BITÓ
Hogy mindig csak dobáltak volna egyik helyről a másikra? Nem mondom én azt. Volt úgy, hogy évekig is megmaradtam egy helyen. Igen, igen – idehaza a Terményforgalmi Vállalatnál éppen tizenkét évig voltam zsákoló.
De hát hol van ez az idehaza? És ki vagyok én egyáltalán? Bitó Norbert a nevem, és Kálban születtem. És ha még azt is hozzáteszem, hogy harmincnyolc éves vagyok, akkor nem is nagyon értem, hogy miért mondom el ezt az egészet. Harmincnyolc év elment, mi történhet még velem, mit várhatok én még?
Csönd.
Szüleim egész korán meghaltak, alig ismertem őket. Apám úgy van előttem, mint egy árny, ahogy az ajtóban áll, mindig csak az ajtóban, aztán elmegy. Anyám meg utána fut, de egyedül jön vissza. Apám egyszer letett elém egy ólomkatonát, a szurony hegye le volt törve, de azért én nagyon örültem neki. Aztán végképp elmentek, mind a ketten. Az apám is, az anyám is. Én meg úgy tartottam fenn magam, hogy vizet hordtam, fát vágtam a gazdáknak. Hol az egyik, hol a másik háznál lézengtem. Megvoltam valahogy. De beszélni nem nagyon beszéltek velem, kérdezni meg éppen nem kérdeztek semmit. „Nincs szükséged valamire? Fáj valamid?” – ilyen nem volt. – A szobákba sose mentem be. Néha láttam, hogy nyílik az ajtó, odabent mozog valaki. Aztán megint eltűnt minden, ahogy az ajtó becsukódott.
Csönd.
Tizennégy éves koromban summásnak álltam Veszprémbe. Hat hónapig voltam ott, amíg a szerződés tartott. Dolgoztam utána hídépítésnél. Volt úgy, hogy csak bámultam a vizet, de olyan sokáig, hogy már rám szóltak. Azt hitték, lógok, nem akarok dolgozni… pedig csak azért néztem a vizet, mert az volt az egyetlen ismerősöm. Meg az örökké vizes kavicsdombok a híd körül. Még most is látom ezeket a dombokat, nedvesen fénylenek a kavicsok, mintha mindig esőben áznának…
Csönd.
Szóval – a Terményforgalmi… Szerettek ezen a helyen, nem tudok mást mondani. Jutalmat kaptam, meg oklevelet. Kocsit, amikor gyerek született, meg babakelengyét. De talán mégse erre gondolok én amikor azt mondom, hogy szerettek. Hanem, hogy beszéltek velem… Hogy munka után összeültünk, kártyáztunk egy kicsit. Egy-két pohár bor is lecsúszott. Nem szeretek inni, csakhát, hogy akkor mégis emberek között vagyok.
Aztán ötvenhatban nemigen tudtak munkát adni, és akkor feljöttem Pestre.
Nem volt semmi baj, találtam is mindjárt helyet a köztisztasági vállalatnál.
Lakásom meg… no, hát arra se volt gondom. Munkásszálláson laktam. És akkor úgy adódott, hogy szobagazda lettem. Százötven ember szobagazdája.
Összebarátkoztam a gondnokkal, és a társaim is megszerettek. Csöndesen. Itt soha senki se mondta nekem, hogy mit akarsz, te barnapofájú, mit rázod úgy a rongyot? Nem volt velem semmi baj. Hangja lehalkul. Csönd.
GONDNOK
Mi baj lett volna vele? Nem ivott, munkaidő után mindjárt hazajött a szállásra. Az nem érdekelt engem, hogy cigány. Nem érdekelt az se engem, se mást. Megbíztam benne. Azért lett szobagazda. Meg, hogy annyit tréfálkozott. Néha úgy meg tudta nevettetni az embert! Szünet. Néha meg olyan furcsa volt. Csak állt előttem, és nézett, mint akit bánt valami, mint aki mondani akar valamit. Szomorúság volt a szemében. De nemcsak a szemében. Még a kabátja is úgy lógott rajta, olyan lehetetlenül szomorúan. Meg is kérdeztem tőle: Megszólítva. – Mi a baj? Megnémultál?
GONDNOK
Azt hiszed, nem látom én rajtad?
BITÓ
Téved… Semmi, igazán semmi.
GONDNOK
Hát jó… Te tudod… Hang ki. Csönd.
BITÓ
Igen, én tudtam, de minek beszéljek? Segíteni úgyse lehetett volna. Ezeregyszáz forint. Ennyit kerestem. Abból én négyszázat elköltöttem, tehát kevés maradt a családnak. Meg aztán reggel már négy órakor fel kellett hogy keljek. Messze volt a munkahely, én meg ott akartam lenni időben. Ezért hagytam ott a szállást, a gondnokot, a cimborákat. Ezért jöttem el Pestről.
Csönd.
És hogy idehaza mi volt? Az volt, hogy felvettek a szövetkezetbe tehenésznek.
Tehenész, csordás meg mezei munkás… Én ezt mind végigcsináltam. Az vagyok most is: mezei munkás. Ami munkát adnak, én mindig elvégzem, bármilyen nehéz is. Tavaly a betakarításnál éjjel-nappal zsákoltam. Ki is tették a nevemet a tanácsnál. A becsülettáblára, igen. Szekeres Pál, Zagyvai Béla és aztán: Bitó Norbert.
Csönd.
