Emeletek, ajtók

– Édesanyja kedves betegem volt.

És már nyomult is befelé. De azért még megállt Brassó látképénél. Brassó a gázóra mellett függött. Hosszan elnézte.

– Az odaadás és a szorgalom városa! A szászok hihetetlen szívóssága, áldozatkészsége teremtette meg ezt a várost. Az ember nem is hinné, hogy milyen nagy szerepük volt Erdély életében. Sokat kéne beszélni a szászokról.

Hátranézett, és kissé szigorúan:

– Édesanyja tökéletesen egyetértett ebben velem.

Aztán bent a szobában:

– A bizalom! Ez a legtöbb, amit egy orvos a betegétől kaphat. És az ön édesanyja ezt adta nekem.

Mikor járt ez anyához? – gondolta a nő –, Bohi járt hozzá, az utolsó időben a Keresztes doktornő – de ez? Talán egyszer-kétszer lejött a harmadikról, még az elején, amikor kezdődtek a dolgok a vesével. Igen, akkor benézett anyához, talán injekciót is adott.

Az meg a házról beszélt, a környékről.

– Semmiért a világon el nem költöznék innen, de meg kell vallanom, hogy egy kissé zajos. És pláne itt, az elsőn! – Gúnyos mosoly. – Ez a kis garázs, mellettünk! És persze, teherautó garázs. És persze a teherautók éjjel indulnak. Mikor is indulnának? Igazán nem csoda, ha az ember… Kérem, én bárkit, minden külön vizsgálat nélkül, idegszanatóriumba utalnék. A ház bármelyik lakóját.

A nő mosolygott. Mosolygott és bólintott.

Az orvos pedig váratlanul a munkahely után érdeklődött. Hányan vannak egy szobában? Az utcára néz-e az ablak, vagy az udvarra? Voltak-e mostanában kellemetlenségek?

Közben hátradűlt, két kézzel kapaszkodott a székbe. Szemét lehunyta, arca megfeszült. „Beszélj, csak beszélj. Én mindent meghallgatok, azért vagyok itt, hogy meghallgassalak.”

A nő elkezdett valamit a hivataláról, de akkor elkapták a csuklóját. Még makogott valamit, de akkor már fogoly volt.

A férfi a pulzusát fogta. Aggódó szeretettel nézett a szemébe.

Nem volt más, csak a zsibbadt csönd és a kéz a pulzuson. Így ültek egymással szemben, kéz a kézben. Ki tudja, talán felállnak, kéz a kézben, végtelen sétára indulnak, kéz a kézben, átmennek az utcákon kéz a kézben, ki egy rétre, kéz a kézben.

Olyan hűséges volt az a kéz. De aztán mégiscsak elengedte.

– Hát igen – mondta az orvos –, nem is csoda… ezen egyáltalán nem szabad csodálkoznunk.

Ő még szeretett volna valamit kérdezni, de csak hallgatott. Hallgatott akkor is, amikor az orvos az elvált férjéről beszélt.

– Most már elárulhatom, hogy édesanyja sohasem kedvelte azt az embert. Sokat beszélt velem erről. Aggódott magáért, vagy, ha szabad így mondanom, aggódtunk magáért. De hát most már túl vagyunk rajta!

Biztatóan mosolygott, kilőtte magát a székből. Elnézést kért, hogy olyan sokáig nem jöhetett, de hát a kórház, a család.

– A kórház, a család – bólintott a nő. Még mondott volna valamit engedelmesen, iskolásan, de akkor meghallotta:

– Az összeg! – A férfi messziről nézett rá, messziről és szigorúan. Egy darabig hallgatott, majd szinte kiabálva. – Nem hinném, hogy bárki is sokallhatná. Szép kis összeg, mondhatom!

A nő nem is tudta, hogyan szedte elő a pénzt.

Aztán már kint voltak az előszobában. A férfi hirtelen hátrafordult.

– Ha én megfogom valakinek a pulzusát…!

A nő kissé szégyenkezve bólintott. Az ajtó becsukódott.

A nő nem mozdult odabent. Az ajtó mögött állt, újabb csengetésre várt.

A férfi se mozdult odakint. A gang rácsához dűlt.

És akkor megszólaltak az emeletek.

– Még nem tudja, hova csöngessen be.

– Még nem tudja, kit kapjon el.

Asszonyok a gang rácsa mögött, asszonyok, végig az emeleteken. Nem tudni, mikor jöttek ki. Talán mindig is ott voltak. És most azt a férfit nézték.

– A Molnárnét se hagyta ki! Amikor az anyja betegen feküdt, be se nézett.

– Jobb, ha be se nézett! Tudja, mit csinált egyszer az urammal?

– És amikor behoztak egy katonát…!

– Emlékszik a sebesültre?

– Ki nem emlékszik rá?! Ez itt egyszerűen nem mert hozzányúlni!

– Ez már karácsony után volt.

– Ott állt a katona mellett, és csak nézte.

– Nem nyúlt hozzá.

Elhallgattak a rács mögött. Majd egy hang. – Tegnap megint csomagot kapott.

– Kitől jön neki, kolbász, tojás meg szalonna.

Nézték a férfit, akinek tojás meg szalonna jön.

Az pedig elindult. Hirtelen megállt, a derekát masszírozta.

