Ciklon

– Repülj, Ciklon, száguldj, Ciklon!

Ezt mondták a központban. Meg hogy vigyázzon, lehetőleg ne beszéljen túl sokat, és ne csináljon semmiféle botrányt. Dubovecz pedig megjegyezte.

– Maga nagyon csinos, és ezt tudja, és ezzel vissza is él. Nagyon kérem, lehetőleg ne kössön ismeretségeket, és ne építsen ki semmiféle kapcsolatot.

Ciklon bólintott. Rázott egyet a sörényén, megint bólintott, és az egészet nem nagyon értette. Talán valaki másról beszél Dubovecz, aki rengeteg ismeretséget kötött. Valaha volt egy lány, aki járta a vidéket, és építette a kapcsolatokat.

De hát ő… Veszprémben arrébb tesz egy cipőt a kirakatban, Sopronban egy fényképezőgépet, Pécsett egy kesztyűt.

Igaz, egyszer kisebb tömeg gyűlt össze a kirakat előtt. A bolt vezetője is bemászott a női ruhák közé, ott magyarázta, hogy ilyet nem lehet csinálni. Odakint tapsoltak és éljeneztek. A vezető egy emprimé anyag alól kirángatta Ciklont. – Ilyen még itt nem történt, erről jelentést teszek! Egyre azt ismételgette, hogy ha valaki így rázza magát, akkor talán ne menjen kirakatrendezőnek, akkor talán mégis valami más pályát kéne hogy válasszon.

– Gondolkoztál te már azon, hogy mit csinálsz? – kérdezte Vera. – Egyáltalán, van valami elképzelésed azzal a kirakattal?

– A Ciklon elképzelései?! – nevetett Ernyei Magdi.

Ciklon hallgatott, és megpróbált figyelni. Hunyorgott és hallgatott. Aztán Vera egyszerre elkezdett ordítani.

– Ne nézz így rám, Ciklon, az Istenért, ne nézz így rám!

– Nem tud másképp nézni – mondta Ernyei Magdi.

Még a tanfolyamról ismerték egymást. Magdi nagyon szerette Verát, csak azt az egyet nem értette, hogy mit akar Ciklontól. „Ezzel még beszélni se lehet.” Vera meg azt mondta, hogy igenis, Ciklonnal foglalkozni kell. Néha felhívta magához, hogy társaságban legyen, emberi társaságban. A vidéki utak előtt pedig arról beszélt, hogy az ő munkájukat már csak egy lépés választja el a művészettől, mert azt a kirakatot úgy kell megtervezni, úgy kell odadobni az emberek elé…!

Ciklon elfáradt. Megpróbált figyelni, de közben akárcsak az agyában sétálnának.

Nagyanyával is így volt. Nagyanya mindig kérdezett.

– Már megint utazol? Miért kell neked örökké utaznod?

Nagyanya az ágyban kuporgott, felhúzott térddel. A kávéját kavargatta. Nagy gonddal készítette el a kávét, aztán valósággal beiramodott vele az ágyba. Mint aki tulajdonképpen csak ott érzi magát biztonságban. Kanalát a csésze széléhez verdeste.

– Igazán nem tudom, miféle foglalkozás ez. – Hörpintett egyet a kávéból. – Hol is vagy te egyáltalán?

– A dekorációban. – Ciklon már pakolt. Most éppen a pizsamát tette bele a szatyorba.

– Így összegyűrni valamit! – A kanál a csészéhez koccant. – Dekoráció… – Mintha ez a szó valahova nagyon messze dobta volna nagyanyát.

A lány pakolt. Nem nézett a nagyanyjára, de azért szinte előtte volt, ahogy ott kuporog az ágyban, felhúzott térddel, kávéscsészével. Csupa üreg meg görbület. A lába két óriási kampószeg. Aztán üreg… aztán megint mindenféle görbületek, repedések és vájatok.

Beledobott valamit a szatyorba. Közben arra gondolt, hogy hol fog majd lakni. Hová is küldték? Kemenesháza. Férfi és női divatház. A divatházban megmondják, hogy hol lakik, majd elvezetik arra a helyre. Mindegy. Csak rendes ágy legyen, ne úgy, mint Mikolán.

– Az a barátnőd is ott dolgozik?

– Milyen barátnőm?

– Mintha nem tudnád! Az a fekete kislány… helyes kislány. – Csönd. Majd elmélázva. – Akinek most már én vagyok a nagymamája.

– Ja, a Vera!

Igen, Vera egyszer felszaladt ide. „Ciklon, az lehetetlen, hogy ne tudjam, hol laksz!” Felszaladt ide, és nagyanyát éppen kint találta a konyhában, amint kávét főzött. Vera nézte egy darabig, aztán átölelte a vállát. „Nem is mondtad, hogy ilyen aranyos nagymamád van!” Nagyanya aztán már semmit se csinálhatott. Nagyanyának le kellett feküdnie. „Tessék csak szépen ágyba bújni.” Vera elkészítette a kávét, bevitte, aztán odaült az ágy mellé. „Majd a Ferit is felhozom, lehetetlen, hogy a Feri ne ismerje a nagymamádat.”

Nem hozta fel a Ferit, és ő se jött többé. Egy darabig még ilyeneket mondott odabent a Dekorációban. „Ha tudnád, hogy irigyellek! Nagymama nélkül nincs család, és nekem nincs nagymamám.” Aztán elkapta Ciklon karját. „Bocsáss meg, most nagyon megbántottalak, hiszen a te szüleid…” És aztán már Ernyei Magdiéknak magyarázta a Ciklon szüleit. Hogy az anya korán meghalt, az apa pedig kiment valahova külföldre. Néha küld pénzt, de azért semmit se lehet róla tudni. Ernyei Magdi akkor azt mondta, hogy egy ilyen lány mellett nem is tehettek volna mást. Ciklon anyja nem is tehetett volna mást, mint hogy egész korán meghal, Ciklon apja pedig, mint hogy kirohan a világba.

Ciklon pakolt.

– Mikor jössz haza? – A kanál üresen kongott a csészében. – Az ember csak vár, vár, és nem tudja, mikor kerülsz haza. Az a barátnőd is mondta, hogy nálad soha semmit se lehet tudni.

Ciklon nem felelt. Fájt a torka.

Utazás előtt valahogy mindig fájt a torka.

 

 

Feküdt a sötétben, és nagyokat nyelt. Olykor felgyújtotta a villanyt. Tizenegy… fél tizenkettő.

Nagyanya átkopogott. – Mi van veled? Aludni akarok!

Kis csönd, majd ismét felhangzott a panaszos siránkozás. – Aludni akarok!

Nagyanya nyöszörög, amíg csak el nem alszik. Talán át is jön, hogy leszidjon. Betelefonálok a Dekorációba, hogy beteg vagyok, és nem tudok elutazni.

Nagyokat nyelt, a füle is megfájdult.

Nagyanya kijárhatna a Lukácsba. Van egy sarok a harmadik napozón, ahova mind ilyenek járnak. Vagy még romosabbak.

Az öregasszonyokra gondolt, a Lukácsból, akik eszelős dühvel gyűjtik a napozóágyakat, és aztán esznek, és kenegetik magukat. „Az én olajamat próbáld ki, kedvesem. Egy kis zöldpaprikát, csak nyugodtan vegyél egy kis zöldpaprikát.”

Eltűntek az öregasszonyok. Nagy Ervin jelent meg előtte a napozón.

Ott feküdtek a lányok, az ágyakon. Vera, Ernyei Magdi és ő. Nem beszéltek, már nem is lehetett tudni, mióta nem beszéltek. Néha valaki átfordult a hátára, lelógatta a karját. Néha valaki a zuhanyhoz ment.

Akkor egyszerre csak ott állt előtte az a széles vállú fiú, csípőre tett kézzel.

Ciklon félig felült, és a szeme elé tette a tenyerét. Köszönni akart, de végül is a fiú szólalt meg.

– Ide figyelj!

Csöndesen beszélt, szinte szótagolva, mintha leckét diktálna.

– Ne futkoss a barátnőidhez, és ne panaszkodj rám, mert én akkor se járok veled, mert nekem nem lehet előírni, hogy kivel járjak.

Vera felült. Akárcsak le akarná rúgni Nagy Ervint a napozóról, de aztán visszafeküdt.

– …és ha nem maradsz nyugton, akkor a pofádba verem a facipős talpamat!

Ez volt a szónoklat vége. Mert olyan volt az egész, akár egy kis szónoklat.

Ciklon a könyökére támaszkodott. Kegyetlenül szúrta a könyöke, valósággal belefúródott a hátába.

Nagy Ervin ott állt előtte. Csönd volt a napozón. Aztán egy hang az öregasszonyok felől.

