Váróterem

JULA

Hallgattam a tolatómozdonyok füttyét, és néztem ezt a termet, a fapadokkal, ahonnan én többé már el nem mozdulok. Mert akkor így gondoltam. Akkor el se tudtam képzelni, hogy felálljak, és elinduljak valamerre, vagy akár csak, hogy felemeljem a kezemet.

Egy padon ültem. Mellettem kuporgott valaki, de nem láttam az arcát. Annak az asszonynak az arcát se láttam, aki odafutott egy fiúhoz, hogy átölelje. „Ferikém, hát megjöttetek…” Ezt mondta. Hát megjöttetek…

Valaki meg egy bizonyos Erzsike után kiáltozott. Aztán megint nem volt más hang, csak a tolatómozdonyok füttye meg a vágányok csikorgása.

Ki lehetett látni a sínekre, a mozdonyra.

Meddig kell még ezt néznem? Egyáltalán, visszajön-e még Péter, aki valami ismerősét hajkurássza a városban? Azt mondta, van itt egy barátja Szegeden, és annál majd találunk lakást meg munkát is.

Utazzon Tátrafüredre… Csöndes nevetés. Itt áll ezen a plakáton! Szabadságát töltse Tátrafüreden!

Hegyoldal, csodálatosan zöld fákkal, erdei sétány. Ott meg vitorlás a kék vízen. Bronzbarna lány integet a vitorlásról.

Péter talán megint beült valahova. Ő ezt így mondja. „Ne félj, kicsi, csak éppen beülök valahova.” Ez aztán ottragad, és egyik féldeci a másik után… – Mióta van ez? Mióta iszik? És mióta van ez az egész?

Milyen duzzadt a kezem! Milyen duzzadt és milyen vörös. Mintha most kaptam volna ki a gőzből. „Kisasszony… magában van valami. Kincs van magában…” Ki is mondta ezt? A tanár. A zongoratanár. Még otthon apáéknál…

Hetenként kétszer jött hozzánk a tanár úr. Elmélázva. Hozzánk… Ó, kérem, tessék csak eljönni hozzánk. Ó, kérem, hozzánk bármikor el lehet jönni! Csöndesen. Csakhogy most már nincs „hozzánk”.

„Ne nézz, kicsi, ne nézz így, kicsi!” Péter nem szereti, ha nézem, amikor iszik. Azt mondja, inkább kiabáljak vagy csináljak valamit, csak… „… ne nézz, kicsi, ne nézz így, kicsi!”

Apa szerette, hogy ha nézem. Azt mondta, van valami megnyugtató a tekintetemben. Megnyugtató. Milyen gyakran mondta ezt. A sétában is volt valami megnyugtató, meg ha beültünk az autóba. Mert úgy vitt el az iskolába, autóban, és úgy is hozott haza. Hirtelen. Péter! Na, végre… Csüggedten. Nem, ez se…

Anya se szerette, ha kimozdulok hazulról. Apára hivatkozott, aki azt mondta: Az ember építse meg a maga várát. És, hogy nem szabad védtelennek lennünk. Kis nevetés. Nem, azt nem szabad…!

Van egy szoba, valahol van egy szoba, és az ember csak benyit. Jó estét, apa! Jó estét, anya!

Mit szólnának, ha egyszerre csak benyitnék hozzájuk? Talán meg se ismernének. Mindegy, most már mindegy. Mert akármi is történik, én oda többé nem megyek vissza. Hirtelen. Apa! Hogy tudtál ilyen lenni…

És igazán nem vetted észre, hogy néha milyen szívesen lettem volna együtt a lányokkal? Milyen jó lett volna velük lógni egy kicsit, úgy iskola után… Lehalkul.

EGY LÁNY

Benne a szövegben: …és tudod, a Bíró Olgi új lemezeket kapott!

MÁSIK LÁNY

Az Olginak olyan jó lemezei vannak.

ELSŐ LÁNY

Feljöttök hozzá délután?

HARMADIK L.

Á, engem nem érdekelnek a lemezek.

ELSŐ L.

De a szendvicsek annál inkább!

MÁSODIK L.

Az Olginál mindig olyan jó szendvicsek vannak.

JULA

És oda csak úgy fel lehet menni. Ahhoz az Olgihoz?

ELSŐ L.

Mit gondolsz! A Tupi naphosszat ott ücsörög. Tudod, nincsen senkije, és valami öreg néninél lakik.

MÁSODIK L.

Azt meg nem nagyon szereti, meg hát a szoba is olyan rémes. Nem is szoba az. Odú. – Így hát valósággal odaköltözött az Olgiékhoz.

HARMADIK L.

Én nem tudom, de az Olgi mamájában van valami… valami…

MÁSODIK L.

Közbe. Már az is, hogy sose kérdez semmit az embertől! Csak leülteti, és a szájába nyom egy szendvicset.

JULA

És akkor lemezeztek?

ELSŐ L.

Azt is. Meg beszélgetünk.

JULA

És akkor ő is ott van? Az Olgi mamája?

ELSŐ L.

Hát persze! De ez téged egy csöppet se izgasson.

HARMADIK L.

És eljössz? Ugye, eljössz?

JULA

Hááát talán…

LÁNYOK

Nevetnek. Hát talán! Hát talán! Hát talán!

ELSŐ L.

Örökké csak ezt mondod. Mindenre ezt mondod.

JULA

Mert ez nálunk úgy van, hogy…

ELSŐ L.

Közbe. Nem érdekel! Délután ötkor az iskola előtt találkozunk.

MÁSODIK L.

De el ne felejtsd!

JULA

Nem, az biztos, hogy nem felejtem el.

LINCZÉNYI

Megszólítva. Jula!

JULA

Apa! Más hangon. Ne haragudjatok…

ELSŐ L.

Ó, dehogy! Elvégre, ha valakit autóval kísér a papája…

MÁSODIK L.

Topolino… kék üléssel. Nem mondom.

LINCZÉNYI

Szállj be, kislányom.

JULA

Igen, apa. Más hangon. Szervusztok!

LÁNYOK

El ne felejtsd! Délután ötkor az iskolánál! – Viszlát!

JULA

Apa… arról van szó, hogy…

LINCZÉNYI

Közbe. Majd otthon megbeszéljük. Hang ki.

JULA

Otthon megbeszéltük, és természetesen semmi se lett az egészből. Dehogyis voltam én délután öt órakor az iskola előtt! Dehogyis mentem én el Bíró Olgihoz! Apának ez az egész lemezezés nem tetszett. Egyre csak azt hajtogatta, hogy hallott ő már ilyen lemezező társaságról, és nagyon jól tudja, hogy mi a vége az ilyesminek.

Anya meg valósággal megsértődött. Hogy először talán mégis őt hívja meg annak a Bíró Olginak a mamája! Különben is, ki az az Olgi? Miféle társaság jár oda? Nem, nem, magam is beláthatom, hogy az egész dolog kissé rosszízű. Így mondta: „Kissé rosszízű.”

Azért valami mégiscsak történt… hogy hát, ha érdekel a zene – beíratnak egy zenei gimnáziumba. De nem! Mégis inkább egy tanár jöjjön hozzánk. Egy zongoratanár.

Ha most erre gondolok! Oly messze van… olyan irtózatosan messze.

Az ablakomból kertre lehetett látni, fákra lehetett látni, és virágokra, és odabent szólt a zongora…

TANÁR

Ne pedálozza össze az egészet! Balkézben nem jön ki a téma! Ne roggyantsa be a kézfejet… csak, mintha almát fogna! Szünet. Ujjrend! Ujjrend! Három-öt-négy! Figyelje az ujjrendet! A bal kezet nem hallottam… a bal kezet megint nem hallottam!

JULA

Csüggedten. Talán hagyjuk abba.

TANÁR

Abbahagyni? Na gyerünk szépen… itt lép be a harmadik szólam. Fogja tudni, csak a bal kézzel, ahogy már mondtam, szépen, erőteljesen!

