Bili-óvodaArcok a rács között, pufók térdek a rács között, cipők lekopott orra. Ott lógnak, fehér ingben, kék kantáros nadrágban. Két kézzel kapaszkodnak a rácsba, kifelé bámulnak. Mögöttük egy fehér köpenyes nő. Nem törődnek vele. A kerttel se törődnek, a homokozóval. A rácson lógnak, kifelé bámulnak. Villamos tűnik fel a túlsó oldalon. Ahogy megáll, és az utasok kiszállnak, a kékkantárosok felsivítanak. Mind nekik hozta őket a kocsi: nénit szatyorral, bácsit felhajtott kabátgallérral és a többieket. Van, aki egyszerűen elnémul a gyönyörűségtől, és lefordul a rácsról. Egy másik kinyújtja kezét. Be akarja húzni azt a bajuszos bácsit, ide a rács közé. Be akarja húzni a zöld ruhás nőt és azt a másikat, abban a nagy gombos kabátban. Egy kékkantáros meg csak köpköd. Köpés a kőre, köpés a cipőre – arra, aki előtte áll. – Mi lesz egy ilyen gyerekből – mondja a zöld ruhás nő. – Örökké csak köpköd. – Hát köpköd. – De mire gondolhat! – Semmire se gondol. Ezek ilyenkor még nem gondolnak semmire. – Hiszi maga! – vág közbe egy fiatalember. – Tele vannak gondolattal meg álmokkal. Csak később… – Elakad. – Mi van később? A fiatalember nem felel. Megfog egy apró, átizzadt praclit. Vörös, kis pracli, akárcsak a gyerek arca. A gyerek két ujját belefúrja a tenyérbe. Most végre behúz valakit, ide a kertbe. A többiek is kinyújtják a kezüket. Lobogó, kis kezek, végig a rácson. Üres az út. A kezek lobogása abbamarad. Megint csak a rácsot fogják, és kifelé bámulnak. – Lejönni! – tapsol mögöttük egy fehér köpenyes nő. – Tessék lejönni! Nem jönnek le. A villamost várják. Az majd hoz nekik zöld ruhás nőt, bajuszos férfit, nénit szatyorral. Mögöttük fehér köpenyes nők. Egy darabig mozdulatlanul állnak, aztán leszedik őket a rácsról. Akárcsak valami kis zsákokat. Ordítanak, kapálóznak, és közben kifelé bámulnak. A kocsit várják. Az majd hoz nekik zöld ruhás nőt, bajuszos férfit, nénit szatyorral.
A homokozó négyszöge, akár egy fürdő. Néhányan várat építenek. Kis vödrökben hordják a homokot, aztán a falat paskolják, a vár falát. Pereg a homok az arcukról, a kezükről, a nadrágjukról. Egy fiú föláll, valósággal földdarabok hullanak le róla. Kislány lép oda hozzá, feltűri az ing ujját. A fiú előrenéz, és csak tartja a karját. Egy másik fiú hirtelen odamegy a várhoz. Féllábbal belép a vár udvarába. Hátranéz a többiekre, aztán csak úgy áll, féllábbal a vár udvarán. Három hinta a homokozó mögött. Kék kantáros lány lapáttal homokot szór az egyikre, és óvatosan széjjelkeni. Hogy végig, mindenhova jusson homok. A másik hintára is visz homokot. A harmadikra. A fiú féllábbal a várban. Karok nyúlnak be érte, rángatni kezdik. – Gyere ki – mondja a fehér köpenyes nő. A fiú nem mozdul. Föl kéne állni, gondolja a nő, és kiemeli onnan azt a gyereket. – Nem áll fel. Valahogy egyszerűen nem tud felállni arról a lehetetlenül kis padról. Kis pad, kis kőasztal. (Ki ült az asztalkámhoz?) Azon kis csészék, pléhtányérok. (Ki ivott a csészécskémből? Ki evett a tányérkámból?) Könyv