– Mit mondott a fiú?

Ő meg nem tudott fölkelni, és nem tudott visszafeküdni. A könyöke belefúródott a hátába.

Kopogás a szomszédból.

– Miért nem kamillázol? Kamillázzál!

Ciklon megrándult, akárcsak ütésre ébredt volna.

Nagyanya pedig nem hagyta abba. – Nagyon jól tudom, miért gyújtogatod a villanyt! Mert fáj a torkod. És most lusta vagy felkelni, hogy kamillát csinálj.

Nagyanya az előbb még nyöszörgött, de most friss volt a hangja, ahogy egyre azt kiabálta.

– Kamillázzál! Kamillázzál!

A lány így aludt el, ebben a kiabálásban.

 

 

Talán összeakadok valakivel.

Erre gondolt, ahogy reggel behúzta maga mögött az ajtót. – A vonatban talán összeakadok Verával, Ferivel vagy Ernyei Magdival. Mintha Vera mondta volna, hogy ő is utazik valahova.

Szürke és kihalt a lépcsőház. Odalent kinyílt egy ajtó, gyors lépések, aztán megint csönd.

Ciklon egy darabig a lépcsőház ablakánál állt. Átbámult a szomszéd ház udvarára. Az a porolórúd! Egyszer kijön ide, és addig nézi, ameddig csak akarja. Akkor is így jön ki, kora reggel. Nézi az udvart, a porolórudat, a csukott ajtókat, aztán visszamegy, és bebújik az ágyba.

Lerobogott a lépcsőn.

A jegy megvan, azt már tegnap megvette. De valamit elfelejtett. A körömlakkot. Na, mindegy.

Csak ne Ernyei Magdival akadjon össze. Csak ne éppen Ernyei Magdival. „Múltkor lekvárral kínáltam. Azt mondta, tegyem el azt az üveget, mert mindjárt rosszul lesz.”

A pályaudvaron egy férfi a nyomába szegődött. Hol a jobb, hol a bal oldalán tűnt fel.

– Tündér! Ilyen kora reggel egy tündér…

Ciklon egy vasutastól megkérdezte, hogy melyik vágányon áll a héthúszas személy, Kemenesháza felé.

A kísérője eltátotta a száját. – Egy tündér – a héthúszas személlyel! Ez lehetetlen…

Ciklon a harmadik külső vágány felé indult. A férfi körülötte röpködött.

„Csak hozzá ne érjen a mellemhez…” Ciklon átkelt egy üres sínpáron.

A férfi mögötte bukdácsolt, aztán lemaradt.

Ciklon átkelt az üres sínpáron, aztán még egy üres sínpáron, és ott állt a vonat mellett. Semmi kedve nem volt felszállni. A homályos ablaküveget nézte. El se lehetett képzelni, hogy egy arc tűnjön fel mögötte. Hogy valaki onnan integessen.

Lesétált a vonat mellett. Olykor megállt, szatyrát térdéhez ütögette. Így pörgött önmaga körül.

Nem ment el akkor azzal a férfival, nem szállt le vele a buszból, de azért… Együtt nyúltak a rúd felé, hogy megkapaszkodjanak, és a férfi megfogta a mellét. Ciklon makogott valamit, de az a férfi úgy leakaszthatta volna!

Vera üvöltött, amikor elmesélte neki.

– Ne mondd ezt, Ciklon! Ezt nem mondhatod komolyan!

– Elhiheted – legyintett Ernyei Magdi.

 

 

Ciklon a vonat folyosóján sétált, benézett a fülkékbe. Egyikben se ült senki. Valahol a folyosó végén feltűnt egy takarítóasszony, vödörrel, seprűvel.

Elhagyatott, üres csomagtartók.

Az egyikbe földobta a szatyrát. Levette, és átment egy másik kupéba. Megint egy másikba.

Végre lehorgonyzott egy ablak előtt. A vészfékre bámult, a kopott padra, aztán egy mozdulattal fölrántotta az ablakot.

– Majd írok! – integetett az üres peronnak. – Ahogy megérkeztem, máris küldök egy lapot. Irtó kedves, hogy kikísértetek. Nagy hülyeség, de azért irtó kedvesek vagytok. Hogy idén miért nem megyek a tengerpartra? Unom a tengert. Értitek? Unom! Unom!

– Mi az, kislány? – Valaki megérintette a vállát.

Már voltak egypáran a fülkében. Az a férfi a sarokban, mintha már évek óta ott aludna. És a kártyázók is… Igen, talán már akkor itt voltak, amikor a lány bejött.

– Az ablakot – nyöszörgött valaki –, húzzák fel az ablakot.

Feltolta az ablakot. Erről a nyöszörgő hangról eszébe jutott a nagyanyja. Kint van a konyhában, és kávét főz, aztán visszabújik az ágyba. Valósággal visszairamodik a csészével, mint aki attól fél, hogy útközben elgáncsolják. Különféle alakok állnak lesben a konyhától az ágyig, és csak arra várnak, hogy azt a csészét megkaparintsák.

– Én nem tudom – nyöszörgött a hang –, egyesek azt hiszik, hogy nyár van.

Ciklon leült. Egy lilásvörös arc volt előtte. Most már tudta, hogy senkivel se akad össze ezen az úton. Se Verával, se Ernyei Magdival, se mással.

– Gyorsított személy – mondta valaki.

– Ez magának gyorsított személy?

Kattogtak a kerekek, aztán valami percegésféle hallatszott.

– Múltkor csak Izsák után kezdték.

– És volt, amikor Izsák után se kezdték. Tudja, a nővérem, éppen karácsony előtt utazott haza… jéghideg vonatban.

Kattogtak a kerekek, percegés hallatszott, és Ciklon megint ott volt a Lukács teraszán. Lebámult az uszodamedencére.

– Mutasd be a barátnődet – mondta Nagy Ervin.

A fiú mellette könyökölt, és megismételte. – Mutasd be a barátnődet.

– A Dobos Pannit?

– Mit tudom én, hogy milyen Pannit! Azt ott, abban a piros fürdőruhában.

– A Dobos Pannit.

– A medence szélén, abban a piros fürdőruhában. Érted?

Amikor a kalauz a jegyet kérte, a percegés megszűnt. Áporodott, savanyú füstszag terjengett a kocsiban.

– Abbahagyták – morgott valaki –, elég hamar abbahagyták a fűtést.

– Seprős-Alsónál megint elkezdik.

– Ahogy maga téved!

A kalauz mosolygott, a vállát vonogatta.

Később egy borospoharat tartottak Ciklon elé.

– Ez is melegít.

Ciklon a fejével intett, hogy köszöni, de nem.

A pohár nem vonult mindjárt vissza. – Gőgös a kislány, nagyon gőgös.

Egy ősz férfi vidáman hunyorgott. – A múltkor jól megitattak egy ilyen kislányt. Először sehogy se akart inni, de aztán már…

Az Ernyei Magdi!

Ciklon szinte hallotta, ahogy Vera elmesélte azt az esetet Ferinek. Amikor Ernyei Magdit úgy kellett leszedni a vonatról, mert összeakadt valamilyen társasággal, és inni kezdtek. Nem, ez lehetetlen. Magdi sose iszik. Magdi sose akad össze semmiféle társasággal.

Üres lett a fülke. Mintha hirtelen felszippantották volna a többieket. Ő meg leemelte a szatyrát, kivett egy kisüveg lekvárt és kenyeret.

Egyedül ült a fülkében, lekvároskenyeret evett.

 

 

Átszállás.

Egy csomó egymásra dobált talpfa. Elhagyott teherkocsi tele homokkal. A kocsi mögött park, sétánnyal, szoborral.

– Csatlakozás Kemenesházára? – kérdezte a lány, anélkül hogy megállt volna.

– Második vágány!

Pár lépés – aztán hirtelen megállt. Valahogy látni akarta azt, akitől megkérdezte a csatlakozást. Futkosó alakokat látott. A pályaudvar homokszínű épületét.

Kicsit sértődötten vállat vont, és átkelt egy vonaton. A másik oldalon leereszkedett. „Tiszta kosz ez a szatyor! És a nadrágom…”

Két vonat között porolgatta a nadrágját.

Fölmászott a lépcsőn. Minden fülke tele volt. Legjobb, ha kint marad a folyosón. Orrát az ablaküveghez nyomta. Kinézett, de nem látott semmit. Azt se tudta, hogy mikor indultak el. A feje elnehezedett. Úgy érezte, hogy rettenetesen zsíros az arca.

Ernyei Magdinak sose zsíros az arca, Verának se. Jó, hát az enyém zsíros.

– Nem jön a büfébe? – énekelte mellette egy férfi. – Nem jön a büfébe? Nem jön a büfébe?

