A társbérlőKicsit nehéz a járásuk. Neki is meg az anyjának is. Apuról ne is beszéljünk. Ahogy ezek végigvágtatnak a folyosón, ahogy az ajtókat csapkodják! A mama mindig megkínál ezzel-azzal, ha kint vagyok a konyhában. Ma is csinosabb, mint Vera. Macskaarc, szürkészöld szem, és a lába!… Szóval még ma is inkább a mama. Vera olyan, akár az apja: csontos, széles arc. Fiatal, persze, még fiatal, és végül is meg lehet vele inni egy fél konyakot. Azt nem mondom, hogy köp rám, de azért még nem ittam meg vele egy fél konyakot. Néha berobban hozzám. – Gyurikám, olyan isteni filmet láttam! Mikor csináltok ti olyat a tévében? Hogy mikor csinálok én olyat a tévében? Egyáltalán, mit csinálok én a tévében? Állólámpát adok Berek Kati mellé, könyvszekrényt Gábor Miklós mögé, amikor verset mondanak. Négyszemközt a verssel. Ez vagyok én a tévében. Verának meg Gyurikám vagyok, és persze tegez. Egyszer szilveszterkor áthívtak, és azóta… Jó kis ügy volt. A kályha mellett álltam, és sorban elvonultak előttem Vera barátai. Összevágták a bokájukat. – Tiszteletem! – Tiszteletem! Az ötödiknél már aggastyán voltam. Egy marék föld, és mindegyik belém döfte a fejfát. – Tiszteletem! Vera apjának az a mániája, hogy az ő pengéit használom. Egy református pap jár a mamához, valami Dénes. Na, nem pap, csak olyan a képe. Sima, rózsás, pufitos. Ártatlan ügy, teljesen ártatlan, erre meg mernék esküdni. – Isten hozta, kedves Dénes! – Vera anyja minden szót külön ropogtat. Meghajol, mosolyog, remeg a feneke. Vera? Nem tudom, mi van vele mostanában. Zsírosan lóg a haja, belelóg az arcába. Minden olyan fekete rajta, a hajától a harisnyáig. Nem is eszik, lehet, hogy fogyni akar. A mama mondta, hogy már a fogai is meglazultak. Nem jár fogorvoshoz. Komor és szenvedő. Szabolcs miatt? Hol van már Szabolcs! Bevonult katonának, azt még tudod. Vera látogatta egy darabig, vitt neki csomagot – narancs, csokoládé –, amikor hazajött, bőgött. – Kis katona! – dalolt a mama – én édes kis katonám! Aztán megjelent Feri. Nyurga, szvetteres fiú. – Mi testvérek vagyunk Ferivel – mondja Vera. Valahol a tanfolyamon ismerkedtek meg, azon a kirakatrendező-tanfolyamon. És amikor vizsgára került a sor, Feri csinálta meg Vera kirakatát. Cigarettázik, alig beszél. – Éppen olyan humora van, mint neked – mondja Vera –, éppen olyan fanyar humora. Legalább tudom, hogy fanyar humorom van. Feri apja mérnök volt, aztán, vagy tíz évvel ezelőtt, elvitték. Az anyjának azt mondták, hogy váljon el. Elvált, férjhez is ment valakihez. Feri azóta nem beszél az anyjával. Úgy hallom, hogy otthon lakik az apjával. Az biztos, hogy örökké itt van. Vera apja és anyja már látni se tudják. Vera berohan a kamrába, levág neki egy darab kenyeret, felnyit egy konzervet. Nyáron levitte magával a Balatonra. Apu majd felrobbant. Szabolcs olykor még megjelent. Ezek ketten alig szóltak hozzá. Papundekliből vágtak ki valamit, meg ragasztottak. Örökké ezt csinálják, az iskola miatt. Szabolcs nézte Ferit, ahogy a papundekli fölé hajol, ahogy elsüllyeszti a kenőmájas kenyeret. – Szóval nem érsz rá, Vera. – Láthatod, Szabolcs. – Holnap vissza kell mennem a laktanyába. – Nagyon fogsz hiányozni, Szabolcs. – Közben megint Feri elé passzolt egy kenőmájast. Szabolcs egyszer sírt. Kint