a nő kezében, de nem olvas. Előrebámul, és hallja a kiabálást. „Jössz ki onnan!” Majd egy hosszan elnyújtott hang. „Naaa…!” Látja a lányt, ahogy homokot szór a hintákra. Egyiktől a másikhoz futkos a lapátjával. Mintha valamelyik hinta rászólt volna. „Hát én?” Ő meg csak futkos a lapátjával, és szórja a homokot. Már nem is a hintákra, hanem a levegőbe. A fiú féllába bent, a vár udvarán. Kicsit arrébbcsúszik, ahogy rángatják. Ketten elkapják, a derekánál fogva, és akkor belecsúszik a bástyába. – Ledöntötte…! Ledőlt a bástya, félig összedőlt a vár fala. A fiút körbehurcolják, és akkor már összedől az egész. Füstölög a homok, ahogy a fiúk körbevonszolják. Hárman cipelik, a többiek lapáttal és vödörrel futnak mellette. Lapáttal és vödörrel szórják rá a homokot. – A nyakába! – A szájába is szórjátok! – A nyakába! A fehér köpenyes nő a vár romjai mellett áll. Egyetlen üvöltésben kavarog a homok, nem látni semmit. Egy darabig csak így áll, aztán megfog egy nyakat. Megfog egy kezet, egy cipőt. A kövön ül. Előtte egy maszatos, összekarmolt arc. Végigmegy rajta a zsebkendőjével. Nem, ez reménytelen. Kézen fogja a fiút. – Megfürdetlek. Aztán elindulnak. A lány a hinták között röpköd, szórja a homokot.
Kék kantáros fiú kongatja a vödröt. Bent ül a homokozóban, és a vödröt kongatja. Tompa bádoghang. Kerteken át száll a bádoghang. Kerteken, utcákon, udvarokon át. Mint egy jelre, fölkapják a fejüket. A földön kuporognak piros mackóban, barna mackóban. Egy darabig csak a kongatást hallgatják. Aztán odamásznak a vödreikhez, és ők is rákezdik. – Hagyjátok abba! Fehér köpenyes nők futkosnak és kiabálnak. – Tedd le azt a lapátot! – Add ide a vödröt! A földön ülnek, és kongatják a vödröket. Egyik kertből a másikba száll ez a tompa hang, egyik udvarból a másikba.
Huszonhat vödör és huszonhat lapát. Az óvoda játékai. És három hinta. Néhány mackó és egy spanyol baba, Rosita Rántotta. Rosita Rántotta fekete hajából elveszett a fésű, kezéből kihullott a legyező. A spanyol táncosnő kosztümje helyett most valami dirndlifélében van. – Járhat akármiben, akkor is maga ér a legtöbbet! – Ez Bumbus, a legöregebb mackó, Bumbus egyik szeme kilóg. Ha lefelé fordítják, akkor hintázik a szeme. Nem pottyan ki, csak hintázik. – Valamit kéne csinálni a szemével. – Rosita Rántotta a homokozó szélén hever. Mellette lapát, képeskönyv kiszakított lapja. Kicsit arrébb Bumbus. Fölfelé bámul az égre. – A kis Harriett… nála voltam, mielőtt idekerültem. – Már az is éppen elég régen volt. – A párnája alá dugott. Különben egyszerűen nem tudott elaludni. – Ez meg is látszik magán. – A kispárnája alá dugott. A mamája néha kiszedett onnan, de ő addig könyörgött… – Elhallgattak. Kis csönd. Aztán Rosita Rántotta. – De hiszen maga már teljesen kettéhasadt. – Ne mondja ezt! – Előttem varrták össze. Bumbus tiltakozni szeretne, de aztán csak annyit mond: – Összevarrtak. Több szó nincs. Egymás mellett hevernek a homokozó kövén Bumbus és Rosita Rántotta, spanyol táncosnő.
