Az ördög konyhája

A telefon előtt állt, mögötte az anyja. Vera nem nézett hátra, de tudta, hogy anya ott áll mögötte. Kiment a konyhába, az előszobában beszélgetett valakivel, aztán megint csak ott volt a telefon körül.

Vera hirtelen megfordult. – Talán legjobb lenne, ha te hívnád fel.

Anya a száját biggyesztette, vállat vont. – Örülnék, ha közölnéd velem, hogy kit kéne felhívnom. – Egy mozdulatot tett, mintha el akarna menni.

– Azért nem lenne jó, ha csak így felugranál. – Vera közelebb ment hozzá, belebámult az arcába, öregesen, megértően bólogatott. – Bizony, már ki kell készítsük magunkat, hogy mutassunk valahogy.

Anya az arcához kapott, mintha le akarná törülni. – Ha az ember egész nap a konyhában van. – A lányára nézett. – Nem kéne tanulnod? Vera, ez azért mégis túlzás.

Vera a dívány sarkára kuporodott. – Mégis inkább te szólj át hozzá, akkor biztosan feljönne. – A dívány sarkán térdelt, egyszerre csak remegni kezdett az arca, aztán elbőgte magát. – Anyuci! – A párnát a hasa alá kapta, végigvágta magát a díványon, úgy sírt.

Anya leült mellé, a telefonra bámult, mintha azt akarná mondani a kemény, pattogó hangján. – Szabolcs, kérem!

A telefon nem szólalt meg.

Anya megérintette Vera vállát. – Igazán felhívhatna, de még a barátai közül se hív fel senki.

– Mintha én hagytam volna ott! – Vera lába lelógott a díványról. – Mintha én követtem volna el valamit. Arató Zsuzsi se hív fel, Bán Klári se, Borika meg se lát az iskolában, úgy megy el mellettem.

– Remélem, nem köszönsz neki.

– Reméled. – Vera megint térdelt, akárcsak az anyjának akarna ugrani. Öklét belenyomta a díványba. – Azt mondod, hogy reméled, amikor te hívtad fel akkor este, amikor te rendezted az egészet.

– Butaság. – Anya a dívány sarkán ült, a telefonra bámult. Nyáron együtt vitorláztak Szabolccsal, Verának el volt rontva a gyomra. Szabolcsnak egy barátja is velük volt, Péter, de milyen Péter! aztán egy nyurga lány. Majdnem viharba kerültek. A nőket az árbochoz kötjük, mondta Szabolcs, mi pedig segítséget hozunk. – Ki kell próbálni – vihogott az a lány –, kössetek oda bennünket.

– Mi lesz ebédre? – Vera térdelt, és a lábát lóbálta. – Lekváros derelye, már megint lekváros derelye, anya, benned igazán nincs semmi fantázia. – Felsóhajtott. – Különben mindegy, azt főzöl, amit akarsz, én úgyse eszem.

Megszólalt a telefon.

Vera valósággal megmerevedett. Anya a kagyló után kapott. – Te vagy, Nórika? Felhozod a Zsuzsut? – Kezét a kagylóra tette, és Vera felé. – Megint rám akarja sózni a kutyáját.

Vera lemászott a díványról. Átment a másik szobába, fölvette kék köpenyét, aztán ledobta, és fölrántott egy kéksárga kockás nadrágot – kinézett az ablakon. Szabolcs felfütyül, ha motorral jön, megáll a ház előtt és felfütyül.

Anya beengedte a gázleolvasót, a szomszédnővel beszélt, mégiscsak lehetetlen dolog, hogy Horog Attila mindig leköpköd az udvarra.

– A férjem. – Anya a fejét ingatta. – Nem, ő csak a hétvégén jön fel, szombat-vasárnap, aztán már utazik is vissza Szegedre.

Bement a szobába, kinyitotta a szekrényt, elővett egy virágos mintás szoknyát. Ez még jó lesz a nyáron.

Kinyílt a szomszéd szoba ajtaja.

– Azt hittem, már telefonáltál. – Vera az ajtóban állt, a kilincset nyomogatta, közben anyát nézte.

Kint ebédeltek a konyhában. Vera az asztalra könyökölt. – Legalább a Meitner Laci felhívhatna. – Belepiszkált a lekváros derelyébe. – Miért nem telefonál a Meitner Laci?