Ciklon kibámult az ablakon, és egy másik hangot hallott.

– Hozzál nekem két Pischingert.

Ezt mondta Nagy Ervin a Lukácsban. Ő meg kissé tétován nézett rá. Pénz nem volt nála, és hát a fiú…

…a fiú ott állt előtte. – Most nyitott ki a büfé. Nagyon jó Pischingerük van, magadnak is vehetsz.

Pénzt nem adott.

Ciklon lement a lépcsőn. Akárcsak egy toronyból ereszkedne lefelé. Fekete talpak a falon. Fekete talpak, végig a falon. Mégis, hogy csinálták ezt…?

Ment a talpnyomok mellett.

– Nem jön a büfébe? – A férfi az ablaküvegen kopogott. – Hülyeség itt ácsorogni.

Ciklon végre ránézett, és akkor a férfi eltűnt.

Aztán senki se szólt hozzá. Csak az a nyurga fiatalember, ahogy leszállt Kemenesházánál.

– Szotyori Zoltán.

Szemüvegével, rövidre nyírt, barna hajával, akár egy fiatal sebész.

– Elkísérem az üzletbe, aztán pedig a lakására. Remélem, meg lesz elégedve. Igen, azt hiszem, meg lesz elégedve.

Hogy kiküldjenek valakit Ciklon elé…! Ezt legfeljebb Ernyei Magdival szokták megcsinálni. Neki meg végig kellett bolyongani a városon, amíg megtalálta azt a fényképész vagy divatüzletet. És néha ott se akartak tudni róla. „A kirakat miatt? Pestről? Te, Ági, szólj csak a Benyhének, én erről nem is hallottam.”

– Legjobb, ha gyalog megyünk. Egykettőre bent vagyunk.

Ciklon gyanakodva körülnézett. Miért? Hogy mehetnénk még? Villamosnak, busznak nyoma sincs. Vagy talán később jön valami kocsi? Verát egyszer végigcipelték Újhelyen, háromszor is megkerültették vele azt az üzletet.

Kavicsdomb mellett mentek el. Hátrébb állványok, fagyott meszesvödrök. Zöld cirkuszi kocsi.

Ciklon a térdéhez ütögette a szatyrot. Fázott, rettenetesen álmos volt.

– Messze van még?

– Nem, dehogy.

Az üzletben ketten jöttek Ciklon elé. Egy kopaszos férfi és egy idősebb nő.

– Fűtött kocsival jött? – kérdezte a férfi.

– Bár az se jó, ha túlfűtik – mondta a nő. – Emlékszem, egyszer majdnem megfulladtam.

– Azért annyira nem fűtik. – A férfi elnézően mosolygott.

Szotyori Zoltán hátrament a férfizakók közé, mint akire többé már nincs szükség. De rövidesen előhívták. A kopaszos férfi kedélyes, családias hangon megdorgálta.

– Egy ilyen bájos kislányt kapunk, és maga teljesen megfeledkezik róla. Kísérje el a Lemhényiékhez, hiszen biztosan fáradt, és szívesen lefeküdne.

– Aztán majd holnap körülnéz – bólintott a nő. – Éppen elég, ha holnap körülnéz.

Szotyori megint elindult Ciklonnal. Mozi előtt mentek el.

– Fények a kikötőben. Maga már biztosan látta.

– Nem láttam.

– Pesten még nem játszották?

– Nem tudom.

– Van úgy, hogy itt előbb mutatnak be egy filmet.

Kopár térre értek.

– Néha csinos lányok egyedül vannak. – Szotyori megállt. Ciklon is megállt. Nézte a fiút, semmit se tudott mondani. Vera, az más. Vera mindjárt leadná, hogy milyen fiúkkal szeret járni, és mit „nem bír” valakiben. Ernyei Magdi meg… nahát, ahhoz egy szót se merne szólni ez a Szotyori.

Ciklon két kézre fogta a szatyrot, egyik válla felcsúszott. – Vannak lányok… – Olyan álmos volt! Azt se tudta, hogy indultak el újra, hogy értek el a várhoz.

Olyan volt, akár egy vár. Először csak a bástyafal tűnt fel. Akárcsak ahhoz ragasztották volna a házat.

– Műemlék. – A fiúból már csak szakadozott foltok látszottak a homályban. – Valóságos műemlék. Tudja, egy kicsit mindnyájan büszkék vagyunk erre.

Ciklon üvölteni tudott volna. „Csöngess be! Csöngess már be!”

A fiú meg, mintha keresgélne valamit a falnál. Majd egész váratlanul megszólalt a csengő.

– Jó helye lesz. – A fiú hátrafordult és bólintott.

Ciklon is bólintott, és megpróbált mosolyogni.

Ez a félmosoly volt az arcán, amikor ott állt a magas, kissé hajlott hátú nő előtt.

– Tetszik tudni, Lenke néni, a vendég.

– Persze, Zoltánka. Hát csak tessék.

Átmentek az udvaron.

Aztán egy előszobában álltak. A falon képek, szarvasagancs.

– Csak az a baj, Zoltánka, hogy csak egy szobát tudunk átfűteni.

Ciklon belekapaszkodott a szatyrába. Nem, ő innen nem megy el.

Előkerült egy ősz férfi. – Ó, hát maga a mi kis vendégünk. Zoltán! Hát téged is lehet látni?!

– Csak mosd meg a fejét! Alig látjuk mostanában.

– Tetszik tudni, anya nincs jól, meg aztán…

Valamit beszéltek az anyáról, aki a szívével bajlódik, aztán Szotyori megérintette a lány karját.

– Akkor holnap reggel! Kezitcsókolom, szervusz, Kálmán bátyám!

Holnap reggel? Mi lesz holnap reggel? Ja, persze hogy az üzletben… Tőrök is vannak a falon, tőrök és kardok. Azon a képen meg egy nő, fekete estélyi ruhában.

– Nem fog ártani egy tea – mosolygott Lemhényi.

Szobákon terelték át Ciklont. A szekrények tetején befőttesüvegek, kerek, lavórszerű üvegek és táskák. Kiterjesztett szárnyú madár.

– Én lőttem.

Sötétség borult a madárra, ahogy továbbmentek. Sötétben szállt, kiterjesztett szárnnyal, mozdulatlanul.

Az asztalnál ültek. Ciklon a teáscsészét szorongatta. Még jobban fázott, mint az utcán. (Ez az a szoba, amit átfűtenek?) Lenézett a szatyrára. A másik kettő is lenézett.

– Szereti az ilyen kockás holmikat?

Ciklon a szatyrát nézte. Szerette volna eltüntetni. A teát kortyolgatta, és közben a szatyrára bámult.

(Melyik az az egyetlen szoba, amit átfűtenek?)

– Csak az a baj, hogy a Balaton nincs eléggé kihasználva. – Lemhényi hátradőlt. – Már úgy értem, idegenforgalmi szempontból. Nem vonom kétségbe, hogy történtek lépések, jelentős lépések, de bizony azért még mindig…

A lány bólintott. (Mióta beszélhet ez már a Balatonról?)

– Azért akárhogyis van, de én a sziget szerelmese vagyok!

– Én meg a Dunakanyaré.

Ciklon az üres csészéjét szorongatta.

– Azt mondja, kérem, hogy a Dunakanyaré – Lemhényi bácsi a fejét csóválta. – Néha meglátogatja egy barátnőjét Visegrádon, aztán egész nap kártyáznak, és ki se mozdulnak a szobából.

– És a kirándulások?

– A te kirándulásaid! – A bácsi Ciklonhoz fordult. – Ne vesse meg a süteményünket.

Néhány aprósütemény a tányéron. Ciklon beleharapott az egyikbe, és akárcsak porral telt volna meg a feje. Recsegő, kavicsos porral.

Ezen a recsegésen át hallotta Lemhényinét.

– Legjobb, ha lefekszik.

Szobák, szobák és szobák. És megint a befőttesüvegek, almák végtelen sora. Táskák és üvegek. Szekrény barna oldala… szőlő fut rajta végig? Szőlő vagy borostyán?

Egy madár szállt át a befőttek felett, kiterjesztett szárnnyal.

Ciklon belezuhant az ágyba.

 

 

– Én még annyi takarót nem is láttam!

A cukrászdában ültek, Szotyori Zoltánnal. Itt végre meleg volt.

Ciklon elnézett az asztalok felett. – Melyik lehet az a szoba, amit átfűtenek? Az az egyetlen szoba?

– Fázott?

– Mit gondol! Annyi takaró alatt? – Majd kis csodálkozással. – Fáztam, én nem is tudom, de fáztam. És egy kosár volt az ágy végében.

– Kosár? – A fiú felnevetett.