Bogra kötött szalvéták az asztal fölött. Így ülnek a kékkantárosok az ebédlőben. Kezükben kanál, előttük tányér. Lesüllyednek a kanalak. Főzelékkel merülnek fel, hosszú szálú tökfőzelékkel. Hintáznak ezek a szálak, csöpögnek, fröcskölnek, átugranak egyik tányérból a másikba. A kanalak meg imbolyognak, akárcsak valami bizonytalan, kis csónakok. A levegőben imbolyognak, aztán mégiscsak elindulnak. – Talán mindjárt a nyakadba! – Fehér köpenyes nő megy el az asztal előtt. Megfog egy kanalat, a száj felé irányítja. Főzelékbajusz a száj körül. A szalvéta csupa folt. Akár az asztal. Szétkent maszatok, valóságos földrészek. Sárgarépa beragadva a spenótba. Kelkáposzta. Pecsét az asztalon. Pecsét a pecsét alatt. Főzelékfoltok karimái, karimák árnyai. A kanalak alámerülnek és fölemelkednek. Egy kékkantáros a szájába nyomja a kanalat, és szétpukkan az arca. Patakzik belőle a főzelék. – Mert mindig csak rág, rág, és semmi! – A nő szalvétával törli a gyerek orrát, száját. – Soha le nem nyeli, még csak véletlenül se. Körülötte kavarnak, kolompolnak, kongatnak. Főzelékörvények a tányérokon. Kupacok az asztalon. Apró, kis főzelékkupacok. – Ki mázolta szét a főzeléket? Emelkednek és süllyednek a kanalak. Szuszogások és nyögések. Krumplikrokett emelkedik fel a főzeléktengerből. Úszik, úszik a főzelékhullámokon, és zátonyra fut az egyik kupacon. A kupacok, akárcsak a lakatlan szigetek. Két hajótörött úszik a sziget felé. Robinson és Péntek. Már ott vannak a lakatlan bozótban. Kroketten bukdácsolnak át, tükörtojáson. – Ki hozott gyufát?! A két hajótörött beássa magát a tükörtojásba. – Csak azt szeretném tudni, hogy ki dugott gyufát a tükörtojásba! Kolompolnak a kanalak. Kolompolnak, és főzeléket kavarnak. Pofácskák rágnak, nyelnek, kipúposodnak, behorpadnak. A kanál mélyen lenyomódott egy lilásvörös arcba. A kis hurkaujjak csak szorítják a kanalat, de nem húzzák ki. A nő odamegy, és végre kihúzza. A hurkaujjak ájult mozdulattal kapkodnak a kanál után. – Nem volt még elég, Halmos? A nő elmegy az asztal előtt, hirtelen megáll. – Ki hozta be a Bumbust? A mackó rázuhan egy tányérra. Két karja kiforgatva, két lába kiforgatva, bundájából csöpög a főzelék. A nő kiemeli Bumbust a tányérból. Közben már a keze is csupa ragacs, a csuklója, a köpenye. – Hányszor mondjam, hogy… A kanalak emelkednek és alámerülnek. Mindent elnyel az örvénylő tenger, a főzelékek örvénylő tengere.
Tábori ágyakon fekszenek a világoskék és rózsaszínű takaró alatt… Körülöttük a délután csöndje. Az üres homokozó csöndje és a hintáké. Mackóban fekszenek és cipőben. Fehér köpenyes nő az ágyak mellett. Megigazít egy takarót, belenéz egy arcba. Öreges, gyűrött arcok. Szuszogások, félig elfojtott nyögések. Egy-egy összeszorított, izzadt, kis kéz szétnyílik. A fehér köpenyes nő nem mozdul. A szuszogások úgy lebegnek körülötte, akár a felhők. Főzelékfelhők, tejbegríz felhők és a végtelen tejzuhatag. Tányérok és kanalak röpködnek a felhők körül. Kanalak, ahogy a tányér széléhez nyomják, passzírozzák a főzeléket. Felfúvódott arcok, ahogy jobbra-balra tologatják a főzeléket. Soha le nem nyelt főzelékek felhői, kiköpött tejbegríz felhők. Nyomi felhők. Órákig gubbasztanak az edényen, órákig nyomiznak. De semmi… semmi. A nő megigazít egy takarót. Ha most megnézné, ha most kibontana egy ilyen csomagot. Vagy odahaza, amikor majd a szülők. Bús nyomifelhők a világoskék és rózsaszínű takarók fölött.
