Tizenhat éven alul

Vera megmondta a szüleinek.

– Ha Zolika keres, nem vagyok itthon, és nem is tudjátok, hogy mikor jövök haza.

– Zolika… – Apa a vállát vonogatta. – Szabolcsot ismerem, mindig motorral jön érted, aztán van egy Péter, de Zolika…

– Nagyon helyes fiú – mondta anya. – Igazán nem is értelek, Vera.

– Anyuci, ezt légy szíves, és bízd rám. Nagyon örülnék, ha legalább ebbe nem szólnál bele. – Vera katonásan ropogtatta a szavakat. Közben a füzet fölé hajolt. Jókai Mór nőalakjai és a hazaszeretet. Ez a cím, és alatta semmi. Vera kék iskolaköpenyben, fekete hajával, akár egy füzetre csöppent pacni. Olykor felemelte a fejét, és kinézett a nyitott ajtón. Apát látta, ahogy az előszobában csomagol. Apa megint vidékre utazik ellenőrzésre, és megint az utolsó percben csomagol. Vera anyát is látta, ahogy kint áll a konyhaasztalnál egy halom edény fölött, és törölget.

Anya kezében megállt a törlőrongy. Rándított egyet a vállán, mint aki nem hiszi el ezt az egészet; a konyhát az edényekkel, a víztől csöpögő asztallal.

Vera a tollszárral megvakarta az állát. Ki is mondta, hogy anya nagyon csinos, Szabolcs?

– Vera, ugye Zolika írja hozzád azokat a verseket? – Anya lágyan, dallamosan ejtette a szavakat. Rámosolygott egy tányérra, aztán eltörölte.

– Anya! – Vera hangja szigorú volt. – Ha jól emlékszem, már többször kértelek, hogy ne is említsd azokat a hülyeségeket.

– De miért? – Anya hátravetette a fejét. – Úgy játszol lelkem húrján, mint egy sötét dallam. – Felnevetett. Újabb tányért halászott ki. – Mint egy sötét dallam.

– Anya!

– Sötét dallam. – Apa papuccsal a kezében keringett a szobában. Verára nézett és megkérdezte: – Nem láttad a kimutatási íveket?

Vera vállat vont, és apán keresztül kiszólt a konyhába.

– Ne avatkozz bele az életembe!

– Az életedbe! – Anya bejött, kötényben, bekötött fejjel. Dermedt, csodálkozó arccal nézte a kék köpenyes lányt. – Vera! Hogy miket tudsz mondani.

Vera a lábát lógázta. – Légy szíves, és ne írd elő, hogy ki rokonszenves, és ki nem.

– De arra jó volt a Zolika, hogy korcsolyabérletet váltson neked, meg rekeszbérletet.

– Ugyan, anyuci! – Vera legyintett.

– Legyint, meg a vállát vonogatja! – Anya kiment az előszobába. – Készen vagy, Feri?

– Azt hiszem, igen. – A férfi megint a bőröndjénél volt. Hirtelen fölemelkedett. – Olyan kis, szemüveges fiú a Zolika?

– Nincs szemüvege. – Vera leírt két sort, aztán kiszólt a füzetéből. – Csak arra vagyok kíváncsi, meddig fogjátok még ezt tárgyalni? – És miközben írt: – Én csak azt mondtam, hogy ha Zolika telefonál, nem vagyok itthon. – Megállt az írásban, ujját orrára tette. – Másról nem volt szó.

Lépések az előszobából, edénycsörömpölés a konyhából. Se apa, se anya nem szólt egy szót se. Apa a táska fölött benézett a szobába, figyelte, hogy ír a lánya, majd a felesége felé széttárt karral, mintha azt mondaná. „Mogorva az öreg.”

Az asszony hátravetette a fejét, hangtalanul belenevetett a levegőbe.

Megszólalt a telefon.

Vera letette a tollat, fölállt – majd váratlanul apához fordult.

– Még jobb, ha te…

De akkor már anya bevágtatott a konyhából.

Vera az asztal mellett állt, és azt gondolta:

Hogy rohan! Hogy rohan, ha cseng a telefon.

– Tessék? – Anya mosolyogva előredűtötte a fejét. – Zolika? – A lánya felé hunyorított. – Jaj, de régen nem hallottam a hangját, így elhanyagolni az embert! – Mosolygott és egyik kezével Vera felé intett.