az előszobában, leült a ládára és sírt. – Elmúlik, Szabolcs – mondta a mama. Apa meg ott állt előtte, és bámulta. – Szétrúgom a pofáját – szipogott Szabolcs. – Szétrúgom azt a trógert. – De Szabolcs! – A mama a fejét ingatta. Az apa kihozott neki egy kupica pálinkát. Azok odabent enyveztek és ragasztottak. Most is enyveznek és ragasztanak. Nem, nem történik semmi. Semmi olyasmi. Majd a házasság után. Ezt eldöntötték. A házasságot is, meg hogy addig nem történik semmi. Szabolcs egyszer még megjelent. Visszahozta a fényképeket. Ezt olyan nagy jelenetnek szánta, de Vera éppen nem volt otthon. Vera mamája vette át a fényképeket az előszobában. Egy almát rágcsált, és a fiút nézte. – Átadom, Szabolcs. Szabolcs a kabátokra bámult, az előszobában lógó kabátokra. Talán azt várta, hogy valamelyik mögül előbújik Vera. Úgy látszott, hogy többé már nem is akar elmenni, de aztán mégiscsak meghajolt. – Csókolom. Azzal elporzott. – Fess. – A mama az almát rágcsálta. – Jó alakú, fess fiú. Kránitzné jött át a szomszédból. – Ez a fiú valamikor sokat járt magukhoz. – Hja! hja! – Vera mamája felnevetett, és lehajította a csutkát a sötét udvarra. Vera egyszer odaállt az anyja elé. – Anyu, te karrierista vagy! – Vera!… – Anya éppen vasalt a konyhában. Vera belekönyökölt apu pizsamájába. – Egy olyan emberrel élsz együtt, akit nem szeretsz. Anya még mindig nem eresztette el a vasalót, hátravetette a fejét. – Hogy én nem szeretem apádat?! És mássz le arról a pizsamáról! – Unod! Alig tudsz ránézni, és mégis… – Mássz le az asztalról! Aztán csak sikoltozást lehetett hallani és ajtócsapkodást. – Anyu, ezt nem lehet pofonokkal elintézni! – De amikor tudod, hogy semmi közöm Déneshez! Egy kedves partner… – Egy nagy hülye! Mindig prédikál. És ha nincs hozzá semmi közöd, az még rosszabb. Mondd, anyu, egyáltalán kihez van közöd? Ajtócsapkodás – elfulladt sírás. Aztán az anya bejött a szobámba. Szürke volt az arca, már nem sírt. Száraz, könnytelen tekintettel nézett maga elé. – Kihez van közöm? – Legyintett. Fölállt, de azért nem ment el. Belelapozott egy színházi újságba, és azt mondta, okos vagyok, hogy nem nősültem meg. – Azért a Pankát elvehette volna, mi lesz, ha mindenkit futni hagy? Meg az a kis barna is milyen helyes volt… hogy hívták? Anikó? – Anikó. Az öreg, elnyűtt sálat néztem az ablakban. Ablakba dugnak ilyen holmikat, hogy fogják a hideget: sál, harisnya, szakadt pulóver. Én hordtam ezt a sálat? Valamikor kék lehetett. Most meg már szürke, az egész mezőny a két ablaküveg között. Fagyott szürkeség, és örökké szitál a por. – Maga nagyon válogat, Gyurka. Ha valaki sokáig nézi azt a részt a két ablak között, a kopott fényű kilincset, az áthatolhatatlan, szürke üveget – a végén ő is odaköltözik. – Egyszer volt szerelmes? – Hátrafordultam az anyához. Vera mamája már régen arról a férfiról beszélt, akibe szerelmes volt. Talán egy hétig tartott az egész. – De az a hét! – Felnevetett, nyújtózott egyet. Most már fütyült a lányára, a férjére. Aztán elkomolyodott. – Vera azt mondaná, hagyjak itt mindent, és menjek ahhoz a férfihoz, akit szeretek. Ha felesége van, válasszam el a feleségétől. Vera! Vera! Vera! Ez a mama már szagolt valamit az életből. Csak Pankáról ne beszéljen, meg Anikóról, meg akik elmaradtak. – Nekem bázis kell – mondta Panka. – Nem is anyagi… sőt! fütyülök az anyagiakra. Érzelmi bázis. Nem vagyok érzelmi bázis. Vera mamája Feriről beszélt. – Ha szólna Hernek Bélának!