Ciklon
– Repülj, Ciklon, száguldj, Ciklon!
Ezt mondták a központban. Meg hogy vigyázzon, lehetőleg ne beszéljen túl sokat, és ne csináljon semmiféle botrányt. Dubovecz pedig megjegyezte.
– Maga nagyon csinos, és ezt tudja, és ezzel vissza is él. Nagyon kérem, lehetőleg ne kössön ismeretségeket, és ne építsen ki semmiféle kapcsolatot.
Ciklon bólintott. Rázott egyet a sörényén, megint bólintott, és az egészet nem nagyon értette. Talán valaki másról beszél Dubovecz, aki rengeteg ismeretséget kötött. Valaha volt egy lány, aki járta a vidéket, és építette a kapcsolatokat.
De hát ő… Veszprémben arrébb tesz egy cipőt a kirakatban, Sopronban egy fényképezőgépet, Pécsett egy kesztyűt.
Igaz, egyszer kisebb tömeg gyűlt össze a kirakat előtt. A bolt vezetője is bemászott a női ruhák közé, ott magyarázta, hogy ilyet nem lehet csinálni. Odakint tapsoltak és éljeneztek. A vezető egy emprimé anyag alól kirángatta Ciklont. – Ilyen még itt nem történt, erről jelentést teszek! Egyre azt ismételgette, hogy ha valaki így rázza magát, akkor talán ne menjen kirakatrendezőnek, akkor talán mégis valami más pályát kéne hogy válasszon.
– Gondolkoztál te már azon, hogy mit csinálsz? – kérdezte Vera. – Egyáltalán, van valami elképzelésed azzal a kirakattal?
– A Ciklon elképzelései?! – nevetett Ernyei Magdi.
Ciklon hallgatott, és megpróbált figyelni. Hunyorgott és hallgatott. Aztán Vera egyszerre elkezdett ordítani.
– Ne nézz így rám, Ciklon, az Istenért, ne nézz így rám!
– Nem tud másképp nézni – mondta Ernyei Magdi.
Még a tanfolyamról ismerték egymást. Magdi nagyon szerette Verát, csak azt az egyet nem értette, hogy mit akar Ciklontól. „Ezzel még beszélni se lehet.” Vera meg azt mondta, hogy igenis, Ciklonnal foglalkozni kell. Néha felhívta magához, hogy társaságban legyen, emberi társaságban. A vidéki utak előtt pedig arról beszélt, hogy az ő munkájukat már csak egy lépés választja el a művészettől, mert azt a kirakatot úgy kell megtervezni, úgy kell odadobni az emberek elé…!
Ciklon elfáradt. Megpróbált figyelni, de közben akárcsak az agyában sétálnának.
Nagyanyával is így volt. Nagyanya mindig kérdezett.
– Már megint utazol? Miért kell neked örökké utaznod?
Nagyanya az ágyban kuporgott, felhúzott térddel. A kávéját kavargatta. Nagy gonddal készítette el a kávét, aztán valósággal beiramodott vele az ágyba. Mint aki tulajdonképpen csak ott érzi magát biztonságban. Kanalát a csésze széléhez verdeste.
– Igazán nem tudom, miféle foglalkozás ez. – Hörpintett egyet a kávéból. – Hol is vagy te egyáltalán?
– A dekorációban. – Ciklon már pakolt. Most éppen a pizsamát tette bele a szatyorba.
– Így összegyűrni valamit! – A kanál a csészéhez koccant. – Dekoráció… – Mintha ez a szó valahova nagyon messze dobta volna nagyanyát.
A lány pakolt. Nem nézett a nagyanyjára, de azért szinte előtte volt, ahogy ott kuporog az ágyban, felhúzott térddel, kávéscsészével. Csupa üreg meg görbület. A lába két óriási kampószeg. Aztán üreg… aztán megint mindenféle görbületek, repedések és vájatok.
Beledobott valamit a szatyorba. Közben arra gondolt, hogy hol fog majd lakni. Hová is küldték? Kemenesháza. Férfi és női divatház. A divatházban megmondják, hogy hol lakik, majd elvezetik arra a helyre. Mindegy. Csak rendes ágy legyen, ne úgy, mint Mikolán.
– Az a barátnőd is ott dolgozik?
– Milyen barátnőm?
– Mintha nem tudnád! Az a fekete kislány… helyes kislány. – Csönd. Majd elmélázva. – Akinek most már én vagyok a nagymamája.
– Ja, a Vera!
Igen, Vera egyszer felszaladt ide. „Ciklon, az lehetetlen, hogy ne tudjam, hol laksz!” Felszaladt ide, és nagyanyát éppen kint találta a konyhában, amint kávét főzött. Vera nézte egy darabig, aztán átölelte a vállát. „Nem is mondtad, hogy ilyen aranyos nagymamád van!” Nagyanya aztán már semmit se csinálhatott. Nagyanyának le kellett feküdnie. „Tessék csak szépen ágyba bújni.” Vera elkészítette a kávét, bevitte, aztán odaült az ágy mellé. „Majd a Ferit is felhozom, lehetetlen, hogy a Feri ne ismerje a nagymamádat.”
Nem hozta fel a Ferit, és ő se jött többé. Egy darabig még ilyeneket mondott odabent a Dekorációban. „Ha tudnád, hogy irigyellek! Nagymama nélkül nincs család, és nekem nincs nagymamám.” Aztán elkapta Ciklon karját. „Bocsáss meg, most nagyon megbántottalak, hiszen a te szüleid…” És aztán már Ernyei Magdiéknak magyarázta a Ciklon szüleit. Hogy az anya korán meghalt, az apa pedig kiment valahova külföldre. Néha küld pénzt, de azért semmit se lehet róla tudni. Ernyei Magdi akkor azt mondta, hogy egy ilyen lány mellett nem is tehettek volna mást. Ciklon anyja nem is tehetett volna mást, mint hogy egész korán meghal, Ciklon apja pedig, mint hogy kirohan a világba.
Ciklon pakolt.
– Mikor jössz haza? – A kanál üresen kongott a csészében. – Az ember csak vár, vár, és nem tudja, mikor kerülsz haza. Az a barátnőd is mondta, hogy nálad soha semmit se lehet tudni.
Ciklon nem felelt. Fájt a torka.
Utazás előtt valahogy mindig fájt a torka.
Feküdt a sötétben, és nagyokat nyelt. Olykor felgyújtotta a villanyt. Tizenegy… fél tizenkettő.
Nagyanya átkopogott. – Mi van veled? Aludni akarok!
Kis csönd, majd ismét felhangzott a panaszos siránkozás. – Aludni akarok!
Nagyanya nyöszörög, amíg csak el nem alszik. Talán át is jön, hogy leszidjon. Betelefonálok a Dekorációba, hogy beteg vagyok, és nem tudok elutazni.
Nagyokat nyelt, a füle is megfájdult.
Nagyanya kijárhatna a Lukácsba. Van egy sarok a harmadik napozón, ahova mind ilyenek járnak. Vagy még romosabbak.
Az öregasszonyokra gondolt, a Lukácsból, akik eszelős dühvel gyűjtik a napozóágyakat, és aztán esznek, és kenegetik magukat. „Az én olajamat próbáld ki, kedvesem. Egy kis zöldpaprikát, csak nyugodtan vegyél egy kis zöldpaprikát.”
Eltűntek az öregasszonyok. Nagy Ervin jelent meg előtte a napozón.
Ott feküdtek a lányok, az ágyakon. Vera, Ernyei Magdi és ő. Nem beszéltek, már nem is lehetett tudni, mióta nem beszéltek. Néha valaki átfordult a hátára, lelógatta a karját. Néha valaki a zuhanyhoz ment.
Akkor egyszerre csak ott állt előtte az a széles vállú fiú, csípőre tett kézzel.
Ciklon félig felült, és a szeme elé tette a tenyerét. Köszönni akart, de végül is a fiú szólalt meg.
– Ide figyelj!
Csöndesen beszélt, szinte szótagolva, mintha leckét diktálna.
– Ne futkoss a barátnőidhez, és ne panaszkodj rám, mert én akkor se járok veled, mert nekem nem lehet előírni, hogy kivel járjak.
Vera felült. Akárcsak le akarná rúgni Nagy Ervint a napozóról, de aztán visszafeküdt.
– …és ha nem maradsz nyugton, akkor a pofádba verem a facipős talpamat!
Ez volt a szónoklat vége. Mert olyan volt az egész, akár egy kis szónoklat.
Ciklon a könyökére támaszkodott. Kegyetlenül szúrta a könyöke, valósággal belefúródott a hátába.
Nagy Ervin ott állt előtte. Csönd volt a napozón. Aztán egy hang az öregasszonyok felől.
– Mit mondott a fiú?
Ő meg nem tudott fölkelni, és nem tudott visszafeküdni. A könyöke belefúródott a hátába.
Kopogás a szomszédból.
– Miért nem kamillázol? Kamillázzál!
Ciklon megrándult, akárcsak ütésre ébredt volna.
Nagyanya pedig nem hagyta abba. – Nagyon jól tudom, miért gyújtogatod a villanyt! Mert fáj a torkod. És most lusta vagy felkelni, hogy kamillát csinálj.
Nagyanya az előbb még nyöszörgött, de most friss volt a hangja, ahogy egyre azt kiabálta.
– Kamillázzál! Kamillázzál!
A lány így aludt el, ebben a kiabálásban.
Talán összeakadok valakivel.
Erre gondolt, ahogy reggel behúzta maga mögött az ajtót. – A vonatban talán összeakadok Verával, Ferivel vagy Ernyei Magdival. Mintha Vera mondta volna, hogy ő is utazik valahova.
Szürke és kihalt a lépcsőház. Odalent kinyílt egy ajtó, gyors lépések, aztán megint csönd.
Ciklon egy darabig a lépcsőház ablakánál állt. Átbámult a szomszéd ház udvarára. Az a porolórúd! Egyszer kijön ide, és addig nézi, ameddig csak akarja. Akkor is így jön ki, kora reggel. Nézi az udvart, a porolórudat, a csukott ajtókat, aztán visszamegy, és bebújik az ágyba.
Lerobogott a lépcsőn.
A jegy megvan, azt már tegnap megvette. De valamit elfelejtett. A körömlakkot. Na, mindegy.
Csak ne Ernyei Magdival akadjon össze. Csak ne éppen Ernyei Magdival. „Múltkor lekvárral kínáltam. Azt mondta, tegyem el azt az üveget, mert mindjárt rosszul lesz.”
A pályaudvaron egy férfi a nyomába szegődött. Hol a jobb, hol a bal oldalán tűnt fel.
– Tündér! Ilyen kora reggel egy tündér…
Ciklon egy vasutastól megkérdezte, hogy melyik vágányon áll a héthúszas személy, Kemenesháza felé.
A kísérője eltátotta a száját. – Egy tündér – a héthúszas személlyel! Ez lehetetlen…
Ciklon a harmadik külső vágány felé indult. A férfi körülötte röpködött.
„Csak hozzá ne érjen a mellemhez…” Ciklon átkelt egy üres sínpáron.
A férfi mögötte bukdácsolt, aztán lemaradt.
Ciklon átkelt az üres sínpáron, aztán még egy üres sínpáron, és ott állt a vonat mellett. Semmi kedve nem volt felszállni. A homályos ablaküveget nézte. El se lehetett képzelni, hogy egy arc tűnjön fel mögötte. Hogy valaki onnan integessen.
Lesétált a vonat mellett. Olykor megállt, szatyrát térdéhez ütögette. Így pörgött önmaga körül.
Nem ment el akkor azzal a férfival, nem szállt le vele a buszból, de azért… Együtt nyúltak a rúd felé, hogy megkapaszkodjanak, és a férfi megfogta a mellét. Ciklon makogott valamit, de az a férfi úgy leakaszthatta volna!
Vera üvöltött, amikor elmesélte neki.
– Ne mondd ezt, Ciklon! Ezt nem mondhatod komolyan!
– Elhiheted – legyintett Ernyei Magdi.
Ciklon a vonat folyosóján sétált, benézett a fülkékbe. Egyikben se ült senki. Valahol a folyosó végén feltűnt egy takarítóasszony, vödörrel, seprűvel.
Elhagyatott, üres csomagtartók.
Az egyikbe földobta a szatyrát. Levette, és átment egy másik kupéba. Megint egy másikba.
Végre lehorgonyzott egy ablak előtt. A vészfékre bámult, a kopott padra, aztán egy mozdulattal fölrántotta az ablakot.
– Majd írok! – integetett az üres peronnak. – Ahogy megérkeztem, máris küldök egy lapot. Irtó kedves, hogy kikísértetek. Nagy hülyeség, de azért irtó kedvesek vagytok. Hogy idén miért nem megyek a tengerpartra? Unom a tengert. Értitek? Unom! Unom!
– Mi az, kislány? – Valaki megérintette a vállát.
Már voltak egypáran a fülkében. Az a férfi a sarokban, mintha már évek óta ott aludna. És a kártyázók is… Igen, talán már akkor itt voltak, amikor a lány bejött.
– Az ablakot – nyöszörgött valaki –, húzzák fel az ablakot.
Feltolta az ablakot. Erről a nyöszörgő hangról eszébe jutott a nagyanyja. Kint van a konyhában, és kávét főz, aztán visszabújik az ágyba. Valósággal visszairamodik a csészével, mint aki attól fél, hogy útközben elgáncsolják. Különféle alakok állnak lesben a konyhától az ágyig, és csak arra várnak, hogy azt a csészét megkaparintsák.
– Én nem tudom – nyöszörgött a hang –, egyesek azt hiszik, hogy nyár van.
Ciklon leült. Egy lilásvörös arc volt előtte. Most már tudta, hogy senkivel se akad össze ezen az úton. Se Verával, se Ernyei Magdival, se mással.
– Gyorsított személy – mondta valaki.
– Ez magának gyorsított személy?
Kattogtak a kerekek, aztán valami percegésféle hallatszott.
– Múltkor csak Izsák után kezdték.
– És volt, amikor Izsák után se kezdték. Tudja, a nővérem, éppen karácsony előtt utazott haza… jéghideg vonatban.
Kattogtak a kerekek, percegés hallatszott, és Ciklon megint ott volt a Lukács teraszán. Lebámult az uszodamedencére.
– Mutasd be a barátnődet – mondta Nagy Ervin.
A fiú mellette könyökölt, és megismételte. – Mutasd be a barátnődet.
– A Dobos Pannit?
– Mit tudom én, hogy milyen Pannit! Azt ott, abban a piros fürdőruhában.
– A Dobos Pannit.
– A medence szélén, abban a piros fürdőruhában. Érted?
Amikor a kalauz a jegyet kérte, a percegés megszűnt. Áporodott, savanyú füstszag terjengett a kocsiban.
– Abbahagyták – morgott valaki –, elég hamar abbahagyták a fűtést.
– Seprős-Alsónál megint elkezdik.
– Ahogy maga téved!
A kalauz mosolygott, a vállát vonogatta.
Később egy borospoharat tartottak Ciklon elé.
– Ez is melegít.
Ciklon a fejével intett, hogy köszöni, de nem.
A pohár nem vonult mindjárt vissza. – Gőgös a kislány, nagyon gőgös.
Egy ősz férfi vidáman hunyorgott. – A múltkor jól megitattak egy ilyen kislányt. Először sehogy se akart inni, de aztán már…
Az Ernyei Magdi!
Ciklon szinte hallotta, ahogy Vera elmesélte azt az esetet Ferinek. Amikor Ernyei Magdit úgy kellett leszedni a vonatról, mert összeakadt valamilyen társasággal, és inni kezdtek. Nem, ez lehetetlen. Magdi sose iszik. Magdi sose akad össze semmiféle társasággal.
Üres lett a fülke. Mintha hirtelen felszippantották volna a többieket. Ő meg leemelte a szatyrát, kivett egy kisüveg lekvárt és kenyeret.
Egyedül ült a fülkében, lekvároskenyeret evett.
Átszállás.
Egy csomó egymásra dobált talpfa. Elhagyott teherkocsi tele homokkal. A kocsi mögött park, sétánnyal, szoborral.
– Csatlakozás Kemenesházára? – kérdezte a lány, anélkül hogy megállt volna.
– Második vágány!
Pár lépés – aztán hirtelen megállt. Valahogy látni akarta azt, akitől megkérdezte a csatlakozást. Futkosó alakokat látott. A pályaudvar homokszínű épületét.
Kicsit sértődötten vállat vont, és átkelt egy vonaton. A másik oldalon leereszkedett. „Tiszta kosz ez a szatyor! És a nadrágom…”
Két vonat között porolgatta a nadrágját.
Fölmászott a lépcsőn. Minden fülke tele volt. Legjobb, ha kint marad a folyosón. Orrát az ablaküveghez nyomta. Kinézett, de nem látott semmit. Azt se tudta, hogy mikor indultak el. A feje elnehezedett. Úgy érezte, hogy rettenetesen zsíros az arca.
Ernyei Magdinak sose zsíros az arca, Verának se. Jó, hát az enyém zsíros.
– Nem jön a büfébe? – énekelte mellette egy férfi. – Nem jön a büfébe? Nem jön a büfébe?
Ciklon kibámult az ablakon, és egy másik hangot hallott.
– Hozzál nekem két Pischingert.
Ezt mondta Nagy Ervin a Lukácsban. Ő meg kissé tétován nézett rá. Pénz nem volt nála, és hát a fiú…
…a fiú ott állt előtte. – Most nyitott ki a büfé. Nagyon jó Pischingerük van, magadnak is vehetsz.
Pénzt nem adott.
Ciklon lement a lépcsőn. Akárcsak egy toronyból ereszkedne lefelé. Fekete talpak a falon. Fekete talpak, végig a falon. Mégis, hogy csinálták ezt…?
Ment a talpnyomok mellett.
– Nem jön a büfébe? – A férfi az ablaküvegen kopogott. – Hülyeség itt ácsorogni.
Ciklon végre ránézett, és akkor a férfi eltűnt.
Aztán senki se szólt hozzá. Csak az a nyurga fiatalember, ahogy leszállt Kemenesházánál.
– Szotyori Zoltán.
Szemüvegével, rövidre nyírt, barna hajával, akár egy fiatal sebész.
– Elkísérem az üzletbe, aztán pedig a lakására. Remélem, meg lesz elégedve. Igen, azt hiszem, meg lesz elégedve.
Hogy kiküldjenek valakit Ciklon elé…! Ezt legfeljebb Ernyei Magdival szokták megcsinálni. Neki meg végig kellett bolyongani a városon, amíg megtalálta azt a fényképész vagy divatüzletet. És néha ott se akartak tudni róla. „A kirakat miatt? Pestről? Te, Ági, szólj csak a Benyhének, én erről nem is hallottam.”
– Legjobb, ha gyalog megyünk. Egykettőre bent vagyunk.
Ciklon gyanakodva körülnézett. Miért? Hogy mehetnénk még? Villamosnak, busznak nyoma sincs. Vagy talán később jön valami kocsi? Verát egyszer végigcipelték Újhelyen, háromszor is megkerültették vele azt az üzletet.
Kavicsdomb mellett mentek el. Hátrébb állványok, fagyott meszesvödrök. Zöld cirkuszi kocsi.
Ciklon a térdéhez ütögette a szatyrot. Fázott, rettenetesen álmos volt.
– Messze van még?
– Nem, dehogy.
Az üzletben ketten jöttek Ciklon elé. Egy kopaszos férfi és egy idősebb nő.
– Fűtött kocsival jött? – kérdezte a férfi.
– Bár az se jó, ha túlfűtik – mondta a nő. – Emlékszem, egyszer majdnem megfulladtam.
– Azért annyira nem fűtik. – A férfi elnézően mosolygott.
Szotyori Zoltán hátrament a férfizakók közé, mint akire többé már nincs szükség. De rövidesen előhívták. A kopaszos férfi kedélyes, családias hangon megdorgálta.
– Egy ilyen bájos kislányt kapunk, és maga teljesen megfeledkezik róla. Kísérje el a Lemhényiékhez, hiszen biztosan fáradt, és szívesen lefeküdne.
– Aztán majd holnap körülnéz – bólintott a nő. – Éppen elég, ha holnap körülnéz.
Szotyori megint elindult Ciklonnal. Mozi előtt mentek el.
– Fények a kikötőben. Maga már biztosan látta.
– Nem láttam.
– Pesten még nem játszották?
– Nem tudom.
– Van úgy, hogy itt előbb mutatnak be egy filmet.
Kopár térre értek.
– Néha csinos lányok egyedül vannak. – Szotyori megállt. Ciklon is megállt. Nézte a fiút, semmit se tudott mondani. Vera, az más. Vera mindjárt leadná, hogy milyen fiúkkal szeret járni, és mit „nem bír” valakiben. Ernyei Magdi meg… nahát, ahhoz egy szót se merne szólni ez a Szotyori.
Ciklon két kézre fogta a szatyrot, egyik válla felcsúszott. – Vannak lányok… – Olyan álmos volt! Azt se tudta, hogy indultak el újra, hogy értek el a várhoz.
Olyan volt, akár egy vár. Először csak a bástyafal tűnt fel. Akárcsak ahhoz ragasztották volna a házat.
– Műemlék. – A fiúból már csak szakadozott foltok látszottak a homályban. – Valóságos műemlék. Tudja, egy kicsit mindnyájan büszkék vagyunk erre.
Ciklon üvölteni tudott volna. „Csöngess be! Csöngess már be!”
A fiú meg, mintha keresgélne valamit a falnál. Majd egész váratlanul megszólalt a csengő.
– Jó helye lesz. – A fiú hátrafordult és bólintott.
Ciklon is bólintott, és megpróbált mosolyogni.
Ez a félmosoly volt az arcán, amikor ott állt a magas, kissé hajlott hátú nő előtt.
– Tetszik tudni, Lenke néni, a vendég.
– Persze, Zoltánka. Hát csak tessék.
Átmentek az udvaron.
Aztán egy előszobában álltak. A falon képek, szarvasagancs.
– Csak az a baj, Zoltánka, hogy csak egy szobát tudunk átfűteni.
Ciklon belekapaszkodott a szatyrába. Nem, ő innen nem megy el.
Előkerült egy ősz férfi. – Ó, hát maga a mi kis vendégünk. Zoltán! Hát téged is lehet látni?!
– Csak mosd meg a fejét! Alig látjuk mostanában.
– Tetszik tudni, anya nincs jól, meg aztán…
Valamit beszéltek az anyáról, aki a szívével bajlódik, aztán Szotyori megérintette a lány karját.
– Akkor holnap reggel! Kezitcsókolom, szervusz, Kálmán bátyám!
Holnap reggel? Mi lesz holnap reggel? Ja, persze hogy az üzletben… Tőrök is vannak a falon, tőrök és kardok. Azon a képen meg egy nő, fekete estélyi ruhában.
– Nem fog ártani egy tea – mosolygott Lemhényi.
Szobákon terelték át Ciklont. A szekrények tetején befőttesüvegek, kerek, lavórszerű üvegek és táskák. Kiterjesztett szárnyú madár.
– Én lőttem.
Sötétség borult a madárra, ahogy továbbmentek. Sötétben szállt, kiterjesztett szárnnyal, mozdulatlanul.
Az asztalnál ültek. Ciklon a teáscsészét szorongatta. Még jobban fázott, mint az utcán. (Ez az a szoba, amit átfűtenek?) Lenézett a szatyrára. A másik kettő is lenézett.
– Szereti az ilyen kockás holmikat?
Ciklon a szatyrát nézte. Szerette volna eltüntetni. A teát kortyolgatta, és közben a szatyrára bámult.
(Melyik az az egyetlen szoba, amit átfűtenek?)
– Csak az a baj, hogy a Balaton nincs eléggé kihasználva. – Lemhényi hátradőlt. – Már úgy értem, idegenforgalmi szempontból. Nem vonom kétségbe, hogy történtek lépések, jelentős lépések, de bizony azért még mindig…
A lány bólintott. (Mióta beszélhet ez már a Balatonról?)
– Azért akárhogyis van, de én a sziget szerelmese vagyok!
– Én meg a Dunakanyaré.
Ciklon az üres csészéjét szorongatta.
– Azt mondja, kérem, hogy a Dunakanyaré – Lemhényi bácsi a fejét csóválta. – Néha meglátogatja egy barátnőjét Visegrádon, aztán egész nap kártyáznak, és ki se mozdulnak a szobából.
– És a kirándulások?
– A te kirándulásaid! – A bácsi Ciklonhoz fordult. – Ne vesse meg a süteményünket.
Néhány aprósütemény a tányéron. Ciklon beleharapott az egyikbe, és akárcsak porral telt volna meg a feje. Recsegő, kavicsos porral.
Ezen a recsegésen át hallotta Lemhényinét.
– Legjobb, ha lefekszik.
Szobák, szobák és szobák. És megint a befőttesüvegek, almák végtelen sora. Táskák és üvegek. Szekrény barna oldala… szőlő fut rajta végig? Szőlő vagy borostyán?
Egy madár szállt át a befőttek felett, kiterjesztett szárnnyal.
Ciklon belezuhant az ágyba.
– Én még annyi takarót nem is láttam!
A cukrászdában ültek, Szotyori Zoltánnal. Itt végre meleg volt.
Ciklon elnézett az asztalok felett. – Melyik lehet az a szoba, amit átfűtenek? Az az egyetlen szoba?
– Fázott?
– Mit gondol! Annyi takaró alatt? – Majd kis csodálkozással. – Fáztam, én nem is tudom, de fáztam. És egy kosár volt az ágy végében.
– Kosár? – A fiú felnevetett.
– Ruhák lehettek benne, én nem is tudom… ruhák vagy üvegek.
– De mégis, az ágyban!
Ciklon megrázta a sörényét. Rumos teát ivott, és ettől kellemesen elbágyadt.
Csésze kávé. Ez volt a reggeli Lemhényiéknél. A kávén vastag, irtózatosan ráncos bőrréteg.
Egy mellény – ez volt a délelőtt. Egy mellénnyel sétált a kirakatban, rátette a zakóra, majd levette a zakóról.
– A kezdeményezés bátorsága! – Egy pillanatra az üzletvezető is bedugta fejét a kirakatba. A mellényt rá akarja tenni a ruhára. Mást mondok! Legszívesebben csak ezt a mellényt hagyná meg a kirakatban.
A vezető eltűnt. Ciklon tudta, hogy most odalent róla beszélnek az asszonnyal. Jól megbeszélik.
Mindegy. Most csak az a fontos, hogy itt ül, ebben a cukrászdában.
– Jövőre újra megpróbálom. – Szotyori áthajolt az asztalon. Úgy nézett a lányra, mint akitől valami döntést vár.
– Persze, hogy megpróbálja. – Kicsit a fejébe szállt a rumos tea. Ó, csak éppen egy kicsit. Sejtelme se volt, hogy mit kell a fiúnak jövőre is megpróbálni, de azért biztatóan mosolygott.
– Mert olyanok ülnek a zsüriben! – A fiú legyintett. – Igazán nem is tudom, miféle alakok.
– Ó, az magát egy csöppet se izgassa!
– Azt mondják, döntsem el, hogy absztrakt vagyok-e, vagy realista.
– Hát döntse el. – A lány mosolya egy kissé bizonytalanabbá vált.
– Ez nem olyan egyszerű. Azért ez nem olyan egyszerű. – A fiú az asztalra bámult, majd két duplát rendelt. Arról beszélt, hogy ha felveszik a képzőművészetire, minden megváltozik. – Az egész életem megváltozik.
– Van egy barátnőm, átfestette a kályhát… ő meg a vőlegénye.
– Én nem kályhát akarok festeni. – Belepottyantott egy cukrot a kávéba.
– Vera se… úgy értem, hogy mindenféle mintákat festett a cserépkályhára, zöld meg fekete vonalakat húzogatott. Ő meg a vőlegénye.
A fiú még megpróbálkozott a képzőművészetivel, de Ciklon egyre csak azt a kályhát magyarázta.
– És tudja, ettől az egész lakás más lett. Sokkal vidámabb. Nem mondom, Vera szülei egy kicsit idegesek voltak, de hát azért… – Felnevetett. – Ha látta volna, ahogy Vera és Feri a kályha körül röpködtek, és mindenféle vonalakat húzogattak.
– Na, gyerünk.
Ciklon nem nagyon értette, miért kell ilyen hirtelen elmenni. Néha, úgy oldalról, a fiúra nézett. El akar vinni valahova? Hova? De hát még a kezemet se fogta meg? Vagy ez mindjárt úgy kezdi? És miért hallgat. Nem bántottam meg, igazán nem bántottam meg semmivel.
Szotyori Zoltán megállt egy nagy, fehér épület előtt.
– Itt volt a táncünnepély.
Ciklon türelmesen nézte az épületet. Iskola. Miféle táncünnepély lehetett ebben az iskolában? Kérdezni nem kérdezett semmit. Úgy érezte, hogy megúszott valamit.
– …akkor még senki se tudta, hogy ez lesz belőle. Beleestek egymásba, nem vitás, de hát ebben igazán nem volt semmi különös. – A fiú kis szünetet tartott. – Van is egy rajzom róla. Mármint a lányról. Ő kért, hogy kapjam le. „Egyszer még híres leszel, és akkor majd én mindenkinek megmutatom ezt a rajzot.” Ilyeneket mondott… hogy egyszer még híres leszek… De hát nem mutatta meg, és egyáltalán nem is került hozzá az a rajz.
Szotyori Zoltán odament a sötét ablaküveghez, megkocogtatta.
– Valahogy bízott bennem… mármint hogy híres leszek. Tulajdonképpen odaadhattam volna neki azt a rajzot, de akkor már nem volt semmi értelme, és talán ő is megfeledkezett róla.
Ciklon csöndesen dühbe gurult. Mit mesél itt nekem arról a lányról! Hogy milyen szépen táncolt azon az ünnepélyen, és hogy udvarhölgynek volt öltözve.
– Én hamar leléptem, nem szeretem a reménytelen ügyeket. Se a szerelemben, se másban. Bár, tulajdonképpen nem is voltam szerelmes belé, nem, azt hiszem, nem voltam szerelmes… és tudja, ahogy a Kövecses Bandi feltűnt, mindjárt láttam, hogy… Beleestek egymásba, így, ahogy mondom.
Ciklon rábólintott magában. Áldásom rájuk. Kövecses Bandira és arra a lányra.
– Elkönyvelték őket, a Kövecses Bandit és Lemhényi Évát. Ez egy olyan ügy volt, amibe másnak nem lehetett belepancsolni.
– Lemhényi Éva?
A fiú ránézett és bólintott. – Ja igen, persze. – Megint az iskola felé indult, de aztán visszajött. – A Lemhényi bácsi lánya. Maga náluk lakik.
– Maga vitt el hozzájuk.
– Én… persze. Kedves emberek, és azt hiszem, hogy… talán ők se gondolták, hogy mi lesz ebből. Az biztos, hogy hallani se akartak arról a fiúról. – Csöndes nevetés. – Mindig úgy oldalt tartja a fejét.
– Oldalt tartja?
– Ők mondták. Hogy nagyon is kihívóan néz az emberre, és sose figyel. Meg aztán… – Lassan elindult.
Ciklon is elindult a fiú mögött.
– Maga náluk lakik, hát tudja.
– Mit tudok?
– Kedves emberek, de azért olyan régimódiak.
Elmentek a mozi előtt.
– Van ott egy madár. – Ciklon maga se értette, hogy mit akar ezzel a madárral.
– Sas. Lemhényi bácsi lőtte. Egy időben együtt vadásztak az apámmal. Látja, apa is… igen, hát ő is olyan régivágású ember, de amikor az a dolog történt, hát egyszerűen… most már néha átmegy Lemhényiékhez, de legalább egy fél évig be se tette oda a lábát.
– Mi történt? – Megállt.
– Mi történt? – A fiú is megállt, mint akit meglepett ez a kérdés. A járdára nézett, majd hirtelen: – Nekem semmi bajom nem volt a Kövecsessel, és másnak se az iskolában. A színjátszókörben is szerepelt. Soha semmi baja nem volt amiatt, hogy cigány.
– Amiatt, hogy cigány?
– Egy darabig még Lemhényiékhez is járhatott… csak amikor már mindenki arról beszélt, hogy ő meg Éva, akkor kitiltották. Akkor már nem találkozhatott az Évával. Azért persze mégis találkoztak… és akkor a lányt verték. Bezárták, de hát mindig kiszökött, és akkor megint csak… De hát azért a Bandinak se lett volna szabad úgy viselkedni. Abba kellett volna hagyni ezt az ügyet… vagy pedig elmenni innen. Igen, az lett volna a legjobb, ha Évával együtt elmennek innen. De hát nem lehetett beszélni vele, és Évát is megvadította… és egész biztos, hogy ő beszélte be neki, hogy menjenek fel a töltésre…
Felmentek a töltésre. Az a lány és a fiú… jó, rendben van.
Olyan galuskás hangja van ennek a Szotyorinak. Ezen a hangon telefonál. – Sári otthon van? Kezitcsókolom, Pákozdy néni, a Sári otthon van? Már elment…?
Ciklon szinte látta, ahogy Szotyori bent áll a fülkében és telefonál. Már amikor bedobja a tantuszt, tudja, hogy a Sári nincs otthon. És az Anikó is elment valahova. Van, amikor föl se veszik a kagylót, ő meg csak hallgatja a zúgást, aztán újra próbálkozik.
Ez volt Ciklon előtt. Aztán meghallott valamit, és akkor egyszerre eltűnt a fülke.
– Mit mond? – Közel hajolt a fiúhoz. – Mit csináltak?
– Semmit. – Szotyori Zoltán valahonnan messziről nézett rá. És mintha közben megkerülte volna az iskolát. – Egyáltalán nem mondtam semmit.
– Mi volt azzal a lánnyal? Meg a fiúval?
– Milyen lánnyal? És milyen fiúval? – Sértett, elhúzott hang.
– Öngyilkosok lettek?
– Ki mondta? Nem gyűjti a gyufacímkéket? Csak úgy véletlenül.
– Na, ne hülyéskedjen! Szóval…
– Szóval… – Fölényesen kezdte, de aztán elcsuklott. – Hát igen, kimentek a töltésre, lefeküdtek a sínre, és akkor már csak vártak, nem kellett mást csinálni, mint várni. – Szünet. – Én meg rohantam fölfelé, és a nevüket kiabáltam. Hallottam, hogy jön a vonat, reszketett a töltés, rohantam fölfelé, és csak kiabáltam. Éva…! Bandi! Kövecseees…!
– Ne kiabáljon.
– Nem kiabálok. Ki kiabál? – Szotyori arca, akárcsak szétázott volna. Ciklonra nézett, és megismételte. – Nem kiabálok… ki kiabál?
– Jó, csak úgy mondtam. És azok?
– Letakarták őket, de az már később volt. Valami ponyvával letakarták őket… nem is ponyvával, csomagolópapírral, mindenki rohangált a töltésen, a vonatot meg, akárcsak félrelökték volna… azokat meg letakarták, ponyvával vagy csomagolópapírral, én nem is tudom.
Recsegő géphang hallatszott a moziból. Aztán az is elhallgatott.
Ott álltak a sötét utcán. Ciklon úgy nézett a fiúra, mintha rá akarna kiáltani. Aztán megfordult, és futni kezdett.
– Valami baj van?
Lemhényi néni volt előtte.
Ő meg nem is tudta, hogy bukott be a kapun. Még emlékezett rá, hogy egy férfi az arcába nevetett. – Tréningezünk? – Ciklon rohant. Elvágtatott a templom mellett, aztán mintha megint a mozinál lett volna. Leült egy padra. Várta, hogy egyszerre csak odajön Szotyori, és még mond valamit.
– Talán kellemetlenségei támadtak? – Lemhényi néni összefonta a karját. – Ne törődjön vele.
– Mi az, nem jöttök be? – hallatszott a szobából egy derűs hang.
A bácsi a terített asztalnál ült.
– Egy pohárka bor sose árt vacsora után.
Ciklon összepréselt térddel ült az asztalnál. Ha megkérdezném, ha most hirtelen megkérdezném, hogy van-e gyerekük?
Lemhényi felállt. – És most megmutatjuk magának Ladyt.
Lemhényi ment elöl.
(Itt pofozták végig a lányt, megpróbált előreszaladni, de aztán nekiesett egy asztalnak, és utolérték.)
– Megismeri ezt a fiatalembert? – Lemhényi egy fénykép előtt állt.
Evezősök a csónakban. Egyszerre húzzák hátra a lapátot.
Lemhényi rákoppintott a harmadik evezősre. – Akárcsak ma!
– Te… te… – nevetett a felesége.
Evezősök, egyszerre húzzák hátra a lapátot, arcuk ragyog a napban.
– A Szent István-evezősklub.
(A lány nekiesett az asztalnak, és akkor feldőltek a képek, az evezősök, a Szent István-klub tagjai, aztán elrángatták innen a lányt, belekapaszkodott az asztalba, de azért mégis elrángatták.)
– Egy időben verhetetlenek voltunk.
– Ugyan! A Hungária mindig legyőzött benneteket.
– De csak amikor a Sármay Laci átment hozzájuk. Az nem volt valami szép a Lacitól, és hát az ilyesmi a csapatszellemre is rossz hatással van.
Félig felépült ház, májusfával. Előtte két férfi, vidám mosollyal átfogják egymás vállát.
– Kemenes Feri háza Budafokon. És tudja, ki csinálta a terveket? Én csináltam!
– Csak a borospincét!
(Fölállították a képeket. Aztán, ahogy az történt, az anya visszajött, és sorra fölállította a képeket, mindegyiket a maga helyére.)
A kép előtt álltak. A bácsi kedvesen dicsekedett. A néni pedig mindig beleszúrt, persze csak úgy, tréfásan.
Ciklon közben csak egy képet keresett, egyetlenegy képet. Hiába. De hát csak nem tüntettek el mindent, ami róla készült. Hogy is hívták? Éva. És Szotyori Zoltán lerajzolta.
– Ez még kint készült a birtokon.
– Látja, a tetőkert! Majd felvisszük. Persze, nyáron más, nyáron egészen más.
Azért talán van róla egy fénykép? Vagy csak valami eldugott kapualjban? Fénykép, a kirakatban, a kapu alatt. – Ciklon szinte látta azt a képet. – Szőke lány, kedves, gyanútlan mosollyal. Mellette esküvői kép, meg egy nagymama, az unokák között. Néha valaki arra vetődik. „Te, ez a Lemhényi lány!”
– Az érettségi tabló.
Egy csomó fej, magasgallérok, bajuszok.
– Kinagyíttattam a fiúkat.
Magas galléros, felakasztott fejek, ahogy szinte egymáson lógtak.
– Talán öten haltak meg az egész társaságból. – A bácsi hangja diadalmas volt. – Ez itt Kongóba ment, misszionáriusnak.
– Meghalt?
– A Wendauer Béla? – Harsogó nevetés. – Tavaly kaptam tőle egy lapot!
Kétoldalt álltak Ciklon mellett. Ő meg arra gondolt, hogy egy közös kép is van róluk. A lányról meg a fiúról. A fiú biztosan akarta, hogy legyen egy közös kép.
A töltés oldala…
Ez vágódott Ciklon elé. Ahogy a két alak lassan elindult fölfelé, a töltés oldalán. Előtte ittak valamit, másképp nem lehet. A lány néha megállt, mintha vissza akarna rohanni, de a fiú vitte. Vagy inkább a lány akarta?
A bácsi és a néni kétoldalt álltak Ciklon mellett. Megindultak vele, aztán ismét megálltak egy kép előtt.
Egy lány és egy fiú a kerti kapunál. Nyurga lány, mélyen a homlokába húzott kalappal. A fiú matrózsapkában. A sapka szalagja belelóg a nyakába.
Ciklon a lány felé hajolt, mintha följebb akarná húzni a kalapját, hogy előtte legyen az arc. Hogy lássa az arcát, a homlokát, a szemét. Igen, hiszen a szemét is eltakarja az a kalap.
Ciklon akkor már egy másik arcot látott. Egy másik lányt és egy másik fiút.
– Az én kis lovagom. – Lemhényiné két ujjal megérintette a képet. – Ő volt az én kis lovagom. A bátyám.
Nem, azt nem mondta volna senki, hogy a lovagja. De elkönyvelték őket. Mindenki tudta, hogy együtt járnak, és ez már egy olyan ügy volt, amibe másnak nem lehetett belepancsolni.
– Nézze meg a lányt – mondta Lemhényi. – Almádi sellője.
– Miket beszélsz! Ne is hallgasson rá.
– Miért? Hát ki nyerte a gyermekszépségversenyt? És, ahogy úsztál! De ki is nevezett el sellőnek?
– Hagyd már ezt! Talán az öreg Sennyey Béni bácsi. És tudja, fehér harisnyában mentünk sétálni, fehér harisnyában és spangnis cipőben.
Táskával és szatyorral mentek. A szatyorban pulcsi meg könyvek, beledobálva. Együtt mentek végig az úton. Aztán egy kapu előtt ácsorogtak, majd bementek egy házba, mintha keresnének valakit.
– És az volt a legjobb, hogy minden vasárnap délután elszöktünk hazulról!
Megszöktek azok még hétköznap is. A lány itthagyta ezt a házat, a várat, végigfutott az udvaron, ki a kapun. Vagy éppen az iskola környékén várt rá a fiú, és akkor ő úgy ment el vele, kék iskolaköpenyben.
– Azt látni kellett volna, ahogy ott ültünk a Brumiller-cukrászdában!
Ott ültek a cukrászdában. A lány az ajtót nézte. Mint aki várja, hogy belépjen valaki, talán apa vagy anya. – Ne törődj velük – mondta a fiú. – Miért ne ülhetnénk be ide?
– Mindig ő rendelt. Mandulástortát rendelt.
Elültek ők egy málnaszörp mellett is. A fiú feketét ivott, a lány szörpöt. Beszéltek vagy hallgattak, de a lány közben egyre csak az ajtót nézte.
– Később már nem is kellett rendelni. Mindenki tudta, melyik a kedvenc süteményem.
Két üres szék a cukrászdában. Azok ketten felálltak és elmentek.
A bácsi megérintette Ciklon vállát, és továbbvezette. – A család reménysége volt! – Kicsit előrementek. – És, kérem, tizennyolc éves korában elvitte a Galoppierende.
Az asszony beérte őket. Megfogta Ciklon vállát, és akkor megálltak.
– A Lady!
Egy nő lovon. Meztelenül és hihetetlenül méltóságteljesen.
– Coventry város utcáinak minden ablaka becsukódott, amikor a Ladynek így kellett végiglovagolnia. – Az asszony, mintha már nagyon régen magyarázta volna ezt a történetet. – Így kellett, hogy végiglovagoljon… ő… aki megmentette a várost!
– Megmentette?
– A férje által kivetett súlyos adó alól. És aztán ez volt a váltságdíj. Ezt szabta rá a férje, váltságdíjként.
Az asszony nézte a képet. – Meg akarták szégyeníteni, de ő szégyenítette meg azokat, akik ilyet tettek vele.
– Egy ablak nem volt Coventryben, amelyik nyitva maradt volna. – Mintha maga Lemhényi is becsukott volna akkor egy ablakot. – Egyébként a feleségem készítette ezt a képet.
– A Valikával! Elfelejted, hogy a Valika mennyit segített.
– A Ladyt egyedül hímezted, teljesen egyedül. És aztán nézze a keretet, fekete ébenfa!
Az asszony mintha egyedül volna a Ladyvel. – Úgy akarták, hogy szégyenné és gyalázattá legyen ez az út, de a büszkeségé és dicsőségé lett.
Csöngetés. Egyszer, kétszer, aztán már úgy álltak ott, mint egy hirtelen támadt záporban.
Szertefutottak volna, de mozdulni se tudtak. Aztán Lemhényi mégis megmozdult.
– Megnézem.
– Nem nézed meg. – Lemhényiné mereven állt. Most, mintha csak ők ketten lennének a Ladyvel. Gőgösen, kifeszített derékkal állt a csöngetésben, és egy pillanatra le nem vette tekintetét a Ladyről.
Abbamaradt a csöngetés – aztán újra.
Ők jönnek, gondolta Ciklon. A fiú meg a lány. Kint állnak, és addig csengetnek, amíg be nem engedik őket. A lánynak joga van idejönni, és most magával hozza a fiút. Talán a Brumiller-féle cukrászdából jöttek.
Ajtók csapódtak előtte, egy pillanatra mintha sötétbe merülne minden, aztán megint az éles fény és a csöngetés.
A néni mozdulatlan arca.
A bácsi eltűnt. Csengetésben megy át az udvaron, hogy kinyissa a kaput. Ő is tudja, hogy azok ketten állnak ott kint. Még egy pillanat, amíg nyitja a kaput, és aztán…
– Senki. – Lemhényi állt mellettük. Valami szégyenkezésféle volt az arcán.
– Tudtam. – Lemhényiné a képet nézte. – És te is tudtad. Ismerjük őket… becsöngetnek, aztán elszaladnak. – Elhallgatott, majd valami földöntúli diadallal. – Meg akarták szégyeníteni a Ladyt, de ő szégyenítette meg azokat, akik ezt tették vele.
– Néha még rosszabbat is csinálnak. Igaz, most már azért ritkábban.
A cukrászdában ültek. Ciklon elmondta Lady Godivát és a csengetést.
Egy fiú elment az asztaluk mellett. Odaköszönt Szotyorinak. Közben, mintha várta volna, hogy Szotyori odahívja.
– Tudja, mi volt! Feladtak egy hirdetést Lemhényi bácsi nevében. – Macskát veszek. – Képzelheti azt a felvonulást! Azt hiszem, a város valamennyi macskáját odacipelték.
– És nem költöznek el?
– Mondom, most már nem olyan veszélyes.
Valaki megint odaköszönt.
– Sikerei vannak – bólintott Szotyori Zoltán. – Tegnap elkapott a Paál Frigyes, azzal, hogy…
– Egy kép sincs róla! Az egész lakásban egyetlenegy kép sincs arról a lányról.
– Persze, gondolom.
– Tudják, hogy maga lerajzolta?
– Nem hiszem. – Elhallgatott. Majd, mintha hirtelen dührohamot kapott volna. – A Kövecses rontotta el az egészet! Mondtam neki, hogy legyen eszed, menj el innen az Évával, máshol is meg tudsz élni, mitől félsz? de ő nem, nem és nem… Még akkor se akart erről hallani, amikor már az ő apja is tiltotta a dolgot.
– A Kövecses apja?
– Itt van a múzeumban. Őr. Nem, vele igazán nem volt semmi baj. Még szerette is az Évát, de aztán… Tudja, a Lemhényi bácsi egyszer elment hozzá, vagy levelet írt neki, és találkoztak valahol. És akkor azután…
A fiú elhallgatott, majd megint rákezdte.
– Egyszerűen nem lehetett beszélni a Bandival, egyszerűen nem értette meg, hogy el kell innen menni. Jogom van ittmaradni. Mindig csak ezt mondta. Jogom van ittmaradni.
– Nincs róla egy fénykép, az egész lakásban nincs róla egy fénykép.
Szotyori ránézett és vállat vont.
Rádobta a sálat a fekete zakóra, aztán lekapta. Két lépést hátrált. Egy másik zakóra dobta a sálat, de csak azért, hogy onnan is lekapja.
– Helyes – hallatszott egy hang a mélyből –, szeretem, ha valaki töpreng.
Zakók, mellények, fölhajtott gallérú télikabátok. És odalent a vezető, akárcsak egy sötét üregben.
– Elgondolásai vannak, szeretem, ha valakinek elgondolásai vannak.
Ciklon egy pillanatra ránézett, aztán megint rádobta a sálat egy zakóra.
A diadalmas férfi ünnepélyes, fagyott mosolya.
Olyan volt az a bábu, akár egy diadalmas férfi. Ciklon megigazította rajta a sálat, egy kicsit hanyagabbul, úgy, ni.
A diadalmas meg akárcsak arra várna, hogy valami zenére elinduljon. Biztos, hogy nagyszerűen tud lépcsőn lejönni. Olykor megáll és körülnéz. Előtte a szálloda hallja.
Előtte az utca.
Ciklon átfogta a diadalmas férfi vállát, és most már ketten bámultak ki az utcára. A diadalmas férfi sötét kabátban, hanyagul odavetett sállal, Ciklon könyökén tűpárna, lábán szürke zokni.
Néni ment el az üveg előtt, fején kosár. Katona bámult a kirakatra.
Távolabb a piac bódéi. Bódék, kosarak, szekerek.
– A csau divatszín – hallatszott bentről a vezető hangja. – Nyugodtan merem ajánlani.
– Vagy valami csíkosat? – Ez az asszony volt.
Lány futott a kirakathoz. Magával rántott egy fiút. A lány rámutatott a pulóverekre. Összedugták a fejüket, mint akik megbeszélnek valamit.
Közben bentről:
– Nem nagyon vad ez a szín?
– Abban az esetben szóba se jöhetne!
A bódék mellett bekanyarodott a busz.
Alakok rohantak a megállóhoz. Mintha eddig valahol lesben álltak volna, de most egyszerre ellepték az utcát, a teret.
Ciklon lassan lecsúszott a földre. Ott kuporgott a diadalmas férfi mellett. Állát tenyerébe dűtötte, és csak bámult kifelé a rohanó alakokra, a bódékra, a szekerekre.
– Maradjunk a csaunál – hallotta a hangot.
Nem volt kedve ebédelni. Lemhényiékhez se volt semmi kedve. Ismét megígérték, hogy majd felviszik a tetőkertbe. Azt meg kell nézni, persze nyáron más, egészen más!
Átment egy kopár parkon. Aztán egyszer csak ott állt egy sárgásbarna épület előtt.
Hideg, kőfolyosó. Egy szoba. Odakintről lépések. Most mindjárt bejön Nagy Ervin. Á, mit keresne itt Nagy Ervin? Valaki azt mondta, hogy beválogatták az olimpiai keretbe.
Hamuszürke föld az üvegkoporsóban. Megszürkült, halott föld. Csontok, irtózatosan elvékonyodott csontok, oldalt edényfélék.
Az üvegkoporsó oldalán egy kartonlap. Hogy ásatások meg Krisztus előtt. És, hogy Tarquinius úr sírja. Ki volt Tarquinius úr?
Szotyori Zoltán biztosan tudja, hogy itt vagyok. Mindig tudja, hogy hol vagyok.
Kardja is lehetett Tarquinius úrnak. Verához járt egy fiú, az beszélt ilyen ásatásokról. Vera akkoriban azt mondta, lehet, hogy ő is régész lesz.
Kulcsok a falon. Az egyik gonosz, nagy fejű, a másik meg olyan vékony.
A fiú biztosan eljött ide az apjához. A Kövecses Béla. Szotyori azt mondta, hogy színészi tehetség volt benne, de orvos akart lenni.
A kardot is a koporsóba tették, meg az edényeket. Ő kérte ezt? Tarquinius úr?
– Tarquinius úr háza.
Fáradtbarna arc. Merev, üveges tekintet, akár egy kitömött madáré. Nem nézett Ciklonra. A falra nézett, a kulcsokra. Aztán lassan megfordult, és vele együtt Ciklon is megfordult.
Elindult a sovány, egyenruhás öreg mellett. Egy bot, egy fekete ellenzős sapka. Ez kísérte Tarquinius úr háza felé.
– A római légió állomáshelye. A harmadik római segédlégió állomáshelye.
Elgörnyedt hát, a kabátját kiszívta a nap. Lemhényi ide küldte neki a levelet? Vagy talán ő maga jött ide, hogy megbeszéljék azt a dolgot?
Oszloptöredék egy teremben. És mindenféle elszórt kövek.
Nagyanya előreugró, hegyes térde.
– A vízvezeték… kérem, olyan építkezésük volt, mondhatni, olyan fejlett építkezésük.
A fiú biztosan bejött hozzá. A lánnyal együtt. Igen, együtt jöttek végig a folyosón, és aztán úgy is mentek el.