Spárgára fűzve, akár a gombok. Így vonulnak át utcákon, tereken. Elöl a fehér köpenyes nő, mögötte a kékkantárosok. Jobbra-balra forgatják a fejüket, le-föl csúszkálnak a madzagon, olykor összekoccannak. Füstös képű fiú fölfelé bámul, valahová a magasba. Áll, és fölfelé bámul. – Mincsik, légy szíves. – A nő megfogja a fiú vállát, előretolja. Mincsik megindul, de azért vissza-visszanéz. Átkelnek az úttesten. Leáll a forgalom. Egy sofőr kilóg a kocsiból, úgy bámulja a menetet. Szürke kalapos nő lép a fehér köpenyeshez. – Nem látja, hogy a vége egészen elmarad? A fehér köpenyes megfog egy vállat, és közben hallja a hangot. – Mivel törődik maga? Egyáltalán, mivel törődik maga? A sziszegés áthúzódik az utcazajon, ahogy mennek tovább. – Tudja, mit csinálnék egy ilyen nővel, aki… Kirakatokat hoz eléjük az utca, mozik plakátját. A kékkantárosok kicsit előrecsúsznak a spárgán, aztán vissza. Egy loknis hajú kislány el nem engedné a fehér köpenyes nő kezét. Kedélytelen, lesikált arc. – Csipkednek – morogja – folyton csipkednek. A fehér köpenyes nő oda se néz. Senki se csipkedi ezt a lányt. Senki se csipkedi, és senki se húzza a haját. Hirtelen megáll, elengedi a sort maga mellett. – Mincsik! A füstös képű Mincsik előrecsúszik a spárgán, fölfelé bámul. A loknis hajú kislány meg elkezdi. – Ej, mi a kő tyúkanyó kend… – Most nem kell elmondani, Smirglike. Remegnek a kirakatüvegek, ezüstös homlokú busz rohan bele az égbe. Hatalmas oszlopok dőlnek előre, aztán megint nincs más, csak a végtelen ég. Mincsik áll, és fölfelé bámul. Rés a spárgára fűzött gombok között. A többiek jobbra csúsznak, balra csúsznak. Átkelnek az úttesten. Egy busz éppen előttük fékez. Egész testében rázkódik, prüszköl. – Hajszálon múlt! – A szürke kalapos nő a busz mellett. Elmennek a busz előtt. Egy sor taxi és teherautó között tekereg a spárga. Maszatos, kis kéz megérinti az autó hűtőjét. A fehér köpenyes nő megáll, hagyja, hogy mind elmenjenek előtte. Akárcsak felfűzné a gombokat. – Mincsik! Megállítja a társaságot. Arrébbtol egy vállat a spárgán. Le-föl tologatja őket. – Mincsik! Értetlen, kerek arcok. Szólni senki se szól. – Újra megszámolja őket. Aztán csak nézi az arcokat. Mintha várná, hogy Mincsik egyszerre csak előbukkan. – Hiányzik valaki? – A szürke kalapos nő szorosan mellette áll. Nem mozdul. A kékkantárosok se mozdulnak. Csak éppen valaki leengedi a spárgát. Mincsik egy plakát előtt. Eltűnődve nézi azt a vakítóan fehér hajót. A hajó vidáman siklik a vízen. Férfiak és nők a fedélzeten. A kapitány pipázik, és éppen egy szőke hajú nőhöz fordul. Mincsik is ott van a fedélzeten. Elsétál a korlátig, belebámul a vízbe, a part felé integet. Visszamegy a kapitányhoz. A kapitány és a szőke hajú nő belekarolnak, két oldalról. De valaki kiemeli közülük Mincsiket. Valaki hátulról megfogja a vállát, és leszedi a fedélzetről. A loknis hajú Smirglike hátrajön, megfogja a fehér köpenyes nő kezét. „Ha megint elkezdi a tyúkanyót…!” Lehunyja a szemét. „Mire fölnézek, Mincsik előttem van.” Fölnéz, és a szürke kalapos nő van előtte. Egyre többen állnak körülöttük. – Valami baj van? – Rosszul lett valaki? – Egy fiú elveszett – mondja a szürke kalapos nő. – De hát nem is csoda. Hullámzás a járdán. Két férfi hoz egy kékkantárost. – Idetartozik ez a gyerek? Mincsik vidáman integet, ahogy meglátja a társait. Azok is vidáman integetnek, ahogy meglátják Mincsiket. Mincsik derűsen visszafűződik a spárgára. A fehér köpenyes nő meg se tud szólalni. Majd végül kinyögi. – Mincsik…! Egy ájult mozdulattal lehajol a spárgáért. – Köszönje meg! Köszönje meg ennek a két úrnak! Még úgy a földről motyog valamit. – Szóra se érdemes. – Még jó, hogy elcsíptük a kis mihasznát! – Még jó, hogy elcsípték! – repked körülöttük a szürke kalapos nő. – Még jó, hogy elcsípték! A spárga elindul. A gombok előrecsúsznak – visszacsúsznak.
