Az ördög konyhája

Iskolaudvar

– Találkoztok még?

– Miért ne találkoznánk?

– Mégis, hogy felesége van?

– Kit zavar?

Az iskola udvarán sétáltak, kék köpenyben, vékony, piros övvel a derekukon. Borika megállt, széles barna arcával Verához fordult, és újra csak azt mondta.

– Kit zavar!

– Kezit csókolom, Ilonka néni – köszönt Vera egy fehér köpenyes tanárnőnek. Aztán, ahogy utánabámult. – Milyen csinos, mindig ilyen csinos, kár, hogy nem ő tanít bennünket kémiára, hanem az a vén, rozoga, ütődött… – Felsóhajtott, majd hirtelen megkérdezte. – És ha lesz valami?

– Mi lenne? – Borika arca merev volt.

– Tudod, ha annyit találkoztok a Jancsival. – Vera egy lány után nézett, aki könyvvel a kezében ment el mellettük. Olvasva, lassan sétálgatott az a lány, bólogatott, a szöveget mormolta. – Ha a Luxenberg hallaná, hogy miket beszélünk.

– Hallhatja. – Borika úgy állt előregörnyedve. – Jancsi azt mondta, nagyon szeretne tőlem gyereket.

– Nagyon szeretne! – Vera fölnézett az üvegfolyosóra. – De azért mégse téged vett feleségül. – Elhallgatott, majd támadóan: – Miért? Kati se idősebb, mint te, ő is csak idén érettségizett volna.

– El kellett vennie, kötelezettségei voltak.

– Ugyan! – Vera legyintett. – Téged előbb ismert, és ha olyan nagyon szeretett, hát akkor…

Elindultak, tovább rótták az udvar köreit. Egy lány leintett az ablakból. – Vera! Borika! – Visszaintettek, aztán tovább sétáltak.

– Te ezt nem érted – mondta Borika. – Kati apja fodrász, sokat keres. Jancsinak meg kell a pénz. – A cipője orrára nézett. – Reprezentatív férfi.

– Jellemtelen!

Megálltak. Árnyékuk összeért az udvar kövén. Mind a ketten mereven előrenéztek.

– Légy szíves, és ne kiabálj – mondta Borika.

– Szabolcs ezt soha… soha nem tudná megtenni! – Vera válla rázkódott.

– Mit nem tudna megtenni?

– Hogy valakit pénzért. – Vera árnyéka kivált a másik árnyékból.

– Mit nem tudna megtenni Szabolcs? – Borika a hosszan előrenyúló árnyékát nézte, aztán elindult a másik után.

– Kislányok. – Szemüveges, ősz férfi állt előttük, barna köpenyben.

– Karcsi bácsi! – Vera elmosolyodott, mintha a férfi nyakába akarna ugrani.

Borika nem mosolygott. Vera mellett állt, összehúzott szemöldökkel nézte a férfit. – Az iskolából vett el valakit – mondta, amikor a férfi már eltűnt.

– Az egyik tanítványát, a Berkes Sárit. – Vera a fejét ingatta. – Ismertem, nagyon helyes lány volt, csak azt nem értem, hogy mehetett hozzá!…

Borika közel hajolt Verához, és az arcába súgta: – Soha nem járnék olyan fiúval, mint Szabolcs.

Vera úgy állt ott, mint akit arcul vágtak. Aztán elindult a másik után. – Miért? Mi bajod vele? Miért nem járnál olyan fiúval?

Borika nem felelt. Pár lépéssel ment Vera előtt. Vera hol jobbról, hol balról bukkant fel mellette.

– Mi bajod vele!

Borika megállt, vállat vont. – Semmi, csak éppen nem nekem találták ki.

Vera mellett állt és várt.

– Az nem érdekes, hogy alacsony. – Borika nagyon lassan és csöndesen beszélt. – Legfeljebb nem járhatsz magas sarkú cipőben.

– Tudod, hogy szeretik a nők! – Vera kapkodva vette a lélegzetet. – Minden presszóban ismerik, ha csak jövünk, már mondják a kisasszonyok: régen volt itt, Szabolcs, elhanyagol bennünket, Szabolcs. – Kicsit várt, majd ahogy belenézett Borika arcába. – Motorral megyünk mindenhová.

Borika meg akárcsak kavicsot dobálna a vízbe. – Az se érdekes, hogy csapott vállú.

– Egyszer egy asszony szerelmes volt belé. – Vera majdnem sírt. – Egy ügyvéd felesége. – Elkapta Borika kezét, mint aki kegyelemért könyörög. – Egyetlen Tüzes Falatom! Úgy hívta. Az ügyvéd felesége.

– Egyetlen Tüzes Falatom. – Borika elmosolyodott. – Hát éppen ez az. – A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy Verához fordult. – Azt mondod, nincs köztetek semmi.