JULA

M. f. Kezdetben volt a für Anna Magdalena Bach, aztán a kis praeludiumok… aztán a két szólamúak…

TANÁR

Közbe. És maga most mindjárt elalszik! Szünet. Pedig néha úgy éreztem, hogy egy kicsit közelebb hozta magához ezt a világot. Szünet. De hát csak itt ül mellettem… és semmi… semmi!

JULA

Ne haragudjon, anya akarta.

TANÁR

Persze… anya akarta. Mindig így van, hogy anya akarja, vagy apa akarja, és aztán a kisasszony leül a zongorához. Szünet. És még azt hittem, hogy egyszer talán majd eljátszhatok magának valamit… ami nekem… ami az enyém…

JULA

Amit a tanár úr írt?

TANÁR

Elő is adták valamikor. Még sikere is volt. – Csak azóta valahogy csönd van. Csönd van körülöttem, és csönd van bennem. Más hangon. De minek beszélek én erről!

JULA

De… de… csak beszéljen! Csöndesen. És, ha egyszer eljátszaná…

TANÁR

Ugyan! Mit érdekli ez magát? Hirtelen. Miért hisz az ember egy ilyen arcnak… miért?! Csók.

JULA

Dermedten. Tanár úr!

TANÁR

Ne haragudjon, de olyan nagyon… nagyon fiatal. Valahogy úgy fénylik… A fiatalsága valahogy… Szünet. Ugye, most csókolták meg először?

JULA

Először.

TANÁR

Igen… gondoltam… Bocsásson meg.

JULA

Elmegy?

TANÁR

Az volna a legokosabb. De most már el se tudom képzelni, hogy ne üljek itt maga mellett. Ez a pár óra… igen, ez a pár óra ér valamit az egészből!

JULA

Az egészből?

TANÁR

Most beszéljek a feleségemről? Akiben nyoma sincs annak, amit úgy hívnak, hogy érzelmi kultúra. Akinek csak az a fontos, hogy pénz után loholjak. Beszéljek arról, hogy abbahagytam mindent… Azt a szonátát is. Igen… évek óta ott van a fiókomban…

JULA

És miért nem fejezi be?

TANÁR

Kedves kis Jula. Szünet. Köszönöm!

JULA

Mit köszön?

TANÁR

Mindent. Hogy itt ülhetek maga mellett. Szünet.

Bal kéz! Bal kéz. Megint nem hallom a bal kezet! A harmadik szólam! Most lép be a harmadik szólam! Hang ki.

JULA

Azt mondta, hogy szétvertem körülötte a csöndet, és most már talán újra dolgozni fog. Én meg… nem is tudom, de olyan boldog voltam. Olyan boldog és olyan rémült. Valakinek el kellett mondanom ezt az egészet. És, ki másnak mondhattam volna el, mint anyának. Lehalkul.

LINCZÉNYINÉ

Fanyar. Hát ennek igazán nagyon örülök.

JULA

De anya, azért ne gondold, hogy…

LINCZÉNYINÉ

Közbe. Én nem gondolok semmit. Röviden. Szóval, megcsókolt.

JULA

Megcsókolt.

LINCZÉNYINÉ

És te hagytad?

JULA

Baj?

LINCZÉNYINÉ

Szóval, azóta dolgozik a tanár úr. Azóta újra alkot. Odaszúrja. Hogy te felkavartad.

JULA

Anya!

LINCZÉNYINÉ

Jó… jó… Elmélázva. Ott voltam, amikor bemutatták azt a művét… ott voltam a Zeneakadémián. Siker volt. Igen. Csak aztán…

JULA

Csak aztán?

LINCZÉNYINÉ

Elvett valakit, aki nem volt hozzá méltó. De ez már nem érdekes. Röviden. Szóval, az órákat befejeztük. Legalábbis ebben a formában.

JULA

Anya! Mit akarsz?

LINCZÉNYINÉ

Ó, semmit. Csak éppen, hogy ezentúl az én jelenlétemben gyakoroljatok. Hang ki.

JULA

És anya jelenlétében zongoráztunk. Közben olykor ránéztem a tanár úrra. Talán azt vártam, hogy megcsókoljon? De hát, hogy is várhattam volna ilyesmit, amikor anya ott ült az ablakmélyedésben és horgolt. Apró, pókhálófinom terítőket. Kezem a billentyűkön. A tanár úr fölém hajolt, aztán eltávolodott az arca.

Hátranéztem. Egy hideg-kék tekintet. Anya tekintete. Valósággal rajtam lógott az a tekintet. Ezt éreztem minden mozdulatomban. Ezt éreztem akkor is, ha magamra maradtam. Anya a sarokban ül, horgol és figyel. És ez olyan gyűlöletes volt… olyan gyűlöletes!

Aztán a levél… Ott találtam meg a kották között. „Napok, napok, egyik éppen olyan sivár, mint a másik, és ha mégis el tudom viselni, ha mégis valami értelmét látom az életemnek, ez csak maga miatt van, Béla, és ha van valami, amihez ragaszkodni kell…” Aztán valósággal elém ugrott az a név. Anya neve.

És ez már hányadik levél lehetett! És mióta tarthatott már ez a tanár úrral?! És akkor én még anyától kérdeztem meg, hogy bűn volt-e, hogy olyan nagy bűn volt-e, amikor a tanár úr…!

És apa! Hogy tudták így becsapni?! Keserű. Ezen se kellett sokáig gondolkoznom. Tiszta ügy volt ez. Tisztább már nem is lehetett volna. Csönd.

Akárcsak egy vödör szennyesvizet öntöttek volna végig a lépcsőházon azon a délutánon. Apró kis buborékok pattantak ki ebből a léből. Apró, gonoszan fortyogó buborékok.

Én meg csak mentem fölfelé a negyedikre, és közben hallottam a hangokat. Néha megálltam, mint aki arra vár, hogy majd csak elmaradnak mögöttem. De nem. A hangok végigkísértek. Lehalkul.

ELSŐ ASSZONY

Ez aztán az összkomfort!

MÁSODIK A.

Mit akar! Csak mostanában jár ide az a tanár úr.

ELSŐ A.

Na és, amikor a nagyságos asszonynak az első zongoraleckét adta?! Csak aztán elmaradt. Egy darabig elmaradt.

HARMADIK A.

Nem szép ember.

MÁSODIK A.

És a Linczényi? Én az egészben csak a Linczényit nem értem.

HARMADIK A.

Még most is szép ember.

ELSŐ A.

Talán még örül is neki. Sose szerette a feleségét.

HARMADIK A.

Hízik az az asszony. Hízik.

MÁSODIK A.

Nekem pedig elhiheti, hogy valósággal megvész a feleségéért…

ELSŐ A.

Éppen az a baj, hogy egy cseppet se törődik vele.

MÁSODIK A.

Pedig én emlékszem rá, hogy amikor ideköltöztek…

HARMADIK A.

Nem szép pár. A férfi fess ember, de az asszony már hízik… most már hízik… Hang ki.

JULA

Mindent tudtak a házban, és apa is mindent tudott. Szünet. Akkor még vártam. Igen, vártam, hogy majd csak csinál valamit, majd csak véget vet ennek az egésznek. De nem történt semmi. Szünet.

A tanár úr már vasárnap is eljött hozzánk. A vendégünk volt. Együtt ültünk az asztalnál. És apa minden egyes alkalommal megkérdezte. Lehalkul.

LINCZÉNYI

Parancsolsz egy kis szódát a borhoz?

TANÁR

Köszönöm. Tisztán iszom. Hang ki.

JULA

És anya minden egyes alkalommal megkérdezte. Lehalkul.

LINCZÉNYINÉ

Cukorral? Cukor nélkül?

TANÁR

Köszönöm. A feketét mindig cukor nélkül. Hang ki.