– Most nézd meg, most ezt nézd meg! – Na nem, hát ez azért már… A gyerek előtt állnak. A gyerek az asztal szélén ül, lábát lelógatja. Közönyösen bámul a cipőjére, a kibomlott pertlire. – És így jött haza! – Az anya lehajol, ránt egyet a pertlin. Legszívesebben kitépné a cipőből. – Nem volt befűzve. – Így engedték el. – Az apa is lehajol, próbálja befűzni a pertlit. A pertli vége szétnyomódva, a bojt sehogy se megy át a lyukon. – Most már hagyd, most már mindegy. – Szóval, így engedték el. – Az apa fölegyenesedik, komoran nézi a pertlit. – Mivel törődnek ezek? Semmivel! A gyerek a lábát lógázza. – Ne kalimpálj. – Csak kalimpálj! – Az anya hangja könnyes. Vádló a tekintete, ahogy a férjére néz. – Hiszen még jó, hogy… Az apa lehajtja a fejét, megsimogatja a gyerek lábát. Az anya széket húz az asztalhoz, arcát a gyerek fehér harisnyás térdéhez szorítja. – Kalimpálj csak! Kalimpálj. Csönd. Aztán az apa. – Szóval, így jött haza… – Be kell menned, rendet kell teremtened. Az a nő nem maradhat ott. – Így engedték el, így jött haza. – Az apa kezdi befűzni a pertlit. Az anya nézi egy darabig. – Most miért csinálod? Azt mondd meg. – Kis szünet. – A többieket is így engedték el. Föl kéne hívnom a Györgynét, a Márkusnét. – Úgyis megtudjuk, ha van valami. – Az apa a pertlit piszkálja. – Hagyd már azt a pertlit! – Mi bajod van? – Hagyd azt a pertlit! Az apa feláll. Az anya még egyszer megcsókolja a fehér harisnyás térdet, és ő is feláll. A gyerek a kibomlott pertlire bámul, a lábát lógázza. – Kalimpálj csak – mondja az anya. – Kalimpálj.
Pertlik, pertlik és pertlik. A fehér köpenyes nő egy sor lógó pertli előtt guggol. Már nem is tudja, mióta guggol így, ráhajolva egy lábra. A harisnya rácsúszik a cipőre. Megpróbálja felhajtani. A harisnya visszacsúszik. Nem, ebben már régen nincs gumi, lötyög, akár a harmonika. Fölötte a láb vörös, kis hurkái. Türemlések, gyűrődések, lecsúszott állak, állacskák. A nő lassan kezdi befűzni a cipőt. A pertli oly vékony… egy könnyelmű mozdulat, és kész! A cipő poros. Ha csak hozzáér az ember, pereg róla a homok. A harisnyáról is pereg a homok. – Ez a harisnya! – Egyszerűen nem lehet felhajtani. Félkörben ülnek a kékkantárosok. Félkörben ülnek, és kinyújtják a lábukat. Valaki matat odalent a mélyben. Lehúzzák a cipőt, kiszórják belőle a homokot. Visszahúzzák a cipőt, elkezdik befűzni. Ők meg kalimpálnak. – Ne kalimpálj! – hallatszik lentről. Megvadult, kalimpáló lábak, szétbomlott, röpködő pertlik. A nő úgy érzi, hogy mindjárt belecsíp abba a vörös, kis hurkába. Belecsíp vagy beleharap. De aztán csak rázuhan a cipőre.
