben. A sínek vonalát, a kis házakat az állomás körül.

– Egyszer majd fölgyújtanak mindent. Mennek az úton, és mindent elpusztítanak maguk körül. Múzeumokat, könyvtárakat, színházakat… a moziknak se irgalmaznak.

– Még a moziknak se?

– Semminek. Talán nem is tehetnek mást…

– Miket beszélsz! – Zsuzsi elképedve bámult rá. Hirtelen megfordult, és leszaladt a domboldalon.

János felemelte a karját. Az az aranybarna folt a csuklóján! Már kissé halványodott, de azért még mindig jól látszott. Valahonnan a bőr alól világított.

Forgatta, nézegette a csuklóját az üres templomtéren. Aztán ő is lefutott a dombról a fák között.

Régi idők kávéháza

– Pillanat, öreg!

Apa felállt az asztaltól. Két ujjal könnyedén ellökte magát az asztal szélétől, mint aki startot vesz. Ahogy ment kifelé, odabólintott a pincérnek. Lehajolt egy asztalhoz, belenézett valakinek az újságjába. Odaköszönt egy kövérkés férfinak. Intett egy ráncos, lötyögős mellénynek. A trafikos lány a forgóajtóig kísérte a tálcájával. Mondhatott valamit, mert apa mosolyogva bólintott. Úgy mellékesen kiemelt egy szivart, és azzal eltűnt.

Felugrik valahova, gondolta a fiú. Benéz valahova, felszalad valahova.

Az asztalon a reggeli romjai. A komplett reggelié. Üres poharak a tálcán, feltört tojáshéj a tojástartóban. Vaj-, dzsemmaradványok.

A trafikos lány elment az asztal mellett. A fiúra mosolygott. Valahogy, mint egy csomagra, amit az apa ott hagyott.

Feléje fordultak a szomszédos asztaloktól. Egy ősz hölgy meglehetősen megrovóan nézett rá. „Mi az, fiacskám, ma nincs iskola?” Az öreg, hajlott hátú újságos elhúzott az asztal mellett.

– Kérjek tőle valamit? – A pincér valahonnan a magasból nézett a fiúra. – Képeslapot, amiben foci van? Színházi lapot színésznőkkel? Egyik se túlságosan érdekes. De azért mutathatok valamit.

Az a bőrkötéses kis könyvecske, akár egy étlap. De olyan étlap, amit nem minden vendégnek mutatnak meg.

– Vendégkönyv. – A pincér egy hanyag mozdulattal felcsapta a fedelét. – Néhány sor, vagy csak éppen a név. Tudod, akik valaha idejártak. Akadnak itt olyan nevek… szóval, ezt meg lehet nézni!

Bánky Vilma.

Ez volt az első név. Bánky Vilma! Idejárt? Ide? Ebbe a kávéházba? Itt jött végig az asztalok között. A pincérek sorfalat álltak. A pincérek és a vendégek. Aztán leült… talán éppen ehhez az asztalhoz. A pincérek föléje hajoltak, eléje tették ezt a könyvet. Akkor már Amerikából látogatott haza. Minden moziban adták a filmjeit. Ő meg hazalátogatott, és bejött ebbe a kávéházba. Mellette egy másik név. Rod La Rocque. A férje. Nem egyedül jött, a férjét is elhozta. Bánky Vilma és Rod La Rocque együtt vonultak be a kávéházba.

Emil Jannings.

Az egyik filmjében portást játszott, de valamiért kidobták, és akkor már csak az utcákon csatangolt.

Nevek, nevek és nevek. Némelyiket el se lehetett olvasni. De azt igen, hogy Lehár Ferenc. Alatta a dátum. Persze, hogy mikor járt itt. Apa még katonakarmester korából ismerte. A fiú felnézett.

Üres székek vették körül. Újság az egyik asztalra dobva. Zakó a széken. Gyűrött zakó, lelógó ujjakkal.

A fiú fölállt, odament hozzá. Megfeketedett szipka a felső zsebben. Kivette, visszadugta. Villamosjegyek potyogtak ki a zsebből, mindenféle cédulák.

Körülnézett a kávéházban.

