Iskolaudvar

– Találkoztok még?

– Miért ne találkoznánk?

– Mégis, hogy felesége van?

– Kit zavar?

Az iskola udvarán sétáltak, kék köpenyben, vékony, piros övvel a derekukon. Borika megállt, széles barna arcával Verához fordult, és újra csak azt mondta.

– Kit zavar!

– Kezit csókolom, Ilonka néni – köszönt Vera egy fehér köpenyes tanárnőnek. Aztán, ahogy utánabámult. – Milyen csinos, mindig ilyen csinos, kár, hogy nem ő tanít bennünket kémiára, hanem az a vén, rozoga, ütődött… – Felsóhajtott, majd hirtelen megkérdezte. – És ha lesz valami?

– Mi lenne? – Borika arca merev volt.

– Tudod, ha annyit találkoztok a Jancsival. – Vera egy lány után nézett, aki könyvvel a kezében ment el mellettük. Olvasva, lassan sétálgatott az a lány, bólogatott, a szöveget mormolta. – Ha a Luxenberg hallaná, hogy miket beszélünk.

– Hallhatja. – Borika úgy állt előregörnyedve. – Jancsi azt mondta, nagyon szeretne tőlem gyereket.

– Nagyon szeretne! – Vera fölnézett az üvegfolyosóra. – De azért mégse téged vett feleségül. – Elhallgatott, majd támadóan: – Miért? Kati se idősebb, mint te, ő is csak idén érettségizett volna.

– El kellett vennie, kötelezettségei voltak.

– Ugyan! – Vera legyintett. – Téged előbb ismert, és ha olyan nagyon szeretett, hát akkor…

Elindultak, tovább rótták az udvar köreit. Egy lány leintett az ablakból. – Vera! Borika! – Visszaintettek, aztán tovább sétáltak.

– Te ezt nem érted – mondta Borika. – Kati apja fodrász, sokat keres. Jancsinak meg kell a pénz. – A cipője orrára nézett. – Reprezentatív férfi.

– Jellemtelen!

Megálltak. Árnyékuk összeért az udvar kövén. Mind a ketten mereven előrenéztek.

– Légy szíves, és ne kiabálj – mondta Borika.

– Szabolcs ezt soha… soha nem tudná megtenni! – Vera válla rázkódott.

– Mit nem tudna megtenni?

– Hogy valakit pénzért. – Vera árnyéka kivált a másik árnyékból.

– Mit nem tudna megtenni Szabolcs? – Borika a hosszan előrenyúló árnyékát nézte, aztán elindult a másik után.

– Kislányok. – Szemüveges, ősz férfi állt előttük, barna köpenyben.

– Karcsi bácsi! – Vera elmosolyodott, mintha a férfi nyakába akarna ugrani.

Borika nem mosolygott. Vera mellett állt, összehúzott szemöldökkel nézte a férfit. – Az iskolából vett el valakit – mondta, amikor a férfi már eltűnt.

– Az egyik tanítványát, a Berkes Sárit. – Vera a fejét ingatta. – Ismertem, nagyon helyes lány volt, csak azt nem értem, hogy mehetett hozzá!…

Borika közel hajolt Verához, és az arcába súgta: – Soha nem járnék olyan fiúval, mint Szabolcs.

Vera úgy állt ott, mint akit arcul vágtak. Aztán elindult a másik után. – Miért? Mi bajod vele? Miért nem járnál olyan fiúval?

Borika nem felelt. Pár lépéssel ment Vera előtt. Vera hol jobbról, hol balról bukkant fel mellette.

– Mi bajod vele!

Borika megállt, vállat vont. – Semmi, csak éppen nem nekem találták ki.

Vera mellett állt és várt.

– Az nem érdekes, hogy alacsony. – Borika nagyon lassan és csöndesen beszélt. – Legfeljebb nem járhatsz magas sarkú cipőben.

– Tudod, hogy szeretik a nők! – Vera kapkodva vette a lélegzetet. – Minden presszóban ismerik, ha csak jövünk, már mondják a kisasszonyok: régen volt itt, Szabolcs, elhanyagol bennünket, Szabolcs. – Kicsit várt, majd ahogy belenézett Borika arcába. – Motorral megyünk mindenhová.

Borika meg akárcsak kavicsot dobálna a vízbe. – Az se érdekes, hogy csapott vállú.