– Tornázik – mondta valaki a harmadikról –, nézzék, hogy tornázik.

– Azért a tanár úr jobban mozog.

– Tanár úr? Miféle tanár úr?

– Aki a feleségéhez jár.

– Ahhoz nem jár senki.

– Ahhoz nem jár senki?! Ne mondja! Ne mondja! – Vihar söpört végig az emeleteken.

A férfi kinyitotta a lépcsőház ajtaját.

Az asszonyok elhallgattak. Aztán az egyik, szinte suttogva. – Lehet, hogy feljön!

– Lehet, hogy ide a másodikra.

– Felszalad ez még az ötödikre is.

– Felszalad.

A férfi elővett egy noteszt, gondosan tanulmányozta. Előrelapozott, hátralapozott, aztán megint előre.

– Abban van a névsor.

Figyelték, ahogy a férfi lapozgat. Ahogy sodorja a lapokat. Ahogy olykor megáll, és belebámul a levegőbe.

– Csak elkapja valakinek a pulzusát, és már mondja az összeget!

– Belenéz egy szembe, és már mondja az összeget.

– Kamillateát rendel gyomorhurutra, amit az Erdős doktor ingyen is felír, és már mondja az összeget.

Csönd. Majd gonosz kis vihogás.

– De a Kallóné!

– Mi van a Kallónéval?

– Ott nem volt összeg, ott nem kérte az összeget. Csak annyit mondott a Kallóné. „Mi az, visszavették a kórházba? Elsimították az ügyét?”

– Az ügyét?

– Volt egy ügye?

A férfi egy lassú mozdulattal a zsebébe süllyesztette a noteszt és fölnézett.

Az asszonyok elhallgattak. A rács mögött álltak, és mintha sohase szóltak volna egy szót se.

A férfi bólintott. Senki se bólintott vissza. És, ahogy elindult fölfelé, egyszerre üres lett az emelet. Üres lett az emelet a másodikon, a harmadikon, a negyediken, az ötödiken.

Befordult a második emeleten. Megállt a négyes számú ajtónál, és becsöngetett. Az ajtó nem nyílt ki. Még várt egy kicsit, majd újra csöngetett.

Csattan a köpés a kövön. Csak kidugja az orrát, és már elkezdik odafent. Látni nem lehet senkit. Dobogás az emeletről, fojtott, náthás vihogás. „Hülye, vigyázz…! most jön… felnéz… felnéz!”

Felnézett. Kint állt az ajtaja előtt, és felfelé pislogott. Talán most átszelhetné az udvart. Azért erre is vigyázni kell. Ha látják, hogy fut, elkezdik biztatni. Abban a pillanatban rázendítenek. „Hajrá, egyedül! Egyedüüül!” Zeng a ház a gyerekektől. Ordítanak, tapsolnak, köpködnek. A férfi a földszint kettőből meg azt se tudja, hova ugorjon. Csattog körülötte az udvar köve.

És még oly messze van az az ajtó!

Szürke deszkaajtó, akárcsak falun. De nem falun van, hanem a hátsó lépcsőházban. A kulcs, az a megfeketedett kulcs meg a zsebében. (Az a mozdulat, ahogy leakasztja a kulcsot a konyhaajtó mellől!)

Fölfelé bámult. Ott vannak mind. A falnál lapulnak, és csak arra várnak, hogy elinduljon. Akkor aztán rázendítenek.

Egy férfi tűnt fel a negyediken, fülére húzott, fekete sapkában. A vice… a másodházfelügyelő, vagy mit tudom én…! Különben már egy éve kitették. Ivott. Egyszer elkapta az egyik lakó feleségét. A szemétért csöngetett, és elkapta az asszony karját. Az kiabált. Kijött a férje. A vice végül is hozzájuk vágta a szemetesládát. Kitették. De a lakásából nem tudták kitenni. Miből élhet? Akármiből él, de nem kell lemásznia a hátsó lépcsőházba, ha éppen… És senkinek se kell lemásznia.

Alakok jelentek meg a földszint kettő előtt. Alakok, akik békésen üldögélnek a kis fülkében. Újságot olvasnak, szivaroznak, vagy éppen csak a levegőbe bámulnak. Addig maradnak, ameddig akarnak.

A kopogások! A kopogások, rúgások és dörömbölések. Vagy amikor egyszerre csak valaki ott áll az ajtó előtt. Nem szól, nem kopog, csak ott áll. Aztán csoszogni kezd. A talpával sikálja a követ. Nem szól, nem kopog, csak sikálja, sikálja a követ.

Földszint kettő megmozdult. És akkor egy térd a gang rácsa között.

– Mikor jön az Emmike?

Hegyes arc a rács mögött. Emmikéről mondott valamit. Hogy már nagyon szeretné látni, és csak nincs valami baj, mert akkor ő tud egy szert.

A férfi egy pillanatra arra gondolt, hogy fölrohan, és elkapja azt a…

A fiú belekapaszkodott a rácsba, úgy hintázott.

– Az Emmike mindig nyitva hagyja az ajtót. – Áthajolt a rácson, félig lelógott. – Utána mindig nyitva hagyja az ajtóóót…!

„Fölrohanok, és szétverem a fejét!”