Elment a biliárdasztal mellett. A fehér és zöld golyók lassan begurultak abba a lyukba. Lassan és zajtalanul.

Visszament a vendégkönyvhöz. A hóna alá vette, átült vele egy másik asztalhoz.

Bánky Vilma nevét kereste, de hiába. Pedig itt volt, az elején. Az első név. Most meg mindenféle értelmetlen krikszkraksz. Mintha közben valaki összefirkálta volna ezt a könyvet.

Molnár Ferenc.

Ez állt az egyik lapon tisztán, jól olvashatóan. Hát persze, Molnár Ferenc! A Molnár! Apa őt is ismerte. Együtt voltak valamilyen lapnál, és akkor még a Molnár csak olyan kis cikkecskéket írt, humoros apróságokat gyerekekről.

– Senki se tudott úgy gyerekekről írni!

Apa mintha egy távoli asztalnál magyarázna. – Nem is lett volna szabad máshoz hozzányúlni. Azok a színdarabok… á, felfújt dolgok!

A fiú beült egy hátsó páholyba.

De hát a többiek? A vendégek? Talán felmentek az erkélyre. Vagy behúzódtak a kártyaszobába. Igen, lehet hogy oda húzódtak be a kávéház vendégei.

Fölment az erkélyre. Apró kis asztalok, fölcsapott székekkel. A szőnyeg felgöngyölítve, mintha éppen most takarítottak volna.

Becsúszott a kis oldalpáholyba.

Itt ült a szerkesztő. Az a rettenetesen szigorú szerkesztő.

Hófehér haj, szemüveg, előtte az asztalon hatalmas kéziratköteg. Senki se mert odalépni hozzá. Csak ha néha magához intett valakit.

– Soha egy szót sem szólt – mondta apa. – Csak intett. De akinek intett, az még akkor is észrevette, ha háttal ült neki. Ha a kávéház túlsó sarkában háttal ült neki. Akárki volt is az illető, felállt, és elindult a szerkesztő asztalához. A kávéházban meg csak nézték az illetőt, aki odamegy ahhoz az asztalhoz.

A fiú ott ült annál az asztalnál. Innen jól le lehetett látni a földszintre. A körúti részre meg a másikra, ami egy hosszú, vékony utcára nyílt. A magányos telefonfülkékre. A mélybe süllyedt, sötét étteremre. Hatalmas lépcsősor vezetett le az étterembe.

Előrehajolt, lenézett a mélybe. Fölemelte az ujját, az egyik asztal felé intett. Fölemelkedett egy árny az asztal mellől, és elindult fölfelé. A fiú most a kávéházi rész felé intett. Előbb a körúti oldal, majd a mellékutca felé.

Úgy érezte, hogy körülvették az asztalt. Öreg írók és fiatalok, világhírűek és névtelen kezdők.

A mosdó felé menekült.

Félretolta a függönyt, és valami olyan sötétségbe zuhant! Keze elindult a falon, a kapcsolót kereste. Süket kattanás. Nem gyulladt fel a fény.

Fehér foltok derengése. A mosdó kagylója, és beljebb az a csempe. Két ajtó, mint két cella.

Ki üldögélhet odabent? Mintha a kagyló előtt is állnának. Éjjeli szerkesztők, akik úgy közlekednek az utcán, mint az öreg villamosok. Munka után ebbe a kávéházba jönnek. Sonkát rendelnek tojással. Amíg kihozzák a rendelést, felmásznak ide. Szivar lóg a szájukból, félig alszanak. Ügynökök nyögése, szuszogása.

Éjszakai csavargóké, akikből olyan sugarak törnek elő! Vagy akiből már semmi se tör elő. Csak áll ott a csempénél, maga elé meredve.

Bement a fülkébe, magára reteszelte az ajtót. Nem ült le. Úgy állva fölfelé meredt, abba a kékesszürke fénybe. Valamilyen furcsa fény kavargott odafent. Fény? Vagy inkább füst?

Kint volt a mosdónál.

Apa úgy mosott kezet, hogy oda se nézett. De akadt, aki valóságos fürdőt rendezett. Volt, aki ki se nyitotta a csapot. Az arcát bámulta a tükörben.

A csönd és a nyugalom tanyája.

