Vak varjú

Dorogi doktor – széles termetével, édeskés mosolyával, akár egy pruszlikos menyecske – azt gondolta: igaza volt a feleségemnek, hát persze, hogy igaza volt! Mindent a nyakamba sóznak, mert van egy ember, aki mindent vállal. Igaz, kivel is tárgyalhatna az alispán? – Végignézte az alacsony, poros arcú jegyzőt, és azt mondta:

– Vendéget kapunk, Mihály, holnap érkezik.

A jegyző összehúzta szemöldökét. A doktor is mindig olyan jókat mond, mennyit kuvikolt, hogy baj lesz a beszolgáltatással, mindenbe beleüti az orrát, most meg ez a vendég…

– Micsoda vendég? – csikorgott a jegyző hangja. – Ki kap vendéget?

A doktor nem felelt mindjárt. A jegyző mögött az ócska, fekete szekrényre nézett, az iratoktól roskadozó állványra, mintha velük értelmesebben lehetne beszélni. – A község története, ez az igazi történelem. – Mindig erre gondolt, ha ezt az irathalmazt látta. Közben már beszélt és mosolygott. De a mosolya egyre fenyegetőbb volt, mintha hirtelen fogfúrót rántana elő a háta mögül.

– Nem hallottál az alispán akciójáról, az írónyaralásról? Minden községben elszórnak egypárat, mi is megkapjuk a magunkét.

Elhallgatott. A csöndben mintha már a fogfúrógép dongana.

A jegyző végigsimított fekete bajuszán. Fényes volt a bajusz, a jegyző helyett is ragyogott. Félni lehetett, hogy egyszer elhagyja ezt a méltatlan arcot.

– Igaz, persze, már beszéltünk róla, csak hát tudod, annyi a dolgom. Hát akkor, hogy is lesz ez?

– Holnap érkezik az az író. Kocsit kéne elé küldeni az állomásra. Úgy déltájban. Szekeret.

– Szekeret? Déltájban senki se adja oda.

– Nekem nincs, a betegeimhez is úgy kutyagolok. Hát akkor gyalog jön, nem olyan nagy ügy. Másfél óra alatt itt van.

– Ha kilép.

Aztán az ellátásról beszéltek, meg hogy hol is lakik majd az író, a mester. Ezt így kell mondani, hunyorított a doktor, ezeket így szólítják: mester. – Mint Jókait, barátom. Ismertem egy költőt Szombathelyen, mennyit ivott! Minden este berúgott, totál részeg volt. Rólam is írt egy verset, hogy valami gaszkonyi legény vagyok. El van téve.

– Hát akkor, hogy lesz a koszttal? – A jegyző kinézett az ablakon. Mintha már látná jönni az írót. Ahogy kilép. Még egyszer megkérdezte. – Mi lesz a koszttal?

– Minden héten máshol ebédel. Nálad kezdi.

– Nálam?

– Na jó, nem kell mindennap húst adni.

– Nem is tudnék.

– Aztán nálunk eszik, meg a Feriéknél. A tiszteletes nem vállalta, hogy hát éppen gyereket vár a felesége.

– Az mindenből kihúzza magát.

– Reggeli és vacsora otthon. A községházáról kap kenyeret meg tejet. Harminc tojást hetenként.

– Harmincat?

– Húszat.

– Talán nem is kéne neki tojást adni.

– Majd meglátjuk. Gyümölccsel hogy leszünk?

– Szilvát, szilvát. Hol lakik az a …?

A doktor felnevetett. – Elintéztem, ezt már elintéztem. Lenkeiéknél. Nyugdíjas postás az öreg, ott jó helye lesz. Nagy kert van, nincs gyerek. Még írhat is.

A jegyző az asztalon kopogott. – Te, miféle ember ez? Öreg, fiatal?

– Honnan tudjam?

– Miféle ember ez? – ingatta fejét a jegyző. De akkor Dorogi doktor már kint volt. Átment Lenkeiékhez. Fehér ingjében ment a szürke úton, olykor odabólintott valakinek. Fásítani kéne, gondolta, az ember megfullad a portól. Más a Dunántúl, de mennyire!

Lenkei, az öreg, nyugdíjas postás, fekete sapkájában csoszogott eléje. De még mielőtt kinyithatta volna a száját, a felesége félretolta.

– Ugye, a vendég miatt jött, doktor úr?

– Holnap érkezik.

Hátul megszólalt az öreg Lenkei. – Ha nem zsidó, mert akkor nem vállalom. A fiamat föl akarta jelenteni egy zsidó asszony, mert nem dugta el a holmiját, de hát, hogy tehetett volna ilyet egy rendőr negyvennégyben?!

– Már megbeszéltük a doktor úrral! De hát, jöjjön be, doktor úr, tessék beljebb. Megmutatom a vendégszobát. Kispárnát nem tudok adni, kap egy takarót, egy…

Este a Hámori-tanyán azt mondta Németh intéző felesége.

– Jön ide valaki Pestről, a kommunisták küldték.

 

 

– Süket pofa! – Egy sportsapkás férfi, a vonatablakból, a leszálló író után nézett. Aztán a szomszédjához fordult. – Csuda egy mókus volt, mondtam neki, hogy mi történt a moziban, hogy leálltunk, mert papírért nem dolgozunk. Mit vehetek a heti keresetből? Negyedkiló barackot.

– Azzal a sok rohadt billpengővel csak befűteni lehet.

– Augusztusban jön a jó pénz, a forint.

– Gépész vagyok a Rex moziban – magyarázta a sportsapkás. – Jó kis hely, igaz, néha bunyó van. Egy-két néző összeakaszkodik, aztán majd szétszedik a mozit. De most nem játszunk, leálltunk. Ezért a pénzért, bagóért, azt nem, édesapám, azt nem! Hát erről beszéltem ennek a pofának, aki most lelépett. Ő meg a levegőbe bámul, hallgat. Aztán azt mondja: hogyne, hogyne! És továbbhallgat.

– Hogyne! Hogyne! – nevetett valaki.

– Biztosan nyaralni megy a nagyságos úr, pihen egy kicsit. A nyakamat teszem rá, hogy a kisgazdákra szavazott.

– Fene tudja – morgott a sportsapkás. – Nagyon rozoga bőröndje volt, a nadrágja pedig bestoppolva a térdnél.

– Azt a nőt nézte, aki ott ül az ablaknál, azzal szívesebben elbeszélgetett volna.

– Hogyne! Hogyne!

 

 

– Nincs itt semmiféle kocsi Vastornyáról.

A barna képű, szalmakalapos férfi valahonnan a pipája mögül nézett. Csupasz testén mellény, szakadozott nadrágján szinte átsütött a nap. Alig látszott elevenebbnek az egymásra dobált gerendáknál, a síneknél. Mögötte az állomás épülete. Előtte egy fiatalember vulkántáskával. A táskát térdéhez verdesve megint kérdezett valamit.

– Vastornya? – bólintott a pipás. – Itt egyenesen bevágni, aztán tovább a kukoricás mellett. – Egy darabig nézte, ahogy a fiatalember megindul a kukoricás felé, aztán leült egy kőrakásra, a nap felé fordította tüskés, barna arcát. Hirtelen megszólalt. – Kocsi… miféle kocsit akart? – Felemelte a fejét, de már nem látta az idegent.

Egy asszony látta az egyik tanya udvarán. Éppen vizet húzott, amikor a háta mögött megkérdezte valaki.

– Jól megyek Vastornya felé?

– Jobbra levágni annál az útnál. Mosópora van? Vagy szalmiák? De ha olyat hoz, amilyet a múltkor kaptam…! Nincs semmije?