– Ruhák lehettek benne, én nem is tudom… ruhák vagy üvegek.

– De mégis, az ágyban!

Ciklon megrázta a sörényét. Rumos teát ivott, és ettől kellemesen elbágyadt.

Csésze kávé. Ez volt a reggeli Lemhényiéknél. A kávén vastag, irtózatosan ráncos bőrréteg.

Egy mellény – ez volt a délelőtt. Egy mellénnyel sétált a kirakatban, rátette a zakóra, majd levette a zakóról.

– A kezdeményezés bátorsága! – Egy pillanatra az üzletvezető is bedugta fejét a kirakatba. A mellényt rá akarja tenni a ruhára. Mást mondok! Legszívesebben csak ezt a mellényt hagyná meg a kirakatban.

A vezető eltűnt. Ciklon tudta, hogy most odalent róla beszélnek az asszonnyal. Jól megbeszélik.

Mindegy. Most csak az a fontos, hogy itt ül, ebben a cukrászdában.

– Jövőre újra megpróbálom. – Szotyori áthajolt az asztalon. Úgy nézett a lányra, mint akitől valami döntést vár.

– Persze, hogy megpróbálja. – Kicsit a fejébe szállt a rumos tea. Ó, csak éppen egy kicsit. Sejtelme se volt, hogy mit kell a fiúnak jövőre is megpróbálni, de azért biztatóan mosolygott.

– Mert olyanok ülnek a zsüriben! – A fiú legyintett. – Igazán nem is tudom, miféle alakok.

– Ó, az magát egy csöppet se izgassa!

– Azt mondják, döntsem el, hogy absztrakt vagyok-e, vagy realista.

– Hát döntse el. – A lány mosolya egy kissé bizonytalanabbá vált.

– Ez nem olyan egyszerű. Azért ez nem olyan egyszerű. – A fiú az asztalra bámult, majd két duplát rendelt. Arról beszélt, hogy ha felveszik a képzőművészetire, minden megváltozik. – Az egész életem megváltozik.

– Van egy barátnőm, átfestette a kályhát… ő meg a vőlegénye.

– Én nem kályhát akarok festeni. – Belepottyantott egy cukrot a kávéba.

– Vera se… úgy értem, hogy mindenféle mintákat festett a cserépkályhára, zöld meg fekete vonalakat húzogatott. Ő meg a vőlegénye.

A fiú még megpróbálkozott a képzőművészetivel, de Ciklon egyre csak azt a kályhát magyarázta.

– És tudja, ettől az egész lakás más lett. Sokkal vidámabb. Nem mondom, Vera szülei egy kicsit idegesek voltak, de hát azért… – Felnevetett. – Ha látta volna, ahogy Vera és Feri a kályha körül röpködtek, és mindenféle vonalakat húzogattak.

– Na, gyerünk.

Ciklon nem nagyon értette, miért kell ilyen hirtelen elmenni. Néha, úgy oldalról, a fiúra nézett. El akar vinni valahova? Hova? De hát még a kezemet se fogta meg? Vagy ez mindjárt úgy kezdi? És miért hallgat. Nem bántottam meg, igazán nem bántottam meg semmivel.

Szotyori Zoltán megállt egy nagy, fehér épület előtt.

– Itt volt a táncünnepély.

Ciklon türelmesen nézte az épületet. Iskola. Miféle táncünnepély lehetett ebben az iskolában? Kérdezni nem kérdezett semmit. Úgy érezte, hogy megúszott valamit.

– …akkor még senki se tudta, hogy ez lesz belőle. Beleestek egymásba, nem vitás, de hát ebben igazán nem volt semmi különös. – A fiú kis szünetet tartott. – Van is egy rajzom róla. Mármint a lányról. Ő kért, hogy kapjam le. „Egyszer még híres leszel, és akkor majd én mindenkinek megmutatom ezt a rajzot.” Ilyeneket mondott… hogy egyszer még híres leszek… De hát nem mutatta meg, és egyáltalán nem is került hozzá az a rajz.

Szotyori Zoltán odament a sötét ablaküveghez, megkocogtatta.

– Valahogy bízott bennem… mármint hogy híres leszek. Tulajdonképpen odaadhattam volna neki azt a rajzot, de akkor már nem volt semmi értelme, és talán ő is megfeledkezett róla.

Ciklon csöndesen dühbe gurult. Mit mesél itt nekem arról a lányról! Hogy milyen szépen táncolt azon az ünnepélyen, és hogy udvarhölgynek volt öltözve.

– Én hamar leléptem, nem szeretem a reménytelen ügyeket. Se a szerelemben, se másban. Bár, tulajdonképpen nem is voltam szerelmes belé, nem, azt hiszem, nem voltam szerelmes… és tudja, ahogy a Kövecses Bandi feltűnt, mindjárt láttam, hogy… Beleestek egymásba, így, ahogy mondom.

Ciklon rábólintott magában. Áldásom rájuk. Kövecses Bandira és arra a lányra.

– Elkönyvelték őket, a Kövecses Bandit és Lemhényi Évát. Ez egy olyan ügy volt, amibe másnak nem lehetett belepancsolni.

– Lemhényi Éva?

A fiú ránézett és bólintott. – Ja igen, persze. – Megint az iskola felé indult, de aztán visszajött. – A Lemhényi bácsi lánya. Maga náluk lakik.

– Maga vitt el hozzájuk.

– Én… persze. Kedves emberek, és azt hiszem, hogy… talán ők se gondolták, hogy mi lesz ebből. Az biztos, hogy hallani se akartak arról a fiúról. – Csöndes nevetés. – Mindig úgy oldalt tartja a fejét.

– Oldalt tartja?

– Ők mondták. Hogy nagyon is kihívóan néz az emberre, és sose figyel. Meg aztán… – Lassan elindult.

Ciklon is elindult a fiú mögött.

– Maga náluk lakik, hát tudja.

– Mit tudok?

– Kedves emberek, de azért olyan régimódiak.

Elmentek a mozi előtt.

– Van ott egy madár. – Ciklon maga se értette, hogy mit akar ezzel a madárral.

– Sas. Lemhényi bácsi lőtte. Egy időben együtt vadásztak az apámmal. Látja, apa is… igen, hát ő is olyan régivágású ember, de amikor az a dolog történt, hát egyszerűen… most már néha átmegy Lemhényiékhez, de legalább egy fél évig be se tette oda a lábát.

– Mi történt? – Megállt.

– Mi történt? – A fiú is megállt, mint akit meglepett ez a kérdés. A járdára nézett, majd hirtelen: – Nekem semmi bajom nem volt a Kövecsessel, és másnak se az iskolában. A színjátszókörben is szerepelt. Soha semmi baja nem volt amiatt, hogy cigány.

– Amiatt, hogy cigány?

– Egy darabig még Lemhényiékhez is járhatott… csak amikor már mindenki arról beszélt, hogy ő meg Éva, akkor kitiltották. Akkor már nem találkozhatott az Évával. Azért persze mégis találkoztak… és akkor a lányt verték. Bezárták, de hát mindig kiszökött, és akkor megint csak… De hát azért a Bandinak se lett volna szabad úgy viselkedni. Abba kellett volna hagyni ezt az ügyet… vagy pedig elmenni innen. Igen, az lett volna a legjobb, ha Évával együtt elmennek innen. De hát nem lehetett beszélni vele, és Évát is megvadította… és egész biztos, hogy ő beszélte be neki, hogy menjenek fel a töltésre…

Felmentek a töltésre. Az a lány és a fiú… jó, rendben van.

Olyan galuskás hangja van ennek a Szotyorinak. Ezen a hangon telefonál. – Sári otthon van? Kezitcsókolom, Pákozdy néni, a Sári otthon van? Már elment…?

Ciklon szinte látta, ahogy Szotyori bent áll a fülkében és telefonál. Már amikor bedobja a tantuszt, tudja, hogy a Sári nincs otthon. És az Anikó is elment valahova. Van, amikor föl se veszik a kagylót, ő meg csak hallgatja a zúgást, aztán újra próbálkozik.

Ez volt Ciklon előtt. Aztán meghallott valamit, és akkor egyszerre eltűnt a fülke.

– Mit mond? – Közel hajolt a fiúhoz. – Mit csináltak?

– Semmit. – Szotyori Zoltán valahonnan messziről nézett rá. És mintha közben megkerülte volna az iskolát. – Egyáltalán nem mondtam semmit.

– Mi volt azzal a lánnyal? Meg a fiúval?

– Milyen lánnyal? És milyen fiúval? – Sértett, elhúzott hang.

– Öngyilkosok lettek?

– Ki mondta? Nem gyűjti a gyufacímkéket? Csak úgy véletlenül.