Nem tudnak elmozdulni. Férfiak aktatáskával, nők szatyorral, a napközi kertje előtt állnak, és egyszerűen nem tudnak elmozdulni. Ahogy azok odabent nyüzsögnek a homokozóban! Apró, kis kék kantáros alakok. Az egyik a vár tornyát tapasztja, a másik vizet hoz a csatornába. – Most! Most! – Egy nő behajol a rácson. – Kitűzik a zászlót. – Papírzászló. – Azért akkor is csak zászló. Az egyik kék kantáros fiú kitűzi a zászlót a vár tornyára. Hátul, a kert mélyében, egy fehér köpenyes nő olvas. Olykor fölpillant, aztán megint csak visszasüllyed a könyvbe. – Ide én is eljönnék! – sóhajt odakint egy nő. – Nagy kert, nyugalom és ezek az apróságok… – Nem is hiszem, hogy ők építették ezt a várat – csóválja fejét egy férfi. – Miért, talán maga segített nekik? – Az óvónéni. – Az nem segít, az csak vigyáz rájuk. – De azért egyszer csak megmutatta, hogyan kell az ilyesmit. A kékkantárosok a vár körül mászkálnak. Az egyik kiül a homokozó szélére, két keze közé fogja a fejét. – Elfáradt. A kékkantárosok a csatornákat öntözik. Leguggolnak, felállnak. És szuszognak, rettenetesen szuszognak. – Csatorna – mondja valaki odakint –, az a legnehezebb. – Volt egy barátom, azzal nagyszerűen tudtunk csatornát építeni. – Miért döntik le mindig a homokvárakat? – Ledöntik? – Hát ha már teljesen készen van. – Mit gondol! Ha minden homokvár megmaradna, amit építettek. Nézze csak, most felálltak. A kékkantárosok, akárcsak valami jelre, felállnak a homokozó négyszögében. Csak az az egy fiú nem mozdul a medence kövén. A vár fala pedig remegni kezd. Remeg a vár fala, potyog a homok. A kékkantárosok mozdulatlanul állnak. Kintről egy tétova hang: Földrengés. Aztán nem szólnak semmit. Nézik, ahogy a föld lassan megemelkedik. A föld lassan megemelkedik, nyújtózik egyet, és felemelkedik egy vézna árny. Magának a homoknak az árnya. Remeg, füstölög. Várni lehet, hogy megnő vagy teljesen szétoszlik. A kékkantárosok nem mozdulnak. Aztán az egyik mégis odamegy, és akkor az árny, mintha prüszkölne. Odakint még mindig csönd. Majd valaki alig hallhatóan: – Nézzék, nézzék csak! Két égő szem a füstölgő homok mögött. Két égő szem valahonnan a vulkán mélyéből. Csak a fül, csak a szem látszik a földrengésből. – Ez… ez… – hallatszik kintről. Aztán egy nő berohan a kertbe. – Mit csináltatok ezzel a macskával?! A kékkantárosok körülötte állnak és hallgatnak. Többen is bejönnek. Van, aki leguggol, van, aki csak ácsorog. – Újszülött – mondja a nő a földről. – Egy újszülött macska. Belenyúl a füstbe és a homokba. Egy macska vázát tartja a többiek elé. – Betemették. A fehér köpenyes nő is ott van. A nő, a földről: Tud maga arról, hogy mi történt? – Nem lehetek mellettük minden pillanatban. A macskáról pereg a homok. Talán ő is eltűnik a homokszemekkel. – Csak azt nem értem, hogy tudott kibújni. – Amikor már be volt temetve, teljesen be volt temetve. – Ilyet még sose csináltak – mondja a fehér köpenyes nő. – De hát hogy jutott eszetekbe? A kékkantárosok hallgatnak. Egy kislány kinyújtja kezét a macska felé. – Legjobb, ha elviszem. – A nő magához szorítja a kismacskát, és kivonul. – Még ilyet! – Egy férfi a fejét ingatja, és ő is kimegy. – Kinek jutott eszébe? – A fehér köpenyes nő körülnéz. – Földi Péter! Halmos! Major Dénes! A kékkantárosok leereszkednek a földre, a vár mellé. Ülnek és hallgatnak.
– Leszel te még kicsi, és akkor én majd megverlek!