Vera visszahúzódott, mint aki hirtelen elgyávult. – Az nincs – mondta szinte hangtalanul.

– Akkor mi van? – Borika le nem vette a tekintetét Veráról. Kemény volt az arca, kemény és ellenséges.

Vera fölnézett az üvegfolyosóra. Látta, ahogy egy alacsony szemüveges nő kijön a tanáriból. – Rendes fiú.

– Én kirúgnám. – Borika elfordult Verától, és megint elindult körbe a fal mellett. Hallotta a lépéseket a háta mögött, de nem fordult meg. Akkor se fordult meg, amikor Vera azt mondta:

– Majd ha feleségül vesz, majd akkor.

Vera egy darabig Borika mögött ment, majd hirtelen eléje ugrott. – És ha te arra vársz, hogy a Jancsi feleségül vegyen…

– Kis hülye. – Borika félretolta.

Vera elhallgatott, szótlanul lépkedett Borika mellett. Elmosolyodott. – Tudod, néha majdnem fölmegyek a második emeletre. Ennek a háznak a második emeletére, ahol lakások vannak. Mondjuk, ha kémia helyett beülnék Bartucékhoz.

– Bartucékhoz?

– Láttam a névtáblán. Bartuc Lajos.

– Ide figyelj! – Borika megállt. – Szeretném, ha végre megértenél.

Vera is megállt. Nem néztek egymásra, mereven álltak egymás mellett.

– Nem fontos, de azért nem bánnám, ha végre megértenél. Engem csak egyvalami érdekel: hogy Jancsi az enyém legyen.

De mégse a tiéd – akarta mondani Vera. Aztán azt mondta: – Szabolcs feljön hozzánk a szüleivel. – Nézte Borika arcát, félni kezdett ettől az arctól. Úgy érezte, egészen összezsugorodik előtte. – Szabolcs papája kedves ember. – Nyelt egyet, majd hirtelen. – Jancsi ott fog hagyni! – Akárcsak belezuhant volna abba az arcba. – Azt hiszed, számítsz neki, akárcsak ennyit is, egy darabig még jár veled, aztán kirúg.

– De addig is együtt vagyunk. – Borika lassan hátrébb húzódott. – Együtt vagyunk, érted! – Elkapta Vera kezét, kirántotta az udvar közepére. Egymás körül pörögtek.

– Szabolcs igenis feleségül vesz!

– Majd feljön a szüleivel!

– Ne mondd, hogy nem járnál vele! – Egymás kezét fogták, de Vera már nem is érezte Borika ujjait. Az arcot látta egy szédült forgásban. – És az egészet csak azért mondod, mert téged soha senki nem vesz el!

– Kit érdekel!

– Nagyon is érdekel!

Odafent megszólalt a csengő.

Borika elengedte Vera kezét. Vera lent ült a kövön. Egy mozdulatot tett, hogy felálljon, de aztán megint csak visszaült. A fa, az udvar forgott körülötte.

Borika Vera felé hajolt, feléje nyújtotta a kezét, de nem emelte fel. – Azt mondd meg, mire vársz? – Kezét térdére tette, és egészen közel hajolt hozzá. – Hogy ledobják az atomot? – Még mindig úgy állt előregörnyedve, keze a térdén.

– Nem igaz! – Vera elcsuklott. Ujjak mozogtak körülötte a forró levegőben, de ezek az ujjak nem emelték fel. Árnyékok voltak, ujjak árnyai, egy alak árnya, egy fa árnya. Körmével a kavicsos földet kaparta, kinyújtott lába rándult egyet. – Nem igaz, ezt is csak azért mondod…

– Kislányok. – Ez már a barna köpenyes Karcsi bácsi volt. Egy mozdulattal fölemelte Verát. – Azt hiszem, jó lesz bemenni. – Karon fogta őket, és mosolyogva elindult velük, át az udvaron. – Nincs lógás, kislányok.

Locsolók

Csörgött a telefon. Az apa úgy ugrott fel, mint akire hirtelen ráhúztak egyet. Aztán már ott állt a telefonasztalkánál hosszú hálóingjében, borzasan, álmosan.

– Tessék? Szabolcs? Miféle Szabolcs?

Az apa elakadt. A szoba túlsó végébe nézett.

A szoba túlsó végében takaró emelkedett, takaró hullámzott, megjelent egy talp. A talp pördült egyet – és a lány már leugrott a rekamiéról. Pizsamájában a telefonhoz szaladt.

– Apu! Add már ide.

Apa bólintott. – Igen, itthon van. – Átadta a kagylót a lánynak, ásított. Egy darabig még a telefon körül ácsorgott, mint aki már végképp nem tud mihez kezdeni.

– Szabolcs… – Vállát vonogatta. – Ki ez a Szabolcs, hogy kora reggel idetelefonál?