A fal mellé húzódott, szorosan a fal mellé. A földszint kövét bámulta. „Ha most elindulok, az egész banda elkezdi odafönt. De még rosszabb, ha visszafordulok.” Állt és várt.

Az Emmike… Akkor van aztán cirkusz, ha a lánya kilép az udvarra. Még jó, hogy nem törődik vele. Néha felkiált valamit, de legtöbbször egy szót se szól.

„Nem értelek, apa, mit izgatod magad?”

Mit izgatom magam!

Egyszer itt volt Sáriczky Gyula. Már régen udvarolt Emmikének, de Emmike eddig még nem hozta el.

Rendes fiú. Ezt mondta róla Emmike. Meg hogy egyetlen szenvedélye van: a mozi.

Sáriczky Gyula is erről beszélt. Hogy már gyerekkorában is nagyon szeretett moziba járni.

Tojásos nokedli volt vacsorára. Sáriczky Gyula azt mondta, hagy a tojásos nokedli nehéz étel, de ahogy Emmike csinálja, habkönnyű. Szentgyörgyhegyi rizlinget ittak. Sáriczky Gyula azt mondta, hogy a történelmi tárgyú filmeket szereti a legjobban. Azokból mindig meríthet valamit az ember. Elhallgatott, kissé zavart mosollyal nézett maga elé. – Bocsánat – és most már az apára nézett.

Ő meg felállt, leakasztotta a kulcsot az ajtó mellől. Nem mondta, hogy tessék, nem is nézett hátra, ahogy elindult az udvaron. Lépéseket hallott maga mögött, tompán kopogó lépéseket. Más hang nem volt. Odafent nem tapsoltak, nem fütyültek, nem kiabáltak. Mintha mindenki elhagyta volna ezt a házat.

Az apa mondani akart valamit. Hogy rövidesen elköltözünk innen, meg hogy… Semmit se tudott mondani. Már a lépéseket se hallotta. Sáriczky Gyula nem is jön mögötte. Lemaradt, eltűnt.

Ott állt az ajtó előtt. Mintha először látná. Szürke deszkaajtó, hatalmas retesszel. Betyárokat őriznek ilyen ajtó mögött. Betyárokat, akiket csárdában kapnak el.

– Köszönöm – mondta Sáriczky Gyula, és azzal belépett.

Ő meg kint várt. Hátratett kézzel állt az ajtó előtt. Majd egy kicsit sétált az udvaron. Valaki leköszönt az emeletről. Visszaköszönt.

Bekísérte a vendégét. Egyikük se szólt egy szót se.

Sáriczky rövidesen elbúcsúzott. Nem jött el többé.

– Nem baj. – Földszint kettő felfelé tartotta az arcát. – Ha így… ha ezért…

– Magában beszél! – Odafent kipukkant a nevetés. – Figyelitek! Figyelitek!

Karok lógtak le a rácsról. Karok és fejek. Az egyik fiú teleszívta az arcát. És végig a rácsnál, a fiúk mind teleszívták az arcukat. Felfúvódott békapofák.

Csattanás az udvar kövén.

– Előleg – hallatszott fentről. – Ez még csak az előleg!

Ő pedig fejét válla közé húzta, és nekiiramodott.

A lépcsőfordulónál állt, egyik kezével a lift rácsába kapaszkodott.

– …és én csak védekeztem, megpróbáltam lefogni a kezét, de nem ütöttem meg. A konyhában ugrott nekem, a reggeli miatt, hogy miért nem készítettem el a reggelijét. „De hát, anyuka, én a Laci reggelijét is el kell hogy készítsem, és akkor még rendbe kell hogy szedjem magam.” Nekiszorított a konyhaszekrénynek. De az fáj a legjobban, hogy a Laci az ő pártját fogta. Jó, rendben van, az anyja, én soha nem akartam elszakítani az anyjától, de hát látnia kell, hogy mit művel velem! Pedig Laci tudja, hogy az anyjának nagyon sok rossz tulajdonsága van, és azt hiszi, hogy őt is lenézem az anyja miatt. De hát a Laci nem felelős az öregasszony tulajdonságai miatt, azért csak az öregasszony felelős. Mondtam neki, Laci, költözzünk el, menjünk el innen akárhova. Nem, ő nem hagyhatja el az anyját. Az meg olyan, hogy… De nem csak velem. Tudom én jól, hogy mit csinált azzal a nővel, a Laci első feleségével. Miatta váltak el, hát persze. A gang rácsáról szedték le azt a nőt, azt hiszi, nem tudom! Engem figyelmeztettek, előre megmondtak mindent, csak nem hittem el, egyszerűen nem tudtam elhinni. Engem nem fognak a rácsról leszedni… és én csak védekeztem… belenyomott a szekrénybe, vissza akartam szorítani az ablak felé, nem ütöttem meg, csak rácsaptam a kezére. „Nem volt még elég, anyuka, nem volt még elég?!”

Egyszer csak ott volt a ház előtt az a vajszínű doboz. A gyerekek fedezték fel. Meglehetősen gondterhelt képpel állták körül. Szólni, nem szóltak. Majd egy csíkos trikós fiú.

– Skoda.

Egy kicsit közelebb mentek.

– Jó kis Skoda.

A napfény besütött a kocsiba, valósággal átvilágította. Álmos, langyos, reggeli napfény az üres ülésen. Maga a kocsi is, mintha aludt volna.