– Na, ne hülyéskedjen! Szóval…

– Szóval… – Fölényesen kezdte, de aztán elcsuklott. – Hát igen, kimentek a töltésre, lefeküdtek a sínre, és akkor már csak vártak, nem kellett mást csinálni, mint várni. – Szünet. – Én meg rohantam fölfelé, és a nevüket kiabáltam. Hallottam, hogy jön a vonat, reszketett a töltés, rohantam fölfelé, és csak kiabáltam. Éva…! Bandi! Kövecseees…!

– Ne kiabáljon.

– Nem kiabálok. Ki kiabál? – Szotyori arca, akárcsak szétázott volna. Ciklonra nézett, és megismételte. – Nem kiabálok… ki kiabál?

– Jó, csak úgy mondtam. És azok?

– Letakarták őket, de az már később volt. Valami ponyvával letakarták őket… nem is ponyvával, csomagolópapírral, mindenki rohangált a töltésen, a vonatot meg, akárcsak félrelökték volna… azokat meg letakarták, ponyvával vagy csomagolópapírral, én nem is tudom.

Recsegő géphang hallatszott a moziból. Aztán az is elhallgatott.

Ott álltak a sötét utcán. Ciklon úgy nézett a fiúra, mintha rá akarna kiáltani. Aztán megfordult, és futni kezdett.

 

 

– Valami baj van?

Lemhényi néni volt előtte.

Ő meg nem is tudta, hogy bukott be a kapun. Még emlékezett rá, hogy egy férfi az arcába nevetett. – Tréningezünk? – Ciklon rohant. Elvágtatott a templom mellett, aztán mintha megint a mozinál lett volna. Leült egy padra. Várta, hogy egyszerre csak odajön Szotyori, és még mond valamit.

– Talán kellemetlenségei támadtak? – Lemhényi néni összefonta a karját. – Ne törődjön vele.

– Mi az, nem jöttök be? – hallatszott a szobából egy derűs hang.

A bácsi a terített asztalnál ült.

– Egy pohárka bor sose árt vacsora után.

Ciklon összepréselt térddel ült az asztalnál. Ha megkérdezném, ha most hirtelen megkérdezném, hogy van-e gyerekük?

Lemhényi felállt. – És most megmutatjuk magának Ladyt.

Lemhényi ment elöl.

(Itt pofozták végig a lányt, megpróbált előreszaladni, de aztán nekiesett egy asztalnak, és utolérték.)

– Megismeri ezt a fiatalembert? – Lemhényi egy fénykép előtt állt.

Evezősök a csónakban. Egyszerre húzzák hátra a lapátot.

Lemhényi rákoppintott a harmadik evezősre. – Akárcsak ma!

– Te… te… – nevetett a felesége.

Evezősök, egyszerre húzzák hátra a lapátot, arcuk ragyog a napban.

– A Szent István-evezősklub.

(A lány nekiesett az asztalnak, és akkor feldőltek a képek, az evezősök, a Szent István-klub tagjai, aztán elrángatták innen a lányt, belekapaszkodott az asztalba, de azért mégis elrángatták.)

– Egy időben verhetetlenek voltunk.

– Ugyan! A Hungária mindig legyőzött benneteket.

– De csak amikor a Sármay Laci átment hozzájuk. Az nem volt valami szép a Lacitól, és hát az ilyesmi a csapatszellemre is rossz hatással van.

Félig felépült ház, májusfával. Előtte két férfi, vidám mosollyal átfogják egymás vállát.

– Kemenes Feri háza Budafokon. És tudja, ki csinálta a terveket? Én csináltam!

– Csak a borospincét!

(Fölállították a képeket. Aztán, ahogy az történt, az anya visszajött, és sorra fölállította a képeket, mindegyiket a maga helyére.)

A kép előtt álltak. A bácsi kedvesen dicsekedett. A néni pedig mindig beleszúrt, persze csak úgy, tréfásan.

Ciklon közben csak egy képet keresett, egyetlenegy képet. Hiába. De hát csak nem tüntettek el mindent, ami róla készült. Hogy is hívták? Éva. És Szotyori Zoltán lerajzolta.

– Ez még kint készült a birtokon.

– Látja, a tetőkert! Majd felvisszük. Persze, nyáron más, nyáron egészen más.

Azért talán van róla egy fénykép? Vagy csak valami eldugott kapualjban? Fénykép, a kirakatban, a kapu alatt. – Ciklon szinte látta azt a képet. – Szőke lány, kedves, gyanútlan mosollyal. Mellette esküvői kép, meg egy nagymama, az unokák között. Néha valaki arra vetődik. „Te, ez a Lemhényi lány!”

– Az érettségi tabló.

Egy csomó fej, magasgallérok, bajuszok.

– Kinagyíttattam a fiúkat.

Magas galléros, felakasztott fejek, ahogy szinte egymáson lógtak.

– Talán öten haltak meg az egész társaságból. – A bácsi hangja diadalmas volt. – Ez itt Kongóba ment, misszionáriusnak.

– Meghalt?

– A Wendauer Béla? – Harsogó nevetés. – Tavaly kaptam tőle egy lapot!

Kétoldalt álltak Ciklon mellett. Ő meg arra gondolt, hogy egy közös kép is van róluk. A lányról meg a fiúról. A fiú biztosan akarta, hogy legyen egy közös kép.

A töltés oldala…

Ez vágódott Ciklon elé. Ahogy a két alak lassan elindult fölfelé, a töltés oldalán. Előtte ittak valamit, másképp nem lehet. A lány néha megállt, mintha vissza akarna rohanni, de a fiú vitte. Vagy inkább a lány akarta?

A bácsi és a néni kétoldalt álltak Ciklon mellett. Megindultak vele, aztán ismét megálltak egy kép előtt.

Egy lány és egy fiú a kerti kapunál. Nyurga lány, mélyen a homlokába húzott kalappal. A fiú matrózsapkában. A sapka szalagja belelóg a nyakába.

Ciklon a lány felé hajolt, mintha följebb akarná húzni a kalapját, hogy előtte legyen az arc. Hogy lássa az arcát, a homlokát, a szemét. Igen, hiszen a szemét is eltakarja az a kalap.

Ciklon akkor már egy másik arcot látott. Egy másik lányt és egy másik fiút.

– Az én kis lovagom. – Lemhényiné két ujjal megérintette a képet. – Ő volt az én kis lovagom. A bátyám.

Nem, azt nem mondta volna senki, hogy a lovagja. De elkönyvelték őket. Mindenki tudta, hogy együtt járnak, és ez már egy olyan ügy volt, amibe másnak nem lehetett belepancsolni.

– Nézze meg a lányt – mondta Lemhényi. – Almádi sellője.

– Miket beszélsz! Ne is hallgasson rá.

– Miért? Hát ki nyerte a gyermekszépségversenyt? És, ahogy úsztál! De ki is nevezett el sellőnek?

– Hagyd már ezt! Talán az öreg Sennyey Béni bácsi. És tudja, fehér harisnyában mentünk sétálni, fehér harisnyában és spangnis cipőben.

Táskával és szatyorral mentek. A szatyorban pulcsi meg könyvek, beledobálva. Együtt mentek végig az úton. Aztán egy kapu előtt ácsorogtak, majd bementek egy házba, mintha keresnének valakit.

– És az volt a legjobb, hogy minden vasárnap délután elszöktünk hazulról!

Megszöktek azok még hétköznap is. A lány itthagyta ezt a házat, a várat, végigfutott az udvaron, ki a kapun. Vagy éppen az iskola környékén várt rá a fiú, és akkor ő úgy ment el vele, kék iskolaköpenyben.

– Azt látni kellett volna, ahogy ott ültünk a Brumiller-cukrászdában!

Ott ültek a cukrászdában. A lány az ajtót nézte. Mint aki várja, hogy belépjen valaki, talán apa vagy anya. – Ne törődj velük – mondta a fiú. – Miért ne ülhetnénk be ide?

– Mindig ő rendelt. Mandulástortát rendelt.

Elültek ők egy málnaszörp mellett is. A fiú feketét ivott, a lány szörpöt. Beszéltek vagy hallgattak, de a lány közben egyre csak az ajtót nézte.

– Később már nem is kellett rendelni. Mindenki tudta, melyik a kedvenc süteményem.

Két üres szék a cukrászdában. Azok ketten felálltak és elmentek.

A bácsi megérintette Ciklon vállát, és továbbvezette. – A család reménysége volt! – Kicsit előrementek. – És, kérem, tizennyolc éves korában elvitte a Galoppierende.

Az asszony beérte őket. Megfogta Ciklon vállát, és akkor megálltak.

– A Lady!

Egy nő lovon. Meztelenül és hihetetlenül méltóságteljesen.