Anya feje is fölbukkant az ágyból. A lányát nézte, aki ott állt a telefonnál, és egyik fülét befogta, a férjét, aki az ablakhoz sétált, aztán megint visszajött a szoba közepére.

– Semmi baja nem lesz a Szabolcsnak, ha egy kicsit később telefonál. – Anya csak egy mereven tartott fej volt. El se lehetett képzelni, hogy teste is van a takaró alatt.

– Komolyan? – A lány felnevetett, egy kicsit arrébb táncolt a vonallal. – Akkor kimegyünk oda? Szabolcs, te igazán drága vagy! – Egyik kezével az anyjának intett, hogy hallgasson, aztán valósággal belebújt a telefonba.

– Kimennek… oda? – Apa leült az ágy szélére, a térdét dörzsölte. – Hova, oda?

Az asszony még mindig olyan mereven tartotta a nyakát. – Vagy visszafekszel, vagy felöltözöl.

Apa a térdére nézett, aztán visszabújt az ágyba. Most már két fej nézte a lányt.

A lány ide-oda táncolt a kagylóval.

– Feljöttök?

– Feljönnek – mondta apa az ágyban.

– Hát a Szabolcs. – Anya hunyorogni kezdett, mintha kirázná az álmot a szeméből. Aztán felsóhajtott. – Ó, Istenem!

– Ó, Istenem! – Az apa felé fordult. – Ezzel még nincs elintézve. Az ember végre pihenhetne, és akkor reggel felcsöngetik. – Pillanatra elhallgatott. – Megkérdeztem tőle a telefonban, hogy miféle Szabolcs?

Az asszony visszahanyatlott a párnára. Szeme lecsukódott, ahogy megismételte. – Miféle Szabolcs?

– És mit gondolsz, mit mondott? – A férfi rákönyökölt a párnára. – „Ha megmondom, akkor többet tud?” Ezt mondta! Ja, ha te alszol…

Az asszony aludt. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett, mintha az előbb is csak álmodta volna ezt az egészet a telefonnal.

– Mind a hárman jöttök? Kedves, igazán kedves. – A lány letette a kagylót. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy végignézett a szobán. – Beteheti ide egy ember a lábát?

– Tessék? – Apa egy úszómozdulattal előrehajolt.

A lány végignézett a szobán. Oly szigorúan, mintha ki akarná cserélni a bútorokat, a szőnyegeket, a szülőket. – Egy ól.

Apa kibújt az ágyból. – Ide figyelj, Vera… – kezdte lassan tagolva.

– Apuci, tudod, hogy élnek kultúrlények? – A lány a párnáját kezdte paskolni. Kikorcsolyázott a konyhába. Aztán amikor visszajött, egy vajas kenyér lógott a szájából. – Légy szíves, borotválkozz meg. Csak nem akarod így fogadni őket?

Apa végigsimított az arcán.

– Vera, ha tudni akarod, én egyáltalán nem akarom fogadni őket.

Vera már nem törődött vele.

– Jaj, Istenem, és anyuci még alszik!

Anya lehunyt szemmel megrázta a fejét a párnán. – Nem, Vera, nem alszom, ó, gondoskodsz te arról, hogy ne aludjak!

– De anyuci, hát jönnek a fiúk! Húsvéthétfő… locsolnak.

– Aztán elrohantok! – Anya felült az ágyban, és most megint olyan mereven tartotta a nyakát.

– Megint nem ebédelsz velünk? – Apa közelebb jött. Arca már szappanhabos, vállán törölköző. – Vasárnap reggel kezdődött az edzéssel! Kora reggel elvágtattál. Aztán a hajmosás. A hajcsatok az ebédlőasztalon. – Apa ordít. – Kikérem magamnak, hogy hajcsat legyen a levesestányér mellett!

Vera félig lehúzott lepedővel állt a szoba közepén. Úgy nézte az anyját.

– Te vadítod.

– Én vadítom?! – Anya is kiugrott az ágyból. – Azt hiszed, apádat még vadítani kell? Mikor kerültél haza tegnap este?

Ezt már akkor kérdezte, amikor apa kiment a fürdőbe. Onnan lehetett hallani, mint a vízcsobogást.

– …mert motorral jönnek érte! Ez a Szabolcs, vagy mit tudom én, kicsoda? Leáll az iskola elé, és motorral várja a kisasszonyt… Aztán persze hogy intőt kap.

A lány bevágta az ágyneműt a rekamiéba. Aztán amikor megfordult, azt mondta:

– Ne vedd fel a barna pulóvert. Múltkor abban voltam, és nem szeretném, ha Szabolcs most rajtad látná.

Anya csak nézett, mint aki nem kap levegőt. Aztán nagyon halkan megkérdezte:

– És én mit vegyek fel? Megmondanád, hogy mit vegyek fel?

– Likőr van? – