Papírszalvéta

Vera összekötőszőnyeget kért a szomszédból. Egy vázát a társbérlőtől. Ahogy visszajött a vázával, vékony aranylánc volt a csuklóján.

– Kitől kérted ezt a láncot? – Anya mellette állt az asztalnál. Nézte, ahogy a lány elhelyezi a vázát.

– Talán mégis inkább arra a kisasztalra, az ablak mellé. – Vera átröppent a vázával a kisasztalra.

Apa fürdőköpenyben, lomhán és álmosan bejött a konyhából. Ahogy megállt az ajtóban, megrázkódott, mint aki álomból ébred.

– Kitől kérted ezt a láncot? – Anya most a kisasztalka mellett állt. Két ujjal megfogta Vera állát, és maga felé fordította.

– Edittől. – Vera elrántotta a fejét. – Majd visszaadom, ha elmentek a vendégek. De hát Szabolcs anyja előtt mégse mutatkozhatok úgy, mint egy…

– Szabolcs anyja! Szabolcs anyja! – Anya dühösen ropogtatta a szavakat. – Egy hete mást se hallok. De hát ki a Szabolcs anyja, hogy miatta fel kell forgatni a lakást.

Apa megkopogtatta az asztalkát. – Csak tudnám, honnan van.

– Ahonnan a teáskészlet. – Vera végigsimitott a sárga virágos szoknyáján, és felsóhajtott. – Igazán nem tehetek róla, hogy nincs lakáskultúránk.

– Lakáskultúránk. – A férfi az asszonyra bámult. – Honnan veszi ezeket a szavakat, ezeket a… – Vállat vont, ki akart menni a szobából, de Vera eléje ugrott.

– Apa, lemész a borbélyhoz, nem tűröm, hogy itthon borotválkozz, és a hajadat is igazíttasd meg hátul.

Apa az ajtóban állt, és a haját borzolgatta ott hátul. – Ne kérjek egy szmokingot a kölcsönzőből? Ha egyszer a Szabolcs anyja jön. – Elgondolkozott. – Olyan operaneve van.

– Mira! – Anya fölnevetett. – És egy igazi hölgy. Mert mi még nem láttunk egy igazi, előkelő hölgyet.

– Anya, elég legyen már! – Vera perdült egyet a szoba közepén. – Ha tudnád, mennyit utazott, legalább négy nyelven beszél.

– Mira. – Apa még mindig a haját fésülgette. Hirtelen megfordult, és elkezdett ordítani. – Vera, nem tűröm, hogy zsibvásárt csinálj a lakásban, úgy kivágom azt az asztalt a vázával együtt, bánom is én a Szabolcs anyját, bánom is én a Szabolcsot, úgyse vesz el feleségül.

– Hagyd. – Anya odalépett hozzá. – Marad az asztal, és marad a váza, most már mindegy.

– Ez az, anya: most már mindegy! – Vera levágta magát a díványra. – Tönkretettétek a hangulatomat! – Föltérdelt a díványon, úgy kiáltotta anya arcába. – Mint ahogy szántszándékkal tönkre akarjátok tenni ezt az estét!

Apa elindult a dívány felé, de anya megfogta a karját.

– Menj le a borbélyhoz – mondta anya –, most már végigcsináljuk ezt az estét.

Apa dörmögött valamit, aztán kiment. Anya odaállt a dívány elé, Vera hanyatt feküdt, ujjait összekulcsolta a tarkója alatt, a mennyezetet bámulta.

– Remélem, meg vagy velem elégedve? – Anya oly szorosan állt a dívány mellett, mintha fel akarná rúgni. – Amikor Sárikától hazajöttem – lába a díványhoz ért –, egyedül voltatok Szabolccsal. Én nem kérdezem, mit csináltatok, de ha azt akarod, hogy feleségül vegyen, ha egyáltalán azt akarod…

– Hagyd békén Szabolcsot! – Vera felült a díványon.

Anya hátralépett, az arca remegett.