– Azért nekem nem kéne. – Nyurga, fekete fiú hajolt a hűtő felé. – Nem bírja a nagyobb utakat. Hegyvidéken meg teljesen használhatatlan.

– Hegyvidéken! – A csíkos trikós felnyerített. – Hány Skodád ment már tropára hegyvidéken?

A másik meg se hallotta. Most éppen a kocsi orrát kopogtatta. – Egy kis Trabanttal többre megyek. A Trabant eszi a kilométereket. – Elhallgatott, majd váratlanul: – Ebben a kocsiban még nincs semmi.

– Szóval?

– Szóval, most köpték ide. – Hátratett kézzel körbejárta a kocsit. És a többiek is körbejárták. Akárcsak valami bizottság.

Egyszerre szétrebbentek. Az a szürke ruhás férfi úgy állt mellettük, mint az árnyék. Kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a kocsi ajtaját.

Hátrébb húzódtak. Nézték, ahogy a szürkeruhás beül, ahogy megfogja a kormányt.

Két nő a kapuban, kardigánban, szatyorral. Kedvetlen kardigánok, kedvetlen szatyrok.

Fejek hajoltak ki az ablakokból.

A madárkereskedő kilépett a madarai közül. – Az ügyvédé! Az ügyvéd kocsija.

– Már régen mondta a felesége. – Egy nő kilógott az ablakból, úgy magyarázta. – Ez már régi tervük, mert a férjének rossz a szíve.

– Mi van a szívével?

– A tüdő… – hallatszott lentről – az van megtámadva.

A madárkereskedő a boltja előtt állt, és megismételte. – Az ügyvéd kocsija.

Az ügyvéd bent ült a kocsiban. Keze a kormányon, ő meg valahova a messzeségbe nézett. Nem, most nem volt ebben a szűk, kis utcában. Elhagyta ezt az utcát, a körutat, a várost. Távoli szerpentinutakon száguldott acélkék ég alatt. Apró, kis házak a hegyoldalban, tenger az irtózatosan mély szakadék fölött. Egy szikla fehér foltja, tele apró, szakadozott repedéssel.

Egy öreg arc ráncai, egy rémült, öreg arcé.

A duda mérgesen pukkant. Az arc eltűnt.

– Öregasszonyok. – Az ügyvéd hátradűlt az ülésen. – Ezekkel sok baj van.

– Mit dudálsz?! – Kissé zilált arcú, szőke nő állt a kocsi mellett. – Tudod, hogy városban nem szabad.

– Persze hogy tudom, csak éppen nem szeretem, ha a kocsi előtt ácsorognak. – Szarvasbőrrel törölgette az ablakot. Kiszállt, és kívülről is végigtörölte az ablakot.

– A csomagtartóval valami nincs rendben – mondta a nő.

– Le kell mosatni. – Ez egy pufókképű fiú volt. – Az egész kocsit le kell mosatni!

– Egyelőre talán még nem kell lemosatni. – Az ügyvéd a szarvasbőr ronggyal a másik kettő felé fordult. – Hiszen még nem voltunk sehol. Egyébként természetesen… – Megint ráugrott az üvegre. – Egy családtag… igen, egy új családtagot kaptunk.

Beültek a kocsiba mind a hárman. Elöl a férfi, hátul az asszony és a fiú. Így ültek egy darabig, és akkor a férfi:

– Hát persze, miért is ülne valaki a sofőr mellé!

Az asszony és a fiú összenéztek.

– Apád! – sóhajtott az asszony. – Ismered…

A madárkereskedő meg a többiek láthatták, hogy az ügyvéd felesége előreül az ügyvédhez. Az ügyvéd a vállát rángatta, valamit magyarázott, aztán egyszerre kivágta az autó ajtaját, és az ügyvéd felesége visszaült a fiához.

Az utca, és a ház lakói láthatták, ahogy az ügyvéd fia előreül az ügyvédhez, majd ismét vissza az anyjához.

Láthatták, hogy ketten ülnek elöl: az ügyvéd felesége és az ügyvéd fia. Maga az ügyvéd hátul szivarozott.

– Mi az, mikor indulunk már? – A madárkereskedő széttárta a karját.

Másnap az ügyvéd egyedül volt a kocsiban. A kormánynál ült, és újságot olvasott. Valahogy úgy, mint aki hosszú útról érkezett haza. A bőröndöket már felvitték, de ő még nem megy fel.

Hirtelen lecsapta a lapot, kiugrott a kocsiból. (Bevágta az ajtót, jól bevágta.) Megállt a ház előtt, felkiáltott.

– Babóka! Pisti! – Kis szünet. – Babóka! Pisti!

Előbb a fia száguldott le, aztán a felesége. Előbb a fia ugrott be a kocsiba (bevágta az ajtót), aztán a felesége (bevágta az ajtót).

 

 

– Ezek csak az ajtót csapkodják! – Egy nő járkált a madárkereskedő boltjában. – Már tudom, hogy mikor ki ül be a kocsiba. Most az ügyvéd vágta be az ajtót, most a fia.

– Stílusuk van. – Bedugta az ujját egy sárgászöld madár kalitkájába. – Mindegyiknek megvan a maga stílusa.

– Vagdalják az ajtót, és kiabálnak. „Pisti! Nagymama! Babóka!”