JULA

Volt azért egy kis változatosság. Néha azt mondta, hogy az ő keserűségén két kockacukor már nem segít. És ilyenkor nevetni kellett. Csakhogy én nem tudtam nevetni. Én már alig tudtam velük egy asztalnál ülni. Néztem azt a három arcot, a mozdulatokat, ahogy a pohár után nyúlnak…

És egyszer otthagytam őket. De nem az asztal mellől szöktem el. A templomból. Mert oda is együtt mentünk mind a négyen. És egyszer csak felálltam, és kicsúsztam a padból. Még láttam, ahogy apa keze rebben egyet, mintha utánam akarna nyúlni, de én akkor már kint voltam.

Akkor kezdődött. Hogy minden mindegy… csak ne kelljen velük lenni. Mindegy, hogy hol vagyok, csak ne kelljen ezeket az arcokat látni. Volt úgy, hogy csak kószáltam az utcán. Volt úgy, hogy beültem valahova.

Bandival a Nárcisz-presszóban ismerkedtem meg. Ő is egyedül volt, meg én is. Lehalkul.

BANDI

Nagyon unatkozik?

JULA

Nem mindegy?

BANDI

Azért nem kell mindjárt harapni. Szünet. Én tulajdonképpen szeretek unatkozni.

JULA

Én tulajdonképpen nem szeretek unatkozni.

BANDI

Miért? Nem is olyan rossz, ha az ember csak úgy elbambul.

JULA

Mit csinál?

BANDI

Hát ha úgy maga elé bámul. De ezt otthon nem nagyon lehet. Apám mindig a nyakamra ül.

JULA

És akkor beszélgetni kell?

BANDI

Beszélgetni. De miről! Hogy ne ismerkedjek lányokkal…

JULA

Nevet. Én meg ne ismerkedjek fiúkkal!

BANDI

Mert abból csak baj lesz.

JULA

M. f. Abból bizony nagy baj lesz.

BANDI

Nem is tudom, hogy sikerült most meglógnom. Ilyenkor az apámmal szoktunk sétálni.

JULA

És akkor jönnek az esti beszélgetések?

BANDI

Múltkor elvitt a Lánchídhoz. Csüggedten. Kiszámította, hogy mennyi vas van a Lánchídban!

JULA

És maga?

BANDI

Meghallgattam, hogy mennyi vas van a Lánchídban! Derűsen. Érdekli?

JULA

Nem… nem annyira. De miért féltik úgy?

BANDI

Talán mert, hogy egyszer mégis… Igen, hogy egyszer mégiscsak megnősülök, és akkor elmegyek.

JULA

Ők meg magukra maradnak.

BANDI

Azt hiszem, örökké erre gondolnak. De még akkor se értem. Miért kell rám úgy vigyázni? Nem vagyok én a holland trónörökös! – Na, de hagyjuk ezt. Szünet. Várjon csak. Talán még elmehetnénk egy moziba… Hang ki.

JULA

És egypárszor elmentünk moziba vagy valami zenés helyre. Bandi közben arról beszélt, hogy gyógyszerész lesz, de az egész nem nagyon érdekli. Valami mást szeretne. Maga se tudja, mit, de valami mást. Ahol adni tud valamit az embereknek.

És egyre attól félt, hogy összeakad az apjával. De nem az ő apjával akadtunk össze akkor este a Diridongó előtt. Lehalkul.

LINCZÉNYI

Megszólítva. Jula!

JULA

Hát te?…

LINCZÉNYI

Hát te?! Ilyen helyekre jársz? Ezért nem vagy otthon?

BANDI

Bocsánat, ez azért nem olyan rémes hely, és különben is…

LINCZÉNYI

Maga cipelte ide a lányomat?

BANDI

De, hiszen ez nem egy lepratelep!

LINCZÉNYI

Gyerünk, Jula.

JULA

De apa! Még nem is ismered…

BANDI

Harmos Endre…

LINCZÉNYI

Meg se hallja. Szállj be, Jula.

JULA

De apa…

LINCZÉNYI

Szállj be.

BANDI

Jula! Jula. Hangja elvész, ahogy az autó elindul.

JULA

Miért csináltad ezt vele?

LINCZÉNYI

Hát ezért nem vagy soha otthon? Mert egy ilyen alakkal…

JULA

Rendes fiú.

LINCZÉNYI

Akkor először fel kellett volna hogy jöjjön. Vagy csak most akadtatok össze?

JULA

Már régebben. De igazán hidd el, hogy…

LINCZÉNYI

Közbe. Ne is beszéljünk róla. Azt hiszem, hogy jobban kell rád vigyáznom. Sokkal jobban. Hang ki.

JULA

Amikor csak tudtam, elmentem hazulról. Presszók, mozik, utcák…

Olykor azt éreztem, hogy egy autó jön mögöttem. Apa autója. De ez nem nagyon zavart. Olykor azt éreztem, hogy valahol majd csak összeakadok azzal a fiúval. A Bandival. De ez se nagyon izgatott. Az az igazság, hogy nem sok jót tudtam volna neki mondani. Nem lett volna szabad, hogy elengedjen akkor este. Nem lett volna szabad, hogy csak így elengedjen az apámmal. De hát az történt, hogy az egyik gyáva ember megijedt a másiktól.

Sokat kószáltam, az igaz, de azért a tanulással nem volt baj. Még mindig én voltam a legjobb az osztályban. Éppen ezért egy cseppet se ijedtem meg, amikor néhány héttel az érettségi előtt lehívatott magához az igazgató. Lehalkul.

IGAZGATÓ

Kedves. Hát szóval, maga olyan kiismerhetetlen?

JULA

Kiismerhetetlen?

IGAZGATÓ

Legalábbis az Ilonka néni szerint. Na, na, nem kell megijedni, nem panaszkodott magára. Mondta is, hogy nincsen semmi baj, már ami az előmenetelét illeti, a tanulmányait.

JULA

Hát akkor?

IGAZGATÓ

Csak éppen nem tud közelebb kerülni magához. Ez már a negyedik év, de azt mondja, valahogy most is úgy van… Na igen, mint amikor először belépett ide, ebbe az épületbe.

JULA

Igazgató úr, én szeretem az Ilonka nénit.

IGAZGATÓ

És ő is szereti magát. Na igen… Tudja, ezzel néha én is úgy vagyok. Megállok a folyosón, a tablók előtt… elnézek egy arcot. Mi lehet vele? Hová került?

Ismertem-e egyáltalán? Már ugye, abban az értelemben… Félbeszakítja önmagát. No de, hagyjuk ezt. Mondja csak, hány éves korában adoptálták magát a szülei?

JULA

Alig hallható. Adoptáltak? Engem…?

IGAZGATÓ

Hogyan? Hát maga erről nem tud?

JULA

M. f. Igazgató úr azt kérdi, hogy… Felkiált. Nem! Ez nem igaz!

IGAZGATÓ

Júlia! Linczényi… Hang ki.

JULA

Berobban. Apa! Ugye, nem igaz?

APA

Mi nem igaz, kislányom?

LINCZÉNYINÉ

De Jula! Csak így berontani…

JULA

Mondjátok már, hogy nem igaz!

LINCZÉNYI

Kislányom…

JULA

Meg se hallja. Apa! Ugye, ti nem adoptáltatok engem?

LINCZÉNYI

Alig hallhatóan. Miket beszélsz?

LINCZÉNYINÉ

Miért kell apádat felizgatni?

JULA

Meg se hallja. Az iskolában mondták, hogy ti engem úgy fogadtatok örökbe! Hogy én csak fogadott lányotok vagyok… De ugye, ez nem igaz?! Apa! Szólj már…

LINCZÉNYI

Nézd, kislányom, mi tulajdonképpen azt akartuk… azt szerettük volna, hogy ezt sohase tudd meg…

LINCZÉNYINÉ

Közbe. Hiszen mindig olyan érzékeny voltál! Emlékszel, hogy már kiskorodban is… és… és… Hirtelen. más gyereket is adoptálnak, és azért csak hálás lehet. Igen, Jula, ezért csak hálás lehet azoknak, akik vállalják a felnevelését.

JULA

Dermedt. Csak hálás lehet.