– Mert igen sokan azt hiszik, hogy csak Aquincumban van ilyesmi, meg Pannonhalmán… Vagy Fehérváron. Pedig hát nálunk most is ásatási munkálatokat végeznek.
A csónakház. Szotyori elmondta, hogy ott találkoztak, és ott voltak akkor is… utolsó este. Biztosan ittak valamit, anélkül nem lehetett volna. A fiú akkor már régen nem járt haza, valósággal berendezkedett a csónakházban. A lány meg kijárt hozzá.
– És ha megnézzük ezeket a kőárnyékokat…
Kövek egymás mellett. Az egyikben mintha még benne volna valakinek a lába. Ahogy tovább akart lépni, de már nem lehetett.
– Kiömlött a láva.
Az öreg ránézett a fénytelen szemével. – Láva? Nem, itt nem volt semmi ilyesmi. Az Öreghegy mindig is nagyon békés volt.
Elhallgatott. Nézte a lányt. Valami bizonytalan mosoly jelent meg a ráncok között.
– Fiatalok szeretnek elképzelni ilyesmit. Láva… no igen, vannak vulkanikus kitörések bizonyos helyeken.
Nagyanya szikár térde megint feltűnt a kövek között. Ciklon még azt a mozdulatot is látta, ahogy előregörbedve, két kézzel fogja a kávéscsészét.
– Centurio volt Tarquinius úr. Vízvezetéket építtetett, meg…
Szotyori Zoltán kirohant a csónakházba, de már nem volt ott senki. Néhány holmi. Fürdőköpeny, könyvek meg képesújságok. Szotyori elkezdte nézegetni a képeslapokat. Aztán vonatfüttyöt hallott. Akkor már kint volt a csónakházból. A töltés felé futott. Futott és ordított. A fiú nevét ordította, meg a lány nevét. Többször is elbotlott. Alig látott a hajnali ködben. Csak, ahogy a vonat hirtelen elrohant előtte.
Egy pillanatig egyedül állt a töltés oldalán. Aztán egyszerre többen voltak mellette. Apró lámpákat lehetett látni. Megrázták a vállát, kérdeztek tőle valamit. Nem értette. Azt se értette, miért áll ott a töltésen.
– Avar kori leletek.
Az öreg elment néhány megfeketedett edény mellett.
A néni mögött ment, végig a szobákon. Aztán egyszerre bent voltak a fáskamrában. Középen hatalmas tuskó, belevágva egy balta. Mintha éppen ebben a pillanatban vágta volna bele valaki.
– Ha látná a férjemet, ahogy fát aprít! Ezt még most se engedi át másnak.
A néni megállt a létra előtt: – Nem szédül?
Ciklon a baltát nézte, a falra akasztott fűrészt, meg azt az ócska szalmakalapot.
A néni megindult fölfelé a létrán.
Mögötte Ciklon.
Vékony, karcsú létra. Az ember éppen csak bele tudja illeszteni a lábát a fokokba.
A néni valósággal repült fölfelé. A lány alig tudta követni.
– Ne féljen, mindjárt fönt vagyunk!
Egyik fokról a másikra. Újságpapír súrolta Ciklon arcát. Hogy kerülhettek ide újságok? Egymás mellé fektetett gerendák. Akár a padok. Talán ül itt valaki?
– Majd meglátja, hogy megéri! – hallatszott a magasból.
Ciklon megállt. Fájt a nyaka, a háta. Nem, köszöni, ebből elég volt. Majd jön valaki, és leszedi innen. Vagy, ha nem szedik le…
Szürke fény ereszkedett le, és már fent volt.
Lapos tetőterasz. Lemhényiné egy fa mellett állt, fejét oldalt dűtötte.
– Az egész város előttünk van!
Egy padlásablak volt Ciklon előtt. Bedughatta volna a lábát abba a lyukba.
Ciklon egy háztetőn állt, ahonnan háztetőkre lehetett látni. Alattomosan hunyorgó, vágott, kis ablakokra.
– Ez maradt a régi várból, ez a bástyafal. – Lemhényiné a fa mellett. – Ide vonult fel az őrség, ha ellenség közeledett a város felé.
A lány lenézett az utcára. És csak egy valamit akart mondani. „Bent voltam a múzeumban.” – Már akkor erre gondolt, amikor a létrán kapaszkodott fölfelé, a néni mögött. Amikor fokról fokra kapaszkodott fölfelé. „Néni kérem, tetszik tudni, hol voltam…?”
A lány lenézett az utcára.
– Nem kínálhatom meg barackkal – mondta az asszony –, de ha legközelebb erre jön…
(Azt hiszi, hogy valami üdülésre utaltak be. Szóval, ez barackfa.)
– Mindenfélét bedobálnak. – Nem volt szemrehányás Lemhényiné hangjában. Inkább gőg. – Ezt bizony el kell viselnünk. Nyári este itt ülünk az urammal, és akkor egyszerre csak kopognak körülöttünk a magok. Irigység… hiszen én értem. Felbiztatják a gyerekeket.
– Gyerekek… persze.
– Néha még cipőket is dobálnak.
– Cipőket? – Nézett lefelé, hallgatta az asszonyt.
– Majd elmondja otthon, hogy hol volt, mit látott.
Ciklon zsibbadtan rábólintott.
– A szüleivel lakik? De hiszen, ez természetes!
Ciklon megint csak bólintott.
– A vár kapitánya kivonult ide, az őrséggel, és végignézett az alvó városon.
Egymás mellett álltak, lenéztek a városra.
Ciklon rázott egyet a sörényén.
– Én a nagymamámmal lakom!
– Mit beszél? – Szotyori rábámult a lányra.
– Ha akkor azt nem tudom neki megmondani, talán ledobom magam.
– Hogy a nagyanyjával lakik?
A Divatházból jöttek. A vezető elbúcsúzott Ciklontól. – Maga igazán nagyon ötletes. – Az asszony savanyúan mosolygott. – Remélem, még eljön hozzánk. – Akkor a lány már tudta, hogy ronda jelentést küldenek a Központba.
Aztán Szotyori elkísérte Lemhényiékhez. Ciklon meg elmondta, hogy tegnap bent volt a múzeumban, és aztán Lemhényiné felcipelte a tetőkertbe.
– Nyáron ott tisztítja a zöldséget – mondta a fiú. – Ott ül egy vejdlinggal az ölében, és a zöldséget tisztítja.
– Magát is felvitték?
– Már régen. De nem is vele mentem fel, hanem… igen, szóval még az Évával.
– Az Évával?
– Talán ott mondta, hogy rajzoljam le.
– Sose mutatta azt a rajzot.
– Múltkor kerestem, én nem tudom, talán elkallódott.
– Elvesztette?
– Nem, azt nem hiszem. – Úgy elmenőben rákoppintott egy falra. – Mit akart a múzeumban?
– Benéztem.
– És ezt meg akarta mondani Lemhényi néninek?
– De nem tudtam megmondani. És ha még a nagymamámat se tudtam volna megmondani…! – Szembefordult a fiúval, és most úgy ment hátrafelé.
Egy darabig így lépkedett, hátrafelé.
– El kellett volna hogy menjek ebből a városból! – Szotyori megfogta Ciklon vállát, és visszafordította. – Kövecses Bandinak és Évának el kellett volna innen menni. Ezt ők is tudták… mindenki tudta.
– Elvesztette azt a rajzot?
– Dehogyis, csak elkeveredett valahova. Nem is volt az olyan komoly rajz, csak vázlat. Szerettem volna, úgy igazán megfogni, de ez még csak vázlat… tanulmány. – Kis szünet. – Ha újra megpróbálnám a főiskolát, mit gondol, ha jövőre újra jelentkeznék…?
Mintha soha le nem vetette volna a pulóvert. Mintha még éjjel is abban aludt volna.
Ezt érezte Lemhényiék asztalánál. Meg hogy ezt Lemhényiék is tudják.
Tortafélét vacsoráztak, valami sötét lével leöntve. Lemhényiné azt mondta, hogy nagyon szívesen felírja a receptet az édesmamának. Igen, az édesmamának.
Ciklon meg csak nézte, ahogy az asztal sarkán felhajtja a terítőt, és írni kezd.
– Hallom, megnézték a tetőteraszt. – Lemhényi olyan képet vágott, mintha valami huncutságot követtek volna el a háta mögött.
A kép alatt álltak. Lady Godiva képe alatt. Úgy vonultak ide vacsora után, mint valami ünnepélyre.
Ciklon a ló nyakát nézte. Milyen erőszakos nyak! Egy ilyen lóval akárhová el lehet indulni.
– Ha egy ilyen lova van valakinek!
Az asszony elnézően mosolygott. – Természetesen, az is fontos.
– Hogyne! Hogyne! – bólogatott a férfi. – Azon is nagyon sok múlik.
– De ha egyedül indult volna el a Lady – az asszony kihúzta a nyakát –, ha gyalog kellett volna végigmennie Coventry utcáin…
– Ó, azért az nála elképzelhetetlen lett volna! Az ő helyzetében.
– De mégis… ha gyalog kellett volna végigmennie azon az úton… vagy ha végigvesszőzték volna!
– Miket beszélsz!
– Akkor is diadalmaskodott volna! Mindent el lehet venni valakitől, de a lélek büszkeségét – soha.
– Igen, a lélek büszkesége. – A férfi bólogatott, majd felnevetett. – Póruljárt ám, Peeping Tamás!
– Peeping Tamás, úgy bizony! – Az asszony is nevetett.
– Úgy kellett neki! Miért kukucskált ki az ablakból…
– Póruljárt a kíváncsi.
– A Ladyt akarta látni, de aztán semmit se látott.
– Megvakult a kíváncsi! Póruljárt a kukucskáló Tamás!
– Menj el az ablakból, Tamás! Húzd össze a függönyt, Tamás!
– Tamás, Tamás, kukucskáló Tamás!
Valósággal énekeltek. Aztán csönd lett. Majd a férfi megkérdezte.
– Hogy is hívták azt a rendezőt?
– Somos Berci.
– Somos Berci, igen.
Ciklonra néztek. Az csak a fejét ingatta.
– Pedig filmje is volt – mondta Lemhényi. – Várjon csak! Partok, de milyen partok?
– Lejött ide – mosoly ragyogta be Lemhényiné arcát. – Egy tanfolyamot vezetett.
– Ellenőrzött.
– Igen, ellenőrzött, és akkor itt lakott nálunk. Mély benyomást tett rá ez a kép.
– A történetről is mondott valamit… nagyon elgondolkoztató megjegyzést tett. – Lemhényi elhallgatott, majd kissé eltűnődve. – Azért furcsa, hogy eddig nem is hallott a Ladyről.
– Hallott róla, csak néhány részletre már nem emlékezett.
– Néhány részletre, igen.
Nézték a képet. Aztán Lemhényi megfogta Ciklon vállát.
– Hát remélem, nem felejt el bennünket.
Ciklon megpróbált mosolyogni.
– Remélem, kellemes benyomásokkal távozik tőlünk, és egyszer majd úgy hozza a sors, hogy erre vetődik… az ilyesmit sosem lehet tudni.
Ciklon megígérte, hogy ha majd erre vetődik…
De Lemhényi már nem figyelt rá. A feleségéhez fordult, mint valami jóságos, de szigorú tanár: – Jól viselkedett a kislány?
Lemhényiné mosolyogva rábólintott: – Jól viselkedett.
– Megérdemli, hogy megajándékozzuk valamivel?
– Megérdemli.
A bácsi még nem mozdult, még várt. Aztán elindult a szekrény felé.
Ciklon pedig akárcsak álomból látná.
…akárcsak egy álomból látná, ahogy a bácsi meg a néni odamennek a szekrényhez, ahol az öreg, elaszott szőlőfürtök lógnak, két seprűnyélen. Elaszott, öreg szőlőfürtök, fölhúzva raffiára. Talán nem is a bácsi meg a néni akasztották föl, hanem a szüleik vagy a nagyszüleik.
Közben, mint a labda pattogása.
– De csak ha igazán nagyon jól viselkedett!
– Igazán nagyon jól viselkedett.
Közelebb jöttek. Lemhényi kezében egy fürt. Mosolyogva hozta a fürtöt.
– Ez már szinte malaga.
– Malaga.
Hozták a fürtöt.
Összeragadt, pókhálós fürt. Fekete és zöld és foltos, és szakállas. Sötéten csillogó foltok, beleragadva egy szakállba. Elfonnyadt mellbimbók.
Hozták a fürtöt. Mosolyogva hozták a fürtöt, közelebb, egyre közelebb. – Aztán már ott volt Ciklon arca előtt.
Szatyor a váróterem padján. Ciklon igazított rajta valamit, kissé arrébb tolta.
Valaki bedugta a fejét az ajtón.
Tyúk kotyogott az egyik sarokban. Az egész teremnek tyúkketrec szaga volt.
– …és tudja, egyszerűen nem hagyott békén! – Szotyori felnevetett. – Igen, igen, valósággal követelte, hogy rajzoljam le.
Ciklon ránézett. Mint aki még mindig nem érti, hogy ez a fiú kijött ide miatta, kora reggel.
Nem is ide jött. Lemhényiék háza előtt várt rá. Akkor még egész sötét volt. Valami dara esett, csúszott az út.
– Az úgy volt, hogy egy kiránduláson leskicceltem egy fát, és akkor Lemhényi Éva azt mondta… – Elhallgatott. A lábát lógázta a pad végén.
– Kirándulni jártak?
– Éva szeretett velem kirándulni. Aztán később… azt hiszem, a Kövecses nem vitte sehova, már úgy értem, ilyen túrákra.
Vasutasok mentek át a termen, felhajtott kabátgallérral.
– Azt mondták odafent a zsüriben, döntsem el, hogy absztrakt vagyok-e, vagy realista. De hát ez nem úgy van…ez azért nem úgy van!
A szatyor füle lelógott, Ciklon visszapofozta.
– És az a másik nem szeretett kirándulni?
– Csónakázni szeretett, meg van egy buszjárat, azzal néha felmentek az Öreghegyre, de gyalog egy lépést se.
– Én se szeretek gyalogolni.
– Ne higgye, hogy az útjukba álltam.
Ez olyan váratlan volt, hogy Ciklon semmit se tudott mondani. Nem is kellett. A fiú beszélt.
– Már mondtam, hogy nem szeretem a reménytelen dolgokat. De hát köztem és az Éva között nem is volt semmi. Jó barátok voltunk, ennyi az egész.
– Nekem is vannak jó barátaim. – A szatyor fülét pöckölte.
– És egyszer, később, a Bandi, a Kövecses, még mondta is, hogy beszéljek a Lemhényi bácsival, és én akkor el is mentem hozzájuk.
– És?
– Á…! – A fiú legyintett. – Valahogy úgy vették, hogy nekem ki kellett volna tartani az Éva mellett, és nem lett volna szabad engednem, hogy a Kövecses…
Két katona jött be. Asszonyok, nagykendőben.
– Semmi se volt – mondta Szotyori. – Jó barátok voltunk az Évával. – Egyszerre csak előkapta a tárcáját. – Tudja, hogy megtaláltam!
– Mit? – Ciklon a katonákat nézte, az asszonyokat. Az egész valahogy úgy ugrált előtte, mint a moziban, amikor rossz a gép.
– Nem, nem azt a rajzot, amiről beszéltem… csak egy skiccet.
Megafonhang: Személyvonat érkezik a második vágányra!
Mindenki fölállt. Táskák, batyuk nyomultak az ajtó felé.
– …Seprős, Alsó-Seprős.
Ciklon is felállt. – Hát akkor…
– …Vámosgyörk…Budapest…
– Már nem is tudom, hol voltunk akkor, szóval… – Cetli csúszott a tárca fölé.
Ciklon lekapta a szatyrát a padról. – Viszlát!
A fiú rohant utána a tárcával meg a cetlivel.
Katonák és asszonyok, táskák és batyuk. Ciklon kosarak között repült előre.
– Egy nyári vendéglőben kaptam le! Nem volt nálam semmi, csak a számla, ami ott maradt az asztalon… csak az a cetli…
Ciklon elérte a vonat lépcsőjét. Feldobta a szatyrát, aztán ő is felugrott.
Váróterem
Asszonyok a szövetkezetből:
JULA
Hallgattam a tolatómozdonyok füttyét, és néztem ezt a termet, a fapadokkal, ahonnan én többé már el nem mozdulok. Mert akkor így gondoltam. Akkor el se tudtam képzelni, hogy felálljak, és elinduljak valamerre, vagy akár csak, hogy felemeljem a kezemet.
Egy padon ültem. Mellettem kuporgott valaki, de nem láttam az arcát. Annak az asszonynak az arcát se láttam, aki odafutott egy fiúhoz, hogy átölelje. „Ferikém, hát megjöttetek…” Ezt mondta. Hát megjöttetek…
Valaki meg egy bizonyos Erzsike után kiáltozott. Aztán megint nem volt más hang, csak a tolatómozdonyok füttye meg a vágányok csikorgása.
Ki lehetett látni a sínekre, a mozdonyra.
Meddig kell még ezt néznem? Egyáltalán, visszajön-e még Péter, aki valami ismerősét hajkurássza a városban? Azt mondta, van itt egy barátja Szegeden, és annál majd találunk lakást meg munkát is.
Csönd, majd olvassa.
Utazzon Tátrafüredre… Csöndes nevetés. Itt áll ezen a plakáton! Szabadságát töltse Tátrafüreden!
Csönd.
Hegyoldal, csodálatosan zöld fákkal, erdei sétány. Ott meg vitorlás a kék vízen. Bronzbarna lány integet a vitorlásról.
Csönd.
Péter talán megint beült valahova. Ő ezt így mondja. „Ne félj, kicsi, csak éppen beülök valahova.” Ez aztán ottragad, és egyik féldeci a másik után… – Mióta van ez? Mióta iszik? És mióta van ez az egész?
Csönd.
Milyen duzzadt a kezem! Milyen duzzadt és milyen vörös. Mintha most kaptam volna ki a gőzből. „Kisasszony… magában van valami. Kincs van magában…” Ki is mondta ezt? A tanár. A zongoratanár. Még otthon apáéknál…
Hetenként kétszer jött hozzánk a tanár úr. Elmélázva. Hozzánk… Ó, kérem, tessék csak eljönni hozzánk. Ó, kérem, hozzánk bármikor el lehet jönni! Csöndesen. Csakhogy most már nincs „hozzánk”.
Csönd.
„Ne nézz, kicsi, ne nézz így, kicsi!” Péter nem szereti, ha nézem, amikor iszik. Azt mondja, inkább kiabáljak vagy csináljak valamit, csak… „… ne nézz, kicsi, ne nézz így, kicsi!”
Apa szerette, hogy ha nézem. Azt mondta, van valami megnyugtató a tekintetemben. Megnyugtató. Milyen gyakran mondta ezt. A sétában is volt valami megnyugtató, meg ha beültünk az autóba. Mert úgy vitt el az iskolába, autóban, és úgy is hozott haza. Hirtelen. Péter! Na, végre… Csüggedten. Nem, ez se…
Csönd.
Anya se szerette, ha kimozdulok hazulról. Apára hivatkozott, aki azt mondta: Az ember építse meg a maga várát. És, hogy nem szabad védtelennek lennünk. Kis nevetés. Nem, azt nem szabad…!
Csönd.
Van egy szoba, valahol van egy szoba, és az ember csak benyit. Jó estét, apa! Jó estét, anya!
Mit szólnának, ha egyszerre csak benyitnék hozzájuk? Talán meg se ismernének. Mindegy, most már mindegy. Mert akármi is történik, én oda többé nem megyek vissza. Hirtelen. Apa! Hogy tudtál ilyen lenni…
És igazán nem vetted észre, hogy néha milyen szívesen lettem volna együtt a lányokkal? Milyen jó lett volna velük lógni egy kicsit, úgy iskola után… Lehalkul.
Utcazaj, majd:
EGY LÁNY
Benne a szövegben: …és tudod, a Bíró Olgi új lemezeket kapott!
MÁSIK LÁNY
Az Olginak olyan jó lemezei vannak.
ELSŐ LÁNY
Feljöttök hozzá délután?
HARMADIK L.
Á, engem nem érdekelnek a lemezek.
ELSŐ L.
De a szendvicsek annál inkább!
MÁSODIK L.
Az Olginál mindig olyan jó szendvicsek vannak.
JULA
És oda csak úgy fel lehet menni. Ahhoz az Olgihoz?
ELSŐ L.
Mit gondolsz! A Tupi naphosszat ott ücsörög. Tudod, nincsen senkije, és valami öreg néninél lakik.
MÁSODIK L.
Azt meg nem nagyon szereti, meg hát a szoba is olyan rémes. Nem is szoba az. Odú. – Így hát valósággal odaköltözött az Olgiékhoz.
HARMADIK L.
Én nem tudom, de az Olgi mamájában van valami… valami…
MÁSODIK L.
Közbe. Már az is, hogy sose kérdez semmit az embertől! Csak leülteti, és a szájába nyom egy szendvicset.
JULA
És akkor lemezeztek?
ELSŐ L.
Azt is. Meg beszélgetünk.
JULA
És akkor ő is ott van? Az Olgi mamája?
ELSŐ L.
Hát persze! De ez téged egy csöppet se izgasson.
HARMADIK L.
És eljössz? Ugye, eljössz?
LÁNYOK
Nevetnek. Hát talán! Hát talán! Hát talán!
ELSŐ L.
Örökké csak ezt mondod. Mindenre ezt mondod.
JULA
Mert ez nálunk úgy van, hogy…
ELSŐ L.
Közbe. Nem érdekel! Délután ötkor az iskola előtt találkozunk.
MÁSODIK L.
De el ne felejtsd!
JULA
Nem, az biztos, hogy nem felejtem el.
Egy autó rájuk dudál, és:
LINCZÉNYI
Megszólítva. Jula!
JULA
Apa! Más hangon. Ne haragudjatok…
ELSŐ L.
Ó, dehogy! Elvégre, ha valakit autóval kísér a papája…
MÁSODIK L.
Topolino… kék üléssel. Nem mondom.
LINCZÉNYI
Szállj be, kislányom.
JULA
Igen, apa. Más hangon. Szervusztok!
LÁNYOK
El ne felejtsd! Délután ötkor az iskolánál! – Viszlát!
Zsivaj lehalkul.
JULA
Apa… arról van szó, hogy…
LINCZÉNYI
Közbe. Majd otthon megbeszéljük. Hang ki.
Csönd, majd:
JULA
Otthon megbeszéltük, és természetesen semmi se lett az egészből. Dehogyis voltam én délután öt órakor az iskola előtt! Dehogyis mentem én el Bíró Olgihoz! Apának ez az egész lemezezés nem tetszett. Egyre csak azt hajtogatta, hogy hallott ő már ilyen lemezező társaságról, és nagyon jól tudja, hogy mi a vége az ilyesminek.
Anya meg valósággal megsértődött. Hogy először talán mégis őt hívja meg annak a Bíró Olginak a mamája! Különben is, ki az az Olgi? Miféle társaság jár oda? Nem, nem, magam is beláthatom, hogy az egész dolog kissé rosszízű. Így mondta: „Kissé rosszízű.”
Szünet.
Azért valami mégiscsak történt… hogy hát, ha érdekel a zene – beíratnak egy zenei gimnáziumba. De nem! Mégis inkább egy tanár jöjjön hozzánk. Egy zongoratanár.
Csönd.
Ha most erre gondolok! Oly messze van… olyan irtózatosan messze.
Csönd.
Az ablakomból kertre lehetett látni, fákra lehetett látni, és virágokra, és odabent szólt a zongora…
Lehalkul.
Zongora. – Egy Bach-praeludium.
TANÁR
Ne pedálozza össze az egészet! Balkézben nem jön ki a téma! Ne roggyantsa be a kézfejet… csak, mintha almát fogna! Szünet. Ujjrend! Ujjrend! Három-öt-négy! Figyelje az ujjrendet! A bal kezet nem hallottam… a bal kezet megint nem hallottam!
Zongora.
JULA
Csüggedten. Talán hagyjuk abba.
TANÁR
Abbahagyni? Na gyerünk szépen… itt lép be a harmadik szólam. Fogja tudni, csak a bal kézzel, ahogy már mondtam, szépen, erőteljesen!
JULA
M. f. Kezdetben volt a für Anna Magdalena Bach, aztán a kis praeludiumok… aztán a két szólamúak…
TANÁR
Közbe. És maga most mindjárt elalszik! Szünet. Pedig néha úgy éreztem, hogy egy kicsit közelebb hozta magához ezt a világot. Szünet. De hát csak itt ül mellettem… és semmi… semmi!
JULA
Ne haragudjon, anya akarta.
TANÁR
Persze… anya akarta. Mindig így van, hogy anya akarja, vagy apa akarja, és aztán a kisasszony leül a zongorához. Szünet. És még azt hittem, hogy egyszer talán majd eljátszhatok magának valamit… ami nekem… ami az enyém…
JULA
Amit a tanár úr írt?
TANÁR
Elő is adták valamikor. Még sikere is volt. – Csak azóta valahogy csönd van. Csönd van körülöttem, és csönd van bennem. Más hangon. De minek beszélek én erről!
JULA
De… de… csak beszéljen!
Csöndesen. És, ha egyszer eljátszaná…
TANÁR
Ugyan! Mit érdekli ez magát? Hirtelen. Miért hisz az ember egy ilyen arcnak… miért?! Csók.
JULA
Dermedten. Tanár úr!
TANÁR
Ne haragudjon, de olyan nagyon… nagyon fiatal. Valahogy úgy fénylik… A fiatalsága valahogy… Szünet. Ugye, most csókolták meg először?
TANÁR
Igen… gondoltam… Bocsásson meg.
TANÁR
Az volna a legokosabb. De most már el se tudom képzelni, hogy ne üljek itt maga mellett. Ez a pár óra… igen, ez a pár óra ér valamit az egészből!
TANÁR
Most beszéljek a feleségemről? Akiben nyoma sincs annak, amit úgy hívnak, hogy érzelmi kultúra. Akinek csak az a fontos, hogy pénz után loholjak. Beszéljek arról, hogy abbahagytam mindent… Azt a szonátát is. Igen… évek óta ott van a fiókomban…
JULA
És miért nem fejezi be?
TANÁR
Kedves kis Jula. Szünet. Köszönöm!
TANÁR
Mindent. Hogy itt ülhetek maga mellett. Szünet.
Majd zongora.
Bal kéz! Bal kéz. Megint nem hallom a bal kezet! A harmadik szólam! Most lép be a harmadik szólam! Hang ki.
Zongora – csönd.
JULA
Azt mondta, hogy szétvertem körülötte a csöndet, és most már talán újra dolgozni fog. Én meg… nem is tudom, de olyan boldog voltam. Olyan boldog és olyan rémült. Valakinek el kellett mondanom ezt az egészet. És, ki másnak mondhattam volna el, mint anyának. Lehalkul.
LINCZÉNYINÉ
Fanyar. Hát ennek igazán nagyon örülök.
JULA
De anya, azért ne gondold, hogy…
LINCZÉNYINÉ
Közbe. Én nem gondolok semmit. Röviden. Szóval, megcsókolt.
LINCZÉNYINÉ
És te hagytad?
Csönd, majd:
LINCZÉNYINÉ
Szóval, azóta dolgozik a tanár úr. Azóta újra alkot. Odaszúrja. Hogy te felkavartad.
LINCZÉNYINÉ
Jó… jó… Elmélázva. Ott voltam, amikor bemutatták azt a művét… ott voltam a Zeneakadémián. Siker volt. Igen. Csak aztán…
LINCZÉNYINÉ
Elvett valakit, aki nem volt hozzá méltó. De ez már nem érdekes. Röviden. Szóval, az órákat befejeztük. Legalábbis ebben a formában.
LINCZÉNYINÉ
Ó, semmit. Csak éppen, hogy ezentúl az én jelenlétemben gyakoroljatok. Hang ki.
Csönd.
JULA
És anya jelenlétében zongoráztunk. Közben olykor ránéztem a tanár úrra. Talán azt vártam, hogy megcsókoljon? De hát, hogy is várhattam volna ilyesmit, amikor anya ott ült az ablakmélyedésben és horgolt. Apró, pókhálófinom terítőket. Kezem a billentyűkön. A tanár úr fölém hajolt, aztán eltávolodott az arca.
Hátranéztem. Egy hideg-kék tekintet. Anya tekintete. Valósággal rajtam lógott az a tekintet. Ezt éreztem minden mozdulatomban. Ezt éreztem akkor is, ha magamra maradtam. Anya a sarokban ül, horgol és figyel. És ez olyan gyűlöletes volt… olyan gyűlöletes!
Aztán a levél… Ott találtam meg a kották között. „Napok, napok, egyik éppen olyan sivár, mint a másik, és ha mégis el tudom viselni, ha mégis valami értelmét látom az életemnek, ez csak maga miatt van, Béla, és ha van valami, amihez ragaszkodni kell…” Aztán valósággal elém ugrott az a név. Anya neve.
És ez már hányadik levél lehetett! És mióta tarthatott már ez a tanár úrral?! És akkor én még anyától kérdeztem meg, hogy bűn volt-e, hogy olyan nagy bűn volt-e, amikor a tanár úr…!
És apa! Hogy tudták így becsapni?! Keserű. Ezen se kellett sokáig gondolkoznom. Tiszta ügy volt ez. Tisztább már nem is lehetett volna. Csönd.
Akárcsak egy vödör szennyesvizet öntöttek volna végig a lépcsőházon azon a délutánon. Apró kis buborékok pattantak ki ebből a léből. Apró, gonoszan fortyogó buborékok.
Én meg csak mentem fölfelé a negyedikre, és közben hallottam a hangokat. Néha megálltam, mint aki arra vár, hogy majd csak elmaradnak mögöttem. De nem. A hangok végigkísértek. Lehalkul.
ELSŐ ASSZONY
Ez aztán az összkomfort!
MÁSODIK A.
Mit akar! Csak mostanában jár ide az a tanár úr.
ELSŐ A.
Na és, amikor a nagyságos asszonynak az első zongoraleckét adta?! Csak aztán elmaradt. Egy darabig elmaradt.
HARMADIK A.
Nem szép ember.
MÁSODIK A.
És a Linczényi? Én az egészben csak a Linczényit nem értem.
HARMADIK A.
Még most is szép ember.
ELSŐ A.
Talán még örül is neki. Sose szerette a feleségét.
HARMADIK A.
Hízik az az asszony. Hízik.
MÁSODIK A.
Nekem pedig elhiheti, hogy valósággal megvész a feleségéért…
ELSŐ A.
Éppen az a baj, hogy egy cseppet se törődik vele.
MÁSODIK A.
Pedig én emlékszem rá, hogy amikor ideköltöztek…
HARMADIK A.
Nem szép pár. A férfi fess ember, de az asszony már hízik… most már hízik… Hang ki.
Csönd.
JULA
Mindent tudtak a házban, és apa is mindent tudott. Szünet. Akkor még vártam. Igen, vártam, hogy majd csak csinál valamit, majd csak véget vet ennek az egésznek. De nem történt semmi. Szünet.
A tanár úr már vasárnap is eljött hozzánk. A vendégünk volt. Együtt ültünk az asztalnál. És apa minden egyes alkalommal megkérdezte. Lehalkul.
LINCZÉNYI
Parancsolsz egy kis szódát a borhoz?
TANÁR
Köszönöm. Tisztán iszom.
Hang ki.
Csönd.
JULA
És anya minden egyes alkalommal megkérdezte. Lehalkul.
LINCZÉNYINÉ
Cukorral? Cukor nélkül?
TANÁR
Köszönöm. A feketét mindig cukor nélkül. Hang ki.
Csönd.
JULA
Volt azért egy kis változatosság. Néha azt mondta, hogy az ő keserűségén két kockacukor már nem segít. És ilyenkor nevetni kellett. Csakhogy én nem tudtam nevetni. Én már alig tudtam velük egy asztalnál ülni. Néztem azt a három arcot, a mozdulatokat, ahogy a pohár után nyúlnak…
És egyszer otthagytam őket. De nem az asztal mellől szöktem el. A templomból. Mert oda is együtt mentünk mind a négyen. És egyszer csak felálltam, és kicsúsztam a padból. Még láttam, ahogy apa keze rebben egyet, mintha utánam akarna nyúlni, de én akkor már kint voltam.
Akkor kezdődött. Hogy minden mindegy… csak ne kelljen velük lenni. Mindegy, hogy hol vagyok, csak ne kelljen ezeket az arcokat látni. Volt úgy, hogy csak kószáltam az utcán. Volt úgy, hogy beültem valahova.
Bandival a Nárcisz-presszóban ismerkedtem meg. Ő is egyedül volt, meg én is. Lehalkul.
Csönd.
BANDI
Azért nem kell mindjárt harapni. Szünet. Én tulajdonképpen szeretek unatkozni.
JULA
Én tulajdonképpen nem szeretek unatkozni.
BANDI
Miért? Nem is olyan rossz, ha az ember csak úgy elbambul.
BANDI
Hát ha úgy maga elé bámul. De ezt otthon nem nagyon lehet. Apám mindig a nyakamra ül.
JULA
És akkor beszélgetni kell?
BANDI
Beszélgetni. De miről! Hogy ne ismerkedjek lányokkal…
JULA
Nevet. Én meg ne ismerkedjek fiúkkal!
BANDI
Mert abból csak baj lesz.
JULA
M. f. Abból bizony nagy baj lesz.
BANDI
Nem is tudom, hogy sikerült most meglógnom. Ilyenkor az apámmal szoktunk sétálni.
JULA
És akkor jönnek az esti beszélgetések?
BANDI
Múltkor elvitt a Lánchídhoz. Csüggedten. Kiszámította, hogy mennyi vas van a Lánchídban!
BANDI
Meghallgattam, hogy mennyi vas van a Lánchídban! Derűsen. Érdekli?
JULA
Nem… nem annyira. De miért féltik úgy?
BANDI
Talán mert, hogy egyszer mégis… Igen, hogy egyszer mégiscsak megnősülök, és akkor elmegyek.
JULA
Ők meg magukra maradnak.
BANDI
Azt hiszem, örökké erre gondolnak. De még akkor se értem. Miért kell rám úgy vigyázni? Nem vagyok én a holland trónörökös! – Na, de hagyjuk ezt. Szünet. Várjon csak. Talán még elmehetnénk egy moziba… Hang ki.
Csönd.
JULA
És egypárszor elmentünk moziba vagy valami zenés helyre. Bandi közben arról beszélt, hogy gyógyszerész lesz, de az egész nem nagyon érdekli. Valami mást szeretne. Maga se tudja, mit, de valami mást. Ahol adni tud valamit az embereknek.
És egyre attól félt, hogy összeakad az apjával. De nem az ő apjával akadtunk össze akkor este a Diridongó előtt. Lehalkul.
LINCZÉNYI
Megszólítva. Jula!
LINCZÉNYI
Hát te?! Ilyen helyekre jársz? Ezért nem vagy otthon?
BANDI
Bocsánat, ez azért nem olyan rémes hely, és különben is…
LINCZÉNYI
Maga cipelte ide a lányomat?
BANDI
De, hiszen ez nem egy lepratelep!
JULA
De apa! Még nem is ismered…
LINCZÉNYI
Meg se hallja. Szállj be, Jula.
BANDI
Jula! Jula. Hangja elvész, ahogy az autó elindul.
Pillanatig csak az autó.
JULA
Miért csináltad ezt vele?
LINCZÉNYI
Hát ezért nem vagy soha otthon? Mert egy ilyen alakkal…
LINCZÉNYI
Akkor először fel kellett volna hogy jöjjön. Vagy csak most akadtatok össze?
JULA
Már régebben. De igazán hidd el, hogy…
LINCZÉNYI
Közbe. Ne is beszéljünk róla. Azt hiszem, hogy jobban kell rád vigyáznom. Sokkal jobban. Hang ki.
Csönd.
JULA
Amikor csak tudtam, elmentem hazulról. Presszók, mozik, utcák…
Olykor azt éreztem, hogy egy autó jön mögöttem. Apa autója. De ez nem nagyon zavart. Olykor azt éreztem, hogy valahol majd csak összeakadok azzal a fiúval. A Bandival. De ez se nagyon izgatott. Az az igazság, hogy nem sok jót tudtam volna neki mondani. Nem lett volna szabad, hogy elengedjen akkor este. Nem lett volna szabad, hogy csak így elengedjen az apámmal. De hát az történt, hogy az egyik gyáva ember megijedt a másiktól.
Csönd.
Sokat kószáltam, az igaz, de azért a tanulással nem volt baj. Még mindig én voltam a legjobb az osztályban. Éppen ezért egy cseppet se ijedtem meg, amikor néhány héttel az érettségi előtt lehívatott magához az igazgató. Lehalkul.
IGAZGATÓ
Kedves. Hát szóval, maga olyan kiismerhetetlen?
IGAZGATÓ
Legalábbis az Ilonka néni szerint. Na, na, nem kell megijedni, nem panaszkodott magára. Mondta is, hogy nincsen semmi baj, már ami az előmenetelét illeti, a tanulmányait.
IGAZGATÓ
Csak éppen nem tud közelebb kerülni magához. Ez már a negyedik év, de azt mondja, valahogy most is úgy van… Na igen, mint amikor először belépett ide, ebbe az épületbe.
JULA
Igazgató úr, én szeretem az Ilonka nénit.
IGAZGATÓ
És ő is szereti magát. Na igen… Tudja, ezzel néha én is úgy vagyok. Megállok a folyosón, a tablók előtt… elnézek egy arcot. Mi lehet vele? Hová került?
Ismertem-e egyáltalán? Már ugye, abban az értelemben… Félbeszakítja önmagát. No de, hagyjuk ezt. Mondja csak, hány éves korában adoptálták magát a szülei?
Csönd – majd:
JULA
Alig hallható. Adoptáltak? Engem…?
IGAZGATÓ
Hogyan? Hát maga erről nem tud?
JULA
M. f. Igazgató úr azt kérdi, hogy… Felkiált. Nem! Ez nem igaz!
Ajtócsapódás.
IGAZGATÓ
Júlia! Linczényi…
Hang ki.
Csönd – majd:
JULA
Berobban. Apa! Ugye, nem igaz?
APA
Mi nem igaz, kislányom?
LINCZÉNYINÉ
De Jula! Csak így berontani…
JULA
Mondjátok már, hogy nem igaz!
JULA
Meg se hallja. Apa! Ugye, ti nem adoptáltatok engem?
Kis csönd – majd:
LINCZÉNYI
Alig hallhatóan. Miket beszélsz?
LINCZÉNYINÉ
Miért kell apádat felizgatni?
JULA
Meg se hallja. Az iskolában mondták, hogy ti engem úgy fogadtatok örökbe! Hogy én csak fogadott lányotok vagyok… De ugye, ez nem igaz?! Apa! Szólj már…
LINCZÉNYI
Nézd, kislányom, mi tulajdonképpen azt akartuk… azt szerettük volna, hogy ezt sohase tudd meg…
LINCZÉNYINÉ
Közbe. Hiszen mindig olyan érzékeny voltál! Emlékszel, hogy már kiskorodban is… és… és… Hirtelen. más gyereket is adoptálnak, és azért csak hálás lehet. Igen, Jula, ezért csak hálás lehet azoknak, akik vállalják a felnevelését.
JULA
Dermedt. Csak hálás lehet.
LINCZÉNYI
Miért nézel úgy rám? Miért nem ülsz le? Csendesen. Talán valaha is érezted, hogy a fogadott gyerekünk vagy?
LINCZÉNYINÉ
Azt nem mondhatod! Azt aztán igazán nem mondhatod!
LINCZÉNYI
Ennyit azért mégis el kell ismerned. Szünet. Persze, talán szólnunk kellett volna… talán valahogy mégis…
LINCZÉNYINÉ
Élesen közbe. Talán valahogy mégse kell bocsánatot kérnünk! Azért talán valahogy mégse! Más hangon. Akkor minden érted történt… a te érdekedben.
LINCZÉNYI
Igen, igen, hogy minden rendben legyen… hogy ne bolygassa fel semmi a mi békés…
JULA
Közbe. Ne mondd ezt, apa! Ne mondd ezt! Csak ezt ne… Eltörik a hangja.
LINCZÉNYI
Jula! Más hangon. Fektesd le a díványra… úgy… úgy… Hang ki.
Csönd.
JULA
Három napig feküdtem. Az orvos azt mondta, hogy idegösszeomlás, és nyugtatókat rendelt. Harmadnapra bementem az iskolába. Az igazgatói irodába. Az anyakönyvi kivonatom után érdeklődtem.
Az eredeti anyakönyvi kivonatom után. Hiszen azt még sohase láttam. Csak annyit tudtam meg róla, hogy a nyolcadik kerületben állították ki. Szünet. Aztán a Tanács folyosója… szobák… arcok az asztalok mögött. Azt mondták, hogy okmánybélyeg meg kérvény… Szünet. És egy hét múlva a kezemben volt a másolat. „Anyja neve: Fiam Julianna. Apja neve: Linczényi Kálmán. Megismétli. Anyja neve: Fiam Julianna. Apja neve: Linczényi Kálmán.”
Csönd.
Nem, ezt egyszerűen nem értettem. De aztán elolvashattam ott hátul. „Linczényi Kálmán, az apaság elismerése mellett, a gyermeket adoptálja. Linczényi Kálmánné ehhez hozzájárul. Aláírások, sk. Dátum: 1943. szeptember 3.” Szünet. Akkor hát megtaláltam az anyámat, és apát is visszakaptam? És ki lehet az anyám? És apa miért hallgatta el?
Itt most már csak egy valakitől tudhatok meg mindent. Tőle… az anyámtól Szünet. A rendőrséghez fordultam. Nyomozzák ki, él-e még az anyám, és ha igen – hol?! Ez nem ment olyan gyorsan.
Másodnaponként érdeklődtem. Egy hétig semmi. Odahaza nem szóltam a dologról. Azt hitték, már megnyugodtam, és az érettségire készülök.
Három nappal az érettségi előtt megtudtam, hogy az anyám él, jelenlegi lakhelye: Pesterzsébet, Liliom utca hetvenkettő. Hang ki.
Kopogás – ajtó – majd:
ANYA
Bizalmatlanul. Kit keres, kérem?
ANYA
Én vagyok. Szünet. A tanácstól…?
JULA
Nem… nem… Elfulladva. Kaphatnék egy pohár vizet?
ANYA
Most még csak azt mondja, hogy egy pohár vízért jött ide! Szünet. Különben, tessék.
ANYA
Hát szóval, a Sáringernének igazán nem kellett volna ilyen cirkuszt csinálni. Mert ha én elmondanám, hogy a Sáringernéhez kik járnak… hogy miket csinálnak a mosókonyhában…!
JULA
Közbe. Hagyja már abba! Csöndesen. Anya…
ANYA
Jula! Jula! De hát, mit tudom én… Várjon csak… jöjjön egy kicsit közelebb Szünet. Nem… az nem lehet! Vagy mégis? Elsírja magát.
ANYA
De hát miért nem látogattál meg?
JULA
Azt sem tudtam, hogy él.
ANYA
Persze… hiszen mindjárt elvittek innen. De miért ülsz itt a konyhában? Gyere beljebb… (Zavart nevetés.) igaz, most éppen olyan felfordulás van odabent… Nagytakarításra készülök… Más hangon. Milyen csinos lány vagy! Tudod, hogy hasonlítasz az öcsédre? A bátyádra egy cseppet se… de az öcsédre…!
ANYA
A bátyád már megnősült. Az öcséd meg… (Elneveti magát.) hát nála aztán sose lehet tudni, hogy mikor keveredik haza. Szédíti a lányokat. Á, hát ő is csak olyan, mint a többi férfi! Te… hidd el, hogy nem is vagyok én most már senkivel. Minek? Azt mondd meg, minek? Kétszer éltem már férfival… Elég volt. Szünet. Na, azért ezt megnézheted! Jóképű, mi?
ANYA
Tudod, ez a kép éppen akkor készült az apádról, amikor…
JULA
Közbe. Ez az apám?! – Ugyan!
ANYA
Nekem elhiheted. Én csak tudom.
JULA
Itt az anyakönyvi kivonat. Tessék.
Csönd.
ANYA
Hát, ha már így vagyunk… ha a mérnök úr felfedte magát, akkor engem se kötelez az adott szó.
JULA
Semmi se kötelezi. Semmi.
ANYA
Te… várj! Mindjárt csinálok egy kávét.
JULA
Hagyja! Hagyja most! – Mikor ismerkedtek meg?
ANYA
Csöndes nevetéssel. Az ideálissal?
ANYA
Így hívtuk a mérnök urat, mert hogy olyan kedves volt mindenkihez. Negyvenkettőben került hozzánk, abba a hadiüzembe. Nem volt már éppen fiatal, de jól tartotta magát. Én meg… hát tudod, megtetszettem neki. Fiatal voltam. Csinos. Adtam is magamra. Hirtelen. Te, Jula, mit gondolsz, hány éves vagyok?
ANYA
Nevet. Képzeld! Valaki azt mondta, hogy harminckettő. Pedig már negyven is elmúltam. Szünet. Felvitt a lakására. A felesége akkor még vidéken élt. Én meg valósággal nála laktam. A mérnök úrnál.
Igen, igen, valósággal úgy éltem ott, mintha én lennék a felesége. Színházba is elvitt, mindenfelé. Szünet. És aztán később… mindent fizetett. Amikor kórházba – kerültem. Különszoba… nővér… aki örökké mellettem volt. Szünet. Aztán egyszer egy asszony is vele jött, hogy megnézze a gyereket… hogy megnézzen téged.
JULA
És… és… mi történt akkor?
ANYA
Mi történt volna? Semmi! Csak nem képzeled, hogy a felesége cirkuszt csapott? Á, dehogyis! Elbeszélgettünk. Nagyon kedvesen elbeszélgettünk. Szünet. Csak hát téged magukkal vittek… igen… rögtön magukkal vittek.
ANYA
Mit gondolsz! Kaptam egy csekket… óriási összegről szólt, házat vehettem rajta, kertes házat. Szünet. Á, csak aztán eladtam… úgy adódott, hogy el kellett adni. Pedig milyen szép, nagy kert volt! Szünet. Hanem azt az egyet kikötötték, hogy soha nem jelentkezem, hogy soha senkinek nem árulom el, hogy én vagyok az anya.
ANYA
Amikor olyan rendes ember volt a mérnök úr! Emlékezve. Olyan… olyan ideális.
Hang ki.
Csönd – majd:
JULA
Azt se tudtam, hogy kerültem ki onnan. Még valami olyasmit mondtam, hogy ezentúl majd felkeresem.
Szünet. Ezentúl! El se tudtam képzelni, hogy mi lesz ezentúl.
Csöndes.
Egy töltés mellett mentem. Már azt hittem, hogy soha sincs vége annak a töltésnek. Egyetlenegy parányi vagon állt a tetején. Akárcsak valami sapka. Szünet. Aztán egy padon ültem. Aztán fölkapaszkodtam egy villamosra – és végre otthon voltam. Hang ki.
LINCZÉNYINÉ
Na, tessék! Órákig vártunk az ebéddel.
LINCZÉNYINÉ
Mi van veled?
LINCZÉNYINÉ
Lefeküdt egy kicsit.
JULA
Beszélnem kell vele.
LINCZÉNYINÉ
Tudod, hogy milyen fontos neki ez az ebéd utáni pihenés.
JULA
Beszélnem kell vele.
LINCZÉNYINÉ
Gyanakodva. Te… mit akarsz már megint?
ajtó – és:
LINCZÉNYI
Valami baj van?
JULA
Nem… semmi. Csak kint voltam nála. Alig hallható. Az anyámnál.
LINCZÉNYINÉ
Tudtam! Tudtam, hogy megint valami kis meglepetést tartogatsz.
JULA
Meg se hallja. Miért nem mondtad meg?! Hát miért nem mondtad meg, hogy te vagy az apám?!
LINCZÉNYI
Ez… ez butaság.
JULA
Hát nem érted? Még mindig nem érted? Kint voltam annál az asszonynál Szünet. Már nincs meg a kertes háza… az a szép, kertes háza, amit abból a pénzből kapott. Miért nem küldesz neki valamit? Igazán megérdemli. Amikor úgy megtartotta a fogadalmát… hogy sohase jelentkezett… hogy sohase zavart!
JULA
Miért? Hát nem ez a fontos? Hogy nyugodtan lehessen aludni délután?! Feküdj csak vissza, apa! Elfulladva. Menj, és feküdj csak vissza!
Ajtó.
LINCZÉNYI
Jula! Hová mégy? Jula…! Hang ki.
Csönd – majd:
JULA
Késő délutánig kószáltam a városban. Aztán egyszerre csak ott találtam magamat a hídon. Néztem a vizet… és akkor arcok jöttek elő a hullámokból… lányok, ahogy lassan úsznak lefelé, labdát dobálnak egymásnak, és lassan úsznak lefelé…
A karjuk előrenyúlik, az egyik kar belenyúlik a másik karba, az egyik arc belefolyik a másik arcba… – Közben valaki beszél, de nagyon messziről.
Lehalkul.
LINCZÉNYI
Egy kis szódát?
TANÁR
Köszönöm. Tisztán iszom.
LINCZÉNYINÉ
Cukorral?! Cukor nélkül?
TANÁR
Köszönöm. A feketét mindig cukor nélkül. Lehalkul.
Csönd – majd:
JULA
Lassan úsztak a lányok, egyik mozdulat átnyúlt a másikba, én meg néztem őket, és közben a hangok, akárcsak a fejemben kalapálnak. Lehalkul.
ANYA
Mit gondolsz, hány éves vagyok? Nevet. Valaki azt mondta, hogy harminckettő! Szünet. Szép ház volt… szép, kertes ház… Lehalkul.
LINCZÉNYI
… hogy minden rendben legyen… hogy minden rendben legyen… Dobd rám a takarót! Fázom! Hang ki.
Csönd – majd:
JULA
Labdát dobáltak a lányok, egyik a másiknak dobta a labdát, egyik a másiknak… aztán egy kéz földobta… csak egy kicsit kellett lehajolni érte… éppen csak egy kicsit… Hangja lehalkul.
Csönd.
JULA
Minden olyan fehér volt körülöttem, és minden olyan irtózatosan messze volt. Arcok jöttek, és arcok távolodtak. Egyszer mintha apát is láttam volna. Aztán egy másik férfit, ahogy ott állt mellettem, és mindig ugyanazt kérdezte, mindig ugyanazt. Lehalkul.
PÉTER
Miért tette? Mi oka volt rá?
Csönd.
PÉTER
Miért tette? Mi oka volt rá?
Csönd.
No nem akarom zavarni. Bár az orvos már megengedte, hogy beszéljen.
PÉTER
Alapos altatókúrára fogta. Közben itt volt az édesapja is, de hát persze nem tudott magával beszélni.
JULA
Nem! Oda nem akarok visszamenni…
PÉTER
Aludjon csak. Aludjon…Hang ki.
Csönd.
JULA
Elment, de tudtam, hogy visszajön, és akkor majd újra kezdődnek a kérdések. Miért tettem? Mi okom volt rá?
Most már talán sohase lesz vége a kérdéseknek. De, ha, igen… igen, ha én kérdeznék valamit: Miért tették?! Miért nem hagyták, hogy… Félbeszakítja önmagát. Mindegy. Most már mindegy.
Ő meg újra jött, és újra kérdezett. Én meg… nem, nem akartam hazudni, csak hát olyan fáradt voltam. Olyan nagyon fáradt… Lehalkul.
Csönd.
JULA
Udvarolt nekem egy fiú. Megtiltották, hogy találkozzam vele.
PÉTER
És ezért kisétál a hídra, és beugrik a Dunába? Szünet. Talán inkább az iskolában volt valami…
JULA
Jeles tanuló voltam.
PÉTER
Igen… Szünet. Mondtam már, hogy az édesapja többször is járt nálunk. És most, hogy már elég jól érzi magát…
JULA
Közbe. Ne! Ne engedjék be ide!