– Coventry város utcáinak minden ablaka becsukódott, amikor a Ladynek így kellett végiglovagolnia. – Az asszony, mintha már nagyon régen magyarázta volna ezt a történetet. – Így kellett, hogy végiglovagoljon… ő… aki megmentette a várost!

– Megmentette?

– A férje által kivetett súlyos adó alól. És aztán ez volt a váltságdíj. Ezt szabta rá a férje, váltságdíjként.

Az asszony nézte a képet. – Meg akarták szégyeníteni, de ő szégyenítette meg azokat, akik ilyet tettek vele.

– Egy ablak nem volt Coventryben, amelyik nyitva maradt volna. – Mintha maga Lemhényi is becsukott volna akkor egy ablakot. – Egyébként a feleségem készítette ezt a képet.

– A Valikával! Elfelejted, hogy a Valika mennyit segített.

– A Ladyt egyedül hímezted, teljesen egyedül. És aztán nézze a keretet, fekete ébenfa!

Az asszony mintha egyedül volna a Ladyvel. – Úgy akarták, hogy szégyenné és gyalázattá legyen ez az út, de a büszkeségé és dicsőségé lett.

Csöngetés. Egyszer, kétszer, aztán már úgy álltak ott, mint egy hirtelen támadt záporban.

Szertefutottak volna, de mozdulni se tudtak. Aztán Lemhényi mégis megmozdult.

– Megnézem.

– Nem nézed meg. – Lemhényiné mereven állt. Most, mintha csak ők ketten lennének a Ladyvel. Gőgösen, kifeszített derékkal állt a csöngetésben, és egy pillanatra le nem vette tekintetét a Ladyről.

Abbamaradt a csöngetés – aztán újra.

Ők jönnek, gondolta Ciklon. A fiú meg a lány. Kint állnak, és addig csengetnek, amíg be nem engedik őket. A lánynak joga van idejönni, és most magával hozza a fiút. Talán a Brumiller-féle cukrászdából jöttek.

Ajtók csapódtak előtte, egy pillanatra mintha sötétbe merülne minden, aztán megint az éles fény és a csöngetés.

A néni mozdulatlan arca.

A bácsi eltűnt. Csengetésben megy át az udvaron, hogy kinyissa a kaput. Ő is tudja, hogy azok ketten állnak ott kint. Még egy pillanat, amíg nyitja a kaput, és aztán…

– Senki. – Lemhényi állt mellettük. Valami szégyenkezésféle volt az arcán.

– Tudtam. – Lemhényiné a képet nézte. – És te is tudtad. Ismerjük őket… becsöngetnek, aztán elszaladnak. – Elhallgatott, majd valami földöntúli diadallal. – Meg akarták szégyeníteni a Ladyt, de ő szégyenítette meg azokat, akik ezt tették vele.

 

 

– Néha még rosszabbat is csinálnak. Igaz, most már azért ritkábban.

A cukrászdában ültek. Ciklon elmondta Lady Godivát és a csengetést.

Egy fiú elment az asztaluk mellett. Odaköszönt Szotyorinak. Közben, mintha várta volna, hogy Szotyori odahívja.

– Tudja, mi volt! Feladtak egy hirdetést Lemhényi bácsi nevében. – Macskát veszek. – Képzelheti azt a felvonulást! Azt hiszem, a város valamennyi macskáját odacipelték.

– És nem költöznek el?

– Mondom, most már nem olyan veszélyes.

Valaki megint odaköszönt.

– Sikerei vannak – bólintott Szotyori Zoltán. – Tegnap elkapott a Paál Frigyes, azzal, hogy…

– Egy kép sincs róla! Az egész lakásban egyetlenegy kép sincs arról a lányról.

– Persze, gondolom.

– Tudják, hogy maga lerajzolta?

– Nem hiszem. – Elhallgatott. Majd, mintha hirtelen dührohamot kapott volna. – A Kövecses rontotta el az egészet! Mondtam neki, hogy legyen eszed, menj el innen az Évával, máshol is meg tudsz élni, mitől félsz? de ő nem, nem és nem… Még akkor se akart erről hallani, amikor már az ő apja is tiltotta a dolgot.

– A Kövecses apja?

– Itt van a múzeumban. Őr. Nem, vele igazán nem volt semmi baj. Még szerette is az Évát, de aztán… Tudja, a Lemhényi bácsi egyszer elment hozzá, vagy levelet írt neki, és találkoztak valahol. És akkor azután…

A fiú elhallgatott, majd megint rákezdte.

– Egyszerűen nem lehetett beszélni a Bandival, egyszerűen nem értette meg, hogy el kell innen menni. Jogom van ittmaradni. Mindig csak ezt mondta. Jogom van ittmaradni.

– Nincs róla egy fénykép, az egész lakásban nincs róla egy fénykép.

Szotyori ránézett és vállat vont.

Rádobta a sálat a fekete zakóra, aztán lekapta. Két lépést hátrált. Egy másik zakóra dobta a sálat, de csak azért, hogy onnan is lekapja.

– Helyes – hallatszott egy hang a mélyből –, szeretem, ha valaki töpreng.

Zakók, mellények, fölhajtott gallérú télikabátok. És odalent a vezető, akárcsak egy sötét üregben.

– Elgondolásai vannak, szeretem, ha valakinek elgondolásai vannak.

Ciklon egy pillanatra ránézett, aztán megint rádobta a sálat egy zakóra.

A diadalmas férfi ünnepélyes, fagyott mosolya.

Olyan volt az a bábu, akár egy diadalmas férfi. Ciklon megigazította rajta a sálat, egy kicsit hanyagabbul, úgy, ni.

A diadalmas meg akárcsak arra várna, hogy valami zenére elinduljon. Biztos, hogy nagyszerűen tud lépcsőn lejönni. Olykor megáll és körülnéz. Előtte a szálloda hallja.

Előtte az utca.

Ciklon átfogta a diadalmas férfi vállát, és most már ketten bámultak ki az utcára. A diadalmas férfi sötét kabátban, hanyagul odavetett sállal, Ciklon könyökén tűpárna, lábán szürke zokni.

Néni ment el az üveg előtt, fején kosár. Katona bámult a kirakatra.

Távolabb a piac bódéi. Bódék, kosarak, szekerek.

– A csau divatszín – hallatszott bentről a vezető hangja. – Nyugodtan merem ajánlani.

– Vagy valami csíkosat? – Ez az asszony volt.

Lány futott a kirakathoz. Magával rántott egy fiút. A lány rámutatott a pulóverekre. Összedugták a fejüket, mint akik megbeszélnek valamit.

Közben bentről:

– Nem nagyon vad ez a szín?

– Abban az esetben szóba se jöhetne!

A bódék mellett bekanyarodott a busz.

Alakok rohantak a megállóhoz. Mintha eddig valahol lesben álltak volna, de most egyszerre ellepték az utcát, a teret.

Ciklon lassan lecsúszott a földre. Ott kuporgott a diadalmas férfi mellett. Állát tenyerébe dűtötte, és csak bámult kifelé a rohanó alakokra, a bódékra, a szekerekre.

– Maradjunk a csaunál – hallotta a hangot.

 

 

Nem volt kedve ebédelni. Lemhényiékhez se volt semmi kedve. Ismét megígérték, hogy majd felviszik a tetőkertbe. Azt meg kell nézni, persze nyáron más, egészen más!

Átment egy kopár parkon. Aztán egyszer csak ott állt egy sárgásbarna épület előtt.

Hideg, kőfolyosó. Egy szoba. Odakintről lépések. Most mindjárt bejön Nagy Ervin. Á, mit keresne itt Nagy Ervin? Valaki azt mondta, hogy beválogatták az olimpiai keretbe.

Hamuszürke föld az üvegkoporsóban. Megszürkült, halott föld. Csontok, irtózatosan elvékonyodott csontok, oldalt edényfélék.

Az üvegkoporsó oldalán egy kartonlap. Hogy ásatások meg Krisztus előtt. És, hogy Tarquinius úr sírja. Ki volt Tarquinius úr?

Szotyori Zoltán biztosan tudja, hogy itt vagyok. Mindig tudja, hogy hol vagyok.

Kardja is lehetett Tarquinius úrnak. Verához járt egy fiú, az beszélt ilyen ásatásokról. Vera akkoriban azt mondta, lehet, hogy ő is régész lesz.

Kulcsok a falon. Az egyik gonosz, nagy fejű, a másik meg olyan vékony.

A fiú biztosan eljött ide az apjához. A Kövecses Béla. Szotyori azt mondta, hogy színészi tehetség volt benne, de orvos akart lenni.

A kardot is a koporsóba tették, meg az edényeket. Ő kérte ezt? Tarquinius úr?

– Tarquinius úr háza.