A kerti asztalnál ül, a papír fölé hajol. Szuszog, apró, fényes buborékok a szája körül. Kört húz a ceruzájával, mindenféle vonalakat. Fehér köpenyes nő hajol föléje. – Mi lesz ebből? Aha… egy arc. – Átfogja a lány vállát. Nézi, ahogy a kör mellé odarakja a szemet. A szájat, az orrot. – Jutka, de hát ezt miért teszed az arc mellé? – Benne van. – Dehogyis van benne! És most már a bajuszát is kiviszed. Jutka már nem is hallja. Leteszi a bácsi pocakját. A bácsi pocakja mellé az egyik piszkafa lábát, az egyik piszkafa lába mellé a másik piszkafa lábát… – Jutka! Jutka föl se néz. Húzza a vonalakat, a szája körül szétpattannak a buborékok.
Esőben ázik az otthon kertje. Esőben ázik a pad, az asztal, a homokozó. Odabent, a vörösesbarna épületben, ég a villany. Senkit se lehet látni. Csak, ahogy a csukott ablakon át kihallatszik.
Üres a kert. Az asztal barna védőpapírja fölhasadt. Szétázik a játszómedence homokja. Egy ottfelejtett lapát belefúródik a homokba. Egy ottfelejtett lapát és egy pléhdob. Valamivel arrébb a feketére ázott dobverő. – Ki hagyta kint a dobot? És hol a másik dobverő? Ki hagyta kint a dobot? Porzik az eső a dobon, lyukakat ver a homokba. Majd keresni fogják a másik dobverőt, de nem találják. A katonákat se találják, akik puskával a vállukon, arcra borulva fekszenek a homok alatt. Gyalogosok és lovasok, mélyen bent a homokban. Kopott sisakok, félig letört lófejek, kardok, amelyeknek már nincs hegye. – A múltkor még öt lovas volt, öt lovas és negyvenhat gyalogos! Hol hagytátok őket? A lándzsásokat se látom. Mutassátok meg nekem a lándzsásokat! Senki se mutatja meg a lándzsásokat. Az elveszett tüzérségről se beszél senki. A csúcsos fövegű gránátosokról. Ott fekszenek mélyen a homokban, ott fekszenek a csatáikkal. Wagram, Waterloo, Isaszeg… Elveszett és megnyert csaták. Kürtszó mellett vonultak az ütközetbe… Pergett a dob, ahogy csatarendbe álltak a gyalogosok, ahogy felvonultak az ütegek. Védték a dombot. A honvédek az utolsó emberig tartották a dombot. Aki eldőlt, nem állították fel. Tombolt a tüzérség párbaja. A szétlőtt ágyúkat nem szedték össze. Wagram, Waterloo, Isaszeg… Elvesztett és megnyert csaták katonái vonulnak, vonulnak odalent a mélyben. Nem állították fel a gyalogosokat, és a tüzérséget se szedték össze. – Mutassátok meg nekem a lándzsásokat! Senki se mutatja meg a lándzsásokat. – Ki hagyta kint a dobot, és hol a másik dobverő? Szétporlad a homok az esőben. Egy pléhdob belefúródva a homokba. Egy pléhdob és egy dobverő.
– Ági, gyere el hozzám látogatóba. – A Korniss Gyurihoz megyek látogatóba. – Fölszerelem a rádiót. – Hagyjál békén. – Vetítek képeket. – Hagyjál.