 

 

– Nagymama most nem jöhet. – Az ügyvéd dühösen integetett a kocsi mellett.

– Már jön – vigyorgott a fiú.

Hunyorgó tekintetű néni lépett ki a kapun, az ügyvéd feleségével. Az ügyvéd felesége borsószínű lastexnadrágban, kék pulóverben, karján sportszatyor.

– Nem lehet – mondta az ügyvéd –, mindennap nem lehet.

A két nő elindult a kocsi felé.

– Pisti melléd ül.

– Nem szeretem, ha a Pisti mellém ül.

Gyerekek jelentek meg a ház előtt, fejek hajoltak ki az ablakokból.

– Most nyomják be a nagymamát.

– Az meg nem is akar beülni.

– Igaz, hogy tegnap lementek a sarokig?

– Ki mondta ezt magának?

A csíkos trikós fiú megdörzsölte az állát. – Minek ezeknek kocsi? Minek?

 

 

Az első emelet ötben is ezt kérdezte egy kopaszos férfi. – Csak azt az egyet mondja meg nekem valaki, hogy ezek minek vettek kocsit?

Ajtócsapkodás lentről, majd az ügyvéd hangja: – Pisti menjen fel! A Pisti azonnal menjen fel!

– Ezért – bólintott odabent a szobában egy nő. – Csakis ezért.

Ők meg csapkodták az ajtót, kiabáltak.

– Nagymama!

– Pisti!

– Babóka!

– Tessék? Mi az?

– Hozd le a kulcsot!

Csapkodtak, kiabáltak.

A vajszínű, kis Skoda ott állt a járda mellett, szerényen és mozdulatlanul. Nem látott mást, mint ezt az ötemeletes házat, a madárkereskedő boltját, néhány erkélyt, a teherautó garázst és távolabb egy gyárkéményt.

 

 

Egy nő leszólt az ötödikről. – Hallotta, hogy a Mészárosnét meghívták?

– A Mészárosnét? Kik?

– Az ügyvédék… autózni.

– Á, csak ígérik. Már egy hete ígérik, hogy beülhet a kocsiba.

– Magát nem hívták?

– Az asszony egyszer azt mondta, hogy…

 

 

Az ügyvéd lent állt a kocsinál, és felkiáltott.

– Dini! Déneském! – majd tréfás szigorral. – Zakariás gyógyszerész úr!

Ablakok nyíltak. A madárkereskedő otthagyta a boltját. – Elviszi a gyógyszerészt?

Az ügyvéd tovább kiabált. – Dini! Déneském!

– Úgy látszik, begyulladt. – A madárkereskedő fölfelé pislogott.

– Mitől gyulladt volna be?

– Mégis… egy ilyen út. Manapság annyi balesetről hall az ember.

Az ügyvéd a madárkereskedőre bámult. Az meg rendületlen arccal:

– A száguldás… egyeseket elkap a száguldás szenvedélye. De hát ön bizonyára nem ezek közül való.

– Bizonyára.

– Ön nem veszti el a fejét. – Elmosolyodott. Aztán ő is elkezdett kiabálni. – Gyógyszerész úr! Zakariás gyógyszerész úr! De hiszen már itt is van.

A gyógyszerész és a felesége lent álltak a kapuban. Mögöttük néhányan a házból. Mintha el akarnák búcsúztatni őket. Integettek is, amikor azok ketten beültek.

Elöl az ügyvéd a feleségével, hátul a vendégek.

Az ügyvéd fia kintről vezényelt.

– Apa, vigyázz a kuplunggal! Most nyomd be…

– Indulnak! – tapsolt a madárkereskedő.

A ház lakói meg a gyerekek az utcáról, nézték, ahogy a Skoda elindul.

A Skoda, mintha csak óvatosan ki akart volna kerülni valakit, lement a sarokig. A saroknál megállt, majd riadtan hátrálni kezdett.

– Rükivel gyere le. – A fiú a kocsi mellett futott. – Rükizz! Rükizz!

A kocsi megfordult, és már a ház előtt volt.

A madárkereskedő úgy állt előtte, akárcsak valami kis beszédet akarna tartani.

A kocsi utasai nem szálltak ki. Az ügyvéd a kormányon nyugtatta a kezét, aztán hátrafordult a vendégeihez.

– Most pedig megiszunk egy duplát.

Kiszálltak mind a négyen, és elindultak a presszó felé.

– Vagdalják az ajtót és kiabálnak. „Nagymama! Pisti! Babóka!”

– Mit akar? Múltkor nagy útjuk volt a gyógyszerésszel.

– Nagy útjuk… az már igaz. „Pisti! Nagymama…!”

 

 

A kocsi ott állt a járda mellett. Nem volt előtte más, mint az ötemeletes ház, a madárkereskedő boltja, néhány erkély és távolabb egy gyárkémény.

Tulajdonképpen csak valami huppanásfélét hallottak. Mintha leejtettek volna egy batyut. Valaki még mondta is, hogy igazán nem érdemes kinézni. De egy férfi, aki a konyhában vacsorázott, fölállt, két kézzel fogta az asztal szélét. Úgy bámult a levegőbe, mint aki hangokat hall. – Ülj le – mondta a felesége. – Ülj csak vissza. – Ő meg intett hogy: csönd! Egy darabig még így maradt az asztal mellett, aztán kiment.