Akad olyan, aki rossz szemmel néz bennünket, akad éppen elég. De a volt szegényparasztok segítenek, szívesen barátkoznak velem. És főleg – nem bántanak. És mégis… Sose felejtem el, amikor kilenc asszony jelentkezett tőlünk a téeszbe. Kilenc asszony a cigányságból. És a vezetőség már eleve nem javasolta a felvételüket. Miért?… Nem tudom én azt. Csak azt tudom, hogy aztán a tagság is megtagadta őket. Én felszólaltam akkor, mert úgy éreztem, fel kell hogy szólaljak. Csönd. – Majd döbbent hangon.
Ezek az asszonyok dolgozni akarnak! Úgy akarnak élni, mint más emberek… emberi életet akarnak. Hát akkor mi baj velük?
Csönd.
Adják mellém őket, és ha nem tudnak dolgozni, vagy valóban nem akarnak, akkor nem kellenek ide, akkor nincs helyük közöttünk… de hogy már előre visszadobjuk őket?! Vár.
Szóljanak már valamit! Szóljanak az asszonyok ügyében!
Csönd, majd:
EGY FÉRFI
Reszelős hang. Ezt így valóban nem lehet eldönteni. Mert ilyen nincs, hogy csak azért, mert valaki cigány… Akár ilyen, akár olyan, ha dolgozni akar: egyforma. Szünet. És aki úgy tartja, hogy az asszonyokat föl kell venni, az emelje fel a kezét! Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Felemelték a kezüket, de csak azért, hogy legyintsenek. Az az egy ember volt az asszonyok ügye mellett – más senki. Még csak azt se mondták, hogy nem. Legyintettek, és azzal kész.
De hát miért?! Azt mondják meg nekem!
Emberi életet akarunk élni, de nem lehet.
Én nem mondom, van közöttünk a telepen, aki egyáltalán semmit se dolgozik. De ez nem több, mint húsz százalék. Ez meg nem olyan sok. Ennyinek se szabadna lenni, azt mondják… És mégis, ha rólunk van szó – legyintenek.
Mint az anyakönyvvezető.
Csönd.
Nem szeretek én erről beszélni, de hát csak kibukik az emberből.
Van, amikor minden olyan jól indul, aztán mégis baj lesz belőle.
Az Állatforgalmitól vettem egy anyakocát. Szerződtem velük, hogy a malacokat leadom. Csakhogy az úgy van, hogy a leadáshoz járatlevél kell. A járatlevelet meg az anyakönyvvezető adja ki a tanácsnál. Nem állította ki nekem. Jó, mondtam, megkeresem a tanácselnököt. Annak aztán elmondtam, miről van szó. Az rá is írt papírra egy üzenetet, hogy menjek el vele az anyakönyvvezetőhöz. Aki aztán azonnal adja ki… Hangja lehalkul.
ANYAKÖNYVVEZETŐ
Konok. Se azonnal, se semmikor! Nem adom ki a járatlevelet. Szünet. Ha a kenyerembe kerül, akkor se adom ki. Nekem ne üzengessenek. Nekem ne hozzon senkitől cetliket. Se az elnöktől, se mástól. Szünet. Nem adom ki… Szünet. Cigánynak nem adom. Szünet. Büntetett előéletű… Hangja elhalkul. Csönd.
BITÓ
Hát ez igaz. A büntetett előélet. Ezt közben el kell hogy mondjam. A hídépítőknél dolgoztam akkoriban. Soha nem felejtem el azt a téli délutánt. Úgy jöttem haza a szállásra, kifagyva. Akárcsak egy gőzölgő lehelet. Ezen egy kicsit még mulattam is az úton. Mintha én magam úsznék, gőzölögnék előre, ide-oda csapódva abban a leheletben. Nem baj, gondoltam, majd a szálláson iszom egy bögre jó, forró teát. Aztán beledugom az arcomat a tea gőzébe, és akkor lassan átjár a meleg. De elfeledkeztem én a teáról, elfeledkeztem én mindenről, amikor a Hegyi Gyurka elém állt… Hangja lehalkul.
HEGYI
A kórházból jött, az asszonytól.
BITÓ
Biztosan valami baj van… vele… vagy a gyerekkel! Add ide!
BITÓ
Miért nem olvasod már?
HEGYI
Olvas. …tudatom veled, hogy én is meg a kicsi is a legjobb egészségnek örvendünk, és a doktor úr meg a nővérkék azt mondják, hogy a szeme meg az arca egészen olyan, mint a tied…
BITÓ
Közbe. A szeme… Meg az arca! Nem erről van ott szó! Csak te eltitkolsz valamit…
HEGYI
Várj! Tovább olvassa. …de én azt jobban tudom, mint ők, hogy különösen az orra éppen úgy be van nyomódva középen, mint neked, és látod, nem volt semmi baj a szüléssel, pedig te féltél, mert én gyenge vagyok, azt mondtad… De nincs semmi baj, és már ki is mehetek a kicsivel együtt, csak hozzál valami meleg holmit, mert anélkül nem lehet, csókol Marika. Hang lehalkul. Kis csönd.
BITÓ
Kábult. Anélkül nem lehet…
HEGYI
Meleg holmi nélkül persze hogy nem!
BITÓ
Kábult. Meleg holmi…
HEGYI
Hát kendő vagy sál, ha nincs más.
BITÓ
Várj csak! Talán, ha ebbe a kabátba beburkolnám…
HEGYI
Elment az eszed! Olyan vékony, hogy át lehet rajta látni. És aztán te hogy jössz vissza? Ingben?