Fáradtbarna arc. Merev, üveges tekintet, akár egy kitömött madáré. Nem nézett Ciklonra. A falra nézett, a kulcsokra. Aztán lassan megfordult, és vele együtt Ciklon is megfordult.

Elindult a sovány, egyenruhás öreg mellett. Egy bot, egy fekete ellenzős sapka. Ez kísérte Tarquinius úr háza felé.

– A római légió állomáshelye. A harmadik római segédlégió állomáshelye.

Elgörnyedt hát, a kabátját kiszívta a nap. Lemhényi ide küldte neki a levelet? Vagy talán ő maga jött ide, hogy megbeszéljék azt a dolgot?

Oszloptöredék egy teremben. És mindenféle elszórt kövek.

Nagyanya előreugró, hegyes térde.

– A vízvezeték… kérem, olyan építkezésük volt, mondhatni, olyan fejlett építkezésük.

A fiú biztosan bejött hozzá. A lánnyal együtt. Igen, együtt jöttek végig a folyosón, és aztán úgy is mentek el.

– Mert igen sokan azt hiszik, hogy csak Aquincumban van ilyesmi, meg Pannonhalmán… Vagy Fehérváron. Pedig hát nálunk most is ásatási munkálatokat végeznek.

A csónakház. Szotyori elmondta, hogy ott találkoztak, és ott voltak akkor is… utolsó este. Biztosan ittak valamit, anélkül nem lehetett volna. A fiú akkor már régen nem járt haza, valósággal berendezkedett a csónakházban. A lány meg kijárt hozzá.

– És ha megnézzük ezeket a kőárnyékokat…

Kövek egymás mellett. Az egyikben mintha még benne volna valakinek a lába. Ahogy tovább akart lépni, de már nem lehetett.

– Kiömlött a láva.

Az öreg ránézett a fénytelen szemével. – Láva? Nem, itt nem volt semmi ilyesmi. Az Öreghegy mindig is nagyon békés volt.

Elhallgatott. Nézte a lányt. Valami bizonytalan mosoly jelent meg a ráncok között.

– Fiatalok szeretnek elképzelni ilyesmit. Láva… no igen, vannak vulkanikus kitörések bizonyos helyeken.

Nagyanya szikár térde megint feltűnt a kövek között. Ciklon még azt a mozdulatot is látta, ahogy előregörbedve, két kézzel fogja a kávéscsészét.

– Centurio volt Tarquinius úr. Vízvezetéket építtetett, meg…

Szotyori Zoltán kirohant a csónakházba, de már nem volt ott senki. Néhány holmi. Fürdőköpeny, könyvek meg képesújságok. Szotyori elkezdte nézegetni a képeslapokat. Aztán vonatfüttyöt hallott. Akkor már kint volt a csónakházból. A töltés felé futott. Futott és ordított. A fiú nevét ordította, meg a lány nevét. Többször is elbotlott. Alig látott a hajnali ködben. Csak, ahogy a vonat hirtelen elrohant előtte.

Egy pillanatig egyedül állt a töltés oldalán. Aztán egyszerre többen voltak mellette. Apró lámpákat lehetett látni. Megrázták a vállát, kérdeztek tőle valamit. Nem értette. Azt se értette, miért áll ott a töltésen.

– Avar kori leletek.

Az öreg elment néhány megfeketedett edény mellett.

 

 

A néni mögött ment, végig a szobákon. Aztán egyszerre bent voltak a fáskamrában. Középen hatalmas tuskó, belevágva egy balta. Mintha éppen ebben a pillanatban vágta volna bele valaki.

– Ha látná a férjemet, ahogy fát aprít! Ezt még most se engedi át másnak.

A néni megállt a létra előtt: – Nem szédül?

Ciklon a baltát nézte, a falra akasztott fűrészt, meg azt az ócska szalmakalapot.

A néni megindult fölfelé a létrán.

Mögötte Ciklon.

Vékony, karcsú létra. Az ember éppen csak bele tudja illeszteni a lábát a fokokba.

A néni valósággal repült fölfelé. A lány alig tudta követni.

– Ne féljen, mindjárt fönt vagyunk!

Egyik fokról a másikra. Újságpapír súrolta Ciklon arcát. Hogy kerülhettek ide újságok? Egymás mellé fektetett gerendák. Akár a padok. Talán ül itt valaki?

– Majd meglátja, hogy megéri! – hallatszott a magasból.

Ciklon megállt. Fájt a nyaka, a háta. Nem, köszöni, ebből elég volt. Majd jön valaki, és leszedi innen. Vagy, ha nem szedik le…

Szürke fény ereszkedett le, és már fent volt.

Lapos tetőterasz. Lemhényiné egy fa mellett állt, fejét oldalt dűtötte.

– Az egész város előttünk van!

Egy padlásablak volt Ciklon előtt. Bedughatta volna a lábát abba a lyukba.

Ciklon egy háztetőn állt, ahonnan háztetőkre lehetett látni. Alattomosan hunyorgó, vágott, kis ablakokra.

– Ez maradt a régi várból, ez a bástyafal. – Lemhényiné a fa mellett. – Ide vonult fel az őrség, ha ellenség közeledett a város felé.

A lány lenézett az utcára. És csak egy valamit akart mondani. „Bent voltam a múzeumban.” – Már akkor erre gondolt, amikor a létrán kapaszkodott fölfelé, a néni mögött. Amikor fokról fokra kapaszkodott fölfelé. „Néni kérem, tetszik tudni, hol voltam…?”

A lány lenézett az utcára.

– Nem kínálhatom meg barackkal – mondta az asszony –, de ha legközelebb erre jön…

(Azt hiszi, hogy valami üdülésre utaltak be. Szóval, ez barackfa.)

– Mindenfélét bedobálnak. – Nem volt szemrehányás Lemhényiné hangjában. Inkább gőg. – Ezt bizony el kell viselnünk. Nyári este itt ülünk az urammal, és akkor egyszerre csak kopognak körülöttünk a magok. Irigység… hiszen én értem. Felbiztatják a gyerekeket.

– Gyerekek… persze.

– Néha még cipőket is dobálnak.

– Cipőket? – Nézett lefelé, hallgatta az asszonyt.

– Majd elmondja otthon, hogy hol volt, mit látott.

Ciklon zsibbadtan rábólintott.

– A szüleivel lakik? De hiszen, ez természetes!

Ciklon megint csak bólintott.

– A vár kapitánya kivonult ide, az őrséggel, és végignézett az alvó városon.

Egymás mellett álltak, lenéztek a városra.

Ciklon rázott egyet a sörényén.

– Én a nagymamámmal lakom!

 

 

– Mit beszél? – Szotyori rábámult a lányra.

– Ha akkor azt nem tudom neki megmondani, talán ledobom magam.

– Hogy a nagyanyjával lakik?

A Divatházból jöttek. A vezető elbúcsúzott Ciklontól. – Maga igazán nagyon ötletes. – Az asszony savanyúan mosolygott. – Remélem, még eljön hozzánk. – Akkor a lány már tudta, hogy ronda jelentést küldenek a Központba.

Aztán Szotyori elkísérte Lemhényiékhez. Ciklon meg elmondta, hogy tegnap bent volt a múzeumban, és aztán Lemhényiné felcipelte a tetőkertbe.

– Nyáron ott tisztítja a zöldséget – mondta a fiú. – Ott ül egy vejdlinggal az ölében, és a zöldséget tisztítja.

– Magát is felvitték?

– Már régen. De nem is vele mentem fel, hanem… igen, szóval még az Évával.

– Az Évával?

– Talán ott mondta, hogy rajzoljam le.

– Sose mutatta azt a rajzot.

– Múltkor kerestem, én nem tudom, talán elkallódott.

– Elvesztette?

– Nem, azt nem hiszem. – Úgy elmenőben rákoppintott egy falra. – Mit akart a múzeumban?

– Benéztem.

– És ezt meg akarta mondani Lemhényi néninek?

– De nem tudtam megmondani. És ha még a nagymamámat se tudtam volna megmondani…! – Szembefordult a fiúval, és most úgy ment hátrafelé.

Egy darabig így lépkedett, hátrafelé.

– El kellett volna hogy menjek ebből a városból! – Szotyori megfogta Ciklon vállát, és visszafordította. – Kövecses Bandinak és Évának el kellett volna innen menni. Ezt ők is tudták… mindenki tudta.

– Elvesztette azt a rajzot?

– Dehogyis, csak elkeveredett valahova. Nem is volt az olyan komoly rajz, csak vázlat. Szerettem volna, úgy igazán megfogni, de ez még csak vázlat… tanulmány. – Kis szünet. – Ha újra megpróbálnám a főiskolát, mit gondol, ha jövőre újra jelentkeznék…?