Vera most megint térdelt, megfogta anya karját, megfogta mind a két karját, és közben mereven belebámult az arcába. – Egész másképp viselkedsz, ha Szabolcs itt van. – Féloldalt dűtötte a fejét, elmosolyodott. – Tetszik neked? Vagy inkább a barátja, az a grafikus?

– Most már elég! – Anya kirántotta a karját Vera kezéből.

– Anyuci… – Vera mosolygott, térden csúszkált a díványon – abban nincs semmi rossz, ha valaki tetszik az embernek. – Elkomolyodott, valósággal lerúgta magát a díványról. – Szabolcsot hagyd békén!

Anya beleesett egy székbe, végigsimított az arcán. – Kell is nekem ez a kis hülye, örökké rángatózik, kezét, lábát dobálja.

– Kell neked, anyuci. – Vera megveregette anya arcát. – Én nem bánom, ha táncoltok.

– Nem bánod! – Anya fölpattant. – Ki vagyok én? hát mit gondolsz, ki vagyok én?! És mit tilthatsz meg nekem…

– Erről többet nem beszélünk. – Vera egy mozdulatot tett. – Ez a téma be van fejezve. – Odalépett anyához, megfogta a vállát. – Kedves leszel Mirához, Szabolcs apja aranypofa, de Mira! – Legyintett, majd hirtelen megkérdezte. – Mit akarsz felvenni estére? Ne kérjem el a Kun Ági mamájától azt a sötét ruhát?

– Ne kérd el – sóhajtott anya. Körülnézett a szobában. – Rendet kell teremteni, meg valamit készíteni. Öltözz, Vera, öltözz!

Vera áttáncolt a másik szobába, onnan kiabálta. – Anyuci, ne mondd a Mirának, hogy motorozni akartál Szabolccsal!

Anya erre már semmit se mondott. Hamuszürke arccal állt az ablaknál, kibámult az utcára, aztán kiment a konyhába, hogy készítsen valamit. Közben megjött a férje a borbélytól, Vera kétszer is átöltözködött, de ő mintha még mindig ott állna az ablaknál.

– Negyedszer kérdem, hogy áthozzam-e Tibikét? – Vera állt anya előtt.

– Miféle Tibikét? – Anya a konyha és az előszoba között, kezében a teáscsészével az ajtóra nézett.

– A Pimi kisfiát a negyedikről. Csak pár percre hoznám át, hogy Mira lássa, mennyire szeretem a gyerekeket.

– Ugyan, Vera! – Anya megrázta magát. – Miféle ötleteid vannak. – És egyre csak az ajtót nézte.

– Még nem jönnek. – Vera közelebb lépett anyához, és mintha meg akarná cirógatni. – Karfiolszagod van, anyuci. Szabolcs nem szereti a karfiolszagot.

– Vera!

Vera elsiklott anya elől. Az előszobaajtó üvegjén át a folyosót lehetett látni, a fekete rácsot. Valaki fütyült lent az udvaron. Motorzúgás hallatszott. Motorzúgás rázta a házat.

– Nyugodtan megdarálhatod a kávét. – Vera megérintette anya karját. – Csak nem képzeled, hogy Szabolcs motorral hozza el az anyját.

Anya az ezüstös kis kávédarálóra nézett. De hiszen az előbb még teáscsésze volt a kezében! És Vera mit áll itt, és mit mosolyog? – Te is megdarálhatod! – Vera kezébe nyomta a darálót, és bevágtatott a szobába.

– Jezabel! – énekelte Vera – Jezabel… – Anya után ment, és darált. – Ismered ezt a dalt, anyuci? Frankie Lane énekelte a rádióban. Egy néger nőről szól, aki mindig a kikötőben áll, és vár valamit. Jezabel! Jezabel!

– Hogy lehet ilyen rekedt hangon énekelni! Ilyen… nem is akarom megmondani, milyen…

– Jezabel!

– Vera, most már elég legyen!

Apa a kisasztalkánál ácsorgott. Hátrafordult. – Csak tudnám, miért vannak ezen pingvinek?