Süni telefonált.

Vera, ahogy meghallotta azt az álmos, de mégis szigorú hangot, egyszerre beroggyantotta a fenekét. Sünit az Ördög Konyhájában látta utoljára. A fiú már zokniban táncolt, de még akkor is olyan szigorú képet vágott.

– Süni – kezdte Vera akadozva –, mégis furcsa, hogy Szabolcs egyszerűen faképnél hagy, és aztán fel se hív. És az még furcsább, hogy ti se hívtok fel.

– Ne könyörögj neki – mondta anya. Úgy állt a telefonnál, mintha ki akarná venni Vera kezéből a kagylót, hogy aztán ő tárgyalja le az ügyet.

Vera intett, hogy hallgasson.

Süni beszélt. – Összeülünk az ügyedben, Vera, és megtárgyaljuk, lehet, hogy Szabolcsnak van igaza, lehet, hogy neked van igazad, most még semmit se tudok mondani, azaz egyvalamit mégis tudok mondani: ne járj más fiúval, amíg nem döntöttünk, emlékszel Kertész Jutkára, na jó, akkor rendben van.

Abban a kis utcában kapták el Kertész Jutkát, a Híradó mozi mögött. Süni, Szabó Tóni és még egypáran. Késő este volt, a lány odalapult a falhoz. – Rendben van – mondta Süni –, ha más galeribeli fiúval akarsz járni, hát miért ne? Biztosan tetszik neked, biztosan te is tetszel neki. Még akkor is tetszenél neki, ha nem lenne hajad. – Nullásgépet vett elő a zsebéből. Lágyan, kedvesen végigsimított a lány haján. – Miért ne – mondta nyírás közben –, ha egyszer kopaszra borotvált filmsztárok vannak, biztosan hallottál már Yul Brynnerről, talán láttad is a képét, hát nőben még nincs ilyen, de sosem lehet tudni.

Kertész Jutka kendővel kötötte be a fejét, a hajgyökérről mondott valamit, hogy meg volt támadva, és azért kellett.

– Igen, igen – bólogatott Vera. – Döntenek az ügyemben– mondta, ahogy letette a kagylót.

– Kik döntenek? – bámult rá anya. – Mit döntenek?

Vera nem felelt, átment a másik szobába.

Balikó Magda telefonált. – Én melletted vagyok. Szabolcs teljesen lehetetlenül viselkedett, ne is mondj semmit.

Pálfai Jutka jelentkezett.

– Így nem lehet bánni egy fiúval, jelenetet rendezel azért, mert egy kicsit táncolt Borikával, mitől vagytok olyan előkelőek, hogy meghívás nélkül nem lehet hozzátok beállítani. – Aztán olyat mondott, amitől Vera majd elájult. – Különben is megtagadtad tőle a testedet!

– Mit tagadtam meg! – Vera belefújt a kagylóba, prüszkölt, krákogott, de Pálfai Jutka nem felelt.

Meitner Laci jelentkezett, hogy ő még nem foglalt állást az ügyben. Aztán egy fiú bukkant fel a telefonból, akit Vera nem ismert, akiről még csak nem is hallott. Lekapta Verát, hogy miért kellett házimurit rendezni szülői segédlettel, amikor mindenki tudja, hogy apukát meg anyukát ilyenkor el kell küldeni hazulról, tehát Vera már az első lépésnél hibát követett el, mégpedig súlyos hibát – katt! azzal letette a kagylót.

Vera beköltözött a telefonba.

Apa megérkezett vidékről, anya egy barátnője néhány napra hozzájuk jött lakni. Apa dühöngött. – Miért hívod meg a lakásomra ezt a nőt, az ember hullafáradtan megérkezik, és akkor kiderül, hogy még otthona sincs.

Aztán mind a hárman elmentek egy kerthelyiségbe: apa, anya és anya barátnője.

Vera otthon maradt, telefont várt. Balikó Magda megígérte, hogy azonnal felhívja, ha megvolt a döntés, az pedig most már csak napok kérdése.

Apa visszautazott, de Balikó Magda még mindig nem telefonált. Süni se telefonált, senki se telefonált.

– Anya, mit gondolsz? – Vera a díványon hasalt, vajas kenyeret rágcsált.

Akkor már megint csak ketten voltak a lakásban: Vera és anya.