– Egyszer egy asszony szerelmes volt belé. – Vera majdnem sírt. – Egy ügyvéd felesége. – Elkapta Borika kezét, mint aki kegyelemért könyörög. – Egyetlen Tüzes Falatom! Úgy hívta. Az ügyvéd felesége.

– Egyetlen Tüzes Falatom. – Borika elmosolyodott. – Hát éppen ez az. – A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy Verához fordult. – Azt mondod, nincs köztetek semmi.

Vera visszahúzódott, mint aki hirtelen elgyávult. – Az nincs – mondta szinte hangtalanul.

– Akkor mi van? – Borika le nem vette a tekintetét Veráról. Kemény volt az arca, kemény és ellenséges.

Vera fölnézett az üvegfolyosóra. Látta, ahogy egy alacsony szemüveges nő kijön a tanáriból. – Rendes fiú.

– Én kirúgnám. – Borika elfordult Verától, és megint elindult körbe a fal mellett. Hallotta a lépéseket a háta mögött, de nem fordult meg. Akkor se fordult meg, amikor Vera azt mondta:

– Majd ha feleségül vesz, majd akkor.

Vera egy darabig Borika mögött ment, majd hirtelen eléje ugrott. – És ha te arra vársz, hogy a Jancsi feleségül vegyen…

– Kis hülye. – Borika félretolta.

Vera elhallgatott, szótlanul lépkedett Borika mellett. Elmosolyodott. – Tudod, néha majdnem fölmegyek a második emeletre. Ennek a háznak a második emeletére, ahol lakások vannak. Mondjuk, ha kémia helyett beülnék Bartucékhoz.

– Bartucékhoz?

– Láttam a névtáblán. Bartuc Lajos.

– Ide figyelj! – Borika megállt. – Szeretném, ha végre megértenél.

Vera is megállt. Nem néztek egymásra, mereven álltak egymás mellett.

– Nem fontos, de azért nem bánnám, ha végre megértenél. Engem csak egyvalami érdekel: hogy Jancsi az enyém legyen.

De mégse a tiéd – akarta mondani Vera. Aztán azt mondta: – Szabolcs feljön hozzánk a szüleivel. – Nézte Borika arcát, félni kezdett ettől az arctól. Úgy érezte, egészen összezsugorodik előtte. – Szabolcs papája kedves ember. – Nyelt egyet, majd hirtelen. – Jancsi ott fog hagyni! – Akárcsak belezuhant volna abba az arcba. – Azt hiszed, számítsz neki, akárcsak ennyit is, egy darabig még jár veled, aztán kirúg.

– De addig is együtt vagyunk. – Borika lassan hátrébb húzódott. – Együtt vagyunk, érted! – Elkapta Vera kezét, kirántotta az udvar közepére. Egymás körül pörögtek.

– Szabolcs igenis feleségül vesz!

– Majd feljön a szüleivel!

– Ne mondd, hogy nem járnál vele! – Egymás kezét fogták, de Vera már nem is érezte Borika ujjait. Az arcot látta egy szédült forgásban. – És az egészet csak azért mondod, mert téged soha senki nem vesz el!

– Kit érdekel!

– Nagyon is érdekel!

Odafent megszólalt a csengő.

Borika elengedte Vera kezét. Vera lent ült a kövön. Egy mozdulatot tett, hogy felálljon, de aztán megint csak visszaült. A fa, az udvar forgott körülötte.

Borika Vera felé hajolt, feléje nyújtotta a kezét, de nem emelte fel. – Azt mondd meg, mire vársz? – Kezét térdére tette, és egészen közel hajolt hozzá. – Hogy ledobják az atomot? – Még mindig úgy állt előregörnyedve, keze a térdén.

– Nem igaz! – Vera elcsuklott. Ujjak mozogtak körülötte a forró levegőben, de ezek az ujjak nem emelték fel. Árnyékok voltak, ujjak árnyai, egy alak árnya, egy fa árnya. Körmével a kavicsos földet kaparta, kinyújtott lába rándult egyet. – Nem igaz, ezt is csak azért mondod…

– Kislányok. – Ez már a barna köpenyes Karcsi bácsi volt. Egy mozdulattal fölemelte Verát. – Azt hiszem, jó lesz bemenni. – Karon fogta őket, és mosolyogva elindult velük, át az udvaron. – Nincs lógás, kislányok.