– Modern bútor, apuci. – Vera leült a dívány sarkára, darált és énekelt. Csak akkor állt fel, amikor csöngettek. Darált és énekelt végig az előszobán. Anya úgy robogott el mellette, mint egy mozdony. Vera eléje került, rámosolygott. – Ha megengeded, anyuci, majd én. – Ajtót nyitott.

Egy előredobott fekete kesztyű – ez volt Mira, ahogy szűk, fekete ruhájában bevonult. Menet közben csókolta meg anyát, menet közben veregette meg Vera arcát, és apának is úgy nyújtott kezet. Jóval mögötte egy széles vállú, ősz férfi és rozsdabarna zakójában, szűk nadrágjában Szabolcs. Mintha az utcán is csak messziről követhették volna ezt a fekete ruhás alakot.

– Te vagy a Vera mamája.

Akkor már bent voltak a szobában. Szabolcs anyja megfogta Vera anyjának a derekát. Közben a szemébe nézett, szigorúan, mereven, mintha ki akarná küldeni a konyhába egy pohár vízért.

Majd mindjárt azt mondja, hogy milyen jól tartom magam, gondolta Vera anyja. Pénztárosnő volt vidéken, hiába vág ilyen előkelő arcot, akkor is tudom, hogy pénztárosnő volt egy vidéki moziban. De mit tapogat!

Vera anyja közben Szabolcsot nézte. Szabolcsot nézte, ahogy ott áll Verával az ablaknál.

– Nem, Vera! – kisiklott Mira kezéből, odalépett az ablakhoz. – Arról szó se lehet, hogy motortúrára menjetek.

Szabolcs lehajtotta a fejét, és mosolygott. – Nincs abban semmi rossz.

Vera arca lángolt. – Anyuci, ezt már egyszer elintéztük!

– Nem intéztünk el semmit. – Érezte, hogy Mira mögötte áll, soványan, feketén, egyik vállát előrecsúsztatva. Álmodni se mertem volna, hogy komolyan gondolod, háromnapos motortúra a Balatonnál, ugyan!

A férfiak az asztalnál ültek. Ittak, cigarettáztak, és Szabolcs apja előredőlve azt mondta:

– Ha visszakapom a működési engedélyemet, kocsit veszek a fiamnak. – Hirtelen arra a kis csoportra nézett ott az ablaknál. – Csak nincs valami baj?

– Dehogy. – És ez már Szabolcs anyja volt. – Verát féltik a fiadtól. – Vállat vont, odament a férfiakhoz. – Azt hiszem, túlbecsülik a fiadat.

Vera anyja elakadt.

Szabolcs fölkapta a fejét. Nézte, ahogy az anyja beletúr az apa dús, ezüstös hajába.

– Tőlem tanult meg csókolózni. – Mira akárcsak abból az ezüsthajból beszélne. – Abban igazán tehetséges, de azért Verát nem kell annyira félteni.

Nem, így nem beszélhet, így nem lehet beszélni! Mit akar ezzel, hogy tőle tanult meg csókolózni? De hiszen nem szereti, Szabolcs mondta is nekem, hogy nem szereti az anyját. Verának nem beszélt erről, de nekem igen.

Az asszony az ablaknál állt. A többiek átmentek a másik szobába, de ő nem mozdult az ablaktól. Nézte, ahogy a képek előtt ácsorognak, mint egy csoport turista, akik csak úgy véletlenül verődtek össze.

– Hogy őszinte legyek, nem nagyon értem az ilyen dolgokat. – Vera apja az egyik festményre mutatott. – Ez most a legújabb irányzat Nyugaton. A bátyám fia két éve ment ki, és már valami díjat is nyert. Vera, hogy is hívják ezt az irányzatot, amikor a művész csak úgy ösztönösen…

Mind ott állnak a festmény előtt. Az az asszony, Szabolcs anyja, a férjem és Szabolcs között. Megkapaszkodik a karjukban, úgy nézi a képet. Mindjárt megkérdi, hogy jutottunk a képhez, az uram elmagyarázza, hogy tavaly, amikor én és Vera kint jártunk Bécsben… Ráhajol Szabolcs vállára, odadűti fejét a fiú vállára.