 

 

Mintha soha le nem vetette volna a pulóvert. Mintha még éjjel is abban aludt volna.

Ezt érezte Lemhényiék asztalánál. Meg hogy ezt Lemhényiék is tudják.

Tortafélét vacsoráztak, valami sötét lével leöntve. Lemhényiné azt mondta, hogy nagyon szívesen felírja a receptet az édesmamának. Igen, az édesmamának.

Ciklon meg csak nézte, ahogy az asztal sarkán felhajtja a terítőt, és írni kezd.

– Hallom, megnézték a tetőteraszt. – Lemhényi olyan képet vágott, mintha valami huncutságot követtek volna el a háta mögött.

A kép alatt álltak. Lady Godiva képe alatt. Úgy vonultak ide vacsora után, mint valami ünnepélyre.

Ciklon a ló nyakát nézte. Milyen erőszakos nyak! Egy ilyen lóval akárhová el lehet indulni.

– Ha egy ilyen lova van valakinek!

Az asszony elnézően mosolygott. – Természetesen, az is fontos.

– Hogyne! Hogyne! – bólogatott a férfi. – Azon is nagyon sok múlik.

– De ha egyedül indult volna el a Lady – az asszony kihúzta a nyakát –, ha gyalog kellett volna végigmennie Coventry utcáin…

– Ó, azért az nála elképzelhetetlen lett volna! Az ő helyzetében.

– De mégis… ha gyalog kellett volna végigmennie azon az úton… vagy ha végigvesszőzték volna!

– Miket beszélsz!

– Akkor is diadalmaskodott volna! Mindent el lehet venni valakitől, de a lélek büszkeségét – soha.

– Igen, a lélek büszkesége. – A férfi bólogatott, majd felnevetett. – Póruljárt ám, Peeping Tamás!

– Peeping Tamás, úgy bizony! – Az asszony is nevetett.

– Úgy kellett neki! Miért kukucskált ki az ablakból…

– Póruljárt a kíváncsi.

– A Ladyt akarta látni, de aztán semmit se látott.

– Megvakult a kíváncsi! Póruljárt a kukucskáló Tamás!

– Menj el az ablakból, Tamás! Húzd össze a függönyt, Tamás!

– Tamás, Tamás, kukucskáló Tamás!

Valósággal énekeltek. Aztán csönd lett. Majd a férfi megkérdezte.

– Hogy is hívták azt a rendezőt?

– Somos Berci.

– Somos Berci, igen.

Ciklonra néztek. Az csak a fejét ingatta.

– Pedig filmje is volt – mondta Lemhényi. – Várjon csak! Partok, de milyen partok?

– Lejött ide – mosoly ragyogta be Lemhényiné arcát. – Egy tanfolyamot vezetett.

– Ellenőrzött.

– Igen, ellenőrzött, és akkor itt lakott nálunk. Mély benyomást tett rá ez a kép.

– A történetről is mondott valamit… nagyon elgondolkoztató megjegyzést tett. – Lemhényi elhallgatott, majd kissé eltűnődve. – Azért furcsa, hogy eddig nem is hallott a Ladyről.

– Hallott róla, csak néhány részletre már nem emlékezett.

– Néhány részletre, igen.

Nézték a képet. Aztán Lemhényi megfogta Ciklon vállát.

– Hát remélem, nem felejt el bennünket.

Ciklon megpróbált mosolyogni.

– Remélem, kellemes benyomásokkal távozik tőlünk, és egyszer majd úgy hozza a sors, hogy erre vetődik… az ilyesmit sosem lehet tudni.

Ciklon megígérte, hogy ha majd erre vetődik…

De Lemhényi már nem figyelt rá. A feleségéhez fordult, mint valami jóságos, de szigorú tanár: – Jól viselkedett a kislány?

Lemhényiné mosolyogva rábólintott: – Jól viselkedett.

– Megérdemli, hogy megajándékozzuk valamivel?

– Megérdemli.

A bácsi még nem mozdult, még várt. Aztán elindult a szekrény felé.

Ciklon pedig akárcsak álomból látná.

…akárcsak egy álomból látná, ahogy a bácsi meg a néni odamennek a szekrényhez, ahol az öreg, elaszott szőlőfürtök lógnak, két seprűnyélen. Elaszott, öreg szőlőfürtök, fölhúzva raffiára. Talán nem is a bácsi meg a néni akasztották föl, hanem a szüleik vagy a nagyszüleik.

Közben, mint a labda pattogása.

– De csak ha igazán nagyon jól viselkedett!

– Igazán nagyon jól viselkedett.

Közelebb jöttek. Lemhényi kezében egy fürt. Mosolyogva hozta a fürtöt.

– Ez már szinte malaga.

– Malaga.

Hozták a fürtöt.

Összeragadt, pókhálós fürt. Fekete és zöld és foltos, és szakállas. Sötéten csillogó foltok, beleragadva egy szakállba. Elfonnyadt mellbimbók.

Hozták a fürtöt. Mosolyogva hozták a fürtöt, közelebb, egyre közelebb. – Aztán már ott volt Ciklon arca előtt.

 

 

Szatyor a váróterem padján. Ciklon igazított rajta valamit, kissé arrébb tolta.

Valaki bedugta a fejét az ajtón.

Tyúk kotyogott az egyik sarokban. Az egész teremnek tyúkketrec szaga volt.

– …és tudja, egyszerűen nem hagyott békén! – Szotyori felnevetett. – Igen, igen, valósággal követelte, hogy rajzoljam le.

Ciklon ránézett. Mint aki még mindig nem érti, hogy ez a fiú kijött ide miatta, kora reggel.

Nem is ide jött. Lemhényiék háza előtt várt rá. Akkor még egész sötét volt. Valami dara esett, csúszott az út.

– Az úgy volt, hogy egy kiránduláson leskicceltem egy fát, és akkor Lemhényi Éva azt mondta… – Elhallgatott. A lábát lógázta a pad végén.

– Kirándulni jártak?

– Éva szeretett velem kirándulni. Aztán később… azt hiszem, a Kövecses nem vitte sehova, már úgy értem, ilyen túrákra.

Vasutasok mentek át a termen, felhajtott kabátgallérral.

– Azt mondták odafent a zsüriben, döntsem el, hogy absztrakt vagyok-e, vagy realista. De hát ez nem úgy van…ez azért nem úgy van!

A szatyor füle lelógott, Ciklon visszapofozta.

– És az a másik nem szeretett kirándulni?

– Csónakázni szeretett, meg van egy buszjárat, azzal néha felmentek az Öreghegyre, de gyalog egy lépést se.

– Én se szeretek gyalogolni.

– Ne higgye, hogy az útjukba álltam.

Ez olyan váratlan volt, hogy Ciklon semmit se tudott mondani. Nem is kellett. A fiú beszélt.

– Már mondtam, hogy nem szeretem a reménytelen dolgokat. De hát köztem és az Éva között nem is volt semmi. Jó barátok voltunk, ennyi az egész.

– Nekem is vannak jó barátaim. – A szatyor fülét pöckölte.

– És egyszer, később, a Bandi, a Kövecses, még mondta is, hogy beszéljek a Lemhényi bácsival, és én akkor el is mentem hozzájuk.

– És?

– Á…! – A fiú legyintett. – Valahogy úgy vették, hogy nekem ki kellett volna tartani az Éva mellett, és nem lett volna szabad engednem, hogy a Kövecses…

Két katona jött be. Asszonyok, nagykendőben.

– Semmi se volt – mondta Szotyori. – Jó barátok voltunk az Évával. – Egyszerre csak előkapta a tárcáját. – Tudja, hogy megtaláltam!

– Mit? – Ciklon a katonákat nézte, az asszonyokat. Az egész valahogy úgy ugrált előtte, mint a moziban, amikor rossz a gép.

– Nem, nem azt a rajzot, amiről beszéltem… csak egy skiccet.

Megafonhang: Személyvonat érkezik a második vágányra!

Mindenki fölállt. Táskák, batyuk nyomultak az ajtó felé.

– …Seprős, Alsó-Seprős.

Ciklon is felállt. – Hát akkor…

– …Vámosgyörk…Budapest…

– Már nem is tudom, hol voltunk akkor, szóval… – Cetli csúszott a tárca fölé.

Ciklon lekapta a szatyrát a padról. – Viszlát!

A fiú rohant utána a tárcával meg a cetlivel.

Katonák és asszonyok, táskák és batyuk. Ciklon kosarak között repült előre.

– Egy nyári vendéglőben kaptam le! Nem volt nálam semmi, csak a számla, ami ott maradt az asztalon… csak az a cetli…

Ciklon elérte a vonat lépcsőjét. Feldobta a szatyrát, aztán ő is felugrott.