Saki

– Tiszta ügy volt ez, tisztább már nem is lehetett volna. Joe Louist kiütik, vagy – ahogy a lapok szokták írni: öldöklő küzdelemben pontozással legyőzik, aztán szépen átveszi azt a bizonyos összeget. Max Schmelling pedig ott marad győztesen, mosolyog, a közönség felé rázza bokszkesztyűs kezét. Azok meg tombolnak. Általában mindig tombolnak, de most aztán majd különösen kitesznek magukért. Hiszen a bajnokuk ismét győzött, pocsékká verte világhírű ellenfelét, a Barna Bombázót, méghozzá a Vezér előtt. Nem tudom, mennyire izgatta a Vezért a bokszolás, de ezt a mérkőzést látni akarta.

Esküszöm, hogy Schmelling tisztességesen megmérkőzött volna. Tudom, hogy nem szerette az ilyen cirkuszokat. De hát mit csináljon? A lapok már hetekkel, hónapokkal a mérkőzés előtt valami hivatástudatról trombitáltak.

És Louis?

A Barna Bombázó belement a dologba, miért ne? Mi az ördögöt tehet egy néger, aki mégiscsak össze akar gyűjteni egy kis pénzt? Okos fiú volt. Nem is járt úgy, mint az a szegény Willie Pepe, akinek hatszázmillióját vitték el a menedzserek meg a különféle alvilági alakok.

Az ám, Willie Pepe! Több mint húsz évig küzdött a szorítóban, milliós összegekért, és ma koldustarisznyát akaszthat a nyakába.

De hát Bombázó okos fiú volt, nem hagyta, hogy kibabráljanak vele a menedzserek. Ő is letejelt – világos. De azért mindig vigyázott arra, hogy ne forgassák ki teljesen. A kondijára is vigyázott, meg úgy általában. Szolid fiú volt. Most pedig belement abba, hogy a berlini Sportpalastban kikap Max Schmellingtől.

Nem volt itt semmi bökkenő.

Csak egy valami. Hogy én nem szeretem a tiszta ügyeket. Többet mondok. Ágyban fekvő beteg leszek a tiszta ügyektől.

Na jó, most röhögjön a pofámba. Röhögjön csak nyugodtan. Hogy jól van, Saki, mondd csak, hogy te keverted meg a dolgot, te, aki egész életedben egyebet se csináltál, mint pályák és mérkőzések körül sündörögtél.

Ezt mondhatja maga. Csakhogy vigyázzunk! Csakhogy azért erre én is mondhatok egyet-mást. Hogy azért a Népszínház utcától New Yorkig tudják ám, ki az a Saki. Hogy ha a Saki egy bokszolóra azt mondja, hogy van benne valami, hát erre még olyan vén rókák is felfigyelnek, mint…

Pokolba a vén rókákkal! Pokolba a menedzserekkel!

Éppen azért nem vagyok sehol, mert utálom a menedzsereket, akik örökké csak számolnak, számolnak. Úgy kártyáznak a bokszolókkal, hogy maga azt el se tudja képzelni. Ők aztán a tiszta ügyeket szeretik. Ahol előre ki van csinálva minden.

Engem meg már a Tisza Kálmán téren is idegesített, hogy a nagy Szejcnek ki kellett kapni az Almássy tér bajnokától. Már nem emlékszem rá, hogy miért, de az biztos, hogy ki kellett kapni. Talán egy lányért vagy valami másért. Akkor aztán kezelésbe vettem Szejc Dódit. A mérkőzés után úgy kullogtak el az Almássy tériek… A bajnokot, az Almássy tér bajnokát, akiért minden lány megveszett, ottfelejtették egy padon.

Talán akkor is a Szejc Dódi járt a fejemben, amikor Berlinbe utaztam? Meglehet.

Abban pedig igazán nincs semmi különös, hogy Berlinbe utaztam. Csak nem maradhatok le egy Schmelling–Louisról?!

Vagy talán azt akarja mondani, hogy miért nem néztem meg a híradóban? Hogy… Ide figyeljen, Sakikám, miért nem ült be a Roxy moziba, tudja, ott a Huszár utca sarkán, és aztán szépen végigdrukkolhatta volna az egész Schmelling–Louist?

Na nem, hát nekem ezen a mérkőzésen ott kellett lennem. Meg aztán valahogy szerettem ezt a Louis gyereket.

Ne vágjon ilyen hülye képet! Én nyugodtan mondhatom, hogy Louis gyerek. Már az első mérkőzésein ott voltam, és valahogy megszerettem. Azzal is a szívembe sétált, hogy soha nem akart filmezni. Pedig hány szerződést kínáltak neki! És aztán akkoriban mindenki ott ugrált a vásznon, hogy csak ne említsek mást, mint Max Baert vagy Carnerát. Louis se vetette meg a pénzt, de az ilyen cirkuszt annál inkább.

És hogy ő mit szeretett bennem…? Talán, hogy nem tartozom a nagy fiúk közé. Meg hogy egy kissé értettem a dolgomat. Ha azt akarta tudni, hogy milyen formában van, hát én aztán megmondtam. Meg azt is, hogy az ellenfele milyen formában van.

Ott álltam a ring sarkában, és befújtam:

– Ide figyelj, most groggy a pali, beviszel egy ütést.

Amikor fölmentem hozzá a szállodájába…

Nem mondom, hogy a nyakamba borult, de megismert.

A menedzsere is megismert. Nem akart beengedni. „Mit sündörögsz itt, Saki?” De hát olyan még nem volt, hogy én ne menjek be valahová.

Azt hiszem, valami Whitmannak hívták a menedzserét akkoriban. Azt mondta: „Saki, én olyan ideges vagyok tőled, hogy viszketek.” Le is ment egy kávéházba.

A Bombázó nem lett ideges tőlem. Azt kérdezte: Igaz-e, hogy állva is tudok aludni. Merthogy ez a hírem. Mosolyogtam és intettem, hogy: nem, nem! Legfeljebb, ha olyan mandróval akadok össze, akinek már nagyon sokkal tartozom.

A Bombázó megkérdezte, hogy nagyon sok olyan mandróval akadok-e össze?

Intettem, hogy az utóbbi időben már csak úgy alszom, az utcán állva.

– Ez semmi – mondtam. – Akkor is alszom tovább, ha belenézek egy újságba. Ha fekszem, ha ülök, ha állok… Csak belenézek egy lapba, és már alszom.

Ő meg, mintha nem nagyon értette volna, hogy mit akarok ezzel.

Én már előhúztam egy lapot, és szép gondosan kiteregettem. – Mert nézzük csak például…

A Bombázó valahogy egyre csüggedtebb képet vágott. Jó ég tudja, egy elhagyott csecsemőre emlékeztetett.

– …mert mi az, hogy csupa leim pali? Miért leim palik ezek?

– Kicsodák?

– Miles, Carwell… szóval, az istállód, a Louis-féle istálló. Mit bámulsz úgy? Azt akarják itt bedumálni, hogy direkt úgy válogatod össze a partnereidet.

– Direkt úgy válogatom össze?

– Hogy mind a te stílusodban dolgozzanak. Az újság szerint.

– Az én stílusomban? Hát ezt legfeljebb Milesre lehet mondani. De Carwell… aki örökké a belharccal nyavalygat… – És sorra vette a tréningpartnereket… hogy azok mind másképp dolgoznak.

– Nekem ne magyarázd! Én aztán ismerem a fiúkat.

Az igaz! Én aztán ismerem a fiúkat. A Louis-istállót, a Bauer-istállót… hogy másról ne is beszéljek. Olyan technikájuk van ezeknek, hogy bárkivel megmérkőznének. Csak éppen nem mérkőznek meg senkivel. Halott fiúk… pofozó babák. Egész életükben a Louis hasát szurkálják, vagy a képét dögönyözik. Közönség elé nem kerülnek, a bíró nem emeli fel a kezüket, a megafon nem mondja be a nevüket. Halott fiúk… pofozó babák.

A Bombázó most éppen Miles technikáját fejtegette. Hogy még egy olyan technikás palival nem akadt össze. Amilyen kettős fedezékből az kiugrik, és aztán soroz…!

– Jól van, én tudom. És azt is tudom, hogy te egyáltalán nem hízol.

– Miért híznék? Ki mondja, hogy hízok?

– Ez a hólyag! Na igazán nem tudom, miért megy valaki sportújságírónak, ha gőze sincs semmiről.

– Pofátlanság! – El akartam tenni a lapot, de ő rám szólt, hogy olvassam csak tovább.

– Ezt a salátát! – A fejemet csóváltam. – Ilyeneket írni…! Hogy egy négernek például… Hogy jön ez az egész egy bokszmeccshez?!

– Mi van egy négernek?

Én meg akárcsak az újságnak mondanám. – Semmivel se csúnyább a füled, mint Schmellingé.

– Mi bajuk a fülemmel? És mi a csudája van egy négernek?