Az asztal szélén ül, kibőgött, vörös arccal. Az előbb még üvöltött, de most már csak a lábát lógázza. Előtte apa és anya. – Azt hittem, szétmegy a fejem. – Anya végigsimít a homlokán. – Még sose volt ilyen. – Most meg hallgat. Csönd van a szobában. Bizonytalan, fejfájós csönd. – Hozzam el neki a Kaufmann Ágit! – Az apa vállat von. – Ki az a Kaufmann Ági, és honnan hozzam el? – Hagyd! – Az anya egy riadt mozdulattal arrébb húzza. – Ne kezdd el…
Leeresztett, kék kantárok… Úgy üldögélnek az edényeken, leeresztett kantárral. Fejük a térdük közé csúszik, és mintha már időtlen idők óta így üldögélnének. Fehér edénykék különféle színes képekkel. Az egyiken hosszú szakállas törpe, a másikon zsiráf. Tulipán, medvebocs, ahogy mézes üveget tart a kezében, és Hófehérke aranyos hajjal. Fehér köpenyes nő a terem végén. Olvas, vagy csak éppen kibámul az ablakon. Csönd a teremben. Csönd és szuszogás. Olykor elindul valami kedves, kis csörgedezés, aztán abbamarad. Aki a zsiráfoson ül, belecsúszik a nadrágjába, akárcsak aludna. A Hófehérkés Hófehérkét forgatja maga körül, és egyszerre csak lent van a földön. A nő felállítja az edénykét, a fiút pedig visszaülteti Hófehérkére. Csönd a teremben. Csönd és szuszogás. Aki a törpén gubbaszt, lassan fölemeli a fejét. A zsiráfot bámulja, valami dühödt csökönyösséggel. Föláll, odatotyog a zsiráfos edényhez. A zsiráfos fiú rámosolyog. – Az enyém! – Egyik kezével a kantárját fogja, a másikkal rábök a zsiráfra. – Ez az enyém! A zsiráfos fiú még mindig mosolyog. Még akkor is mosolyog, amikor két kézzel megfogják a vállát, és letaszítják. Lent a földön felhúzott térddel, mintha még most is guggolna. Nem sír, nem kiabál, és nem áll fel. A másik már a zsiráfon. Vállára húzza a kantárt, s visszacsúsztatja. A térdére nyomja az állát. – Te menj le onnan! Fölkapja a fejét, körülnéz. Az ott még mindig a földön. Nem sír, nem kiabál, nem áll föl. Egy távoli edény a terem végéből. – A zsiráfos nem a tied! És most már több edény csörömpöl. – Nem a tied! Nem a tied! A fehér köpenyes nő fölnéz. Az arca mintha nem akarná elfogadni ezt a csörömpölést. De aztán már ott van annál a két felhúzott térdnél. – Hát te? – Lelökte! – zúgják az edények. – Ki lökte le? – A Korniss Gyuri. A nő fölveszi azt a kis csomagot a földről. Az odanyomja arcát a fehér köpenyhez, és most már bőg. Egyre vadabbul bőg, ahogy a törpés edényhez vezetik. – A zsiráfos az övé! A zsiráfos! Korniss Gyuri nem emeli fel a fejét, ahogy megállnak előtte. Ül a zsiráfon, maga elé bámul. Akkor se néz fel, amikor megszólalnak fölötte. – Te lökted le a Lajtát? – Ő lökte le! Egy pillanat – és Korniss Gyuri felemelkedik a levegőbe. Felemelkedik a levegőbe, és rászáll a törpére. A fehér köpenyes nő előtte áll, a kezét dörzsöli. – Harapsz? Korniss Gyuri leeresztett kantárral ül a törpén. Nem néz fel. A nő még ott áll egy darabig, aztán visszamegy a könyvéhez. Mélységes csönd a teremben. És akkor Korniss Gyuri megindul. Most se emeli fel a fejét, ahogy lassan megindul a törpéjén. Lustán fityegő kantárjával, zörögve csúszik előre. A mézesüveget tartó medvebocs is megindul mögötte. Hófehérke, a zsiráf és a többiek. Körbecsúsznak az edények, körbecsúsznak a kantárok. A nő felnéz a könyvből. Elöl Korniss Gyuri, a törpén, aztán a medvebocs, Hófehérke… Nincs más hang, csak edények zörgése. – Mit csináltok? Hófehérke felborul. De ez csak egy pillanat – és aztán megint beáll. A nő ül, és nézi ezt a lovaglást. Az pedig egyre gyorsabb. Előreguggolnak, és valósággal szállnak az edényekkel. A zsiráf átugorja Hófehérkét, a mézesüveget tartó medvebocsot… A nő mozdulni se tud. Most már körülötte vágtatnak. Egyik a másikból ugrik elő. Medvebocsból Hófehérke, Hófehérkéből zsiráf, zsiráfból törpe. A levegőben szállnak a kantárok. A nő nem mozdul. Megvadult, kis, fehér gömbök szállnak körülötte. Fehér gömbök repülnek körbe-körbe. |