Már többen álltak a sötétben, a gang rácsánál. Odalent a porolórúd mellett a hókupac. Akárcsak egy hatalmas bogár mászkálna a kupacon. Most kissé oldalt fordul, aztán mintha befúrná magát a hóba. Lejjebb csúszott, és váratlanul a másik oldalon bukkant fel. Majd mintha lassan át akarna fordulni a hátára.

Azok ott fent csak nézték. És akkor egy hang.

– Halász bácsi!

Egy darabig csönd. Majd egy nő.

– Mit csinál ott, Halász bácsi?

Az pedig felült a kupacon, és kissé kábultan. – Keresem a papucsomat.

Az emeletek elnémultak. Aztán valami döbbent suttogás. – Keresi a papucsát…!

Most már látták, hogy Halász bácsi pizsamában van. Egyik lábán papucs. Kifeszített tenyerével a havat paskolta, akárcsak valami paplant.

Halász bácsi fölfelé hunyorgott. Egyik lábát mereven kifeszítette, és két tenyerével paskolta a havat. Föltérdelt, a mutatóujjával kavarta a havat. Mintha alagutat akarna fúrni.

Csönd volt az emeleteken. Aztán egy férfi.

– Jöjjön már fel, Halász bácsi!

Ebben a pillanatban kivágódott egy ajtó az elsőn, és egy fiatal női hang: – Ugyan, apa, hagyja már abba ezt a cirkuszt!

Kis csönd. Majd valaki fentről.

– Cirkusz! Az apja leveti magát, és ez neki cirkusz?!

Halász bácsi felült a kupacon, tátott szájjal körülnézett. A pizsamáját gombolgatta. Olyan mozdulatot tett, mintha oldalt akarna lecsúszni.

Fentről pedig újra megszólalt a hang. – Halálba kergetik az öreget! A lánya meg az a…

– Miféle az a?! Csak mondja ki! Csak mondja ki!

Valaki közbekiáltott.

– De hiszen megfagy odalent!

A lépcsőház megtelt kiabálással, csattogással. Közben a fiatal női hang az elsőről.

– Mit művelt, apa! Mit művelt!

Férfihang bentről: Vigyél már le egy kabátot az apádnak!

Mire fentről: Ha még van! Ha még nem húztak le róla mindent!

A férfi kiugrott a gangra, és felkiáltott. – Jöjjön le! Jöjjön csak le!

– Magával nem foglalkozom! Mindenki tudja, mit csinált az apósával.

– Mindenki tudja! – zúgták az emeletek.

A férfi meg kiáltott valamit, de az már elveszett a csattogásban.

Le az udvarra! Le a kupachoz! Asszonyok papucsban és pongyolára kapott kabátban, férfiak bakancsban, füles sapkában, egy kislány hálóingben. (Mész föl! Hogy mertél lejönni!)

Csatárlánc a kupac körül. Egy férfi úgy tette rá a lábát, mint valami hegyoldalra.

– A kezét, Halász bácsi!

Kezek nyúltak az öreg felé, kezek fogták körül.

Az rémülten pillogott. – A papucs… anélkül nem lehet.

Kezek, kezek és kezek.

Az öreg meg hirtelen rátenyerelt a hóra. Mintha most már igazán be akarná fúrni magát.

– Apa… mit akarsz még?! Apa!

– Maga csak hagyja az apját! Maga is meg az a… Ne féljen, Halász bácsi, majd bejön hozzánk.

– Kap egy teát.

– Lefekszik.

– Előbb fürdik.

– Apa! Apa!

– Csak hagyja az apját!

– …kap egy teát!

– …lefürdik!

– …ledörzsöljük!

Pillanatnyi mozdulatlan csönd. Aztán megrohanták a kupacot.

A negyedik emeleten kapták el. Éppen csak le akart futni tejért meg kifliért, úgy nyári nadrágban, papucsban, amikor érezte, hogy nézik. Még tett egy-két lépést, aztán megállt. A lépcsőre bámult, a papucsára.

Odafent megszólalt a hang.

– Tegnap csöngettem, de nem voltak otthon.

Magas, szigorú tekintetű nő a lift rácsánál. Szürke kabátjában, akárcsak a rácsról ereszkedne le.

– Vagy, ha otthon voltak, nem nyitottak ajtót. – Pillanatra elhallgatott. – Igazán nem tudom, hogy elfogadják-e ezt az üveget. – Kivette az asszonyka kezéből a tejesüveget, megforgatta. – A karima… itt… itt, kedveském, ez a szürke karima. Persze, ehhez nincs mindenkinek türelme.

Visszaadta az üveget. Két lépcsőfokkal állt a fiatalasszony felett. Várni lehetett, hogy belekapaszkodik a rácsba, és elrepül. De nem repült el. Kicsit közelebb hajolt.

– A jövő hónapban kezdem a törlesztést. Ebben a hónapban még nem kívánhatja, de a jövő hónap tizenötödikén.

A tej szürke karimája az üveg szélén. A fiatalasszony azt nézte. – Milyen törlesztést?

– Háromszáz forint.

– Háromszáz forint…!

A szürke ruhás nő följebb lépett egy fokkal. – Nem hiszem, hogy megéreznék. Gyerek nincs. A férje szépen keres. És magácska is a varrással.