– Egy professzor barátom elmagyarázta, hogy ez az irányzat még nem alakult ki. – Vera apja a festményre pislogott, a sárga, piros és zöld robbanásokra. – Meg kell vallanom, akárcsak festékkel végigöntötték volna a falat, de vannak, akik azt mondják, hogy ez a művészet új útja, meg hogy ha semmi se lesz a földön, az ilyen lesz.

Most Vera áll Szabolcs másik oldalára, a fiú karját rángatja, a fülébe súg valamit.

– Érdekes. – Mira a festményt nézte, aztán hirtelen megfordult. – Téged ottfelejtettek az ablaknál?

A többiek is hátrafordultak. Vera olyan arccal, mintha nem értené, hogy anya miért nem ment el hazulról. Szabolcs anyjának kissé tátva maradt a szája, visszafordult a képhez, mintha azokhoz a lángoló, dühös színekhez akarna menekülni.

– Én csak azt mondom, hogy Picassónak olyan nőket kívánok, amilyeneket fest. – Szabolcs apját rázta a nevetés. – Legyen neki zöld színű nője, meg olyan nője, akinek a homlokán van a szeme.

A másik férfi a képre nézett, és felsóhajtott. – De itt már nő sincs, semmi sincs.

Mira odament Vera anyjához, figyelmesen nézte.

Ha megfogja a derekamat, ha megint megfogja a derekamat, lelököm a kezét!

– Rázd magad – mondta Mira –, miért nem rázod magad?

Mintha mindenki más eltűnt volna a szobából, csak ők ketten állnának az ablaknál. Szabolcs anyja borospoharat tartott a kezében. – Tudok egy jó kis társaságot, ahova Szabolcsék eljárnak táncolni, lemezeik vannak, rázzák magukat.

– De hát én… – Vera anyja elakadt. Csak nézte a másik nőt, aki ropogtatta, forgatta a poharat.

– Egy barátnőm is feljár, nem fiatalabb, mint te. – Mira elmosolyodott. – Miért ne? Nylonharisnyát is lehet ott kapni, pulcsikat. Megadjam a címet?

– Igazán nem tudom, mire gondolsz?

– Nylonharisnya, pulcsi – dünnyögte Szabolcs anyja a pohárba. – Engem nem érdekel az egész, de azt hittem, hogy talán téged. – Vállat vont, ellépett az ablaktól.

– Elis Puvis. – Vera a rádiónál állt, a zenét hallgatta, de úgy, mintha bele akarna rúgni a készülékbe. – Mindjárt megismertem a hangját.

Szabolcs apja az asztalnál ült, hátradűtötte a fejét. – Azért most már külföldi lemezeket is lehet hallani. Hiába, nem zárkózhatunk el. – Közel hajolt a másik férfihoz. – Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb visszakapom a működési engedélyemet.

Elis Puvis énekelt, és Vera anyja úgy érezte, hogy egy vidám kis vonat szalad a hegyek között. Nagy, szellős kupék, az ablakok nyitva, és a hirtelen fölmerülő zöld rét ott van az utasok ölében. Elis Puvis egyik fülkéből a másikba megy, és énekel. Olykor leül valamelyik utas mellé, derült mosollyal bekapja a szendvicsét, aztán továbbáll.

Vera anyja megkerülte az asztalt – egy pohár emelkedett fel előtte.

– Velem nem is iszik? – Ezüstös fej a pohár mögött.

Koccintottak. Az asszony nevetett, rázkódott a háta és a válla, ahogy nevetett, mert Szabolcs apja olyan szenvedően nézett rá.

– Elhanyagol – Szabolcs apja hátravetette a fejét, úgy nézett fel az asszonyra.