LINCZÉNYI

Miért nézel úgy rám? Miért nem ülsz le? Csendesen. Talán valaha is érezted, hogy a fogadott gyerekünk vagy?

LINCZÉNYINÉ

Azt nem mondhatod! Azt aztán igazán nem mondhatod!

LINCZÉNYI

Ennyit azért mégis el kell ismerned. Szünet. Persze, talán szólnunk kellett volna… talán valahogy mégis…

LINCZÉNYINÉ

Élesen közbe. Talán valahogy mégse kell bocsánatot kérnünk! Azért talán valahogy mégse! Más hangon. Akkor minden érted történt… a te érdekedben.

LINCZÉNYI

Igen, igen, hogy minden rendben legyen… hogy ne bolygassa fel semmi a mi békés…

JULA

Közbe. Ne mondd ezt, apa! Ne mondd ezt! Csak ezt ne… Eltörik a hangja.

LINCZÉNYI

Jula! Más hangon. Fektesd le a díványra… úgy… úgy… Hang ki.

JULA

Három napig feküdtem. Az orvos azt mondta, hogy idegösszeomlás, és nyugtatókat rendelt. Harmadnapra bementem az iskolába. Az igazgatói irodába. Az anyakönyvi kivonatom után érdeklődtem.

Az eredeti anyakönyvi kivonatom után. Hiszen azt még sohase láttam. Csak annyit tudtam meg róla, hogy a nyolcadik kerületben állították ki. Szünet. Aztán a Tanács folyosója… szobák… arcok az asztalok mögött. Azt mondták, hogy okmánybélyeg meg kérvény… Szünet. És egy hét múlva a kezemben volt a másolat. „Anyja neve: Fiam Julianna. Apja neve: Linczényi Kálmán. Megismétli. Anyja neve: Fiam Julianna. Apja neve: Linczényi Kálmán.”

Nem, ezt egyszerűen nem értettem. De aztán elolvashattam ott hátul. „Linczényi Kálmán, az apaság elismerése mellett, a gyermeket adoptálja. Linczényi Kálmánné ehhez hozzájárul. Aláírások, sk. Dátum: 1943. szeptember 3.” Szünet. Akkor hát megtaláltam az anyámat, és apát is visszakaptam? És ki lehet az anyám? És apa miért hallgatta el?

Itt most már csak egy valakitől tudhatok meg mindent. Tőle… az anyámtól Szünet. A rendőrséghez fordultam. Nyomozzák ki, él-e még az anyám, és ha igen – hol?! Ez nem ment olyan gyorsan.

Másodnaponként érdeklődtem. Egy hétig semmi. Odahaza nem szóltam a dologról. Azt hitték, már megnyugodtam, és az érettségire készülök.

Három nappal az érettségi előtt megtudtam, hogy az anyám él, jelenlegi lakhelye: Pesterzsébet, Liliom utca hetvenkettő. Hang ki.

ANYA

Bizalmatlanul. Kit keres, kérem?

JULA

Fiam Julianna…

ANYA

Én vagyok. Szünet. A tanácstól…?

JULA

Nem… nem… Elfulladva. Kaphatnék egy pohár vizet?

ANYA

Most még csak azt mondja, hogy egy pohár vízért jött ide! Szünet. Különben, tessék.

JULA

Köszönöm.

ANYA

Hát szóval, a Sáringernének igazán nem kellett volna ilyen cirkuszt csinálni. Mert ha én elmondanám, hogy a Sáringernéhez kik járnak… hogy miket csinálnak a mosókonyhában…!

JULA

Közbe. Hagyja már abba! Csöndesen. Anya…

ANYA

Értetlen. Tessék…?

JULA

Én vagyok, a Jula.

ANYA

Jula! Jula! De hát, mit tudom én… Várjon csak… jöjjön egy kicsit közelebb Szünet. Nem… az nem lehet! Vagy mégis? Elsírja magát.

JULA

Ne sírjon.

ANYA

De hát miért nem látogattál meg?

JULA

Azt sem tudtam, hogy él.

ANYA

Persze… hiszen mindjárt elvittek innen. De miért ülsz itt a konyhában? Gyere beljebb… (Zavart nevetés.) igaz, most éppen olyan felfordulás van odabent… Nagytakarításra készülök… Más hangon. Milyen csinos lány vagy! Tudod, hogy hasonlítasz az öcsédre? A bátyádra egy cseppet se… de az öcsédre…!

JULA

Itthon vannak?

ANYA

A bátyád már megnősült. Az öcséd meg… (Elneveti magát.) hát nála aztán sose lehet tudni, hogy mikor keveredik haza. Szédíti a lányokat. Á, hát ő is csak olyan, mint a többi férfi! Te… hidd el, hogy nem is vagyok én most már senkivel. Minek? Azt mondd meg, minek? Kétszer éltem már férfival… Elég volt. Szünet. Na, azért ezt megnézheted! Jóképű, mi?

JULA

Nem tudom.

ANYA

Tudod, ez a kép éppen akkor készült az apádról, amikor…

JULA

Közbe. Ez az apám?! – Ugyan!

ANYA

Nekem elhiheted. Én csak tudom.

JULA

Itt az anyakönyvi kivonat. Tessék.

ANYA

Hát, ha már így vagyunk… ha a mérnök úr felfedte magát, akkor engem se kötelez az adott szó.

JULA

Semmi se kötelezi. Semmi.

ANYA

Te… várj! Mindjárt csinálok egy kávét.

JULA

Hagyja! Hagyja most! – Mikor ismerkedtek meg?

ANYA

Csöndes nevetéssel. Az ideálissal?

JULA

Az ideálissal?

ANYA

Így hívtuk a mérnök urat, mert hogy olyan kedves volt mindenkihez. Negyvenkettőben került hozzánk, abba a hadiüzembe. Nem volt már éppen fiatal, de jól tartotta magát. Én meg… hát tudod, megtetszettem neki. Fiatal voltam. Csinos. Adtam is magamra. Hirtelen. Te, Jula, mit gondolsz, hány éves vagyok?

JULA

Nem tudom, anya.

ANYA

Nevet. Képzeld! Valaki azt mondta, hogy harminckettő. Pedig már negyven is elmúltam. Szünet. Felvitt a lakására. A felesége akkor még vidéken élt. Én meg valósággal nála laktam. A mérnök úrnál.

Igen, igen, valósággal úgy éltem ott, mintha én lennék a felesége. Színházba is elvitt, mindenfelé. Szünet. És aztán később… mindent fizetett. Amikor kórházba – kerültem. Különszoba… nővér… aki örökké mellettem volt. Szünet. Aztán egyszer egy asszony is vele jött, hogy megnézze a gyereket… hogy megnézzen téged.

JULA

És… és… mi történt akkor?

ANYA

Mi történt volna? Semmi! Csak nem képzeled, hogy a felesége cirkuszt csapott? Á, dehogyis! Elbeszélgettünk. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk. Szünet. Csak hát téged magukkal vittek… igen… rögtön magukkal vittek.

JULA

És maga hagyta?!

ANYA

Mit gondolsz! Kaptam egy csekket… óriási összegről szólt, házat vehettem rajta, kertes házat. Szünet. Á, csak aztán eladtam… úgy adódott, hogy el kellett adni. Pedig milyen szép, nagy kert volt! Szünet. Hanem azt az egyet kikötötték, hogy soha nem jelentkezem, hogy soha senkinek nem árulom el, hogy én vagyok az anya.

JULA

És maga megfogadta?

ANYA

Amikor olyan rendes ember volt a mérnök úr! Emlékezve. Olyan… olyan ideális. Hang ki.

JULA

Azt se tudtam, hogy kerültem ki onnan. Még valami olyasmit mondtam, hogy ezentúl majd felkeresem. Szünet. Ezentúl! El se tudtam képzelni, hogy mi lesz ezentúl.