… – Miért kéne hogy szóljon Hernek Bélának? – A nagybátyja. Elhelyezné bárhová. – Aha… valami nagy pofa. – Azt mondják, rendes ember. – Rám nézett. Mintha azt akarná mondani, hogy Hernek Béla igazán nem tehet róla, hogy nagy pofa. Többször is láttam Hernek Bélát a Lukács uszodában. A medence szélén állt, a hátát dörzsölgette. – Mi baja van Ferinek Hernek Bélával? – Gerinctelennek tartja. – Gerinctelennek? – Istenem! – Vera mamája összecsapta a kezét. – Tudja, amikor az a bizonyos dolog történt Feri apjával, Hernek Béla valahogy… – Eltűnt. – De hát nem kockáztathatta meg, hogy!… Tudja, mi volt akkoriban. – Tudom. – És ha Béla nem is jelentkezett, de azért többször küldött csomagot Feri édesanyjának. Meg pénzt is. Feri meg egyszer visszaküldött egy csomagot! Valahogy éppen ő volt otthon, és visszaküldte a csomagot. Most meg nem megy el hozzá! Hirtelen elhallgatott. Aztán szinte rémülten suttogta. – De hát miért olyan büszkék ezek? Miért?… Ahogy egyedül maradtam, megint odamentem az ablakhoz. Az alsó deszkából kiállt egy szög. Elvadult, magányos szög. Mintha reszelt volna a torkom, ha Anikóval beszéltem. Pedig olyan bizakodva nézett rám. – A televízió fiatal műfaj, magának perspektívája van. – Az igaz! Perspektívám van… Lépcsőt adok Szakáts Miklós alá, amikor a Lee Annácskát mondja. A Négyszemközt intim hangulata… Miért kellett erre gondolnom? Meg azért talán nem is fogom én ezt örökké csinálni! Lesz még más is. De Anikónak egyébről se beszéltem, mint hogy mennyire leizélnek engem. „Gyurika, a te finom irodalmi érzéked!” – És elöntött a düh, amikor Anikó megkérdezte: – A filmnél nem próbálkozott? – Nem próbálkoztam. Aztán még mondtam valamit, még sok mindent mondtam, és Anikó lehervadt. Most valami nagymenővel jár. Vonalak a falon. Egy hosszú, függőleges és több apró vízszintes. Strigulák, bejegyzések. I. 15.–X. 8. – Egy-egy évszám. 1953. II. 7. – A vízszintes vonalka legalább fél métert emelkedett. Kinek a növését mérték a falon? Veráét? Vagy a régi társbérlőnek is volt gyereke? Talán mégis Veráét. Itt állt, és a mamája mindig rászólt. – Húzd ki magad! Ne ágaskodj! Vera, állj rendesen. – Apa is bejött, ő maga jelölte meg a falon, mennyit nőtt Vera tavaly óta. A mama a fejét ingatta. – Te kis dugó. – Anyu, hát semmit se nőttem? – Mire apa, ceruzával a kezében. – Dehogynem, nézd csak meg. Vonalak és évszámok. 1955 az utolsó, 1955. VI. 10. Akkor még itt álltak mind a hárman. Vera, a mamája és apa. – Micsoda nagy nő! – mondta apa. – Legközelebb már… Nem volt legközelebb. A jelek elmaradtak. Repedezett, szürkésfekete fal. És ott lent az ablaknál már olyan fekete, mintha egyszer kiégett volna az egész szoba. Kiégett és kipusztult minden. A falat néztem. Valami jel vagy írás? Talán Vera odafirkantott egy nevet, vagy csak annyit, hogy: hülye. Esetleg: hülye, aki olvassa. Szamár a végállomás. Repedések és apró kis odúk. Oldalt az irtózatos feketeség. Szamár a végállomás. – Mit kiabálsz? – Vera állt mellettem. Kicsit gyanakodva nézett rám. Odament a falhoz, végighúzta ujját a függőleges vonalon. – A Ráth