PÉTER
Gondolja meg. Két hete tart ez… Két hete aggódnak magáért a szülei. Most már elhagyhatja a kórházat. Hazamegy, és otthon meg fogják engedni, hogy találkozzék azzal a fiúval.
JULA
Nem akarok találkozni azzal a fiúval. És haza se akarok menni. Sírásba fullad. Soha… soha többé!
PÉTER
Nézze… a nyomozást le kell folytatni… ezt az ügyet tisztázni kell. Szünet. És ez az ügy egyre zavarosabb. Merthogy az a fiú egy csöppet se érdekli magát, az biztos. – De hát akkor miért történt ez? Miért…?
PÉTER
Miért olyan bizalmatlan? Segíteni akarok. Hang ki.
Csönd.
JULA
Megismétli. Segíteni akarok. Ezt mondta Tóth Péter, nyomozó tiszt. Az egyetlen ember, aki akkor mellettem volt.
Én meg csak azt tudtam, hogy nem megyek többé haza apáékhoz. De, hogy a magam lábán megálljak…? Megtanítottak szolmizálni, de hogy pénzt keressek…? Szünet. Tóth Péter felvétetett egy étterembe kenyereslánynak. Ez furcsa volt. Ahogy a tálcával mászkáltam az asztalok között. Szünet. Tóth Péter albérleti szobát is szerzett. Ha késő este végeztem, hazakísért. Aztán egyszer megkérdezte. Elhalkul.
PÉTER
Mondja, akar egy kis pénzt keresni? Vállalna valami külön munkát?
JULA
Hát ha el tudom végezni…
PÉTER
Hogyne tudná! Arról volna szó, hogy… Félbeszakítja önmagát. Talán beszéltem már a feleségemről.
PÉTER
Elváltunk. Azazhogy, még nem mondták ki a válást, de ő már elköltözött. Sehogy se értettük meg egymást. Így aztán elment a két gyerekkel.
PÉTER
Még kicsik. A nagyobbik ötéves. Majd később úgyis hozzám kerülnek. De most csak hadd legyenek a feleségemnél. Kis nevetés. Nincs is itt semmi baj! Csakhát a lakás… Már le sem merek ülni, mert nincs egy rendes hely… Szünet. Ha rááldozná egy szabad napját… ha elvállalná… Hang ki.
Csönd.
JULA
Elvállaltam. Miért ne vállaltam volna el? Ez volt az egyetlen, amit otthon megtanultam. Meg aztán nagyon kellett a pénz.
Romhalmaz volt az a lakás! Egy teljes napom ráment, amíg úgy-ahogy rendbe hoztam. Hang ki.
PÉTER
Nevetve. Mondja, kérem! Itt lakik Tóth Péter…?
JULA
Uú. Hát én nem is tudom.
PÉTER
Valósággal újjávarázsolta ezt a lakást! Alig merek bejönni. Pedig hoztam ám egyet-mást. Nézze csak ezt a táskát Tapsol. Terülj, terülj asztalkám!
JULA
Sonka… kaszinótojás.
PÉTER
Előbb egy pohár vermutot!
PÉTER
Jula! Az új lakásra…
JULA
Hát nem bánom. Az új lakásra!
Koccintás.
PÉTER
Mindjárt bedobok egy pár szendvicset!
JULA
Nevetve. Nem lesz sok?
PÉTER
Á, ne féljen.
Koccintás.
Nahát, ez a sajtos… maga mindenhez ért.
JULA
Dehogy. Nem értek én semmihez.
PÉTER
Most megint olyan szomorú! Szünet. Várjon… mindjárt megindítom a magnót.
Zene.
Szabad?
JULA
Táncolni se tudok. Nem engedtek tánciskolába… soha nem engedtek tánciskolába.
PÉTER
Majd most pótoljuk! Csak fogja meg a karomat.
JULA
Mintha röpülnék… Dúdol.
PÉTER
Így akarom látni. Ilyen jókedvűnek. És ilyen csinosnak. Dúdol.
JULA
Hirtelen. Most már megyek.
PÉTER
Ilyen későn?! Szó se lehet róla. Itt maradsz, kicsi!
JULA
Nem lehet, Péter! Nem… nem… hagyjon! Én nem maradhatok… Lehalkul a hangja.
Zene – majd:
JULA
És ott maradtam. Még másnap reggel is kábult voltam az italtól. Szünet. Aztán oda is költöztem. Kellett hogy legyen mellettem valaki. Ő pedig olyan rendes volt. A könyvéről beszélt… Hang ki.
PÉTER
Tudod, kicsi, egyszer majd megírom…! Azokról, akik elémkerültek! Micsoda esetek! Gyerekek, felnőttek, öregek. Szünet. Például a szódásüveg…
PÉTER
Egy lány azért hagyta ott az apját, mert leküldték egy üveg szódáért. Ő meg éppen olvasott… benne volt egy könyvben… De az apja addig kiabált…
JULA
Amíg aztán a lány lement.
PÉTER
De úgy, hogy vissza se jött. Szünet. Vagy a Porázik bácsi. Öt jól kereső fia van… ő meg majdnem éhen halt. Szünet. Vagy a Velence gyöngye… tudod, egy kislány… Hirtelen. Érdekel ez téged?
JULA
Nevet. Hát persze, te buta!
PÉTER
A feleségemnek sose beszélhettem ilyesmiről. Szünet. Kicsi! Ha elválok… feleségül veszlek!
PÉTER
De miért? – Tudod, ez nem egy sima ügy… a feleségem nem akar válni. Hallani se akar a válásról. Na, nem miattam. A lakás miatt.
JULA
Talán azért egy kicsit miattad is.
PÉTER
Nem… ne hidd. Mindenesetre várnunk kell. Szünet. Tudsz várni…?
JULA
Ha kidobsz – akkor se szólhatok semmit.
PÉTER
Miket beszélsz! És már megint ez a szomorúság a szemedben. Hirtelen. Várj! Elmondom neked Friss urat…
PÉTER
Részegeket fosztogatott. Vendéglőkben, presszókban, italboltokban. És, tudod, az volt a módszere… Lehalkul.
Csönd.
JULA
Elmondta Friss urat. Aztán elmondta Janikát, a hetvenöt éves asztalost, akit egy nő az öngyilkosságba kergetett. Annyit tudott mesélni! Szünet. Esténként alig vártam, hogy hazajöjjön. Szünet. Aztán egy este mégis jobban szerettem volna, ha minél később kerül haza. Hang ki.
PÉTER
Mi az, kicsi? Mi van veled?
JULA
Péter… mondanom kell valamit.
PÉTER
Hát miért nem mondod?
JULA
De ugye, nem fogsz megharagudni?
PÉTER
Olyasmi, amiért megharagudhatnék?
JULA
Én nem tudom, hogy az ilyesmiért mikor örülnek, vagy mikor haragszanak a férfiak…
JULA
Péter… nekem gyerekem lesz.
Csönd.
JULA
Nem is mondasz semmit?
JULA
Közbe. Ugye, most a legszívesebben elküldenél?!
PÉTER
Miket beszélsz! Miket tudsz kitalálni! Szünet. Szóval, gyerek… Fanyar. Hát ez igazán nagyszerű. Hang ki.
Csönd.
JULA
De az arcán egy csöppet se látszott, hogy valami nagyszerűnek találta volna. Később meg már ilyeneket mondott… Hang ki.
PÉTER
A megtalált boldogság! Avagy menekülés a hullámsírból! – Mit szólsz? Milyen regénycím?!
JULA
Ne beszélj így! Ne beszélj így!
PÉTER
Na mi az, már viccelni se szabad? Hang ki.
Csönd.
JULA
Aztán egy este úgy állított be… Hát igen! Alaposan leitta magát. Bólogatott, egyre csak bólogatott, és aztán levágódott egy székre. Hang ki.
PÉTER
Csúfondárosan utánozva. Mondanék valamit, ha nem haragszol, de igazán, csak ha nem haragszol, de igazán…
PÉTER
Á, semmi! Csak most én szolgálok egy kis meglepetéssel. Utánozza. De csak ha igazán nem haragszol…
PÉTER
Kirúgtak. A feleségem többször bent járt nálunk. És aztán mi lett a mese vége? Az őrnagy behívatott. „Az elvtárs magánélete erősen kifogásolható. Nem egyeztethető össze a …” Nem érdekes!
JULA
De hát ez miattam történt!
PÉTER
Most… most! – Mennyit tudsz kérdezni. Szünet. Szépen továbbállunk.
PÉTER
Ide figyelj, kicsi. Egy darabig ne kérdezz semmit. Ez valahogy rosszul hat rám. Szünet. Jössz velem vidékre. Mezőgazdász vagyok. Okleveles mezőgazdász. Egy időre eltűnünk innen. Nevet. Egy kis levegőváltozásra! Hang ki.
Csönd.
JULA
Így kerültem vidékre. Mentem vele, mert most már nem szakadhattam el tőle. Hogy miben bíztam…? Magam se tudom.
Ceglédre költöztünk. Péterék valaha ott laktak. A szülei ugyan már nem éltek, de azért még akadt ott néhány ismerőse. Az egyik azt ajánlotta, hogy Péter vállaljon szőlőt a tanyavilágban. Van olyan szövetkezet, amelyik rábízná felesben. Én az egészből nem sokat értettem. Csak azt, hogy dolgoznom kell.
Kötöztem, vágtam a szőlőt. Fújt a szél, valahogy mindig fújt a szél, és ilyenkor röpült a föld…
És, hogy mire gondoltam közben! A lányokra, akikkel együtt jártam. Zsadon Andrea… Bardolli Sári… Apára, ahogy az autójában bolyong a városban, azt hiszi, hogy majd csak rám akad valamelyik presszóban.
Valamelyik presszóban!
Nem volt más, csak a föld, a homokos föld, és az a mozdulat, ahogy előrehajoltam.
Annyi volt a munka! És aztán nekem éppen szüret idején kellett bemennem a kórházba. Kislányom született. Egy hétre rá már otthon voltam vele.
Hang ki.
PÉTER
Szóval, hazahoztad?
JULA
Hát hova kellett volna vinnem?
PÉTER
Nem hallottál véletlenül arról, hogy a lányanyák gyermekét az állam…
JULA
Közbe. Lányanyák gyermekét?!
PÉTER
Jó, jó, kicsi, azért nem kell mindjárt nekem ugrani. Szünet. De nézd csak, mégse mehetünk neki a télnek egy gyerekkel. Ebben a szűk, kis szobában. Még tüzelőnk sincs.
PÉTER
Csak tudnám, miből! Ez az egész valahogy nem úgy ütött be… Szóval, tele vagyok adóssággal. Még a szövetkezetet se tudjuk kifizetni. Szünet. Meg a kórházi költségek. Nem vagyok az SZTK-ban. Mit csinálunk, ha valami baj lesz a gyerekkel?
JULA
Majd vigyázok rá. De nem adom máshová. Hang ki.
Csönd.
JULA
Aztán persze mégiscsak be kellett adni a gyereket az állami gondozóba. Nem tehettem mást. A vállalkozás, Péter vállalkozása, nem sikerült. Alkalmi munkák után kellett néznem, ha azt akartam, hogy befűthessünk. Mert Péter akkor már alig csinált valamit. Legfeljebb ivott. És elvette a pénzemet. Hang ki.
PÉTER
Ittas. …Mit vacakolsz? Majd visszaadom… ne félj, majd visszaadom! Ne nézz így rám, kicsi… Hallod! Ne nézz így rám…! Hang ki.
Csönd.
JULA
Ez volt a tél. És aztán tavasszal még azt a három holdat se adta bérbe a szövetkezet. Hang ki.
Csönd.
ELNÖK
Már ne haragudjon a világ, de hogy bízzak én magukban?!
PÉTER
Mezőgazdász vagyok…
ELNÖK
Csakhogy nincs gyakorlata.
JULA
De, ha bízna bennünk, ha csak egy kicsit is bízna bennünk…
ELNÖK
Hát éppen erről van szó. Eljöhetnének hozzánk dolgozni.
PÉTER
Most?! Mikor már maguk kezelik a három holdat?!
JULA
Azért meg kéne próbálni! Gondold meg, Péter…
PÉTER
Nincs itt mit megpróbálni!
Gúnyosan. Köszönjük a segítséget, elnök elvtárs! Hang ki.
Csönd.
JULA
A következő évet pedig csaknem egymagam dolgoztam végig. Péter legtöbbször a városban maradt. Azt mondta, megpróbál valamit. Ezekből a próbálkozásokból mindig csak az lett, hogy leitta magát.
Volt úgy, hogy reggelenként már föl se tudott kelni. Így aztán egyedül mentem a szövetkezet szőlőjébe. Hang ki.
ELSŐ ASSZONY
Már megint egyedül jött.
HARMADIK A.
Az nem is férje! Csak összeálltak.
NEGYEDIK A.
Mit akarnak itt? Csak rontják a levegőt.
ELSŐ A.
Ez nem tehet róla…
NEGYEDIK A.
Nem tehet róla! Nem tehet róla! Előbb kellett volna meggondolni az ilyesmit.
ELSŐ A.
Mit akartok tőle? Hagyjátok… Hang ki.
Csönd.
JULA
Aztán az év végén megjött a letiltás. Péter felesége elintézte, hogy a két gyerek után… Igen, itt nem volt mit tenni… A két gyerek után fizetni kellett. Akkor történt, hogy az elnök behívatott.
Hang ki.
ELNÖK
Ide hallgasson! Maguk így sohase jutnak semmire. A maga embere, vagy minek mondjam, csak elvállalja a munkát, de annak a javát maga végzi el. Aztán most itt van: a fizetség felét elveszik. Hiába, hogy megdolgozott érte. Ennek a férfinak két gyereke van. A bíróság behajtja a gyerektartást. Ezért dolgozik maga. Ezért? Hiszen magának is van gyereke. Szünet. Hagyja ott azt a férfit!
JULA
Nekem ő most már az élettársam.
ELNÖK
De hát mégse a felesége. Ide figyeljen! Magát még tagnak is felvennénk mihozzánk. Vannak itt más asszonyok is… egyedül… gyerekkel. Szünet. Aztán még férjhez is mehet.
JULA
Most várjuk a második gyereket.
Csönd – majd:
ELNÖK
Na tessék! Hát most mit kezdjen az ember magukkal?! Hang ki.
JULA
Nem volt velünk sok baja az elnöknek. Mert akkor mi már eldöntöttük, hogy elmegyünk Ceglédről. Azazhogy Péter eldöntötte. Én pedig megint csak rábíztam magamat. Újra várandós állapotban követtem a semmibe.
Mert olyan volt az, mintha a semmibe utaznánk, amikor jegyet váltottunk Szegedre, és felültünk a vonatra. Azt se tudtuk, hová megyünk… Mihez kezdünk…
Csönd – majd, ahogy olvassa.
Utazzon Tátrafüredre… szabadságát töltse Tátrafüreden.
Csönd.
Talán soha más nem volt előttem, mint ez a plakát. Talán soha más nem volt, mint ez a váróterem. Ülni és várni, valakire, aki soha többé nem jön vissza. Álomba vesző hangon. Utazzon Tátrafüredre… Lehalkul.
PÉTER
Hirtelen. Mi az, kicsi! Elaludtál?
JULA
Felrezzen. Nem! Dehogy…
PÉTER
Képzeld! Megtaláltam a barátomat. Nem volt könnyű, de végül megtaláltam. Főpincér egy vendéglőben. Megmondtam neki, hogy te is dolgoztál már a szakmában.
JULA
Megismétli. A szakmában…
PÉTER
Egyelőre mosogatnod kéne a konyhán, de aztán majd jobb beosztást kapsz. Szünet. Én is a vállalathoz kerülök. Mint kocsikísérő. Holnap munkába állhatunk.
JULA
És ma? Mi lesz ma éjszaka?
PORTÁS
Mi az? Maguk még itt vannak?
JULA
Az utcán nem tölthetjük az éjszakát.
PORTÁS
De itt sem. Ez nem szálloda. Itt csak az tartózkodhat, aki utazik valahova. – Maguk utaznak valahová?
PÉTER
De holnaptól már itt dolgozunk Szegeden. Csak éppen még nem sikerült szállást szerezni.
PORTÁS
Az engem nem érdekel. Megmondtam, itt csak az tartózkodhat, aki…
PÉTER
Ne zenéljen! Más hangon. Gyere, Jula…
ASSZONY
Megszólítva. Várjanak! Várjanak, kérem.
ASSZONY
Én a tápéi vonatra várok. És ha nincs hová menniük… Szünet. Van ott egy kis tanya. Tudják, Szeged és Tápé között. Egy olyan Tisza-parti horgásztanya. A megboldogult férjem nagyon szerette. Szünet. Hát én nem tudom, de holnap délután kijöhetnek velem, és megnézhetik. Aztán, ha megfelel…
PÉTER
Nem nagyon válogathatunk.
ASSZONY
Ne számítsanak sokra. Az csak olyan fából ácsolt, szalmatetős, földes, kis vityilló. De azért, amíg valami mást találnak…
Vonatfütty.
PÉTER
Vidáman. Szabad a csomagját, asszonyom!
PORTÁS
Morogva. Jó lesz vigyázni azzal a csomaggal. – Csavargó népség…
Hang ki.
Csönd.
JULA
Megismételve. Amíg nem találunk valami mást…! Szünet. Ottmaradtunk mi még télen is. Az az asszony, Anna néni, adott egy kályhát. Többször is kijött hozzánk, segített, ahogy tudott.
Péter meg hamarosan törzsvendége lett minden kocsmának Tápétól Szegedig.
Én pedig az utolsó hónapban is bejártam a vendéglőbe mosogatni. Aztán, amikor megszültem a kisfiút, haza akartam vinni. Nem engedték. Azt mondták, hogy abba a vityillóba nem engedhetik.
Majd az eszemet vesztettem. Hát kóbor kutya vagyok én, aki mellől még a kölykeit is elszedik?! Péter ezt se értette. Vagy nem akarta megérteni.
Hang ki.
PÉTER
Mi bajod van, kicsi? Talán nincs jó helyen az a gyerek?
JULA
Azért, mert neked úgy kényelmesebb! Mert azzal a másik kettővel se törődsz? Te csak eggyel törődsz… az ivással!
PÉTER
Mert különben hányok! Érted? Ha csak körülnézek ebben a…
JULA
Közbe. És én?! Azt hiszed, nem tudnék máshol élni? Szünet. Ez a nyirkosság… Örökké ezt érzem… mindenhol ezt érzem… becsúszik a bőröm alá.
PÉTER
Hát akkor csak menj! Eredj innen…
JULA
Hová?! Most már hová?
PÉTER
Persze! Ha engem letehetnél… Én már megtettem a magamét. Kész. Passz. A kisasszony továbbáll…
Elfulladva a dühtől. Te… te… rohadt, kis…
Ütés.
Csönd.
JULA
Aztán máskor is megvert, ha részeg volt. És egyre többször volt részeg. A vállalatnál hamar beteltek vele, és elküldték. Aztán már csak alkalmi munkákat kapott. Szünet. És akkor a barátja egy napon bejött a konyhába. A főpincér. Hang ki.
FŐPINCÉR
Nem unja még a mosogatást? Szünet. Jobb beosztást is kaphatna. Szünet. Beszéljek a főnökkel?
FŐPINCÉR
Nem tudom… nem tudom! Szünet. Így nem megyünk semmire. Szünet. Tudja, hogy unják már a presszóban a Lehoczky Öcsit?!
FŐPINCÉR
A zongoristát. Valaki azt mondta, hogy már le kéne lőni.
JULA
Nem tudom. Nem voltam a presszóban…
FŐPINCÉR
Csak nem azt akarja mondani, hogy még sohasem volt a presszónkban?! Na, mindegy. Szünet. Szóval, biztos vagyok benne, hogy maga zongorázik úgy, mint a Lehoczky Öcsi.
JULA
Olyan régen zongoráztam…
FŐPINCÉR
Mindenesetre jobban illene magához, mint a mosogatás. És ha egy kicsit okos lenne…
JULA
Ha egy kicsit okos lennék…?
FŐPINCÉR
Ne játssza meg magát! Szünet. Velem jobban járna, mint Péterrel.
FŐPINCÉR
Péter ne izgassa. Az aztán igazán ne izgassa. Szünet. Tud a dologról.
JULA
Hazudik! Hazudik! Hang ki.
Csönd.
JULA
Szinte álomban. Végigmentem a folyosón, az osztályok mellett, besütött a nap, betöltötte a folyosót, odabent pedig csönd volt, de tudtam, hogy mind ott vannak, hogy az ajtó melletti első padban ott ül Kulcsár Mária, mellette Lantos Ágnes, aztán Tomai Györgyi, Edelényi Krisztinka… ott ül az osztály csöndben és várakozva.
Akkor én továbbmentem. Valahonnan ének hallatszott. Egy régi gyerekdal. Hosszúlábú gólyabácsi, mit akar ma vacsorázni… Az ének és a fény kísért, ahogy mentem a folyosón, végig az osztályok mellett.
Csönd.
Ez volt az álmom.
És erre kellett gondolnom, ahogy ott álltam a vityillónál, Péter mögött. Péter egy kiugró kövön ült, a parton, kezében horgászbot, és a vízre bámult.
Amikor azt a dolgot említettem neki a főpincérrel, azt mondta, nem igaz, én találtam ki az egészet. Aztán azt mondta, ő csak arra kérte, hogy segítsen rajtam.
Segített. Az igaz. Engem is elbocsátottak. Azóta alkalmi munkák vagy semmi.
Péter pedig… Talán fog valamit ebédre. A vízre bámul, de hogy mire gondol… Talán nem is gondol… ő már semmire.
A haja benőtt a nyakába, és az a kopott vászonruha! Lehalkul.
PÉTER
félhangon. Na… na… most ráharap! Dühösen. A fene egye meg!
PÉTER
Mit állsz itt mögöttem?
JULA
Azt mondtad, hogy szerencsét hozok.
PÉTER
Felnevet. Szerencsét hozol! Csobbanás, ahogy bedobja a botot.
Ha most se sikerül…
JULA
Akárcsak álomban. Hosszúlábú gólyabácsi, mit akar ma vacsorázni…
PÉTER
Még csak ez hiányzott!
JULA
De Péter, én igazán…
PÉTER
Dühösen. Maradj csak itt! És énekelj!
PÉTER
Bemegyek a városba. Megpróbálok valamit fölhajtani… Hang ki.
Pillanatnyi csönd – majd:
ASSZONY
Úgy elrohant mellettem ez az ember! Szünet. Tudom, megint bemegy a városba, aztán vagy két napig nem kerül elő.
JULA
Talán sikerül neki valami.
ASSZONY
Semmi se sikerül neki. Most már nem is próbál semmit. És ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én.
ASSZONY
Most meg elpusztít.
Csönd.
Szereted?
JULA
Már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy mellette kell maradnom. Hogy meggyógyuljon.
ASSZONY
Nem gyógyul meg, így sose gyógyul meg. Talán, ha elvonókúrára vinnék…
JULA
Csak a felesége kívánságára vihetik oda. Ennek már utánajártam.
ASSZONY
Írni kell annak az asszonynak.
ASSZONY
Annak, Jula. Szünet. Te pedig nem kell hogy itt maradj.
JULA
De hát, hova menjek?
ASSZONY
Beköltözhetsz hozzám, Tápéra.
ASSZONY
Hallgass… ne mondj most semmit! Ne mondj most semmit! Hang ki.
Csönd.
JULA
Megírtam azt a levelet. Igen, megírtam azt a levelet Péter feleségének. Tudattam vele, hogy csak az ő kérésére vihetik Pétert elvonókúrára. Reméltem, hogy nem utasít vissza.
Aztán egy délután, ahogy hazamentem, Péter a vityillóban rakosgatott. Hang ki.
PÉTER
…egy ing, cipő… na, ezt akár itt is hagyhatom!
JULA
Várj! Szétesik az a táska. Majd egy kis spárgával…
PÉTER
Hagyd a fenébe! Jártak itt a Tanácstól.
Csönd.
És amikor kijövök, te már nem leszel itt.
JULA
Ha szükséged lenne rám…
PÉTER
Közbe. Nem lesz rád szükségem.
Ajtó – csönd.
JULA
Elment azzal a spárgával összekötött táskával. És akkor csönd lett. Én meg elindultam a fal mellett. Egy elnyűtt nadrág, törött napszemüveg, széthasadt ing… horgászbot a sarokban… Ennyi maradt.
Csönd.
És hogy mi lesz ezután?
Bemegyek Tápéra, ahhoz az asszonyhoz. Majd csak találok munkát. Ceglédre is mehetek… az elnök azt mondta, hogy én oda bármikor visszamehetek.
Egy biztos. Nem jutok az anyám sorsára, és a gyerekeim nem jutnak az én sorsomra.
Nem akarom, hogy mások neveljék fel őket, és hogy azt se tudják, ki volt az anyjuk.
Nem, ezt nem akarom… ezt nem… Erre én most már elszántam magamat.
Levél vidékről
Amióta visszajöttünk Pestről, újra elkezdődött az egész verkli. Most láttam, hogy az embernek milyen jót tesz egy kis kikapcsolódás. Pedig a jóég tudja, mikor jutunk fel legközelebb. Zöldi Évának köszönöm, hogy elintézte a harisnyaügyet, légy szíves, mondd meg neki. Még mindig milyen csinos ez a Zöldi Éva, csak az arca egy kicsit romos.
János rém helyes, Laci is mondta, hogy mennyire hasonlít hozzád, és örülök, hogy olyan jól megbarátkoztak Bandival.
Itt minden a régi. Ahogy így elnézem, rém unalmas együtt az egész család. Ja igaz! A változatosság kedvéért, Biksziék is ideköltöztek.
Hát igen, csupa elszáradt csont meg gyerekek. Te, én már nem is tudom, hogy ki kinek a gyereke. Csak Licusnak van legalább három, családi ebédnél mindig hintáznak, és átrepülnek az asztal fölött, de nem lehet rájuk szólni, mert Licusnak elvei vannak. Berti bácsinak nincsenek elvei, és a múltkor ordított, hogy ez így nem megy tovább, és Mami teremtsen rendet.
Mami nem teremtett rendet. Ködös, elúszó tekintetével végignézett az asztalon, mintha még mindig nem tudná megérteni, hogy ennyien vannak körülötte, hogy így elözönlötték a házat Papi halála óta.
Mami nem teremtett rendet, mert ha rendet akarna teremteni, először Berti bácsit kéne hogy kilökje, aztán sorra a többieket. Mami csak nézte ezt az asztalt, ahogy egyik testvér a másikból nőtt ki, férjek, feleségek, gyerekek… Most már igazán te vagy az egyetlen, Gizkó, aki még nem jöttél haza Pestről, mert ha Tona is… Egyébként Maminak az volt az első szava, amikor meghallotta, milyen zűrök vannak, hogy Tona és a gyerekek jöjjenek le minél hamarabb Ágotára, ez a legfontosabb mindkettőjük egészségének és idegeinek. Palira egyáltalán nem dühös, hogy eladta a lepedőket meg Tona ruháit, azt mondja, sajnálja, merthogy beteg emberroncs, de úgy látja, Tonának nincs ott semmi keresnivalója, pakolja össze a ruháit – már ami még megvan –, és jöjjön.
A lakás kellemes, kicsit sok az egér, ebben a hideg időben behúzódnak a szobába. Laci öt nap alatt tizennyolc darabot fogott dióval és cseréppel. A tetemeket a klóba dobja reggel, mielőtt elmegy dolgozni. Ma reggel megrántottam a lehúzót, és három egér jött vissza a zuhatagban.
Igaz, Laci mondja, hogy Tupival nem lehet bírni, megint fel akar menni Pestre, annyira beleesett abba az orvosba, és hozzá akar menni feleségül. Tupi mindenkihez hozzá akar menni feleségül, pedig különben egész értelmes, és azt mondja, hogy Laci az egyetlen, hű barátja, akire mindig számíthat, de azért nincs köztük semmi, Tupi csak rázza magát.
Egyébként, ha János kinövi a zöld nadrágot, én szívesen megveszem. Fölvették-e már az óvodába? Nálunk olyan zsúfoltak az óvodák. És tudod, Bandi azóta is folyton azt emlegeti, amikor Jánossal rollereztek az úttesten, itt is folyton rollerezni akar, csak ez nem olyan izgalmas, mert nincs akkora forgalom.
Mami azt mondja, hogy ha Tona válni akar, úgy váljanak el, ha csak külön akar költözni, költözzön, de nincs egy nyugodt perce se, amíg haza nem jönnek a gyerekkel. Tona mondja azt Palinak, szeretne egy időre lejönni Ágotára. Vagy ne mondjon semmit, csak üljön vonatra. Majd a szalonban laknak, a szalont jól ki lehet fűteni.
Géza bácsi megmondta, mennyit köteles Pali fizetni a gyerek után, még akkor is, ha nem váltak el.
Géza bácsinak, úgy látszik, elege van a pénztelenségből. Influenzás is volt, aztán a hideg szoba, meg Ellusz, aki mindig arról beszél, hogy az ember nem adhatja fel régi énjét. A szomszéd szobában meg Licus gyerekei klimpíroznak, Ellusz tanítja őket. Igazán nem csodálom Géza bácsit, hogy bevett két fiola altatót, de valami jó erőset. Három napig aludt, de persze Elluszék észrevették, és nem engedték végképp elaludni, hanem fölrázták, és nagy lelkifröccsöket adtak neki, kidobták az ágyból, és átkutatták minden zsebét, hogy nincs-e még orvossága? Géza bácsi után ki kellett mosni az ágyneműt, mert hát ugye, mély álmában… Ellusz sírógörcsöt kapott, hogy neki milyen sorsa van, és akkor még rengeteg jókat mondtak egymásnak.
Elluszhoz szent asszonyok járnak. A szent asszonyok imádkoznak, és Mamival mosatják a fehérneműt, mert Mami úgyis ráér, és főként, mert ingyen mos. Igazhivőknek mondják magukat, és minden vallást rémesen lenéznek, főleg a katolikust. De Mami megkeményítette magát, és a szent asszonyok csak ülnek, ülnek és Mami nem kérdi, nincs-e mosnivaló. A koszos ruha pedig három hónapja gyűlik, és nekik nincs mit felvenni. Ellusz már kezdte is, hogy, Böske, ez igazán nem szép tőled. Mami azt mondta, ne haragudjanak, de ő most pénzért hámoz gesztenyét, és ezt könnyen tudja csinálni, meg aztán nincs is annyi tüzelője, és annyira fárasztja a szent asszonyok elkoszolt holmija, és különben is csak éjjel tudná, meg aztán mindig megdagad a lába a mosástól. Ellusz, úgy epésen, megkérdezte, hogy a saját ruháját mikor mossa ki. Amikor leveszem, válaszolta Mami. Azt is hozzátette, hogy a szentek felnőtt nők és jó meleg a szobájuk, és úgy sincsenek állásban, hát csak mossanak.
Gizkó, én azt hiszem, Pali iszik, és azért ad el mindent. Az mindenesetre kicsit furcsa, hogy Pali nem tudta, melyik tisztítóba adta be a fehérneműt, és akkor Tona végigbőgte a Baross utcát, ahogy bementek egyik tisztítóból a másikba, és csak néztek rájuk.
Maminak sose tetszett Pali. Maminak Laci se tetszett, meg a te férjed se, meg Licusé se.
Az asszonyok valahogy megtudták Tona dolgát. Most azzal rémisztgetik Mamit, hogy Tonával szörnyűségek fognak történni. Mami gesztenyét pucol a konyhában, ők meg körülülik, és beszélnek, beszélnek. „A férje meggyilkolja, belefojtja egy nagy fazék forró vízbe, levágja a lábát, és feladja csomagnak, úgy, úgy, kedvesem, elküldi neked, meglátod, egyszer majd hoznak egy csomagot a reggeli postával.”
Ilyeneket mondanak, és nem lehet őket elküldeni, az egész ház zsong tőlük, akárhová megyek, hallom a hangjukat, és néha már igazán azt hiszem, hogy Mamit meghámozzák, mint egy gesztenyét.
Ha Susuval találkozol, mondd meg neki…
– János, hol az ötödik oldal? Teszed le azt a levelet! Jánooos!…
Rajzold fel Kávés Katicát
ÁGNES
Két sor pad és a tábla. Ez van mögöttem. Előttem az erdő és az ég. A sárga sörényű, iszapos ég. Az osztály ajtajából látom az utat, ahol majd lassan feltűnnek azok a bumfordi, kis alakok, táskáikkal és könyveikkel. Rázzák, rázzák a táskájukat. Elszórt csoportokban jönnek. Van, aki előreszalad, van, aki lemarad, és közben az erdő felé néz, mintha be akarna ugrani a fák közé.
Most még üresek a padsorok, ahogy végigmegyek köztük. Ezek a padok! Vésések, karcolások, beírások és bejegyzések. Azt a vénségesen vén hátsó padot valósággal agyonfaragták.
A térképek… Afrika egy kicsit rongyos. Egyszer megragasztottuk, de aztán megint csak…
Kréták a tábla mellett. Színes kréták és fehér kréták.
Kinyitom az osztálykönyvet, és akkor megszólalnak körülöttem. Igen, szinte hallom azokat a botladozó hangokat.
GYEREKHANGOK
Kissé távolról és akadozva.
Összevissza.
Csönd.
ÁGNES
Hát akkor nézzük csak! Lapoz.
Bocsor Bözsike. Igen, Bocsor Bözsike az erdőn túlról jár be, a Lapantyús tanyáról. Talán félórára van, de hát Bözsi mindig elcsászkál. Legalábbis iskola után. Pedig mondom neki. Vigyázz, Bözsi, még vaddisznó is lehet az erdőben. Vaddisznó nincs az erdőben. Egyszer járt erre egy borz. És különben is…! Nem félnek ezek semmitől.
A két Gyömrői is arra jár haza. Az apjuknak tavaly levágta a gép a lábát. Három-négy óra hosszat mászkálnak az erdőben, tobozokkal dobálóznak, szánkáznak a táskájukon.
Hát igen, sokszor már besötétedik, mire a két Gyömrői hazaér. A két Gyömrői és Bocsor Bözsike. Az anyja, a nagynénje meg a nővére kint állnak a kapu előtt. Három fekete kendő. Állnak és várnak.
Csönd.
BOCSORNÉ
Fenyegető mézességgel. Jön már a Bözsike.
NŐVÉR
Azért hazaért. Azért estére csak hazaér a második osztályból.
BOCSORNÉ
Megszólítva. Hát te, hol jártál eddig?
BÖZSI
Hát hol. Az iskolában.
NÉNI
Az iskolában. A másodikban. A második osztályban. Reggel nyolctól este hatig… a másodikban.
Szünet.
Ez aztán az iskola.
BÖZSI
Olvasás, írás, számolás, torna meg az ének.
Vékony hangon.
| |
|
Szélről legeljetek, fának ne menjetek… |
BOCSORNÉ
Menj be a konyhába. Ott a levesed a tűzön. Gombócleves.
BÖZSI
Távolodva. Gombócleves.
| |
|
Szélről-fának… gombócleves… gombócleves! |
Hang ki.
Csönd.
BOCSORNÉ
Holnap bemegyek a tanítónőhöz.
BOCSORNÉ
Minek? Majd én magam.
NÉNI
Jobb is lesz. Szünet. Ezeket az apró gyerekeket. Mindennap késő estig…
NŐVÉR
Ilyenkor elengedni őket. Az erdőn át.
NÉNI
Megismétli. Az erdőn át.
Csönd.
ÁGNES
És jöttek. Mind a hárman jöttek. Én meg magyarázhattam. Más hangon. Egykor elengedem az egész osztályt, Bocsor néni.
BOCSORNÉ
Mindennap sötétedéskor kerül haza. Az erdőn át.
NÉNI
Túl sok a foglalkozás. Olvasás, írás, számolás.
ÁGNES
Olvasás, írás meg az ének. De egykor elengedem őket.
Csönd.
Ezt mondom… örökké ezt mondom, de hiába! Állnak… három fekete kendő. Én beszélhetek, de ők, mint a fal. És mindenütt ott vannak. Ünnepély, bozótirtás, iskolatakarítás… Ott vannak, és semmi se jó nekik. Semmi. Lapoz.
Bozóky, Csekő, Csorna, Dékány. Szünet. Dékány Balázs, itt a szomszédban. Hát igen, ez is jó kis család. Igaz, a nagyszülők rendesek. Akárki átjárhat játszani, még tejfölös kenyeret is kapnak, sokszor estig is ottmaradhatnak. De aztán, ha az apa hazajött a vasúttól, akkor vége volt. Akkor van úgy, még a Balázst is átviszik valahova a szomszédba. Vagy éppen hozzám. Nem kopogott, nem szólt. Kimentem és lehoztam a lépcsőről. Valahogy tudtam, hogy ott van. Szünet. Harminc éve a vasútnál van a Dékány. Váltókezelő. Egyszer majd valami karambolt csinál. Még a spirituszt is megissza. Lapoz.
Donászy, Elbert, Ferencz, Gruber… Szünet. Ezt is mennyit csúfolják. – Gruber Flórián! Gruber Flórián! – Szünet. Hajnal Annuska… ennek jó hangja van. Lapoz.
Jancsó, Jellinek, Klementi, Kocsis, László Éva és László Sárika. Ezek mindent megkapnak. Bárányhimlő, szamárköhögés, mumpsz… Hányszor jártam náluk. Egyedül voltak egész nap. A szülők a városban dolgoznak. Odabent egy fazék, a kályha tetején. A két László rakta a tüzet. Mint egy katlan, ahogy az ember benéz hozzájuk. Szünet. Bocsor néni meg a nővére is éppen arra jártak. Mindig éppen arra jártak.
Csönd.
BOCSORNÉ
A tanítónő! Tegnap a Csornaiéknál volt, ma a Lászlóéknál.
NÉNI
Egyik nap itt, a másik nap ott. Mindenhol körülszaglászik.
BOCSORNÉ
Ez mindig talál valamit.
BOCSORNÉ
Bözsi mondta, hogy a bozótot kiirtják az iskola körül.
NÉNI
Mi baja van a bozóttal? Vincze Géza tanítónak semmi baja nem volt vele. Berényi Magdának se.
BOCSORNÉ
Valami kertet akar az iskola elé. Dühödten. Csonttányér.
BOCSORNÉ
Mintha nem tudnád? Mintha nem lettél volna ott, amikor a Bözsi rám szólt. A Bözsike. Utánozza. Miért dobálod a csontot az asztalra? Tegyél ki egy kistányért!
BOCSORNÉ
Kistányért a csontnak. Szünet. Meg hogy csúnyán beszélek. Ezt is a gyerekemtől kell hallanom. A saját gyerekemtől.
Csönd.
NÉNI
Inkább törődne az övéivel.
BOCSORNÉ
Odafönt vannak Pesten.
NÉNI
Odafönt. Aztán néha lejönnek. Szünet. De az apjukat még nem láttam. Azt sohase láttam.
BOCSORNÉ
Azt soha senki se látta.
Csönd.
ÁGNES
Így igaz. Tarnai Bélát soha senki se látta ebben a községben. Már évekkel ezelőtt elváltunk. A bíróság tartásdíjat állapított meg a két fiam után. Hol fizeti, hol nem. De hát nekem nincs kedvem pereskedni.
Csönd.
Tarnai Béla… Olyan messze van, olyan végtelenül messze. Mégis, néha egészen váratlanul hallom a hangját.
TARNAI
Kissé fátyolos, szemrehányással. A tojást a tojástartóba kedvesem. A citromot a citromtartóba. Vagy azt akarja, hogy összecsöpögtesse a tálcát? Tudja, hogy nyomot hagy. Akárcsak a fogkrém a pizsamán.
Csönd.
ÁGNES
Ezt mind tőle tanultam. A citrom nyomot hagy. Hogy kell elhelyezni a lágytojást a tojástartóban… az előmelegítés. Szisztémája volt. Mindenre szisztémája volt. A cipőt vékonyan kell kenni, és csak három óra múlva szabad hozzányúlni a fényesítő ronggyal. Nem kefével. Fényesítő ronggyal.
Csönd.
Beszéltünk mi valaha másról is? Igaz, néha elvitt színházba, moziba, de hát abban se volt sok örömöm.
Csönd.
TARNAI
Ne nevessen olyan hangosan! Magát nézik, mindenki magát nézi, pedig nem maga a főszereplő.
Csönd.
ÁGNES
Ilyeneket mondott, hogy nem én vagyok a főszereplő. Merthogy neki humora volt, fanyar humora. Nagyon büszke volt a fanyar humorára. Szünet. Én meg nem nevettem, és nem sírtam. Szünet. Nem sírtam akkor se, amikor egyre többször mondta, hogy nem tudok vele lépést tartani. Szünet. Meg hogy nem tudok neki hátteret adni.
Csönd.
TARNAI
Benne a szövegben. Azt hiszem, sose vetettem a szemére, hogy a szülei, nos igen, hogy a szülei olyan egyszerűbb emberek. Gondoltam, majd csak magamhoz tudom emelni.
ÁGNES
Közbe. A citromot a citromtartóba…
TARNAI
Mi az? Mit beszél?
ÁGNES
A fogkrém nyomot hagy a pizsamán. Hirtelen. Vagy volt valami más is?
TARNAI
Ha tréfálni van kedve… éppen most… ilyen helyzetben. Szünet. Egyszóval, be kell látnom, hogy tévedtem.
TARNAI
A maga megítélésében. Nem sikerült azzá formálnom, amivé szerettem volna. Szünet. És ami még ennél is szomorúbb, a két fiamban is ugyanazokat a tulajdonságokat kell látnom.
ÁGNES
Röviden. Válni akar?
TARNAI
Ne így. Ne ilyen hirtelen. Majd szépen megbeszéljük, ahogy ezt már…
ÁGNES
Befejezi. Ahogy ezt már ő szokta. Simán, csöndesen, okosan. Ó, igen, nagyon okosan. Szünet. És akkor apámra kellett gondolnom, aki sohasem akarta ezt a házasságot Tarnai Bélával. Aki azt mondta, hogy ez csak egy olyan kalandféle volt Tarnai Bélának. Szünet. Csakhogy én nem hittem az apámnak. Neki senki se volt jó, aki el akart vinni hazulról. Mindenkiben talált valamit. Szünet. Egy biztos: Tarnai Béla rövidesen elköltözött. Fehérváron laktunk. Akkoriban ott tanítottam. Tarnai Béla fölhelyeztette magát Pestre. Szünet. Honnan tudták meg apáék?… Nem írtam meg nekik, nem üzentem meg senkivel. És egyszerre csak megjelentek, apa és anya. Már az ablakból láttam őket. Apát szürke ruhában, pamutnyakkendővel, anyát feketében. Jöttek, mintha meg akarnák kerülni a házat, de aztán egyszerre csak bent voltak.
Csönd.
ANYA
Sírósan. Meg tudtad tenni. Hogy csak így meg tudtad tenni…
ÁGNES
Hagyd, anya, most már nem érdemes…
APA
Nem érdemes, persze, hogy nem érdemes. Egy vacak levelet se volt érdemes írni.
ÁGNES
Üljetek le… Mindjárt készítek valamit.
ANYA
Szombaton nálunk voltak a Brózikék. Megkérdeztük, hogy van a lánya, Brózikné?
APA
Az jól, mondta Brózikné. Azzal nem bánt el olyan csúnyán az ura, mint a… Szünet. A Brózik meg ránézett, Brózikné egy kicsit elhallgatott, de aztán…
ANYA
Így kellett megtudnunk.
ÁGNES
Fölteszek egy kávét.
APA
Csak hagyd. Hirtelen. És most mit akarsz csinálni?
ANYA
Szipog. Hogy van a lánya, Brózikné? Elcsuklik.
APA
Megismétli. Mit akarsz csinálni?
ÁGNES
Elmegyek innen. Elmegyek a két gyerekkel.
APA
A gyerekek után majd fizetni fog… azt nem hagyjuk benne. Szünet. Elmész… a gyerekekkel. Hirtelen. És velünk.
ÁGNES
De ha nem lesz hely abban az iskolában?
APA
Azért csak lesz hely. Azért talán még csak lesz egy kis hely apádnak és anyádnak.
ANYA
Szolgaian. Apádnak és anyádnak.
APA
Akik most már mindig veled maradnak.
Csönd.
ÁGNES
A lámpa éppen csak az osztálykönyvet világítja meg. Maga a terem sötétben van. Terem? Alig nagyobb, mint egy szoba, ezzel a két padsorral. Majd, ha jönnek, akkor a nagy villanyt is meg kell gyújtani. Majd, ha jönnek.
Akkor is így ültem az üres, sötét osztályban. És csak vártam, vártam, hogy jöjjenek. Igen, abban a majorban. Hány éve már? Nem is tudom. Csak azt tudom, hogy az volt az első helyem. A tanítót behívták katonának, én meg… apám nem akart elengedni, apám oda se akart elengedni. Éppen akkor küldték nyugdíjba, és egyre csak azt hajtogatta.
APA
Mellettem kell maradnod, most aztán igazán mellettem kell maradnod.
APA
Tudod, hogy beteg. Szünet. Örökké ez járt a fejemben, hogy ha majd végre pihenhetek, akkor mellettem leszel.
ÁGNES
Megkaptam a kinevezést Belényesre.
APA
Mellettem kell maradnod.
Csönd.
ÁGNES
Egyre csak ezt hajtogatta. És ezt a hangot hallottam abban az üres osztályban. Szünet. Nem gyújtottam villanyt, kívülről jött csak valami szürke világosság. Felmentem a katedrára. Hogy recsegett a padló. A tábla előtt ültem, arra gondoltam, hogy mit is mondok majd nekik. Aztán már nem is gondoltam semmire. Egyszerre csak egy padban ültem. Aztán kimentem az udvarra. Az udvaron álltam és vártam. Valaki elment mellettem, mint az árnyék.
FÉRFI
Hát maga mit csinál itt?
ÁGNES
Várok. A gyerekeket várom.
FÉRFI
A gyerekeket? Ilyenkor? Hajnali háromkor. Üresen kongó nevetés. Hajnali háromkor!
Csönd.
ÁGNES
Hajnali három volt, és én vártam őket. Szünet. Lakásom nem volt, csak egy kis kuckó, abban egy ágy. A majorbeliek adtak sót, gyertyát az első este. Szünet. Az iskola a majorban volt.
Csönd.
Ahogy kijövök az udvarra, megint csak arra gondolok, megint csak arra kell hogy gondoljak. Az első reggelre.
Csönd.
Hajnali három már régen elmúlt. Mindjárt felszakad ez a sárgásszürke fény, és ők feltűnnek. Van, aki kék köpenyben jön, van aki hatalmas folttal a könyökén meg a térdén. Kis csoportokban jönnek, és rázzák, rázzák a táskájukat.
Csönd.
Miért, hogy még ilyenkor is őket hallom? Mintha ott mennének a gyerekek mögött… három fekete kendő.
Csönd.
BOCSORNÉ
Mit akar itt? Miért jött ide?
NŐVÉR
Kiirtják a bozótot az iskola körül.
NÉNI
Aztán ünnepély… aztán nem tudom, micsoda…
BOCSORNÉ
A Bözsike rámszól. „Anya, hogy beszélsz! Anya, hová dobod azt a csontot!”
NÉNI
Csonttányér! Csonttányér!
BOCSORNÉ
Mit akar itt? Miért jött ide?
Csönd.
ÁGNES
Nem akarom hallani őket, nem akarom hallani ezeket a hangokat. Lapoz.
Pozsgai Éva… két hónapja sincs, hogy meghalt a nővére. Tüdőgyulladás… Igen. Öten voltak testvérek…
Nekem se volt könnyű a két gyerekkel. Kis nevetés. Az a drót, az a rengeteg drót. A Dezsőt sose lehetett kigombolyítani közülük. A konyha sarkában volt a telepe. Szerelő akart lenni. Búvár és szerelő. Öreg csengőket gyűjtött. Nem is tudom, honnan szedett össze annyi csengőt.
Csönd.
Tavaly, előfelvételivel felvették az egyetemre néprajz–német szakra. Sajnos, nem tudtam taníttatni. Szükség volt a keresetre. Így aztán most fényképész-tanuló. Géza meg művészettörténész. Harmadéves. Szünet. Ezt még valahogy győzöm. Nem szóltunk neki a Dezső dolgáról, nem kell neki arról tudni. Szünet. Pesten vannak mind a ketten. Aztán, ha hazajönnek, itt laknak ebben a kis szobában, a tanterem mellett. Igen, itt lakunk mi hárman az épület végében.
Csönd.
Egy régi major épületében van az iskola. Mi az épület végében lakunk, a fiaim meg én. Odafent ők ketten, az apám meg az anyám. Erről is mennyit beszélnek! Hogy kezdetben együtt voltunk, most meg…
BOCSORNÉ
Benyomta az öregeket a sufniba. Szépen benyomta őket.
FÉRFI
Miket beszél. Az öregek szobája sokkal nagyobb. A tanítónő meg… Hát én nem is tudom, hogy fér el abban a raktárban a fiaival. – Mert az raktár, elhiheti.
BOCSORNÉ
Mikor vannak ott a fiúk?!
NÉNI
Sokszor hetekig se látni őket. Hónapokig…
BOCSORNÉ
Az egész csak a férfiak miatt kellett… akik odajárnak.
FÉRFI
Ki jár oda? – Senki.
BOCSORNÉ
Senki?! Én meg nagyon is jól tudom, hogy…
Csönd.
ÁGNES
Sok mindent beszélnek. De ez engem nem érdekel. Szünet. De, hogy apámék miért laknak odafent, mi pedig abban a raktárban…
Csönd.
Nálunk Porázik bácsi hordja a leveleket. Kerek fejű, fehér bajuszú, nagy bőrtáskával. Sovány és görbe, szinte elvész a táskája mögött. Alig látszik belőle más, csak a két nagy füle. Megtörténik, hogy felhajt egy-két pohárral. Ilyenkor leül egy padra. Egy darabig maga elé bámul, aztán benyúl a táskába, és előveszi a leveleket. Nem bontja fel. Legfeljebb elolvassa a címzést meg a feladót. És ettől valahogyan egészen elszomorodik. Nézi, nézi a nevet, aztán a levél egyszerre kipottyan a kezéből. Elővesz egy másikat. Aztán már egy egész halom van körülötte. Ül, ül a padon a táskájával, körülötte egy halom levél. Szünet. Azon a napon még nem szórta szét a leveleket. A padon gubbasztott, és rám nézett azzal a merev, üveges tekintetével.
PORÁZIK
Kézcsók, tanító néni. Kézcsók.
ÁGNES
Jó napot, Porázik bácsi.
PORÁZIK
Ezt tessék megnézni.
PORÁZIK
Az, kérem. Állami Hirdető. És ez?
ÁGNES
Elekes Matild kisasszonynak. Nevet. Csak nem akarja, hogy elolvassam?
PORÁZIK
Azt én nem is engedném. Csak azért mutatom… hogy… szóval, hogy nálam… ebben a táskában…
ÁGNES
Közbe. Minden megvan.
PORÁZIK
Minden… minden. Akinek az Állami Hirdető jön, az megkapja az Állami Hirdetőt, akinek lapocska, az megkapja a lapocskát, akinek pedig semmi…
PORÁZIK
Akinek semmi – annak semmi. Szünet. De hát azért valami… na, hol is?… Diadalmasan. Tessék!
ÁGNES
Könyvkiállítás Szombathelyen.
PORÁZIK
Ez jött. Átadtam. Könyvkiállítás…
ÁGNES
Rendben van, Porázik bácsi.
PORÁZIK
Rendben van, mondja a tanítónő. Szünet. De van, aki… egyszóval, aki azt hiszi, hogy én… hogy én eldugdosom a leveleket. Szünet. Bizonyos leveleket.
ÁGNES
Bizonyos leveleket?
PORÁZIK
Amiket bizonyos férfiak írnak. Nem adom oda az illetőnek.
ÁGNES
Ugyan, Porázik bácsi.