HEGYI
Mondom, hogy elment az eszed. Ez a kabát semmit sem ér. Akár a szita. Egy forintot nem kapnál érte, ha el akarnád adni. Érted? Egy forintot nem kapnál érte…
BITÓ
De hát akkor mit?… Honnan?…
HEGYI
Mondanám, hogy vidd el a szvetteremet. De hát az öklöm kifér rajta… Elgondolkozva. Vagy, ha kérnék valakitől… Csakhogy már mindenki elment… Szombat van…
HEGYI
Na, hát csak szedj össze valamit… De minél előbb!
HEGYI
Aztán menj be értük. Van pénzed?
HEGYI
Na, minden jót! Hang ki. Csönd.
BITÓ
Minden jót – az már igaz. Láttam én a Hegyi Gyurkán, hogy valósággal menekül előlem. Mert nem tud segíteni. Szünet. Pénzem, az még csak volt annyi, hogy fel tudjak ülni a vonatra, de meleg holmi… Se egy szvetter, se egy…
Akkor jutott eszembe a pokróc.
A pokróc, amit a szálláson kiírtak a nevemre. Összecsomagoltam, és vittem magammal.
Végig a vonaton meg az úton a kórház felé arra gondoltam, milyen jó lesz ez majd az asszonynak meg a kicsinek. A gyerek valósággal eltűnt a pokrócban, de a feleségemnek is csak a két nagy szeme látszott ki. Aztán, amikor visszamentem a szállásra, elém álltak, hogy loptam. Hogy az a pokróc nem volt az enyém, és én elloptam. Pedig le is adtam, visszahoztam, nem történt semmi baja. Hiába, nem számított. Csak az számított, hogy elvittem. A gondnok egyre csak azt hajtogatta, hogy nem lett volna szabad, és hogy ő már megtette a följelentést. Még Hegyi Gyurkának is azt mondta, amikor megpróbált vele beszélni, hogy mégis, térjen észhez.
GONDNOK
Lopás ez, akárhogy is nézzük…
HEGYI
De azt hitte, hogy ha egyszer ki van adva a nevére…
GONDNOK
Közbe. Nem tudom, mit hitt. És nem is érdekel.
GONDNOK
Innen nem lehet kivinni holmikat. Ma egy pokróc tűnik el, holnap valami más… És különben is, a följelentést már megtettem…
HEGYI
És azt tudja, hogy mire kellett neki?
GONDNOK
Honnan tudjam? Én csak azt tudom, hogy elvitte, és az nekem elég.
HEGYI
A feleségét hozta ki a kórházból. A feleségét meg a gyerekét. És kellett valami meleg holmi.
GONDNOK
Na igen… De hát már megvan a feljelentés.
HEGYI
És nem volt neki meleg holmija. Pénze se volt.
GONDNOK
Nem volt! Nem volt! De akkor is csak elvitte! És ezért én felelek! Érti? Én felelek… Hangja lehalkul.
Csönd, majd
BITÓ
Így ítéltek el engem két hónapra. De aztán semmi összeütközésem nem volt a törvénnyel. Soha semmi. Csönd.
És hogy mi lett a feleségemmel, amikor két hónap múlva kijöttem a börtönből? Megismerkedett valakivel, és aztán… De minek magyarázzam? Nagyon szerettem, csak ennyit mondhatok. Szép, kis barna asszony volt. Tizennégy éves korában került velem össze, de valamiképpen mindig is olyan volt, mint egy gyerek. Ha gesztenyét vettem neki, a tenyerébe fogta, úgy fújta. Előreszaladt, megállt, visszanézett rám. Nevetett, és fújta a gesztenyét.
Most is így van előttem. Ahogy rám nevet a tenyeréből, és fújja a gesztenyét. Szerettem volna vele tovább élni, de nem sikerült. Megházasodtam újra. Gyerekeim is vannak a második asszonytól. De néha még mindig úgy érzem, hogy egyszer csak felbukkan az első feleségem, rám nevet, és fújja, fújja a gesztenyét. Csönd.
Egy kicsit messzire kanyarodtam. De hát az embernek annyi minden eszébe jut. Érzem én, hogy valamiféle rendet kéne tartani. Szép sorjában végigmondani a dolgokat. Csöndes nevetés. De hát ez valahogy nem akar sikerülni. Csönd.
A járatlevél, igen… Hát végül is nem adta ki nekem az anyakönyvvezető. Megtagadta. Én meg bementem az Állatforgalmihoz. A vezetőhöz. Az eljött hozzám a malacokért, kocsira rakta, bevitte a tanács udvarára, és azzal hagyta ott, hogy akkor most már tartsa a malacokat a tanács.
Estig maradtak ott a malacok. Aztán hazavittem őket, és reggel, a vezető tanácsára, levágtam. Persze, baj lett belőle. Jegyzőkönyvet vettek fel. És most várom a büntetést, ami ha lesz, igazságtalan lesz.
Ami a pokróc miatt történt akkoriban, azért én nem szólok. Talán lehetett volna másképp is nézni a törvényt, nemcsak betű szerint… De most megint csak ezt kell halljam: Nem kaphatok meg semmit, mert más színe van a bőrömnek?! Mert barna a pofám?! Azért?!
Csönd.