Vera visszaintett, hogy nem, nem!

– Nem! – Anya a fejét rázta a telefonnál. – Vera nincs itthon, azt hiszem, meghívták valahová, várjon csak, hiszen mondta is, nem, most sajnos nem jut eszembe. Hogy odaszólna? Nem jut eszembe. Sajnos. Látja, látja. – Bólintott, mosolygott, Verára hunyorított.

– Indulnék. – Apa újra bejött az előszobából.

Vera újra visszaült a füzetéhez, de még nem írt. Anyát hallgatta. Sokat beszél, nagyon sokat beszél, majd megmondom neki.

Apa alatt megreccsent a padló. Az asszony és a lány között állt. Senki se törődött vele.

Vera felfigyelt. – Tessék? Hogy moziba? A Ködös mezők?

Anya intett, hogy hallgasson, ujját szájára tette, majd: – Megmondom, ha hazajön, hát persze hogy megmondom, Zolika. Ködös mezők. Holnap. – Még akart valamit mondani, de a lánya félretolta.

Vera egy mozdulattal félretolta anyát, és a világ legtermészetesebb hangján.

– Szervusz, Zolika! – És mert a hang elnémult a vonal túlsó felén. – Á, dehogy, anya tévedett, csak fürödtem. Hát persze hogy itthon vagyok, hallod a hangomat, nem?

Anya valósággal a falhoz préselődött. Arca elszürkült. – Ezt csinálja az emberrel! – Megrázta a vállát. – Hát én többé soha, soha!… – Kicsúszott a lánya mögött.

– Feljöhetsz, Zolika. Holnap fél hatkor. Viszlát! – Vera letette a kagylót, hátrafordult. – Viszlát, apuci!

Apa éppen abban a pillanatban indult el a táskájával. Anya kikísérte. Aztán, ahogy anya visszajött, Vera már megint a kisasztalnál ült. Anya előtte állt és nézte. Ujját egy tétova mozdulattal végighúzta az ajkán, és nézte azt a lányt, ahogy sötétkék iskolaköpenyben az asztalnál ül és ír. Hogy tudta ezt az előbb? – Felsóhajtott, és átment a másik szobába.

Zolika pedig másnap feljött. Ott állt az előszobában zöld zakóban, pufók arccal, mint egy tétova béka. Verára pislogott, Vera anyjára.

– Miért nem jön be? – kérdezte anya.

– Mert már indulunk. – Vera hosszúnadrágban volt, sárga pulóverben. Karján hatalmas táska, akár egy bérház. Anyára nézett, és azt gondolta. „Mindig előkerül, ha csöngetnek. Akárki csönget, itt van az előszobában.”

A pulóver, a táska… Anya a tükörhöz ment, igazított valamit a haján. Vera már nem is szól, ha fölveszi a pulóveromat, ha elviszi a táskámat. Mert nekem úgyse kell, én már úgyse megyek sehova.

– Mit nevetsz, anyuci? – Vera karján meglódult a táska.

– Semmi, semmi. – Anya a fiúhoz fordult. – Hát akkor jó mulatást.

– Anya néha olyan érthetetlen – mondta Vera. Már kint voltak a folyosón. Vera előrement a táskájával, mögötte a fiú.

– Miért? – kérdezte Zolika. – Miért érthetetlen? – A lépcsőn megpróbált a lány mellé kerülni, de az megint előtte volt.

Labda gurult lefelé a lépcsőn. Fölbukkant egy hegyes gyerekarc. Oly váratlanul, mintha eddig két lépcsőfok között lapult volna.

Zolika az utcán végre beérte a lányt. – Édesanyád – mondta, ahogy oldalról a lány arcát nézte –, édesanyád nagyon kedves.

A bérháztáska közéjük ékelődött. Valósággal átszorította a fiút a másik oldalra. Még mindig a lány arcát nézte. Megkérdezem. Akárhogy is, de megkérdezem. Édesanyád azt mondta, nem vagy otthon, aztán egyszerre mégis otthon voltál.

És akkor Vera megszólalt.

– Van jegy?

– Még nincs.

Vera megállt. Nem nézett a fiúra. Belebámult az utcába, és csak állt mozdulatlanul a táskájával. – Te nem gondoskodtál jegyről?