Csak olykor valaki elkezdett köhögni. Rekedten, fuldokolva, régi slájmok törtek föl belőle, őskori rétegek. A többiek átvették ezt a köhögést. És akkor már egyetlen hörgés volt ez a hely.

Tovább az erkélyen.

Ismét egy elfüggönyözött fülke. Asztalterítők, szalvetták egy kupacban. Összegyűjtötték a gyűrött, pecsétes terítőket, hogy aztán kocsira rakják és elvigyék. Mennyi pecsét! Mártások barna foltja… vörös boré, feketekávéé. Ahogy szétkenték a szivarhamut.

Egy vendéget is belecsavarhattak abba a batyuba. Pökhendi, pimasz vendéget, aki már nagyon sok foltot ejtett. Aki mártással locsolta az abroszt.

Batyuba kötik a pimasz vendéget. A szennyes batyujába.

Összetolt asztalok, székek az emelet középső részén. Akárcsak valamilyen szerencsétlenség után tolták volna ide ezeket a bútorokat. És most itt állnak, magukra maradva, sértődötten. Apró, zöld posztós asztalok. Talán a kártyaszobából. Azok a karcsú, magas hátú székek meg valamilyen klubból.

Itt klub volt. A mozisok klubja.

Egy fénykép. Keménygalléros, bajuszos férfi szivarozik. De valahogy nagyon gondterhelten. Biztosan egy mozis. Mozitulajdonos. A mozisok soha egyetlen filmet se néznek meg. Az előcsarnokban cikáznak, feltett kalapban. Ez itt nincs kalapban. Talán elvették a moziját. Erre a szivarra még rágyújtott, de aztán…

Azért ez mégis inkább kártyaszoba lehetett. A zöld posztós asztaloknál ültek a játékosok. Némelyik már egy hete ki se mozdult innen. Némelyik csak úgy beugrott, és aztán itt ragadt. Eleinte még lerohant a telefonhoz. „Egy óra múlva otthon vagyok, na, mondjuk, másfél óra múlva?” Még egypárszor levágtatott. Aztán már teljesen elfeledkezett mindenről.

A fiú lement az erkély lépcsőjén. Fejét oldalt dűtötte, kezét hátrakulcsolta. Mintha egy társasághoz tartozna. Csak éppen a többiek egy kicsit előrementek.

Hatalmas üstök a konyhában. Asztalokból nyíltak ezek a mélységesen mély, sötét öblök. Kések és merőkanalak az asztalon. Fehér szakácskönyv és kötény. Talán éppen most vetették le. Valamit mondhattak a főszakácsnak, a séfnek. Valamilyen megjegyzést tehettek az ételre. Ő maga egy szót se szólt. Csak éppen letette a föveget, levetette a kötényt, és itt hagyta ezt az egészet. Nem ment egyedül. Vele tartottak a szakácsok, segédszakácsok és a kukták. Maradtak az üstök.

Az asztalok meg voltak terítve az étteremben. Fehér terítős asztalok, tányérok, evőeszközök. Fehérbóbitás szalvéta, belepottyantva a tányérba. Ízesítők különféle üvegekben. Sótartók, hamutartók, fogvájók.

Az étterem a vendégeket várta. Egyébként mintha valami szürke háló borult volna rá. Szinte elveszett abban a sűrű, áthatolhatatlan homályban, a márványlépcső alatt. Bordó szőnyeg a lépcsőn, bordó szőnyeg az étteremben. De mindez beleveszett a szürkeségbe.

A fiú elsétált az asztalok között. Fölnézett az erkélyre. Mintha valaki lelógna az erkély korlátjáról, hogy unottan leintsen a mélybe.

Az akvárium sötét kockája. A villanyt már régen kikapcsolhatták, de a vizet nem engedték le. Poshadt, iszapos víz. Egy hal merev, figyelő tekintete. Megmerevedett tekintet abban az alvilági vízben.

Leült az egyik asztalhoz. Úgy féloldalasan, mint aki attól fél, hogy rászólnak. Átült egy másikhoz, most már kissé otthonosabban. Várt egy darabig. Késével megkocogtatta a tányér szélét.

– Pincér!

A hang átszállt az éttermen. Csönd lett.

Felállt, mintha egy újabb asztalhoz akarna átülni.

A lépcső alján állt, fölnézett az üres kávéházra. A telefonfülkékre, a kártyaszobára.

Felragyogott a lépcsősor, akár egy tündöklő híd.

A fiú hátrálni kezdett, megfogta egy asztal szélét.

Odafent a lépcsőn, ezüst turbánban, maga Bánky Vilma! Fejét hátradűtve mosolygott, ahogy jött lefelé. Mellette a férje, Rod La Rocque. A frakkos Rod La Rocque fölemelte a kezét, hanyagul integetett. A kövér Emil Jannings előresietett, mint aki valahogy nem akar találkozni Bánky Vilmáékkal. A szemüveges Harold Lloyd bezzeg hátulról belekarolt Bánky Vilmába, és most már együtt jöttek.

Frakkban és fehér kesztyűben feltűnt Lehár Ferenc, akit apa még katonakarmester korából ismert. A monoklis Molnár Ferenc zsebre vágta a kezét. Kissé oldalt húzódott, a korlát felé. Talán ki akarta kerülni azt a szemüveges, fehér hajú férfit, akinek aktatáska volt a hóna alatt.

A szerkesztő! Írók kavarogtak körülötte. Akiket magához intett, és akik csak szerették volna, hogy magához intse őket. Akiknek a nevét a határokon túl is ismerték, és akiknek a nevét még ebben a kávéházban se tudta senki.

Újságírók vágtattak lefelé. Félelmetes, rámenős riporterek, akik mindenhova bejutottak, akik előtt nem volt csukott ajtó. Kétsoros hírek tudósítói, és akiknek még két sor se jutott. Slapajok, akiket sörért és szivarért küldözgettek. Zughírlapírók, sötét kis revolverezők.

A kopaszos homlokú konferanszié ráérősen bandukolt. Oly magányosan, mintha teljesen egyedül lenne. Körülötte színészek és színésznők. Utcai árusok. Egy noteszárus éppen Bánky Vilma mellé sodródott. Egy téri bódés Janningsnak magyarázott valamit.

Feltűntek a pincérek. Fizetőpincérek és újságosok, öreg pincérek és pikolófiúk. Egy nyírott bajuszos fizetőpincér úgy futkosott a lépcső vendégei között, mintha mindenkit ő akarna az asztalhoz kísérni.

A fiú lent állt, a lépcső alján. Nézte a kivilágított lépcsősort, a kávéház vendégeit, ahogy özönlenek lefelé. Mindig újabb és újabb arcok tűntek fel.

Egy vödör gurult le a lépcsőn. Kedélytelen, rozsdás vödör. Szétlökdöste maga körül a vendégeket, ahogy dühödten gurult lefelé.

A fiú odaugrott, hogy elkapja, de hiába…

A fények kialudtak. A vendégek eltűntek.

Két létra a legfelső lépcsőn. Két meszes vállú, hórihorgas létra. Mögöttük a ponyvával letakart kávéházi asztalok, az összetolt székek, a behúzott függönyök. Ők meg ott álltak a sötét lépcsősor előtt. Álltak, és lefelé bámultak a mélybe.

Asztalsarok

Nem hiszem, hogy valaha is lett volna egy tűrhető töltőtollam. Pedig mindig szerettem volna, komoly tisztességes tollakat. Még inkább olyan torpedónagyságúakat. Meg aztán amik átváltanak különféle színekre.

De hát ezek valahogy elkerültek. Vagy pedig egyszerűen nem maradtak meg mellettem. Ha véletlenül akadt egy úgynevezett „jobb darab”, az is rövidesen eltűnt. Valósággal elhagyott.

Hiába, nem érezték magukat otthon a cetlik között. Apró kis cetlik: az írás mezőnye. Vagy egy levél tisztán hagyott oldala. De a szöveg közé is betörtek az én kusza, egymásba csúszó soraim. Még jobb a távirat. Ott mindig annyi üres hely akad.

Csakhogy a komoly tollak utálták az ilyesmit.

Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak. Ezek vettek körül – már amikor először kiraktam a cetliket. Borotvapengék meg kapszlik. A régi pengékkel hosszan faragtam a ceruzát. Szinte teljesen elfaragtam. Közben a cetlikre meredtem. Vártam, hogy majd csak történik valami. Jelt kapok valahonnan, hogy mégse kell elkezdeni. Megjön a felmentés.

Nem jött a felmentés.

A kezdés megszokhatatlan pillanata. Gyomorgörcs és hidegrázás. Hogy soha nem tudom elkezdeni, és nincs is mit elkezdeni. És mindez reggel. Igen, reggel még tudtam magam fegyelmezni.

A ceruzahegyezés mindenesetre hozzátartozott a reggelekhez. Meg a kapszlik. A régi ceruzakapszlikat mindig kiraktam az asztalra.

Milyen asztalra?

Íróasztalnak aligha lehetne nevezni. Hatalmas, kerek asztal, akárcsak valami tó. Szüleim valahol a másik parton reggeliztek, ebédeltek. Főleg veszekedtek. Rémületes veszekedések úsztak az asztal fölött. Nem lehet tudni, hogy mikor robbantak ki. Talán egy régi-régi reggelen, amikor én még nem is éltem. Megtörtént, hogy apám falhoz vágta a tányért, és elrohant. Vagy anyám szaladt ki, ajtócsapkodások között. Aztán egyszerre csönd lett. Apám és anyám végképp eltűntek az asztal mellől. Magamra maradtam a cetlikkel. Fél óra, egy óra… akkor fölugrottam az asztaltól. Körözni kezdtem. A cetlik fölé hajoltam. Áthúztam valamit, beírtam valamit. Kimentem borotválkozni. Úgy vágtattam vissza szappanhabos képpel, hogy megint beszúrjak egy szót.

Aztán átrohantam egy másik asztalhoz.

A város túlsó végén egy presszó elhagyott, emeleti része. Az utolsó előtti asztal az ablak mellett. Itt kiraktam a cetliket. Megint elkezdtem azt a furcsa műveletet, ami egyáltalán nem hasonlított íráshoz. Inkább mintha idegbeteg vonalakat húzogatnék. Bejegyzések, betoldások, áthúzások – az egész valami olyan áthatolhatatlan masszában!

– És ezt el tudja valaki olvasni? – hajolt fölém a presszós kisasszony. – Egyáltalán, el tudja ezt valaki olvasni?

Valamit feleltem, és akkor megindult a beszélgetés.

A kisasszony mondta, mondta a magáét. A férjéről, a férje szüleiről, akikkel együtt laknak, és akiktől soha nem is tudnak megszabadulni. Bólogattam, vállat vontam – közben leírtam egy fél sort.

A kisasszony eltűnt, de csak azért, hogy egy másik röppenjen oda.

– Tudja, mostanában egy szobrász jár ide, olyan penészpofa!

Beszámolt a szobrászról, a presszó vendégeiről. Bólogattam és írtam. Jöttek-mentek a tálcák, én meg belesüllyedtem a kéziratba.

– Figyelsz te valamire? – kérdezte egyszer a lány. – Figyelsz te egyáltalán valakire?

Mit mondhattam volna?

– A cetlik! Hogy mindig csak ezek a hányadék cetlik!

Ez még azért szinte elviselhető. Hiszen ilyenkor még jönnek-mennek körülöttem, hangokat hallok.

De amikor a szekrény mélyéből előszedem az írógépet, és kirakom az asztalra! Akkor aztán csakugyan magamra maradok. Nem mehetek el sehová. A tálcák nem röpködnek körülöttem. A lányok eltűntek.

Ilyenkor érzem, milyen sivatag unalom mindaz, amit írtam. Csak kihagyni, kihagyni! Valahogy úgy dolgozom, mint a film vágója a vágószobában. Kidobni, kivágni minden felesleges részletet! Semmi locsogás!

Valami olyan düh fogott el… Úgy érzem, széttépem, megeszem ezeket a cetliket. Az biztos, hogy nem sok marad belőlük, mire véget ér a gépelés.

Aztán csönd… a kifulladás csöndje.

A gép még egy darabig ott áll az asztalon. Körülötte a szétszórt kéziratok.

Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak és egy mogorva írógép. Ezek vesznek körül.