A fiatalember jobbra levágott. Maga se tudta, hogy egy udvaron disznók közé keveredett. Fekete kutya gurult felé. Felemelte a vulkánfiebert, mintha mögéje bástyázná magát. Megint kint volt az úton. Teljes lebőgés, gondolta, biztosan nem is tudnak rólam Vastornyán, nem is várnak. Mehetek vissza. Hirtelen az apja volt előtte, ahogy a gangon búcsúztatta. Fehér sportnadrágban állt az öreg, és a kezét lengette. – Enni, enni, enni! Ne törődj semmivel! – Ne törődjék semmivel, jó vicc! Még kocsit se küldtek. Szekér zörgött mögötte. Megfordult.

– Vastornyára megy?

A nagybajuszos férfi a bakon, intett, hogy másszon fel.

Fölmászott. A szekér végén kuporgott egy halom dohánybarna levél között. Mi lehet ez?

A bajuszos hátrafordult.

– Nem akarják elfogadni a pénzt, sehol se fogadják el. Mit vehetek érte? A beszolgáltatással meg nyúzzák az embert.

– Hát igen. – A fiatalember előhúzott egy cédulát. Dorogi doktor, nála kell jelentkeznem. – Ismeri Dorogi doktort?

– Az öcsémnek húzta ki a fogát. Hozzá megy? (Valami vendég, itt nyaral. Meg kéne kérdezni, mi van Pesten, mi lesz a pénzzel.) De nem kérdezett többet. Csak akkor szólt, amikor megállította a kocsit. – Itt vagyunk.

Egy nő a kerítés mögül látta, ahogy a fiatalember leereszkedik a szekérről. Behívta a gyerekeket az utcáról. Annyi mindent hall az ember, gyerekrablásról, kolbászfőzőkről. – Gyertek már be!

A fiatalember hunyorogva állt a napon. Valaki megszorította a karját.

– A mi írónk? Dorogi doktor vagyok. Mindjárt megyünk a községházára.

Az ablakból kinézett a doktor felesége.

– Uram Isten, milyen vékony! Valóságos gebe.

 

 

Tarnóczayné a kerítésnél állt. Lenkeiné hívta, jöjjön be, de ő csak a fejét rázta.

– Jaj, nem lehet, annyi a dolgom. Még nem is takarítottam, mindent magam végzek.

– Hát a Sárika?

– Zongorázik, nem hallja?

Lenkeiné két kezét összefonta mellén, és így csontfehér arcával sírkőre emlékeztetett.

– Nagy öröm egy ilyen gyerek. Szép, és milyen jól tanul. Hát a Tarnóczay úr? Persze, ő Pesten dolgozik a postán. Mikor kap már egy kis szabadságot?

– Hét végére mindig lejön. – Tarnóczayné elhallgatott. Bent a kertben egy fiatalembert látott, fonott, kerti székben, a nap felé fordulva. – Az író?

– Napozik, így ül már két órája. Ha arrébb megy a nap, ő is viszi a széket.

– Ír? Szokott írni?

– Azt nem tudom. De megszámolta a tojásokat, amiket a községházáról kapott.

– Hol kosztol?

– Most a jegyzőnél. A jövő héten a doktor úrnál. A tejet nem szereti, átfut a gyomrán.

– Mennyi könyv van mellette a füvön!

– Régi színházi újságok, én hoztam le neki a padlásról.

– Nem jár sehova?

– Ebéd után hazajön, akkor ötig hever. Így mondja: na, most heverek egy kicsit! Kicsit sétál, és már megint itt van a kertben. Nem fizet semmiért.

– A község vendége.

– Persze, a községé.

– Egyszer majd áthívom vacsorára. Most éppen erre fordul.

– A széket húzogatja a nap felé.

– Mosolyog, nézze, Lenkeiné, mosolyog, és ingatja a fejét. Áthívom vacsorára.

Otthon is megmondta a lányának.

– Vendégünk lesz valamelyik este. Meghívom az írót, halálra unja magát az a szerencsétlen.

– Most ő következik?

– Mit akarsz ezzel? – A lányához lépett. – Mit akarsz ezzel?

 

 

A jegyzőné felült az ágyban. A hold megvilágította a férje arcát, és ez a fehér folt mintha lassan úszna a sötétben.

– Te, Miska, nem kellett volna mondanod, hogy keresett a rendőrség.

– Melyik jegyzővel nem volt baj?

– Azért mégis… Nem tudod, miféle ember.

– Író.

– Jó, jó, de talán azért küldték, hogy figyeljen. Alig beszél magáról. Ül és hallgat. Nem szeretem az ilyeneket. Azt mondják, hogy Tarnóczaynéhoz jár.

– Mit szól ehhez Dorogi doktor? – A jegyző felnevetett. Aztán nagyon halkan. – De azt is mondtam, hogy a nyilasok is le akartak csukatni. Nem teljesítettem Endre László rendeletét.

– Csak te ne beszélj.

– De azért, ugye ez nem baj? Nem baj, hogy mondtam? Hallod?

 

 

Az úton keveset beszéltek. De otthon, ahogy az apa – Tarnóczay Kálmán – ócska, kék fürdőtrikójába bújt, Sári megkérdezte.

– Mit csináltok Pesten? – Úgy nézte apa hosszú, vörös karját, mintha először látná. A fejét se tudta megszokni. Ezt az izzadt, gyerekesen előrecsukló lófejét. Csupa szeplő a háta. És már menne is a kertjébe virágokat öntözni.

A lány nem engedte. Lehúzta a díványra. Az apa meg beszélt.

– Lehet, hogy kidobnak a postáról. Tudod, nagy bélista jön, a múlt héten felvonultunk, majdnem én vittem a táblát.

– Miféle táblát?

– Hát, hogy éljen ez meg az, és legyen bélista.

– Ezért felvonultatok?

– Hát igen… Istenem. – Tenyerébe hajtotta a fejét, mintha lassan szét akarná morzsolni. – Mit tehetünk? Kivonulunk. Azért talán megúszom, lehet, hogy nem vágnak ki. Persze, nem vagyok pártban. – Hirtelen felnézett. – Anyád?

– Azt hiszem, sétál.

– Sétál?

– Egy írónk van. Szemben lakik, Lenkeiéknél. A község vendége, majd este átjön. Apa!

– Mi az?

– Ne hagyd ezt. – Átkarolta az apja vállát, fejét ölébe fúrta.

Tarnóczayné állt az ajtóban, a lányára nézett.

– Miféle komédia ez?

 

 

Dorogi doktor fogorvosi székében ült, és kinézett a kertre. Szeretett így üldögélni rendelés után. Mögötte a felesége.

– És ha nem kap mindennap tésztát! – mondta az asszony. – A jegyzőéknél se volt úgy elkényeztetve, különben is a levest szereti.

– Jó, jó, azért csak adj tésztát is. Derék fiatalember, igazán mondom, kitűnően elbeszélgettünk. Képzelem, hogy unatkozhatott a jegyzőéknél. Mit tudott ennek mondani a Miska?

– És miket ír?

– Mutatott egy füzetet, novellája volt benne. Még nem olvastam végig. Egy fiú fut az esőben. Elmondtam, hogy jártak hozzám az oroszok, hogy respektáltak, egyedül engem. És látod, ő megértette, nemhiába író.

– Udvarol a Tarnóczay Sárinak, lehet, hogy feleségül veszi.

– Mi az, mit beszélsz? Eh, ostoba pletyka! Miért nősülne ebben a porfészekben? Éppen arról beszéltünk, hogy nekem se itt lenne a helyem. Aki így látja a dolgokat. Diplomata lehetnék. Említett is egy orvost, aki fontos szerepet kapott a kormányban. Igaz, hogy az francia volt. Ott vannak lehetőségek, ott egy magamfajta ember…

– Mit akarsz, Sándor?

– Semmit. Mit akarhatok? Csak éppen jólesik elbeszélgetni egy ilyen művelt, értelmes… A Sabariát is látta. Tudod, azt a csapatot, ahol régen futballoztam. Elmondta a csatársort. Buresch, Mészáros, Stófian, Holzbauer, Tárnok. És azt is mondta, hogy feladatunk van.

– Feladatunk?

– Őrizzük a tüzet. Ő mondta, hogy ez a kötelességünk, a tüzet őrizni, a kultúrát, mert mi európaiak ebben a korban…

– Holnap rakottkáposzta lesz, azt biztosan szereti.

 

 

A tejesasszony szobájában állt Tarnóczayné. Itt szokott találkozni az íróval. A lefüggönyözött ablakhoz húzódott. Miért nem jön? Talán még alszik? Rémes ez a csöndes, homályos odú. A fal mellett, hosszú sorban, poros kristályosüvegek, a képekről nem lehetett tudni, szentek-e vagy családtagok. Kálmán pedig itthon marad három hétig, kivette a szabadságát. Nem baj, ősszel pár hétre felmegyünk Pestre, akkor többet látom majd a fiút.

Miért késik?

Az asszony leült az asztalhoz. Bort hoztam neki, bort és süteményt. Megveregeti a nyakamat, de nem beszél.

Tarnóczayné kinézett. Sárit látta biciklin, két barátnőjével. Lassan kerékpároztak a lányok, mintha könnyű szél hajtaná őket. Előttük pedig elment az író. Köszönt, de a lányok nem is bólintottak.

Az asszony felállt. Hülye, kis taknyosok, buta libák, de hát mire, mire…?!

Megcsikordult mögötte az ajtó.

(– Ne most, ne itt, Géza, drágám, ebben a rémes szobában, majd Pesten, itt ne…!

– Ugyan, ugyan.)

 

 

Tarnóczay Sári naplót írt. Ritkán vette elő ezt a szürke füzetet, és ilyenkor elejétől végig átböngészte. Egy üres lapon csak ennyi állt: Apával a kertben. Ez a pár szó be volt karikázva. Hogy mi lehetett abban olyan különös? Apáról sokat írt. Itt volt egy nagy levél is, amit persze sosem mutatott meg neki. Hogy anyát küldje el, és éljenek ők ketten. Mert anya iszonyú. Egyszer hallotta, ahogy Dorogi doktorral apáról beszélt. Elmondta, milyen akadozva nyögdécsel, milyen csámpásan jár. Most pedig annak az írónak is elmondja. Igen, hát éppen ez az…

Sári írni kezdett.

„Tegnap beszéltem vele, az író úrral (olyan békanyálas képe van!), a biciklit pumpáltam, amikor bejött a kertbe. Nem ment be a házba, hanem megállt mellettem – Segíthetek? – Köszönöm – feleltem –, majd csak magam. – Nem néztem fel, de ő azért nem mozdult. Pedig szinte láttam, ahogy anya az ablakból figyel. – Tegnap átjött az édesapja. – Egy pillanatra abbahagytam a pumpálást. – Olvashatna-e tőlem valamit? Nem volt nálam semmi. Akkor, azt mondja, nem zavar. De azért még nem ment el. Van itt valami szórakozási lehetőség? – azt kérdezte. Mégis egy ilyen szellemi embernek? Feldűtötte a kávéscsészémet, mert éppen reggeliztem, a zsebkendőjével kezdte törölgetni az asztalt.

– Mit akar? – Fölegyenesedtem. – Mit akar ezzel?

– Szeretném, ha néha sétálnánk egy kicsit – mondta az író.

– Én pedig nem szeretném.

Elvékonyodott a szája. – Bocsánat. – Bement anyához.

Miért volt nála apa, és ő miért mondta el? És, hogy apa a kávét törölgette a zsebkendőjével…?”

 

 

– Nézd, Zsuzskám, éppen itt megy az ablak előtt.

– Ez az író?

– Igen. Milyen álmosan baktat, ebédről jöhet.

– Nálatok már volt?

– Itt kezdte. Majd ti is megkapjátok egy hétre.

– Jól fölhizlalták. Na, most megáll, leesett a lábáról a szandál.

– Miről beszéltetek vele?

– Ismered az uramat! Elkezdte, hogy milyen nehéz most egy jegyzőnek, hogy fél lábbal a börtönben… De aztán én nem engedtem.

– Persze, nem lehet tudni, hogy miféle. Igaz, hogy Tarnóczayné már vele is? Én csak a lányát sajnálom, a Sárit, olyan rendes gyerek.

– A tejesasszonynál találkoznak. Most tovább csoszog.

– Nem lehet valami híres író!

– Még a mártást is kitörli.

– Legalább nem kell utána tányért mosni.

 

 

A tejesasszony szobájában ültek, Tarnóczayné és az író. Az asztalon boroskancsó két pohárral. A poharak üresek, és mintha a kancsóban se lenne bor. Különben is sötét volt a szobában, alig lehetett valamit látni.

– Miért nem tölt? – kérdezte az asszony. – Süteményt is hoztam, abból se eszik.

– Rossz a gyomrom.

– Magával mindig van valami. Nyavalyás, kis nyavalyás. De ugye, nem igaz, amit az előbb mondott?

– Micsoda?

– Hogy nem jön ide többet, és hogy vége az egésznek.

A fiú végre töltött a kancsóból, a poharat forgatta, de nem ivott. Nézte a sötéten csillogó bort. – De, azt hiszem, mégis…

– Így egyszerre?

– Hát istenem…

– Megharagudott? Vagy beleszeretett valaki másba? – Várt, figyelt, majd csöndesen. – Maga miatt szakítottam a doktorral.

– Majd kibékülnek.

– Az nem úgy van. Tudja, milyen féltékeny? Magának nem említett semmit?

– Semmit.

– Most a szemben levő házban van, és onnan figyel.

– Gondolja?

– Ugye, nem igaz, ugye, holnap is jön?

– Hanyadikos a Sári?

– Jövőre érettségizik, azzal is mennyi baj van, csak az apját szereti. Megy már?

A fiú fölállt. Előtte Tarnóczayné. Aztán a nő hátrahúzódott, mintha csak a szoba távolsága nőne közöttük. Kinyitotta az ajtót.

– Tessék.

 

 

Az országúton biciklizett Tarnóczay Sári. Kétoldalt a lemenő napban, mintha összezsugorodnának a házak. Teherautó robogott el mellette, két katonával. Aztán kivált egy pont a tájból, közelebb jött, egyre közelebb. Sári megismerte az írót. Leszállt a bicikliről, az út mellé húzódott. A fiú egyedül jött, fejét ingatva, majd hirtelen sietni kezdett. Megint lassított, az ég felé hunyorogva. Ez énekel, gondolta a lány, most meg mintha egy zenekart vezényelne. Az ám, akárcsak egy tömeg élén haladna. És nem is gyalog, de lovon. Mondjuk, valami győztes csata után bevonul a városba. Zúgnak a harangok, sereg ember az utcán, de ő nem néz se jobbra, se balra, pedig hogy bámulják! Né, hogy rugdalja azt a kavicsot. Most megindul vele, mintha öt embert akarna kicselezni.

– Kivel küzd?

A fiú megtorpant. Körülnézett, utolsót rúgva a kavicson. Ahogy meglátta a lányt az út mellett, elmosolyodott.

– Szórakozik az ember. Hát maga?

– Meguntam a biciklit, most már így megyek haza gyalog.

Egymás mellett baktattak. Az író elmondta, hogy minden délután sétál, és mindig egyedül. Féloldalt a lányra sandított. – Nem lóghatnánk néha? – Egy mozdulatot tett a kezével.

– Én nem pihenhetek, van ám dolog otthon.

– Jó, jó, azért ne egyen meg. Olvas néha?

– Persze. Vagy azt hiszi, hogy mi itt…?

A fiú megállt. – És mi ott? – A háta mögé mutatott. – Pesten se nagyon olvasnak, vagy ha igen, hát az még rosszabb.

– Talán a maga irományait?

– Hagyjuk ezt.

– Egyáltalán, miért jött ide?

– Hízni. Azért jöttem.

– Tudja, mit hallottam? – Sári a bicikli felé dűlt. – Persze, butaság, hogy elmondom. Megfigyelni küldték, aztán odafent majd elmond szépen mindent.

– Ezt beszélik?

– Nem igaz?

– Bedűl ennek? Miért hagyja magát butítani? És megint hogy néz…!

A lányból kipukkant a nevetés, de aztán elkomolyodott.

– Különben miért is jött volna ide? Éppen ide?

– Mert otthon már rántás se volt az ételben. Tudja, kedves, mi van Pesten?

– Most meg maga dühöng.

– Nem dühöngök, csak nem szeretem az ilyen, az ilyen, az ilyen… Itt mindenki sír, hogy nem lehet élni, hogy rettenetes, és közben majd belefulladnak az ételbe. A doktor és a jegyző maga a hétfájdalom, hogy hát meddig tarthat ez a helyzet, most mondjam meg?!

– Nemcsak a doktor van, és nemcsak a jegyző.

– Ezt én is tudom.

Oldalt kanyarodtak a házak közé. A lány megkérdezte. – Bejön hozzánk?

– Nem. De azért holnap találkozhatnánk. – A fiú hátralépett. – Majd még veszekszünk.

Sári betolta a biciklit a kerti úton. Apa jött felé, öntözőkannával.

– Nézd meg a virágaimat, alig vagyok itthon, és máris… – Aztán, ahogy a virágok fölé hajoltak, azt mondta. – Anya haragszik, nem tudom, mi van vele, igazán nem tudom.

– Hát csak haragudjon.

 

 

Lenkeiné az első lövésre kiszaladt az udvarra. Felnézett az égre, aztán a távoli földek felé. Füstöt sehol nem látott. Ajka lefittyedt, kezét összefonta mellén. Várt. Újabb lövés következett. Ez már valamivel közelebbről és erősebben. De füst most sem látszott, mintha a föld alól morajlana. A harmadiknál Lenkei is kijött ingben, törülközővel a vállán. A füle mögött még szappanhabos volt. Gombócformájú kiskutya gurult utána.

– Hallod? – Az asszony fölemelte a kezét. – Most megint!

Lenkei eltátotta a száját, ujjait szétterpesztette. – De hát, mi ez? Mi ez?

A felesége kiegyenesedett.

– Elkezdődött.

– Micsoda?

– A doktor mondta, hogy egyszer majd elkezdődik.

– Elkezdődik.

– Megindulnak az égen, és megindulnak a földön.

– De hát kik?

– Az angolok. Nagy támadás lesz, egyszerre támadnak mindenhonnan. – Az égre nézett, várt.

A férfi megigazította vállán a törülközőt. – Én, én magam megyek el ahhoz az asszonyhoz, aki föl akarta jelenteni Ákost. – Igen, elmegyek hozzá. – Összehúzta a szemöldökét. – De mind ilyen! Legszívesebben kiirtottak volna bennünket.

– Beültek a legjobb helyekre.

A férfi az ég felé pislogott. – Nem látom a repülőket.

– Ó, hát te soha nem hiszel semmiben. – Az asszony valahonnan a ráncai közül, elmosolyodott. – A fiunk hazajön, és majd kinevezik, előlép a rendőrségen. És aztán majd jönnek a többiek is.

– Jönnek, igen.

Fölnéztek az égre. Az öreg Lenkei oldalt lépett, majd elbotlott egy göröngyben.

Aztán amikor újabb lövések hallatszottak, megjelent egy szappanhabos arc az ablakban.

– Mi történt?

Lenkeiné csak intett, az arc visszahúzódott.

– Majd ez is megkapja a magáét – mondta Lenkeiné. – Ez az íróféle, ez a potyázó.

– Potyázó, semmi más.

Az égre néztek, és vártak.

– A föld egyenlővé válik az éggel – mondta Lenkeiné. – Lángtenger lesz az egész.

A férfi úgy érezte, hogy lassan belezsibbad ebbe a várakozásba. Már legszívesebben bement volna a házba, de nem mert mozdulni.

– Csókolom, Lenkei néni!

A kerítés felé fordultak. Egy fiatal lány állt odakint mosolyogva.

– A Borbásné majd áthozza a tojásokat.

A kerítéshez mentek.

– Ezek a lövöldözések – kezdte az asszony –, hallottad?

– Persze hogy hallottam.

Lenkeiné a lányra nézett. Az meg csak annyit mondott.

– Hadgyakorlat.

A lány már régen eltűnt, de ők még mindig ott álltak a kerítésnél.

Lenkei fölnézett az égre, és most már ő mondta, makacsul.

– Megindulnak az égen, és megindulnak a földön.

– Mit motyogsz itt?! – kiáltott rá Lenkeiné. – Jobb, ha bemész.

 

 

A lánya mellett áll, és már nem is tudta, hányadszor kérdezte.

– Együtt jártok? És most együtt jártok?

– Hát aztán? – A lány vállat vont.

Az asszony összecsapta a kezét. – Uramisten, a te válaszaid! Persze, hát aztán – igazán, mint akinek elment az esze. De hát, mondd, mi a célja, hogy vele járkálj, csak nevetnek rajtad, és amikor vannak itt fiatalemberek, hozzád való fiúk, nem pedig egy ilyen…

Közel hajolt a lányához. – Hagyd őt!

 

 

Sári kicsúszott az anyja mellett, ki a kertbe.

Tritz, a fűszeres, először észre se vette azt a nyurga fiatalembert. Sok vevője volt, és a fiú csak most jött, hát várhat. Közben az üzlet lassan kiürült. A fiú rövid, szürke nadrágjában valósággal a pulthoz tapadt. Szeszélyesen volt megstoppolva a nadrág, mintha villámok cikáztak volna át rajta.

– Szolgálhatok?

Tritz mosolygott, de amikor a fiatalember megszólalt, már nem mosolygott. Inkább olyan képet vágott, mintha be akarna bújni egy papírzacskóba.

– Micsoda? Nálam ebédel? Egy hétig nálam ebédel?

Ezt kérdezte Tritz, és a fiú rábólintott. Dorogi doktorról beszélt, és hogy ő író.

– Író, az nagyon szép, de miért ebédel nálam? – Tritz a homlokára ütött. – Hát persze, hiszen a doktor már említette, csakhát az ember elfelejti, nem is csoda, amikor annyi a dolog. Különben jókor jött az író úr – vagy elvtárs? Ebédelünk, mindjárt ebédelünk. – Bekiáltott a lakásba.

– Mariska, itt a vendég! Szerényen étkezünk, kérem, szerényen – fordult az íróhoz –, de azért, remélem, nem lesz panasz. Eddig hol tetszett? A jegyzőnél és Doroginál? Hát igen, náluk persze bővebben van minden. De hagyjuk ezt, nem akarok semmit se mondani, hanem azért, amit a doktor összezabrált!

Így kezdődött. Az első ebédnél még keveset beszéltek. Tritz és a felesége figyelték, hogy eszik az író.

– Nem gyomorbajos – mondta később az asszony.

– Fiatalember! Mikor legyen étvágya?

Tritz úgy találta, hogy az író nagyon értelmes. Ebéd után rendszerint elbeszélgettek.

– Jól látja a dolgokat – mondta a feleségének. – Észrevette, hogy a Dorogi nagy reakciós. A jegyző se különb. Szeme van ennek a fiúnak, hiába, ez már más generáció. Ilyen írók kellenek, akik kimondják az igazságot, meg merik írni.

Erről különben a fiúnak is sokat beszélt.

– Tele vagyunk, kérem, új feladatokkal, és ezt megírni, igen, hát ez valami! Gyönyörű dolog lehet most írónak lenni, és nyaralni is elküldik az embert, hát küldték magát azelőtt nyaralni? Gyönyörű dolog, csak azt mondhatom. Kérem, micsoda problémákhoz lehet hozzányúlni. Engedje meg, hogy felhívjam valamire a figyelmét, amiről régebben alig lehetett beszélni. A nőkérdés, a házasság. Hát lehetett erről azelőtt?

– Csakugyan, erről nem…

– Várjon, várjon, még nem tudja, mire gondolok, mire is akarok tulajdonképpen kitérni. Hogy az az asszony tartsa magát tisztán a házasság után is! Ne legyen slampos, kócos, mosdatlan. Mert, kérem, nem mindegy annak a férjnek, hajaj, de nem ám! Sok házasság azért bomlott fel, mert a férfi valósággal megundorodott. Én is ezért váltam el az első feleségemtől. Erről beszélni kell, erről írni kell, és ez a maguk feladata.

Aztán másról is beszélt Tritz. Hogy végezni kell a reakcióval, ki kell söpörni az olyan alakokat, mint Dorogi doktor. Mert ezek butítanak, fertőznek. Azt mondják, hogy itt is kolhozok lesznek, és mindenki egy tál ételt kap a közös konyháról. Hát csoda, hogy alig akad öt-hat kommunista a községben? Parasztpárti meg éppen csak egy: a jegyző. Na de arról is jobb nem beszélni. Szocdem az igen, kérem, az van, olyanok, akár a langyos… de hagyjuk, beszélni se szeretek róluk. Én fölírtam, hogy miféle disznóságokat csinált Dorogi meg a többi. Odaadom, hogy felhasználja, akár egy regényhez. Hiszen egyszer talán majd lesz egy kis írás rólunk, Vastornyáról.

Nemcsak Tritztől kapott jegyzeteket az író. Egy délután megjelent nála Dorogi doktor. Harsányan fölnevetett.

– Aludtunk egy kicsit, persze, jólesik az így délután. Elhanyagol bennünket, régen volt nálunk, gondoltam, fölkeresem.

A dívány sarkára ült, mosolyogva nézte a fiút. Tiltakozó mozdulatot tett, amikor az föl akart kelni.

– Nem, nem, csak feküdjön, hiszen nem azért jöttem, hogy zavarjam. Csak hát nekünk van egy kis ügyünk.

Nesze neked, ez biztosan Tarnóczayné miatt jött, gondolta a fiú. Egy ügynök jutott az eszébe, aki elcsípte a lépcsőn. „Láttam a feleségemnél az írásait azokban a füzetekben. Hát, kérem, ha az én feleségem olvasni akar, hát veszek neki könyvet!”

Az írónak az se tetszett, ahogy a doktor a dívány sarkán mosolyog.

Végre megszólalt Dorogi.

– Kinél ebédel? Ja igen, annál a fűszeresnél, a Tritznél. Sötét fickó, de hát nem baj, ha egy kicsit megismeri. Ezeket is ismerni kell. Nagy komcsi. Most! Hogy régebben mi volt, arról sok mindent beszélnek, de hát engem ez nem érdekel. Ki akar innen túrni Vastornyáról, szeretné, ha a sógora jönne a helyemre. Nem beszél rólam? Különben mindegy, az ilyen alakok úgyis eltűnnek. Az ilyen koszladt, kis figurák. De nem erről akarok beszélni.

(Végeredményben nem ő a férje, gondolta a fiú. Nagy rumlit nem csaphat. Különben se találkozunk már. Hanem, a Sári…!)

– Még nem felejtettem el, amiről egyszer régebben beszéltünk – mondta a doktor. – A feladatról, az európai ember hivatásáról.

(Vagy úgy!)

– És hogy nekünk kell őrizni a kultúrát. Most már elárulhatom, hogy naplót vezetek, igen, naplót vezetek, hogy mit csinálnak itt a vörösök. Azt hiszem, ön is látott egyet-mást, Pesten, pláne írói szemmel! Hát ha ebből egy könyv lesz, amit adandó alkalommal kiadunk…! – Hunyorított egyet. – Ne is beszéljünk arról, hány kiadás lesz, ne is beszéljünk a sikerről.

Lehajtotta a fejét, aztán fölnézett, és ismét mosolygott.

– Szeretném, ha átjönne valamelyik délután, és megnézné az én kis naplómat.

Aztán még szótlanul ült egy darabig, kezét domborodó pocakján összefonva, majd felállt és elbúcsúzott.

 

 

Tarnóczay Sári füzetéből.

„Tegnap megint nagyot sétáltunk, lógtunk, ahogy ő mondja. Az országúton, aztán a temetőben. Elolvasta a neveket a sírokon. – Itt mindig olyan jól érzem magam. Volt egy barátom, akivel sokat mászkáltunk a temetőben. Beszédet tartottunk a régi síroknál, megemlékeztünk a legjobb apáról, a hű hitvesről, és a végén már csuklottunk a röhögéstől.

Ezt mondta, aztán leültünk egy sírdombra. Elmosolyodott. – Talán éppen a hasára csücsültünk. – Arról beszélt, hogy néha milyen förtelmes napjai vannak. Reggel összevagdalja az arcát, borotválkozás közben, mert már nem tud otthon maradni. Rohan az utcára, mintha rengeteg dolga lenne, beugrik egy könyvkereskedésbe. – Szervusz, Bandikám! – Aztán egy szerkesztőség, ácsorgás a folyosón. Délután látogatások, elüldögél egy családnál. De olykor senki sincs otthon, senki az egész városban.

Miért nem nősül meg? Ezt akartam kérdezni, de aztán mégse. Ujjával a sírt bökdöste. – Ha még marad valami az emberből, egy gyerek, a jóég tudja… – Elhallgatott, majd hirtelen Dorogit említette. – Az egy állat! Azt akarja, hogy írjunk együtt egy könyvet, a mai micsodáról, helyzetről. Tárjuk fel, ami itt történik. Különben Tritz is ezt akarja, a fűszeres. Ő pedig leleplezi a reakciót. Teljesen megvesztek. Idejövök enni, és akkor…

Nem tudom, miért, de az utolsó szavai nagyon feldühítettek. – Persze, magának csak az a fontos, hogy a hasát dagassza.

Egy darabig hallgatott, csak a sírt bökdöste, aztán rám nézett.

– Én nem tudom, magának ki a fontos, és mi volt fontos, de ismertem egypár ilyen kislányt, láttam egypár ilyen kislányt az ablakban könyökölni. Lent az utcán pedig hosszú sorban álltak a sárga karszalagos zsidók, előttük SS-ek, nyilasok. A lányok az ablakból nézték őket, könyökölve nézték, ahogy azok ott lent…! Nem szóltak semmit, nem nevettek, nem is mosolyogtak. Csak néztek.

– Miért mondja ezt?

– Mondhatnék még mást is, de hagyjuk. És, hogy én csak a hasamat dagasztom? Hiszen lehet.

Megint olyan mozdulatot tett, mint amikor először hívott sétálni.

– Mi jól el vagyunk eresztve! Életünk nem volt, de emlékeink vannak. – Fölnevetett. – Puff! ez aztán igen! Tudja, mint amikor az írónak egy nyavalyás figurát se sikerül megrajzolni, akkor ilyeneket mond, ilyen mélyeket.

Azért otthon se felejtettem el, amit a kislányokról mondott. Én is ilyen lennék? De ha ilyennek tart, akkor miért hív sétálni? Mit akar?”

Ezt írta Tarnóczay Sári.

Az apja pedig másnap felkereste az írót. Lejárt a szabadsága, utaznia kellett Pestre. Gondolta, átnéz az íróhoz.

– Átugrok hozzá – mondta a feleségének.

Az csak a vállát vonta. És Tarnóczay Kálmán átugrott Lenkeiékhez. Már szürke útiruhában volt, nyakkendővel, de mégis, mintha futódresszben lenne. Egy staféta utolsó, lemaradt tagja.

– Hát vége, kérem – mondta –, vége a szép napoknak, kezdődik a munka. Hiába, ez az életünk. És, ha szabad érdeklődnöm, meddig tart a pihenés, a nyaralás? Még egy-két hét? És, hogy közben is ír? Hát az alkotó sosem pihen? Na, persze, persze, értem én ezt, valamikor magam is próbálkoztam, írtam egy-két verset. Olyan ifjúkori dolgok voltak, ifjúkori botlások.

Előregörnyedt a széken, kezét dörzsölte… És aztán, akárcsak kétórás hallgatás után szólalna meg.

– Nagyon kedves, igazán örülök, hogy foglalkozik a kislányommal. Kicsit furcsa gyerek, nem szeret beszélni, de talán csak azért, mert alig van mellette valaki. Én Pesten… az anyja meg… hát ők nem értik meg egymást. Anya és lánya, az ember azt hinné, hogy ugyanaz, és mégse. Inkább azt mondanám, hogy belőlem van valami ebben a gyerekben. Persze, hát ő sok mindent tanult, de azért az még nem számít. Nem mintha a tudást akarnám ezzel lebecsülni, a műveltséget, ó, dehogy! Hanem szív van ebben a gyerekben, én, én ismerem, bár keveset beszélünk, és akkor is csak ilyesmit. Hogy vagy, Sárikám, mi újság az iskolában? Aztán ő is kérdez valamit. És mégis, mindent elmondunk egymásnak. Sokat gondolkoztam, hogy is van ez? No de én csak beszélek, beszélek, ön meg unatkozik, vagy éppen dolgozni akar. Hát további kellemes üdülést. Sárinak pedig ugye nem szól erről? De hiszen erre nem is kell kérnem – akkor hát még egyszer a legjobbakat!

 

 

A doktor rendelés után kikísérte a hatalmas, kerekkalapos gazdát. Kint a kertben megálltak. Azt mondta Dorogi:

– Maradjon még, Vizeli szomszéd. Üljünk le egy kicsit. Majd kihozok egy széket.

– Tessék csak hagyni, doktor úr, eleget ültem én odabent. Meg aztán dolgom is van. Azt a fogat pedig jobb lenne kihúzni, már azt se bánnám, annyit vackolódunk vele. De hát mindegy, inkább azt tessék megmondani, mi lesz már velünk.

Dorogi hátát a fához dűtötte. A gazdára hunyorított. Hallgatott, mint aki tud valamit, valami nagyon biztatót.

Vizeli meg beszélt. Ő nem bánja, de inkább csukják le, minthogy így nyúzzák a beszolgáltatással. És milyen szemtelenek! Az a senkiházi Ostoros Karcsi, aki azelőtt ki se merte tátani a száját, de persze most, hogy rendőr!

A doktor mosolygott. – Sokat kibírtunk már, szomszéd.

– Csakhogy már öreg vagyok, érzem a csontjaimat, fáj a derekam.

– Most beszéltem valakivel. Pestről jött, íróember.

– Csak nem, aki a Lenkeiéknél lakik? Két krajcárt nem bíznék rá. Olyan képe van annak!

– Nagyon művelt, okos fiatalember, és Pesten se mindenki kommunista.

– Két krajcárt nem bíznék rá – dörmögte Vizeli, amikor elballagott. Otthon pedig azt mondta a feleségének.

– Hallod-e, Pesten készül valami.

Tritz két elvtársával beszélgetett. Az üzletben ültek, a lehúzott redőny mögött. A fűszeres magyarázott.

– Könnyen lehet, hogy utasításokat hozott Pestről, csak még nem akar kipakolni, mert még nem ismer eléggé. Derék fickó, az biztos. Elmondtam, hogy befészkelte magát nálunk a reakció, beszéltem Dorogiról meg a többiekről. Hát majd ír erről valamit, nem hagyja annyiban a dolgot.

Az egyik vendég felemelte az ujját.

– Valaki énekel.

– De hiszen ez a Csorba!

– Az ám, a tanár úr. Megint jól beivott.

Egyre közelebbről hallatszott.

 

Sulyok Dezső katonája vagyok, a legszebb katonája!

 

Tritz fölugrott. – Sulyok kell neki! Az a fasiszta. Halljátok, most Horthyt énekli, hogy Horthy Miklós legszebb katonája. És ez még tanít!

Tarnóczay Sári is hallotta az éneket, ahogy a fiúval sétált.

– Minden este berúg a Csorba, aztán ilyeneket énekel.

– Egyszer elkapják.

– Szeretné?

A fiú megállt. – Miért mondja ezt?

– Mert maga nem nagyon szereti az ilyeneket.

– Akik berúgnak a honfibútól, ugye?

– Inkább legyen kommunista?

– De legalább vegyen végre a kezébe egy könyvet, nézzen körül, vagy tudom is én… – Megfogta a lány kezét. – Miért beszélünk mi erről? Miért beszélünk mi mindig erről?

Otthon is erre gondolt a lány. Miért beszélünk mi mindig erről? – Egy sétára emlékezett az erdőben. A fiú átfogta a derekát, úgy mentek szótlanul. Olykor félrehajtottak egy-egy lecsapódó gallyat. – Helyem van maga mellett, ilyenkor tudom, hogy… – Ez volt minden, amit a fiú mondott. Most se fejezte be a mondatot. (Nem lehet nála tudni, soha nem lehet nála tudni, mire gondol.)

Fehér szakállas férfi jött feléjük a tisztáson, szakadt kabátban, lukas nadrágban. A lány köszönt. – Jó estét, Tóni bácsi.

Később a fiú megkérdezte.

– Ki volt ez?

– Tanár. Aratómunkás a két fiával.

Megint benne voltak, igen, alaposan beleestek! Hogy gyalázat így fizetni a tanárokat, amikor Pesten feketéznek, és tömve vannak a kávéházak.

A lány végül leült egy fatörzsre, a fiú melléje kuporodott.

– Mégiscsak magán múlik a dolog.

– Micsoda? – Legszívesebben az ölébe húzta volna Géza fejét, hogy hallgasson már!

– Ha igazán tanul és dolgozik, akkor még lehet valami. – Egy türelmetlen mozdulat. – Talán, nem tudom…

Erre gondolt Tarnóczay Sári, erre a beszélgetésre, az erdőben.

Anya beszólt a félig nyitott ajtón:

– Mit gubbasztasz a sötétben?

A lépései hallatszottak, egyre távolodva, majd megint itt volt az ajtónál, itt állt, de nem szólt be. Állt és hallgatott.