– Hívjam fel Sünit? – kérdezte Vera.

– Eszedbe ne jusson! – Anya felháborodottan megrázta magát. – Még hogy döntenek, még hogy ők döntenek… – Kivágtatott az előszobába, az ajtókat csapkodta.

Vera felhívta Sünit.

– Miben kellett volna döntenünk? – kérdezte Süni. – Hagyj békén, ne nyavalyogj itt, ha valami bajod van Szabolccsal, akkor intézzétek el egymás közt.

– De hiszen te mondtad, hogy…

Süni letorkolta, hogy ő nem mondott semmit, különben se az az ember, aki mások magánügyeibe beavatkozik, különben is a nyakán van az Ipari Vásár.

– Nyakán van az Ipari Vásár! – Vera szédülten állt a telefonnál. Ő mondta, hogy összeülnek az ügyemben, hogy megtárgyalják, és akkor most az Ipari Vásár.

– Miért? – kérdezte anya. – Mit csinál ez a fiú az Ipari Vásáron?

Vera a fejét ingatta, hogy nem tudja. Felhívta a barátnőjét, aki mellette állt a Szabolcs-ügyben. Hiába, nem volt otthon. Az a lány se volt otthon, aki lekapta Verát az előkelősködése miatt.

Anya arról beszélt, hogy nem ártana közelebbről megismerni azt a fiút, akinek ilyen komoly szerepe van az Ipari Vásáron, talán egyszer meg kellene hívni.

– Vera, hozz fel egy üveg ásványvizet.

Ez már apa volt. Pizsamában, borzasan, álmosan lődörgött a szobában. Nem lehetett tudni, mikor érkezett meg.

Vera a fejét rázta. – Hívást várok.

– Kikérem magamnak! – kiabált az apa. – Az ember hazajön, a lánya még csak nem is köszön neki, örökké telefonál, megkérem, hozzon ásványvizet, és akkor ő hívást vár!

– De kérlek – anya a konyhából került elő, és most végtelen türelemmel nézett a férjére. – A szomszédok.

– Nem érdekelnek a szomszédok, senki se érdekel, ebben a lakásban már egyebet se hallani, mint hogy Szabolcs így, Szabolcs úgy, elegem van Szabolcsból.

Vera egy pillanatig dermedten nézett az apjára, aztán kitört belőle a sírás. – Ez kegyetlenség! Tudatos kegyetlenség. – Kirohant a szobából.

Apa zavartan hunyorgott. – Mi… mi tudatos kegyetlenség?

– Szabolcs miatt van az egész – mondta anya. – Tudod, akkor este, amikor elrohant Borikával.

– Borika. – Apa a fejét ingatta. – Nem emlékszem. – Aztán megint ordítani kezdett, hogy ide annyian járnak, és ő igazán nem köteles tudni, hogy ki az a Borika, és különben is torkig van az egésszel. Felöltőt rántott a pizsamájára, és leszáguldott ásványvízért. A lépcsőházban Verával találkozott.

Vera egy kék nadrágos lánnyal és egy farkaskutyával jött lefelé. Ahogy meglátta az apját, odarohant hozzá, elkapta tőle az üveget.

– Több megértést vártam tőled, apa.

Azzal levágtatott.

Az apa ott maradt a lépcsőn. A kék nadrágos lány mélységes fölénnyel lesétált mellette a farkaskutyával.

– De hiszen ez a Turay Zsuzsi a negyedikről! Megnőtt, hogy megnőtt, és ebben a nadrágban… – Megrázta a fejét és aztán bement a lakásba.

– Turay Zsuzsi – mondta, ahogy leült a hokedlira –, mi van ezzel a kislánnyal?

– Kozmetikus – bólintott az asszony –, de azért nem kell hogy kint ülj a konyhában.

Vera feljött az ásványvizes üveggel. Letette az asztalra egy drámai mozdulattal.

– Köszönöm – bólintott apa, majd megint elöntötte a düh. – Ne csapkodd az üveget, ne vágj olyan képet, mint akinek kezet kell csókolni, hogy kegyeskedett felhozni egy üveg ásványvizet.

Vera jéghideg arccal állt előtte. – Mit parancsolsz, apa, mit hozzak még, csak szólj. – És akkor olyasmit mondott, hogy az apa majdnem lefordult a hokedliről. – Ezek után igazán nem várom tőled, hogy törődj a lelkivilágommal. – Bement a szobába.