Nem, a pénzzel nincs itt baj. A keresettel. Hiszen, ha minden jól megy, év végére meglesz a négyszáz munkaegység. A feleségemnek meg eddig kétszázharminc munkaegysége van. Ez pedig majdnem harmincezer forint lenne. Majdnem… Mert egy részét terményben kapjuk. Az meg nekünk annyi, mint a semmi. Hová tegyem? Nincs egy kamrám… semmim. Csak ez a kis szoba. Vagy inkább lyuk. És ott is mennyien vagyunk. Mi ketten a feleségemmel és a négy gyerek…
Hát elfér itt még valami?
Tavaly is ki kellett önteni a krumplit az árokba. Az asszony mellettem állt, és nézte. Nem szólt egy szót se, csak nézte, hogy gurulnak szét a krumplik. Néha lehajolt, fölemelt egyet, és beletörölte a szoknyájába. Aztán elnézett valahova messzire, és mintha elfelejtette volna a kezét is meg a krumplit a kezében. Szétnyíltak az ujjai, a krumpli meg lent volt a földön.
Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy menjen, menjen innen, nem kell neki ezt látni, nem kell neki ezt nézni! Hangja lehalkul, csönd.
ASSZONY
Ott kellett állnom mellette. Egyszerűen nem tudtam elmozdulni. Így volt ez akkor is, amikor megvette azt a ruhát, és hazahozta. Az új, sötétkék ruháját.
A kifeszített karján tartotta, mint egy gyereket. Beszélni nem beszélt. Azt se mondta, hogy mennyire örül a ruhának. Nekem se mondta, hogy nézzem meg: tetszik-e a színe, a szabása. Állt a szoba közepén, és mosolygott.
Én azért közben mégis megnéztem, hogy milyen anyag, meg a csíkozása. Az a vékony, fehér csíkozása.
Lassan elindult a ruhával. Elindult a ruhával körbe a falnál, hogy helyet keressen. Sóhajt. Helyet! Én nem is tudom, hogy gondolta. De csak járt körbe a falnál. Óvatosan fogta a ruhát, mint aki attól fél, hogy beleütközik egy szekrénybe, fogasba vagy valami ilyesmibe.
Nem ütközött bele semmibe. Nem volt ott semmi, csak a négy csupasz fal.
Ment, ment iszonyatos lassúsággal, és fölfelé bámult, fölfelé, a falakra. Arcán még mindig a mosoly, kifeszített karján a ruha, így ment körbe, így topogott körbe, és én már rákiáltottam, hogy hagyja abba, tegye már le… Majd én leteszem a székre – arra az egyetlen székre – vagy beverek egy szöget a falba, és ráakasztom.
Meg se hallotta.
Járkált körbe, mint aki nem veszi észre, hogy nincs itt semmi, csak a négy csupasz fal, a hasadásokkal, a repedésekkel. Aztán megállt, kezében megcsúszott a ruha. Én ugrottam oda, hogy elkapjam. A vonalakat nézte a falon. Amivel megjelöltük, hogy a gyerekek mennyit nőttek. Ezeket a rovátkákat bámulta. És akkor, mintha el is feledkezett volna a ruháról. Arról beszélt, hogy meg kell mérni a gyerekeket, mert hiszen ezt ebben az évben elfelejtettük. Mindjárt álljanak is oda a falhoz. Ezt is elfelejtette, és megint folytatta azt a lassú, végtelen útját a falak között.
A ruha már egészen összegyűrődött a kezében, a nadrág szára a földet söpörte. És én mellette kellett hogy legyek, mert különben elejtette volna, mert én azt hiszem, talán már el is felejtette, hogy tart valamit a kezében.
Kivettem a kezéből a ruhát. Ő pedig állt, és fölfelé bámult. Néhány napig a széken volt a ruha. Aztán szereztem egy jó nagy kampós szöget, és akkor azon lógott.
De egyre gyűröttebb lett, egyre porosabb. Valahogy mintha megöregedett volna. – Viselni nem viselte. Azt mondta, majd, ha egyszer elmegyünk valahova. De hát mi nem megyünk el sehova.
Aztán egy nap, amikor hazajövök, üres a szög a falon. Nincs sehol a ruha. A férjem nem volt otthon, kérdem a gyerekeket, mi történt, hova tűnt a ruha? A kisfiam mondta, hogy apa levette a szögről, szépen becsomagolta és elvitte.
Többet nem kérdeztem semmit.
Nem is kellett, mert jött haza a férjem. Benyúlt a zsebébe, és pénzt tett le az asztalra.
– Ennyit kaptam érte. – Aztán elfordult, és nem mondott többet.
Eladta. El kellett adnia az új ruháját, mert nem volt egy rendes helye! Csönd.
A falusiak azért haragszanak ránk, mert piszkosak, rongyosak vagyunk. Ebben igazuk van. Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
De hát hogyan lehetnénk mi olyanok, mint ők, amikor így kell élnünk, ilyen körülmények között? Körülbelül hatszázan lakunk egymás hegyén-hátán összezsúfolva. Egy család hét-nyolc-tíz emberből áll. A kétszer háromméteres kis szobákban két-három család is lakik. Lakik? Tulajdonképpen nem. Csak úgy tengődik, mint az állat.
De hát hogyan lakjunk? Hova menjünk? Hangja lehalkul.