PORÁZIK
Ne mondja, hogy „ugyan”! Amikor valaki…
PORÁZIK
Múltkor is… itt… ezen a padon kérte, követelte, hogy azonnal adjam oda. Szünet. Hogy ő tudja, nagyon jól tudja… levelek jönnek, mindenféle levelek. Szünet. Férfiaktól.
PORÁZIK
Csak én nem akarom odaadni. Szünet. Pedig neki joga van. Egy apának joga van. Szünet. Csalódott a lányában. Azt is mondta. Meg, hogy… Szünet. Őszi Árleszállítás… ez van, más nincs. Szünet. Akinek Őszi Árleszállítás, annak Őszi Árleszállítás, akinek lapocska – annak lapocska, akinek semmi… Hirtelen. Tanító néni, hova megy? Tanító néni…!
Csönd.
ÁGNES
Nem is tudom, hogy értem haza. Hallottam én már, hogy az apám mindenfélével gyanúsítgat. – De még a leveleket is… Támadóan. És most még a leveleket is…?!
ÁGNES
Azok a bizonyos levelek. Amiket férfiak írnak. Bizonyos férfiak.
APA
Porázik bácsi, a jó, öreg Porázik bácsi. Egy-két deci csak lecsúszik…
ÁGNES
Talán nem kérte tőle?! Talán nem kérte, hogy adja a leveleket?! – Amik nincsenek!
APA
Amik nincsenek… hát már, hogy is lennének. Hirtelen. Az anyádat becsaphatod. A férjedet becsaphattad… de engem nem!
ÁGNES
Én nem akarom becsapni.
APA
Neked nem volt jó közöttünk… ahogy elvégezted a képzőt, mindjárt el akartál menni hazulról. De a férjed mellett se volt jó.
ÁGNES
Maga is tudja, hogy nem igaz.
APA
Miért hagyott el a férjed? – Mert volt valakid!
APA
Nem is hallja. Most meg leveleket irkálnak! De ha elkapom őket… Lehet akárki, előttem nem számít… előttem csak az számít, hogy a lányom… és ha előlem eldugdosol valamit!
Ütés.
ÁGNES
Felkiált.
Zuhanás, csönd.
Napokig nem mehettem ki a szobából, úgy összevert. És nem volt mellettem senki. Anyám kórházban, a fiúk meg Pesten. Apám járt-kelt a szobában. Olykor megállt az ágynál. Szólni, nem szólt egy szót se. Állt, és nézett. Aztán megint elkezdte a járkálást. Aztán eltűnt, és csönd lett.
Csönd lett körülöttem, csönd lett az egész házban.
És aztán beköltöztem ide, ebbe a helyiségbe, az osztály mellé. Szünet. Éjszakánként néha arra ébredek, hogy apám járkál a ház körül. Megáll az ablaknál, ott áll és el nem mozdul.
Csönd.
Rakok a kályhára. Most már mindjárt jönnek. A Szömör Bori rohan be először, aztán a többiek. Örökké rohan ez a Bori, a padban se tud nyugodtan ülni.
Már majdnem kialudt a kályha. És hogy füstöl… Zörög a kályhával. Na, most… talán… most meggyulladt.
Csönd.
Ének lehalkul.
LÁNY
Félhangon. Add vissza. Nna… Tanító néni, kitépte… Add vissza…
FIÚ
Uú. A radírom? Hol a radírom?
MÁSIK FIÚ
Uú. A Gábor Tibinek májaskenyere van.
TÖBBEN
A papírt eszi! A papírt eszi!
Kopogás az asztalon.
ÁGNES
Olvassunk! – Elbert az elejéről. A Csiperkéről szóló verset.
ELBERT
A csiperke. Hogy él a csiperke?
ÁGNES
Először talán foglaljuk össze. Mi is az a csiperke. Ki mondja meg? – Mézes Klári.
MÉZES KLÁRI
A csiperke az egy kitalált madár. Egy madár, amit a költő talált ki. De igazából nincs.
GYEREKEK
Kórusban.
Csiperke ül a fán,
téli pinty a rózsafán,
zúzmarában vígan él,
csiripel, ha jő a tél.
Szünet.
ELBERT
A csiperke téli madár. A csiperke nem költöző madár.
MÉZES K
Mert a gólyák, meg a fecskék elköltöznek.
FIÚ
Ámult hang. Afrikába!
BOCSOR BÖZSI
A csiperke nem költözik el.
MÉZES K
Mert a csiperke nincs. A csiperkét a költő találta ki.
Szünet.
ÁGNES
A költő… igen, a költő megteremti a tél hangulatát. Zúzmara és egy madár, egy nem létező madár. A hangulat a fontos, a tél hangulata. Milyen a zúzmara?
ELBERT
Fehér. Szünet. Mert rá van fagyva.
ÁGNES
Helyes. Mi van ráfagyva?
ÁGNES
Jöjjön ki valaki a táblához. Dékány Balázs, rajzolj nekem egy téli fát. A téli fán nincsenek… mik nincsenek?! Levelek.
DÉKÁNY
Levelek… nincsenek.
LÁNY
Félhangon. Na, né a Dékány…
FIÚ
Minden fa görbe. Az, amelyik ott kint áll az iskola előtt, az is milyen görbe.
Csönd.
LÁNY
Az nem a Kálmán bácsi, aki ott jön?
LÁNY
Tegnap is ott állt az ablaknál.
MÁSIK LÁNY
Lehet, hogy bejön. – Ki mellett fog ülni?
FIÚ
Senki mellett. A tanító néni nem hagyja.
FIÚ
Észrevette a papáját.
LÁNY
Mit akarsz. A múltkor kiküldte.
FIÚ
Hát nem szabad neki bejönni. Nem tanít.
MÁSIK FIÚ
Vékony hang. Mégis mindig be akar jönni.
ÁGNES
Kínlódva. Csöndet kérek. Csöndet kérek! Csöndet…
Csönd.
ÁGNES
Az apám az iskola körül járkált, az ablak előtt állt, benézett. Egy arc az üvegen, el nem mozdult. Lépések a folyosón, üresen kongó lépések az iskola folyosóján. Csönd, ahogy megáll az ajtó előtt. Áll, és el nem mozdul. Szünet. Nem nyit be. Kint áll, és vár. Mire vár? Szünet. Aztán megint a lépések. Végigmegy a folyosón, és már kint látom, az ablak előtt.
Csönd.
Egyszer majd bejön. Ide, az osztályba. Vagy a szobámba, amikor egyedül vagyok.
Csönd.
De nem ő jött el hozzám. Az anyám. Alighogy kikerült a kórházból.
Csönd.
ANYA
Mennyi könyv. Azok versek, azok meg…
ANYA
Útleírások, igen. Egyszer Szingapurról olvastam valamit. Már nem tudom, hogy ki írta. Kis nevetés. Én valahogy mindig elfelejtem az írók nevét. Hirtelen. És a fiúk?
ÁGNES
Vasárnaponként hazajönnek. Szünet. Nem minden vasárnap.
ANYA
Nem minden vasárnap. Géza megnősül?
ÁGNES
Azért az még egyáltalán nem olyan biztos. Csak jár valakivel. Komolyan jár valakivel, ahogy ő mondja.
ANYA
Milyen meleg van itt nálad.
ÁGNES
Jó ez a kis kályha.
ANYA
A kórházban is meleg volt. Néha ki is kellett nyitni a felső ablakot. Szünet. Te szerdán jöttél, apád pénteken.
ÁGNES
Pénteken nem jöhettem. Külön torna.
ANYA
Kompótot hoztál, apád meg pozsonyi kiflit. Szünet. Vasárnaponként pedig…
ÁGNES
Mind a ketten ott voltunk.
ANYA
És nem tudtátok eldönteni, hogy ki üljön a székre, ki az ágy szélére. „Maradjon csak, apám!” Nem, nem…
ÁGNES
Vasárnap annyi a látogató.
ANYA
Ha kimehettem volna veletek a folyosóra… De feküdnöm kellett. Szünet. Örülök, hogy láttalak.
ANYA
Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Szünet. Az a könyv nem is Szingapurról szólt. Csak valaki el akart utazni Szingapurba, de aztán nem utazott el.
Csönd.
ÁGNES
Megint ott lakott apával a felső házban. Nem jött le többet. Többnyire feküdt. Beszélni is alig beszélt. Szünet. Az apám meg csak járkált. Benézett az órára. Ott állt és nézett. És volt olyan, hogy odajött a gyerekek közé, és nem tudtam mit csinálni. Az osztályból kiküldhettem. De a bozótból nem lehetett kiküldeni. A bozótba mindenki odajöhetett. Odajött a gyerekek közé, és nem tudtam mit csinálni.
Csönd.
GYEREKHANGOK
– Na, vigyázz! Mit akarsz?
– Add vissza a lapátomat.
– Bandi, ne rohanj.
– Ölveczky! Állj meg… Ölveczky!
ÁGNES
Maradjatok csöndben. Hát akkor lássuk a szerszámokat.
ELBERT
Én répamagot hoztam.
MÁSIK FIÚ
Én is lapátot.
Zsivaj.
Seprűt hoztam.
Ásót!
Kisásót.
Ez neked ásó? Szeneslapát!
ÁGNES
Nézzük csak, hány ásó van összesen. Tartsátok fel a kezeteket. Számol. négy… öt… nyolc. Szünet. Ez elég lesz. Először ásni kell. A gyökerénél fogjuk meglazítani.
BOCSOR BÖZSI
És ha látjuk, hogy már mozog, akkor kirántjuk.
ÁGNES
Jó mélyen kell ásni. Négy oldalról.
HANGOK
Rajta, Feri. Jól van, Ölveczky, csak nyomd meg a lábaddal… nyomd meg!
ÁGNES
Meglátjátok, olyan kert lesz itt. Az iskola kertje… Virág meg vetemény.
LÁNY
Azért, mert te nem szereted?
MÁSIK LÁNY
Azért még lehet.
FIÚ
Egy iskolakertbe nem való sóska.
MÁSIK FIÚ
Miért? Mi való? Kókuszdió?!
LÁNY
Na, húzd meg… húzd…!
Visítás, huppanás, nevetés.
MÁSIK LÁNY
Hova gyűjtjük a bozótot?
ÁGNES
Rakjátok egy helyre. Oda, a tuskó mellé.
APA
Hirtelen. Nem, az nem lesz jó. Vigyétek a fészerbe, a tető alá. Különben megázik, aztán nem lehet vele tüzelni. Még tüzelni se.
LÁNY
A Kálmán bácsi. Jött segíteni.
FIÚ
Félhangon. Az osztályból kiküldte a tanító néni.
MÁSIK FIÚ
Uú. Innen is kiküldi?
LÁNY
Uú. A bozótból senkit se lehet kiküldeni.
ÁGNES
Apám, talán üljön le. Miért nem ül le?
BOCSOR BÖZSI
Vihog. Az igaz! Hova?
APA
Nem jól fogod azt az ásót. Add ide. Szuszog. Hű, de erős gyökere van…!
Csönd.
BOCSORNÉ
Már enged. – Az apját is befogta.
NÉNI
Nem csoda! Ennél…? Aki négy osztályt kivezényel!
FÉRFI
Mi baj van, Bocsor néni? Tudja, micsoda kert lesz itt…!
BOCSORNÉ
Micsoda kert lesz itt?
FÉRFI
Majd ültetnek bele virágot, répát, karfiolt, salátát.
BOCSORNÉ
Salátát… Salátát.
Csönd.
GYEREKHANGOK
– Húzd meg.
– Rántsd ki.
– Eltéped a mackómat. Ne belém kapaszkodj…
– A tövinél fogd.
– Kint van. A tizennegyedik.
– A tizennegyedik kint van.
– Nem igaz, mert tizennyolc.
– Most ezt is bevisszük a tető alá.
– Mennyi rőzse…
Dobolás.
ÁGNES
Ölveczky, vedd le a fejedről azt a vödröt!
Dobolás.
Dékány Balázs, ne dobolj azon a vödrön!
1. FIÚ
Trombitál. Trará-trará…!
ÁGNES
Azonnal hagyjátok abba.
FIÚ
Rohamra. Bevesszük a dombot. Trará-trará…
Dobolás.
APA
Bevesszük a dombot.
Dobolás.
| |
|
Előre vitézek. Előre, katonák! |
ÁGNES
Hagyjátok abba. Sorakozó!
Egy-két tompa dobolás, csönd.
ÁGNES
Száraz hangon. Sorakozó.
Csönd.
ÁGNES
Nem mindig tudnak lejönni. Dezsőnek néha különmunkája van. Vagy nincs különmunkája, csak éppen nem akar elszalasztani egy filmet. Géza meg… hát igen, ő komolyan udvarol. És igazán nem csoda, a vasárnapokat olykor Anikóval akarja tölteni… Anikó… Megígérte, hogy majd elhozza ide.
Szünet.
Van úgy, hogy csak egy lap érkezik. „Anya, ne haragudj, ugye, megérted…”
Megértem, persze hogy megértem. Azért van úgy, hogy itt ülnek mind a ketten. Nem mindig tudnak lejönni. De van úgy, hogy itt ülnek mind a ketten.
Csönd.
GÉZA
Benne a szövegben. Hát, tudod, anya, az a házinéni!…
GÉZA
Kedves? Egyszerűen nem lehet kitenni. Beül az emberhez, és csak beszél, beszél. Már ismerem az egész családját. De hát mos rám. Reggelit is kapok.
DEZSŐ
Nálam ez nincs. Szünet. Azok a téli reggelek. Nem is értem, hogy tudok fölkelni.
GÉZA
A fölkelés – az ronda dolog. De, ha már bent vagyok az órán, nincs baj. Sokat röhögünk.
DEZSŐ
Tényleg. Mi van Anikóval?
GÉZA
Azt hiszem, elveszem.
GÉZA
Nem, anya… komolyan.
DEZSŐ
Közbe. Miért? Idehozza?! Akkor majd járhatnak vasárnap a nagypapához meg a nagymamához.
ÁGNES
Nagymamához már nem sokáig.
Csönd.
ÁGNES
Mindene. Most már föl se kel.
Csönd.
DEZSŐ
Na, és Anikó rendes?
GÉZA
Miért? Milyen legyen?
DEZSŐ
Jó, jó, te veszed el. Egyébként én még nem is ismerem.
GÉZA
Majd megismered. Szünet. Anya…
GÉZA
Ha majd nagymama… szóval, ha majd nagymamával az lesz…
ÁGNES
Közbe. Akkor nagyapa elmegy innen.
DEZSŐ
Az lesz a legjobb. Te is tudod.
GÉZA
De mégis, hova megy?
ÁGNES
Van nyugdíja. Én is adok neki valamit.
GÉZA
Ne küldd el. Szünet. Anya… hallod?!
DEZSŐ
Miért ne küldje el? Meg tudnád mondani!
Csönd.
ÁGNES
Ha nagyanya meghal, ő elmegy innen.
Csönd.
IGAZGATÓ
A szülei az épület felső részében laknak, ő odalent a gyerekekkel. A fiai tulajdonképpen Pesten vannak, és legfeljebb csak hetenként egyszer jönnek haza. Példás családi élet. Mint tanítónő ellen sincs semmi kifogásom. Egy kicsit talán Csöndes nevetés. Na igen, egy kicsit talán túlbuzgó. Mindig kitalál valamit. Kertet az iskola körül, énekkart… irodalmi estet. Ezért aztán néhányan nem szeretik. Nem a gyerekek közül. A szülők közül. És a gyerekek? Egyszer éppen úgy akadtam rá, hogy egy kupacból mászott ki. Egy kupac gyerekből… Játszottak valamit a szünetben. Megintettem. Szünet. Meg kell mondanom, hogy magamban mosolyogtam. Talán még irigyeltem is a mi kis tanítónőnket, aki így tud játszani. Szünet. Hát igen…
Csönd.
ÁGNES
…na, akkor a mai órán elmegyünk a városba. Mit látunk a városban? Üzleteket, villamost…
ELBERT
Közbe. És találkozunk Kávés Katicával.
ÁGNES
Majd később találkozunk Kávés Katicával. Először körülnézünk a városban.
ELBERT
De a városban találkozunk Kávés Katicával.
ÁGNES
Ott… ott, de majd később. Mit látunk meg legelőször. Szünet. Induljon Gyömbér Ferenc.
GYÖMBÉR
Amikor elindulok a városba, akkor… akkor… először (Felragyog.) leszállok a vonatról!
GYÖMBÉR
Anyával, nénivel… Miskolcon. Akkor… akkor ott vagyok az állomáson. Nézem a lámpákat. Gondolkozik. Pislognak.
ÁGNES
Folytassa Szömör Bori.
SZÖMÖR BORI
Amikor anyukámmal és a testvéremmel kimegyünk az állomásról, és aztán elindulunk a Jókai Mór utcán, és ott nagy por van, és autók és villamosok és szekerek… vásárolunk mindenfélét… vízihajót, ami kulcsra jár és szól… és… és… Utánozza. Prrrr…!
SZÖMÖR BORI
És aztán (Átszellemülten.) találkozunk Kávés Katicával! Kávés Katica ott áll a sarkon…
SZÖMÖR BORI
Kövér, kendője van.
BOCSOR BÖZSI
Kannája van. A haja fekete, és kétoldalt be van fonva.
1. FIÚ
Kávéból van a haja.
SZÖMÖR BORI
Az egész Katica kávéból van.
BOCSOR BÖZSI
Pöttyös. Kövér és pöttyös.
ÁGNES
Foglaljuk össze. – Elbert.
ELBERT
Kávés Katica a városban lakik, a sarkon áll, kendője van, kannája van, és a kannájából kávét árul, akinek akar, annak ad, de nem mindenkinek.
1. LÁNY
Az Elbertnek nem ad.
1. FIÚ
A Zsuzsinak se ad.
MÁSIK FIÚ
A Bocsor Bözsinek se.
ELBERT
Kávés Katica mindig ott áll a sarkon, és igenis, az egész Katica kávéból van.
ÁGNES
Hogy mondta el a Gyömbér?
HANGOK
Akkor… akkor… bementünk a városba… akkor, akkor… krakkor… krakkor…
LÁNY
Motyogva mondta el a Gyömbér.
MÁSIK LÁNY
És… és… és… – Hadart.
MÁSIK FIÚ
Majd elaludtam.
LÁNY
Meg lehetett érteni.
ÁGNES
Mert nem hadart, és nem motyogott.
BOCSOR B
Mert nem szabad hadarni és motyogni. Utánozza. krakkor… krakkor… Szünet. És… és… és… ssssssssss!
Nevetés, csönd.
BOCSOR BÖZSI
Tagoltan. Mert akkor nem lehet érteni semmit, mert rendesen kell beszélni, hogy jól meg lehessen érteni. Lassan mondja. lassan… Még lassabban, szinte már az álomban. Lassan…
Csönd.
ÁGNES
Kávés Katica… Felrajzolták a táblára. Karika, karika és karika. Akár egy hóember. De ő nem hóember, ő Kávés Katica. Az oldalából kinő egy csúcsos kanna, abból kinő egy felhő, mert a kávé forró, és jön belőle a gőz. A kanna csücskéből dől ki a gőz. A kannának füle is van, abba belekarol Kávés Katica.
Csönd.
Ő is mindig belém karolt, ahogy megyünk a dombon fölfelé. Belém karol és szuszog. Ezt a szuszogást hallom, ahogy megyünk a rendelőbe. Ez a mi utunk, minden második szerdán. Ide valahogy még mindig elkísérem az apámat. A recepteket is nekem kell kiváltani. – Meg a vásárlás. Kékkúti víz és a Ferroplex. Ő csak ül a vizesüveg előtt, és tépdesi a vignettát. Egész délután ott ül az üveg előtt, és rojtokra tépdesi a vignettát.
Csönd.
A kréta… megint elfelejtettem. Majd a Becski Géza elmegy krétát vételezni. Mindig letör belőle egy kicsit. Gyűjti a krétát. Aztán otthon rajzol az asztalra… számokat, ugróiskolát, Kávés Katicát. Megismétli. Kávés Katicát…
Csönd.
APA
Kintről. Miért ülsz ebben a hidegben?
ÁGNES
Miben üljek? Tél van.
APA
És ez a füstszag. Meg kéne nézni a kályhát.
APA
Nem szereted, ha bejövök az osztályba.
ÁGNES
Nem szeretem. Mégis bejössz.
APA
Utána kell nézni a dolgoknak. Egyedül nem győzöd.
ÁGNES
Azért kell bejönnöd számtanórára.
APA
Csak benéztem. Kiküldtél.
ÁGNES
És a bozótirtás? Onnan nem tudtalak kiküldeni.
APA
És onnan fentről se tudsz. Szünet. A házból… Szünet. Akkor se, ha anyád meghal. Van egy ágyam… van egy szekrényem.
ÁGNES
Meg a kékkúti víz… meg a Ferroplex.
APA
Nem vagyok utadban. Szünet. Miért? Ott ülök egész nap a fönti házban. Megfejtem a keresztrejtvényeket… aztán kiradírozom… aztán újra megfejtem… aztán újra kiradírozom. Egyiptom főfolyója… Angol admirális… Latin üdvözlés.
APA
Nem vagyok utadban. Régebben a Dezső még benézett, kért egy kis drótot, ezt-azt.
APA
Se drót, se semmi. Hónapokig nem látom őket. Úgy kellett megtudnom, hogy a Géza nősül.
ÁGNES
Sok mindent megtudsz úgy.
APA
Tőled nem is tudok meg semmit…
APA
Egyáltalán… egyáltalán. Szünet. De ha arra pályázol, hogy kiköltözöm a fönti házból… ha anyád, szóval, ha itt lesz az ideje… hát akkor rosszul spekulálsz.
ÁGNES
Itt maradsz… tudom, hogy itt maradsz.
APA
Ha megszabadulnál tőlem… Élhetnéd világodat. Szünet. Jöhetnének.
APA
Azt hiszed, nem tudom.
ÁGNES
Honnan tudod? Mit tudsz? – Senki. Nincs senki.
ÁGNES
Örökké firtatod. Szünet. Csukd már be azt az ajtót. Ne állj ott.
ÁGNES
Hát nézd meg már azt a kályhát, háromnegyed nyolc. Mindjárt itt vannak.
APA
Nem nézem meg. Szünet. Szombaton is lejönnek. Legalábbis a Dezső.
ÁGNES
Elolvastad a lapját?
APA
Nem kell hogy átjöjjön hozzám. Se ő, se a Géza. Szünet. Megvagyok én a keresztrejtvényekkel… Szünet. Egyiptom főfolyója… angol admirális… régi pénz…
Csönd.
ÁGNES
Egyiptom főfolyója… angol admirális… régi pénz. Ezt hallom, ezt fogom hallani. Meg a férfiak, akik levelet írnak, akik jönnek. Csak én nem látok senkit. Szünet. Ő jön, megy a ház körül. Az apám jön, megy, benéz, aztán megint továbbmegy.
Csönd.
FIÚ
A téglatest? Elhoztad a téglatestet?
MÁSIK
Egész délután ragasztottam a sarkokat meg az éleket.
LÁNY
A bátyám hozott gumiarábikumot.
MÁSIK LÁNY
Hoztatok színes papírt?
FIÚ
Csöndes. Né, az ajtó nyitva…
TÖBBEN
Hoztatok színes papírt?!
Csönd.
ÁGNES
Hoztak színes papírt, persze, hogy hoztak. Mindenki ragaszt egy mértani testet. És hoznak ragasztót, és aztán napokig ragad a pad. Szünet. Ragasztás – ez a délelőtt. Délután az óravázlat. Főcímek, alcímek, pontok. Római egy-kettő-három. Aztán a hiányzók, az összesített jelentések… Szünet. Mindig aláhúzok, vonalazok. És közben készülök valamire… Bozótirtás, irodalmi délután…
Csönd.
És reggel várom őket. A füstszagban, a hidegben, az üres osztályban. Szünet. Várom őket.
Jó napot, bácsi!
ESZTERKE
Egész éjjel zuhogott. Sose tudok aludni, ha esik. De a szél még rosszabb.
PARÁDI
A szél…! Hirtelen. Ilyenkor felkelek, és kipucolom a cipőmet.
BÁCSKAI
Mogorva. Nem hagyja aludni az embert! Egész éjjel zörög a dobozaival.
PARÁDI
És ki hagyja nyitva a vízcsapot?
ESZTERKE
A kert! Hogy ragyog a kert… Eső után mindig ilyen.
PARÁDI
Járjunk egyet, Eszterke. Jöjjön.
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Nem tudom, mióta hallom ezt. Nem tudom, mióta hallom ezeket a hangokat a kertből, a házból, az udvarból. Úgy csobognak körülöttem, mint a vízesés. Ez a csobogás nem szűnik meg éjjel sem, nem szűnik meg akkor se, ha alszom. Néha már igazán azt hiszem, hogy soha nem is hallottam mást. Hogy soha nem is volt más körülöttem, mint ezek a hangok.
Csönd.
A lakók… az otthon lakói. Van úgy, hogy bejönnek hozzám, vagy megállítanak odakint a kertben. Lehalkul.
FÉRFI
Megszólítva. A virágágyak…! Mi lesz a virágágyakkal, igazgatónő kérem?
IGAZGATÓNŐ
Majd rendbe hozzuk… Már szóltam is a Gizikének.
FÉRFI
És a Gizike majd ebből is kihagy! Szünet. Engem! Amikor kertész voltam. Én is meg a Pozderka is.
IGAZGATÓNŐ
Majd szólok a Gizikének, hogy ne hagyja ki. És hogy a Pozderka bácsit se hagyja ki.
FÉRFI
De a Bácskai Péter legfeljebb csak gereblyézhet! Nincs nekem semmi bajom ezzel a Bácskai Péterrel, de azért csak megmondom… Hangja lehalkul.
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
És megmondja. Semmi baja a Bácskai Péterrel, de azért elég alaposan megmondja. Amikor a Bácskai Péter idekerült az otthonba, tudtam, hogy soha nem lesznek barátok. Még csak egy jó szavuk se lesz egymáshoz. Igen, ezt valahogy mindjárt az elején meg lehet érezni. Már ahogy egymásra néznek.
Csönd.
A szeretetet nem hagyták a kapun kívül. És nem hagyták ott a gyűlöletet se. Mindent behoztak ide. Az emlékeket is. Hogy aztán, mint valami kis motyóból, kibontsanak egy régi vasárnap délutánt, egy sétát, egy arcot.
Csönd.
Ahogy jönnek befelé… jönnek, mint az árnyak. Vékony, szétfoszló árnyak, egyik a másikra hajol, ahogy jönnek a kerti úton, aztán végig a folyosón.
Csönd.
És akik most lépnek be először a kapun! Mosolyognak, bólogatnak, mintha már régen itt laknának. De ha magukra hagyom őket, egyedül gubbasztanak a padon, és nem szólnak senkihez. Fölállni nem mernek, mozdulni se mernek. Akárcsak ez a Korsós Gábor. Láttam, hogy ottragad a padon, ha nem megyek le hozzá, és nem viszem oda a többiekhez.
Csönd.
BÁCSKAI
Benne egy beszélgetésben. Főzelék! Már megint főzelék.
EGY NŐ
Hétfőn mindig főzelék van.
BÁCSKAI
És, hogy csapták rá azt a tojást! Alig találtam meg. Annyit kellett keresni…
IGAZGATÓNŐ
Közbe. Hogy közbe elment a kedve az egésztől!
EGY FÉRFI
A Bácskai bácsinak semmi se jó!
EGY NŐ
Ugyan! Odavan a főzelékért.
BÁCSKAI
Azért nem ennyire.
IGAZGATÓNŐ
Persze, nem ennyire. Nevet. Azért nem szenvedélye. Szünet. Hát akkor…
KORSÓS
Csöndesen. Korsós Gábor. Ma érkeztem.
BÁCSKAI
Gúnyosan. Érkezett?!
IGAZGATÓNŐ
Remélem, jól érzi majd magát nálunk.
KORSÓS
Biztos vagyok benne. Ahogy így látom… a kedves társaságot.
IGAZGATÓNŐ
És ha sakkozni akar, lehozhatja a táblát.
BÁCSKAI
Közbe. Nem hozhatja le. Mert már mind a kettőt lehozták. És csak arra vagyok kíváncsi, hogy ki viszi majd vissza!
IGAZGATÓNŐ
Kis sóhaj. Arra én is kíváncsi vagyok. Szólok is majd a Karikónak. Elbúcsúzva. Hát viszontlátásra! Hang ki.
KORSÓS
Viszontlátásra. Kis zavar. Nem is tudom… az előbb belecsöppentem valamibe… szóval, nem szeretném… ha miattam…
BÁCSKAI
Folytatja. Szerda tésztanap. Dühös. Torkig vagyok a tésztával.
ILONKA NÉNI
Hallottak engem panaszkodni? Mondtam én, hogy Utánozva. Főzelék! Már megint főzelék! Szünet. Pedig a Kornél… aki mégis mint főhadnagy…
PARÁDI
Csöndes kajánsággal. Most jön majd a Tibi, aki a flottánál volt.
BÁCSKAI
És aki eltűnt az ékszerekkel.
ILONKA NÉNI
Ez nem tartozik ide. Ez egyáltalán nem tartozik ide. Mindenesetre, olyan háztartást vezettünk… Szünet. Egyesek pedig… akik talán még csak nem is ültek rendes asztalnál, mindent ócsárolnak. Mindent!
BÁCSKAI
Hát, kedves özvegy! Kedves, elhagyott özvegy…
PARÁDI
Közbe. A tésztából azért már nekem is elegem van!
KORSÓS
Váratlanul. Volt egy levesem. Volt egy söröm. Söröm, az mindennap volt.
KORSÓS
Odajártam az állóbüfébe. A buszvendéglőbe. Ha csak megláttak, már hozták a sörömet.
BÁCSKAI
Hát itt nem hozzák.
ESZTERKE
Azért ne féljen. Este kávét kap. Szereti a kávét?
ESZTERKE
Kávét kap, meg brióst.
PARÁDI
Persze, ha van nyugdíja, még egy üveg Kinizsit is vehet.
BÁCSKAI
Beszúrja. Mert a cukorpénzből nem jön össze.
ESZTERKE
Nincs mindenkinek nyugdíja. És akkor innen kap… az otthonból.
PARÁDI
Hatvan fillért naponta. És ugye, ha az ember összerakja…
BÁCSKAI
Véres gúny. Ha összerakja!
Kis csönd – majd:
KORSÓS
Krákog. Legjobb a kis családi.
PARÁDI
Kap rajta. Az! Az! Ha jó magasról töltik, húsz centi habja is van.
BÁCSKAI
Jó, hogy nem fél méter! Kiviszi a háztetőt. Én nem habot akarok inni. Hirtelen. Maga honnan jött?
KORSÓS
Berény – Nagy Állomás.
BÁCSKAI
Lakik ott egy sógornőm. Talán ismerte.
KORSÓS
Mindenkit ismertem. A Terményforgalminál voltam, tizenöt évig.
ESZTERKE
Áhítattal. Portán!
KORSÓS
Aztán visszamegyek én majd…
KORSÓS
A fiamékhoz.
Csönd.
Nincs velük semmi bajom. Se a fiammal, se a feleségével. Csak hát most költöztek… és megkértek, hogy egy időre… egy bizonyos időre… szóval, amíg rendeződnek a dolgok az új lakásban… amikor rendes kerékvágásba… szóval, ez… ez olyan átmenet.
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Átmenet. Ezt is mennyit hallom. Majd rendeződnek a dolgok, majd hazamehet. Talán pár hónap, talán egy év! De nem, annyi nem lehet. Amikor leveleket kap hazulról, olykor csomagot. A látogatás talán elmarad. Inkább fényképek jönnek. A lakásról, az unokáról. Ő meg végigmegy a szobákon, a kerten, és sorba megmutatja mindenkinek.
KORSÓS
Az orra! Nézze az orrát!
BÁCSKAI
Miért nézzem az orrát?
KORSÓS
Tisztára olyan, mint az enyém.
BÁCSKAI
Lehet, hogy olyan, lehet, hogy nem olyan. Szünet. Inkább azt szeretném tudni, hogy hol a nyakkendőm.
PARÁDI
Már megint azt kajtatja!
KORSÓS
…és az a legfurcsább, hogy az apját nem is szereti annyira, mint engem. Mondhatom: az apjától inkább fél.
BÁCSKAI
Kék nyakkendő, sárga csíkkal.
ESZTERKE
Meglesz, csak keresse.
BÁCSKAI
Reggel óta keresem.
KORSÓS
Persze, az apjának nincs sok ideje, hogy mellette legyen.
ILONKA NÉNI
Maga meg ráér.
KORSÓS
Hát igen… Most már ugye, a nyugállomány.
ESZTERKE
Közbe. Csak el ne felejtse! – Délután mozi.
BÁCSKAI
Micsoda? Moziba mennek?
ESZTERKE
Utána meg beülünk valahova. Miért ne ülhetnénk be utána valahova.
KORSÓS
A buszpresszóba. Itt is van buszpresszó?
BÁCSKAI
Miért nem megy velük? Nem akar zavarni?
MAGDA NÉNI
Pedig azelőtt eljárt az Eszterkével! Egy kis séta, mozi.
ILONKA NÉNI
Most azért ritkán volt, ugye, Parádi bácsi?
BÁCSKAI
Pedig a moziba már föl lehet tenni egy jobb nyakkendőt!
PARÁDI
Mit akar azzal a nyakkendővel?
ESZTERKE
Elkeveredett. Biztosan elkeveredett.
BÁCSKAI
Én csak azt tudom, hogy amikor egyszer moziba mentek…
PARÁDI
Közbe. Elkértem! Már előtte való este elkértem.
KORSÓS
Sose kértem mástól nyakkendőt.
FÉRFIHANG
Miért kell nyakkendő? Nyakkendő nélkül nem lehet moziba menni?
BÁCSKAI
A Parádi Vincének nem lehet!
PARÁDI
Elkértem. Maga is tudja.
BÁCSKAI
Amikor leszedtem a nyakáról! Dühös. Méghogy előtte való este! Nem is láttam előtte való este…
PARÁDI
És kivel sakkozott?
BÁCSKAI
Én csak azt tudom, hogy…
ESZTERKE
Talán elcserélték.
BÁCSKAI
Elcserélték?! Az én nyakkendőmet?!
ESZTERKE
Miért? Az én törölközőmet is elcserélték. A piros betűs törölközőmet. Bele volt varrva B. E…. Bogáti Eszter.
ILONKA NÉNI
Lesújtó. Finom darab!
ESZTERKE
Mert én nem csak úgy jöttem ide. Két párnahuzatot is hoztam.
ILONKA NÉNI
M. f. Két párnahuzatot!
ESZTERKE
Elcserélik. Mindig elcserélik.
ILONKA NÉNI
Buknak a holmijára.
ASSZONYOK
Nevetés. Az Eszterke holmijára!
ESZTERKE
Dühös. Ide figyeljen, Ilonka néni! Lehet, hogy én nem voltam tánckarban…
ESZTERKE
Magának még nem mondta el?
ILONKA NÉNI
Majd az Eszterke elmondja. Az Eszterke mindenkinél mindent jobban tud.
ESZTERKE
Ide figyeljen, kedves texasi temperamentum…
KORSÓS
Texasi! Még hogy texasi…
ILONKA NÉNI
Mit bámul! Ott is jártam…
ESZTERKE
Dühösen utánozza. „Bolyongásaim során csak Texasban éreztem jól magam. Valahogy a texasi temperamentum felel meg nekem.” Szünet. Persze. Az Ilonka néninek csakis a texasi temperamentum…
ILONKA NÉNI
Kinek a texasi – kinek a dunavecsési. Odaszúrja. Csíkos párnahuzattal.
ESZTERKE
Az nem volt csíkos.
ILONKA NÉNI
Gúny. Tévedtem. Bocsánat. Az nem volt csíkos. Bocsánat.
ESZTERKE
Majd felrobban. Ilonka néni… Más hangon. Járjunk egyet, Gábor.
KORSÓS
Járjunk egyet. Távolodva. Texasi… texasi…
Csönd.
EGY FÉRFI
Texasban cowboyok vannak.
ILONKA NÉNI
Nnna! Látott valamit a moziban.
PARÁDI
Moziba mennek… Aztán a buszpresszó.
BÁCSKAI
Éppen ezért adja csak vissza a nyakkendőmet.
ILONKA NÉNI
Hagyja már a Parádi bácsit! Éppen elég neki, hogy az Eszterke egy nyugdíjassal…
ASSZONYOK
Gonosz nevetése. Egy nyugdíjassal! Egy nyugdíjassal!
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Lapoz. Kartonok, megsárgult kartonok… Olykor csak itt ülök az irodában, és nézem ezeket a kartonokat. Rajtuk a név, néhány adat. De hát mi kerülhet rá egy ilyen lapra? Mikor született, mikor jött be az otthonba meg ilyesmi. De, hogy mi volt addig…? Kartonok, megsárgult kartonok…
Dukony Gizella. Ez áll az egyiken.
Csönd.
DUKONY GIZELLA
Benne a szövegben. Ketten voltunk testvérek, lányok. A nővérem hamarosan férjhez ment, én meg beleszerettem a sógoromba. Ezen mindenki csodálkozott, mert a fiú nyomorék volt. Akkor aztán a családom elfordult tőlem. Nem akartak tudni rólam, de én nem is bántam. Sándornak, így hívták a fiút, a falu határában volt egy kis szőlője. A szőlőn egy kunyhó. Abban a kunyhóban éltünk, esküvő nélkül, elvonulva az emberek gúnyolódásától. És jó is volt ez, és amíg csak élek, nem felejtem el.
Csakhogy az egész nem tartott sokáig, mert Sándor tüdőbajt kapott. Talán lehetett volna rajta segíteni, de hát nem jött oda senki… orvos se. Igaz, a Sándor se nagyon akarta, hogy jöjjenek… egyáltalán nem akarta.
Hát aztán így egyedül maradtam. A családom most már közeledne hozzám, de én nem akarom, nem akarom!
IGAZGATÓNŐ
Pereces Mihály…
PERECZES MIHÁLY
Benne a szövegben. …és akkor a fiam Pestre csalt, és eladatta velem a házamat. Pedig szép ház volt, nehezen is váltam meg tőle, de a fiam egyre csak azt mondta, hogy édesapának kell a családi környezet, édesapa csak nálunk érezheti magát otthon, szóval ilyeneket mondott. De hát én Pesten nem tudtam gyökeret verni, mindig csak azt akartam, hogy még egyszer az életben visszakerüljek falura. És akkor a fiam azt mondta, hogyha annyira vissza akarok menni Edelénybe, hát akkor csak menjek. Vissza is mentem a lányomhoz. De ő nem akart tartani, mert hogy a ház ára a fiamnál volt. Örökké csak azt hallottam, hogyha a pénzt a fiamnak adtam, akkor…
Csönd.
A vége az lett, hogy a lányomtól is elkerültem, de a fiamhoz se akartam visszamenni. Lefeküdtem egy árokba az úton. És akkor már nem kellett mást csinálni, mint feküdni. Nem szólt hozzám senki. Csak mindenféle képeket láttam. Egyszer, mintha hintáznék. Igen. Valami fényes, nagy kertben álltam egy lánnyal… talán a Soós Piroskával, akit valamikor feleségül akartam venni, és hajtottam a hintát, és a hinta csak repült a lánnyal…
Csönd.
Aztán ott akadtak rám, abban az árokban. Aztán behoztak ide.
POVÁZSAI JULISKA
Hatvanéves vagyok. Tízéves koromban vettem mankót a kezembe. Ezerkilencszáztizenhat óta vagyok beteg. Még most is emlékszem arra a napra, arra az utolsó reggelre, amikor májusi cseresznyével a zsebemben mentem az iskola felé, amíg össze nem estem.
Édesapám erdész volt, tehát az erdőben laktunk, és az iskola messze volt. Azt mondják, a hosszú utak, a hideg, téli erdőn át, ezek okozták a gyulladást. Négyen voltunk testvérek, a szüleim mindent megtettek értem, de hiába.
Ezerkilencszázharmincháromban apám meghalt. Két évre rá kórházba kerültem. A Lukács-kórházban voltam három évig. És ha milliomos lettem volna, akkor se bántak volna velem különbül.
Azóta nincs más, csak kórház, és most ez az otthon. A nappalok, azok jók. Akkor horgolok. Megcsinálok én mindenféle mintát, ami az újságban megjelenik, és aztán megfestem teával barnára, vagy diólével, pelikántintával kékre. Mondják az otthonban, hogy akár kiállítást is csinálhatnék, de én erre nem gondolok.
Csönd.
A nappalok, azok jók. De az éjszakák…
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
…megsárgult kartonok. Rajtuk a név, néhány bejegyzés, adat. Akadnak kevésbé kopott lapok. Mint a Korsós Gáboré. Ő maga most kint járkál a kertben. Megbeszél egy mozit Eszterkével, aztán sakkozik egy kicsit. Mintha már nem is érdekelné az, ami odakint maradt. És néha mintha a többiek is így lennének.
Csönd.
De aztán eljön a látogatás napja. Ilyenkor felbolydul az otthon.
A mosdók reggeli csörgése…! Van, aki énekel borotválkozás közben. Van, aki komoran bámul a tükörbe. Meggörbült, szappanos hátak a zuhany alatt, kopott, kifehéredett térdek.
Az asszonyok hajat mosnak, aztán úgy ülnek az udvaron, kibontott, szürke hajsátor alatt. Halott tenger halott hullámai alatt.
És aztán várnak. Látogatót.
Hogy tudnak várni! Azok a tekintetek! Mint amikor öreg, megvakult kutak felragyognak egy pillanatra. Ahogy ott állnak a kert rácsánál…!
EGY FÉRFI
A Böske! Tudtam, hogy eljön… tudtam.
MÁSIK FÉRFI
Nekem pedig azt mondta, hogy nem jön. És meg is írtam neki, hogy ne jöjjön.
ELSŐ FÉRFI
Nem is hallja. Micsoda csomag! Lefogadom, hogy valami sült… sültecske.
EGY NŐ
Csak tudnám, mi lehet abban az üvegben?
HARMADIK FÉRFI
Borús. Görögdinnye. Már megint görögdinnye…
Zsivaj lehalkul.
KORSÓS
Eszterke! Az a bajuszos férfi… szürke ruhában…
KORSÓS
Pedig nem is gondoltam. Hiszen az ő elfoglaltsága… Kiált. Bandi! Bandi!
BANDI
Kedves fölénnyel. Na, na, apa.
ESZTERKE
Már nagyon várta.
KORSÓS
Nem… nem is vártam… azazhogy… Más hangon. Bejössz? Vagy inkább…
BANDI
Hallod! De hisz ez egy hatalmas kert! Nevet. Valóságos luxuspark!
ESZTERKE
Park… igen. Búcsúzik. Hát akkor beszélgessenek csak, beszélgessenek.
KORSÓS
Maradjon, Eszterke. Hirtelen. Dehiszen még be se mutattam. A fiam! Kiált. Eszterke! Eszter… Csöndesen. hogy elment.
BANDI
Mindig így surran? És aztán hány éves ez az Eszterke?
KORSÓS
Nem tudom. De hát ülj már le, miért nem ülsz le…
BANDI
Látom, hogy ez az Eszterke Nevet. Apa, apa, te csak a régi vagy!
KORSÓS
Á, ugyan! Csakhát ő olyan kedves. – Milyen volt az út?
BANDI
Hosszú és poros. Hallod, ez a busz…!
KORSÓS
Mi van a kis Jóskával? Biztosan már el is felejtett.
BANDI
Mit gondolsz! Várj csak, küldött is valamit… még mondta is, hogy ezt adjam át a nagyapjának, hogy el ne felejtsem. Hová tettem… hová is…
Csönd.
EGY NŐ
Minek hoztok ilyesmit? Egykettőre megromlik.
EGY FÉRFI
A Dénesék küldték. Hideg helyre kell tenni.
EGY NŐ
Mi van a Dénesékkel? Férjhez ment már a lányuk?
EGY FÉRFI
Az soha nem megy férjhez, és ezt én a Dénesnek is megmondtam, mert az lehetetlen, hogy egy lányt így neveljenek…
EGY NŐ
…és mi van a fáslival, Katicám? Kaptál már fáslit?
MÁSIK NŐ
Tudod, papucsban járok, és hát…
ILONKA NÉNI
Közbe. Papucs! Csak vigyázzunk azzal a papucssal! Nem szabad visszaélni vele. Elszorítja a vérkeringést.
MÁSODIK NŐ
De Ilonka néni! Az én vérkeringésemet nem szorítja el, mert…
ILONKA NÉNI
Elsöprő. Azt maga nem tudhatja! Még szerencse, hogy nagyon jó orvosunk van. Kitűnő orvosunk van. Nekem is adott valamit a vérnyomás ellen.
ELSŐ NŐ
Szóval, Katicám, akkor már nem dagad? Mert ha dagad, föl kellene polcolni.
MÁSODIK NŐ
Nem, nem, és igazán jó nekem ez a papucs. Elcsoszogok én a kerítésig.
ILONKA NÉNI
Háromszor két Rausedyl tabletta! Azt kaptam a vérnyomás ellen. A Polybét injekcióban kapom, kétszer hetenként, mondom, kitűnő orvos, kocsija is van, azzal jön, mert orvosi felügyelet alatt állunk, és nekem azt mondták, Ilonka néni, ha így haladunk… Sóhaj. Hajaj, haladunk mi, kedveském, haladunk! Hirtelen. És majd én vigyázok a Katica nénire, mert nem lehet könnyelműsködni ezzel a papuccsal…
EGY FÉRFI
Mit akar, Topán bácsi? Hiszen ez egy kastély… igazi kastély.
EGY NŐ
Izgatott. És mondja, Topán bácsi, mi van a fürdéssel? Hideg víz, meleg víz…
MÁSODIK NŐ
Tészta? Tésztát is kapnak?
HARMADIK NŐ
Hányszor húznak ágyneműt?
EGY FÉRFI
Na, hallja, Topán bácsi! Mit akar Topán bácsi?!
PARÁDI
Csak így… egyedül?
ESZTERKE
Látogatója van. A fia.
PARÁDI
A Korsós Gábornak?
ESZTERKE
Annak. Azt mondta, hogy nem is várta.
ESZTERKE
Bemutatott neki. Kérte, hogy maradjak. „Eszterke, csak nem hagy itt bennünket?” – De hát én…
PARÁDI
Persze, ha itt a család.
ESZTERKE
A fiának már alig van haja. Alig van valami gyönge kis haja. Az övé meg, mint a drótkefe.
PARÁDI
Jóvágású ember. Ilonka néni is mondta.
PARÁDI
Meg hogy maguk… egyszóval, hogy Eszterke meg a Korsós Gábor…
Csönd.
Miért? Volt már itt esküvő.
PARÁDI
Amikor a Máriássy Jóska elvette azt az özvegyet. Akinek már négy férje volt.
ESZTERKE
És mind a négy meghalt.
PARÁDI
Hát én nem vettem volna el. Én nem.
ESZTERKE
És mit mondott még az Ilonka néni?
PARÁDI
Mást nem mondott.
Csönd.
Ha én elvennék valakit… Hirtelen. Hogy polkáztunk! Emlékszik… tavaly… a farsangi ünnepélyen.
ESZTERKE
Harmadik díjat nyertem a jelmezversenyen. Mint indián nő.
PARÁDI
Elsőt érdemelt volna.
ESZTERKE
Hogy csináltam?! Mindenki csak azt kérdezte, hogy csináltam? Nevet. Igazán egyszerű. Befestettem egy harisnyát feketére, és az arcomra borítottam.
PARÁDI
Első díjat érdemelt volna.
ESZTERKE
Harisnyát feketére… Hirtelen. Egyszer majd elmegyünk a múzeumba. Tudja, van itt múzeum.
ESZTERKE
Mert település volt errefelé. Korsós Gábor mondta. Avar település. Azt hiszem, avar…
Csönd.
Csak nem hagy itt bennünket! Azt mondta: Eszterke, csak nem hagy itt bennünket? De hát, ha látogatója van…
PARÁDI
Ha egyszer itt a család.
Váratlanul.
GYEREKEK
Kórus.
| |
|
Beültettem kiskertemet a tavasszal, |
| |
|
rózsa, szekfű, liliommal, rezedával, |
EGY FIÚ
Jó napot, bácsi! Jó napot, néni!
EGY LÁNY
A mindenki látogatói köszöntik az otthon lakóit!
EGY FIÚ
A sármelléki általános iskola énekkara köszönti az otthon lakóit.
PARÁDI
És most menjetek szépen tovább.
ESZTERKE
Miért? Énekeljetek csak, énekeljetek.
GYEREKEK
Kórus.
| |
|
Én megveszem virágodat, ha eladod, |
| |
|
ha az árát te magad is elfogadod… |
Ének lehalkul.
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
A mindenki látogatói!
Úgy vesznek körül egy-egy magányos férfit vagy nőt, mint valami éneklő bokor. Egyiktől a másikhoz repülnek, és aztán egyszerre eltűnnek. Éppolyan váratlanul, mint ahogy előbukkantak.
Akkor már sötét van a kertben.
De ők még kint állnak. Akik nem kaptak látogatót. Kint állnak, mint a földbe szúrt botok, mogorván és szikáran. Egy szót se szólnak, de én mégis hallom, ahogy hívják a fiút, az asszonyt, a testvért… Hívják azt, aki él, és hívják azt, aki meghalt. Így állnak, végig a kertben.
Csönd.
Egyébként pedig eltesznek mindent, amit kintről kaptak. Üveget, dobozt, címkét. Leginkább persze a levelet. Egy-egy levél néha többet jelent, mint maga a látogatás. Néha mindennél többet jelent.
BÁCSKAI
Olvas. … tudatom veled, hogy találkoztam Gabos Ferivel és Majercsákkal, mind a ketten üdvözölnek. Eltűnődve. Gabos Feri régi katonapajtásom, de Majercsák…!
ILONKA NÉNI
Az is egy régi katonapajtása.
BÁCSKAI
Nem is hallja. Majercsák…!
EGY FÉRFI
Olvas. …és a Klári unokaöccsét a dugógyárba hívják, de ő hallani se akar róla, és azt mondja, hogy inkább a menyasszonyát is otthagyja…
PARÁDI
Miért hagyja ott a menyasszonyát?
EGY FÉRFI
A dugógyár miatt.
PARÁDI
Azért még nem kéne otthagyni azt a lányt.
KORSÓS
Itt van ni, azt írja… na, hol is… igen, mindjárt az elején!
ESZTERKE
Milyen férfias írása van.
KORSÓS
Mindig ilyen írása volt. Már kiskorában is. Nevet. Csak nem szeretett levelet írni. Emlékszem, egyszer elküldtük egy nagynénjéhez…
BÁCSKAI
Döbbenten. Majercsák! Majercsák!
EGY FÉRFI
Nem érti? – A lány rágja a fülét, hogy menjen a dugógyárba, ő pedig nem akar. Pedig mérnöknek hívják.
EGY FÉRFI
Még szerencse, hogy nem hívják.
KORSÓS
Na igen! Szóval, hogy a Sárit éjszakára osztották be, ő meg szombatig Gellénházán van. Szünet. És, hogy én… szóval, ha esetleg meguntam volna a vidéki életet.
ESZTERKE
A vidéki életet…
KORSÓS
Bár ezen őszintén csodálkoznának! Itt van, igen… azt írja a fiam, hogy őszintén csodálkozna… meg hogy luxuspark!
ESZTERKE
Ezt már akkor is mondta.
KORSÓS
Nagyon megtetszett neki. Luxuspark. Szünet. De ha mégis, úgy érzem, hogy a gyerek miatt, haza tudnék menni, mert most még a Potyondiék benéznek, hogy éjszakánként ki ne dobja magát az ágyból a kis Jóska.
ESZTERKE
Az nagyon is lehetséges.
KORSÓS
Pláne kétéves korban! Olvas. Persze, ha apa ott jól érzi magát, a Sári unokahúga idejöhetne iskolaév alatt, mert neki innen közelebb van a technikum, a gépipari technikum, ugyanis éjszaka van, mire hazaér.