– Lelkivilág. – Apa az ásványvizes üveget bámulta. Turay Zsuzsi jutott az eszébe, ahogy lement a lépcsőn, ahogy abban a feszes, kék nadrágban lement a lépcsőn.

– Köszönöm, apa, jól vagyok – mondta később Vera –, nincs semmi baj az iskolában, most már mindent tudsz, ugye? – Fájdalmas, megbocsátó mosoly.

Apa a vállát vonogatta, majd mint aki valamilyen hurokból igyekszik szabadulni. – Ha túl leszel az érettségin, nagyobb utazást teszünk, Balaton körül, ki tudja, talán még Prágába is elmegyünk.

– Talán még Prágába is. – Ez már egy vízbefúló mosolya volt.

Éjszaka Vera odabújt az apjához.

Anya mereven feküdt az ágyban, nézte, ahogy a hold besüt a nyitott ablakon. Pusmogást hallott.

– …és tudod, az úgy volt Szabolccsal, te vagy a legkedvesebb apuci a világon, játsszuk azt, hogy én egy kiscica vagyok.

Kipofozom, gondolta az anya, kipofozom onnan. Aztán elaludt.

Még a fiú se hívta fel Verát, aki ismeretlenül is úgy leszidta a telefonban.

– Igazán nem akarsz Szabolccsal beszélni? – Vera az anyjára nézett.

Az asszony a fejét rázta.

Vera bement a másik szobába, szétdobálta a könyveit, aztán visszajött.

– Televízió.

– Televízió?

– Ugyan, anyu, mintha nem tudnád! – És Vera már magyarázta. – Szabolcs megígérte, hogy fölszereli a televíziós készüléket.

– Nincs is televíziónk.

– Szabolcs azt is elintézi, mégpedig nagyon olcsón. – Akárcsak tegnap váltak volna el Szabolccsal, és semmi másról nem lett volna szó, mint a televízióról.

– Nem tudom, mit akarsz – mondta anya –, de ne menj fel hozzá.

Vera az ajtóban állt, mosolygott, a fejét ingatta. – Utána kell néznem, ha egyszer magától nem hozza fel, ki tudja, talán elfelejtette.

– Elfelejtette.

– Anya. – Vera ott állt anya előtt. – Csak nem gondolod, hogy felmegyek, csak nem gondolod, hogy komolyan mondtam.

A díványon ültek, átfogták egymás derekát. Aztán Vera eltűnt. Anya magára maradt, a telefonra bámult. „Fel kellett volna hívnom, beszélnem kellett volna vele.”

Szabolcs húga nyitott ajtót.

– Régen láttalak, Vera.

Kerek, zsemlyeszőke arca volt Szabolcs húgának. Kicsit csodálkozva nézett Verára.

– Itthon van? – Vera már ment befelé. Ajtók nyíltak előtte az előszobából. A kád kék csempéje.

– Még tudod az utat – mondta mögötte Szabolcs húga.

Tudta az utat. Keresztül a mosdón, törülközők és lavórok között. Aztán kopogás egy ajtón, és már bent volt a társbérletben. Szabolcs húga most előtte volt, akárcsak egy őserdőn át vezetné.

– Ezek a tengerrengések – mondta valaki a társbérletben. Arcát nem lehetett látni a füstben.

Vera egy pillanatra megállt, mintha le akarna telepedni. Senki se törődött vele. Karavánok vonultak át a társbérleten anélkül, hogy bárki is észrevette volna.

– Most még Chilében – folytatta az előbbi hang –, de ki biztosít róla, hogy nem ér el ide?

Szabolcs húga hátranyújtotta a kezét, Verának mennie kellett. Még hallotta a női hangot.

– Meg van írva a Jelenések Könyvében, hogy földrészek tűnnek el.

Sötét szobák következtek, olyan kis kamrák. Vera úgy érezte, hogy paradicsomospolcok mellett vonul el, befőttesüvegek mellett. Egy szita lógott az arcába.

Ajtók nyíltak, ajtók csukódtak, aztán Szabolcs feje egy díványon. A szőke haj, ahogy középen kettéválik.