– Mint egy asztmás spániel. – Mira állt az ezüstös haj fölött. Beletúrt.

– Kérlek, foglalkozz csak a feleségemmel. – Vera apja anélkül, hogy fölnézett volna, megfogta a felesége könyökét. – Ha tudnád, milyen sikere volt, amikor kint jártak Bécsben.

Mira a férje fölött állt és bólogatott. Aztán lehajolt, és jó hangosan a fülébe súgta: – Most mondd neki, hogy te fekete bestia! Tudod, mint az uszodában annak a nőnek.

– Szabolcs, kérem! – Vera anyja pohárral a kezében átfordult Szabolcsékhoz. Még mindig nevetett, ahogy megkérdezte: – Hová járnak maguk táncolni? – Remegett a nevetéstől, ahogy kimondta: – Rázni!

Két csodálkozó arc meredt rá: Vera és Szabolcs.

– Halljuk! – Az asszony letette a poharát a rádióra. – Hová megyünk rázni?

Ebben a pillanatban csöngettek. Az asszony kicsit csodálkozva bámult a pohárra, mintha az csöngetett volna. Aztán fejét ingatva, bizonytalanul mosolyogva kiment az előszobába. Egy pillanatra megállt, és azt mondta: – Rázni! – Megint nevetnie kellett. Aztán elkomolyodott, és kinyitotta az ajtót.

Ballonkabátos lány állt előtte. A ballon alatt sötét tréningruha. Szódásüveget lógázott a kezében.

– Borika. – Az asszony hátralépett.

– Kezit csókolom. – A lány már bent volt az előszobában. – Vera itthon van?

Bentről zene hallatszott. Elis Puvis énekelt, és Vera vele énekelte a dalt a banánról. A rádiónál állnak, gondolta az asszony. Vera és Szabolcs ott állnak a rádiónál. Vagy talán már táncolnak. Vera a fiúhoz dűl, és a dalt énekli a banánról.

– Nem tudtam, hogy vendégek vannak – mondta Borika.

– Vendégek vannak. – Az asszony összefonta a karját. Úgy érezte, hogy már elküldte Borikát, becsukta mögötte az ajtót, aztán bement a többiekhez.

– Beteg voltam. – Borika arca olajosan fénylett. – Vera jelöli ki számomra a leckét.

Az asszony nézte a lányt, és egyszerre elfáradt. Mit akar? Miért nem megy már el? És azok odabent? – Kiszaladt a konyhába, levágott egy darab kenyeret, azt majszolgatta, ahogy visszajött.

Borika még mindig ott állt az előszobában a szódásüveggel.

– Szabolcs van itt. – Az asszony hangja recsegett.

– Az édesapjával meg az édesanyjával. – Borika elmosolyodott. Az üveg kapszliját piszkálgatta, majd hirtelen megkérdezte. – Miért tetszett leülni?

Az asszony ott ült az öreg ládán, a tükör alatt, a kenyérhéjat rágcsálta. Hirtelen fölkapta a fejét, és csak bámult a kenyérhéjjal a fogai között. Nem, ez nem lehet igaz. A lány a szódásüveggel elindul a szoba felé.

– Ó, mi már ismerjük egymást. – Borika bent állt a szobában Szabolcs előtt.

– Igen. – Szabolcs mereven bólintott. – Csak te más galeriba jársz. – És mindjárt sorolta a fiúkat: – Barta Gabi, Petress Bandi, meg az a kerékpáros, aki tavaly kint járt Hollandiában, az a versenyző.

– Galeri. – Szabolcs apja Vera apjához hajolt. – Ez egy egészen új kifejezés. Tudod, náluk sok ilyen van. – Meglökte a másik férfit. – Érdemes figyelni őket, én mondom, hogy érdemes figyelni őket. Amikor összejönnek nálam, én is bedobom magam. Az ám, bedobom magam. – Úgy hangzott, akárcsak szótárból olvasná.

– Meg olyan az a festmény – Vera apja pohárral a kezében a másik szoba felé intett –, mintha szétlőtték volna a mennyboltot.