Csönd.
Azt hiszem, meg kell tennem.
ESZTERKE
Mit kell megtenni?
MAGDA NÉNI
Közbe. Hogy nekem mit küldtek! Egy… egy ilyen szöveget, és nem is tudom. Olvas. Férfi, női ballonkabátok, lányka esőköpenyek – Kálvin téri Nagyáruházból.
MAGDA NÉNI
De névre jött. Az én nevemre.
ILONKA NÉNI
Akkor is reklám. Közönséges reklám.
KORSÓS
Nem térhetek ki. Már csak a gyerek miatt se… Ugye, ha egyszer hívnak… ha szükség van rám.
BÁCSKAI
Hát persze! A szakács mellé volt beosztva a Majercsák!
ILONKA NÉNI
Na, ugye! Mondtam én, hogy az másik katonapajtása.
BÁCSKAI
Csak aztán elkerült tőlünk… az ezredtől. Valamit csinálhatott.
MAGDA NÉNI
Rajz is van hozzá!
ILONKA NÉNI
Vacak kis rajz.
MAGDA NÉNI
Nem, nem olyan vacak. Nagyon helyes ez a lány ebben az esőköpenyben.
ILONKA NÉNI
Tudja, milyen reklámot küldtek nekem Venezuelából!
PARÁDI
Hát nem Texasban volt?
ILONKA NÉNI
Texasban is voltam.
KORSÓS
Szóval, ez a helyzet… A fiam nem bocsátaná meg nekem. Én ismerem a fiamat.
BÁCSKAI
Mi az, itthagy bennünket?
PARÁDI
Itthagy bennünket?
KORSÓS
Kis nevetés. Azért ez még nem olyan biztos… azért ez még nincs eldöntve.
ESZTERKE
Hívják… a gyerek miatt.
PARÁDI
Gyerek miatt nem kell…
ILONKA NÉNI
Azt maga nem érti, Parádi bácsi! Mit érti azt maga…
KORSÓS
Hát ha egyszer nincs unokája.
KORSÓS
Bár ők igazán nem akarnak beleszólni a dolgaimba… írja is a fiam, hogy teljesen rám bízza a döntést…
MAGDA NÉNI
Akkor miért küldték a nevemre?
ILONKA NÉNI
Értse meg! Az ilyen reklámot névre küldik.
MAGDA NÉNI
Eddig még sose kaptam.
MAGDA NÉNI
Lehet ott valaki… egy ismerős.
KORSÓS
És a fiamnak nagyon tetszett ez az otthon… szebbet el se tudna képzelni… luxuspark… itt is írja… igen… – Szóval…
KORSÓS
Azért eljövök én ide… látogatóba.
MAGDA NÉNI
Vágyakozva. Kálvin téri Nagyáruházból…
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Valakinek áthúzzák a nevét, vagy bekarikázzák, de azért még nem tűnt el innen. Reggeli közben, ahogy ott ülnek az asztalnál, egyszerre csak elkezdik…
PARÁDI
Sose itta föllel a kávét. Nem volt válogatós, de a fölt valahogy nem kedvelte.
BÁCSKAI
És ahogy a csészét fogta! Mindig vártam, hogy puff! Egyszer csak leejti.
ESZTERKE
Azt mondta, elmegyünk a múzeumba. Leletek vannak itt… az avarkorból, azt hiszem.
ASSZONYOK
Kórusa. Elment a nyugdíjasa! Elment a nyugdíjasa!
IGAZGATÓNŐ
Nem volt ebben semmi gonoszság. Amikor itt nálunk az egyik… igen, az Ézsiás bácsi beteg lett, az asszonyok mindennap süteményt vittek neki. Süteményt meg befőttet. Megálltak az üvegajtónál és kocogtak. És akkor az Ézsiás bácsi kinyitott egy kis csapóablakot, és akkor be lehetett neki adni a süteményt, vagy amit éppen hoztak. Nagy hecc volt ez az Ézsiás bácsival meg a csapóablakkal. Gyerekbetegséget kapott a bácsi. Valami olyat, amit gyerekkorában elfelejtett megkapni. És most volt üvegajtó és ablak és lárma.
Igazán, mintha iskolások lettek volna!
FÉRFIAK, NŐK
Énekelnek, nevetnek.
Zsivaj lehalkul – és:
ILONKA NÉNI
Nem akar előjönni!
PARÁDI
Biztosan tudja, hogy mit hoztunk neki…
FÉRFIAK, NŐK
Ismét elkezdik. Csiga-biga, gyere ki!
BÁCSKAI
Nyitja már, nyitja.
MAGDA NÉNI
Kicsit nyúzott.
BÁCSKAI
De csak azért, mert nincs levegőn. Hiába, az mindjárt meglátszik.
MAGDA NÉNI
Különben inkább hízott.
ILONKA NÉNI
A maga csomagjához hozzá se nyúl.
BÁCSKAI
Válogatunk, Ézsiás bácsi? Válogatunk?
ILONKA NÉNI
Már nem is beteg. Csak nem akar kijönni.
PARÁDI
Azt elhiszem! Tiszta nyaralás.
BÁCSKAI
Azért jó lesz vigyázni.
ESZTERKE
Mi az? Mit beszél?
PARÁDI
Tréfás ijedtség. Én is?!
PARÁDI
M. f. Kiütés… láz… a Gizike bejön a hintőporral meg a hőmérővel!
ILONKA NÉNI
De aztán senki más!
PARÁDI
És ami a fő: nincs iskola!
TÖBBEN
Tapsolnak. Nincs iskola! Nincs iskola! Zsivaj lehalkul.
BÁCSKAI
Emlékszem, egyszer tizenhatban valaki bárányhimlőt kapott. Az ezredben… igen.
MAGDA NÉNI
És hazaküldték?
EGY MÁSIK FÉRFI
Az unokahúgom férje… pedig az lehetett már vagy hatvanöt éves… dehogy… még több is… csúnyán beleesett egy ilyen kórba… csecsemőkórba! Majd elpatkolt.
ILONKA NÉNI
Hát sose lehet tudni.
ESZTERKE
Ez jó lesz majd neki?
ILONKA NÉNI
Mekkora féle papucs…
ESZTERKE
Egy kicsit már hordtam. De azért talán… Félbeszakítja önmagát. Különben én csináltam! Amikor egy szövetkezetben… igen… mint bedolgozó.
ILONKA NÉNI
Maga az is volt?
ESZTERKE
Soha nem volt velem baj. Soha.
ILONKA NÉNI
Lenézés. Persze, hogy nem.
ESZTERKE
Felsőrészeket kellett kivágni meg összevarrni. Aztán ötven-hatvan papucsot is felfűztem spárgára. Úgy vittem a karomon. Kis nevetés. De igazán, akár egy kályhavédő! Ahogy úgy egymásra hajtottam a felsőrészeket.
BÁCSKAI
Váratlanul. Orrban egy kicsit megtört.
ESZTERKE
Azért még lehet hordani.
PARÁDI
Nincs is törés! Ezt még, akár én is…
ILONKA NÉNI
Vagy akár egy nyugdíjas is!
Kis csönd.
ESZTERKE
A talpat mindig mások csinálták. A filctalpat.
ILONKA NÉNI
És nem ír magának a nyugdíjasa?
ESZTERKE
Volt, aki a felsőrészeket csinálta. Volt, aki a talpat.
ILONKA NÉNI
Nem ír magának?
ESZTERKE
Nem jut hozzá. Az unokája miatt. Szünet. Volt, aki piros papucsot csinált, volt, aki kéket. Eltűnődve. Én mindig kéket.
PARÁDI
Egy biztos. Az Ézsiás bácsi örülhet egy ilyen papucsnak.
ESZTERKE
Miért csináltam én mindig kéket…?
Ajtó.
Tétova, nyikorgó lépések, csönd.
ILONKA NÉNI
Elképedve. Még ilyet!
BÁCSKAI
De hát éppen az előbb. Eszterke! Most mondja meg…
ESZTERKE
Gábor! Meg se írta? Csak így egyszerre… látogatóba?
Csönd.
ESZTERKE
Nem látogatóba?!
BÁCSKAI
Elég volt a családi fészekből?
ILONKA NÉNI
Visszahúzta a szíve?
Csönd.
KORSÓS
Alig találja a szavakat. Vigyáznak rá. Van, aki vigyázzon rá. Szünet. Odaköltözött… az a lány. Aki technikumba járt. A Sári unokahúga… hogy közelebb legyen neki az iskola…
Csönd.
ESZTERKE
És akkor… ezért?
KORSÓS
Mit tudom én? Szünet. Mit néznek úgy? Hagyjanak engem! Hagyjanak…! Kirohan.
Ajtócsapódás.
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Megint itt vagyok az irodában, a kartonok között. Mint aki nem tud innen szabadulni. Forgatom, nézegetem a lapokat. Dukony Gizella, Pereczes Mihály… és már hallom is, ahogy megszólalnak a délutáni szoba csöndjében.
DUKONY GIZELLA
…abban a kunyhóban éltünk, elvonulva az emberek gúnyolódásától. És jó is volt ez, és amíg csak élek, nem felejtem el. Csakhogy az egész nem tartott sokáig, mert Sándor megkapta a tüdőbajt, hát aztán… Elakad. A családom most már közeledne hozzám, de én nem akarom, nem akarom!
Csönd.
PERECZES MIHÁLY
…a vége az lett, hogy a lányomtól is elkerültem, de a fiamhoz se akartam visszamenni. Lefeküdtem egy árokba az úton, és akkor már nem kellett mást csinálni, mint feküdni. Aztán ott akadtak rám, abban az árokban. Aztán behoztak ide.
Csönd.
POVÁZSAI JULISKA
…a nappalok azok jók. Akkor horgolok. Megcsinálok én mindenféle mintát, ami az újságban megjelenik. Aztán megfestem teával barnára, vagy diólével, pelikántintával kékre. A nappalok, azok jók. De az éjszakák…
KORSÓS GÁBOR
…odaköltözött hozzájuk az a nő, a Sári unokahúga… és most már van, aki vigyázzon a gyerekre… odaköltözött az a nő, hogy közelebb legyen neki az iskola… a technikum.
Mit néznek úgy? Hagyjanak engem! Hagyjanak!
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Korsós Gábor… Itt van már ő is. Ahogy itt van Dukony Gizella és Pereczes Mihály. És, ahogy kint járkál a kertben, semmivel se látszik elevenebbnek, mint a neve a karton lapján. Egyedül járkál. Nem megy oda senkihez. És hozzá se megy oda senki.
De hát ki menjen oda hozzá? Bácskai Péter? Parádi Vince? Eszterke?
Eszterke mintha megijedt volna tőle. A másik kettő meg talán nem is törődik vele. Igen, valahogy erre gondoltam. Aztán egyszer csak beállítottak hozzám. Bácskai Péter és Parádi Vince.
BÁCSKAI
Nem akarunk mi zavarni.
IGAZGATÓNŐ
Dehogyis zavarnak. És miért nem ülnek le?
BÁCSKAI
Zavart. A Gizikének kellett volna… inkább a Gizikének kellett volna szólni.
PARÁDI
A Karola nővérnek.
BÁCSKAI
A Karola nővér letolja az embert. De a Gizike…
BÁCSKAI
Az még gyerek. Olyan a füle, mint egy iskolásnak.
IGAZGATÓNŐ
Olyan a füle. – Hát akkor…?
Csönd.
BÁCSKAI
…minden fillért a fogához ver.
PARÁDI
…minden fillért félretesz. – Mert ő most gyűjt.
BÁCSKAI
A Hódosi néni. Hogy a nővérével az történt…
PARÁDI
Az első lapát föld alatt beszakadt a rossz koporsófödél.
BÁCSKAI
Alatta nem fog beszakadni! Egyre csak azt hajtogatja.
Csönd.
Minden fillért a fogához ver.
PARÁDI
Minden fillért félretesz.
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Azért nem kell hogy örökké csak erre gondoljon. Miért nem viszik el néha moziba?
PARÁDI
Majd egyszer elvisszük.
Csönd.
BÁCSKAI
Hát akkor most már csak az van, hogy az a levél…
PARÁDI
Jött neki egy levél. Hazulról. Az Ilonka néni azt mondta, hogy felkavarja…
BÁCSKAI
Az Ilonka néni olyan jól el tudja találni a dolgokat.
Csönd.
BÁCSKAI
Szóval… a fiától jött neki egy levél.
PARÁDI
A Gizike osztotta ki a leveleket.
BÁCSKAI
Ő meg nem jött le akkor. Fent volt a szobájában.
PARÁDI
Eszterke megismerte az írást. Megismerte, hogy a fia…
BÁCSKAI
A Korsós Gábor fia.
PARÁDI
De ezt nem ő mondta, hogy…
BÁCSKAI
Háát… Egyszer csak már fel is volt bontva.
PARÁDI
Fel is volt bontva.
Csönd.
PARÁDI
Ha egyszer olyat csinált vele!
IGAZGATÓNŐ
Azért ezt nem lehet. Egy levelet…
BÁCSKAI
Ne írjon neki levelet!
PARÁDI
„Kedves apa, engedje meg, hogy minden jót kívánjunk a születésnapjára…”
BÁCSKAI
Elzavarta hazulról. Most meg minden jót. Szünet. A születésnapjára.
BÁCSKAI
Látogatás se kell. Szünet. A fia… ha egyszer mégis eljönne… Fordulhat vissza.
BÁCSKAI
Lekísérjük az állomásig.
PARÁDI
Felrakjuk a buszra.
BÁCSKAI
Alig hallható. Köszönjük a látogatást.
Csönd.
BÁCSKAI
Eltűnődve. A Korsós Gábor… Hát majd leül a sakkozók közé.
PARÁDI
Majd elmegy moziba.
Csönd.
BÁCSKAI
Megismétli. Köszönjük a látogatást!
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Majd leül a sakkozókhoz. Majd elmegy moziba.
Mikor lesz az?
Korsós Gábor kint járkál a kertben. Néha megáll, aztán megint csak tovább és tovább. Elmegy a sakkozók mellett, az asszonyok padja mellett. Eszterkénél se áll meg, senkinél. Megy, mint aki attól fél, hogy megszólítják, hogy kérdeznek valamit tőle.
A kapunál megáll. Fejét felemeli.
Talán a gyerekeket hallgatja, akik kint az úton ugróiskolát játszanak.
EGY LÁNY
Nem ér! Kigurult a kockából!
TÖBBEN
Dobj újra! Dobj újra!
EGY LÁNY
Egy lábbal… leért a lábad!
EGY FIÚ
Osztályt kell ismételni! Nem ér…
EGY LÁNY
Nem ér! Csalás az egész…
Csönd.
IGAZGATÓNŐ
Én meg csak nézem azt, ott a kapunál. Aztán elindulok feléje.
A gyerekhangok jönnek velem.
Nem tudom, mit mondok Korsós Gábornak. Elindulok feléje, de nem tudom, hogy mit mondok neki. Csak azt tudom, hogy beszélnem kell vele. Megszólítva. Jó napot, bácsi…!
Bili-óvoda
Arcok a rács között, pufók térdek a rács között, cipők lekopott orra. Ott lógnak, fehér ingben, kék kantáros nadrágban. Két kézzel kapaszkodnak a rácsba, kifelé bámulnak. Mögöttük egy fehér köpenyes nő. Nem törődnek vele. A kerttel se törődnek, a homokozóval. A rácson lógnak, kifelé bámulnak.
Villamos tűnik fel a túlsó oldalon. Ahogy megáll, és az utasok kiszállnak, a kékkantárosok felsivítanak. Mind nekik hozta őket a kocsi: nénit szatyorral, bácsit felhajtott kabátgallérral és a többieket.
Van, aki egyszerűen elnémul a gyönyörűségtől, és lefordul a rácsról. Egy másik kinyújtja kezét. Be akarja húzni azt a bajuszos bácsit, ide a rács közé. Be akarja húzni a zöld ruhás nőt és azt a másikat, abban a nagy gombos kabátban.
Egy kékkantáros meg csak köpköd. Köpés a kőre, köpés a cipőre – arra, aki előtte áll.
– Mi lesz egy ilyen gyerekből – mondja a zöld ruhás nő. – Örökké csak köpköd.
– Hát köpköd.
– De mire gondolhat!
– Semmire se gondol. Ezek ilyenkor még nem gondolnak semmire.
– Hiszi maga! – vág közbe egy fiatalember. – Tele vannak gondolattal meg álmokkal. Csak később… – Elakad.
– Mi van később?
A fiatalember nem felel. Megfog egy apró, átizzadt praclit. Vörös, kis pracli, akárcsak a gyerek arca. A gyerek két ujját belefúrja a tenyérbe. Most végre behúz valakit, ide a kertbe. A többiek is kinyújtják a kezüket. Lobogó, kis kezek, végig a rácson.
Üres az út.
A kezek lobogása abbamarad. Megint csak a rácsot fogják, és kifelé bámulnak.
– Lejönni! – tapsol mögöttük egy fehér köpenyes nő. – Tessék lejönni!
Nem jönnek le. A villamost várják. Az majd hoz nekik zöld ruhás nőt, bajuszos férfit, nénit szatyorral.
Mögöttük fehér köpenyes nők. Egy darabig mozdulatlanul állnak, aztán leszedik őket a rácsról. Akárcsak valami kis zsákokat.
Ordítanak, kapálóznak, és közben kifelé bámulnak. A kocsit várják. Az majd hoz nekik zöld ruhás nőt, bajuszos férfit, nénit szatyorral.
A homokozó négyszöge, akár egy fürdő.
Néhányan várat építenek. Kis vödrökben hordják a homokot, aztán a falat paskolják, a vár falát. Pereg a homok az arcukról, a kezükről, a nadrágjukról. Egy fiú föláll, valósággal földdarabok hullanak le róla. Kislány lép oda hozzá, feltűri az ing ujját. A fiú előrenéz, és csak tartja a karját.
Egy másik fiú hirtelen odamegy a várhoz. Féllábbal belép a vár udvarába. Hátranéz a többiekre, aztán csak úgy áll, féllábbal a vár udvarán.
Három hinta a homokozó mögött. Kék kantáros lány lapáttal homokot szór az egyikre, és óvatosan széjjelkeni. Hogy végig, mindenhova jusson homok. A másik hintára is visz homokot. A harmadikra.
A fiú féllábbal a várban. Karok nyúlnak be érte, rángatni kezdik.
– Gyere ki – mondja a fehér köpenyes nő.
A fiú nem mozdul.
Föl kéne állni, gondolja a nő, és kiemeli onnan azt a gyereket. – Nem áll fel. Valahogy egyszerűen nem tud felállni arról a lehetetlenül kis padról. Kis pad, kis kőasztal. (Ki ült az asztalkámhoz?) Azon kis csészék, pléhtányérok. (Ki ivott a csészécskémből? Ki evett a tányérkámból?)
Könyv a nő kezében, de nem olvas. Előrebámul, és hallja a kiabálást. „Jössz ki onnan!” Majd egy hosszan elnyújtott hang. „Naaa…!” Látja a lányt, ahogy homokot szór a hintákra. Egyiktől a másikhoz futkos a lapátjával. Mintha valamelyik hinta rászólt volna. „Hát én?” Ő meg csak futkos a lapátjával, és szórja a homokot. Már nem is a hintákra, hanem a levegőbe.
A fiú féllába bent, a vár udvarán. Kicsit arrébbcsúszik, ahogy rángatják. Ketten elkapják, a derekánál fogva, és akkor belecsúszik a bástyába.
– Ledöntötte…!
Ledőlt a bástya, félig összedőlt a vár fala.
A fiút körbehurcolják, és akkor már összedől az egész. Füstölög a homok, ahogy a fiúk körbevonszolják. Hárman cipelik, a többiek lapáttal és vödörrel futnak mellette. Lapáttal és vödörrel szórják rá a homokot.
– A nyakába!
– A szájába is szórjátok!
– A nyakába!
A fehér köpenyes nő a vár romjai mellett áll. Egyetlen üvöltésben kavarog a homok, nem látni semmit. Egy darabig csak így áll, aztán megfog egy nyakat. Megfog egy kezet, egy cipőt.
A kövön ül. Előtte egy maszatos, összekarmolt arc. Végigmegy rajta a zsebkendőjével. Nem, ez reménytelen. Kézen fogja a fiút.
– Megfürdetlek.
Aztán elindulnak.
A lány a hinták között röpköd, szórja a homokot.
Kék kantáros fiú kongatja a vödröt. Bent ül a homokozóban, és a vödröt kongatja.
Tompa bádoghang.
Kerteken át száll a bádoghang. Kerteken, utcákon, udvarokon át.
Mint egy jelre, fölkapják a fejüket. A földön kuporognak piros mackóban, barna mackóban. Egy darabig csak a kongatást hallgatják. Aztán odamásznak a vödreikhez, és ők is rákezdik.
– Hagyjátok abba!
Fehér köpenyes nők futkosnak és kiabálnak.
– Tedd le azt a lapátot!
– Add ide a vödröt!
A földön ülnek, és kongatják a vödröket. Egyik kertből a másikba száll ez a tompa hang, egyik udvarból a másikba.
Huszonhat vödör és huszonhat lapát. Az óvoda játékai. És három hinta. Néhány mackó és egy spanyol baba, Rosita Rántotta.
Rosita Rántotta fekete hajából elveszett a fésű, kezéből kihullott a legyező. A spanyol táncosnő kosztümje helyett most valami dirndlifélében van.
– Járhat akármiben, akkor is maga ér a legtöbbet! – Ez Bumbus, a legöregebb mackó, Bumbus egyik szeme kilóg. Ha lefelé fordítják, akkor hintázik a szeme. Nem pottyan ki, csak hintázik.
– Valamit kéne csinálni a szemével. – Rosita Rántotta a homokozó szélén hever. Mellette lapát, képeskönyv kiszakított lapja.
Kicsit arrébb Bumbus. Fölfelé bámul az égre.
– A kis Harriett… nála voltam, mielőtt idekerültem.
– Már az is éppen elég régen volt.
– A párnája alá dugott. Különben egyszerűen nem tudott elaludni.
– Ez meg is látszik magán.
– A kispárnája alá dugott. A mamája néha kiszedett onnan, de ő addig könyörgött… – Elhallgattak.
Kis csönd. Aztán Rosita Rántotta.
– De hiszen maga már teljesen kettéhasadt.
– Ne mondja ezt!
– Előttem varrták össze.
Bumbus tiltakozni szeretne, de aztán csak annyit mond: – Összevarrtak.
Több szó nincs. Egymás mellett hevernek a homokozó kövén Bumbus és Rosita Rántotta, spanyol táncosnő.
Bogra kötött szalvéták az asztal fölött. Így ülnek a kékkantárosok az ebédlőben. Kezükben kanál, előttük tányér.
Lesüllyednek a kanalak. Főzelékkel merülnek fel, hosszú szálú tökfőzelékkel. Hintáznak ezek a szálak, csöpögnek, fröcskölnek, átugranak egyik tányérból a másikba. A kanalak meg imbolyognak, akárcsak valami bizonytalan, kis csónakok. A levegőben imbolyognak, aztán mégiscsak elindulnak.
– Talán mindjárt a nyakadba! – Fehér köpenyes nő megy el az asztal előtt. Megfog egy kanalat, a száj felé irányítja.
Főzelékbajusz a száj körül.
A szalvéta csupa folt. Akár az asztal. Szétkent maszatok, valóságos földrészek. Sárgarépa beragadva a spenótba. Kelkáposzta. Pecsét az asztalon. Pecsét a pecsét alatt. Főzelékfoltok karimái, karimák árnyai.
A kanalak alámerülnek és fölemelkednek.
Egy kékkantáros a szájába nyomja a kanalat, és szétpukkan az arca. Patakzik belőle a főzelék.
– Mert mindig csak rág, rág, és semmi! – A nő szalvétával törli a gyerek orrát, száját. – Soha le nem nyeli, még csak véletlenül se.
Körülötte kavarnak, kolompolnak, kongatnak. Főzelékörvények a tányérokon. Kupacok az asztalon. Apró, kis főzelékkupacok.
– Ki mázolta szét a főzeléket?
Emelkednek és süllyednek a kanalak. Szuszogások és nyögések.
Krumplikrokett emelkedik fel a főzeléktengerből. Úszik, úszik a főzelékhullámokon, és zátonyra fut az egyik kupacon.
A kupacok, akárcsak a lakatlan szigetek. Két hajótörött úszik a sziget felé. Robinson és Péntek. Már ott vannak a lakatlan bozótban. Kroketten bukdácsolnak át, tükörtojáson.
– Ki hozott gyufát?!
A két hajótörött beássa magát a tükörtojásba.
– Csak azt szeretném tudni, hogy ki dugott gyufát a tükörtojásba!
Kolompolnak a kanalak. Kolompolnak, és főzeléket kavarnak. Pofácskák rágnak, nyelnek, kipúposodnak, behorpadnak.
A kanál mélyen lenyomódott egy lilásvörös arcba. A kis hurkaujjak csak szorítják a kanalat, de nem húzzák ki. A nő odamegy, és végre kihúzza. A hurkaujjak ájult mozdulattal kapkodnak a kanál után.
– Nem volt még elég, Halmos?
A nő elmegy az asztal előtt, hirtelen megáll.
– Ki hozta be a Bumbust?
A mackó rázuhan egy tányérra. Két karja kiforgatva, két lába kiforgatva, bundájából csöpög a főzelék.
A nő kiemeli Bumbust a tányérból. Közben már a keze is csupa ragacs, a csuklója, a köpenye.
– Hányszor mondjam, hogy…
A kanalak emelkednek és alámerülnek. Mindent elnyel az örvénylő tenger, a főzelékek örvénylő tengere.
Tábori ágyakon fekszenek a világoskék és rózsaszínű takaró alatt… Körülöttük a délután csöndje. Az üres homokozó csöndje és a hintáké.
Mackóban fekszenek és cipőben.
Fehér köpenyes nő az ágyak mellett. Megigazít egy takarót, belenéz egy arcba.
Öreges, gyűrött arcok. Szuszogások, félig elfojtott nyögések. Egy-egy összeszorított, izzadt, kis kéz szétnyílik.
A fehér köpenyes nő nem mozdul. A szuszogások úgy lebegnek körülötte, akár a felhők. Főzelékfelhők, tejbegríz felhők és a végtelen tejzuhatag. Tányérok és kanalak röpködnek a felhők körül. Kanalak, ahogy a tányér széléhez nyomják, passzírozzák a főzeléket. Felfúvódott arcok, ahogy jobbra-balra tologatják a főzeléket. Soha le nem nyelt főzelékek felhői, kiköpött tejbegríz felhők.
Nyomi felhők. Órákig gubbasztanak az edényen, órákig nyomiznak. De semmi… semmi.
A nő megigazít egy takarót.
Ha most megnézné, ha most kibontana egy ilyen csomagot. Vagy odahaza, amikor majd a szülők.
Bús nyomifelhők a világoskék és rózsaszínű takarók fölött.
Spárgára fűzve, akár a gombok.
Így vonulnak át utcákon, tereken. Elöl a fehér köpenyes nő, mögötte a kékkantárosok. Jobbra-balra forgatják a fejüket, le-föl csúszkálnak a madzagon, olykor összekoccannak.
Füstös képű fiú fölfelé bámul, valahová a magasba. Áll, és fölfelé bámul.
– Mincsik, légy szíves. – A nő megfogja a fiú vállát, előretolja.
Mincsik megindul, de azért vissza-visszanéz.
Átkelnek az úttesten. Leáll a forgalom. Egy sofőr kilóg a kocsiból, úgy bámulja a menetet.
Szürke kalapos nő lép a fehér köpenyeshez. – Nem látja, hogy a vége egészen elmarad?
A fehér köpenyes megfog egy vállat, és közben hallja a hangot. – Mivel törődik maga? Egyáltalán, mivel törődik maga?
A sziszegés áthúzódik az utcazajon, ahogy mennek tovább.
– Tudja, mit csinálnék egy ilyen nővel, aki…
Kirakatokat hoz eléjük az utca, mozik plakátját. A kékkantárosok kicsit előrecsúsznak a spárgán, aztán vissza.
Egy loknis hajú kislány el nem engedné a fehér köpenyes nő kezét. Kedélytelen, lesikált arc. – Csipkednek – morogja – folyton csipkednek.
A fehér köpenyes nő oda se néz. Senki se csipkedi ezt a lányt. Senki se csipkedi, és senki se húzza a haját.
Hirtelen megáll, elengedi a sort maga mellett.
– Mincsik!
A füstös képű Mincsik előrecsúszik a spárgán, fölfelé bámul.
A loknis hajú kislány meg elkezdi. – Ej, mi a kő tyúkanyó kend…
– Most nem kell elmondani, Smirglike.
Remegnek a kirakatüvegek, ezüstös homlokú busz rohan bele az égbe. Hatalmas oszlopok dőlnek előre, aztán megint nincs más, csak a végtelen ég.
Mincsik áll, és fölfelé bámul.
Rés a spárgára fűzött gombok között. A többiek jobbra csúsznak, balra csúsznak.
Átkelnek az úttesten. Egy busz éppen előttük fékez. Egész testében rázkódik, prüszköl.
– Hajszálon múlt! – A szürke kalapos nő a busz mellett.
Elmennek a busz előtt. Egy sor taxi és teherautó között tekereg a spárga. Maszatos, kis kéz megérinti az autó hűtőjét.
A fehér köpenyes nő megáll, hagyja, hogy mind elmenjenek előtte. Akárcsak felfűzné a gombokat.
– Mincsik!
Megállítja a társaságot. Arrébbtol egy vállat a spárgán. Le-föl tologatja őket.
– Mincsik!
Értetlen, kerek arcok. Szólni senki se szól.
– Újra megszámolja őket. Aztán csak nézi az arcokat. Mintha várná, hogy Mincsik egyszerre csak előbukkan.
– Hiányzik valaki? – A szürke kalapos nő szorosan mellette áll.
Nem mozdul. A kékkantárosok se mozdulnak. Csak éppen valaki leengedi a spárgát.
Mincsik egy plakát előtt. Eltűnődve nézi azt a vakítóan fehér hajót. A hajó vidáman siklik a vízen. Férfiak és nők a fedélzeten. A kapitány pipázik, és éppen egy szőke hajú nőhöz fordul.
Mincsik is ott van a fedélzeten. Elsétál a korlátig, belebámul a vízbe, a part felé integet. Visszamegy a kapitányhoz. A kapitány és a szőke hajú nő belekarolnak, két oldalról.
De valaki kiemeli közülük Mincsiket. Valaki hátulról megfogja a vállát, és leszedi a fedélzetről.
A loknis hajú Smirglike hátrajön, megfogja a fehér köpenyes nő kezét.
„Ha megint elkezdi a tyúkanyót…!” Lehunyja a szemét. „Mire fölnézek, Mincsik előttem van.” Fölnéz, és a szürke kalapos nő van előtte.
Egyre többen állnak körülöttük.
– Valami baj van?
– Rosszul lett valaki?
– Egy fiú elveszett – mondja a szürke kalapos nő. – De hát nem is csoda.
Hullámzás a járdán. Két férfi hoz egy kékkantárost.
– Idetartozik ez a gyerek?
Mincsik vidáman integet, ahogy meglátja a társait. Azok is vidáman integetnek, ahogy meglátják Mincsiket.
Mincsik derűsen visszafűződik a spárgára.
A fehér köpenyes nő meg se tud szólalni. Majd végül kinyögi.
– Mincsik…!
Egy ájult mozdulattal lehajol a spárgáért.
– Köszönje meg! Köszönje meg ennek a két úrnak!
Még úgy a földről motyog valamit.
– Szóra se érdemes.
– Még jó, hogy elcsíptük a kis mihasznát!
– Még jó, hogy elcsípték! – repked körülöttük a szürke kalapos nő. – Még jó, hogy elcsípték!
A spárga elindul. A gombok előrecsúsznak – visszacsúsznak.
– Most nézd meg, most ezt nézd meg!
– Na nem, hát ez azért már…
A gyerek előtt állnak. A gyerek az asztal szélén ül, lábát lelógatja. Közönyösen bámul a cipőjére, a kibomlott pertlire.
– És így jött haza! – Az anya lehajol, ránt egyet a pertlin. Legszívesebben kitépné a cipőből. – Nem volt befűzve.
– Így engedték el. – Az apa is lehajol, próbálja befűzni a pertlit. A pertli vége szétnyomódva, a bojt sehogy se megy át a lyukon.
– Most már hagyd, most már mindegy.
– Szóval, így engedték el. – Az apa fölegyenesedik, komoran nézi a pertlit. – Mivel törődnek ezek? Semmivel!
A gyerek a lábát lógázza.
– Ne kalimpálj.
– Csak kalimpálj! – Az anya hangja könnyes. Vádló a tekintete, ahogy a férjére néz. – Hiszen még jó, hogy…
Az apa lehajtja a fejét, megsimogatja a gyerek lábát.
Az anya széket húz az asztalhoz, arcát a gyerek fehér harisnyás térdéhez szorítja. – Kalimpálj csak! Kalimpálj.
Csönd. Aztán az apa.
– Szóval, így jött haza…
– Be kell menned, rendet kell teremtened. Az a nő nem maradhat ott.
– Így engedték el, így jött haza. – Az apa kezdi befűzni a pertlit.
Az anya nézi egy darabig. – Most miért csinálod? Azt mondd meg. – Kis szünet. – A többieket is így engedték el. Föl kéne hívnom a Györgynét, a Márkusnét.
– Úgyis megtudjuk, ha van valami. – Az apa a pertlit piszkálja.
– Hagyd már azt a pertlit!
– Mi bajod van?
– Hagyd azt a pertlit!
Az apa feláll. Az anya még egyszer megcsókolja a fehér harisnyás térdet, és ő is feláll.
A gyerek a kibomlott pertlire bámul, a lábát lógázza.
– Kalimpálj csak – mondja az anya. – Kalimpálj.
Pertlik, pertlik és pertlik.
A fehér köpenyes nő egy sor lógó pertli előtt guggol. Már nem is tudja, mióta guggol így, ráhajolva egy lábra.
A harisnya rácsúszik a cipőre. Megpróbálja felhajtani. A harisnya visszacsúszik. Nem, ebben már régen nincs gumi, lötyög, akár a harmonika. Fölötte a láb vörös, kis hurkái. Türemlések, gyűrődések, lecsúszott állak, állacskák.
A nő lassan kezdi befűzni a cipőt. A pertli oly vékony… egy könnyelmű mozdulat, és kész!
A cipő poros. Ha csak hozzáér az ember, pereg róla a homok. A harisnyáról is pereg a homok.
– Ez a harisnya! – Egyszerűen nem lehet felhajtani.
Félkörben ülnek a kékkantárosok. Félkörben ülnek, és kinyújtják a lábukat. Valaki matat odalent a mélyben. Lehúzzák a cipőt, kiszórják belőle a homokot. Visszahúzzák a cipőt, elkezdik befűzni.
Ők meg kalimpálnak.
– Ne kalimpálj! – hallatszik lentről.
Megvadult, kalimpáló lábak, szétbomlott, röpködő pertlik.
A nő úgy érzi, hogy mindjárt belecsíp abba a vörös, kis hurkába. Belecsíp vagy beleharap. De aztán csak rázuhan a cipőre.
Nem tudnak elmozdulni. Férfiak aktatáskával, nők szatyorral, a napközi kertje előtt állnak, és egyszerűen nem tudnak elmozdulni. Ahogy azok odabent nyüzsögnek a homokozóban! Apró, kis kék kantáros alakok. Az egyik a vár tornyát tapasztja, a másik vizet hoz a csatornába.
– Most! Most! – Egy nő behajol a rácson. – Kitűzik a zászlót.
– Papírzászló.
– Azért akkor is csak zászló.
Az egyik kék kantáros fiú kitűzi a zászlót a vár tornyára.
Hátul, a kert mélyében, egy fehér köpenyes nő olvas. Olykor fölpillant, aztán megint csak visszasüllyed a könyvbe.
– Ide én is eljönnék! – sóhajt odakint egy nő. – Nagy kert, nyugalom és ezek az apróságok…
– Nem is hiszem, hogy ők építették ezt a várat – csóválja fejét egy férfi.
– Miért, talán maga segített nekik?
– Az óvónéni.
– Az nem segít, az csak vigyáz rájuk.
– De azért egyszer csak megmutatta, hogyan kell az ilyesmit.
A kékkantárosok a vár körül mászkálnak. Az egyik kiül a homokozó szélére, két keze közé fogja a fejét.
– Elfáradt.
A kékkantárosok a csatornákat öntözik. Leguggolnak, felállnak. És szuszognak, rettenetesen szuszognak.
– Csatorna – mondja valaki odakint –, az a legnehezebb.
– Volt egy barátom, azzal nagyszerűen tudtunk csatornát építeni.
– Miért döntik le mindig a homokvárakat?
– Ledöntik?
– Hát ha már teljesen készen van.
– Mit gondol! Ha minden homokvár megmaradna, amit építettek. Nézze csak, most felálltak.
A kékkantárosok, akárcsak valami jelre, felállnak a homokozó négyszögében. Csak az az egy fiú nem mozdul a medence kövén.
A vár fala pedig remegni kezd. Remeg a vár fala, potyog a homok.
A kékkantárosok mozdulatlanul állnak.
Kintről egy tétova hang: Földrengés.
Aztán nem szólnak semmit. Nézik, ahogy a föld lassan megemelkedik.
A föld lassan megemelkedik, nyújtózik egyet, és felemelkedik egy vézna árny. Magának a homoknak az árnya. Remeg, füstölög. Várni lehet, hogy megnő vagy teljesen szétoszlik.
A kékkantárosok nem mozdulnak. Aztán az egyik mégis odamegy, és akkor az árny, mintha prüszkölne.
Odakint még mindig csönd. Majd valaki alig hallhatóan: – Nézzék, nézzék csak!
Két égő szem a füstölgő homok mögött. Két égő szem valahonnan a vulkán mélyéből. Csak a fül, csak a szem látszik a földrengésből.
– Ez… ez… – hallatszik kintről.
Aztán egy nő berohan a kertbe. – Mit csináltatok ezzel a macskával?!
A kékkantárosok körülötte állnak és hallgatnak.
Többen is bejönnek. Van, aki leguggol, van, aki csak ácsorog.
– Újszülött – mondja a nő a földről. – Egy újszülött macska. Belenyúl a füstbe és a homokba. Egy macska vázát tartja a többiek elé.
– Betemették.
A fehér köpenyes nő is ott van.
A nő, a földről: Tud maga arról, hogy mi történt?
– Nem lehetek mellettük minden pillanatban.
A macskáról pereg a homok. Talán ő is eltűnik a homokszemekkel.
– Csak azt nem értem, hogy tudott kibújni.
– Amikor már be volt temetve, teljesen be volt temetve.
– Ilyet még sose csináltak – mondja a fehér köpenyes nő. – De hát hogy jutott eszetekbe?
A kékkantárosok hallgatnak. Egy kislány kinyújtja kezét a macska felé.
– Legjobb, ha elviszem. – A nő magához szorítja a kismacskát, és kivonul.
– Még ilyet! – Egy férfi a fejét ingatja, és ő is kimegy.
– Kinek jutott eszébe? – A fehér köpenyes nő körülnéz. – Földi Péter! Halmos! Major Dénes!
A kékkantárosok leereszkednek a földre, a vár mellé. Ülnek és hallgatnak.
– Leszel te még kicsi, és akkor én majd megverlek!
A kerti asztalnál ül, a papír fölé hajol. Szuszog, apró, fényes buborékok a szája körül. Kört húz a ceruzájával, mindenféle vonalakat.
Fehér köpenyes nő hajol föléje.
– Mi lesz ebből? Aha… egy arc. – Átfogja a lány vállát. Nézi, ahogy a kör mellé odarakja a szemet. A szájat, az orrot.
– Jutka, de hát ezt miért teszed az arc mellé?
– Benne van.
– Dehogyis van benne! És most már a bajuszát is kiviszed.
Jutka már nem is hallja. Leteszi a bácsi pocakját. A bácsi pocakja mellé az egyik piszkafa lábát, az egyik piszkafa lába mellé a másik piszkafa lábát…
– Jutka!
Jutka föl se néz. Húzza a vonalakat, a szája körül szétpattannak a buborékok.
Esőben ázik az otthon kertje. Esőben ázik a pad, az asztal, a homokozó.
Odabent, a vörösesbarna épületben, ég a villany. Senkit se lehet látni. Csak, ahogy a csukott ablakon át kihallatszik.
| …síkos a talpa, magas a sarka, |
| fordulj ki, fordulj, szép aranyalma. |
|
Üres a kert. Az asztal barna védőpapírja fölhasadt. Szétázik a játszómedence homokja. Egy ottfelejtett lapát belefúródik a homokba. Egy ottfelejtett lapát és egy pléhdob. Valamivel arrébb a feketére ázott dobverő.
– Ki hagyta kint a dobot? És hol a másik dobverő? Ki hagyta kint a dobot?
Porzik az eső a dobon, lyukakat ver a homokba.
Majd keresni fogják a másik dobverőt, de nem találják. A katonákat se találják, akik puskával a vállukon, arcra borulva fekszenek a homok alatt. Gyalogosok és lovasok, mélyen bent a homokban. Kopott sisakok, félig letört lófejek, kardok, amelyeknek már nincs hegye.
– A múltkor még öt lovas volt, öt lovas és negyvenhat gyalogos! Hol hagytátok őket? A lándzsásokat se látom. Mutassátok meg nekem a lándzsásokat!
Senki se mutatja meg a lándzsásokat. Az elveszett tüzérségről se beszél senki. A csúcsos fövegű gránátosokról.
Ott fekszenek mélyen a homokban, ott fekszenek a csatáikkal.
Wagram, Waterloo, Isaszeg… Elveszett és megnyert csaták.
Kürtszó mellett vonultak az ütközetbe… Pergett a dob, ahogy csatarendbe álltak a gyalogosok, ahogy felvonultak az ütegek.
Védték a dombot. A honvédek az utolsó emberig tartották a dombot. Aki eldőlt, nem állították fel.
Tombolt a tüzérség párbaja. A szétlőtt ágyúkat nem szedték össze.
Wagram, Waterloo, Isaszeg… Elvesztett és megnyert csaták katonái vonulnak, vonulnak odalent a mélyben. Nem állították fel a gyalogosokat, és a tüzérséget se szedték össze.
– Mutassátok meg nekem a lándzsásokat!
Senki se mutatja meg a lándzsásokat.
– Ki hagyta kint a dobot, és hol a másik dobverő?
Szétporlad a homok az esőben. Egy pléhdob belefúródva a homokba. Egy pléhdob és egy dobverő.
– Ági, gyere el hozzám látogatóba.
– A Korniss Gyurihoz megyek látogatóba.
– Fölszerelem a rádiót.
– Hagyjál békén.
– Vetítek képeket.
– Hagyjál.
Az asztal szélén ül, kibőgött, vörös arccal. Az előbb még üvöltött, de most már csak a lábát lógázza. Előtte apa és anya.
– Azt hittem, szétmegy a fejem. – Anya végigsimít a homlokán. – Még sose volt ilyen.
– Most meg hallgat.
Csönd van a szobában. Bizonytalan, fejfájós csönd.
– Hozzam el neki a Kaufmann Ágit! – Az apa vállat von. – Ki az a Kaufmann Ági, és honnan hozzam el?
– Hagyd! – Az anya egy riadt mozdulattal arrébb húzza. – Ne kezdd el…
Leeresztett, kék kantárok…
Úgy üldögélnek az edényeken, leeresztett kantárral. Fejük a térdük közé csúszik, és mintha már időtlen idők óta így üldögélnének.
Fehér edénykék különféle színes képekkel. Az egyiken hosszú szakállas törpe, a másikon zsiráf. Tulipán, medvebocs, ahogy mézes üveget tart a kezében, és Hófehérke aranyos hajjal.
Fehér köpenyes nő a terem végén. Olvas, vagy csak éppen kibámul az ablakon.
Csönd a teremben. Csönd és szuszogás. Olykor elindul valami kedves, kis csörgedezés, aztán abbamarad.
Aki a zsiráfoson ül, belecsúszik a nadrágjába, akárcsak aludna. A Hófehérkés Hófehérkét forgatja maga körül, és egyszerre csak lent van a földön.
A nő felállítja az edénykét, a fiút pedig visszaülteti Hófehérkére. Csönd a teremben. Csönd és szuszogás.
Aki a törpén gubbaszt, lassan fölemeli a fejét. A zsiráfot bámulja, valami dühödt csökönyösséggel. Föláll, odatotyog a zsiráfos edényhez.
A zsiráfos fiú rámosolyog.
– Az enyém! – Egyik kezével a kantárját fogja, a másikkal rábök a zsiráfra. – Ez az enyém!
A zsiráfos fiú még mindig mosolyog. Még akkor is mosolyog, amikor két kézzel megfogják a vállát, és letaszítják. Lent a földön felhúzott térddel, mintha még most is guggolna. Nem sír, nem kiabál, és nem áll fel.
A másik már a zsiráfon. Vállára húzza a kantárt, s visszacsúsztatja. A térdére nyomja az állát.
– Te menj le onnan!
Fölkapja a fejét, körülnéz. Az ott még mindig a földön. Nem sír, nem kiabál, nem áll föl.
Egy távoli edény a terem végéből.
– A zsiráfos nem a tied!
És most már több edény csörömpöl.
– Nem a tied! Nem a tied!
A fehér köpenyes nő fölnéz. Az arca mintha nem akarná elfogadni ezt a csörömpölést. De aztán már ott van annál a két felhúzott térdnél.
– Hát te?
– Lelökte! – zúgják az edények.
– Ki lökte le?
– A Korniss Gyuri.
A nő fölveszi azt a kis csomagot a földről. Az odanyomja arcát a fehér köpenyhez, és most már bőg. Egyre vadabbul bőg, ahogy a törpés edényhez vezetik.
– A zsiráfos az övé! A zsiráfos!
Korniss Gyuri nem emeli fel a fejét, ahogy megállnak előtte.
Ül a zsiráfon, maga elé bámul. Akkor se néz fel, amikor megszólalnak fölötte.
– Te lökted le a Lajtát?
– Ő lökte le!
Egy pillanat – és Korniss Gyuri felemelkedik a levegőbe. Felemelkedik a levegőbe, és rászáll a törpére.
A fehér köpenyes nő előtte áll, a kezét dörzsöli.
– Harapsz?
Korniss Gyuri leeresztett kantárral ül a törpén. Nem néz fel.
A nő még ott áll egy darabig, aztán visszamegy a könyvéhez.
Mélységes csönd a teremben.
És akkor Korniss Gyuri megindul. Most se emeli fel a fejét, ahogy lassan megindul a törpéjén. Lustán fityegő kantárjával, zörögve csúszik előre. A mézesüveget tartó medvebocs is megindul mögötte. Hófehérke, a zsiráf és a többiek. Körbecsúsznak az edények, körbecsúsznak a kantárok.
A nő felnéz a könyvből.
Elöl Korniss Gyuri, a törpén, aztán a medvebocs, Hófehérke… Nincs más hang, csak edények zörgése.
– Mit csináltok?
Hófehérke felborul. De ez csak egy pillanat – és aztán megint beáll.
A nő ül, és nézi ezt a lovaglást.
Az pedig egyre gyorsabb. Előreguggolnak, és valósággal szállnak az edényekkel. A zsiráf átugorja Hófehérkét, a mézesüveget tartó medvebocsot…
A nő mozdulni se tud.
Most már körülötte vágtatnak. Egyik a másikból ugrik elő. Medvebocsból Hófehérke, Hófehérkéből zsiráf, zsiráfból törpe. A levegőben szállnak a kantárok.
A nő nem mozdul.
Megvadult, kis, fehér gömbök szállnak körülötte. Fehér gömbök repülnek körbe-körbe.
Vak varjú
Dorogi doktor – széles termetével, édeskés mosolyával, akár egy pruszlikos menyecske – azt gondolta: igaza volt a feleségemnek, hát persze, hogy igaza volt! Mindent a nyakamba sóznak, mert van egy ember, aki mindent vállal. Igaz, kivel is tárgyalhatna az alispán? – Végignézte az alacsony, poros arcú jegyzőt, és azt mondta:
– Vendéget kapunk, Mihály, holnap érkezik.
A jegyző összehúzta szemöldökét. A doktor is mindig olyan jókat mond, mennyit kuvikolt, hogy baj lesz a beszolgáltatással, mindenbe beleüti az orrát, most meg ez a vendég…
– Micsoda vendég? – csikorgott a jegyző hangja. – Ki kap vendéget?
A doktor nem felelt mindjárt. A jegyző mögött az ócska, fekete szekrényre nézett, az iratoktól roskadozó állványra, mintha velük értelmesebben lehetne beszélni. – A község története, ez az igazi történelem. – Mindig erre gondolt, ha ezt az irathalmazt látta. Közben már beszélt és mosolygott. De a mosolya egyre fenyegetőbb volt, mintha hirtelen fogfúrót rántana elő a háta mögül.
– Nem hallottál az alispán akciójáról, az írónyaralásról? Minden községben elszórnak egypárat, mi is megkapjuk a magunkét.
Elhallgatott. A csöndben mintha már a fogfúrógép dongana.
A jegyző végigsimított fekete bajuszán. Fényes volt a bajusz, a jegyző helyett is ragyogott. Félni lehetett, hogy egyszer elhagyja ezt a méltatlan arcot.
– Igaz, persze, már beszéltünk róla, csak hát tudod, annyi a dolgom. Hát akkor, hogy is lesz ez?
– Holnap érkezik az az író. Kocsit kéne elé küldeni az állomásra. Úgy déltájban. Szekeret.
– Szekeret? Déltájban senki se adja oda.
– Nekem nincs, a betegeimhez is úgy kutyagolok. Hát akkor gyalog jön, nem olyan nagy ügy. Másfél óra alatt itt van.
– Ha kilép.
Aztán az ellátásról beszéltek, meg hogy hol is lakik majd az író, a mester. Ezt így kell mondani, hunyorított a doktor, ezeket így szólítják: mester. – Mint Jókait, barátom. Ismertem egy költőt Szombathelyen, mennyit ivott! Minden este berúgott, totál részeg volt. Rólam is írt egy verset, hogy valami gaszkonyi legény vagyok. El van téve.
– Hát akkor, hogy lesz a koszttal? – A jegyző kinézett az ablakon. Mintha már látná jönni az írót. Ahogy kilép. Még egyszer megkérdezte. – Mi lesz a koszttal?
– Minden héten máshol ebédel. Nálad kezdi.
– Nálam?
– Na jó, nem kell mindennap húst adni.
– Nem is tudnék.
– Aztán nálunk eszik, meg a Feriéknél. A tiszteletes nem vállalta, hogy hát éppen gyereket vár a felesége.
– Az mindenből kihúzza magát.
– Reggeli és vacsora otthon. A községházáról kap kenyeret meg tejet. Harminc tojást hetenként.
– Harmincat?
– Húszat.
– Talán nem is kéne neki tojást adni.
– Majd meglátjuk. Gyümölccsel hogy leszünk?
– Szilvát, szilvát. Hol lakik az a …?
A doktor felnevetett. – Elintéztem, ezt már elintéztem. Lenkeiéknél. Nyugdíjas postás az öreg, ott jó helye lesz. Nagy kert van, nincs gyerek. Még írhat is.
A jegyző az asztalon kopogott. – Te, miféle ember ez? Öreg, fiatal?
– Honnan tudjam?
– Miféle ember ez? – ingatta fejét a jegyző. De akkor Dorogi doktor már kint volt. Átment Lenkeiékhez. Fehér ingjében ment a szürke úton, olykor odabólintott valakinek. Fásítani kéne, gondolta, az ember megfullad a portól. Más a Dunántúl, de mennyire!
Lenkei, az öreg, nyugdíjas postás, fekete sapkájában csoszogott eléje. De még mielőtt kinyithatta volna a száját, a felesége félretolta.
– Ugye, a vendég miatt jött, doktor úr?