– Kapunk úgyis – mondta a fiú. – Nincs tolongás. Egy barátom tegnap öt perccel az előadás előtt vett jegyet. – Csak már megmozdulna, csak már ne állnánk itt az utcán. – Nem kell félni, lesz jegy.

– Én nem bánom. – A lány elindult. De most mintha valóban egyedül lenne az utcán. Felnézett egy házra, homlokát ráncolta. – Tessék? Hát persze hogy otthon voltam tegnap.

– Fürödtél? Igen, hát ha fürödtél, az más.

A fiú a járdát nézte. Talán azt hitte, hogy másvalaki telefonál, és amikor megtudta, hogy én… Mostanában alig van otthon. Edzésre jár, meg angolra. Ha nekem is motorom lenne, mint Szabolcsnak!… Ahogy Szabolcs leveszi a szemüvegét, ahogy egy mozdulattal lerántja, amikor leugrik a motorról!

– Szabolcsnak még mindig van motorja?

– Persze hogy van.

– Még mindig megvár az iskola előtt?

– Zolika, ha nem tudsz másról beszélni…

Zolika elhallgatott. Vera talán nem is vele megy. Szabolccsal vagy valaki mással. Nem, azért ez az este az övé. Mozi után majd elmennek valahova. Hová? Hová jár Vera? Utoljára egy cukrászdában voltak együtt, csokikrémet ettek. Majd olyan helyre mennek, ahol zenegép van. Talán az Arzenalba. És ha Szabolcs is ott lesz?

– Vera… – A fiú elhallgatott, majd egészen váratlanul. – Nincs egy novellád?

– Megbolondultál! – A lány felnevetett. – Miket tudsz kérdezni!

– De igazán… – A fiú nyelt egyet, majd olyan gyorsan, mintha minden pillanatban attól félne, hogy félbeszakítják. – Tudod, hogy benne vagyok a szerkesztő bizottságban. Az iskola folyóiratának a szerkesztő bizottságában. És ez a szám nem jelenhet meg, mert még kell egy novella, de az egész Bessenyeiben nincs senki, akinek lenne egy novellája, és akkor gondoltuk, hogy talán nálatok… hogy is hívják azt a lányt, aki tavaly díjat nyert a tanulmányi pályázaton? De én szeretném, ha te… ha tőled… igazán nincs egy novellád?

A táska megrázkódott. – Zolika, most már fejezd be! Megérkeztek a mozihoz.

– Hát én igazán kíváncsi vagyok, hogy is lesz azzal a jeggyel. – A lány a fiúra nézett.

Mint egy feleség, gondolta a fiú. Mintha már tíz éve a feleségem lenne. Talán azért is veszekszik annyit, mert szeret, jobban mondva érzi, hogy szeret, de küzd ellene.

– Lennél szíves végre jegyet váltani!

A lány lehorgonyzott az előcsarnokban a Mit Látunk Legközelebb képei alatt. Makacsul, sértődötten állt, mintha már azt is megalázónak tartaná, hogy itt kell várakoznia.

Szeret, csak küzd ellene. – A fiú elindult a pénztár felé. Közben vissza-visszanézett a lányra. – Szabolcs csak tetszik neki, de a szerelem, az más. – Elővett egy tízest, fölnézett a táblára… Ha páholyt vennék… Ahhoz persze nem elég egy tízes, de talán meg lehetne kockáztatni. Páholy, ahol ketten ülünk. Nem, Vera azt hinné, hogy le akarom rohanni. Ez Szabolcs módszere.

– Kérek két…

Vöröses nő nézett rá az üvegablakból. – Kisfiam. – Megigazította szemüvegét.

– …földszint, zsöllye. Lehetőleg középre.

– Eltévesztetted a mozit. – A nő mozdulatlanul ült a trónusán.

Zolika kezében megremegett a tízes. Oldalról látta, hogy egy jegyszedő áll mellette. A jegyszedő mosolyog.

– Ködős mezők – mondta a fiú. – Itt adják a Ködös mezőket.

– Itt adják. – A pénztárosnő mozdulatlan arccal nézett a fiúra.

A fiú mondani akart valamit, de a jegyszedő megérintette a vállát, és egy táblára mutatott.

– Tizenhat éven alul. Mai előadásunkat tizenhat éven aluliak nem látogathatják.

– De hát én… én már igazán… – Zolika megfordult. Vera állt mögötte a bérháztáskájával. – Nevetséges. – A fiú vállat vont, mosolyogni próbált, és közben lehajtotta a fejét. Aztán amikor fölnézett, lefújták arcáról a mosolyt.