Kis csönd, majd:
NŐI HANG
A mi udvarunkba ne jöjjenek…
MÁSIK FÉRFI
Lopnak. Verekednek…
FÉRFI
Mit akarnak itt? Abból csak baj lesz…
ÖREG NŐ
Suttogva. Gyilkolnak…
Kis csönd, majd:
BÍRÓ
Inkább felakasztom magam, de nem lakom cigánnyal egy udvarban! Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Ezt mondta a gazda, Bíró Bálint. Szünet. 1954-ben volt ez, amikor a telepen összedőlt a házam. Olyan rozoga volt, hogy én még csodálkoztam is, hogy volt ereje összedőlni. Bementem a tanácselnökhöz. Nem mintha bíztam volna valamiben, de mégis, gondoltam, megpróbálom. Hanem a tanácselnök nem hagyta annyiban a dolgot. Kijött velem a faluba, és együtt néztünk lakást. Mentünk az úton, és amerre mentünk, mindenfelé azt a suttogást hallottam, az kísért bennünket.
NŐI HANG
A mi udvarunkba ne jöjjenek…
MÁSIK FÉRFI
Lopnak. Verekednek.
FÉRFI
Mit akarnak itt? Abból csak baj lesz…
ÖREG NŐ
Suttogva. Gyilkolnak…
Kis csönd, majd:
BÍRÓ
Elnök elvtárs, ha idehozza őket… én inkább felakasztom magam.
ELNÖK
No, ha ezt megteszi, legalább minden a cigányé lesz. Akkor legalább lesz, aki örököljön… Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Nem akartam én örökölni semmit, nem gondoltam én ilyesmire. Csak egy helyet akartam, ahol megmaradhatok.
Megkaptam a kulcsot. Hogy mi volt nekem az a kulcs! Forgattam, nézegettem, eltettem, de csak azért, hogy újra elővegyem. Szinte már éreztem azt a mozdulatot, ahogy beillesztettem a zárba; ahogy fordítok egyet rajta, és nyílik az ajtó… Megtörtént az is. Beköltöztem. Csöndes nevetés. Nem volt az valami nagy költözés. Inkább csak fogtuk magunkat, és bementünk. Merthogy nem volt más holmink, csak egy pokróc. Valaki még ránk is kiáltott az egyik kapuból: Mi az?! A többit autó hozza utánatok?
Nem törődtem én akkor senkivel és semmivel. Csak azzal, hogy végre beköltözhetek valahova.
Lehetett volna több holmink is, nemcsak az az egy pokróc. Mást is tudtam volna venni. De hát minek? Hova? Abba a lyukba úgyse fért volna be semmi.
Most aztán elkezdtünk vásárolni. Vettünk ezt-azt, mégis, amire leginkább szükségünk volt. Ágyneműt. Ezt vettünk először. És akkor a feleségem nevetve azt mondja:
ASSZONY
Azért most már talán ágyat is vennénk – ha már egyszer ágyneműnk van…
BITÓ
Hát igaz, egy kicsit összevissza vásároltunk. Valósággal megzavart, hogy van egy rendes helyünk.
Így történhetett, hogy előbb jött az ágynemű, aztán az ágy. És aztán vettünk mindent. Mindent, ami egy háztartáshoz kell. Háztartás! Valahogy úgy volt akkoriban, hogy akármiről is beszéltünk a feleségemmel, mindig előbukkant ez a szó.
ASSZONY
Tűnődve. Mit gondolsz, kell ez még a háztartásunkba?… Szünet. Vegyünk tükröt a háztartásunkba?…
BITÓ
Új kistükröt vettem a borotválkozáshoz. A régi már egészen elhasadt közepén, és olyan homályos volt, hogy alig láttam benne az arcomat. Lassacskán kezdtünk rendbe jönni. De a gazda, Bíró Bálint, még a fejét is elfordította, ha meglátott bennünket. Vagy pedig akár csak a semmibe bámulna. Így aztán nem vette észre a változást. A változást a háztartásunkban.
Gondoltam, azért ez valahogy még sincs így rendjén. Mondtam is a feleségemnek, hogy rendbe kéne tenni ezt a dolgot, mégis, együtt lakunk…
ASSZONY
Te csak hagyd… Ne kezdj te Bíró Bálinttal, mert abból csak baj lesz…
BITÓ
De azért én nem maradtam nyugton. Egyik este vettem egy fél liter pálinkát. Én ugyan nem iszom, de azért mégis megvettem azt a pálinkát. Mikor megláttam az öreget, odamentem hozzá… Meg akartam hívni, hogy jöjjön már be hozzánk… Csakhogy ez nem ment ám olyan könnyen. Bíró Bálint valósággal átlépett rajtam. Észre se vett, meg se látott…
Nem tudott lerázni, mégse tudott lerázni. Mentem utána az üveggel, végig a kerten, be az istállóba, aztán kijöttem, amikor ő is kijött, és csak kísértem azzal az üveggel. Hangja lehalkul.
BÍRÓ
Mit akar azzal az üveggel? Mit dugdossa az orrom alá?
BÍRÓ
Maga engem ne kínálgasson…
BITÓ
De hát ez jóféle pálinka.
BÍRÓ
Igya meg a jóféle pálinkáját.
BITÓ
Tudom én, hogy Bíró bátyám szereti. Meg aztán bírja is.
BÍRÓ
Ha kedvem van hozzá. Ha nincs kedvem hozzá, akkor nem bírom.
BITÓ
Leülhetnénk egy pohárra…
BÍRÓ
Nincs nekem ahhoz időm.
BITÓ
Mégis… ha bejönne hozzánk.
BITÓ
Még sose volt nálunk. Nem is tudja, milyen a szobánk, hogy élünk. Csöndesen. Egy pohárra…
Kis csönd, majd:
BÍRÓ
Hát… egy pohárra! Hang ki. Csönd.