– Varrással…

– Persze, tudom, két hónap kiesés.

– Nyaraltunk.

– Persze, nyaraltunk. Előbb Almádi, aztán átmentek Füredre… Tihanyt se hagyták ki. A férje ugyan nem tudott két hónapig lent maradni…

– Nem, ő nem.

– Magácskának mindenesetre jót tett ez a két hónap. – A hang szigorúvá vált. – Remélem, nem csappant meg a vevőköre?

A másik makogott valamit. (Hol lakhat ez a szürke ruhás nő? A negyediken? Az ötödiken? Talán már beszélt is vele?)

– Kérhetnék a Böskétől. Meg is lesz sértve, hogy nem hozzá fordultam. Mi segítünk egymáson, ebben a házban. A Böske, a Rózsika… tudja, aki eltörte a lábát. Tegnap én főztem meg az ebédjét. Palacsintát csináltam, rakott palacsintát.

Lehajolt a fiatalasszonyhoz, valósággal felcsippentette.

– Előbb csak menjünk be a tejeshez, aztán majd ha végeztünk a bevásárlással… Persze, bankban tartják… de hát csak van otthon háromszáz forint… de hát csak félretettünk annyit! Ha én viszem le az üveget, biztosan beveszik, de máskor rendesen ki kell mosni.

Vitte magával a fiatalasszonyt.

– Nyugodt lehet, tizenötödikén megkapja az első részletet… ötven forint, ahogy megbeszéltük, velem még nem volt baj, megkérdezheti a Böskétől vagy a Rózsikától, rongyot kell bedugni a tejesüvegbe, majd én megmutatom. Majd én bemegyek magukhoz, és megmutatom. Jól össze kell sodorni a rongyot, aztán bedugni az üvegbe, aztán körbe-körbe, lassan, türelmesen, mindig csak körbe-körbe…

Kihúzta a konyhaasztal fiókját. Kanalak, kések, villák, kiskanalak, letört kilincs, reszelő, egy habverő drótja, egy gomolyag spárga.

A kihúzott fiókba bámult, és ez jó volt. Kések, villák, kanalak…

A felesége messze, messze, valahol odabent a szobában. Az éjszaka is messze volt, a mozdulat, ahogy kiugrott az ágyból. Aztán, ahogy elindult a felesége felé, valami porral meg egy pohár vízzel.

Szétszedett húsdaráló. Egy darabig még nézte, aztán betolta a fiókot.

Könyv a konyhaasztalon, jegyzetek, csavaros ceruza.

A Western gőzös pusztulása. Féloldalra dőlt hajó a címlapon, ahogy a hullámok között vergődik.

Ide jött ki éjszaka, olvasott, jegyzetelt. Talán abba se kellett volna hagyni, talán le se kellett volna feküdni. Úgyis mindig van valami a feleségével, és akkor már jobb, ha az ember…

Most már csak akkor kap pénzt, ha befejezi ezt a… lektorálást, na igen. Még jó, hogy van ilyen. Igazán rendes az a fickó a harmadikon. Könyvkiadóban dolgozik. Lektorátusban. Múltkor egy útleírást adott.

Belenézett a jegyzeteibe. Az a kifejezés, hogy ágoromvitorla, meglehetősen pontatlan.

Kétségbeesetten vergődik a Western a hullámok között. Alighanem meg van pecsételve a sorsa. A kapitány iszik, káromkodik, nem tud fegyelmet tartani. Voltak kapitányok, akik ittak, káromkodtak, de hogy ne tudtak volna fegyelmet tartani…! Ez meg bezárkózik a kabinjába, ha jön a vihar. Nem, uraim, ez azért nem megy!

Hirtelen felkapta a fejét.

Egy asszony ráköszönt a negyedikről. A férfi bólintott, kissé beljebb húzódott.

Múltkor itt volt ez az asszony. „A maguk parkettje! Az enyém sohasem ilyen fényes.”

Legközelebb talán megint útleírást adnak, vadászatot. Csak olyan ne legyen benne, hogy egy oroszlánt megszelídítenek. Csak ne legyen benne egy nő, aki megszelídít egy kölyök oroszlánt.

A konyhaszekrényhez dűlt. „Csak ne találkozzak megszelídített oroszlánnal!”

Így állt egy darabig, aztán fogta a fülestáskát. Kifelé, kifelé! Mielőtt odabentről megszólal a hang. „Ha jártadban-keltedben beugranál egy édességboltba, egy trafikba…”

Mindig így kezdi: Ha jártadban-keltedben…

Kint volt az ajtó előtt. Még várt egy kicsit, aztán elindult a táskájával.

Az emeletről nézték.

– Most fordul be a másodikon, mindjárt leér.

– Még mindig milyen jól tartja magát.

– Azt mondják, a karján van egy seb. Rosszul talált el egy oroszlánt. A két szeme közé kell lőni az oroszlánnak.

– Az az orrszarvú. Éppen az uramtól hallottam, hogy ha valaki orrszarvúra vadászik…

– Már reggel hétkor lent látom a piacon. A múltkor paradicsomra alkudott.

– A felesége fölírja neki, hogy mit vásároljon.

– Ide figyeljen, ha nekem egy ilyen férjem lenne…!