Vera egy mozdulatot tett, mintha meg akarná fogni Szabolcs húgának a kezét, vagy legalábbis megérinteni, hogy egy kis erőre kapjon. Szabolcs húga nem volt sehol. Eltűnt, elveszett az ajtók között.

Vera mozdulatlanul állt a fiú feje fölött.

Szabolcs lassan hátrafordult a díványon. – Eljöttél? El kegyeskedtél jönni?

Vera most látta, hogy a fiú lába be van fáslizva. Megkerülte a díványt, a lemezjátszót, aztán ott ült Szabolcs mellett.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy összetörd a lemezeimet – mondta a fiú.

– Mi van a lábaddal?

– Pocsék hetem volt. – Szabolcs legyintett. – Nem szeretek róla beszélni.

– Még csak nem is telefonáltál.

Szabolcs vállat vont. Aztán megkérte Verát, ne bámuljon úgy rá, mert az olyan, mintha lámpással világítanának az arcába.

– Elrohantál Borikával, és azóta mégiscsak…

Szabolcs fölemelte a kezét, és Vera elhallgatott.

– Tudod jól, hogy nem szeretek magyarázkodni – mondta a fiú. Elgondolkozva nézett maga elé. – Ha előbb jössz, talán még örülni is tudtam volna neked.

Vera válla megremegett. – Ezt még te mondod, aki… – Elcsuklott. – De hiszen eljöttem volna, ha csak egyszer felemeled a kagylót. – Fénylett a tekintete. Úgy nézett a fiúra, mintha ki akarná cserélni a kötést a lábán. Majd hirtelen felugrott. – Ezt nem lehet velem csinálni, botrányosan viselkedsz a szüleim előtt, és akkor még felelősségre vonsz!

Szabolcs föltett egy lemezt.

– Emlékszel, ezt akkor hallottuk, amikor először találkoztunk?

– Szabolcs! – Vera előregörnyedve állt a dívány mellett. Akárcsak ostorral vágtak volna az arcába.

Szabolcs cigarettára gyújtott, a mennyezet felé fújta a füstöt. – Most már legalább nem kell lapos sarkú cipőben járnod.

– Mit beszélsz?

– Talán nem tudom! – Feléje fordult, gyűlölet volt a tekintetében. – Miattam! Mert én alacsonyabb vagyok, és nem akartad, hogy röhögjenek rajtunk, nem szóltál, sose szóltál, csak jártál abban a lapos sarkú cipőben, utállak a lapos sarkú cipőddel együtt! – Fújt, prüszkölt, mintha Vera arcának akarna ugrani.

Vera a falhoz húzódott, egy szót se tudott szólni.

Szabolcs egy darabig még úgy maradt, meggörbülve a dühtől, a gyűlölettől, majd föltett egy újabb lemezt.

– Emlékszel, ezt a Rózsakertben hallottuk!

– Szabolcs, ezt nem teheted velem!

– Emlékszel, ezt a Piros Vadgesztenyében.

– Szabolcs, csinálj akármit, csak ezt ne! – Vera a falat kaparta, nyüszített a fal mellett.

Szabolcs dobálta a lemezeket.

– Emlékszel! Emlékszel!

Vera kirohant a szobából, mögötte még szólt a zene, még Edith Piaf énekelt, de már a szita lógott az arcába, mint egy háló, hogy sose engedje ki ebből a sötét kamrából. Lebámult az udvarra. Sötétszürke falak, és lent a mélyben egy asztal. – Várta, hogy majd bejön Szabolcs húga, megfogja a kezét, és kivezeti innen. Senki se jött. A szita volt előtte és lent az asztal. Végre megmozdult, lenyomta a kilincset. Egy hófehér hajú öregasszony bólintott felé a szoba mélyéből.

– Kezét csókolom. – Vera átment a szobán. Érezte, hogy az öregasszony követi a tekintetével.

Ismerős hangok a következő szobában.

– Földrészek tűnnek el, és mi csendéleteket festünk.

– És közben esik az eső, mindig esik az eső.

Szabolcs húga ott ül közöttük. Vera ebben egészen biztos volt. Ott ül közöttük Szabolcs húga, de nem lép hozzá, nem is köszön. – Mert tudja, hogy úgyse jövök többé! – Elkapta a sírás, bőgve rohant ki a lakásból.