– Miről beszélsz, öregfiú?

– Szétlőtték fölöttünk a mennyboltot. – Letette a poharat az asztalra. Vállat vont, mintha bocsánatot kérne valamiért.

– De Borika, csak nem kívánod, hogy most jelöljem ki a leckét! – Vera olyan arcot vágott, mintha összetört volna valamit. Nem is Borikára nézett. Anyára, ahogy ott állt az ajtóban. Anya engedte be Borikát, anya rendezte ezt az egészet. Nem is mer közelebb jönni, leül a díványra.

Hova tette a szódásüveget? – Anya a díványon ült, és ahogy Borikát nézte, egyre az járt a fejében: az előbb még a kezében volt a szódásüveg, és most meg sehol.

– Anyuci. – Vera arca hajolt föléje. Kerek, pufók arc, összehúzott száj. – Mondd, anyuci, így akarsz kiütni a nyeregből?

– A nyeregből!

– Jól tudod, mire gondolok.

Anya lehunyta a szemét. Arcul vág, gondolta, a következő pillanatban arcul vág. Aztán érezte, hogy Vera lassan eltávolodik. Mira hangját hallotta.

– Miért nem teszi le a kabátját, kislány?

– Csak így vagyok, tréningruhában.

– Tréningruhában is lehet táncolni – mondta Szabolcs.

Vera megfogta Szabolcs karját. – Az ötórai teán is lehet táncolni.

– Erről van szó. Meg arról, hogy nem szeretem a savanyú pofákat. – Szabolcs fél kézzel dobta Borikát egy figurába, aztán újra magához rántotta. Alacsonyabb volt Borikánál, így hát felnézett rá. – Azt hiszem, legjobb, ha mindjárt indulunk.

– De akkor aztán ne gyere többet! – Vera Szabolcs és Borika között pörgött, aztán egyszerre csak ott volt az anyjánál, és az arcába ordította: – Ezzel aztán feltetted a koronát a művedre!

Szabolcs megfogta Borika kezét, és kiszaladtak a szobából.

– Elmegy! – Vera az anyja vállát rázta. – Elmegy! Vagy téged az se érdekel, csak hogy ne velem…

– Kellemetlen hangja van a lányodnak. – Mira maga előtt tolta a férjét.

Vera anyja a dívány sarkán ült. Mintha mindenki az ő arcán gyalogolt volna át.

Vera apja pohárral a kezében ment a többiek után. – De asszonyom, de kérem. – Akárcsak így akarná kísérni őket, pohárral a kezében.

– Ide többet be nem teszed a lábad! – kiabálta Vera.

Az asszony a díványról látta, hogy Vera kint áll a folyosó korlátjánál.

Be kell hívnom, nem lehet, hogy így kiabáljon.

Az anya fölállt. Az ajtók végig nyitva. Senkivel se találkozott az előszobában, és ahogy kinézett, már Verát se látta a folyosón.

A szobából rádió szólt.

Bement, és elzárta. Az asztalkára bámult a pingvinekkel. Ez honnan van? És az összekötőszőnyeg? Vera mindent elmond az apjának? De hát mit… mit?

Elment a fürdő előtt, bekopogott. Nem felelt senki. Hol vannak? Beültek egy presszóba? Mind, az egész társaság?

Vera és az apja együtt kódorognak az utcákon, Vera beszél, beszél, a férfi meg csak megy mellette.

Befőttesüveg a konyhában. Az asztalon húsdaráló.

Az asszony lehajtotta fejét a húsdaráló mellé. Bőrönddel fog verni, az öreg, rozoga bőrönddel, mint négy évvel ezelőtt, amikor…

– Lengyel néni…

Az asszony félig fölemelte a fejét. Valami földöntúli, tébolyodott tekintettel nézte azt a lányt az ajtóban.

A vékony, szőke lány az ajtóban állt, és azt mondta:

– Vera itthon van? Papírszalvétát jöttem cserélni.