Egy töltés mellett mentem. Már azt hittem, hogy soha sincs vége annak a töltésnek. Egyetlenegy parányi vagon állt a tetején. Akárcsak valami sapka. Szünet. Aztán egy padon ültem. Aztán fölkapaszkodtam egy villamosra – és végre otthon voltam. Hang ki.

LINCZÉNYINÉ

Na, tessék! Órákig vártunk az ebéddel.

JULA

Az ebéddel… igen…

LINCZÉNYINÉ

Mi van veled?

JULA

Apa itthon van?

LINCZÉNYINÉ

Lefeküdt egy kicsit.

JULA

Beszélnem kell vele.

LINCZÉNYINÉ

Tudod, hogy milyen fontos neki ez az ebéd utáni pihenés.

JULA

Beszélnem kell vele.

LINCZÉNYINÉ

Gyanakodva. Te… mit akarsz már megint?

LINCZÉNYI

Valami baj van?

JULA

Nem… semmi. Csak kint voltam nála. Alig hallható. Az anyámnál.

LINCZÉNYI

Mit beszélsz?!

LINCZÉNYINÉ

Tudtam! Tudtam, hogy megint valami kis meglepetést tartogatsz.

JULA

Meg se hallja. Miért nem mondtad meg?! Hát miért nem mondtad meg, hogy te vagy az apám?!

LINCZÉNYI

Ez… ez butaság.

JULA

Hát nem érted? Még mindig nem érted? Kint voltam annál az asszonynál Szünet. Már nincs meg a kertes háza… az a szép, kertes háza, amit abból a pénzből kapott. Miért nem küldesz neki valamit? Igazán megérdemli. Amikor úgy megtartotta a fogadalmát… hogy sohase jelentkezett… hogy sohase zavart!

LINCZÉNYI

Jula!

JULA

Miért? Hát nem ez a fontos? Hogy nyugodtan lehessen aludni délután?! Feküdj csak vissza, apa! Elfulladva. Menj, és feküdj csak vissza!

LINCZÉNYI

Jula! Hová mégy? Jula…! Hang ki.

JULA

Késő délutánig kószáltam a városban. Aztán egyszerre csak ott találtam magamat a hídon. Néztem a vizet… és akkor arcok jöttek elő a hullámokból… lányok, ahogy lassan úsznak lefelé, labdát dobálnak egymásnak, és lassan úsznak lefelé…

A karjuk előrenyúlik, az egyik kar belenyúlik a másik karba, az egyik arc belefolyik a másik arcba… – Közben valaki beszél, de nagyon messziről. Lehalkul.

LINCZÉNYI

Egy kis szódát?

TANÁR

Köszönöm. Tisztán iszom.

LINCZÉNYINÉ

Cukorral?! Cukor nélkül?

TANÁR

Köszönöm. A feketét mindig cukor nélkül. Lehalkul.

JULA

Lassan úsztak a lányok, egyik mozdulat átnyúlt a másikba, én meg néztem őket, és közben a hangok, akárcsak a fejemben kalapálnak. Lehalkul.

ANYA

Mit gondolsz, hány éves vagyok? Nevet. Valaki azt mondta, hogy harminckettő! Szünet. Szép ház volt… szép, kertes ház… Lehalkul.

LINCZÉNYI

… hogy minden rendben legyen… hogy minden rendben legyen… Dobd rám a takarót! Fázom! Hang ki.

JULA

Labdát dobáltak a lányok, egyik a másiknak dobta a labdát, egyik a másiknak… aztán egy kéz földobta… csak egy kicsit kellett lehajolni érte… éppen csak egy kicsit… Hangja lehalkul.

JULA

Minden olyan fehér volt körülöttem, és minden olyan irtózatosan messze volt. Arcok jöttek, és arcok távolodtak. Egyszer mintha apát is láttam volna. Aztán egy másik férfit, ahogy ott állt mellettem, és mindig ugyanazt kérdezte, mindig ugyanazt. Lehalkul.

PÉTER

Miért tette? Mi oka volt rá?

PÉTER

Miért tette? Mi oka volt rá?

No nem akarom zavarni. Bár az orvos már megengedte, hogy beszéljen.

JULA

Az orvos?

PÉTER

Alapos altatókúrára fogta. Közben itt volt az édesapja is, de hát persze nem tudott magával beszélni.

JULA

Nem! Oda nem akarok visszamenni…

PÉTER

Oda? Hová?

JULA

Semmi… Nem tudom.

PÉTER

Aludjon csak. Aludjon…Hang ki.

JULA

Elment, de tudtam, hogy visszajön, és akkor majd újra kezdődnek a kérdések. Miért tettem? Mi okom volt rá?

Most már talán sohase lesz vége a kérdéseknek. De, ha, igen… igen, ha én kérdeznék valamit: Miért tették?! Miért nem hagyták, hogy… Félbeszakítja önmagát. Mindegy. Most már mindegy.

Ő meg újra jött, és újra kérdezett. Én meg… nem, nem akartam hazudni, csak hát olyan fáradt voltam. Olyan nagyon fáradt… Lehalkul.

JULA

Udvarolt nekem egy fiú. Megtiltották, hogy találkozzam vele.

PÉTER

És ezért kisétál a hídra, és beugrik a Dunába? Szünet. Talán inkább az iskolában volt valami…

JULA

Jeles tanuló voltam.

PÉTER

Igen… Szünet. Mondtam már, hogy az édesapja többször is járt nálunk. És most, hogy már elég jól érzi magát…

JULA

Közbe. Ne! Ne engedjék be ide!

PÉTER

Gondolja meg. Két hete tart ez… Két hete aggódnak magáért a szülei. Most már elhagyhatja a kórházat. Hazamegy, és otthon meg fogják engedni, hogy találkozzék azzal a fiúval.

JULA

Nem akarok találkozni azzal a fiúval. És haza se akarok menni. Sírásba fullad. Soha… soha többé!

PÉTER

Nézze… a nyomozást le kell folytatni… ezt az ügyet tisztázni kell. Szünet. És ez az ügy egyre zavarosabb. Merthogy az a fiú egy csöppet se érdekli magát, az biztos. – De hát akkor miért történt ez? Miért…?

JULA

Fontos?

PÉTER

Miért olyan bizalmatlan? Segíteni akarok. Hang ki.

JULA

Megismétli. Segíteni akarok. Ezt mondta Tóth Péter, nyomozó tiszt. Az egyetlen ember, aki akkor mellettem volt.

Én meg csak azt tudtam, hogy nem megyek többé haza apáékhoz. De, hogy a magam lábán megálljak…? Megtanítottak szolmizálni, de hogy pénzt keressek…? Szünet. Tóth Péter felvétetett egy étterembe kenyereslánynak. Ez furcsa volt. Ahogy a tálcával mászkáltam az asztalok között. Szünet. Tóth Péter albérleti szobát is szerzett. Ha késő este végeztem, hazakísért. Aztán egyszer megkérdezte. Elhalkul.

PÉTER

Mondja, akar egy kis pénzt keresni? Vállalna valami külön munkát?

JULA

Hát ha el tudom végezni…

PÉTER

Hogyne tudná! Arról volna szó, hogy… Félbeszakítja önmagát. Talán beszéltem már a feleségemről.

JULA

Nem… még nem.

PÉTER

Elváltunk. Azazhogy, még nem mondták ki a válást, de ő már elköltözött. Sehogy se értettük meg egymást. Így aztán elment a két gyerekkel.

JULA

A két gyerekkel?

PÉTER

Még kicsik. A nagyobbik ötéves. Majd később úgyis hozzám kerülnek. De most csak hadd legyenek a feleségemnél. Kis nevetés. Nincs is itt semmi baj! Csakhát a lakás… Már le sem merek ülni, mert nincs egy rendes hely… Szünet. Ha rááldozná egy szabad napját… ha elvállalná… Hang ki.

JULA

Elvállaltam. Miért ne vállaltam volna el? Ez volt az egyetlen, amit otthon megtanultam. Meg aztán nagyon kellett a pénz.

Romhalmaz volt az a lakás! Egy teljes napom ráment, amíg úgy-ahogy rendbe hoztam. Hang ki.