A lány közelebb jött. Minden olyan hangsúlyos volt rajta. A szeme, a szemöldöke, a nagy, szürke kabátgombjai és a táskája.

Koszladt kis vékony arcok bukkantak fel. Verára röhögtek – Zolikára.

– Egy csecsemő! És milyen jó nője van…

– Öregem, az ember nem is hinné.

– Mit tudhat ez?

Eddig is itt voltak ezek az alakok. A fal mellett ácsorogtak, vagy jegyet árultak a mozi előtt, de most mind idecsődültek. Az egyik rácsavarta magát a pénztár korlátjára, úgy bámult Zolikára. Egy szürke pulóveres fiú igen komolyan meghajolt Vera előtt.

– Miért nem jön velem, kisasszony?

Zolika megnémult a pénztárnál. Vera meg csak annyit mondott.

– Gyere!

A fiú eltátotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán átbújt a korláton – és már kint voltak a mozi előtt. A szürkepulóveres kikísérte őket, és nagyon udvariasan, akárcsak a mozi képviseletében.

– Ajánlom figyelmükbe a vasárnap délelőtti előadást. A Kis Lordot adják.

Elmaradt mögöttük a hang, elmaradt mögöttük a mozi.

– Nevetséges. – A fiú szája megremegett. Hirtelen megállt, és a lányhoz fordult. – Vera! én visszamegyek és megleckéztetem…

A lány mellette állt, mereven az arcába nézett. – És még te mersz engem moziba hívni, és még te mersz nekem telefonálni.

A fiú akárcsak egy gőzölgő kanális fölött állna. Forró gőz száll fölfelé, és ő szétfolyik, eloszlik ebben a gőzben.

Nem oszlott el. Ott állt a lány előtt.

– Megleckéztetem őket.

– Ugyan!

A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán előresietett. Vera nem jön utána. Mindegy. Csak legyen vége… csak legyen már vége ennek az egésznek. Egy világos folt a sötétben: a pénztár ablaka. Ez az ablak volt előtte, ahogy ment előre az utcán. A tábla. Tizenhat éven alul.

Egy téren ült. Kezét zsebre dugta, lábát a pad alá húzta. Nem is tudta, mióta ül itt. És akkor egy hangot hallott. Először csak mintha vízvezeték csobogna valahol, aztán erősebben, egyre erősebben.

– Borika mindig mondta, hogy ne is álljak veled szóba, egy ilyen tejfelesszájú alakkal, és ha Szabolcs megtudná. – Abbamaradt a csobogás, aztán megint felmordult. – És még te mersz nekem telefonálni!

A fiú fel se nézett. Nem akarta látni a lányt, nem akarta látni a bérháztáskáját.

– Vera! miért nem mész el?

– Hova menjek, nem mondanád meg?

A lány azt a rongycsomót nézte a padon. Föl kéne rántani, és az arcába vágni. A moziból kidobták, és akkor még az a futás az utcán! Valaki utánakiáltott. – Kislány, lelép a fiúja! – És most még nyöszörög, hogy elrontott este, meg bocsánat…

Nagy, fekete falak a tér körül. Olykor felgyulladt egy fénykocka. Vera megigazította a táskáját. De hát hol vannak? Hova a csudába keveredtek? – Lesétált Zolika padja mellett, a tér szélére. Kis utca… aztán valami mezőféle és a töltés vonala.

Elmegy, végre elmegy. – A fiú nem mert hátranézni. Valósággal összezsugorodott a padon.

– Kit akarsz megleckéztetni! – A lány előtte állt. – Még te mondod, hogy megleckézteted őket? Miért nem mentél vissza a moziba, ha olyan nagy hős vagy!

A lány elhallgatott. Megborzongott. Csak tudnám, hol vagyunk? De hát az előbb még bent voltunk a városban, most meg töltés, rétek… és ez se mozdul ott a padon.

Hármat számolok, gondolta a fiú. Mire hármat számolok, Vera már nincs itt. Tízet. Húszat…

Vera egy rollerral állt mellette. Oldalt néhány gyerek.