– Tudod, ez olyan általános eszmefuttatás.

– Aha… eszmefuttatás.

– Röviden: tök hülyeség. De az már igazán túlzás, hogy Schmelling mennyit olvas, meg hogy mennyire kedveli a zenét.

– Kedveli… persze.

A Bombázó fölállt.

Le-föl járkál a szobában. Megállt előttem, mintha föl akarna rúgni a székkel együtt. Kikapta a kezemből az újságot, belenézett.

– Szóval… ez ugye nagy felhajtás lesz?

– Hiszen tudod, Maxot mindenki látni akarja.

– Aki úgy kedveli a zenét.

Még mondott valamit, de akkor én már elfüstölögtem.

Nem is láttam aztán, csak a mérkőzésen.

Oda is becsúsztam, hát persze! A Sportpalastba. Mérkőzés előtt elkaptam a Bombázó menedzserét. – Milyen hangulatban van a fiú?

Az rám nézett, mintha citromba harapott volna.

– Sose volt valami bőbeszédű, de most…!

– Úgy nézett rám, mintha kérdezni akarna valamit. De én otthagytam.

Legszívesebben otthagytam volna az egészet. Mint egy kaszárnya karácsonykor… Egyébként nem tudom, milyen egy kaszárnya karácsonykor, de a Sportpalast arra emlékeztetett. Ami ott egyenruhában volt…! Az ember egyebet se látott, mint hogy most ilyen tábornok érkezik, meg olyan tábornok, aztán egy marsall. És aztán megérkezett ő is, a Vezér.

Mondom, mintha nem is bokszmeccs volna. Egyszerűen nem éreztem a bokszkesztyűk szagát. Érti, mi ez? Amikor az ember nem érzi a kesztyűk, az öltözők szagát?…

És a fiúk! Hol voltak a fiúk, akik nélkül valaha el se lehetett képzelni egy ilyen mérkőzést… Huber Willy, Katz Misi és a többiek? Nem volt egy ismerős arc. Én mondom, már a Bombázó menedzserét is megszerettem.

Fölbukkant egy öreg amerikai bokszoló. Hozzá akartam rohanni, hogy átöleljem, de akkor megszólalt a gong.

Megszólalt a gong. És azok ketten feltűntek a szorítóban. Joe Louis és Max Schmelling. A sarokban ültek, mintha lábvizet vennének. Közben fényképezték őket.

Kijöttek a ring közepére. A Bombázót is megtapsolták, de amikor bemondták, hogy: Max Schmelling, valósággal őrjöngtek.

Azok meg kezet ráztak. Joe Louis és Max Schmelling.

Aztán fölemelkedtek a bőrkesztyűk, de valami olyan üvöltésben… A bíró tétován táncolt ott középen, majd félreugrott.

Egy vékony arcú szőke nő előrehajolt mellettem. Talán Schmelling felesége, az a filmszínésznő. Tudom a nevét, miért ne tudnám, Anny Ondra. Egyik kedvencem volt. Majd megvesztem érte a Roxy moziban.

Schmelling elindult, a Bombázó meg úgy állt, mintha a kesztyűk közé akarná dugni az arcát. Azt az elhagyatott gyermekarcát.

Félrekapta a fejét, akárcsak le akarna kuporodni – és akkor bevitte az ütést. Egyetlenegy ütést vitt be, az állra.

A terem zúgott, mintha jégeső söpörne rajta végig. Talán nem is látták, hogy Schmelling megtántorodik, talán nem is látták, hogy lecsuklik.

Egy rángás, hogy fölálljon. Aztán már csak a mozdulatlan test a szorítóban. Az a másik, aki pillanatra ott állt mellette – eltűnt.

Akkor aztán már csönd volt a teremben.

A mozdulatlan testet nézték.

Nem szólalt meg a megafon, hogy eredményt hirdessen, nem jött elő a bíró, hogy felemelje a győztes kezét. De nem jött elő a győztes se. Már elhagyta a ringet, már elhagyta az épületet, az összecsuklott ellenféllel és azokkal, akik ezt a mérkőzést végignézték, és aztán úgy maradtak a helyükön megnémulva.

Úgy maradtak mind, megnémulva, mozdulatlanul. A Vezér, a tábornok és a többiek. Ültek és vártak valamire, ami már nem fog megtörténni. Vagy talán már nem is vártak semmire.

Dögletes csönd volt.

Nem szólalt meg a bemondó, nem hirdettek eredményt.

Csak éppen valaki bedobott a ringbe egy törülközőt.