Anya a szoba és a konyha között dobogott, a szoba és a konyha között vágtatott. Néha a szobában megigazított egy terítőt, kibámult a konyhaablakon, aztán megrázta magát, és megint csak tovább vágtatott. Ahogy Verát meglátta, egyszerre megmerevedett.

– Mi történt?

– Anyu, anyuci… – A lány csuklott a sírástól. Az anyja vállára akarta hajtani a fejét, de az megfogta az állát, belenézett abba a szétázott, felpuffadt arcba, és aztán csak annyit mondott:

– Vesd le a pulóveremet.

 

Talán a falról vált le, de itt volt mellette. Megfogta a karját egy régi mozdulattal, és akkor a másik fiú már nem volt sehol. A másik, akivel eljött ide az Ördög Konyhájába, akivel összeakadt valahol. Szevasz, Robi, szevasz, Vera! – De már a haja színére se emlékezett.

Szabolcs állt mellette sárga zakóban, piros mellényben, szűk, fekete nadrágban. Egy szót se szólt, egyszerűen csak itt volt. A vállát rángatta, mintha azt várná, hogy mikor kezdik már a zenét. Figyelmesen nézett, száját összehúzta, akárcsak Füreden, amikor anyát meg Verát fényképezte.

A terem hatalmas volt, egyáltalán nem látszott, hogy valahol is vége lenne. Csak azt tudták, hogy ott elöl, túl az arcokon és vállakon ül Hammerman Béla, és mindjárt beleüt a dobba.

Erre várt mindenki a teremben. Oly szorosan álltak egymás mellett, hogy mozdulni se lehetett. Rongydarabok lógtak a fal mellett, agyontáncolt rongydarabok, de még mindig vártak valamire. Már senki se tudta, hogy mióta táncolnak, csak azt tudták, hogy még következnie kell valaminek, hogy még nem lehet vége az éjszakának.

Vera Szabolcsra nézett, és szerette volna megkérdezni: Borika? Már letetted? Vagy ő téged?

De Borika éppúgy nem volt, mint az a fiú, akivel Vera eljött ide.

Szabolcs elmosolyodott, és Vera arca átvette a mosolyt.

Fölöttük apró kis lámpa égett, megvilágított valamit a falból. Barna szvetteres fiú, kicsapott ingnyakkal. Vörös pulóver, fekete nadrág. Vera úgy érezte, hogy egy lakásban vannak, és ágyak is vannak a teremben, az ágyakon fiúk meg lányok hevernek, a földön szétszórt hanglemezek, valaki pedig a lemezek között turkál.

Szabolcs megmozdult Vera mellett, és belekiáltotta a terembe.

– Roki! Jöjjön a roki!

Várni lehetett, hogy Hammerman Béla ott elöl belever a dobba. De nem, csönd volt. Csak a vállak és hátak mozogtak, hullámzott az egész terem. Szabolcs és Vera még jobban összepréselődtek. Most már többen is kiabáltak. Fiúk és lányok követelték, hogy: Roki! Jöjjön már a roki! – Vera Szabolcsot bámulta, és ő is kiabált. Akárcsak köveket dobálnának, téglákat vagdosnának egymás arcába. Szabolcs Vera vállát rázta.

– Azt hiszed, hogy engem csak úgy le lehet tenni!

Vera lehunyta a szemét, nem felelt.

– A mamád miért nincs itt?!

Vera fölnézett, hunyorgott. Szabolcs a vállát rázta, és egyre azt kiabálta:

– Miért nem hoztad el a mamádat!

Senki se törődött velük. Mindenki kiabált, dobogott, tapsolt. Egy fiú már úgy rázta magát, mintha szólna a zene.

Megszólalt a dob. Egyszerre csönd lett. A falak mélységes, templomi csöndje. És most Hammerman Béla kiáltott bele a terembe, mint egy főpap.

– Rock and roll!

Ők vártak egy pillanatig, aztán ráfelelték.

– Rock and roll!

Csönd volt. Aztán Hammerman Béla újra megszólalt.

– Rúgd el a bokáját!

És ők ráfelelték.

– Rúgd el a bokáját!

Hammerman Béla előrehajolt, és belevert a dobba.

– Harapd el a torkát!

Ők vártak egy pillanatig, aztán megint csak ráfelelték.

– Harapd el a torkát!