– Tessék. – Vera a fiú elé tartotta a rollert. A levegőben lógatta a rollert, közben úgy nézett Zolikára, mint egy elárusítónő, aki már kissé unja a vevőjét. Hátraszólt a gyerekekhez. – Nem viszem el, mit nyavalyogtok! – Topogott, ahogy Zolika felé tartotta a rollert. A táska sértődötten himbálózott a karján.

– Vera, mit akarsz ezzel? – A fiú mind a két kezével belekapaszkodott a padba.

– Ülj fel. – Vera egyik lábát rátette a rollerre, ráhajolt a kormányra. Odagördült a pad elé, mint autó a ház elé. Még mindig úgy maradt előredőlve, ahogy a fiúra nézett. – Miért ne? Ez éppen neked való. – Előrehajolva fogta a kormányt. Valaki vihogott a sötétben. Apró, pukkanásszerű nevetések.

– Meddig várjak? – Vera lekanyarodott a pad mellett. Egy hinta ingott mögötte.

– Vera… hagyjál!

– Nem értelek. – A pad mögött csikorgott a roller. – Tudsz ennél jobbat? Valamit csak kell csinálni.

A gyerekek közelebb jöttek. Félkörben fogták körül a padot. Most már az arcokat is lehetett látni. A kisfiú csontos arcát, a kislány zsömleképét. Úgy néztek Zolikára, mintha meg lennének sértve. „Talán nem tetszik a roller?”

A kisfiú mondta is. – Ezzel én háztömbbajnokságot nyertem.

– Hallod? – És ez már megint Vera volt. – Még te se vagy reménytelen.

Zolika fölállt. Nem tudta, hogy szakadt le a padról, de fölállt. A combjában érzett valami remegést, de azért elindult.

– Mi a baj? – A roller Zolika körül imbolygott.

Zolika egyre gyorsabban ment. Ahogy kiért az utcára, már futott.

Mögötte a roller. – Zolika! Hova mész? – Vera eléje került. Úgy állt ott féloldalasan, ahogy hirtelen lefékezett.

– Egy kört!

– Egy kört! – ordítottak mögötte a gyerekek. Mintha már nem is ketten lennének, de egy egész csapat.

Vera fölemelte a rollert. – Eredj, és tegyél egy kört.

Zolika félreugrott, és most már rohant. Egy pillanatig ő volt az egyetlen zaj az utcában, de aztán fölzendült az aszfalt.

– Zolikaaa!…

Vera ráhajolt a kormányra, valósággal a kormányhoz tapadt.

– Egy kört! Csak egyet…

A fiú rohant. Kicsit féloldalasan emelgette a lábát, akárcsak egy akadályversenyen.

Vera utána. Aztán egyszerre csak leállt. Nem volt előtte senki. Üres volt az utca.

– Beszaladt ebbe a házba. – A kisfiú egy kapura mutatott.

– Nem, én láttam, hogy ebbe. – A kislány lehorgonyzott egy másik kapunál.

Vera – fél lába még mindig a rolleren – hol az egyikre nézett, hol a másikra. Hátrafordult. Mögötte egy csapat gyerek.

Vera fölkapta a rollert. Odament a kisfiú kapujához, és bekiáltott.

– Zolika!

Bekiáltott a másik kapuba. Fölnézett az üres lépcsősorra, fölment az első emeletre. Körülnézett, aztán visszajött. És akkor valaki megérintette a karját. Egy szeplős képű fiú.

– Én láttam – mondta a szeplősképű –, én láttam, hogy ide bújt.

Rámutatott a hatalmas, szürke szemétládára a kapualjban.

– Láttam, amikor magára húzta a fedőt.

Vera kezében megremegett a roller. – Nem, az nem lehet.

– De én láttam.

Mind ott álltak a hatalmas, henger alakú szeméttartó előtt. Vera egyik kezében a rollert tartotta, a másikkal megérintette a ládát. Akárcsak Zolika vállán kopogtatott volna. Úgy nézett a ládára, mintha meg akarná szólítani.

A szeplősképű megkérdezte:

– Leemeljem a fedőt?

Csönd volt. A lépcsőház kihűlt csöndje. Az arcok Vera felé fordultak. Egy fiú rátapadt a korlátra, ahogy rábámult.

A szeplősképű ráhajolt a fedőre.

– Leemeljem?

Vera egy darabig csak állt megkövülten, aztán a ládához vágta a rollert.

– Ilyen hülye!

Szétlökdöste a gyerekeket, és kirohant az utcára.