Amikor Sári kijött, már nem volt ott. Kint a kertben látta az alakját, ahogy végigmegy a fák között.

 

 

Az országút mellett volt a futballpálya. Az utat ellepték az emberek, kétoldalt a gyalogosok, középen a szekerek. Biciklik suhantak el. Dorogi doktor a feleségével, a jegyző a családjával, Lenkeiék is kibújtak a házukból. Az öreg postás karjára dobta a kabátját.

– Kutyameleg van! Megizzadnak a fiúk. Doktor úr nem játszik?

Dorogi mosolyogva csóválta a fejét.

– Nem, nem, öreg vagyok én már ehhez.

A jegyző fölnevetett. – Azért tavaly még három fúrót ragasztottál be az ellenfél kapujába. Emlékszem, az egyiket húsz méterről szúrtad rá. Kivel is játszottunk?

– Azt hiszem, a ladányiakkal. Hát igen, tavaly… – Dorogi a fejét ingatta. – Akkor még nem Tritz volt a csapat intézője. Most pedig, kérlek, mit csinált, hogy állította föl a csapatot? Obernyik a középcsatár, az a botlábú, labdába se tud rúgni.

– Akkor miért…?

– Mert elvtárs. És a Tritz is játszik, hát persze, ő aztán nem maradhat ki.

Lenkei a nap felé hunyorgott. – Kemény gyerekek a berényiek, tavaly is verekedés volt a vége.

Közben már a pályához értek. Hosszú fapadok az ülőhelyek, szemben az állók. Dorogi, ahogy leült, a jegyző felé hunyorított.

– Látom, a vendégünk is itt van.

– Nem is egyedül – mondta a jegyző felesége. – A Tarnóczay Sárival. Ebből még lehet valami.

Dorogi az író felé integetett. – Van itt még hely!

– Ne zavard őket – vihogott a jegyző. – Különben is ott a Tritz.

– És hogy magyaráz nekik – bólintott a doktor. – Képzelem, hova kívánják.

Csakugyan, Tritz, a fűszeres, ott állt Gézáék előtt. Rövid, fehér nadrágban, halványlila trikóban. Mert hát ő a jobbhátvéd és persze a csapatkapitány.

– Sok a nehézség, kérem – magyarázta. – Például, még öltözőnk sincs. Ott vetkőznek a fiúk a szénakazal mellett. Nem baj, majd lesz itt egy rendes, kis pálya. A párt támogat bennünket, ez persze nem mindenkinek tetszik. – Dorogi felé pislogott. – Látom, a doktor úr is kivonult. Aztán még a szellemmel is baj van, a csapatszellemmel. Az egyik játékosunk, a Záger, meglógatta a Kiss Tibi feleségét. Egy szállodában akadtak rájuk. Ez volt a balszárny: Kiss Tibi, Záger. Hát gondolhatják, milyen labdákat kapott aztán Záger a Tibitől! Ne adj Isten, hogy egyszer is hozzájátszott volna. Át kellett tenni a jobbszélre a Zágert a süket jobb lábával. Fölborult a csatársor.

Tritz hátrapislogott.

– Már a berényiek is levetkőztek, akkor hát rövidesen kezdünk. Megyek a fiúkhoz.

Mosolyogva meghajolt, lila dresszében, rövid nadrágjában, akár a pult mögött. Futólépésben átszelte a pályát, eltűnt a túlsó oldalon, a szénaboglyák mögött.

Tarnóczay Sári felsóhajtott.

– Végre elment! De hát magát igazán érdekli ez?

Géza felnevetett. – Régen én is fociztam. Tudja, azt a sok link alakot szeretem a pálya körül. Az ember mindig összeakad valakivel.

– Velem is csak így összeakadt.

Valaki felordított mellettük. Tapsviharban futottak ki a játékosok. A vastornyaiak élén Tritz. Öklét melléhez szorította, és roppant komoly képet vágott. A félpályán kezet rázott a másik csapat kapitányával.

Dorogi doktor közben már Gézáékhoz nyomakodott. Tritz felé intett a fejével.

– Hogy kihúzza magát! – Gézáékhoz hajolt. – A csapatba benyomott egypár zsidót. Pedig mennyi zsidóholmit elúsztatott! Már kezdődik a játék, Tritz választott kaput. – Egy vörös hajú lakli vállára ütött. – Hát te, miért nem játszol, Ferikém?

A fiú hátrafordult.

– Nem állított be a Tritz.

– Nem vagy elég jó neki? Azelőtt bérelt helyed volt a csapatban.

Sári Gézát nézte. Miért hallgatja a doktort, és egyáltalán miért vannak itt? Azt mondja, utálja az embereket, és akkor idejön! Hogy figyel, izgatja a játék. Doroginak magyaráz, akiről azt mondta, hogy állat. Egyáltalán, mindenki állat.

– Igaza van – bólintott a doktor –, teljesen igaza van. Már régen le kellett volna adni a labdát, tisztán állt a szélső. Micsoda luftot rúgott a Tritz! Jól van, kisapám, csak így tovább.

Egy nagy bajuszos férfi feléjük fordult. – Örül, ha a mieink hibáznak?

– Aki nem tud játszani, az ne játsszon. Ennyi az egész.

Sári az anyjára gondolt. Nem lehet komoly ember, aki futballra jár. Hát még író! De azért csak menj vele, eredj! – Most idenéz a Géza. Mégiscsak unja ezt a butaságot, talán már elmegyünk. Nem, megint a doktorhoz hajol. Mi ez az ordítás?

– Góóól!

Dorogi állva kiabált.

– Bekaptuk az elsőt. Nem a kapus tehet róla, a kapus már verve volt, hanem a két hátvéd, a Tritz és a…

Valaki beordított. – Ne aludjunk, Tritz elvtárs!

Sári legszívesebben fölrángatta volna a fiút. De az nem is törődött vele, jobbra-balra forgatta a fejét, végre a lányhoz fordult. – Megeszik egymást.

Véget ért az első félidő. Szünetben Tritz jött feléjük, de ahogy meglátta Dorogit, megállt. Gézát nézte, majd megint a doktort.

– Semmi baj – integetett felé a fiú –, még vígan lehet egyenlíteni.

– De nem ezzel a csapattal – biccentett Dorogi. – A csatársorban semmi átütőerő, a védelem pedig lyukas.

Tritz átlépett az első padsoron, félretolt két vállat, és már előttük volt.

– A védelem lyukas? Hogy érti ezt?

Kezét csípőre tette, vékony lába remegett, ahogy még egyszer megkérdezte.

– Miért lyukas a védelem?

A doktor Gézához hajolt.

– Mert rosszul helyezkednek. Az ellenfél szélsői szabadon vannak, teljesen szabadon.

Bort hordtak körül, Dorogi is ivott. Még mindig nem nézett a fűszeresre, Tritz pedig ott állt, rövid nadrágjában.

– Talán álljak a szélső nyakára?

Dorogi megint csak Gézához: – Azt nem mondtam.

– Jól hallottam, miket kiabált.

– Maga csak törődjön a szélsőjével.

Dorogi most nézett először Tritzre. A fűszeres megint átlépte az első padsort. Indult a pálya felé, de azért még visszaszólt.

– Jó lesz vigyázni, doktor úr!

– Kevesebbet luftoljunk, Tritz elvtárs.

Ahogy elkezdődött a második félidő, Sári tenyerébe temette az arcát. Hát ezt is végig kell kínlódni? Igazán itt maradnak?

Gézától semmit se várhatott. Géza a játékot nézte.