BITÓ
Lett abból két pohár is. És a végén egészen jól elbeszélgettünk. Még velünk is vacsorázott, úgy feloldódott a hangulat. A felesége jött érte, hogy hazavigye. De aztán az is ott maradt.
Ezek után összebarátkoztunk a gazdával. Mikor sütött a felesége, mindig hozott be kalácsot, tésztát. Hangja lehalkul.
BÍRÓ
Persze hogy vittem nekik egy kis édességet! Ahol annyi a gyerek!
Csönd.
Hiszen nem volt nekem velök semmi bajom. Semmi az égvilágon. Láttam én azt mindjárt, hogy csöndes, rendes emberek. Az ilyesmit mindjárt észre lehet venni. És hogy mégis elfordítottam a fejem? Hogy nem fogadtam a köszönésüket? Hogy még egy pohár pálinkára se akartam bemenni – és inkább hagytam, hogy jöjjön utánam az üveggel és kínálgasson, hívjon azon a furcsa, sírós hangján? Nem is mondhatom, hogy a büszkeség miatt…
De a szomszédok… Mit szólnak a szomszédok, ha azt látják, hogy velük barátkozom? Hozzáteszi. Cigányokkal… Hang ki. Csönd, majd:
BITÓ
Csakhogy aztán ők is megszelídültek. Mármint a szomszédok. Hiszen látták, hogy nincs velünk semmi baj. Nem lopunk, nem verekszünk… és még csak egy hangos szó sincs köztünk. Amikor disznót vágtam, átjöttek segíteni. Emlékszem, a kövér Bencze Karcsi ráült a disznóra, amitől az egyből kinyúlt. Vasárnaponként meg áthívtak kártyázni. Volt úgy, hogy nem is játszottam, csak ott ültem közöttük. Megkínáltak valamivel, elém tettek egy pohár bort.
Erre az időre nagyon szívesen gondolok vissza. Igen, talán ez volt az egyetlen az életemben, amire szívesen emlékszem. Az arcokra a dohányfüstben, a pohárra, amit elém tesznek, arra, hogy kérdeznek tőlem valamit…
Háromezer forintot kerestem akkoriban.
Gondoltam, miért ne vehetnék egy kis házat, részletre. Gyűjtöttem a pénzt, és egyre csak azon a házon járt az eszem. Hogy milyen jó lesz ott majd az asszonynak, a gyerekeknek.
Csakhogy mégse tudtam kifizetni az egészet. Mert közben felmentem Pestre, ahol már jóval kevesebbet kerestem.
Az lett a vége, hogy vissza kellett költöznöm a telepre. Visszakaptam a pénzt is, de házam persze nem volt.
Miért nem tudtam én megmaradni a gazdánál? Miért kellett nekem mindjárt házra gondolnom?! Igaz, a gyerekek miatt, akiknek nemigen volt helyük… De akkor is! Jobb lett volna, ha maradok, jobb lett volna. Csakhogy ezen már nem lehet segíteni. Se ezen, se máson.
Gyakran találkozom Bíró Bálinttal azóta is, és mindig nagyon barátságosan köszön.
Csönd.
Hatvanegyben történt, hogy bementem a tanácshoz a telek ügyében. Hogy tudnak-e telket adni a ház építésére. Nem ingyen kértem. És nem is voltam egyedül ezzel a szándékommal. Körülbelül tizenöt család akart házat építeni velem együtt. Tizenöt család, akik megfulladnak abban a lyukban, ahol élnek.
Egy év is eltelt, míg végre kiosztották a telkeket. Egy év – micsoda várakozásban, micsoda izgalomban…! Mindjárt be is fizettük a pénzt, telekkönyvezték.
Hányszor jártam én körül azt a telket! Hogy most már végre van egy hely, ahol létezni tudunk, ahol emberi életet tudunk élni. Be is fásítottam, bekerítettem, úgy örültem neki. A feleségem azt mondta, hogy várjak az örömmel, hiszen nincs még építési engedély. Ne félj semmit, mondtam, meglesz majd az is, csak előbb, persze, kérni kell.
A következő évben kértem építési engedélyt.
Nem adnak. Ezt közölték velem. Mert azokra a telkekre nem lehet építeni. Hogy mi okból, azt nem mondták, azt a mai napig se tudom. És velem együtt ott van most tizenöt család, és egyszerűen semmit se tudunk kezdeni… semmit.
És ha kérdezünk valamit. Hogy mégis… mi lesz velünk?… Hangja lehalkul.
FÉRFI
Kongó hang. Nem tehetünk semmit. Sajnáljuk. Talán egy év múlva. Nem tudjuk. Hang ki. Csönd.
BITÓ
Ennél többet nem mondanak, ennél többet nem lehet megtudni. Szünet. És a következő évben se történik semmi… és a következőben se. – És akkor újra elmegyünk, és akkor megint csak azt halljuk… Hangja lehalkul.
FÉRFI
Kongó hang. Nem tehetünk semmit… Sajnáljuk. Hang ki. Csönd.
BITÓ
Néha lejönnek Pestről, megnézik, hogyan élünk, mi is van velünk. Újságtól jönnek, meg máshonnan is. És ez jó, mert akkor elbeszélgetünk. A mi életünkről, a gyerekeinkről, hogy járnak-e iskolába, hogyan tanulnak. – Még akkor is örülünk ennek, ha a látogatók aztán elmennek, mi meg itt maradunk. Elmondjuk a panaszainkat. Ők se értik ezt a dolgot a telekkel. Senki se érti. Van úgy, hogy ha egyedül vagyok, vagy néha akár álmomban is, ezt a rettenetesen kongó hangot hallom. Hangja lehalkul.