– Holnap érkezik.
Hátul megszólalt az öreg Lenkei. – Ha nem zsidó, mert akkor nem vállalom. A fiamat föl akarta jelenteni egy zsidó asszony, mert nem dugta el a holmiját, de hát, hogy tehetett volna ilyet egy rendőr negyvennégyben?!
– Már megbeszéltük a doktor úrral! De hát, jöjjön be, doktor úr, tessék beljebb. Megmutatom a vendégszobát. Kispárnát nem tudok adni, kap egy takarót, egy…
Este a Hámori-tanyán azt mondta Németh intéző felesége.
– Jön ide valaki Pestről, a kommunisták küldték.
– Süket pofa! – Egy sportsapkás férfi, a vonatablakból, a leszálló író után nézett. Aztán a szomszédjához fordult. – Csuda egy mókus volt, mondtam neki, hogy mi történt a moziban, hogy leálltunk, mert papírért nem dolgozunk. Mit vehetek a heti keresetből? Negyedkiló barackot.
– Azzal a sok rohadt billpengővel csak befűteni lehet.
– Augusztusban jön a jó pénz, a forint.
– Gépész vagyok a Rex moziban – magyarázta a sportsapkás. – Jó kis hely, igaz, néha bunyó van. Egy-két néző összeakaszkodik, aztán majd szétszedik a mozit. De most nem játszunk, leálltunk. Ezért a pénzért, bagóért, azt nem, édesapám, azt nem! Hát erről beszéltem ennek a pofának, aki most lelépett. Ő meg a levegőbe bámul, hallgat. Aztán azt mondja: hogyne, hogyne! És továbbhallgat.
– Hogyne! Hogyne! – nevetett valaki.
– Biztosan nyaralni megy a nagyságos úr, pihen egy kicsit. A nyakamat teszem rá, hogy a kisgazdákra szavazott.
– Fene tudja – morgott a sportsapkás. – Nagyon rozoga bőröndje volt, a nadrágja pedig bestoppolva a térdnél.
– Azt a nőt nézte, aki ott ül az ablaknál, azzal szívesebben elbeszélgetett volna.
– Hogyne! Hogyne!
– Nincs itt semmiféle kocsi Vastornyáról.
A barna képű, szalmakalapos férfi valahonnan a pipája mögül nézett. Csupasz testén mellény, szakadozott nadrágján szinte átsütött a nap. Alig látszott elevenebbnek az egymásra dobált gerendáknál, a síneknél. Mögötte az állomás épülete. Előtte egy fiatalember vulkántáskával. A táskát térdéhez verdesve megint kérdezett valamit.
– Vastornya? – bólintott a pipás. – Itt egyenesen bevágni, aztán tovább a kukoricás mellett. – Egy darabig nézte, ahogy a fiatalember megindul a kukoricás felé, aztán leült egy kőrakásra, a nap felé fordította tüskés, barna arcát. Hirtelen megszólalt. – Kocsi… miféle kocsit akart? – Felemelte a fejét, de már nem látta az idegent.
Egy asszony látta az egyik tanya udvarán. Éppen vizet húzott, amikor a háta mögött megkérdezte valaki.
– Jól megyek Vastornya felé?
– Jobbra levágni annál az útnál. Mosópora van? Vagy szalmiák? De ha olyat hoz, amilyet a múltkor kaptam…! Nincs semmije?
A fiatalember jobbra levágott. Maga se tudta, hogy egy udvaron disznók közé keveredett. Fekete kutya gurult felé. Felemelte a vulkánfiebert, mintha mögéje bástyázná magát. Megint kint volt az úton. Teljes lebőgés, gondolta, biztosan nem is tudnak rólam Vastornyán, nem is várnak. Mehetek vissza. Hirtelen az apja volt előtte, ahogy a gangon búcsúztatta. Fehér sportnadrágban állt az öreg, és a kezét lengette. – Enni, enni, enni! Ne törődj semmivel! – Ne törődjék semmivel, jó vicc! Még kocsit se küldtek. Szekér zörgött mögötte. Megfordult.
– Vastornyára megy?
A nagybajuszos férfi a bakon, intett, hogy másszon fel.
Fölmászott. A szekér végén kuporgott egy halom dohánybarna levél között. Mi lehet ez?
A bajuszos hátrafordult.
– Nem akarják elfogadni a pénzt, sehol se fogadják el. Mit vehetek érte? A beszolgáltatással meg nyúzzák az embert.
– Hát igen. – A fiatalember előhúzott egy cédulát. Dorogi doktor, nála kell jelentkeznem. – Ismeri Dorogi doktort?
– Az öcsémnek húzta ki a fogát. Hozzá megy? (Valami vendég, itt nyaral. Meg kéne kérdezni, mi van Pesten, mi lesz a pénzzel.) De nem kérdezett többet. Csak akkor szólt, amikor megállította a kocsit. – Itt vagyunk.
Egy nő a kerítés mögül látta, ahogy a fiatalember leereszkedik a szekérről. Behívta a gyerekeket az utcáról. Annyi mindent hall az ember, gyerekrablásról, kolbászfőzőkről. – Gyertek már be!
A fiatalember hunyorogva állt a napon. Valaki megszorította a karját.
– A mi írónk? Dorogi doktor vagyok. Mindjárt megyünk a községházára.
Az ablakból kinézett a doktor felesége.
– Uram Isten, milyen vékony! Valóságos gebe.
Tarnóczayné a kerítésnél állt. Lenkeiné hívta, jöjjön be, de ő csak a fejét rázta.
– Jaj, nem lehet, annyi a dolgom. Még nem is takarítottam, mindent magam végzek.
– Hát a Sárika?
– Zongorázik, nem hallja?
Lenkeiné két kezét összefonta mellén, és így csontfehér arcával sírkőre emlékeztetett.
– Nagy öröm egy ilyen gyerek. Szép, és milyen jól tanul. Hát a Tarnóczay úr? Persze, ő Pesten dolgozik a postán. Mikor kap már egy kis szabadságot?
– Hét végére mindig lejön. – Tarnóczayné elhallgatott. Bent a kertben egy fiatalembert látott, fonott, kerti székben, a nap felé fordulva. – Az író?
– Napozik, így ül már két órája. Ha arrébb megy a nap, ő is viszi a széket.
– Ír? Szokott írni?
– Azt nem tudom. De megszámolta a tojásokat, amiket a községházáról kapott.
– Hol kosztol?
– Most a jegyzőnél. A jövő héten a doktor úrnál. A tejet nem szereti, átfut a gyomrán.
– Mennyi könyv van mellette a füvön!
– Régi színházi újságok, én hoztam le neki a padlásról.
– Nem jár sehova?
– Ebéd után hazajön, akkor ötig hever. Így mondja: na, most heverek egy kicsit! Kicsit sétál, és már megint itt van a kertben. Nem fizet semmiért.
– A község vendége.
– Persze, a községé.
– Egyszer majd áthívom vacsorára. Most éppen erre fordul.
– A széket húzogatja a nap felé.
– Mosolyog, nézze, Lenkeiné, mosolyog, és ingatja a fejét. Áthívom vacsorára.
Otthon is megmondta a lányának.
– Vendégünk lesz valamelyik este. Meghívom az írót, halálra unja magát az a szerencsétlen.
– Most ő következik?
– Mit akarsz ezzel? – A lányához lépett. – Mit akarsz ezzel?
A jegyzőné felült az ágyban. A hold megvilágította a férje arcát, és ez a fehér folt mintha lassan úszna a sötétben.
– Te, Miska, nem kellett volna mondanod, hogy keresett a rendőrség.
– Melyik jegyzővel nem volt baj?
– Azért mégis… Nem tudod, miféle ember.
– Író.
– Jó, jó, de talán azért küldték, hogy figyeljen. Alig beszél magáról. Ül és hallgat. Nem szeretem az ilyeneket. Azt mondják, hogy Tarnóczaynéhoz jár.
– Mit szól ehhez Dorogi doktor? – A jegyző felnevetett. Aztán nagyon halkan. – De azt is mondtam, hogy a nyilasok is le akartak csukatni. Nem teljesítettem Endre László rendeletét.
– Csak te ne beszélj.
– De azért, ugye ez nem baj? Nem baj, hogy mondtam? Hallod?
Az úton keveset beszéltek. De otthon, ahogy az apa – Tarnóczay Kálmán – ócska, kék fürdőtrikójába bújt, Sári megkérdezte.
– Mit csináltok Pesten? – Úgy nézte apa hosszú, vörös karját, mintha először látná. A fejét se tudta megszokni. Ezt az izzadt, gyerekesen előrecsukló lófejét. Csupa szeplő a háta. És már menne is a kertjébe virágokat öntözni.
A lány nem engedte. Lehúzta a díványra. Az apa meg beszélt.
– Lehet, hogy kidobnak a postáról. Tudod, nagy bélista jön, a múlt héten felvonultunk, majdnem én vittem a táblát.
– Miféle táblát?
– Hát, hogy éljen ez meg az, és legyen bélista.
– Ezért felvonultatok?
– Hát igen… Istenem. – Tenyerébe hajtotta a fejét, mintha lassan szét akarná morzsolni. – Mit tehetünk? Kivonulunk. Azért talán megúszom, lehet, hogy nem vágnak ki. Persze, nem vagyok pártban. – Hirtelen felnézett. – Anyád?
– Azt hiszem, sétál.
– Sétál?
– Egy írónk van. Szemben lakik, Lenkeiéknél. A község vendége, majd este átjön. Apa!
– Mi az?
– Ne hagyd ezt. – Átkarolta az apja vállát, fejét ölébe fúrta.
Tarnóczayné állt az ajtóban, a lányára nézett.
– Miféle komédia ez?
Dorogi doktor fogorvosi székében ült, és kinézett a kertre. Szeretett így üldögélni rendelés után. Mögötte a felesége.
– És ha nem kap mindennap tésztát! – mondta az asszony. – A jegyzőéknél se volt úgy elkényeztetve, különben is a levest szereti.
– Jó, jó, azért csak adj tésztát is. Derék fiatalember, igazán mondom, kitűnően elbeszélgettünk. Képzelem, hogy unatkozhatott a jegyzőéknél. Mit tudott ennek mondani a Miska?
– És miket ír?
– Mutatott egy füzetet, novellája volt benne. Még nem olvastam végig. Egy fiú fut az esőben. Elmondtam, hogy jártak hozzám az oroszok, hogy respektáltak, egyedül engem. És látod, ő megértette, nemhiába író.
– Udvarol a Tarnóczay Sárinak, lehet, hogy feleségül veszi.
– Mi az, mit beszélsz? Eh, ostoba pletyka! Miért nősülne ebben a porfészekben? Éppen arról beszéltünk, hogy nekem se itt lenne a helyem. Aki így látja a dolgokat. Diplomata lehetnék. Említett is egy orvost, aki fontos szerepet kapott a kormányban. Igaz, hogy az francia volt. Ott vannak lehetőségek, ott egy magamfajta ember…
– Mit akarsz, Sándor?
– Semmit. Mit akarhatok? Csak éppen jólesik elbeszélgetni egy ilyen művelt, értelmes… A Sabariát is látta. Tudod, azt a csapatot, ahol régen futballoztam. Elmondta a csatársort. Buresch, Mészáros, Stófian, Holzbauer, Tárnok. És azt is mondta, hogy feladatunk van.
– Feladatunk?
– Őrizzük a tüzet. Ő mondta, hogy ez a kötelességünk, a tüzet őrizni, a kultúrát, mert mi európaiak ebben a korban…
– Holnap rakottkáposzta lesz, azt biztosan szereti.
A tejesasszony szobájában állt Tarnóczayné. Itt szokott találkozni az íróval. A lefüggönyözött ablakhoz húzódott. Miért nem jön? Talán még alszik? Rémes ez a csöndes, homályos odú. A fal mellett, hosszú sorban, poros kristályosüvegek, a képekről nem lehetett tudni, szentek-e vagy családtagok. Kálmán pedig itthon marad három hétig, kivette a szabadságát. Nem baj, ősszel pár hétre felmegyünk Pestre, akkor többet látom majd a fiút.
Miért késik?
Az asszony leült az asztalhoz. Bort hoztam neki, bort és süteményt. Megveregeti a nyakamat, de nem beszél.
Tarnóczayné kinézett. Sárit látta biciklin, két barátnőjével. Lassan kerékpároztak a lányok, mintha könnyű szél hajtaná őket. Előttük pedig elment az író. Köszönt, de a lányok nem is bólintottak.
Az asszony felállt. Hülye, kis taknyosok, buta libák, de hát mire, mire…?!
Megcsikordult mögötte az ajtó.
(– Ne most, ne itt, Géza, drágám, ebben a rémes szobában, majd Pesten, itt ne…!
– Ugyan, ugyan.)
Tarnóczay Sári naplót írt. Ritkán vette elő ezt a szürke füzetet, és ilyenkor elejétől végig átböngészte. Egy üres lapon csak ennyi állt: Apával a kertben. Ez a pár szó be volt karikázva. Hogy mi lehetett abban olyan különös? Apáról sokat írt. Itt volt egy nagy levél is, amit persze sosem mutatott meg neki. Hogy anyát küldje el, és éljenek ők ketten. Mert anya iszonyú. Egyszer hallotta, ahogy Dorogi doktorral apáról beszélt. Elmondta, milyen akadozva nyögdécsel, milyen csámpásan jár. Most pedig annak az írónak is elmondja. Igen, hát éppen ez az…
Sári írni kezdett.
„Tegnap beszéltem vele, az író úrral (olyan békanyálas képe van!), a biciklit pumpáltam, amikor bejött a kertbe. Nem ment be a házba, hanem megállt mellettem – Segíthetek? – Köszönöm – feleltem –, majd csak magam. – Nem néztem fel, de ő azért nem mozdult. Pedig szinte láttam, ahogy anya az ablakból figyel. – Tegnap átjött az édesapja. – Egy pillanatra abbahagytam a pumpálást. – Olvashatna-e tőlem valamit? Nem volt nálam semmi. Akkor, azt mondja, nem zavar. De azért még nem ment el. Van itt valami szórakozási lehetőség? – azt kérdezte. Mégis egy ilyen szellemi embernek? Feldűtötte a kávéscsészémet, mert éppen reggeliztem, a zsebkendőjével kezdte törölgetni az asztalt.
– Mit akar? – Fölegyenesedtem. – Mit akar ezzel?
– Szeretném, ha néha sétálnánk egy kicsit – mondta az író.
– Én pedig nem szeretném.
Elvékonyodott a szája. – Bocsánat. – Bement anyához.
Miért volt nála apa, és ő miért mondta el? És, hogy apa a kávét törölgette a zsebkendőjével…?”
– Nézd, Zsuzskám, éppen itt megy az ablak előtt.
– Ez az író?
– Igen. Milyen álmosan baktat, ebédről jöhet.
– Nálatok már volt?
– Itt kezdte. Majd ti is megkapjátok egy hétre.
– Jól fölhizlalták. Na, most megáll, leesett a lábáról a szandál.
– Miről beszéltetek vele?
– Ismered az uramat! Elkezdte, hogy milyen nehéz most egy jegyzőnek, hogy fél lábbal a börtönben… De aztán én nem engedtem.
– Persze, nem lehet tudni, hogy miféle. Igaz, hogy Tarnóczayné már vele is? Én csak a lányát sajnálom, a Sárit, olyan rendes gyerek.
– A tejesasszonynál találkoznak. Most tovább csoszog.
– Nem lehet valami híres író!
– Még a mártást is kitörli.
– Legalább nem kell utána tányért mosni.
A tejesasszony szobájában ültek, Tarnóczayné és az író. Az asztalon boroskancsó két pohárral. A poharak üresek, és mintha a kancsóban se lenne bor. Különben is sötét volt a szobában, alig lehetett valamit látni.
– Miért nem tölt? – kérdezte az asszony. – Süteményt is hoztam, abból se eszik.
– Rossz a gyomrom.
– Magával mindig van valami. Nyavalyás, kis nyavalyás. De ugye, nem igaz, amit az előbb mondott?
– Micsoda?
– Hogy nem jön ide többet, és hogy vége az egésznek.
A fiú végre töltött a kancsóból, a poharat forgatta, de nem ivott. Nézte a sötéten csillogó bort. – De, azt hiszem, mégis…
– Így egyszerre?
– Hát istenem…
– Megharagudott? Vagy beleszeretett valaki másba? – Várt, figyelt, majd csöndesen. – Maga miatt szakítottam a doktorral.
– Majd kibékülnek.
– Az nem úgy van. Tudja, milyen féltékeny? Magának nem említett semmit?
– Semmit.
– Most a szemben levő házban van, és onnan figyel.
– Gondolja?
– Ugye, nem igaz, ugye, holnap is jön?
– Hanyadikos a Sári?
– Jövőre érettségizik, azzal is mennyi baj van, csak az apját szereti. Megy már?
A fiú fölállt. Előtte Tarnóczayné. Aztán a nő hátrahúzódott, mintha csak a szoba távolsága nőne közöttük. Kinyitotta az ajtót.
– Tessék.
Az országúton biciklizett Tarnóczay Sári. Kétoldalt a lemenő napban, mintha összezsugorodnának a házak. Teherautó robogott el mellette, két katonával. Aztán kivált egy pont a tájból, közelebb jött, egyre közelebb. Sári megismerte az írót. Leszállt a bicikliről, az út mellé húzódott. A fiú egyedül jött, fejét ingatva, majd hirtelen sietni kezdett. Megint lassított, az ég felé hunyorogva. Ez énekel, gondolta a lány, most meg mintha egy zenekart vezényelne. Az ám, akárcsak egy tömeg élén haladna. És nem is gyalog, de lovon. Mondjuk, valami győztes csata után bevonul a városba. Zúgnak a harangok, sereg ember az utcán, de ő nem néz se jobbra, se balra, pedig hogy bámulják! Né, hogy rugdalja azt a kavicsot. Most megindul vele, mintha öt embert akarna kicselezni.
– Kivel küzd?
A fiú megtorpant. Körülnézett, utolsót rúgva a kavicson. Ahogy meglátta a lányt az út mellett, elmosolyodott.
– Szórakozik az ember. Hát maga?
– Meguntam a biciklit, most már így megyek haza gyalog.
Egymás mellett baktattak. Az író elmondta, hogy minden délután sétál, és mindig egyedül. Féloldalt a lányra sandított. – Nem lóghatnánk néha? – Egy mozdulatot tett a kezével.
– Én nem pihenhetek, van ám dolog otthon.
– Jó, jó, azért ne egyen meg. Olvas néha?
– Persze. Vagy azt hiszi, hogy mi itt…?
A fiú megállt. – És mi ott? – A háta mögé mutatott. – Pesten se nagyon olvasnak, vagy ha igen, hát az még rosszabb.
– Talán a maga irományait?
– Hagyjuk ezt.
– Egyáltalán, miért jött ide?
– Hízni. Azért jöttem.
– Tudja, mit hallottam? – Sári a bicikli felé dűlt. – Persze, butaság, hogy elmondom. Megfigyelni küldték, aztán odafent majd elmond szépen mindent.
– Ezt beszélik?
– Nem igaz?
– Bedűl ennek? Miért hagyja magát butítani? És megint hogy néz…!
A lányból kipukkant a nevetés, de aztán elkomolyodott.
– Különben miért is jött volna ide? Éppen ide?
– Mert otthon már rántás se volt az ételben. Tudja, kedves, mi van Pesten?
– Most meg maga dühöng.
– Nem dühöngök, csak nem szeretem az ilyen, az ilyen, az ilyen… Itt mindenki sír, hogy nem lehet élni, hogy rettenetes, és közben majd belefulladnak az ételbe. A doktor és a jegyző maga a hétfájdalom, hogy hát meddig tarthat ez a helyzet, most mondjam meg?!
– Nemcsak a doktor van, és nemcsak a jegyző.
– Ezt én is tudom.
Oldalt kanyarodtak a házak közé. A lány megkérdezte. – Bejön hozzánk?
– Nem. De azért holnap találkozhatnánk. – A fiú hátralépett. – Majd még veszekszünk.
Sári betolta a biciklit a kerti úton. Apa jött felé, öntözőkannával.
– Nézd meg a virágaimat, alig vagyok itthon, és máris… – Aztán, ahogy a virágok fölé hajoltak, azt mondta. – Anya haragszik, nem tudom, mi van vele, igazán nem tudom.
– Hát csak haragudjon.
Lenkeiné az első lövésre kiszaladt az udvarra. Felnézett az égre, aztán a távoli földek felé. Füstöt sehol nem látott. Ajka lefittyedt, kezét összefonta mellén. Várt. Újabb lövés következett. Ez már valamivel közelebbről és erősebben. De füst most sem látszott, mintha a föld alól morajlana. A harmadiknál Lenkei is kijött ingben, törülközővel a vállán. A füle mögött még szappanhabos volt. Gombócformájú kiskutya gurult utána.
– Hallod? – Az asszony fölemelte a kezét. – Most megint!
Lenkei eltátotta a száját, ujjait szétterpesztette. – De hát, mi ez? Mi ez?
A felesége kiegyenesedett.
– Elkezdődött.
– Micsoda?
– A doktor mondta, hogy egyszer majd elkezdődik.
– Elkezdődik.
– Megindulnak az égen, és megindulnak a földön.
– De hát kik?
– Az angolok. Nagy támadás lesz, egyszerre támadnak mindenhonnan. – Az égre nézett, várt.
A férfi megigazította vállán a törülközőt. – Én, én magam megyek el ahhoz az asszonyhoz, aki föl akarta jelenteni Ákost. – Igen, elmegyek hozzá. – Összehúzta a szemöldökét. – De mind ilyen! Legszívesebben kiirtottak volna bennünket.
– Beültek a legjobb helyekre.
A férfi az ég felé pislogott. – Nem látom a repülőket.
– Ó, hát te soha nem hiszel semmiben. – Az asszony valahonnan a ráncai közül, elmosolyodott. – A fiunk hazajön, és majd kinevezik, előlép a rendőrségen. És aztán majd jönnek a többiek is.
– Jönnek, igen.
Fölnéztek az égre. Az öreg Lenkei oldalt lépett, majd elbotlott egy göröngyben.
Aztán amikor újabb lövések hallatszottak, megjelent egy szappanhabos arc az ablakban.
– Mi történt?
Lenkeiné csak intett, az arc visszahúzódott.
– Majd ez is megkapja a magáét – mondta Lenkeiné. – Ez az íróféle, ez a potyázó.
– Potyázó, semmi más.
Az égre néztek, és vártak.
– A föld egyenlővé válik az éggel – mondta Lenkeiné. – Lángtenger lesz az egész.
A férfi úgy érezte, hogy lassan belezsibbad ebbe a várakozásba. Már legszívesebben bement volna a házba, de nem mert mozdulni.
– Csókolom, Lenkei néni!
A kerítés felé fordultak. Egy fiatal lány állt odakint mosolyogva.
– A Borbásné majd áthozza a tojásokat.
A kerítéshez mentek.
– Ezek a lövöldözések – kezdte az asszony –, hallottad?
– Persze hogy hallottam.
Lenkeiné a lányra nézett. Az meg csak annyit mondott.
– Hadgyakorlat.
A lány már régen eltűnt, de ők még mindig ott álltak a kerítésnél.
Lenkei fölnézett az égre, és most már ő mondta, makacsul.
– Megindulnak az égen, és megindulnak a földön.
– Mit motyogsz itt?! – kiáltott rá Lenkeiné. – Jobb, ha bemész.
A lánya mellett áll, és már nem is tudta, hányadszor kérdezte.
– Együtt jártok? És most együtt jártok?
– Hát aztán? – A lány vállat vont.
Az asszony összecsapta a kezét. – Uramisten, a te válaszaid! Persze, hát aztán – igazán, mint akinek elment az esze. De hát, mondd, mi a célja, hogy vele járkálj, csak nevetnek rajtad, és amikor vannak itt fiatalemberek, hozzád való fiúk, nem pedig egy ilyen…
Közel hajolt a lányához. – Hagyd őt!
Sári kicsúszott az anyja mellett, ki a kertbe.
Tritz, a fűszeres, először észre se vette azt a nyurga fiatalembert. Sok vevője volt, és a fiú csak most jött, hát várhat. Közben az üzlet lassan kiürült. A fiú rövid, szürke nadrágjában valósággal a pulthoz tapadt. Szeszélyesen volt megstoppolva a nadrág, mintha villámok cikáztak volna át rajta.
– Szolgálhatok?
Tritz mosolygott, de amikor a fiatalember megszólalt, már nem mosolygott. Inkább olyan képet vágott, mintha be akarna bújni egy papírzacskóba.
– Micsoda? Nálam ebédel? Egy hétig nálam ebédel?
Ezt kérdezte Tritz, és a fiú rábólintott. Dorogi doktorról beszélt, és hogy ő író.
– Író, az nagyon szép, de miért ebédel nálam? – Tritz a homlokára ütött. – Hát persze, hiszen a doktor már említette, csakhát az ember elfelejti, nem is csoda, amikor annyi a dolog. Különben jókor jött az író úr – vagy elvtárs? Ebédelünk, mindjárt ebédelünk. – Bekiáltott a lakásba.
– Mariska, itt a vendég! Szerényen étkezünk, kérem, szerényen – fordult az íróhoz –, de azért, remélem, nem lesz panasz. Eddig hol tetszett? A jegyzőnél és Doroginál? Hát igen, náluk persze bővebben van minden. De hagyjuk ezt, nem akarok semmit se mondani, hanem azért, amit a doktor összezabrált!
Így kezdődött. Az első ebédnél még keveset beszéltek. Tritz és a felesége figyelték, hogy eszik az író.
– Nem gyomorbajos – mondta később az asszony.
– Fiatalember! Mikor legyen étvágya?
Tritz úgy találta, hogy az író nagyon értelmes. Ebéd után rendszerint elbeszélgettek.
– Jól látja a dolgokat – mondta a feleségének. – Észrevette, hogy a Dorogi nagy reakciós. A jegyző se különb. Szeme van ennek a fiúnak, hiába, ez már más generáció. Ilyen írók kellenek, akik kimondják az igazságot, meg merik írni.
Erről különben a fiúnak is sokat beszélt.
– Tele vagyunk, kérem, új feladatokkal, és ezt megírni, igen, hát ez valami! Gyönyörű dolog lehet most írónak lenni, és nyaralni is elküldik az embert, hát küldték magát azelőtt nyaralni? Gyönyörű dolog, csak azt mondhatom. Kérem, micsoda problémákhoz lehet hozzányúlni. Engedje meg, hogy felhívjam valamire a figyelmét, amiről régebben alig lehetett beszélni. A nőkérdés, a házasság. Hát lehetett erről azelőtt?
– Csakugyan, erről nem…
– Várjon, várjon, még nem tudja, mire gondolok, mire is akarok tulajdonképpen kitérni. Hogy az az asszony tartsa magát tisztán a házasság után is! Ne legyen slampos, kócos, mosdatlan. Mert, kérem, nem mindegy annak a férjnek, hajaj, de nem ám! Sok házasság azért bomlott fel, mert a férfi valósággal megundorodott. Én is ezért váltam el az első feleségemtől. Erről beszélni kell, erről írni kell, és ez a maguk feladata.
Aztán másról is beszélt Tritz. Hogy végezni kell a reakcióval, ki kell söpörni az olyan alakokat, mint Dorogi doktor. Mert ezek butítanak, fertőznek. Azt mondják, hogy itt is kolhozok lesznek, és mindenki egy tál ételt kap a közös konyháról. Hát csoda, hogy alig akad öt-hat kommunista a községben? Parasztpárti meg éppen csak egy: a jegyző. Na de arról is jobb nem beszélni. Szocdem az igen, kérem, az van, olyanok, akár a langyos… de hagyjuk, beszélni se szeretek róluk. Én fölírtam, hogy miféle disznóságokat csinált Dorogi meg a többi. Odaadom, hogy felhasználja, akár egy regényhez. Hiszen egyszer talán majd lesz egy kis írás rólunk, Vastornyáról.
Nemcsak Tritztől kapott jegyzeteket az író. Egy délután megjelent nála Dorogi doktor. Harsányan fölnevetett.
– Aludtunk egy kicsit, persze, jólesik az így délután. Elhanyagol bennünket, régen volt nálunk, gondoltam, fölkeresem.
A dívány sarkára ült, mosolyogva nézte a fiút. Tiltakozó mozdulatot tett, amikor az föl akart kelni.
– Nem, nem, csak feküdjön, hiszen nem azért jöttem, hogy zavarjam. Csak hát nekünk van egy kis ügyünk.
Nesze neked, ez biztosan Tarnóczayné miatt jött, gondolta a fiú. Egy ügynök jutott az eszébe, aki elcsípte a lépcsőn. „Láttam a feleségemnél az írásait azokban a füzetekben. Hát, kérem, ha az én feleségem olvasni akar, hát veszek neki könyvet!”
Az írónak az se tetszett, ahogy a doktor a dívány sarkán mosolyog.
Végre megszólalt Dorogi.
– Kinél ebédel? Ja igen, annál a fűszeresnél, a Tritznél. Sötét fickó, de hát nem baj, ha egy kicsit megismeri. Ezeket is ismerni kell. Nagy komcsi. Most! Hogy régebben mi volt, arról sok mindent beszélnek, de hát engem ez nem érdekel. Ki akar innen túrni Vastornyáról, szeretné, ha a sógora jönne a helyemre. Nem beszél rólam? Különben mindegy, az ilyen alakok úgyis eltűnnek. Az ilyen koszladt, kis figurák. De nem erről akarok beszélni.
(Végeredményben nem ő a férje, gondolta a fiú. Nagy rumlit nem csaphat. Különben se találkozunk már. Hanem, a Sári…!)
– Még nem felejtettem el, amiről egyszer régebben beszéltünk – mondta a doktor. – A feladatról, az európai ember hivatásáról.
(Vagy úgy!)
– És hogy nekünk kell őrizni a kultúrát. Most már elárulhatom, hogy naplót vezetek, igen, naplót vezetek, hogy mit csinálnak itt a vörösök. Azt hiszem, ön is látott egyet-mást, Pesten, pláne írói szemmel! Hát ha ebből egy könyv lesz, amit adandó alkalommal kiadunk…! – Hunyorított egyet. – Ne is beszéljünk arról, hány kiadás lesz, ne is beszéljünk a sikerről.
Lehajtotta a fejét, aztán fölnézett, és ismét mosolygott.
– Szeretném, ha átjönne valamelyik délután, és megnézné az én kis naplómat.
Aztán még szótlanul ült egy darabig, kezét domborodó pocakján összefonva, majd felállt és elbúcsúzott.
Tarnóczay Sári füzetéből.
„Tegnap megint nagyot sétáltunk, lógtunk, ahogy ő mondja. Az országúton, aztán a temetőben. Elolvasta a neveket a sírokon. – Itt mindig olyan jól érzem magam. Volt egy barátom, akivel sokat mászkáltunk a temetőben. Beszédet tartottunk a régi síroknál, megemlékeztünk a legjobb apáról, a hű hitvesről, és a végén már csuklottunk a röhögéstől.
Ezt mondta, aztán leültünk egy sírdombra. Elmosolyodott. – Talán éppen a hasára csücsültünk. – Arról beszélt, hogy néha milyen förtelmes napjai vannak. Reggel összevagdalja az arcát, borotválkozás közben, mert már nem tud otthon maradni. Rohan az utcára, mintha rengeteg dolga lenne, beugrik egy könyvkereskedésbe. – Szervusz, Bandikám! – Aztán egy szerkesztőség, ácsorgás a folyosón. Délután látogatások, elüldögél egy családnál. De olykor senki sincs otthon, senki az egész városban.
Miért nem nősül meg? Ezt akartam kérdezni, de aztán mégse. Ujjával a sírt bökdöste. – Ha még marad valami az emberből, egy gyerek, a jóég tudja… – Elhallgatott, majd hirtelen Dorogit említette. – Az egy állat! Azt akarja, hogy írjunk együtt egy könyvet, a mai micsodáról, helyzetről. Tárjuk fel, ami itt történik. Különben Tritz is ezt akarja, a fűszeres. Ő pedig leleplezi a reakciót. Teljesen megvesztek. Idejövök enni, és akkor…
Nem tudom, miért, de az utolsó szavai nagyon feldühítettek. – Persze, magának csak az a fontos, hogy a hasát dagassza.
Egy darabig hallgatott, csak a sírt bökdöste, aztán rám nézett.
– Én nem tudom, magának ki a fontos, és mi volt fontos, de ismertem egypár ilyen kislányt, láttam egypár ilyen kislányt az ablakban könyökölni. Lent az utcán pedig hosszú sorban álltak a sárga karszalagos zsidók, előttük SS-ek, nyilasok. A lányok az ablakból nézték őket, könyökölve nézték, ahogy azok ott lent…! Nem szóltak semmit, nem nevettek, nem is mosolyogtak. Csak néztek.
– Miért mondja ezt?
– Mondhatnék még mást is, de hagyjuk. És, hogy én csak a hasamat dagasztom? Hiszen lehet.
Megint olyan mozdulatot tett, mint amikor először hívott sétálni.
– Mi jól el vagyunk eresztve! Életünk nem volt, de emlékeink vannak. – Fölnevetett. – Puff! ez aztán igen! Tudja, mint amikor az írónak egy nyavalyás figurát se sikerül megrajzolni, akkor ilyeneket mond, ilyen mélyeket.
Azért otthon se felejtettem el, amit a kislányokról mondott. Én is ilyen lennék? De ha ilyennek tart, akkor miért hív sétálni? Mit akar?”
Ezt írta Tarnóczay Sári.
Az apja pedig másnap felkereste az írót. Lejárt a szabadsága, utaznia kellett Pestre. Gondolta, átnéz az íróhoz.
– Átugrok hozzá – mondta a feleségének.
Az csak a vállát vonta. És Tarnóczay Kálmán átugrott Lenkeiékhez. Már szürke útiruhában volt, nyakkendővel, de mégis, mintha futódresszben lenne. Egy staféta utolsó, lemaradt tagja.
– Hát vége, kérem – mondta –, vége a szép napoknak, kezdődik a munka. Hiába, ez az életünk. És, ha szabad érdeklődnöm, meddig tart a pihenés, a nyaralás? Még egy-két hét? És, hogy közben is ír? Hát az alkotó sosem pihen? Na, persze, persze, értem én ezt, valamikor magam is próbálkoztam, írtam egy-két verset. Olyan ifjúkori dolgok voltak, ifjúkori botlások.
Előregörnyedt a széken, kezét dörzsölte… És aztán, akárcsak kétórás hallgatás után szólalna meg.
– Nagyon kedves, igazán örülök, hogy foglalkozik a kislányommal. Kicsit furcsa gyerek, nem szeret beszélni, de talán csak azért, mert alig van mellette valaki. Én Pesten… az anyja meg… hát ők nem értik meg egymást. Anya és lánya, az ember azt hinné, hogy ugyanaz, és mégse. Inkább azt mondanám, hogy belőlem van valami ebben a gyerekben. Persze, hát ő sok mindent tanult, de azért az még nem számít. Nem mintha a tudást akarnám ezzel lebecsülni, a műveltséget, ó, dehogy! Hanem szív van ebben a gyerekben, én, én ismerem, bár keveset beszélünk, és akkor is csak ilyesmit. Hogy vagy, Sárikám, mi újság az iskolában? Aztán ő is kérdez valamit. És mégis, mindent elmondunk egymásnak. Sokat gondolkoztam, hogy is van ez? No de én csak beszélek, beszélek, ön meg unatkozik, vagy éppen dolgozni akar. Hát további kellemes üdülést. Sárinak pedig ugye nem szól erről? De hiszen erre nem is kell kérnem – akkor hát még egyszer a legjobbakat!
A doktor rendelés után kikísérte a hatalmas, kerekkalapos gazdát. Kint a kertben megálltak. Azt mondta Dorogi:
– Maradjon még, Vizeli szomszéd. Üljünk le egy kicsit. Majd kihozok egy széket.
– Tessék csak hagyni, doktor úr, eleget ültem én odabent. Meg aztán dolgom is van. Azt a fogat pedig jobb lenne kihúzni, már azt se bánnám, annyit vackolódunk vele. De hát mindegy, inkább azt tessék megmondani, mi lesz már velünk.
Dorogi hátát a fához dűtötte. A gazdára hunyorított. Hallgatott, mint aki tud valamit, valami nagyon biztatót.
Vizeli meg beszélt. Ő nem bánja, de inkább csukják le, minthogy így nyúzzák a beszolgáltatással. És milyen szemtelenek! Az a senkiházi Ostoros Karcsi, aki azelőtt ki se merte tátani a száját, de persze most, hogy rendőr!
A doktor mosolygott. – Sokat kibírtunk már, szomszéd.
– Csakhogy már öreg vagyok, érzem a csontjaimat, fáj a derekam.
– Most beszéltem valakivel. Pestről jött, íróember.
– Csak nem, aki a Lenkeiéknél lakik? Két krajcárt nem bíznék rá. Olyan képe van annak!
– Nagyon művelt, okos fiatalember, és Pesten se mindenki kommunista.
– Két krajcárt nem bíznék rá – dörmögte Vizeli, amikor elballagott. Otthon pedig azt mondta a feleségének.
– Hallod-e, Pesten készül valami.
Tritz két elvtársával beszélgetett. Az üzletben ültek, a lehúzott redőny mögött. A fűszeres magyarázott.
– Könnyen lehet, hogy utasításokat hozott Pestről, csak még nem akar kipakolni, mert még nem ismer eléggé. Derék fickó, az biztos. Elmondtam, hogy befészkelte magát nálunk a reakció, beszéltem Dorogiról meg a többiekről. Hát majd ír erről valamit, nem hagyja annyiban a dolgot.
Az egyik vendég felemelte az ujját.
– Valaki énekel.
– De hiszen ez a Csorba!
– Az ám, a tanár úr. Megint jól beivott.
Egyre közelebbről hallatszott.
| Sulyok Dezső katonája vagyok, |
|
Tritz fölugrott. – Sulyok kell neki! Az a fasiszta. Halljátok, most Horthyt énekli, hogy Horthy Miklós legszebb katonája. És ez még tanít!
Tarnóczay Sári is hallotta az éneket, ahogy a fiúval sétált.
– Minden este berúg a Csorba, aztán ilyeneket énekel.
– Egyszer elkapják.
– Szeretné?
A fiú megállt. – Miért mondja ezt?
– Mert maga nem nagyon szereti az ilyeneket.
– Akik berúgnak a honfibútól, ugye?
– Inkább legyen kommunista?
– De legalább vegyen végre a kezébe egy könyvet, nézzen körül, vagy tudom is én… – Megfogta a lány kezét. – Miért beszélünk mi erről? Miért beszélünk mi mindig erről?
Otthon is erre gondolt a lány. Miért beszélünk mi mindig erről? – Egy sétára emlékezett az erdőben. A fiú átfogta a derekát, úgy mentek szótlanul. Olykor félrehajtottak egy-egy lecsapódó gallyat. – Helyem van maga mellett, ilyenkor tudom, hogy… – Ez volt minden, amit a fiú mondott. Most se fejezte be a mondatot. (Nem lehet nála tudni, soha nem lehet nála tudni, mire gondol.)
Fehér szakállas férfi jött feléjük a tisztáson, szakadt kabátban, lukas nadrágban. A lány köszönt. – Jó estét, Tóni bácsi.
Később a fiú megkérdezte.
– Ki volt ez?
– Tanár. Aratómunkás a két fiával.
Megint benne voltak, igen, alaposan beleestek! Hogy gyalázat így fizetni a tanárokat, amikor Pesten feketéznek, és tömve vannak a kávéházak.
A lány végül leült egy fatörzsre, a fiú melléje kuporodott.
– Mégiscsak magán múlik a dolog.
– Micsoda? – Legszívesebben az ölébe húzta volna Géza fejét, hogy hallgasson már!
– Ha igazán tanul és dolgozik, akkor még lehet valami. – Egy türelmetlen mozdulat. – Talán, nem tudom…
Erre gondolt Tarnóczay Sári, erre a beszélgetésre, az erdőben.
Anya beszólt a félig nyitott ajtón:
– Mit gubbasztasz a sötétben?
A lépései hallatszottak, egyre távolodva, majd megint itt volt az ajtónál, itt állt, de nem szólt be. Állt és hallgatott.
Amikor Sári kijött, már nem volt ott. Kint a kertben látta az alakját, ahogy végigmegy a fák között.
Az országút mellett volt a futballpálya. Az utat ellepték az emberek, kétoldalt a gyalogosok, középen a szekerek. Biciklik suhantak el. Dorogi doktor a feleségével, a jegyző a családjával, Lenkeiék is kibújtak a házukból. Az öreg postás karjára dobta a kabátját.
– Kutyameleg van! Megizzadnak a fiúk. Doktor úr nem játszik?
Dorogi mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem, nem, öreg vagyok én már ehhez.
A jegyző fölnevetett. – Azért tavaly még három fúrót ragasztottál be az ellenfél kapujába. Emlékszem, az egyiket húsz méterről szúrtad rá. Kivel is játszottunk?
– Azt hiszem, a ladányiakkal. Hát igen, tavaly… – Dorogi a fejét ingatta. – Akkor még nem Tritz volt a csapat intézője. Most pedig, kérlek, mit csinált, hogy állította föl a csapatot? Obernyik a középcsatár, az a botlábú, labdába se tud rúgni.
– Akkor miért…?
– Mert elvtárs. És a Tritz is játszik, hát persze, ő aztán nem maradhat ki.
Lenkei a nap felé hunyorgott. – Kemény gyerekek a berényiek, tavaly is verekedés volt a vége.
Közben már a pályához értek. Hosszú fapadok az ülőhelyek, szemben az állók. Dorogi, ahogy leült, a jegyző felé hunyorított.
– Látom, a vendégünk is itt van.
– Nem is egyedül – mondta a jegyző felesége. – A Tarnóczay Sárival. Ebből még lehet valami.
Dorogi az író felé integetett. – Van itt még hely!
– Ne zavard őket – vihogott a jegyző. – Különben is ott a Tritz.
– És hogy magyaráz nekik – bólintott a doktor. – Képzelem, hova kívánják.
Csakugyan, Tritz, a fűszeres, ott állt Gézáék előtt. Rövid, fehér nadrágban, halványlila trikóban. Mert hát ő a jobbhátvéd és persze a csapatkapitány.
– Sok a nehézség, kérem – magyarázta. – Például, még öltözőnk sincs. Ott vetkőznek a fiúk a szénakazal mellett. Nem baj, majd lesz itt egy rendes, kis pálya. A párt támogat bennünket, ez persze nem mindenkinek tetszik. – Dorogi felé pislogott. – Látom, a doktor úr is kivonult. Aztán még a szellemmel is baj van, a csapatszellemmel. Az egyik játékosunk, a Záger, meglógatta a Kiss Tibi feleségét. Egy szállodában akadtak rájuk. Ez volt a balszárny: Kiss Tibi, Záger. Hát gondolhatják, milyen labdákat kapott aztán Záger a Tibitől! Ne adj Isten, hogy egyszer is hozzájátszott volna. Át kellett tenni a jobbszélre a Zágert a süket jobb lábával. Fölborult a csatársor.
Tritz hátrapislogott.
– Már a berényiek is levetkőztek, akkor hát rövidesen kezdünk. Megyek a fiúkhoz.
Mosolyogva meghajolt, lila dresszében, rövid nadrágjában, akár a pult mögött. Futólépésben átszelte a pályát, eltűnt a túlsó oldalon, a szénaboglyák mögött.
Tarnóczay Sári felsóhajtott.
– Végre elment! De hát magát igazán érdekli ez?
Géza felnevetett. – Régen én is fociztam. Tudja, azt a sok link alakot szeretem a pálya körül. Az ember mindig összeakad valakivel.
– Velem is csak így összeakadt.
Valaki felordított mellettük. Tapsviharban futottak ki a játékosok. A vastornyaiak élén Tritz. Öklét melléhez szorította, és roppant komoly képet vágott. A félpályán kezet rázott a másik csapat kapitányával.
Dorogi doktor közben már Gézáékhoz nyomakodott. Tritz felé intett a fejével.
– Hogy kihúzza magát! – Gézáékhoz hajolt. – A csapatba benyomott egypár zsidót. Pedig mennyi zsidóholmit elúsztatott! Már kezdődik a játék, Tritz választott kaput. – Egy vörös hajú lakli vállára ütött. – Hát te, miért nem játszol, Ferikém?
A fiú hátrafordult.
– Nem állított be a Tritz.
– Nem vagy elég jó neki? Azelőtt bérelt helyed volt a csapatban.
Sári Gézát nézte. Miért hallgatja a doktort, és egyáltalán miért vannak itt? Azt mondja, utálja az embereket, és akkor idejön! Hogy figyel, izgatja a játék. Doroginak magyaráz, akiről azt mondta, hogy állat. Egyáltalán, mindenki állat.
– Igaza van – bólintott a doktor –, teljesen igaza van. Már régen le kellett volna adni a labdát, tisztán állt a szélső. Micsoda luftot rúgott a Tritz! Jól van, kisapám, csak így tovább.
Egy nagy bajuszos férfi feléjük fordult. – Örül, ha a mieink hibáznak?
– Aki nem tud játszani, az ne játsszon. Ennyi az egész.
Sári az anyjára gondolt. Nem lehet komoly ember, aki futballra jár. Hát még író! De azért csak menj vele, eredj! – Most idenéz a Géza. Mégiscsak unja ezt a butaságot, talán már elmegyünk. Nem, megint a doktorhoz hajol. Mi ez az ordítás?
– Góóól!
Dorogi állva kiabált.
– Bekaptuk az elsőt. Nem a kapus tehet róla, a kapus már verve volt, hanem a két hátvéd, a Tritz és a…
Valaki beordított. – Ne aludjunk, Tritz elvtárs!
Sári legszívesebben fölrángatta volna a fiút. De az nem is törődött vele, jobbra-balra forgatta a fejét, végre a lányhoz fordult. – Megeszik egymást.
Véget ért az első félidő. Szünetben Tritz jött feléjük, de ahogy meglátta Dorogit, megállt. Gézát nézte, majd megint a doktort.
– Semmi baj – integetett felé a fiú –, még vígan lehet egyenlíteni.
– De nem ezzel a csapattal – biccentett Dorogi. – A csatársorban semmi átütőerő, a védelem pedig lyukas.
Tritz átlépett az első padsoron, félretolt két vállat, és már előttük volt.
– A védelem lyukas? Hogy érti ezt?
Kezét csípőre tette, vékony lába remegett, ahogy még egyszer megkérdezte.
– Miért lyukas a védelem?
A doktor Gézához hajolt.
– Mert rosszul helyezkednek. Az ellenfél szélsői szabadon vannak, teljesen szabadon.
Bort hordtak körül, Dorogi is ivott. Még mindig nem nézett a fűszeresre, Tritz pedig ott állt, rövid nadrágjában.
– Talán álljak a szélső nyakára?
Dorogi megint csak Gézához: – Azt nem mondtam.
– Jól hallottam, miket kiabált.
– Maga csak törődjön a szélsőjével.
Dorogi most nézett először Tritzre. A fűszeres megint átlépte az első padsort. Indult a pálya felé, de azért még visszaszólt.
– Jó lesz vigyázni, doktor úr!
– Kevesebbet luftoljunk, Tritz elvtárs.
Ahogy elkezdődött a második félidő, Sári tenyerébe temette az arcát. Hát ezt is végig kell kínlódni? Igazán itt maradnak?
Gézától semmit se várhatott. Géza a játékot nézte.
Akkor is ezt csinálná, ha feleségül venne, gondolta a lány. Mérkőzésekre cipelne, kocsmákba, vagy pedig otthon kéne várni. Napokig nem jönne haza, mert ő olyan… Esetleg egy évre elutazna. – Mindjárt jövök, csak átugrok egy kicsit. – Meg lehet dögölni mellette! Most már ide se néz, mintha nem is lennék. Egyszerűen szűnjek meg, ha ő úgy akarja. Miért üvöltenek megint? Valaki bedobja a kalapját a pályára.
– Itt a második! – kiabált Dorogi. – Berény már kettő nullra vezet. Eddig még sose kaptunk ki itthon.
– Még nincs vége a mérkőzésnek – mondta Géza.
Sári arrébb húzódott, a válla mögül nézte a fiút. Hogy magyaráz, és mindenkihez van egy szava. Most a Fradiról beszél, hogy egyszer már három nullra vezettek a Fradi ellen, és a végén mégis…
Megfogta a fiú karját.
– Menjünk.
– Mindjárt vége lesz. Unja?
Sári nem felelt. Nem is kellett hogy feleljen. Géza Dorogival beszélt.
– Na, most kiugrik az összekötő… Hű, de gólszaga van!
A doktor fölugrott.
– Tizenegyes! Tritz elkaszálta a csatárt. Most kapjuk a harmadikat.
Egy fekete bajuszos férfi beszaladt a pályára. Éppen Tritzhez. Megrázta a vállát.
– Pancser! Átkozott pancser!
A játékosok a bajuszost rángatták, de akkor már több néző is befutott.
Dorogi a pad tetején bömbölt.
– A sportból is politikát csináltak! Nézzék meg, kiket állított be Tritz. Tönkretette a csapatot.
A fűszeres kitépte magát a bajuszos kezéből.
– Ezért felelni fog, Dorogi doktor! Azt hiszi, nem hallottam, miket kiabált?
– Zsidó brancs! – ordította valaki.
Egy röhögő hang: Civil a pályáról!
A játékosok trikója színesen keveredett a civilruhákkal. Dorogi doktor még mindig a padon állt. Előtte Tritz.
– Aljas fasiszta provokáció!
– Beszéljen a zsidóholmikról.
– Kikérem magamnak. – Tritz a doktor felé hunyorgott. – Jól kifundálta ezt a felfordulást, nézze csak, már verekednek. – Hirtelen Gézára nézett. – Hát most láthatja, kik ezek, láthatja, hogy le kell velük számolnunk.
Dorogi leugrott a padról a fiú mellé. – Hát maga, hát igazán…?
Géza a fejét ingatta. – Ugyan, doktor, mire gondol? – Elakadt. Érezte, hogy elvörösödik.
Tarnóczay Sári meg csak nézte. Né, hogy táncol Géza egyiktől a másikhoz, hogy magyaráz. Emberek vagyunk, azt mondja, mindnyájan emberek vagyunk. Tritz legyint, Dorogi a vállát vonogatja. Otthagyják mind a ketten.
Előtte állt a fiú.
– Két hülye, vigye el őket az ördög! Jöjjön, hagyjuk itt ezt a cirkuszt.
A lány nem mozdult. Két keze görcsösen szorította a padot.
– Jöjjön… Sári!
– Hagyjon.
Hirtelen fellobbant a szénakazal. Vörös csík futott fel az égre.
Dorogi doktor felesége fogadta Gézát.
– Az uram, sajnos, nem ér rá. Rendelés után is együtt marad a betegeivel, elbeszélget velük. Mindig ilyen volt, így gondolkozott. De maga igazán jól meghízott – hát viszontlátásra!
Tritz pedig újabban a trockistákról beszélt.
– Ismerjük őket, nagyon jól tudjuk, kicsodák. Úgy tesznek, mintha velünk tartanának, közben pedig egymásnak vadítják az embereket. Kétszínűség ez, uram, megmondom kereken. Savanyúságot sajnos nem tudok adni, szűkösen élünk.
Azt meg Tarnóczay Sári hallotta az anyjától, hogy Dorogi be akar lépni a kommunista pártba.
– Ma este beszéltem a doktorral, azt mondja, nem lehet lemaradni, lépést kell tartani a dolgokkal. És a kommunistákban van lendület, átütő erő. Apád is jól tenné, ha belépne, Géza nincs a pártban? Persze, mondta is a doktor, hogy néha olyan furcsán beszél.
– Kibékültetek?
– Kivel?
– A doktorral.
Anya elfordult. – Szemtelen taknyos. – Később a zongorához ült, játszani kezdett.