A férfi megállt odalent. Hunyorogva körülnézett a reggeli napfényben. Egy pillanatra elfelejtette a bevásárlást, mindent elfelejtett. Az utca, így reggel… a háztetők, az erkélyek, a zajok a körútról.

– Mikor vesz már egy kocsit?

A madárkereskedő állt mellette.

Elmosolyodott. A vajszínű kocsit nézte, a járda mellett. Azok a piros bőrülések!

Ez megint valahogy olyan volt, mint amikor kihúzta a konyhaasztal fiókját, és belebámult.

– Mennyit nyúz a feleségem, hogy vegyek már egyet! – A madárkereskedő a kocsi körül mászkált.

– Hét végén mindig lemegyünk valahova, és kocsival mégiscsak más.

– Az biztos. – Tulajdonképpen nem is nagyon hallotta a másikat. A kocsi, a szemben levő ház erkélye, ahogy egy fiatal lány kijön, és aztán eltűnik…

– Magának sárga a szeme?

– Nekem?! – Hátrább lépett.

– Sárga fény van a szemében. A feleségem mondta.

– A felesége. – Megigazította karján a táskát.

– Annyi mindent kitalál! – A madárkereskedő felnevetett. – Azt mondja, hogy sokat volt oroszlánok, nem, tigrisek között… és hogy azért…

– Hogy azért…

– De hát az már régen volt, hajaj, hol van már az a sárga fény! – A szatyorra pillantott. – Maga főz?

– Van, amit el tudok készíteni.

A madárkereskedő megdörzsölte a nyakát, bólogatott. – A Banner Mari megint úgy jött haza… négykézláb mászott fel a lépcsőn.

– A Banner Mari?

– Egy emeleten lakik magával. Talán hallotta is az éjszaka.

– Nem, nem hallottam.

– Egy ilyen csinos lány, és akkor…! – Dühödten dörzsölgette a nyakát. – Az egész azért van, mert nincs mellette egy férfi… szóval, egy olyan igazi férfi. – Megint a kocsinál volt. – Be kéne iratkozni valami vezetőtanfolyamra, bár valamikor tudtam… A bátyámnak volt kocsija, de sose indult el nélkülem.

A madárkereskedő a kocsi körül keringett.

Ő meg egyszerre csak bent volt a boltban. Fülledt meleg és csivitelés. A szűk szoba teli kalitkával. A kalitkák, akárcsak egymáson lógnának.

Megállt egy piros lábú, tarka madárnál. Nézte egy darabig, aztán leült a kopott huzatú, zöld díványra. Körülötte a csattogás… Fák nőttek ki ebből a csattogásból, vastag törzsű fák, haragos zöld levéllel.

– Ettől ne féljen.

Felpillantott.

A madárkereskedő egy hatalmas, kitömött bulldogra mutatott.

Nem, hát attól csakugyan nem kellett félni. Az egyik szeme hiányzott, bundáját kirágták a molyok. Mellette egy nagy tál, valami ragadós, nyúlós péppel.

A kereskedő egy megrozsdásodott kanállal belekotort. – Nem mondom…

Elhízott kacsa totyogott elő valahonnan. Bedugta csőrét a tálba.

A madárkereskedő felállt. – Ez kell neki? Pedig tökfőzeléket kap ebédre, piskótatortát. – Hirtelen meghajolt. – De hiszen ön talán vásárolni akar? Parancsol egy kendericét? Csízt? Papírzacskóban adom.

Egy festőről beszélt, aki varjút akar vásárolni. De nem mintha varjút festene. Csak hogy ott legyen a műteremben. A hangulat miatt.

– Hallott már ilyet? A hangulat miatt! Egyszer a felesége is elkísérte a művész urat, nagyon csinos asszonyka, nagyon csinos, és igazán mondhatom…

Kint volt a bolt előtt egy vörös hajú nőnél.

Maradt a tál, a kacsával.

Most már igazán indulni kellett volna. Semmi kedve se volt ahhoz, hogy felálljon. A táskáját is letette, mintha le akarna dőlni. Álmosság fogta el. Olyan derűs, jóleső álmosság.

Egy madár elrepült az arca előtt. Aztán csak a csattogás, csivitelés. Megint a fák között volt. Madarak röpködtek, piros és zöld madarak. Aztán eltűntek a madarak, és csak a csattogás hallatszott. Az égbolt csattogása volt ez – az égbolté és a fáké.

– Várja az oroszlánokat?

A rugó reccsenése. A dívány felzendült, ahogy a madárkereskedő leült.

– Itt várja az oroszlánokat?

Egymás mellett ültek a díványon. A madárkereskedő a térdét dörzsölgette, és vigyorgott.

Ő meg vette a táskáját, és felállt. Még egyszer körülnézett a kalitkák között, aztán kint volt.

A saroknál visszafordult, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. Előtte az a kopottas ház, a madárkereskedő boltjával, a vajszínű autóval. Ketten guggoltak a háztetőn, valami antennafélét szereltek. Asszonyok jöttek ki, megálltak, összehajoltak.

Ezt nézte egy darabig. Nagyon is könnyen el tudta képzelni, hogy a Soroksári út felől befordul egy oroszlán. A Boráros téri buszmegálló felől.

– Miért ne…?

Belépett a Tej-Tejtermékbe.