FÉRFI
Kongó hang. Nem tehetünk róla… Sajnáljuk… Nem tudom… Sajnáljuk… Hang ki. Csönd.
BITÓ
Azt hiszem, hogy szétreped a fejem. Hogy örökké ezt kell hallanom… Hogy ez a válasz minden panaszunkra! Megismétli. Sajnáljuk… Nem tehetünk róla… Sajnáljuk… Felkiált. De hát csak van valami segítség! Hangja lehalkul.
Kis csönd, majd:
ASSZONY
Azt mondta, ne féljek, meglesz az engedély. Miért ne adnák meg, ha egyszer már megvan a telek?
Aztán mi lett? Szünet. Ki kellett szedni a telekről a fákat meg a kerítést. Ki kellett szedni, mert a termelőszövetkezet azt a földet bevetette répával. Szünet. Még sincs telkünk… Hangja lehalkul.
BITÓ
Így igaz. Hiába van a nevemre írva, nincs telkünk. És a pénzem se adták vissza. De hát miért? Miért? Tulajdonképpen nekem nem is a pénz kellene. Nekem a házhely kellene. Hiszen azért élek, azért dolgozom, hogy innen elkerüljek. Mert én élni akarok. És a többiek is élni akarnak, és el akarnak kerülni a telepről. Mert így hiába dolgozunk, nincs semmi eredménye.
Leveleket írunk ide is, oda is. Én diktáltam le a Balla Zsigának. Az utolsót annak az elvtársnőnek küldtük, aki az újságtól volt itt nálunk: Emelt hangon.
Tisztelt elvtársnő! Nagyon kérem, ne haragudjék, hogy ismét zavarnom kell önt. De kérem, szíveskedjék elolvasni ezt a levelet, és lehetősége szerint segítsen rajtunk.
Ön fájó kérésünkben egyszer már dolgozott. A káli cigányság házhely kérésében. Akkoriban, amikor utoljára itt járt nálunk, azt kérte, értesítsük, megtörtént-e már a házhelyek kiosztása.
Most értesítem, hogy nem történt meg, és azt a választ kaptuk, hogy kilátás sincs rá, hogy valaha megtörténik.
Kérem, ezt a levelet úgy tessék venni, mintha ötszáz elnyomott és lakás nélküli dolgozó kérné segítségét.
Ön látta, miben élünk, sárfészekben, nyomortanyában, és senki se akar segíteni rajtunk. Higgye el, örökké emlegetnénk a nevét, ha segíteni akarna nekünk. Kérem, mi is dolgozók vagyunk, és szeretjük társadalmunkat. Nem akarjuk gyermekeinket ugyanabban a kunyhóban felnevelni, amiben mi nevelkedtünk. Még egyszer nagyon kérem, és bízom önben, és segítségét kérjük… Hangja lehalkul. Csönd.
Mennyi ilyen levelet küldtünk… Kaptunk is ígéretet, de történni – nem történt semmi. Szünet. Az történt, hogy a legkisebb fiam meghalt. Talán, ha más körülmények között vagyunk, akkor megmarad, akkor meg lehet menteni. Volt nála orvos, kijött többször is, hogy megvizsgálja, adott orvosságot, de rendes házhelyet, azt nem tudott adni ő sem. Szünet. És azóta a feleségem egészen más. Néha csak úgy áll egy helyben, nem szól senkihez. Áll és néz… Mintha azt a gyereket látná. Hangja lehalkul.
ASSZONY
Suttogva. Elmentél… és én nem mentem veled… nem kísértelek el… Ne haragudj! Megígértem, hogy mindig veled leszek, és mégse kísértelek el… Alig hallható. Ne haragudj… Hang ki. Csönd.
BITÓ
Így van ez más családoknál is a cigánysorban. És hogy nincs ezen segítség… nem hiszem én azt! Csönd.
Van nekem egy tervem.
Hogy ha házam lesz, akkor kölcsönt veszek fel, építek. És ott, a magam kis portáján nevelek baromfit, szerződést kötök az Állatforgalmival. Tisztán és egészségesen élhetnénk. S nem kellene többé vándorolni.
Ez az én tervem.
Erről beszélgetünk mi most esténként. Hogy is élünk majd, ha egyszer házunk lesz…
És még valamiről.
Arról, hogy napközben ki juttatott nekünk néhány jó szót. Mert úgy van az, hogy a falu mostani vezetői nem nagyon törődnek velünk. Néha szóba se akarnak velünk állni, nincs jogunk semmihez, csak a munkát várják el tőlünk. Szünet.
Ez mind azok miatt van, akik mint embert figyelembe se vesznek minket. Csak egy tanácstag van, aki mégis felemeli értünk a szavát. De hiába! Arra se hallgatnak.
De akkor miért vannak itt a vezetők? Hangja lehalkul.
BOSSZÚS HANG
Hát nem azért, hogy örökké ezt a siránkozást hallgassuk! Ide-oda rángatnák az embert, ha hagyná magát. Ezeknek semmi se jó! Mit akarnak? Hogy aranytányéron vigyük eléjük az ételt?! Hang ki. Csönd.
BITÓ
Nem, mi nem ezt akarjuk. Csak emberséget és megbecsülést várunk a munkánk után.