A lány elment hazulról. Sötét volt, nem találkozhatott Gézával. Az ilyenkor már régen otthon volt, félt a kutyáktól. – Ronda lakájok – mondta –, mi a nyavalyának ugatnak örökké? És mindig csak a szegényeket, meg aki fél tőlük. Azt az első pillanatban megszimatolják.
Sári ment előre a sötétben. Hirtelen előtte volt az a mozdulat, ahogy Géza sétálni hívta. – Lógjunk egyet! – A futballmeccs óta nem beszélt vele. És most az is előtte volt, ahogy a fiú ott ugrált a doktor és a fűszeres között. – Emberek vagyunk – hadarta –, mindnyájan emberek vagyunk. – És ez beszélt a becsületről! Hogy nem lehet tovább is bálozni, merthogy valami mégiscsak történt.
Tegnap látta Gézát. Éppen egy barátnőjéhez biciklizett. A fiú köszönt, de ő nem állt meg. Ma délután pedig a házuk előtt ácsorgott. Miért nem jött be, ha akart valamit?
Valaki ráköszönt.
– Hova sétál ilyen későn, Sárika?
Lenkei volt, az öreg postás. A kerítéshez dőlve pipázott. Rövidujjú ingben, bőrsapkában. A ház felé intett a fejével.
– Csomagol a vendégünk.
– Az író?
– Igen, igen, pedig még volna egy hete az állatorvosnál. Merthogy minden héten máshol kosztol. – Lenkei kifújta a füstöt. – De hát elmegy, mert nem úgy sikerültek a számításai, másképp tervezte ő ezt.
Az öreg arc ködfoltként gomolygott a sötétben, felszállva a pipafüstből. Az egyik karját átlógatta a kerítésen. A házban pedig világos volt egy ablak.
Lenkei tovább beszélt.
– Úgy mondják, nem is kommunista volt, másoktól kapott megbízást, de arról jobb hallgatni. Sokat fecsegnek az emberek, telik az időből. Föl akarta gyújtatni a községet azon a mérkőzésen. Azt is beszélik. Ki tudja? Levelet akartam vele küldetni a fiamnak, de a feleségem nem engedte.
– Mikor utazik?
– Holnap, a délutáni vonattal.
– Akkor át kell hogy jöjjön.
– Tessék?
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, kisasszony.
Át kell hogy jöjjön, gondolta Sári, ahogy lefeküdt. Kinyújtotta a karját. Egy mozdulattal ledobta a takarót, és felült. – Hazudott! Lógjunk egyet, aztán kész… Miféle becsületről beszélt? Hogy másként kell élnünk? Uram Isten, mire gondolt?!
Imádkozni akart, de nem voltak szavai az imához.
Másnap délután kint állt a kertben. Géza elment előtte a vulkántáskájával. Megállt a kerítésnél.
Sári kicsit előrenyújtotta a nyakát.
– Nem leszek bálozó kislány!
– Igazán?
Géza elmosolyodott. Megfordult és elindult.
Távolodó alakját nemcsak a lány látta. Dorogi doktor a rendelő ablakából figyelte.
– Izgága fickó volt.
Saki
– Tiszta ügy volt ez, tisztább már nem is lehetett volna. Joe Louist kiütik, vagy – ahogy a lapok szokták írni: öldöklő küzdelemben pontozással legyőzik, aztán szépen átveszi azt a bizonyos összeget. Max Schmelling pedig ott marad győztesen, mosolyog, a közönség felé rázza bokszkesztyűs kezét. Azok meg tombolnak. Általában mindig tombolnak, de most aztán majd különösen kitesznek magukért. Hiszen a bajnokuk ismét győzött, pocsékká verte világhírű ellenfelét, a Barna Bombázót, méghozzá a Vezér előtt. Nem tudom, mennyire izgatta a Vezért a bokszolás, de ezt a mérkőzést látni akarta.
Esküszöm, hogy Schmelling tisztességesen megmérkőzött volna. Tudom, hogy nem szerette az ilyen cirkuszokat. De hát mit csináljon? A lapok már hetekkel, hónapokkal a mérkőzés előtt valami hivatástudatról trombitáltak.
És Louis?
A Barna Bombázó belement a dologba, miért ne? Mi az ördögöt tehet egy néger, aki mégiscsak össze akar gyűjteni egy kis pénzt? Okos fiú volt. Nem is járt úgy, mint az a szegény Willie Pepe, akinek hatszázmillióját vitték el a menedzserek meg a különféle alvilági alakok.
Az ám, Willie Pepe! Több mint húsz évig küzdött a szorítóban, milliós összegekért, és ma koldustarisznyát akaszthat a nyakába.
De hát Bombázó okos fiú volt, nem hagyta, hogy kibabráljanak vele a menedzserek. Ő is letejelt – világos. De azért mindig vigyázott arra, hogy ne forgassák ki teljesen. A kondijára is vigyázott, meg úgy általában. Szolid fiú volt. Most pedig belement abba, hogy a berlini Sportpalastban kikap Max Schmellingtől.
Nem volt itt semmi bökkenő.
Csak egy valami. Hogy én nem szeretem a tiszta ügyeket. Többet mondok. Ágyban fekvő beteg leszek a tiszta ügyektől.
Na jó, most röhögjön a pofámba. Röhögjön csak nyugodtan. Hogy jól van, Saki, mondd csak, hogy te keverted meg a dolgot, te, aki egész életedben egyebet se csináltál, mint pályák és mérkőzések körül sündörögtél.
Ezt mondhatja maga. Csakhogy vigyázzunk! Csakhogy azért erre én is mondhatok egyet-mást. Hogy azért a Népszínház utcától New Yorkig tudják ám, ki az a Saki. Hogy ha a Saki egy bokszolóra azt mondja, hogy van benne valami, hát erre még olyan vén rókák is felfigyelnek, mint…
Pokolba a vén rókákkal! Pokolba a menedzserekkel!
Éppen azért nem vagyok sehol, mert utálom a menedzsereket, akik örökké csak számolnak, számolnak. Úgy kártyáznak a bokszolókkal, hogy maga azt el se tudja képzelni. Ők aztán a tiszta ügyeket szeretik. Ahol előre ki van csinálva minden.
Engem meg már a Tisza Kálmán téren is idegesített, hogy a nagy Szejcnek ki kellett kapni az Almássy tér bajnokától. Már nem emlékszem rá, hogy miért, de az biztos, hogy ki kellett kapni. Talán egy lányért vagy valami másért. Akkor aztán kezelésbe vettem Szejc Dódit. A mérkőzés után úgy kullogtak el az Almássy tériek… A bajnokot, az Almássy tér bajnokát, akiért minden lány megveszett, ottfelejtették egy padon.
Talán akkor is a Szejc Dódi járt a fejemben, amikor Berlinbe utaztam? Meglehet.
Abban pedig igazán nincs semmi különös, hogy Berlinbe utaztam. Csak nem maradhatok le egy Schmelling–Louisról?!
Vagy talán azt akarja mondani, hogy miért nem néztem meg a híradóban? Hogy… Ide figyeljen, Sakikám, miért nem ült be a Roxy moziba, tudja, ott a Huszár utca sarkán, és aztán szépen végigdrukkolhatta volna az egész Schmelling–Louist?
Na nem, hát nekem ezen a mérkőzésen ott kellett lennem. Meg aztán valahogy szerettem ezt a Louis gyereket.
Ne vágjon ilyen hülye képet! Én nyugodtan mondhatom, hogy Louis gyerek. Már az első mérkőzésein ott voltam, és valahogy megszerettem. Azzal is a szívembe sétált, hogy soha nem akart filmezni. Pedig hány szerződést kínáltak neki! És aztán akkoriban mindenki ott ugrált a vásznon, hogy csak ne említsek mást, mint Max Baert vagy Carnerát. Louis se vetette meg a pénzt, de az ilyen cirkuszt annál inkább.
És hogy ő mit szeretett bennem…? Talán, hogy nem tartozom a nagy fiúk közé. Meg hogy egy kissé értettem a dolgomat. Ha azt akarta tudni, hogy milyen formában van, hát én aztán megmondtam. Meg azt is, hogy az ellenfele milyen formában van.
Ott álltam a ring sarkában, és befújtam:
– Ide figyelj, most groggy a pali, beviszel egy ütést.
Amikor fölmentem hozzá a szállodájába…
Nem mondom, hogy a nyakamba borult, de megismert.
A menedzsere is megismert. Nem akart beengedni. „Mit sündörögsz itt, Saki?” De hát olyan még nem volt, hogy én ne menjek be valahová.
Azt hiszem, valami Whitmannak hívták a menedzserét akkoriban. Azt mondta: „Saki, én olyan ideges vagyok tőled, hogy viszketek.” Le is ment egy kávéházba.
A Bombázó nem lett ideges tőlem. Azt kérdezte: Igaz-e, hogy állva is tudok aludni. Merthogy ez a hírem. Mosolyogtam és intettem, hogy: nem, nem! Legfeljebb, ha olyan mandróval akadok össze, akinek már nagyon sokkal tartozom.
A Bombázó megkérdezte, hogy nagyon sok olyan mandróval akadok-e össze?
Intettem, hogy az utóbbi időben már csak úgy alszom, az utcán állva.
– Ez semmi – mondtam. – Akkor is alszom tovább, ha belenézek egy újságba. Ha fekszem, ha ülök, ha állok… Csak belenézek egy lapba, és már alszom.
Ő meg, mintha nem nagyon értette volna, hogy mit akarok ezzel.
Én már előhúztam egy lapot, és szép gondosan kiteregettem. – Mert nézzük csak például…
A Bombázó valahogy egyre csüggedtebb képet vágott. Jó ég tudja, egy elhagyott csecsemőre emlékeztetett.
– …mert mi az, hogy csupa leim pali? Miért leim palik ezek?
– Kicsodák?
– Miles, Carwell… szóval, az istállód, a Louis-féle istálló. Mit bámulsz úgy? Azt akarják itt bedumálni, hogy direkt úgy válogatod össze a partnereidet.
– Direkt úgy válogatom össze?
– Hogy mind a te stílusodban dolgozzanak. Az újság szerint.
– Az én stílusomban? Hát ezt legfeljebb Milesre lehet mondani. De Carwell… aki örökké a belharccal nyavalygat… – És sorra vette a tréningpartnereket… hogy azok mind másképp dolgoznak.
– Nekem ne magyarázd! Én aztán ismerem a fiúkat.
Az igaz! Én aztán ismerem a fiúkat. A Louis-istállót, a Bauer-istállót… hogy másról ne is beszéljek. Olyan technikájuk van ezeknek, hogy bárkivel megmérkőznének. Csak éppen nem mérkőznek meg senkivel. Halott fiúk… pofozó babák. Egész életükben a Louis hasát szurkálják, vagy a képét dögönyözik. Közönség elé nem kerülnek, a bíró nem emeli fel a kezüket, a megafon nem mondja be a nevüket. Halott fiúk… pofozó babák.
A Bombázó most éppen Miles technikáját fejtegette. Hogy még egy olyan technikás palival nem akadt össze. Amilyen kettős fedezékből az kiugrik, és aztán soroz…!
– Jól van, én tudom. És azt is tudom, hogy te egyáltalán nem hízol.
– Miért híznék? Ki mondja, hogy hízok?
– Ez a hólyag! Na igazán nem tudom, miért megy valaki sportújságírónak, ha gőze sincs semmiről.
– Pofátlanság! – El akartam tenni a lapot, de ő rám szólt, hogy olvassam csak tovább.
– Ezt a salátát! – A fejemet csóváltam. – Ilyeneket írni…! Hogy egy négernek például… Hogy jön ez az egész egy bokszmeccshez?!
– Mi van egy négernek?
Én meg akárcsak az újságnak mondanám. – Semmivel se csúnyább a füled, mint Schmellingé.
– Mi bajuk a fülemmel? És mi a csudája van egy négernek?
– Tudod, ez olyan általános eszmefuttatás.
– Aha… eszmefuttatás.
– Röviden: tök hülyeség. De az már igazán túlzás, hogy Schmelling mennyit olvas, meg hogy mennyire kedveli a zenét.
– Kedveli… persze.
A Bombázó fölállt.
Le-föl járkál a szobában. Megállt előttem, mintha föl akarna rúgni a székkel együtt. Kikapta a kezemből az újságot, belenézett.
– Szóval… ez ugye nagy felhajtás lesz?
– Hiszen tudod, Maxot mindenki látni akarja.
– Aki úgy kedveli a zenét.
Még mondott valamit, de akkor én már elfüstölögtem.
Nem is láttam aztán, csak a mérkőzésen.
Oda is becsúsztam, hát persze! A Sportpalastba. Mérkőzés előtt elkaptam a Bombázó menedzserét. – Milyen hangulatban van a fiú?
Az rám nézett, mintha citromba harapott volna.
– Sose volt valami bőbeszédű, de most…!
– Úgy nézett rám, mintha kérdezni akarna valamit. De én otthagytam.
Legszívesebben otthagytam volna az egészet. Mint egy kaszárnya karácsonykor… Egyébként nem tudom, milyen egy kaszárnya karácsonykor, de a Sportpalast arra emlékeztetett. Ami ott egyenruhában volt…! Az ember egyebet se látott, mint hogy most ilyen tábornok érkezik, meg olyan tábornok, aztán egy marsall. És aztán megérkezett ő is, a Vezér.
Mondom, mintha nem is bokszmeccs volna. Egyszerűen nem éreztem a bokszkesztyűk szagát. Érti, mi ez? Amikor az ember nem érzi a kesztyűk, az öltözők szagát?…
És a fiúk! Hol voltak a fiúk, akik nélkül valaha el se lehetett képzelni egy ilyen mérkőzést… Huber Willy, Katz Misi és a többiek? Nem volt egy ismerős arc. Én mondom, már a Bombázó menedzserét is megszerettem.
Fölbukkant egy öreg amerikai bokszoló. Hozzá akartam rohanni, hogy átöleljem, de akkor megszólalt a gong.
Megszólalt a gong. És azok ketten feltűntek a szorítóban. Joe Louis és Max Schmelling. A sarokban ültek, mintha lábvizet vennének. Közben fényképezték őket.
Kijöttek a ring közepére. A Bombázót is megtapsolták, de amikor bemondták, hogy: Max Schmelling, valósággal őrjöngtek.
Azok meg kezet ráztak. Joe Louis és Max Schmelling.
Aztán fölemelkedtek a bőrkesztyűk, de valami olyan üvöltésben… A bíró tétován táncolt ott középen, majd félreugrott.
Egy vékony arcú szőke nő előrehajolt mellettem. Talán Schmelling felesége, az a filmszínésznő. Tudom a nevét, miért ne tudnám, Anny Ondra. Egyik kedvencem volt. Majd megvesztem érte a Roxy moziban.
Schmelling elindult, a Bombázó meg úgy állt, mintha a kesztyűk közé akarná dugni az arcát. Azt az elhagyatott gyermekarcát.
Félrekapta a fejét, akárcsak le akarna kuporodni – és akkor bevitte az ütést. Egyetlenegy ütést vitt be, az állra.
A terem zúgott, mintha jégeső söpörne rajta végig. Talán nem is látták, hogy Schmelling megtántorodik, talán nem is látták, hogy lecsuklik.
Egy rángás, hogy fölálljon. Aztán már csak a mozdulatlan test a szorítóban. Az a másik, aki pillanatra ott állt mellette – eltűnt.
Akkor aztán már csönd volt a teremben.
A mozdulatlan testet nézték.
Nem szólalt meg a megafon, hogy eredményt hirdessen, nem jött elő a bíró, hogy felemelje a győztes kezét. De nem jött elő a győztes se. Már elhagyta a ringet, már elhagyta az épületet, az összecsuklott ellenféllel és azokkal, akik ezt a mérkőzést végignézték, és aztán úgy maradtak a helyükön megnémulva.
Úgy maradtak mind, megnémulva, mozdulatlanul. A Vezér, a tábornok és a többiek. Ültek és vártak valamire, ami már nem fog megtörténni. Vagy talán már nem is vártak semmire.
Dögletes csönd volt.
Nem szólalt meg a bemondó, nem hirdettek eredményt.
Csak éppen valaki bedobott a ringbe egy törülközőt.
Emeletek, ajtók
– Itt olyan alakok vannak…
– Milyenek?
– Én nem is tudom.
Ezt mondta a nő a vendégének, és aztán elhallgatott. A feketéspohár fölött belebámult a levegőbe, és csak hallgatott.
A vendég egy kicsit csodálkozva nézett rá. Az előbb még valami utazásról volt szó, egy bécsi útról, és akkor most egyszerre… – De aztán már segíteni próbált.
– Na persze, nálunk is… – Bele is kezdett valami történetbe egy öregasszonyról, aki a negyediken lakik.
A nő meg se hallotta. A ház zsongását hallotta, azt a zsibbasztó, egyhangú zsongást, amitől úgy elgyengül az ember. Olykor a konyhában hallotta ezt a zsongást. A morzsákat seperte a tenyerével, a konyhaasztal ragacsos morzsáit, és közben fölfelé bámult a második emeletre, a harmadikra, a negyedikre. A homályos előszobában hallotta a zúgást, a szekrény mellett. A mosdóban, ahogy egy törülköző után nyúlt. De akkor már elfelejtette azt a mozdulatot, mindent elfelejtett.
A hátsó udvarból szállt fel ez az egyhangú zene, a földszintről és az emeletekről. Megszólaltak a csövek, jelt adtak egymásnak. Közben hangokat is lehetett hallani. Lakók hangjait. Bugyborékoltak, akár az elromlott csapok. Panaszok szálltak föl, panaszok és veszekedések. Aztán maguk a lakók is előjöttek ebből a zuhatagból. Mintha a nő hívta volna őket, hogy a vendégét szórakoztassa. Pedig legszívesebben visszatolta volna őket a szobájukba. De már nem lehetett.
– Édesanyja kedves betegem volt.
És már nyomult is befelé. De azért még megállt Brassó látképénél. Brassó a gázóra mellett függött. Hosszan elnézte.
– Az odaadás és a szorgalom városa! A szászok hihetetlen szívóssága, áldozatkészsége teremtette meg ezt a várost. Az ember nem is hinné, hogy milyen nagy szerepük volt Erdély életében. Sokat kéne beszélni a szászokról.
Hátranézett, és kissé szigorúan:
– Édesanyja tökéletesen egyetértett ebben velem.
Aztán bent a szobában:
– A bizalom! Ez a legtöbb, amit egy orvos a betegétől kaphat. És az ön édesanyja ezt adta nekem.
Mikor járt ez anyához? – gondolta a nő –, Bohi járt hozzá, az utolsó időben a Keresztes doktornő – de ez? Talán egyszer-kétszer lejött a harmadikról, még az elején, amikor kezdődtek a dolgok a vesével. Igen, akkor benézett anyához, talán injekciót is adott.
Az meg a házról beszélt, a környékről.
– Semmiért a világon el nem költöznék innen, de meg kell vallanom, hogy egy kissé zajos. És pláne itt, az elsőn! – Gúnyos mosoly. – Ez a kis garázs, mellettünk! És persze, teherautó garázs. És persze a teherautók éjjel indulnak. Mikor is indulnának? Igazán nem csoda, ha az ember… Kérem, én bárkit, minden külön vizsgálat nélkül, idegszanatóriumba utalnék. A ház bármelyik lakóját.
A nő mosolygott. Mosolygott és bólintott.
Az orvos pedig váratlanul a munkahely után érdeklődött. Hányan vannak egy szobában? Az utcára néz-e az ablak, vagy az udvarra? Voltak-e mostanában kellemetlenségek?
Közben hátradűlt, két kézzel kapaszkodott a székbe. Szemét lehunyta, arca megfeszült. „Beszélj, csak beszélj. Én mindent meghallgatok, azért vagyok itt, hogy meghallgassalak.”
A nő elkezdett valamit a hivataláról, de akkor elkapták a csuklóját. Még makogott valamit, de akkor már fogoly volt.
A férfi a pulzusát fogta. Aggódó szeretettel nézett a szemébe.
Nem volt más, csak a zsibbadt csönd és a kéz a pulzuson. Így ültek egymással szemben, kéz a kézben. Ki tudja, talán felállnak, kéz a kézben, végtelen sétára indulnak, kéz a kézben, átmennek az utcákon kéz a kézben, ki egy rétre, kéz a kézben.
Olyan hűséges volt az a kéz. De aztán mégiscsak elengedte.
– Hát igen – mondta az orvos –, nem is csoda… ezen egyáltalán nem szabad csodálkoznunk.
Ő még szeretett volna valamit kérdezni, de csak hallgatott. Hallgatott akkor is, amikor az orvos az elvált férjéről beszélt.
– Most már elárulhatom, hogy édesanyja sohasem kedvelte azt az embert. Sokat beszélt velem erről. Aggódott magáért, vagy, ha szabad így mondanom, aggódtunk magáért. De hát most már túl vagyunk rajta!
Biztatóan mosolygott, kilőtte magát a székből. Elnézést kért, hogy olyan sokáig nem jöhetett, de hát a kórház, a család.
– A kórház, a család – bólintott a nő. Még mondott volna valamit engedelmesen, iskolásan, de akkor meghallotta:
– Az összeg! – A férfi messziről nézett rá, messziről és szigorúan. Egy darabig hallgatott, majd szinte kiabálva. – Nem hinném, hogy bárki is sokallhatná. Szép kis összeg, mondhatom!
A nő nem is tudta, hogyan szedte elő a pénzt.
Aztán már kint voltak az előszobában. A férfi hirtelen hátrafordult.
– Ha én megfogom valakinek a pulzusát…!
A nő kissé szégyenkezve bólintott. Az ajtó becsukódott.
A nő nem mozdult odabent. Az ajtó mögött állt, újabb csengetésre várt.
A férfi se mozdult odakint. A gang rácsához dűlt.
És akkor megszólaltak az emeletek.
– Még nem tudja, hova csöngessen be.
– Még nem tudja, kit kapjon el.
Asszonyok a gang rácsa mögött, asszonyok, végig az emeleteken. Nem tudni, mikor jöttek ki. Talán mindig is ott voltak. És most azt a férfit nézték.
– A Molnárnét se hagyta ki! Amikor az anyja betegen feküdt, be se nézett.
– Jobb, ha be se nézett! Tudja, mit csinált egyszer az urammal?
– És amikor behoztak egy katonát…!
– Emlékszik a sebesültre?
– Ki nem emlékszik rá?! Ez itt egyszerűen nem mert hozzányúlni!
– Ez már karácsony után volt.
– Ott állt a katona mellett, és csak nézte.
– Nem nyúlt hozzá.
Elhallgattak a rács mögött. Majd egy hang. – Tegnap megint csomagot kapott.
– Kitől jön neki, kolbász, tojás meg szalonna.
Nézték a férfit, akinek tojás meg szalonna jön.
Az pedig elindult. Hirtelen megállt, a derekát masszírozta.
– Tornázik – mondta valaki a harmadikról –, nézzék, hogy tornázik.
– Azért a tanár úr jobban mozog.
– Tanár úr? Miféle tanár úr?
– Aki a feleségéhez jár.
– Ahhoz nem jár senki.
– Ahhoz nem jár senki?! Ne mondja! Ne mondja! – Vihar söpört végig az emeleteken.
A férfi kinyitotta a lépcsőház ajtaját.
Az asszonyok elhallgattak. Aztán az egyik, szinte suttogva. – Lehet, hogy feljön!
– Lehet, hogy ide a másodikra.
– Felszalad ez még az ötödikre is.
– Felszalad.
A férfi elővett egy noteszt, gondosan tanulmányozta. Előrelapozott, hátralapozott, aztán megint előre.
– Abban van a névsor.
Figyelték, ahogy a férfi lapozgat. Ahogy sodorja a lapokat. Ahogy olykor megáll, és belebámul a levegőbe.
– Csak elkapja valakinek a pulzusát, és már mondja az összeget!
– Belenéz egy szembe, és már mondja az összeget.
– Kamillateát rendel gyomorhurutra, amit az Erdős doktor ingyen is felír, és már mondja az összeget.
Csönd. Majd gonosz kis vihogás.
– De a Kallóné!
– Mi van a Kallónéval?
– Ott nem volt összeg, ott nem kérte az összeget. Csak annyit mondott a Kallóné. „Mi az, visszavették a kórházba? Elsimították az ügyét?”
– Az ügyét?
– Volt egy ügye?
A férfi egy lassú mozdulattal a zsebébe süllyesztette a noteszt és fölnézett.
Az asszonyok elhallgattak. A rács mögött álltak, és mintha sohase szóltak volna egy szót se.
A férfi bólintott. Senki se bólintott vissza. És, ahogy elindult fölfelé, egyszerre üres lett az emelet. Üres lett az emelet a másodikon, a harmadikon, a negyediken, az ötödiken.
Befordult a második emeleten. Megállt a négyes számú ajtónál, és becsöngetett. Az ajtó nem nyílt ki. Még várt egy kicsit, majd újra csöngetett.
Csattan a köpés a kövön. Csak kidugja az orrát, és már elkezdik odafent. Látni nem lehet senkit. Dobogás az emeletről, fojtott, náthás vihogás. „Hülye, vigyázz…! most jön… felnéz… felnéz!”
Felnézett. Kint állt az ajtaja előtt, és felfelé pislogott. Talán most átszelhetné az udvart. Azért erre is vigyázni kell. Ha látják, hogy fut, elkezdik biztatni. Abban a pillanatban rázendítenek. „Hajrá, egyedül! Egyedüüül!” Zeng a ház a gyerekektől. Ordítanak, tapsolnak, köpködnek. A férfi a földszint kettőből meg azt se tudja, hova ugorjon. Csattog körülötte az udvar köve.
És még oly messze van az az ajtó!
Szürke deszkaajtó, akárcsak falun. De nem falun van, hanem a hátsó lépcsőházban. A kulcs, az a megfeketedett kulcs meg a zsebében. (Az a mozdulat, ahogy leakasztja a kulcsot a konyhaajtó mellől!)
Fölfelé bámult. Ott vannak mind. A falnál lapulnak, és csak arra várnak, hogy elinduljon. Akkor aztán rázendítenek.
Egy férfi tűnt fel a negyediken, fülére húzott, fekete sapkában. A vice… a másodházfelügyelő, vagy mit tudom én…! Különben már egy éve kitették. Ivott. Egyszer elkapta az egyik lakó feleségét. A szemétért csöngetett, és elkapta az asszony karját. Az kiabált. Kijött a férje. A vice végül is hozzájuk vágta a szemetesládát. Kitették. De a lakásából nem tudták kitenni. Miből élhet? Akármiből él, de nem kell lemásznia a hátsó lépcsőházba, ha éppen… És senkinek se kell lemásznia.
Alakok jelentek meg a földszint kettő előtt. Alakok, akik békésen üldögélnek a kis fülkében. Újságot olvasnak, szivaroznak, vagy éppen csak a levegőbe bámulnak. Addig maradnak, ameddig akarnak.
A kopogások! A kopogások, rúgások és dörömbölések. Vagy amikor egyszerre csak valaki ott áll az ajtó előtt. Nem szól, nem kopog, csak ott áll. Aztán csoszogni kezd. A talpával sikálja a követ. Nem szól, nem kopog, csak sikálja, sikálja a követ.
Földszint kettő megmozdult. És akkor egy térd a gang rácsa között.
– Mikor jön az Emmike?
Hegyes arc a rács mögött. Emmikéről mondott valamit. Hogy már nagyon szeretné látni, és csak nincs valami baj, mert akkor ő tud egy szert.
A férfi egy pillanatra arra gondolt, hogy fölrohan, és elkapja azt a…
A fiú belekapaszkodott a rácsba, úgy hintázott.
– Az Emmike mindig nyitva hagyja az ajtót. – Áthajolt a rácson, félig lelógott. – Utána mindig nyitva hagyja az ajtóóót…!
„Fölrohanok, és szétverem a fejét!”
A fal mellé húzódott, szorosan a fal mellé. A földszint kövét bámulta. „Ha most elindulok, az egész banda elkezdi odafönt. De még rosszabb, ha visszafordulok.” Állt és várt.
Az Emmike… Akkor van aztán cirkusz, ha a lánya kilép az udvarra. Még jó, hogy nem törődik vele. Néha felkiált valamit, de legtöbbször egy szót se szól.
„Nem értelek, apa, mit izgatod magad?”
Mit izgatom magam!
Egyszer itt volt Sáriczky Gyula. Már régen udvarolt Emmikének, de Emmike eddig még nem hozta el.
Rendes fiú. Ezt mondta róla Emmike. Meg hogy egyetlen szenvedélye van: a mozi.
Sáriczky Gyula is erről beszélt. Hogy már gyerekkorában is nagyon szeretett moziba járni.
Tojásos nokedli volt vacsorára. Sáriczky Gyula azt mondta, hagy a tojásos nokedli nehéz étel, de ahogy Emmike csinálja, habkönnyű. Szentgyörgyhegyi rizlinget ittak. Sáriczky Gyula azt mondta, hogy a történelmi tárgyú filmeket szereti a legjobban. Azokból mindig meríthet valamit az ember. Elhallgatott, kissé zavart mosollyal nézett maga elé. – Bocsánat – és most már az apára nézett.
Ő meg felállt, leakasztotta a kulcsot az ajtó mellől. Nem mondta, hogy tessék, nem is nézett hátra, ahogy elindult az udvaron. Lépéseket hallott maga mögött, tompán kopogó lépéseket. Más hang nem volt. Odafent nem tapsoltak, nem fütyültek, nem kiabáltak. Mintha mindenki elhagyta volna ezt a házat.
Az apa mondani akart valamit. Hogy rövidesen elköltözünk innen, meg hogy… Semmit se tudott mondani. Már a lépéseket se hallotta. Sáriczky Gyula nem is jön mögötte. Lemaradt, eltűnt.
Ott állt az ajtó előtt. Mintha először látná. Szürke deszkaajtó, hatalmas retesszel. Betyárokat őriznek ilyen ajtó mögött. Betyárokat, akiket csárdában kapnak el.
– Köszönöm – mondta Sáriczky Gyula, és azzal belépett.
Ő meg kint várt. Hátratett kézzel állt az ajtó előtt. Majd egy kicsit sétált az udvaron. Valaki leköszönt az emeletről. Visszaköszönt.
Bekísérte a vendégét. Egyikük se szólt egy szót se.
Sáriczky rövidesen elbúcsúzott. Nem jött el többé.
– Nem baj. – Földszint kettő felfelé tartotta az arcát. – Ha így… ha ezért…
– Magában beszél! – Odafent kipukkant a nevetés. – Figyelitek! Figyelitek!
Karok lógtak le a rácsról. Karok és fejek. Az egyik fiú teleszívta az arcát. És végig a rácsnál, a fiúk mind teleszívták az arcukat. Felfúvódott békapofák.
Csattanás az udvar kövén.
– Előleg – hallatszott fentről. – Ez még csak az előleg!
Ő pedig fejét válla közé húzta, és nekiiramodott.
A lépcsőfordulónál állt, egyik kezével a lift rácsába kapaszkodott.
– …és én csak védekeztem, megpróbáltam lefogni a kezét, de nem ütöttem meg. A konyhában ugrott nekem, a reggeli miatt, hogy miért nem készítettem el a reggelijét. „De hát, anyuka, én a Laci reggelijét is el kell hogy készítsem, és akkor még rendbe kell hogy szedjem magam.” Nekiszorított a konyhaszekrénynek. De az fáj a legjobban, hogy a Laci az ő pártját fogta. Jó, rendben van, az anyja, én soha nem akartam elszakítani az anyjától, de hát látnia kell, hogy mit művel velem! Pedig Laci tudja, hogy az anyjának nagyon sok rossz tulajdonsága van, és azt hiszi, hogy őt is lenézem az anyja miatt. De hát a Laci nem felelős az öregasszony tulajdonságai miatt, azért csak az öregasszony felelős. Mondtam neki, Laci, költözzünk el, menjünk el innen akárhova. Nem, ő nem hagyhatja el az anyját. Az meg olyan, hogy… De nem csak velem. Tudom én jól, hogy mit csinált azzal a nővel, a Laci első feleségével. Miatta váltak el, hát persze. A gang rácsáról szedték le azt a nőt, azt hiszi, nem tudom! Engem figyelmeztettek, előre megmondtak mindent, csak nem hittem el, egyszerűen nem tudtam elhinni. Engem nem fognak a rácsról leszedni… és én csak védekeztem… belenyomott a szekrénybe, vissza akartam szorítani az ablak felé, nem ütöttem meg, csak rácsaptam a kezére. „Nem volt még elég, anyuka, nem volt még elég?!”
Egyszer csak ott volt a ház előtt az a vajszínű doboz. A gyerekek fedezték fel. Meglehetősen gondterhelt képpel állták körül. Szólni, nem szóltak. Majd egy csíkos trikós fiú.
– Skoda.
Egy kicsit közelebb mentek.
– Jó kis Skoda.
A napfény besütött a kocsiba, valósággal átvilágította. Álmos, langyos, reggeli napfény az üres ülésen. Maga a kocsi is, mintha aludt volna.
– Azért nekem nem kéne. – Nyurga, fekete fiú hajolt a hűtő felé. – Nem bírja a nagyobb utakat. Hegyvidéken meg teljesen használhatatlan.
– Hegyvidéken! – A csíkos trikós felnyerített. – Hány Skodád ment már tropára hegyvidéken?
A másik meg se hallotta. Most éppen a kocsi orrát kopogtatta. – Egy kis Trabanttal többre megyek. A Trabant eszi a kilométereket. – Elhallgatott, majd váratlanul: – Ebben a kocsiban még nincs semmi.
– Szóval?
– Szóval, most köpték ide. – Hátratett kézzel körbejárta a kocsit. És a többiek is körbejárták. Akárcsak valami bizottság.
Egyszerre szétrebbentek. Az a szürke ruhás férfi úgy állt mellettük, mint az árnyék. Kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a kocsi ajtaját.
Hátrébb húzódtak. Nézték, ahogy a szürkeruhás beül, ahogy megfogja a kormányt.
Két nő a kapuban, kardigánban, szatyorral. Kedvetlen kardigánok, kedvetlen szatyrok.
Fejek hajoltak ki az ablakokból.
A madárkereskedő kilépett a madarai közül. – Az ügyvédé! Az ügyvéd kocsija.
– Már régen mondta a felesége. – Egy nő kilógott az ablakból, úgy magyarázta. – Ez már régi tervük, mert a férjének rossz a szíve.
– Mi van a szívével?
– A tüdő… – hallatszott lentről – az van megtámadva.
A madárkereskedő a boltja előtt állt, és megismételte. – Az ügyvéd kocsija.
Az ügyvéd bent ült a kocsiban. Keze a kormányon, ő meg valahova a messzeségbe nézett. Nem, most nem volt ebben a szűk, kis utcában. Elhagyta ezt az utcát, a körutat, a várost. Távoli szerpentinutakon száguldott acélkék ég alatt. Apró, kis házak a hegyoldalban, tenger az irtózatosan mély szakadék fölött. Egy szikla fehér foltja, tele apró, szakadozott repedéssel.
Egy öreg arc ráncai, egy rémült, öreg arcé.
A duda mérgesen pukkant. Az arc eltűnt.
– Öregasszonyok. – Az ügyvéd hátradűlt az ülésen. – Ezekkel sok baj van.
– Mit dudálsz?! – Kissé zilált arcú, szőke nő állt a kocsi mellett. – Tudod, hogy városban nem szabad.
– Persze hogy tudom, csak éppen nem szeretem, ha a kocsi előtt ácsorognak. – Szarvasbőrrel törölgette az ablakot. Kiszállt, és kívülről is végigtörölte az ablakot.
– A csomagtartóval valami nincs rendben – mondta a nő.
– Le kell mosatni. – Ez egy pufókképű fiú volt. – Az egész kocsit le kell mosatni!
– Egyelőre talán még nem kell lemosatni. – Az ügyvéd a szarvasbőr ronggyal a másik kettő felé fordult. – Hiszen még nem voltunk sehol. Egyébként természetesen… – Megint ráugrott az üvegre. – Egy családtag… igen, egy új családtagot kaptunk.
Beültek a kocsiba mind a hárman. Elöl a férfi, hátul az asszony és a fiú. Így ültek egy darabig, és akkor a férfi:
– Hát persze, miért is ülne valaki a sofőr mellé!
Az asszony és a fiú összenéztek.
– Apád! – sóhajtott az asszony. – Ismered…
A madárkereskedő meg a többiek láthatták, hogy az ügyvéd felesége előreül az ügyvédhez. Az ügyvéd a vállát rángatta, valamit magyarázott, aztán egyszerre kivágta az autó ajtaját, és az ügyvéd felesége visszaült a fiához.
Az utca, és a ház lakói láthatták, ahogy az ügyvéd fia előreül az ügyvédhez, majd ismét vissza az anyjához.
Láthatták, hogy ketten ülnek elöl: az ügyvéd felesége és az ügyvéd fia. Maga az ügyvéd hátul szivarozott.
– Mi az, mikor indulunk már? – A madárkereskedő széttárta a karját.
Másnap az ügyvéd egyedül volt a kocsiban. A kormánynál ült, és újságot olvasott. Valahogy úgy, mint aki hosszú útról érkezett haza. A bőröndöket már felvitték, de ő még nem megy fel.
Hirtelen lecsapta a lapot, kiugrott a kocsiból. (Bevágta az ajtót, jól bevágta.) Megállt a ház előtt, felkiáltott.
– Babóka! Pisti! – Kis szünet. – Babóka! Pisti!
Előbb a fia száguldott le, aztán a felesége. Előbb a fia ugrott be a kocsiba (bevágta az ajtót), aztán a felesége (bevágta az ajtót).
– Ezek csak az ajtót csapkodják! – Egy nő járkált a madárkereskedő boltjában. – Már tudom, hogy mikor ki ül be a kocsiba. Most az ügyvéd vágta be az ajtót, most a fia.
– Stílusuk van. – Bedugta az ujját egy sárgászöld madár kalitkájába. – Mindegyiknek megvan a maga stílusa.
– Vagdalják az ajtót, és kiabálnak. „Pisti! Nagymama! Babóka!”
– Nagymama most nem jöhet. – Az ügyvéd dühösen integetett a kocsi mellett.
– Már jön – vigyorgott a fiú.
Hunyorgó tekintetű néni lépett ki a kapun, az ügyvéd feleségével. Az ügyvéd felesége borsószínű lastexnadrágban, kék pulóverben, karján sportszatyor.
– Nem lehet – mondta az ügyvéd –, mindennap nem lehet.
A két nő elindult a kocsi felé.
– Pisti melléd ül.
– Nem szeretem, ha a Pisti mellém ül.
Gyerekek jelentek meg a ház előtt, fejek hajoltak ki az ablakokból.
– Most nyomják be a nagymamát.
– Az meg nem is akar beülni.
– Igaz, hogy tegnap lementek a sarokig?
– Ki mondta ezt magának?
A csíkos trikós fiú megdörzsölte az állát. – Minek ezeknek kocsi? Minek?
Az első emelet ötben is ezt kérdezte egy kopaszos férfi. – Csak azt az egyet mondja meg nekem valaki, hogy ezek minek vettek kocsit?
Ajtócsapkodás lentről, majd az ügyvéd hangja: – Pisti menjen fel! A Pisti azonnal menjen fel!
– Ezért – bólintott odabent a szobában egy nő. – Csakis ezért.
Ők meg csapkodták az ajtót, kiabáltak.
– Nagymama!
– Pisti!
– Babóka!
– Tessék? Mi az?
– Hozd le a kulcsot!
Csapkodtak, kiabáltak.
A vajszínű, kis Skoda ott állt a járda mellett, szerényen és mozdulatlanul. Nem látott mást, mint ezt az ötemeletes házat, a madárkereskedő boltját, néhány erkélyt, a teherautó garázst és távolabb egy gyárkéményt.
Egy nő leszólt az ötödikről. – Hallotta, hogy a Mészárosnét meghívták?
– A Mészárosnét? Kik?
– Az ügyvédék… autózni.
– Á, csak ígérik. Már egy hete ígérik, hogy beülhet a kocsiba.
– Magát nem hívták?
– Az asszony egyszer azt mondta, hogy…
Az ügyvéd lent állt a kocsinál, és felkiáltott.
– Dini! Déneském! – majd tréfás szigorral. – Zakariás gyógyszerész úr!
Ablakok nyíltak. A madárkereskedő otthagyta a boltját. – Elviszi a gyógyszerészt?
Az ügyvéd tovább kiabált. – Dini! Déneském!
– Úgy látszik, begyulladt. – A madárkereskedő fölfelé pislogott.
– Mitől gyulladt volna be?
– Mégis… egy ilyen út. Manapság annyi balesetről hall az ember.
Az ügyvéd a madárkereskedőre bámult. Az meg rendületlen arccal:
– A száguldás… egyeseket elkap a száguldás szenvedélye. De hát ön bizonyára nem ezek közül való.
– Bizonyára.
– Ön nem veszti el a fejét. – Elmosolyodott. Aztán ő is elkezdett kiabálni. – Gyógyszerész úr! Zakariás gyógyszerész úr! De hiszen már itt is van.
A gyógyszerész és a felesége lent álltak a kapuban. Mögöttük néhányan a házból. Mintha el akarnák búcsúztatni őket. Integettek is, amikor azok ketten beültek.
Elöl az ügyvéd a feleségével, hátul a vendégek.
Az ügyvéd fia kintről vezényelt.
– Apa, vigyázz a kuplunggal! Most nyomd be…
– Indulnak! – tapsolt a madárkereskedő.
A ház lakói meg a gyerekek az utcáról, nézték, ahogy a Skoda elindul.
A Skoda, mintha csak óvatosan ki akart volna kerülni valakit, lement a sarokig. A saroknál megállt, majd riadtan hátrálni kezdett.
– Rükivel gyere le. – A fiú a kocsi mellett futott. – Rükizz! Rükizz!
A kocsi megfordult, és már a ház előtt volt.
A madárkereskedő úgy állt előtte, akárcsak valami kis beszédet akarna tartani.
A kocsi utasai nem szálltak ki. Az ügyvéd a kormányon nyugtatta a kezét, aztán hátrafordult a vendégeihez.
– Most pedig megiszunk egy duplát.
Kiszálltak mind a négyen, és elindultak a presszó felé.
– Vagdalják az ajtót és kiabálnak. „Nagymama! Pisti! Babóka!”
– Mit akar? Múltkor nagy útjuk volt a gyógyszerésszel.
– Nagy útjuk… az már igaz. „Pisti! Nagymama…!”
A kocsi ott állt a járda mellett. Nem volt előtte más, mint az ötemeletes ház, a madárkereskedő boltja, néhány erkély és távolabb egy gyárkémény.
Tulajdonképpen csak valami huppanásfélét hallottak. Mintha leejtettek volna egy batyut. Valaki még mondta is, hogy igazán nem érdemes kinézni. De egy férfi, aki a konyhában vacsorázott, fölállt, két kézzel fogta az asztal szélét. Úgy bámult a levegőbe, mint aki hangokat hall. – Ülj le – mondta a felesége. – Ülj csak vissza. – Ő meg intett hogy: csönd! Egy darabig még így maradt az asztal mellett, aztán kiment.
Már többen álltak a sötétben, a gang rácsánál. Odalent a porolórúd mellett a hókupac. Akárcsak egy hatalmas bogár mászkálna a kupacon. Most kissé oldalt fordul, aztán mintha befúrná magát a hóba. Lejjebb csúszott, és váratlanul a másik oldalon bukkant fel. Majd mintha lassan át akarna fordulni a hátára.
Azok ott fent csak nézték. És akkor egy hang.
– Halász bácsi!
Egy darabig csönd. Majd egy nő.
– Mit csinál ott, Halász bácsi?
Az pedig felült a kupacon, és kissé kábultan. – Keresem a papucsomat.
Az emeletek elnémultak. Aztán valami döbbent suttogás. – Keresi a papucsát…!
Most már látták, hogy Halász bácsi pizsamában van. Egyik lábán papucs. Kifeszített tenyerével a havat paskolta, akárcsak valami paplant.
Halász bácsi fölfelé hunyorgott. Egyik lábát mereven kifeszítette, és két tenyerével paskolta a havat. Föltérdelt, a mutatóujjával kavarta a havat. Mintha alagutat akarna fúrni.
Csönd volt az emeleteken. Aztán egy férfi.
– Jöjjön már fel, Halász bácsi!
Ebben a pillanatban kivágódott egy ajtó az elsőn, és egy fiatal női hang: – Ugyan, apa, hagyja már abba ezt a cirkuszt!
Kis csönd. Majd valaki fentről.
– Cirkusz! Az apja leveti magát, és ez neki cirkusz?!
Halász bácsi felült a kupacon, tátott szájjal körülnézett. A pizsamáját gombolgatta. Olyan mozdulatot tett, mintha oldalt akarna lecsúszni.
Fentről pedig újra megszólalt a hang. – Halálba kergetik az öreget! A lánya meg az a…
– Miféle az a?! Csak mondja ki! Csak mondja ki!
Valaki közbekiáltott.
– De hiszen megfagy odalent!
A lépcsőház megtelt kiabálással, csattogással. Közben a fiatal női hang az elsőről.
– Mit művelt, apa! Mit művelt!
Férfihang bentről: Vigyél már le egy kabátot az apádnak!
Mire fentről: Ha még van! Ha még nem húztak le róla mindent!
A férfi kiugrott a gangra, és felkiáltott. – Jöjjön le! Jöjjön csak le!
– Magával nem foglalkozom! Mindenki tudja, mit csinált az apósával.
– Mindenki tudja! – zúgták az emeletek.
A férfi meg kiáltott valamit, de az már elveszett a csattogásban.
Le az udvarra! Le a kupachoz! Asszonyok papucsban és pongyolára kapott kabátban, férfiak bakancsban, füles sapkában, egy kislány hálóingben. (Mész föl! Hogy mertél lejönni!)
Csatárlánc a kupac körül. Egy férfi úgy tette rá a lábát, mint valami hegyoldalra.
– A kezét, Halász bácsi!
Kezek nyúltak az öreg felé, kezek fogták körül.
Az rémülten pillogott. – A papucs… anélkül nem lehet.
Kezek, kezek és kezek.
Az öreg meg hirtelen rátenyerelt a hóra. Mintha most már igazán be akarná fúrni magát.
– Apa… mit akarsz még?! Apa!
– Maga csak hagyja az apját! Maga is meg az a… Ne féljen, Halász bácsi, majd bejön hozzánk.
– Kap egy teát.
– Lefekszik.
– Előbb fürdik.
– Apa! Apa!
– Csak hagyja az apját!
– …kap egy teát!
– …lefürdik!
– …ledörzsöljük!
Pillanatnyi mozdulatlan csönd. Aztán megrohanták a kupacot.
A negyedik emeleten kapták el. Éppen csak le akart futni tejért meg kifliért, úgy nyári nadrágban, papucsban, amikor érezte, hogy nézik. Még tett egy-két lépést, aztán megállt. A lépcsőre bámult, a papucsára.
Odafent megszólalt a hang.
– Tegnap csöngettem, de nem voltak otthon.
Magas, szigorú tekintetű nő a lift rácsánál. Szürke kabátjában, akárcsak a rácsról ereszkedne le.
– Vagy, ha otthon voltak, nem nyitottak ajtót. – Pillanatra elhallgatott. – Igazán nem tudom, hogy elfogadják-e ezt az üveget. – Kivette az asszonyka kezéből a tejesüveget, megforgatta. – A karima… itt… itt, kedveském, ez a szürke karima. Persze, ehhez nincs mindenkinek türelme.
Visszaadta az üveget. Két lépcsőfokkal állt a fiatalasszony felett. Várni lehetett, hogy belekapaszkodik a rácsba, és elrepül. De nem repült el. Kicsit közelebb hajolt.
– A jövő hónapban kezdem a törlesztést. Ebben a hónapban még nem kívánhatja, de a jövő hónap tizenötödikén.
A tej szürke karimája az üveg szélén. A fiatalasszony azt nézte. – Milyen törlesztést?
– Háromszáz forint.
– Háromszáz forint…!
A szürke ruhás nő följebb lépett egy fokkal. – Nem hiszem, hogy megéreznék. Gyerek nincs. A férje szépen keres. És magácska is a varrással.
– Varrással…
– Persze, tudom, két hónap kiesés.
– Nyaraltunk.
– Persze, nyaraltunk. Előbb Almádi, aztán átmentek Füredre… Tihanyt se hagyták ki. A férje ugyan nem tudott két hónapig lent maradni…
– Nem, ő nem.
– Magácskának mindenesetre jót tett ez a két hónap. – A hang szigorúvá vált. – Remélem, nem csappant meg a vevőköre?
A másik makogott valamit. (Hol lakhat ez a szürke ruhás nő? A negyediken? Az ötödiken? Talán már beszélt is vele?)
– Kérhetnék a Böskétől. Meg is lesz sértve, hogy nem hozzá fordultam. Mi segítünk egymáson, ebben a házban. A Böske, a Rózsika… tudja, aki eltörte a lábát. Tegnap én főztem meg az ebédjét. Palacsintát csináltam, rakott palacsintát.
Lehajolt a fiatalasszonyhoz, valósággal felcsippentette.
– Előbb csak menjünk be a tejeshez, aztán majd ha végeztünk a bevásárlással… Persze, bankban tartják… de hát csak van otthon háromszáz forint… de hát csak félretettünk annyit! Ha én viszem le az üveget, biztosan beveszik, de máskor rendesen ki kell mosni.
Vitte magával a fiatalasszonyt.
– Nyugodt lehet, tizenötödikén megkapja az első részletet… ötven forint, ahogy megbeszéltük, velem még nem volt baj, megkérdezheti a Böskétől vagy a Rózsikától, rongyot kell bedugni a tejesüvegbe, majd én megmutatom. Majd én bemegyek magukhoz, és megmutatom. Jól össze kell sodorni a rongyot, aztán bedugni az üvegbe, aztán körbe-körbe, lassan, türelmesen, mindig csak körbe-körbe…
Kihúzta a konyhaasztal fiókját. Kanalak, kések, villák, kiskanalak, letört kilincs, reszelő, egy habverő drótja, egy gomolyag spárga.
A kihúzott fiókba bámult, és ez jó volt. Kések, villák, kanalak…
A felesége messze, messze, valahol odabent a szobában. Az éjszaka is messze volt, a mozdulat, ahogy kiugrott az ágyból. Aztán, ahogy elindult a felesége felé, valami porral meg egy pohár vízzel.
Szétszedett húsdaráló. Egy darabig még nézte, aztán betolta a fiókot.
Könyv a konyhaasztalon, jegyzetek, csavaros ceruza.
A Western gőzös pusztulása. Féloldalra dőlt hajó a címlapon, ahogy a hullámok között vergődik.
Ide jött ki éjszaka, olvasott, jegyzetelt. Talán abba se kellett volna hagyni, talán le se kellett volna feküdni. Úgyis mindig van valami a feleségével, és akkor már jobb, ha az ember…
Most már csak akkor kap pénzt, ha befejezi ezt a… lektorálást, na igen. Még jó, hogy van ilyen. Igazán rendes az a fickó a harmadikon. Könyvkiadóban dolgozik. Lektorátusban. Múltkor egy útleírást adott.
Belenézett a jegyzeteibe. Az a kifejezés, hogy ágoromvitorla, meglehetősen pontatlan.
Kétségbeesetten vergődik a Western a hullámok között. Alighanem meg van pecsételve a sorsa. A kapitány iszik, káromkodik, nem tud fegyelmet tartani. Voltak kapitányok, akik ittak, káromkodtak, de hogy ne tudtak volna fegyelmet tartani…! Ez meg bezárkózik a kabinjába, ha jön a vihar. Nem, uraim, ez azért nem megy!
Hirtelen felkapta a fejét.
Egy asszony ráköszönt a negyedikről. A férfi bólintott, kissé beljebb húzódott.
Múltkor itt volt ez az asszony. „A maguk parkettje! Az enyém sohasem ilyen fényes.”