PÉTER

Nevetve. Mondja, kérem! Itt lakik Tóth Péter…?

JULA

Uú. Hát én nem is tudom.

PÉTER

Valósággal újjávarázsolta ezt a lakást! Alig merek bejönni. Pedig hoztam ám egyet-mást. Nézze csak ezt a táskát Tapsol. Terülj, terülj asztalkám!

JULA

Sonka… kaszinótojás.

PÉTER

Előbb egy pohár vermutot!

JULA

Nem… nem…

PÉTER

Jula! Az új lakásra…

JULA

Hát nem bánom. Az új lakásra!

PÉTER

Mindjárt bedobok egy pár szendvicset!

JULA

Hagyja… majd én.

PÉTER

Még egy pohárral!

JULA

Nevetve. Nem lesz sok?

PÉTER

Á, ne féljen.

Nahát, ez a sajtos… maga mindenhez ért.

JULA

Dehogy. Nem értek én semmihez.

PÉTER

Most megint olyan szomorú! Szünet. Várjon… mindjárt megindítom a magnót.

Szabad?

JULA

Táncolni se tudok. Nem engedtek tánciskolába… soha nem engedtek tánciskolába.

PÉTER

Majd most pótoljuk! Csak fogja meg a karomat.

JULA

Mintha röpülnék… Dúdol.

PÉTER

Így akarom látni. Ilyen jókedvűnek. És ilyen csinosnak. Dúdol.

JULA

Hirtelen. Most már megyek.

PÉTER

Ilyen későn?! Szó se lehet róla. Itt maradsz, kicsi!

JULA

Nem lehet, Péter! Nem… nem… hagyjon! Én nem maradhatok… Lehalkul a hangja.

JULA

És ott maradtam. Még másnap reggel is kábult voltam az italtól. Szünet. Aztán oda is költöztem. Kellett hogy legyen mellettem valaki. Ő pedig olyan rendes volt. A könyvéről beszélt… Hang ki.

PÉTER

Tudod, kicsi, egyszer majd megírom…! Azokról, akik elémkerültek! Micsoda esetek! Gyerekek, felnőttek, öregek. Szünet. Például a szódásüveg…

JULA

Miféle szódásüveg?

PÉTER

Egy lány azért hagyta ott az apját, mert leküldték egy üveg szódáért. Ő meg éppen olvasott… benne volt egy könyvben… De az apja addig kiabált…

JULA

Amíg aztán a lány lement.

PÉTER

De úgy, hogy vissza se jött. Szünet. Vagy a Porázik bácsi. Öt jól kereső fia van… ő meg majdnem éhen halt. Szünet. Vagy a Velence gyöngye… tudod, egy kislány… Hirtelen. Érdekel ez téged?

JULA

Nevet. Hát persze, te buta!

PÉTER

A feleségemnek sose beszélhettem ilyesmiről. Szünet. Kicsi! Ha elválok… feleségül veszlek!

JULA

Hagyjuk ezt.

PÉTER

De miért? – Tudod, ez nem egy sima ügy… a feleségem nem akar válni. Hallani se akar a válásról. Na, nem miattam. A lakás miatt.

JULA

Talán azért egy kicsit miattad is.

PÉTER

Nem… ne hidd. Mindenesetre várnunk kell. Szünet. Tudsz várni…?

JULA

Ha kidobsz – akkor se szólhatok semmit.

PÉTER

Miket beszélsz! És már megint ez a szomorúság a szemedben. Hirtelen. Várj! Elmondom neked Friss urat…

JULA

Friss urat?

PÉTER

Részegeket fosztogatott. Vendéglőkben, presszókban, italboltokban. És, tudod, az volt a módszere… Lehalkul.

JULA

Elmondta Friss urat. Aztán elmondta Janikát, a hetvenöt éves asztalost, akit egy nő az öngyilkosságba kergetett. Annyit tudott mesélni! Szünet. Esténként alig vártam, hogy hazajöjjön. Szünet. Aztán egy este mégis jobban szerettem volna, ha minél később kerül haza. Hang ki.

PÉTER

Mi az, kicsi? Mi van veled?

JULA

Péter… mondanom kell valamit.

PÉTER

Hát miért nem mondod?

JULA

De ugye, nem fogsz megharagudni?

PÉTER

Olyasmi, amiért megharagudhatnék?

JULA

Én nem tudom, hogy az ilyesmiért mikor örülnek, vagy mikor haragszanak a férfiak…

PÉTER

A férfiak?

JULA

Péter… nekem gyerekem lesz.

JULA

Nem is mondasz semmit?

PÉTER

Hát, tudod…

JULA

Közbe. Ugye, most a legszívesebben elküldenél?!

PÉTER

Miket beszélsz! Miket tudsz kitalálni! Szünet. Szóval, gyerek… Fanyar. Hát ez igazán nagyszerű. Hang ki.

JULA

De az arcán egy csöppet se látszott, hogy valami nagyszerűnek találta volna. Később meg már ilyeneket mondott… Hang ki.

PÉTER

A megtalált boldogság! Avagy menekülés a hullámsírból! – Mit szólsz? Milyen regénycím?!

JULA

Ne beszélj így! Ne beszélj így!

PÉTER

Na mi az, már viccelni se szabad? Hang ki.

JULA

Aztán egy este úgy állított be… Hát igen! Alaposan leitta magát. Bólogatott, egyre csak bólogatott, és aztán levágódott egy székre. Hang ki.

PÉTER

Csúfondárosan utánozva. Mondanék valamit, ha nem haragszol, de igazán, csak ha nem haragszol, de igazán…

JULA

Mi történt?

PÉTER

Á, semmi! Csak most én szolgálok egy kis meglepetéssel. Utánozza. De csak ha igazán nem haragszol…

JULA

Péter!

PÉTER

Röviden. Kirúgtak.

JULA

Mit beszélsz…?

PÉTER

Kirúgtak. A feleségem többször bent járt nálunk. És aztán mi lett a mese vége? Az őrnagy behívatott. „Az elvtárs magánélete erősen kifogásolható. Nem egyeztethető össze a …” Nem érdekes!

JULA

De hát ez miattam történt!

PÉTER

Miattad?! – Ugyan!

JULA

És most…?

PÉTER

Most… most! – Mennyit tudsz kérdezni. Szünet. Szépen továbbállunk.

JULA

Hová?

PÉTER

Ide figyelj, kicsi. Egy darabig ne kérdezz semmit. Ez valahogy rosszul hat rám. Szünet. Jössz velem vidékre. Mezőgazdász vagyok. Okleveles mezőgazdász. Egy időre eltűnünk innen. Nevet. Egy kis levegőváltozásra! Hang ki.

JULA

Így kerültem vidékre. Mentem vele, mert most már nem szakadhattam el tőle. Hogy miben bíztam…? Magam se tudom.

Ceglédre költöztünk. Péterék valaha ott laktak. A szülei ugyan már nem éltek, de azért még akadt ott néhány ismerőse. Az egyik azt ajánlotta, hogy Péter vállaljon szőlőt a tanyavilágban. Van olyan szövetkezet, amelyik rábízná felesben. Én az egészből nem sokat értettem. Csak azt, hogy dolgoznom kell.

Kötöztem, vágtam a szőlőt. Fújt a szél, valahogy mindig fújt a szél, és ilyenkor röpült a föld…

És, hogy mire gondoltam közben! A lányokra, akikkel együtt jártam. Zsadon Andrea… Bardolli Sári… Apára, ahogy az autójában bolyong a városban, azt hiszi, hogy majd csak rám akad valamelyik presszóban.

Valamelyik presszóban!

Nem volt más, csak a föld, a homokos föld, és az a mozdulat, ahogy előrehajoltam.

Annyi volt a munka! És aztán nekem éppen szüret idején kellett bemennem a kórházba. Kislányom született. Egy hétre rá már otthon voltam vele. Hang ki.

PÉTER

Szóval, hazahoztad?