Én nem mondom, van köztünk, aki nem dolgozik. Van ilyen a cigányság között. Aki feléje se néz a munkának. Megpróbáltam velük beszélni, de csak legyintenek.
Pedig, ha valahogy rá lehetne őket szoktatni a munkára! Nekik is jobb lenne, meg nekünk is. Akkor talán nem hallanánk mindig, hogy csavargó népség meg ilyesmi…
Mondom, megpróbáltam velük beszélni, de hiába. Elfordulnak, ha meglátnak. Elfordulnak vagy csúfolódnak. Hang lehalkul.
FÉRFI
Gúnyos hang. Nézzétek, az elnök elvtárs!
NŐ
Gúnyos. Jó estét, elnök elvtárs!
FÉRFI
Hogy áll a téeszcsé?
BITÓ
Van még valami? Akartok még valamit?
FÉRFI
Nevet. Egy kis beszámolót akarunk hallani… A téeszcséről.
FÉRFI
Mi az? Már szóba se állsz velünk?
BITÓ
Ide figyelj! Miért nem próbáltok valamit? Akkor több becsületünk lenne.
FÉRFI
Gúnyos. Téged már így is nagyon megbecsülnek, elnök elvtárs! Mit akarsz még?
BITÓ
Én csak annyit, hogy…
FÉRFI
Mogorván, közbe. Na jól van, ne zenélj már. És csak bízd ránk, hogy mit csinálunk, tudjuk mi azt.
BITÓ
Dehogyis tudjátok! Hiszen, ha tudnátok, aktkor…
NŐ
Gúnyosan. Tudjuk vagy nem tudjuk, menj csak a becsületeddel, elnök elvtárs! Menj csak! Hang ki. Nevetés – lehalkul.
BITÓ
Persze hogy továbbmegyek. A nevetésük kísér egy darabig, de aztán az is elmarad mögöttem, és csönd lesz. Hát akkor ők is megvetnek? Azért, hogy dolgozom? Jól van, mindegy. Csönd.
Azért én tudom, hogy mit akarok. Én itt akarok élni, de ember módjára.
Aztán van még valami, ami nagyon rossz. Olyan, mint a betegség. Se én, se a feleségem nem tudunk írni-olvasni.
Egy időben esti iskolába jártam. A betűket meg is tanultam, akár most is elmondom sorjába mindet… de már az olvasás nem ment. Abbahagytam a tanulást, mert nem járt ott az eszem, hiába erőltettem magam. Valahogy nem ment. Csönd.
Hanem nincs olyan mozi, amit én meg ne néznék! De nemcsak én, a többiek is nagyon szeretnek moziba járni.
A harcos és megható filmeket szeretem a legjobban. A tv-ben pedig a meccset. Azt soha nem hagyom ki. Vezetékes rádiónk van, megvettem a postától, állandóan hallgatom. A feleségem is nagyon szereti. Talán még jobban, mint a mozit. Azt mondja, hogy moziba nincs kedve elmenni, mert fáradt, de a rádió itthon van, azt mindig be lehet kapcsolni.
Meg is hallgatunk mindent, kivéve a komoly zenét. Azt csak a Borika, a kislányom szereti. Hangja lehalkul.
ASSZONY
És hogy mennyit olvas! Igazán nem is tudom, honnan hordja haza azt a sok könyvet. A tanítónőjétől is kap, meg mástól is. Nagyon rendesen jár iskolába, és jól is tanul.
Csönd.
Nem, ő nem panaszkodik arra, hogy a gyerekek csúfolják. Talán náluk már másképp van, talán ők már nem csúfolnak valakit azért, mert cigány. A tanítónője mindig dicséri, azt mondja, jól fog az esze, gyakran kap csillagos ötöst. Szünet. Ha a gyereknek van kedve tovább tanulni, taníttatjuk, ameddig bírjuk.
Azt szeretném, ha neki is meg a többi gyerekemnek is már más élete lenne. Szünet. És nem akarom, hogy tizennégy éves korában menjen férjhez, mint itt a telepen szokás. Nem akarom! Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Ezért is szeretnénk elkerülni innen. Hogy a gyerekeimet másképpen nevelhessem.
Mert így az van, hogy mi elmegyünk dolgozni, a gyerekek meg csoportokba verődve kóborolnak. Aki nem megy a többivel, azt megverik, vagy annyira csúfolják, hagy az még rosszabb. Tudom én, hogy van az.
Persze, azt tudom, hogy ha házam lesz, akkor is csak cigány maradok. Ezt már az eső se mossa le rólam. De hát nem is ez a fontos. Én csak azt szeretném, hogy embernek tekintsenek bennünket.
Mondhatom, hogy a háború előtt a legtöbben közülünk csavarogtak. Alig volt, aki dolgozott. Meg az is előbb-utóbb valahogy kiesett a munkából. Mert rossz szemmel nézték, vagy pedig magától hagyta ott.
Most már sok olyan akad a cigányságban, akinek rendes foglalkozása van. Olyan, amit örömmel csinál, és amit nem is hagy abba. És ez rendben is van így. Csönd.
De az az egy fáj nagyon, hogy megbecsülésben, emberszámba vételben nem történt változás.
És ezért is van, hogy négy gyermekem meghalt. Legutoljára az a kisfiam, akiről már beszéltem.
Három-négyhónapos korukban haltak meg, egyik se volt több.
Meddig kell hogy ez még így legyen?!
Meddig?