Jutka. Itt lakott a szomszédban. – Le-föl húzogatta az ujját. – Aztán a mamájával együtt kimentek Izraelbe. Tavaly írta, hogy katona. – Persze, ott a lányok is katonák. – Nem tudom, milyen lehet mint katona. – Az ujja levált a falról. A falat nézte, a vonalakat, aztán megint azt mondta: – Milyen lehet mint katona? Egy darabig még úgy állt, a falnál. Majd perdült egyet, és megfogta a kezemet. – Nézd meg a kályhát! – Milyen kályhát? Magával rántott a másik szobába. Feri állt a kályhánál, ecsettel a kezében. A szőnyeg felhajtva, különféle tubusok a padlón. Tubusok és festékes rongyok. Feri elmosolyodott, mint aki egy kicsit maga is csodálkozik ezen az egészen. – Mit szólsz? – Vera felugrott egy zsámolyra a kályha elé, és most már az ő kezében is ecset volt. – Mit szól? – kérdezte Vera mamája valahonnan a rekamié felől. Talán Vera apja is itt volt, de ő nem kérdezett semmit. Zöld és fekete vonalak a kályha csempéjén. Zöld és fekete vonalak rácsa. – Egy-egy kockát kihagyunk – mondta Vera. – És felül? – kérdezte Feri. – Oda csak pár vonást. Röpködtek a kályha körül. Én meg csak néztem őket. Elfelejtettem a szobámat, a sálat az ablakban, a jeleket a falon. – Ezzel még nincs vége. – A mama tehetetlenül ült a rekamié sarkán. – A fotelokkal is csinálnak valamit. – Új huzatot kapnak. – Vera leszállt a földre, pár lépést hátrált, úgy nézte a kályhát. – Az egyik barnát, a másik pirosat. Te melyiken akarsz ülni? – Majd eldöntjük. – Legszívesebben én is húztam volna egy zöld meg egy fekete vonalat a sárga csempére. De csak ültem, és néztem őket. Arra is gondoltam, hogy lefutok valami italért. Igazán, mintha valami ünnep volna. – Holnap jön Almi néni – mondta Vera mamája. Dermedten nézte a kályhát. Az előbb talán még Vera apja is itt volt, de aztán fogta magát és elment. Csörgött a telefon, a mama vette fel a kagylót. – Nem, Babszi, ne gyere át. Festés van nálunk, nem festők festenek, Vera és Feri, igen, Babszi, Feri is itt van. – Megrázta a fejét, dobogott, kagylóval a kezében, körbejárta a telefont. – Vera és Feri a kályhát festik. Unalmas volt, most már nem lesz unalmas… nálunk már semmi se lesz unalmas. Letette a kagylót. Szédülten állt a telefon mellett, szédülten nézte, ahogy Vera és Feri a kályhát festik. – Felül rézsútosan csinálom – mondta Feri. – Rézsútosan, és éppen csak egy-két vonást. Megjelent előttem egy pohár. – Tessék – mondta Vera, ahogy a kezembe adta a poharat. Előttem álltak Ferivel. – Feritől kaptam ezt a likőröskészletet. Még mindig ültem. – Anyu, te nem iszol? A mama előjött a szoba végéből, valósággal előbandukolt, megállt mellettem, kezét rátette a székre. Felálltam a pohárral a kezemben. – Szervusztok – mondta Vera. Koccintás. Aztán még úgy maradtunk. Valami tehetetlen szeretettel néztem őket. Verát a rozsdaszínű pulcsijában, Ferit azzal a fáradt, otthonos mosolyával. Jó ég tudja, elkapott a lelkesedés. – Ne engedjük, hogy a bútorok meggyalázzanak bennünket! Értetlenül néztek rám. Barátságosan, de értetlenül. Mint akiket sohase gyalázhat meg a környezetük. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán elröpültek. Mozdulatlanul álltunk a mamával. Csöndben és mozdulatlanul. Aztán a mama megszólalt. – Köszönjük, Vera. És azzal kivette a kezemből a poharat. |