Akkor is ezt csinálná, ha feleségül venne, gondolta a lány. Mérkőzésekre cipelne, kocsmákba, vagy pedig otthon kéne várni. Napokig nem jönne haza, mert ő olyan… Esetleg egy évre elutazna. – Mindjárt jövök, csak átugrok egy kicsit. – Meg lehet dögölni mellette! Most már ide se néz, mintha nem is lennék. Egyszerűen szűnjek meg, ha ő úgy akarja. Miért üvöltenek megint? Valaki bedobja a kalapját a pályára.

– Itt a második! – kiabált Dorogi. – Berény már kettő nullra vezet. Eddig még sose kaptunk ki itthon.

– Még nincs vége a mérkőzésnek – mondta Géza.

Sári arrébb húzódott, a válla mögül nézte a fiút. Hogy magyaráz, és mindenkihez van egy szava. Most a Fradiról beszél, hogy egyszer már három nullra vezettek a Fradi ellen, és a végén mégis…

Megfogta a fiú karját.

– Menjünk.

– Mindjárt vége lesz. Unja?

Sári nem felelt. Nem is kellett hogy feleljen. Géza Dorogival beszélt.

– Na, most kiugrik az összekötő… Hű, de gólszaga van!

A doktor fölugrott.

– Tizenegyes! Tritz elkaszálta a csatárt. Most kapjuk a harmadikat.

Egy fekete bajuszos férfi beszaladt a pályára. Éppen Tritzhez. Megrázta a vállát.

– Pancser! Átkozott pancser!

A játékosok a bajuszost rángatták, de akkor már több néző is befutott.

Dorogi a pad tetején bömbölt.

– A sportból is politikát csináltak! Nézzék meg, kiket állított be Tritz. Tönkretette a csapatot.

A fűszeres kitépte magát a bajuszos kezéből.

– Ezért felelni fog, Dorogi doktor! Azt hiszi, nem hallottam, miket kiabált?

– Zsidó brancs! – ordította valaki.

Egy röhögő hang: Civil a pályáról!

A játékosok trikója színesen keveredett a civilruhákkal. Dorogi doktor még mindig a padon állt. Előtte Tritz.

– Aljas fasiszta provokáció!

– Beszéljen a zsidóholmikról.

– Kikérem magamnak. – Tritz a doktor felé hunyorgott. – Jól kifundálta ezt a felfordulást, nézze csak, már verekednek. – Hirtelen Gézára nézett. – Hát most láthatja, kik ezek, láthatja, hogy le kell velük számolnunk.

Dorogi leugrott a padról a fiú mellé. – Hát maga, hát igazán…?

Géza a fejét ingatta. – Ugyan, doktor, mire gondol? – Elakadt. Érezte, hogy elvörösödik.

Tarnóczay Sári meg csak nézte. Né, hogy táncol Géza egyiktől a másikhoz, hogy magyaráz. Emberek vagyunk, azt mondja, mindnyájan emberek vagyunk. Tritz legyint, Dorogi a vállát vonogatja. Otthagyják mind a ketten.

Előtte állt a fiú.

– Két hülye, vigye el őket az ördög! Jöjjön, hagyjuk itt ezt a cirkuszt.

A lány nem mozdult. Két keze görcsösen szorította a padot.

– Jöjjön… Sári!

– Hagyjon.

Hirtelen fellobbant a szénakazal. Vörös csík futott fel az égre.

 

 

Dorogi doktor felesége fogadta Gézát.

– Az uram, sajnos, nem ér rá. Rendelés után is együtt marad a betegeivel, elbeszélget velük. Mindig ilyen volt, így gondolkozott. De maga igazán jól meghízott – hát viszontlátásra!

Tritz pedig újabban a trockistákról beszélt.

– Ismerjük őket, nagyon jól tudjuk, kicsodák. Úgy tesznek, mintha velünk tartanának, közben pedig egymásnak vadítják az embereket. Kétszínűség ez, uram, megmondom kereken. Savanyúságot sajnos nem tudok adni, szűkösen élünk.

Azt meg Tarnóczay Sári hallotta az anyjától, hogy Dorogi be akar lépni a kommunista pártba.

– Ma este beszéltem a doktorral, azt mondja, nem lehet lemaradni, lépést kell tartani a dolgokkal. És a kommunistákban van lendület, átütő erő. Apád is jól tenné, ha belépne, Géza nincs a pártban? Persze, mondta is a doktor, hogy néha olyan furcsán beszél.

– Kibékültetek?

– Kivel?

– A doktorral.

Anya elfordult. – Szemtelen taknyos. – Később a zongorához ült, játszani kezdett.

A lány elment hazulról. Sötét volt, nem találkozhatott Gézával. Az ilyenkor már régen otthon volt, félt a kutyáktól. – Ronda lakájok – mondta –, mi a nyavalyának ugatnak örökké? És mindig csak a szegényeket, meg aki fél tőlük. Azt az első pillanatban megszimatolják.

Sári ment előre a sötétben. Hirtelen előtte volt az a mozdulat, ahogy Géza sétálni hívta. – Lógjunk egyet! – A futballmeccs óta nem beszélt vele. És most az is előtte volt, ahogy a fiú ott ugrált a doktor és a fűszeres között. – Emberek vagyunk – hadarta –, mindnyájan emberek vagyunk. – És ez beszélt a becsületről! Hogy nem lehet tovább is bálozni, merthogy valami mégiscsak történt.

Tegnap látta Gézát. Éppen egy barátnőjéhez biciklizett. A fiú köszönt, de ő nem állt meg. Ma délután pedig a házuk előtt ácsorgott. Miért nem jött be, ha akart valamit?

Valaki ráköszönt.

– Hova sétál ilyen későn, Sárika?

Lenkei volt, az öreg postás. A kerítéshez dőlve pipázott. Rövidujjú ingben, bőrsapkában. A ház felé intett a fejével.

– Csomagol a vendégünk.

– Az író?

– Igen, igen, pedig még volna egy hete az állatorvosnál. Merthogy minden héten máshol kosztol. – Lenkei kifújta a füstöt. – De hát elmegy, mert nem úgy sikerültek a számításai, másképp tervezte ő ezt.

Az öreg arc ködfoltként gomolygott a sötétben, felszállva a pipafüstből. Az egyik karját átlógatta a kerítésen. A házban pedig világos volt egy ablak.

Lenkei tovább beszélt.

– Úgy mondják, nem is kommunista volt, másoktól kapott megbízást, de arról jobb hallgatni. Sokat fecsegnek az emberek, telik az időből. Föl akarta gyújtatni a községet azon a mérkőzésen. Azt is beszélik. Ki tudja? Levelet akartam vele küldetni a fiamnak, de a feleségem nem engedte.

– Mikor utazik?

– Holnap, a délutáni vonattal.

– Akkor át kell hogy jöjjön.

– Tessék?

– Jó éjszakát.

– Jó éjszakát, kisasszony.

Át kell hogy jöjjön, gondolta Sári, ahogy lefeküdt. Kinyújtotta a karját. Egy mozdulattal ledobta a takarót, és felült. – Hazudott! Lógjunk egyet, aztán kész… Miféle becsületről beszélt? Hogy másként kell élnünk? Uram Isten, mire gondolt?!

Imádkozni akart, de nem voltak szavai az imához.

Másnap délután kint állt a kertben. Géza elment előtte a vulkántáskájával. Megállt a kerítésnél.

Sári kicsit előrenyújtotta a nyakát.

– Nem leszek bálozó kislány!

– Igazán?

Géza elmosolyodott. Megfordult és elindult.

Távolodó alakját nemcsak a lány látta. Dorogi doktor a rendelő ablakából figyelte.

– Izgága fickó volt.