JULA

Hát hova kellett volna vinnem?

PÉTER

Nem hallottál véletlenül arról, hogy a lányanyák gyermekét az állam…

JULA

Közbe. Lányanyák gyermekét?!

PÉTER

Jó, jó, kicsi, azért nem kell mindjárt nekem ugrani. Szünet. De nézd csak, mégse mehetünk neki a télnek egy gyerekkel. Ebben a szűk, kis szobában. Még tüzelőnk sincs.

JULA

Majd veszünk.

PÉTER

Csak tudnám, miből! Ez az egész valahogy nem úgy ütött be… Szóval, tele vagyok adóssággal. Még a szövetkezetet se tudjuk kifizetni. Szünet. Meg a kórházi költségek. Nem vagyok az SZTK-ban. Mit csinálunk, ha valami baj lesz a gyerekkel?

JULA

Majd vigyázok rá. De nem adom máshová. Hang ki.

JULA

Aztán persze mégiscsak be kellett adni a gyereket az állami gondozóba. Nem tehettem mást. A vállalkozás, Péter vállalkozása, nem sikerült. Alkalmi munkák után kellett néznem, ha azt akartam, hogy befűthessünk. Mert Péter akkor már alig csinált valamit. Legfeljebb ivott. És elvette a pénzemet. Hang ki.

PÉTER

Ittas. …Mit vacakolsz? Majd visszaadom… ne félj, majd visszaadom! Ne nézz így rám, kicsi… Hallod! Ne nézz így rám…! Hang ki.

JULA

Ez volt a tél. És aztán tavasszal még azt a három holdat se adta bérbe a szövetkezet. Hang ki.

ELNÖK

Már ne haragudjon a világ, de hogy bízzak én magukban?!

PÉTER

Mezőgazdász vagyok…

ELNÖK

Csakhogy nincs gyakorlata.

JULA

De, ha bízna bennünk, ha csak egy kicsit is bízna bennünk…

ELNÖK

Hát éppen erről van szó. Eljöhetnének hozzánk dolgozni.

PÉTER

Most?! Mikor már maguk kezelik a három holdat?!

JULA

Azért meg kéne próbálni! Gondold meg, Péter…

PÉTER

Nincs itt mit megpróbálni! Gúnyosan. Köszönjük a segítséget, elnök elvtárs! Hang ki.

JULA

A következő évet pedig csaknem egymagam dolgoztam végig. Péter legtöbbször a városban maradt. Azt mondta, megpróbál valamit. Ezekből a próbálkozásokból mindig csak az lett, hogy leitta magát.

Volt úgy, hogy reggelenként már föl se tudott kelni. Így aztán egyedül mentem a szövetkezet szőlőjébe. Hang ki.

ELSŐ ASSZONY

Már megint egyedül jött.

MÁSODIK A.

Hát a férje…?

HARMADIK A.

Az nem is férje! Csak összeálltak.

NEGYEDIK A.

Mit akarnak itt? Csak rontják a levegőt.

ELSŐ A.

Ez nem tehet róla…

NEGYEDIK A.

Nem tehet róla! Nem tehet róla! Előbb kellett volna meggondolni az ilyesmit.

ELSŐ A.

Mit akartok tőle? Hagyjátok… Hang ki.

JULA

Aztán az év végén megjött a letiltás. Péter felesége elintézte, hogy a két gyerek után… Igen, itt nem volt mit tenni… A két gyerek után fizetni kellett. Akkor történt, hogy az elnök behívatott. Hang ki.

ELNÖK

Ide hallgasson! Maguk így sohase jutnak semmire. A maga embere, vagy minek mondjam, csak elvállalja a munkát, de annak a javát maga végzi el. Aztán most itt van: a fizetség felét elveszik. Hiába, hogy megdolgozott érte. Ennek a férfinak két gyereke van. A bíróság behajtja a gyerektartást. Ezért dolgozik maga. Ezért? Hiszen magának is van gyereke. Szünet. Hagyja ott azt a férfit!

JULA

Nekem ő most már az élettársam.

ELNÖK

De hát mégse a felesége. Ide figyeljen! Magát még tagnak is felvennénk mihozzánk. Vannak itt más asszonyok is… egyedül… gyerekkel. Szünet. Aztán még férjhez is mehet.

JULA

Azt én nem tehetem.

ELNÖK

Miért ne tehetné?

JULA

Most várjuk a második gyereket.

ELNÖK

Na tessék! Hát most mit kezdjen az ember magukkal?! Hang ki.

JULA

Nem volt velünk sok baja az elnöknek. Mert akkor mi már eldöntöttük, hogy elmegyünk Ceglédről. Azazhogy Péter eldöntötte. Én pedig megint csak rábíztam magamat. Újra várandós állapotban követtem a semmibe.

Mert olyan volt az, mintha a semmibe utaznánk, amikor jegyet váltottunk Szegedre, és felültünk a vonatra. Azt se tudtuk, hová megyünk… Mihez kezdünk…

Utazzon Tátrafüredre… szabadságát töltse Tátrafüreden.

Talán soha más nem volt előttem, mint ez a plakát. Talán soha más nem volt, mint ez a váróterem. Ülni és várni, valakire, aki soha többé nem jön vissza. Álomba vesző hangon. Utazzon Tátrafüredre… Lehalkul.

PÉTER

Hirtelen. Mi az, kicsi! Elaludtál?

JULA

Felrezzen. Nem! Dehogy…

PÉTER

Képzeld! Megtaláltam a barátomat. Nem volt könnyű, de végül megtaláltam. Főpincér egy vendéglőben. Megmondtam neki, hogy te is dolgoztál már a szakmában.

JULA

Megismétli. A szakmában…

PÉTER

Egyelőre mosogatnod kéne a konyhán, de aztán majd jobb beosztást kapsz. Szünet. Én is a vállalathoz kerülök. Mint kocsikísérő. Holnap munkába állhatunk.

JULA

És ma? Mi lesz ma éjszaka?

PORTÁS

Mi az? Maguk még itt vannak?

PÉTER

Hát hol legyünk?

JULA

Az utcán nem tölthetjük az éjszakát.

PORTÁS

De itt sem. Ez nem szálloda. Itt csak az tartózkodhat, aki utazik valahova. – Maguk utaznak valahová?

JULA

Sehova.

PÉTER

De holnaptól már itt dolgozunk Szegeden. Csak éppen még nem sikerült szállást szerezni.

PORTÁS

Az engem nem érdekel. Megmondtam, itt csak az tartózkodhat, aki…

PÉTER

Ne zenéljen! Más hangon. Gyere, Jula…

ASSZONY

Megszólítva. Várjanak! Várjanak, kérem.

PÉTER

Tessék? Mi az?

ASSZONY

Én a tápéi vonatra várok. És ha nincs hová menniük… Szünet. Van ott egy kis tanya. Tudják, Szeged és Tápé között. Egy olyan Tisza-parti horgásztanya. A megboldogult férjem nagyon szerette. Szünet. Hát én nem tudom, de holnap délután kijöhetnek velem, és megnézhetik. Aztán, ha megfelel…

PÉTER

Nem nagyon válogathatunk.

JULA

Köszönjük.

ASSZONY

Ne számítsanak sokra. Az csak olyan fából ácsolt, szalmatetős, földes, kis vityilló. De azért, amíg valami mást találnak…

JULA

Köszönjük…

ASSZONY

Na, csakhogy…!

PÉTER

Vidáman. Szabad a csomagját, asszonyom!

PORTÁS

Morogva. Jó lesz vigyázni azzal a csomaggal. – Csavargó népség… Hang ki.

JULA

Megismételve. Amíg nem találunk valami mást…! Szünet. Ottmaradtunk mi még télen is. Az az asszony, Anna néni, adott egy kályhát. Többször is kijött hozzánk, segített, ahogy tudott.

Péter meg hamarosan törzsvendége lett minden kocsmának Tápétól Szegedig.

Én pedig az utolsó hónapban is bejártam a vendéglőbe mosogatni. Aztán, amikor megszültem a kisfiút, haza akartam vinni. Nem engedték. Azt mondták, hogy abba a vityillóba nem engedhetik.

Majd az eszemet vesztettem. Hát kóbor kutya vagyok én, aki mellől még a kölykeit is elszedik?! Péter ezt se értette. Vagy nem akarta megérteni. Hang ki.

PÉTER

Mi bajod van, kicsi? Talán nincs jó helyen az a gyerek?

JULA

Azért, mert neked úgy kényelmesebb! Mert azzal a másik kettővel se törődsz? Te csak eggyel törődsz… az ivással!

PÉTER

Mert különben hányok! Érted? Ha csak körülnézek ebben a…

JULA

Közbe. És én?! Azt hiszed, nem tudnék máshol élni? Szünet. Ez a nyirkosság… Örökké ezt érzem… mindenhol ezt érzem… becsúszik a bőröm alá.

PÉTER

Hát akkor csak menj! Eredj innen…

JULA

Hová?! Most már hová?

PÉTER

Persze! Ha engem letehetnél… Én már megtettem a magamét. Kész. Passz. A kisasszony továbbáll… Elfulladva a dühtől. Te… te… rohadt, kis…

JULA

Feljajdul. Péter!

JULA

Aztán máskor is megvert, ha részeg volt. És egyre többször volt részeg. A vállalatnál hamar beteltek vele, és elküldték. Aztán már csak alkalmi munkákat kapott. Szünet. És akkor a barátja egy napon bejött a konyhába. A főpincér. Hang ki.

FŐPINCÉR

Nem unja még a mosogatást? Szünet. Jobb beosztást is kaphatna. Szünet. Beszéljek a főnökkel?

JULA

Nem tudom.

FŐPINCÉR

Nem tudom… nem tudom! Szünet. Így nem megyünk semmire. Szünet. Tudja, hogy unják már a presszóban a Lehoczky Öcsit?!

JULA

A Lehoczky Öcsit?

FŐPINCÉR

A zongoristát. Valaki azt mondta, hogy már le kéne lőni.

JULA

Nem tudom. Nem voltam a presszóban…

FŐPINCÉR

Csak nem azt akarja mondani, hogy még sohasem volt a presszónkban?! Na, mindegy. Szünet. Szóval, biztos vagyok benne, hogy maga zongorázik úgy, mint a Lehoczky Öcsi.

JULA

Olyan régen zongoráztam…

FŐPINCÉR

Mindenesetre jobban illene magához, mint a mosogatás. És ha egy kicsit okos lenne…

JULA

Ha egy kicsit okos lennék…?

FŐPINCÉR

Ne játssza meg magát! Szünet. Velem jobban járna, mint Péterrel.

JULA

Fejezzük be, jó!

FŐPINCÉR

Péter ne izgassa. Az aztán igazán ne izgassa. Szünet. Tud a dologról.

JULA

Hazudik! Hazudik! Hang ki.

JULA

Szinte álomban. Végigmentem a folyosón, az osztályok mellett, besütött a nap, betöltötte a folyosót, odabent pedig csönd volt, de tudtam, hogy mind ott vannak, hogy az ajtó melletti első padban ott ül Kulcsár Mária, mellette Lantos Ágnes, aztán Tomai Györgyi, Edelényi Krisztinka… ott ül az osztály csöndben és várakozva.

Akkor én továbbmentem. Valahonnan ének hallatszott. Egy régi gyerekdal. Hosszúlábú gólyabácsi, mit akar ma vacsorázni… Az ének és a fény kísért, ahogy mentem a folyosón, végig az osztályok mellett.

Ez volt az álmom.

És erre kellett gondolnom, ahogy ott álltam a vityillónál, Péter mögött. Péter egy kiugró kövön ült, a parton, kezében horgászbot, és a vízre bámult.

Amikor azt a dolgot említettem neki a főpincérrel, azt mondta, nem igaz, én találtam ki az egészet. Aztán azt mondta, ő csak arra kérte, hogy segítsen rajtam.

Segített. Az igaz. Engem is elbocsátottak. Azóta alkalmi munkák vagy semmi.

Péter pedig… Talán fog valamit ebédre. A vízre bámul, de hogy mire gondol… Talán nem is gondol… ő már semmire.

A haja benőtt a nyakába, és az a kopott vászonruha! Lehalkul.

PÉTER

félhangon. Na… na… most ráharap! Dühösen. A fene egye meg!

JULA

Semmi?

PÉTER

Mit állsz itt mögöttem?

JULA

Azt mondtad, hogy szerencsét hozok.

PÉTER

Felnevet. Szerencsét hozol! Csobbanás, ahogy bedobja a botot.

Ha most se sikerül…

JULA

Akárcsak álomban. Hosszúlábú gólyabácsi, mit akar ma vacsorázni…

PÉTER

Még csak ez hiányzott!

JULA

De Péter, én igazán…

PÉTER

Dühösen. Maradj csak itt! És énekelj!

JULA

Hová mész? Péter…!

PÉTER

Bemegyek a városba. Megpróbálok valamit fölhajtani… Hang ki.

ASSZONY

Ez elrohant.

JULA

Anna néni!

ASSZONY

Úgy elrohant mellettem ez az ember! Szünet. Tudom, megint bemegy a városba, aztán vagy két napig nem kerül elő.

JULA

Talán sikerül neki valami.

ASSZONY

Semmi se sikerül neki. Most már nem is próbál semmit. És ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én.

JULA

Mit csináljak…?

ASSZONY

Hagyd ott.

JULA

Segített rajtam.

ASSZONY

Most meg elpusztít.

Szereted?

JULA

Már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy mellette kell maradnom. Hogy meggyógyuljon.

ASSZONY

Nem gyógyul meg, így sose gyógyul meg. Talán, ha elvonókúrára vinnék…

JULA

Csak a felesége kívánságára vihetik oda. Ennek már utánajártam.

ASSZONY

Írni kell annak az asszonynak.

JULA

A feleségének?

ASSZONY

Annak, Jula. Szünet. Te pedig nem kell hogy itt maradj.

JULA

De hát, hova menjek?

ASSZONY

Beköltözhetsz hozzám, Tápéra.

JULA

Anna néni!

ASSZONY

Hallgass… ne mondj most semmit! Ne mondj most semmit! Hang ki.

JULA

Megírtam azt a levelet. Igen, megírtam azt a levelet Péter feleségének. Tudattam vele, hogy csak az ő kérésére vihetik Pétert elvonókúrára. Reméltem, hogy nem utasít vissza.

Aztán egy délután, ahogy hazamentem, Péter a vityillóban rakosgatott. Hang ki.

PÉTER

…egy ing, cipő… na, ezt akár itt is hagyhatom!

JULA

Csomagolsz?

PÉTER

Hát már ami van.

JULA

Várj! Szétesik az a táska. Majd egy kis spárgával…

PÉTER

Hagyd a fenébe! Jártak itt a Tanácstól.

És amikor kijövök, te már nem leszel itt.

JULA

Remélem, hogy nem.

PÉTER

Én is remélem.

JULA

Ha szükséged lenne rám…

PÉTER

Közbe. Nem lesz rád szükségem.

JULA

Elment azzal a spárgával összekötött táskával. És akkor csönd lett. Én meg elindultam a fal mellett. Egy elnyűtt nadrág, törött napszemüveg, széthasadt ing… horgászbot a sarokban… Ennyi maradt.

És hogy mi lesz ezután?

Bemegyek Tápéra, ahhoz az asszonyhoz. Majd csak találok munkát. Ceglédre is mehetek… az elnök azt mondta, hogy én oda bármikor visszamehetek.

Egy biztos. Nem jutok az anyám sorsára, és a gyerekeim nem jutnak az én sorsomra.

Nem akarom, hogy mások neveljék fel őket, és hogy azt se tudják, ki volt az anyjuk.

Nem, ezt nem akarom… ezt nem… Erre én most már elszántam magamat.