Legközelebb talán megint útleírást adnak, vadászatot. Csak olyan ne legyen benne, hogy egy oroszlánt megszelídítenek. Csak ne legyen benne egy nő, aki megszelídít egy kölyök oroszlánt.
A konyhaszekrényhez dűlt. „Csak ne találkozzak megszelídített oroszlánnal!”
Így állt egy darabig, aztán fogta a fülestáskát. Kifelé, kifelé! Mielőtt odabentről megszólal a hang. „Ha jártadban-keltedben beugranál egy édességboltba, egy trafikba…”
Mindig így kezdi: Ha jártadban-keltedben…
Kint volt az ajtó előtt. Még várt egy kicsit, aztán elindult a táskájával.
Az emeletről nézték.
– Most fordul be a másodikon, mindjárt leér.
– Még mindig milyen jól tartja magát.
– Azt mondják, a karján van egy seb. Rosszul talált el egy oroszlánt. A két szeme közé kell lőni az oroszlánnak.
– Az az orrszarvú. Éppen az uramtól hallottam, hogy ha valaki orrszarvúra vadászik…
– Már reggel hétkor lent látom a piacon. A múltkor paradicsomra alkudott.
– A felesége fölírja neki, hogy mit vásároljon.
– Ide figyeljen, ha nekem egy ilyen férjem lenne…!
A férfi megállt odalent. Hunyorogva körülnézett a reggeli napfényben. Egy pillanatra elfelejtette a bevásárlást, mindent elfelejtett. Az utca, így reggel… a háztetők, az erkélyek, a zajok a körútról.
– Mikor vesz már egy kocsit?
A madárkereskedő állt mellette.
Elmosolyodott. A vajszínű kocsit nézte, a járda mellett. Azok a piros bőrülések!
Ez megint valahogy olyan volt, mint amikor kihúzta a konyhaasztal fiókját, és belebámult.
– Mennyit nyúz a feleségem, hogy vegyek már egyet! – A madárkereskedő a kocsi körül mászkált.
– Hét végén mindig lemegyünk valahova, és kocsival mégiscsak más.
– Az biztos. – Tulajdonképpen nem is nagyon hallotta a másikat. A kocsi, a szemben levő ház erkélye, ahogy egy fiatal lány kijön, és aztán eltűnik…
– Magának sárga a szeme?
– Nekem?! – Hátrább lépett.
– Sárga fény van a szemében. A feleségem mondta.
– A felesége. – Megigazította karján a táskát.
– Annyi mindent kitalál! – A madárkereskedő felnevetett. – Azt mondja, hogy sokat volt oroszlánok, nem, tigrisek között… és hogy azért…
– Hogy azért…
– De hát az már régen volt, hajaj, hol van már az a sárga fény! – A szatyorra pillantott. – Maga főz?
– Van, amit el tudok készíteni.
A madárkereskedő megdörzsölte a nyakát, bólogatott. – A Banner Mari megint úgy jött haza… négykézláb mászott fel a lépcsőn.
– A Banner Mari?
– Egy emeleten lakik magával. Talán hallotta is az éjszaka.
– Nem, nem hallottam.
– Egy ilyen csinos lány, és akkor…! – Dühödten dörzsölgette a nyakát. – Az egész azért van, mert nincs mellette egy férfi… szóval, egy olyan igazi férfi. – Megint a kocsinál volt. – Be kéne iratkozni valami vezetőtanfolyamra, bár valamikor tudtam… A bátyámnak volt kocsija, de sose indult el nélkülem.
A madárkereskedő a kocsi körül keringett.
Ő meg egyszerre csak bent volt a boltban. Fülledt meleg és csivitelés. A szűk szoba teli kalitkával. A kalitkák, akárcsak egymáson lógnának.
Megállt egy piros lábú, tarka madárnál. Nézte egy darabig, aztán leült a kopott huzatú, zöld díványra. Körülötte a csattogás… Fák nőttek ki ebből a csattogásból, vastag törzsű fák, haragos zöld levéllel.
– Ettől ne féljen.
Felpillantott.
A madárkereskedő egy hatalmas, kitömött bulldogra mutatott.
Nem, hát attól csakugyan nem kellett félni. Az egyik szeme hiányzott, bundáját kirágták a molyok. Mellette egy nagy tál, valami ragadós, nyúlós péppel.
A kereskedő egy megrozsdásodott kanállal belekotort. – Nem mondom…
Elhízott kacsa totyogott elő valahonnan. Bedugta csőrét a tálba.
A madárkereskedő felállt. – Ez kell neki? Pedig tökfőzeléket kap ebédre, piskótatortát. – Hirtelen meghajolt. – De hiszen ön talán vásárolni akar? Parancsol egy kendericét? Csízt? Papírzacskóban adom.
Egy festőről beszélt, aki varjút akar vásárolni. De nem mintha varjút festene. Csak hogy ott legyen a műteremben. A hangulat miatt.
– Hallott már ilyet? A hangulat miatt! Egyszer a felesége is elkísérte a művész urat, nagyon csinos asszonyka, nagyon csinos, és igazán mondhatom…
Kint volt a bolt előtt egy vörös hajú nőnél.
Maradt a tál, a kacsával.
Most már igazán indulni kellett volna. Semmi kedve se volt ahhoz, hogy felálljon. A táskáját is letette, mintha le akarna dőlni. Álmosság fogta el. Olyan derűs, jóleső álmosság.
Egy madár elrepült az arca előtt. Aztán csak a csattogás, csivitelés. Megint a fák között volt. Madarak röpködtek, piros és zöld madarak. Aztán eltűntek a madarak, és csak a csattogás hallatszott. Az égbolt csattogása volt ez – az égbolté és a fáké.
– Várja az oroszlánokat?
A rugó reccsenése. A dívány felzendült, ahogy a madárkereskedő leült.
– Itt várja az oroszlánokat?
Egymás mellett ültek a díványon. A madárkereskedő a térdét dörzsölgette, és vigyorgott.
Ő meg vette a táskáját, és felállt. Még egyszer körülnézett a kalitkák között, aztán kint volt.
A saroknál visszafordult, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami. Előtte az a kopottas ház, a madárkereskedő boltjával, a vajszínű autóval. Ketten guggoltak a háztetőn, valami antennafélét szereltek. Asszonyok jöttek ki, megálltak, összehajoltak.
Ezt nézte egy darabig. Nagyon is könnyen el tudta képzelni, hogy a Soroksári út felől befordul egy oroszlán. A Boráros téri buszmegálló felől.
– Miért ne…?
Belépett a Tej-Tejtermékbe.
Séta a ház körül
A dokumentumjáték „Így nem lehet élni” címmel hangzott el a Rádió Családi körben szociográfiai műsorában.
BITÓ
Hogy mindig csak dobáltak volna egyik helyről a másikra? Nem mondom én azt. Volt úgy, hogy évekig is megmaradtam egy helyen. Igen, igen – idehaza a Terményforgalmi Vállalatnál éppen tizenkét évig voltam zsákoló.
De hát hol van ez az idehaza? És ki vagyok én egyáltalán? Bitó Norbert a nevem, és Kálban születtem. És ha még azt is hozzáteszem, hogy harmincnyolc éves vagyok, akkor nem is nagyon értem, hogy miért mondom el ezt az egészet. Harmincnyolc év elment, mi történhet még velem, mit várhatok én még?
Csönd.
Szüleim egész korán meghaltak, alig ismertem őket. Apám úgy van előttem, mint egy árny, ahogy az ajtóban áll, mindig csak az ajtóban, aztán elmegy. Anyám meg utána fut, de egyedül jön vissza. Apám egyszer letett elém egy ólomkatonát, a szurony hegye le volt törve, de azért én nagyon örültem neki. Aztán végképp elmentek, mind a ketten. Az apám is, az anyám is. Én meg úgy tartottam fenn magam, hogy vizet hordtam, fát vágtam a gazdáknak. Hol az egyik, hol a másik háznál lézengtem. Megvoltam valahogy. De beszélni nem nagyon beszéltek velem, kérdezni meg éppen nem kérdeztek semmit. „Nincs szükséged valamire? Fáj valamid?” – ilyen nem volt. – A szobákba sose mentem be. Néha láttam, hogy nyílik az ajtó, odabent mozog valaki. Aztán megint eltűnt minden, ahogy az ajtó becsukódott.
Csönd.
Tizennégy éves koromban summásnak álltam Veszprémbe. Hat hónapig voltam ott, amíg a szerződés tartott. Dolgoztam utána hídépítésnél. Volt úgy, hogy csak bámultam a vizet, de olyan sokáig, hogy már rám szóltak. Azt hitték, lógok, nem akarok dolgozni… pedig csak azért néztem a vizet, mert az volt az egyetlen ismerősöm. Meg az örökké vizes kavicsdombok a híd körül. Még most is látom ezeket a dombokat, nedvesen fénylenek a kavicsok, mintha mindig esőben áznának…
Csönd.
Szóval – a Terményforgalmi… Szerettek ezen a helyen, nem tudok mást mondani. Jutalmat kaptam, meg oklevelet. Kocsit, amikor gyerek született, meg babakelengyét. De talán mégse erre gondolok én amikor azt mondom, hogy szerettek. Hanem, hogy beszéltek velem… Hogy munka után összeültünk, kártyáztunk egy kicsit. Egy-két pohár bor is lecsúszott. Nem szeretek inni, csakhát, hogy akkor mégis emberek között vagyok.
Aztán ötvenhatban nemigen tudtak munkát adni, és akkor feljöttem Pestre.
Nem volt semmi baj, találtam is mindjárt helyet a köztisztasági vállalatnál.
Lakásom meg… no, hát arra se volt gondom. Munkásszálláson laktam. És akkor úgy adódott, hogy szobagazda lettem. Százötven ember szobagazdája.
Összebarátkoztam a gondnokkal, és a társaim is megszerettek. Csöndesen. Itt soha senki se mondta nekem, hogy mit akarsz, te barnapofájú, mit rázod úgy a rongyot? Nem volt velem semmi baj. Hangja lehalkul. Csönd.
GONDNOK
Mi baj lett volna vele? Nem ivott, munkaidő után mindjárt hazajött a szállásra. Az nem érdekelt engem, hogy cigány. Nem érdekelt az se engem, se mást. Megbíztam benne. Azért lett szobagazda. Meg, hogy annyit tréfálkozott. Néha úgy meg tudta nevettetni az embert! Szünet. Néha meg olyan furcsa volt. Csak állt előttem, és nézett, mint akit bánt valami, mint aki mondani akar valamit. Szomorúság volt a szemében. De nemcsak a szemében. Még a kabátja is úgy lógott rajta, olyan lehetetlenül szomorúan. Meg is kérdeztem tőle: Megszólítva. – Mi a baj? Megnémultál?
GONDNOK
Azt hiszed, nem látom én rajtad?
BITÓ
Téved… Semmi, igazán semmi.
GONDNOK
Hát jó… Te tudod… Hang ki. Csönd.
BITÓ
Igen, én tudtam, de minek beszéljek? Segíteni úgyse lehetett volna. Ezeregyszáz forint. Ennyit kerestem. Abból én négyszázat elköltöttem, tehát kevés maradt a családnak. Meg aztán reggel már négy órakor fel kellett hogy keljek. Messze volt a munkahely, én meg ott akartam lenni időben. Ezért hagytam ott a szállást, a gondnokot, a cimborákat. Ezért jöttem el Pestről.
Csönd.
És hogy idehaza mi volt? Az volt, hogy felvettek a szövetkezetbe tehenésznek.
Tehenész, csordás meg mezei munkás… Én ezt mind végigcsináltam. Az vagyok most is: mezei munkás. Ami munkát adnak, én mindig elvégzem, bármilyen nehéz is. Tavaly a betakarításnál éjjel-nappal zsákoltam. Ki is tették a nevemet a tanácsnál. A becsülettáblára, igen. Szekeres Pál, Zagyvai Béla és aztán: Bitó Norbert.
Csönd.
Akad olyan, aki rossz szemmel néz bennünket, akad éppen elég. De a volt szegényparasztok segítenek, szívesen barátkoznak velem. És főleg – nem bántanak. És mégis… Sose felejtem el, amikor kilenc asszony jelentkezett tőlünk a téeszbe. Kilenc asszony a cigányságból. És a vezetőség már eleve nem javasolta a felvételüket. Miért?… Nem tudom én azt. Csak azt tudom, hogy aztán a tagság is megtagadta őket. Én felszólaltam akkor, mert úgy éreztem, fel kell hogy szólaljak. Csönd. – Majd döbbent hangon.
Ezek az asszonyok dolgozni akarnak! Úgy akarnak élni, mint más emberek… emberi életet akarnak. Hát akkor mi baj velük?
Csönd.
Adják mellém őket, és ha nem tudnak dolgozni, vagy valóban nem akarnak, akkor nem kellenek ide, akkor nincs helyük közöttünk… de hogy már előre visszadobjuk őket?! Vár.
Szóljanak már valamit! Szóljanak az asszonyok ügyében!
Csönd, majd:
EGY FÉRFI
Reszelős hang. Ezt így valóban nem lehet eldönteni. Mert ilyen nincs, hogy csak azért, mert valaki cigány… Akár ilyen, akár olyan, ha dolgozni akar: egyforma. Szünet. És aki úgy tartja, hogy az asszonyokat föl kell venni, az emelje fel a kezét! Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Felemelték a kezüket, de csak azért, hogy legyintsenek. Az az egy ember volt az asszonyok ügye mellett – más senki. Még csak azt se mondták, hogy nem. Legyintettek, és azzal kész.
De hát miért?! Azt mondják meg nekem!
Emberi életet akarunk élni, de nem lehet.
Én nem mondom, van közöttünk a telepen, aki egyáltalán semmit se dolgozik. De ez nem több, mint húsz százalék. Ez meg nem olyan sok. Ennyinek se szabadna lenni, azt mondják… És mégis, ha rólunk van szó – legyintenek.
Mint az anyakönyvvezető.
Csönd.
Nem szeretek én erről beszélni, de hát csak kibukik az emberből.
Van, amikor minden olyan jól indul, aztán mégis baj lesz belőle.
Az Állatforgalmitól vettem egy anyakocát. Szerződtem velük, hogy a malacokat leadom. Csakhogy az úgy van, hogy a leadáshoz járatlevél kell. A járatlevelet meg az anyakönyvvezető adja ki a tanácsnál. Nem állította ki nekem. Jó, mondtam, megkeresem a tanácselnököt. Annak aztán elmondtam, miről van szó. Az rá is írt papírra egy üzenetet, hogy menjek el vele az anyakönyvvezetőhöz. Aki aztán azonnal adja ki… Hangja lehalkul.
ANYAKÖNYVVEZETŐ
Konok. Se azonnal, se semmikor! Nem adom ki a járatlevelet. Szünet. Ha a kenyerembe kerül, akkor se adom ki. Nekem ne üzengessenek. Nekem ne hozzon senkitől cetliket. Se az elnöktől, se mástól. Szünet. Nem adom ki… Szünet. Cigánynak nem adom. Szünet. Büntetett előéletű… Hangja elhalkul. Csönd.
BITÓ
Hát ez igaz. A büntetett előélet. Ezt közben el kell hogy mondjam. A hídépítőknél dolgoztam akkoriban. Soha nem felejtem el azt a téli délutánt. Úgy jöttem haza a szállásra, kifagyva. Akárcsak egy gőzölgő lehelet. Ezen egy kicsit még mulattam is az úton. Mintha én magam úsznék, gőzölögnék előre, ide-oda csapódva abban a leheletben. Nem baj, gondoltam, majd a szálláson iszom egy bögre jó, forró teát. Aztán beledugom az arcomat a tea gőzébe, és akkor lassan átjár a meleg. De elfeledkeztem én a teáról, elfeledkeztem én mindenről, amikor a Hegyi Gyurka elém állt… Hangja lehalkul.
HEGYI
A kórházból jött, az asszonytól.
BITÓ
Biztosan valami baj van… vele… vagy a gyerekkel! Add ide!
BITÓ
Miért nem olvasod már?
HEGYI
Olvas. …tudatom veled, hogy én is meg a kicsi is a legjobb egészségnek örvendünk, és a doktor úr meg a nővérkék azt mondják, hogy a szeme meg az arca egészen olyan, mint a tied…
BITÓ
Közbe. A szeme… Meg az arca! Nem erről van ott szó! Csak te eltitkolsz valamit…
HEGYI
Várj! Tovább olvassa. …de én azt jobban tudom, mint ők, hogy különösen az orra éppen úgy be van nyomódva középen, mint neked, és látod, nem volt semmi baj a szüléssel, pedig te féltél, mert én gyenge vagyok, azt mondtad… De nincs semmi baj, és már ki is mehetek a kicsivel együtt, csak hozzál valami meleg holmit, mert anélkül nem lehet, csókol Marika. Hang lehalkul. Kis csönd.
BITÓ
Kábult. Anélkül nem lehet…
HEGYI
Meleg holmi nélkül persze hogy nem!
BITÓ
Kábult. Meleg holmi…
HEGYI
Hát kendő vagy sál, ha nincs más.
BITÓ
Várj csak! Talán, ha ebbe a kabátba beburkolnám…
HEGYI
Elment az eszed! Olyan vékony, hogy át lehet rajta látni. És aztán te hogy jössz vissza? Ingben?
HEGYI
Mondom, hogy elment az eszed. Ez a kabát semmit sem ér. Akár a szita. Egy forintot nem kapnál érte, ha el akarnád adni. Érted? Egy forintot nem kapnál érte…
BITÓ
De hát akkor mit?… Honnan?…
HEGYI
Mondanám, hogy vidd el a szvetteremet. De hát az öklöm kifér rajta… Elgondolkozva. Vagy, ha kérnék valakitől… Csakhogy már mindenki elment… Szombat van…
HEGYI
Na, hát csak szedj össze valamit… De minél előbb!
HEGYI
Aztán menj be értük. Van pénzed?
HEGYI
Na, minden jót! Hang ki. Csönd.
BITÓ
Minden jót – az már igaz. Láttam én a Hegyi Gyurkán, hogy valósággal menekül előlem. Mert nem tud segíteni. Szünet. Pénzem, az még csak volt annyi, hogy fel tudjak ülni a vonatra, de meleg holmi… Se egy szvetter, se egy…
Akkor jutott eszembe a pokróc.
A pokróc, amit a szálláson kiírtak a nevemre. Összecsomagoltam, és vittem magammal.
Végig a vonaton meg az úton a kórház felé arra gondoltam, milyen jó lesz ez majd az asszonynak meg a kicsinek. A gyerek valósággal eltűnt a pokrócban, de a feleségemnek is csak a két nagy szeme látszott ki. Aztán, amikor visszamentem a szállásra, elém álltak, hogy loptam. Hogy az a pokróc nem volt az enyém, és én elloptam. Pedig le is adtam, visszahoztam, nem történt semmi baja. Hiába, nem számított. Csak az számított, hogy elvittem. A gondnok egyre csak azt hajtogatta, hogy nem lett volna szabad, és hogy ő már megtette a följelentést. Még Hegyi Gyurkának is azt mondta, amikor megpróbált vele beszélni, hogy mégis, térjen észhez.
GONDNOK
Lopás ez, akárhogy is nézzük…
HEGYI
De azt hitte, hogy ha egyszer ki van adva a nevére…
GONDNOK
Közbe. Nem tudom, mit hitt. És nem is érdekel.
GONDNOK
Innen nem lehet kivinni holmikat. Ma egy pokróc tűnik el, holnap valami más… És különben is, a följelentést már megtettem…
HEGYI
És azt tudja, hogy mire kellett neki?
GONDNOK
Honnan tudjam? Én csak azt tudom, hogy elvitte, és az nekem elég.
HEGYI
A feleségét hozta ki a kórházból. A feleségét meg a gyerekét. És kellett valami meleg holmi.
GONDNOK
Na igen… De hát már megvan a feljelentés.
HEGYI
És nem volt neki meleg holmija. Pénze se volt.
GONDNOK
Nem volt! Nem volt! De akkor is csak elvitte! És ezért én felelek! Érti? Én felelek… Hangja lehalkul.
Csönd, majd
BITÓ
Így ítéltek el engem két hónapra. De aztán semmi összeütközésem nem volt a törvénnyel. Soha semmi. Csönd.
És hogy mi lett a feleségemmel, amikor két hónap múlva kijöttem a börtönből? Megismerkedett valakivel, és aztán… De minek magyarázzam? Nagyon szerettem, csak ennyit mondhatok. Szép, kis barna asszony volt. Tizennégy éves korában került velem össze, de valamiképpen mindig is olyan volt, mint egy gyerek. Ha gesztenyét vettem neki, a tenyerébe fogta, úgy fújta. Előreszaladt, megállt, visszanézett rám. Nevetett, és fújta a gesztenyét.
Most is így van előttem. Ahogy rám nevet a tenyeréből, és fújja a gesztenyét. Szerettem volna vele tovább élni, de nem sikerült. Megházasodtam újra. Gyerekeim is vannak a második asszonytól. De néha még mindig úgy érzem, hogy egyszer csak felbukkan az első feleségem, rám nevet, és fújja, fújja a gesztenyét. Csönd.
Egy kicsit messzire kanyarodtam. De hát az embernek annyi minden eszébe jut. Érzem én, hogy valamiféle rendet kéne tartani. Szép sorjában végigmondani a dolgokat. Csöndes nevetés. De hát ez valahogy nem akar sikerülni. Csönd.
A járatlevél, igen… Hát végül is nem adta ki nekem az anyakönyvvezető. Megtagadta. Én meg bementem az Állatforgalmihoz. A vezetőhöz. Az eljött hozzám a malacokért, kocsira rakta, bevitte a tanács udvarára, és azzal hagyta ott, hogy akkor most már tartsa a malacokat a tanács.
Estig maradtak ott a malacok. Aztán hazavittem őket, és reggel, a vezető tanácsára, levágtam. Persze, baj lett belőle. Jegyzőkönyvet vettek fel. És most várom a büntetést, ami ha lesz, igazságtalan lesz.
Ami a pokróc miatt történt akkoriban, azért én nem szólok. Talán lehetett volna másképp is nézni a törvényt, nemcsak betű szerint… De most megint csak ezt kell halljam: Nem kaphatok meg semmit, mert más színe van a bőrömnek?! Mert barna a pofám?! Azért?!
Csönd.
Nem, a pénzzel nincs itt baj. A keresettel. Hiszen, ha minden jól megy, év végére meglesz a négyszáz munkaegység. A feleségemnek meg eddig kétszázharminc munkaegysége van. Ez pedig majdnem harmincezer forint lenne. Majdnem… Mert egy részét terményben kapjuk. Az meg nekünk annyi, mint a semmi. Hová tegyem? Nincs egy kamrám… semmim. Csak ez a kis szoba. Vagy inkább lyuk. És ott is mennyien vagyunk. Mi ketten a feleségemmel és a négy gyerek…
Hát elfér itt még valami?
Tavaly is ki kellett önteni a krumplit az árokba. Az asszony mellettem állt, és nézte. Nem szólt egy szót se, csak nézte, hogy gurulnak szét a krumplik. Néha lehajolt, fölemelt egyet, és beletörölte a szoknyájába. Aztán elnézett valahova messzire, és mintha elfelejtette volna a kezét is meg a krumplit a kezében. Szétnyíltak az ujjai, a krumpli meg lent volt a földön.
Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy menjen, menjen innen, nem kell neki ezt látni, nem kell neki ezt nézni! Hangja lehalkul, csönd.
ASSZONY
Ott kellett állnom mellette. Egyszerűen nem tudtam elmozdulni. Így volt ez akkor is, amikor megvette azt a ruhát, és hazahozta. Az új, sötétkék ruháját.
A kifeszített karján tartotta, mint egy gyereket. Beszélni nem beszélt. Azt se mondta, hogy mennyire örül a ruhának. Nekem se mondta, hogy nézzem meg: tetszik-e a színe, a szabása. Állt a szoba közepén, és mosolygott.
Én azért közben mégis megnéztem, hogy milyen anyag, meg a csíkozása. Az a vékony, fehér csíkozása.
Lassan elindult a ruhával. Elindult a ruhával körbe a falnál, hogy helyet keressen. Sóhajt. Helyet! Én nem is tudom, hogy gondolta. De csak járt körbe a falnál. Óvatosan fogta a ruhát, mint aki attól fél, hogy beleütközik egy szekrénybe, fogasba vagy valami ilyesmibe.
Nem ütközött bele semmibe. Nem volt ott semmi, csak a négy csupasz fal.
Ment, ment iszonyatos lassúsággal, és fölfelé bámult, fölfelé, a falakra. Arcán még mindig a mosoly, kifeszített karján a ruha, így ment körbe, így topogott körbe, és én már rákiáltottam, hogy hagyja abba, tegye már le… Majd én leteszem a székre – arra az egyetlen székre – vagy beverek egy szöget a falba, és ráakasztom.
Meg se hallotta.
Járkált körbe, mint aki nem veszi észre, hogy nincs itt semmi, csak a négy csupasz fal, a hasadásokkal, a repedésekkel. Aztán megállt, kezében megcsúszott a ruha. Én ugrottam oda, hogy elkapjam. A vonalakat nézte a falon. Amivel megjelöltük, hogy a gyerekek mennyit nőttek. Ezeket a rovátkákat bámulta. És akkor, mintha el is feledkezett volna a ruháról. Arról beszélt, hogy meg kell mérni a gyerekeket, mert hiszen ezt ebben az évben elfelejtettük. Mindjárt álljanak is oda a falhoz. Ezt is elfelejtette, és megint folytatta azt a lassú, végtelen útját a falak között.
A ruha már egészen összegyűrődött a kezében, a nadrág szára a földet söpörte. És én mellette kellett hogy legyek, mert különben elejtette volna, mert én azt hiszem, talán már el is felejtette, hogy tart valamit a kezében.
Kivettem a kezéből a ruhát. Ő pedig állt, és fölfelé bámult. Néhány napig a széken volt a ruha. Aztán szereztem egy jó nagy kampós szöget, és akkor azon lógott.
De egyre gyűröttebb lett, egyre porosabb. Valahogy mintha megöregedett volna. – Viselni nem viselte. Azt mondta, majd, ha egyszer elmegyünk valahova. De hát mi nem megyünk el sehova.
Aztán egy nap, amikor hazajövök, üres a szög a falon. Nincs sehol a ruha. A férjem nem volt otthon, kérdem a gyerekeket, mi történt, hova tűnt a ruha? A kisfiam mondta, hogy apa levette a szögről, szépen becsomagolta és elvitte.
Többet nem kérdeztem semmit.
Nem is kellett, mert jött haza a férjem. Benyúlt a zsebébe, és pénzt tett le az asztalra.
– Ennyit kaptam érte. – Aztán elfordult, és nem mondott többet.
Eladta. El kellett adnia az új ruháját, mert nem volt egy rendes helye! Csönd.
A falusiak azért haragszanak ránk, mert piszkosak, rongyosak vagyunk. Ebben igazuk van. Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
De hát hogyan lehetnénk mi olyanok, mint ők, amikor így kell élnünk, ilyen körülmények között? Körülbelül hatszázan lakunk egymás hegyén-hátán összezsúfolva. Egy család hét-nyolc-tíz emberből áll. A kétszer háromméteres kis szobákban két-három család is lakik. Lakik? Tulajdonképpen nem. Csak úgy tengődik, mint az állat.
De hát hogyan lakjunk? Hova menjünk? Hangja lehalkul.
Kis csönd, majd:
NŐI HANG
A mi udvarunkba ne jöjjenek…
MÁSIK FÉRFI
Lopnak. Verekednek…
FÉRFI
Mit akarnak itt? Abból csak baj lesz…
ÖREG NŐ
Suttogva. Gyilkolnak…
Kis csönd, majd:
BÍRÓ
Inkább felakasztom magam, de nem lakom cigánnyal egy udvarban! Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Ezt mondta a gazda, Bíró Bálint. Szünet. 1954-ben volt ez, amikor a telepen összedőlt a házam. Olyan rozoga volt, hogy én még csodálkoztam is, hogy volt ereje összedőlni. Bementem a tanácselnökhöz. Nem mintha bíztam volna valamiben, de mégis, gondoltam, megpróbálom. Hanem a tanácselnök nem hagyta annyiban a dolgot. Kijött velem a faluba, és együtt néztünk lakást. Mentünk az úton, és amerre mentünk, mindenfelé azt a suttogást hallottam, az kísért bennünket.
NŐI HANG
A mi udvarunkba ne jöjjenek…
MÁSIK FÉRFI
Lopnak. Verekednek.
FÉRFI
Mit akarnak itt? Abból csak baj lesz…
ÖREG NŐ
Suttogva. Gyilkolnak…
Kis csönd, majd:
BÍRÓ
Elnök elvtárs, ha idehozza őket… én inkább felakasztom magam.
ELNÖK
No, ha ezt megteszi, legalább minden a cigányé lesz. Akkor legalább lesz, aki örököljön… Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Nem akartam én örökölni semmit, nem gondoltam én ilyesmire. Csak egy helyet akartam, ahol megmaradhatok.
Megkaptam a kulcsot. Hogy mi volt nekem az a kulcs! Forgattam, nézegettem, eltettem, de csak azért, hogy újra elővegyem. Szinte már éreztem azt a mozdulatot, ahogy beillesztettem a zárba; ahogy fordítok egyet rajta, és nyílik az ajtó… Megtörtént az is. Beköltöztem. Csöndes nevetés. Nem volt az valami nagy költözés. Inkább csak fogtuk magunkat, és bementünk. Merthogy nem volt más holmink, csak egy pokróc. Valaki még ránk is kiáltott az egyik kapuból: Mi az?! A többit autó hozza utánatok?
Nem törődtem én akkor senkivel és semmivel. Csak azzal, hogy végre beköltözhetek valahova.
Lehetett volna több holmink is, nemcsak az az egy pokróc. Mást is tudtam volna venni. De hát minek? Hova? Abba a lyukba úgyse fért volna be semmi.
Most aztán elkezdtünk vásárolni. Vettünk ezt-azt, mégis, amire leginkább szükségünk volt. Ágyneműt. Ezt vettünk először. És akkor a feleségem nevetve azt mondja:
ASSZONY
Azért most már talán ágyat is vennénk – ha már egyszer ágyneműnk van…
BITÓ
Hát igaz, egy kicsit összevissza vásároltunk. Valósággal megzavart, hogy van egy rendes helyünk.
Így történhetett, hogy előbb jött az ágynemű, aztán az ágy. És aztán vettünk mindent. Mindent, ami egy háztartáshoz kell. Háztartás! Valahogy úgy volt akkoriban, hogy akármiről is beszéltünk a feleségemmel, mindig előbukkant ez a szó.
ASSZONY
Tűnődve. Mit gondolsz, kell ez még a háztartásunkba?… Szünet. Vegyünk tükröt a háztartásunkba?…
BITÓ
Új kistükröt vettem a borotválkozáshoz. A régi már egészen elhasadt közepén, és olyan homályos volt, hogy alig láttam benne az arcomat. Lassacskán kezdtünk rendbe jönni. De a gazda, Bíró Bálint, még a fejét is elfordította, ha meglátott bennünket. Vagy pedig akár csak a semmibe bámulna. Így aztán nem vette észre a változást. A változást a háztartásunkban.
Gondoltam, azért ez valahogy még sincs így rendjén. Mondtam is a feleségemnek, hogy rendbe kéne tenni ezt a dolgot, mégis, együtt lakunk…
ASSZONY
Te csak hagyd… Ne kezdj te Bíró Bálinttal, mert abból csak baj lesz…
BITÓ
De azért én nem maradtam nyugton. Egyik este vettem egy fél liter pálinkát. Én ugyan nem iszom, de azért mégis megvettem azt a pálinkát. Mikor megláttam az öreget, odamentem hozzá… Meg akartam hívni, hogy jöjjön már be hozzánk… Csakhogy ez nem ment ám olyan könnyen. Bíró Bálint valósággal átlépett rajtam. Észre se vett, meg se látott…
Nem tudott lerázni, mégse tudott lerázni. Mentem utána az üveggel, végig a kerten, be az istállóba, aztán kijöttem, amikor ő is kijött, és csak kísértem azzal az üveggel. Hangja lehalkul.
BÍRÓ
Mit akar azzal az üveggel? Mit dugdossa az orrom alá?
BÍRÓ
Maga engem ne kínálgasson…
BITÓ
De hát ez jóféle pálinka.
BÍRÓ
Igya meg a jóféle pálinkáját.
BITÓ
Tudom én, hogy Bíró bátyám szereti. Meg aztán bírja is.
BÍRÓ
Ha kedvem van hozzá. Ha nincs kedvem hozzá, akkor nem bírom.
BITÓ
Leülhetnénk egy pohárra…
BÍRÓ
Nincs nekem ahhoz időm.
BITÓ
Mégis… ha bejönne hozzánk.
BITÓ
Még sose volt nálunk. Nem is tudja, milyen a szobánk, hogy élünk. Csöndesen. Egy pohárra…
Kis csönd, majd:
BÍRÓ
Hát… egy pohárra! Hang ki. Csönd.
BITÓ
Lett abból két pohár is. És a végén egészen jól elbeszélgettünk. Még velünk is vacsorázott, úgy feloldódott a hangulat. A felesége jött érte, hogy hazavigye. De aztán az is ott maradt.
Ezek után összebarátkoztunk a gazdával. Mikor sütött a felesége, mindig hozott be kalácsot, tésztát. Hangja lehalkul.
BÍRÓ
Persze hogy vittem nekik egy kis édességet! Ahol annyi a gyerek!
Csönd.
Hiszen nem volt nekem velök semmi bajom. Semmi az égvilágon. Láttam én azt mindjárt, hogy csöndes, rendes emberek. Az ilyesmit mindjárt észre lehet venni. És hogy mégis elfordítottam a fejem? Hogy nem fogadtam a köszönésüket? Hogy még egy pohár pálinkára se akartam bemenni – és inkább hagytam, hogy jöjjön utánam az üveggel és kínálgasson, hívjon azon a furcsa, sírós hangján? Nem is mondhatom, hogy a büszkeség miatt…
De a szomszédok… Mit szólnak a szomszédok, ha azt látják, hogy velük barátkozom? Hozzáteszi. Cigányokkal… Hang ki. Csönd, majd:
BITÓ
Csakhogy aztán ők is megszelídültek. Mármint a szomszédok. Hiszen látták, hogy nincs velünk semmi baj. Nem lopunk, nem verekszünk… és még csak egy hangos szó sincs köztünk. Amikor disznót vágtam, átjöttek segíteni. Emlékszem, a kövér Bencze Karcsi ráült a disznóra, amitől az egyből kinyúlt. Vasárnaponként meg áthívtak kártyázni. Volt úgy, hogy nem is játszottam, csak ott ültem közöttük. Megkínáltak valamivel, elém tettek egy pohár bort.
Erre az időre nagyon szívesen gondolok vissza. Igen, talán ez volt az egyetlen az életemben, amire szívesen emlékszem. Az arcokra a dohányfüstben, a pohárra, amit elém tesznek, arra, hogy kérdeznek tőlem valamit…
Háromezer forintot kerestem akkoriban.
Gondoltam, miért ne vehetnék egy kis házat, részletre. Gyűjtöttem a pénzt, és egyre csak azon a házon járt az eszem. Hogy milyen jó lesz ott majd az asszonynak, a gyerekeknek.
Csakhogy mégse tudtam kifizetni az egészet. Mert közben felmentem Pestre, ahol már jóval kevesebbet kerestem.
Az lett a vége, hogy vissza kellett költöznöm a telepre. Visszakaptam a pénzt is, de házam persze nem volt.
Miért nem tudtam én megmaradni a gazdánál? Miért kellett nekem mindjárt házra gondolnom?! Igaz, a gyerekek miatt, akiknek nemigen volt helyük… De akkor is! Jobb lett volna, ha maradok, jobb lett volna. Csakhogy ezen már nem lehet segíteni. Se ezen, se máson.
Gyakran találkozom Bíró Bálinttal azóta is, és mindig nagyon barátságosan köszön.
Csönd.
Hatvanegyben történt, hogy bementem a tanácshoz a telek ügyében. Hogy tudnak-e telket adni a ház építésére. Nem ingyen kértem. És nem is voltam egyedül ezzel a szándékommal. Körülbelül tizenöt család akart házat építeni velem együtt. Tizenöt család, akik megfulladnak abban a lyukban, ahol élnek.
Egy év is eltelt, míg végre kiosztották a telkeket. Egy év – micsoda várakozásban, micsoda izgalomban…! Mindjárt be is fizettük a pénzt, telekkönyvezték.
Hányszor jártam én körül azt a telket! Hogy most már végre van egy hely, ahol létezni tudunk, ahol emberi életet tudunk élni. Be is fásítottam, bekerítettem, úgy örültem neki. A feleségem azt mondta, hogy várjak az örömmel, hiszen nincs még építési engedély. Ne félj semmit, mondtam, meglesz majd az is, csak előbb, persze, kérni kell.
A következő évben kértem építési engedélyt.
Nem adnak. Ezt közölték velem. Mert azokra a telkekre nem lehet építeni. Hogy mi okból, azt nem mondták, azt a mai napig se tudom. És velem együtt ott van most tizenöt család, és egyszerűen semmit se tudunk kezdeni… semmit.
És ha kérdezünk valamit. Hogy mégis… mi lesz velünk?… Hangja lehalkul.
FÉRFI
Kongó hang. Nem tehetünk semmit. Sajnáljuk. Talán egy év múlva. Nem tudjuk. Hang ki. Csönd.
BITÓ
Ennél többet nem mondanak, ennél többet nem lehet megtudni. Szünet. És a következő évben se történik semmi… és a következőben se. – És akkor újra elmegyünk, és akkor megint csak azt halljuk… Hangja lehalkul.
FÉRFI
Kongó hang. Nem tehetünk semmit… Sajnáljuk. Hang ki. Csönd.
BITÓ
Néha lejönnek Pestről, megnézik, hogyan élünk, mi is van velünk. Újságtól jönnek, meg máshonnan is. És ez jó, mert akkor elbeszélgetünk. A mi életünkről, a gyerekeinkről, hogy járnak-e iskolába, hogyan tanulnak. – Még akkor is örülünk ennek, ha a látogatók aztán elmennek, mi meg itt maradunk. Elmondjuk a panaszainkat. Ők se értik ezt a dolgot a telekkel. Senki se érti. Van úgy, hogy ha egyedül vagyok, vagy néha akár álmomban is, ezt a rettenetesen kongó hangot hallom. Hangja lehalkul.
FÉRFI
Kongó hang. Nem tehetünk róla… Sajnáljuk… Nem tudom… Sajnáljuk… Hang ki. Csönd.
BITÓ
Azt hiszem, hogy szétreped a fejem. Hogy örökké ezt kell hallanom… Hogy ez a válasz minden panaszunkra! Megismétli. Sajnáljuk… Nem tehetünk róla… Sajnáljuk… Felkiált. De hát csak van valami segítség! Hangja lehalkul.
Kis csönd, majd:
ASSZONY
Azt mondta, ne féljek, meglesz az engedély. Miért ne adnák meg, ha egyszer már megvan a telek?
Aztán mi lett? Szünet. Ki kellett szedni a telekről a fákat meg a kerítést. Ki kellett szedni, mert a termelőszövetkezet azt a földet bevetette répával. Szünet. Még sincs telkünk… Hangja lehalkul.
BITÓ
Így igaz. Hiába van a nevemre írva, nincs telkünk. És a pénzem se adták vissza. De hát miért? Miért? Tulajdonképpen nekem nem is a pénz kellene. Nekem a házhely kellene. Hiszen azért élek, azért dolgozom, hogy innen elkerüljek. Mert én élni akarok. És a többiek is élni akarnak, és el akarnak kerülni a telepről. Mert így hiába dolgozunk, nincs semmi eredménye.
Leveleket írunk ide is, oda is. Én diktáltam le a Balla Zsigának. Az utolsót annak az elvtársnőnek küldtük, aki az újságtól volt itt nálunk: Emelt hangon.
Tisztelt elvtársnő! Nagyon kérem, ne haragudjék, hogy ismét zavarnom kell önt. De kérem, szíveskedjék elolvasni ezt a levelet, és lehetősége szerint segítsen rajtunk.
Ön fájó kérésünkben egyszer már dolgozott. A káli cigányság házhely kérésében. Akkoriban, amikor utoljára itt járt nálunk, azt kérte, értesítsük, megtörtént-e már a házhelyek kiosztása.
Most értesítem, hogy nem történt meg, és azt a választ kaptuk, hogy kilátás sincs rá, hogy valaha megtörténik.
Kérem, ezt a levelet úgy tessék venni, mintha ötszáz elnyomott és lakás nélküli dolgozó kérné segítségét.
Ön látta, miben élünk, sárfészekben, nyomortanyában, és senki se akar segíteni rajtunk. Higgye el, örökké emlegetnénk a nevét, ha segíteni akarna nekünk. Kérem, mi is dolgozók vagyunk, és szeretjük társadalmunkat. Nem akarjuk gyermekeinket ugyanabban a kunyhóban felnevelni, amiben mi nevelkedtünk. Még egyszer nagyon kérem, és bízom önben, és segítségét kérjük… Hangja lehalkul. Csönd.
Mennyi ilyen levelet küldtünk… Kaptunk is ígéretet, de történni – nem történt semmi. Szünet. Az történt, hogy a legkisebb fiam meghalt. Talán, ha más körülmények között vagyunk, akkor megmarad, akkor meg lehet menteni. Volt nála orvos, kijött többször is, hogy megvizsgálja, adott orvosságot, de rendes házhelyet, azt nem tudott adni ő sem. Szünet. És azóta a feleségem egészen más. Néha csak úgy áll egy helyben, nem szól senkihez. Áll és néz… Mintha azt a gyereket látná. Hangja lehalkul.
ASSZONY
Suttogva. Elmentél… és én nem mentem veled… nem kísértelek el… Ne haragudj! Megígértem, hogy mindig veled leszek, és mégse kísértelek el… Alig hallható. Ne haragudj… Hang ki. Csönd.
BITÓ
Így van ez más családoknál is a cigánysorban. És hogy nincs ezen segítség… nem hiszem én azt! Csönd.
Van nekem egy tervem.
Hogy ha házam lesz, akkor kölcsönt veszek fel, építek. És ott, a magam kis portáján nevelek baromfit, szerződést kötök az Állatforgalmival. Tisztán és egészségesen élhetnénk. S nem kellene többé vándorolni.
Ez az én tervem.
Erről beszélgetünk mi most esténként. Hogy is élünk majd, ha egyszer házunk lesz…
És még valamiről.
Arról, hogy napközben ki juttatott nekünk néhány jó szót. Mert úgy van az, hogy a falu mostani vezetői nem nagyon törődnek velünk. Néha szóba se akarnak velünk állni, nincs jogunk semmihez, csak a munkát várják el tőlünk. Szünet.
Ez mind azok miatt van, akik mint embert figyelembe se vesznek minket. Csak egy tanácstag van, aki mégis felemeli értünk a szavát. De hiába! Arra se hallgatnak.
De akkor miért vannak itt a vezetők? Hangja lehalkul.
BOSSZÚS HANG
Hát nem azért, hogy örökké ezt a siránkozást hallgassuk! Ide-oda rángatnák az embert, ha hagyná magát. Ezeknek semmi se jó! Mit akarnak? Hogy aranytányéron vigyük eléjük az ételt?! Hang ki. Csönd.
BITÓ
Nem, mi nem ezt akarjuk. Csak emberséget és megbecsülést várunk a munkánk után.
Én nem mondom, van köztünk, aki nem dolgozik. Van ilyen a cigányság között. Aki feléje se néz a munkának. Megpróbáltam velük beszélni, de csak legyintenek.
Pedig, ha valahogy rá lehetne őket szoktatni a munkára! Nekik is jobb lenne, meg nekünk is. Akkor talán nem hallanánk mindig, hogy csavargó népség meg ilyesmi…
Mondom, megpróbáltam velük beszélni, de hiába. Elfordulnak, ha meglátnak. Elfordulnak vagy csúfolódnak. Hang lehalkul.
FÉRFI
Gúnyos hang. Nézzétek, az elnök elvtárs!
NŐ
Gúnyos. Jó estét, elnök elvtárs!
FÉRFI
Hogy áll a téeszcsé?
BITÓ
Van még valami? Akartok még valamit?
FÉRFI
Nevet. Egy kis beszámolót akarunk hallani… A téeszcséről.
FÉRFI
Mi az? Már szóba se állsz velünk?
BITÓ
Ide figyelj! Miért nem próbáltok valamit? Akkor több becsületünk lenne.
FÉRFI
Gúnyos. Téged már így is nagyon megbecsülnek, elnök elvtárs! Mit akarsz még?
BITÓ
Én csak annyit, hogy…
FÉRFI
Mogorván, közbe. Na jól van, ne zenélj már. És csak bízd ránk, hogy mit csinálunk, tudjuk mi azt.
BITÓ
Dehogyis tudjátok! Hiszen, ha tudnátok, aktkor…
NŐ
Gúnyosan. Tudjuk vagy nem tudjuk, menj csak a becsületeddel, elnök elvtárs! Menj csak! Hang ki. Nevetés – lehalkul.
BITÓ
Persze hogy továbbmegyek. A nevetésük kísér egy darabig, de aztán az is elmarad mögöttem, és csönd lesz. Hát akkor ők is megvetnek? Azért, hogy dolgozom? Jól van, mindegy. Csönd.
Azért én tudom, hogy mit akarok. Én itt akarok élni, de ember módjára.
Aztán van még valami, ami nagyon rossz. Olyan, mint a betegség. Se én, se a feleségem nem tudunk írni-olvasni.
Egy időben esti iskolába jártam. A betűket meg is tanultam, akár most is elmondom sorjába mindet… de már az olvasás nem ment. Abbahagytam a tanulást, mert nem járt ott az eszem, hiába erőltettem magam. Valahogy nem ment. Csönd.
Hanem nincs olyan mozi, amit én meg ne néznék! De nemcsak én, a többiek is nagyon szeretnek moziba járni.
A harcos és megható filmeket szeretem a legjobban. A tv-ben pedig a meccset. Azt soha nem hagyom ki. Vezetékes rádiónk van, megvettem a postától, állandóan hallgatom. A feleségem is nagyon szereti. Talán még jobban, mint a mozit. Azt mondja, hogy moziba nincs kedve elmenni, mert fáradt, de a rádió itthon van, azt mindig be lehet kapcsolni.
Meg is hallgatunk mindent, kivéve a komoly zenét. Azt csak a Borika, a kislányom szereti. Hangja lehalkul.
ASSZONY
És hogy mennyit olvas! Igazán nem is tudom, honnan hordja haza azt a sok könyvet. A tanítónőjétől is kap, meg mástól is. Nagyon rendesen jár iskolába, és jól is tanul.
Csönd.
Nem, ő nem panaszkodik arra, hogy a gyerekek csúfolják. Talán náluk már másképp van, talán ők már nem csúfolnak valakit azért, mert cigány. A tanítónője mindig dicséri, azt mondja, jól fog az esze, gyakran kap csillagos ötöst. Szünet. Ha a gyereknek van kedve tovább tanulni, taníttatjuk, ameddig bírjuk.
Azt szeretném, ha neki is meg a többi gyerekemnek is már más élete lenne. Szünet. És nem akarom, hogy tizennégy éves korában menjen férjhez, mint itt a telepen szokás. Nem akarom! Hangja lehalkul. Csönd.
BITÓ
Ezért is szeretnénk elkerülni innen. Hogy a gyerekeimet másképpen nevelhessem.
Mert így az van, hogy mi elmegyünk dolgozni, a gyerekek meg csoportokba verődve kóborolnak. Aki nem megy a többivel, azt megverik, vagy annyira csúfolják, hagy az még rosszabb. Tudom én, hogy van az.
Persze, azt tudom, hogy ha házam lesz, akkor is csak cigány maradok. Ezt már az eső se mossa le rólam. De hát nem is ez a fontos. Én csak azt szeretném, hogy embernek tekintsenek bennünket.
Mondhatom, hogy a háború előtt a legtöbben közülünk csavarogtak. Alig volt, aki dolgozott. Meg az is előbb-utóbb valahogy kiesett a munkából. Mert rossz szemmel nézték, vagy pedig magától hagyta ott.
Most már sok olyan akad a cigányságban, akinek rendes foglalkozása van. Olyan, amit örömmel csinál, és amit nem is hagy abba. És ez rendben is van így. Csönd.
De az az egy fáj nagyon, hogy megbecsülésben, emberszámba vételben nem történt változás.
És ezért is van, hogy négy gyermekem meghalt. Legutoljára az a kisfiam, akiről már beszéltem.
Három-négyhónapos korukban haltak meg, egyik se volt több.
Meddig kell hogy ez még így legyen?!
Meddig?
Mit akarhat egy író?
Fent, az emeleti szobában a családfő. Évek óta nem jött le a többiekhez, évek óta nem akarta őket látni. Azok meg odalent élték a maguk életét. Közben egyre csak azt hallották, ahogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót se.
Ibsent olvastam akkoriban, többek közt a John Gabriel Borkmant. Ez élt bennem meglehetősen élénken, amikor meg akartam írni a család nagy öregjét.
A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. És akkor jön a nagy jelenet. Valami olyan leszámolásféle.
Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejönni. A darab cselekménye nem mozdult. Azok, akik lent éltek, teljesen elszakadtak az öregtől, aki egyre magányosabban, egyre elvadultabban járkált odafent.
És járkál mind a mai napig. Az idők végtelenjéig.
Mert már akkor kiderült valami. Nem tudok cselekményt bonyolítani. De még csak elindítani se tudok. Ezt aztán vállalnom kellett.
Belekezdtem egy mesejátékba. Ez is elakadt. Egyszerűen nem mozdult a fantáziám.
(És, hogy közben jelezzem az időt: Éppen akkor hagytam abba az ötödik gimnáziumot. Nem volt más, mint egy duplafedeles füzet, az Ibsen-kötet, a Klasszikus Regénytár és a Tisza Kálmán tér.)
Tehát már a kezdet kezdetén azt is be kellett látnom, hogy a fantáziám se működik. A döntő dolgok hamar kiderülnek.
Maradt a megfigyelés.
Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.
Komolyan vettem a dolgokat. (Ma is komolyan veszem a dolgokat.)
Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe.
Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült.
Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.
Így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát.
Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.
Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott.
Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé.
Az utóbbiról: Próba közben láttam egy színésznő arcát. Nem volt játékban, magára maradt, és az arca is magára maradt. Fáradt, magányos arc. Beteg, öreg szülők botorkáltak át ezen az arcon. Akiket már nem is lehet kituszkolni, hiába is halnak meg, örökké ott vándorolnak azon az arcon.
A táj…
Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált, ócska lavórokkal.
Az ember felfedezi a törvényeit, és akkor megpróbálhat valamit.
A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs.
Hatás? Az utca és a tér volt rám ilyen nagy hatással. Meg a film. Abban éreztem valamit, amit általában sűrített ábrázolásnak neveznek. Nem kell mellébeszélni. Akad irodalmi hatás is, persze. Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri… Egy bizonyos oldottabb, líraibb próza. Semmi köze a hülye, gennyes, „költői” prózához. Tehát, úgy érzem, hogy ehhez a vonulathoz tartozom. Ezen az se változtat, hogy Krúdy néha már egyenesen felbosszant. Hőseitől, nőalakjaitól ágyban fekvő beteg leszek, annyira hamisnak érzem őket. De mellékfigurái, utcaképei, elromlott, örökké csöpögő vízcsapjai feledhetetlenek.
És Hemingway. Aki sokkal idegérzékenyebb, mint általában gondolják. Nem annyira brusztos fickó. Egyébként a tőle és tőlem teljesen idegen Faulknert sokkal szívesebben olvasom.
Hogy mit is akarok?
Ottlik Géza írja egy tanulmányában: Mit akar egy regényíró? Remélhetőleg regényt írni.
Szerény módosítással: Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő, írni.
A tehetsége törvényei szerint.
|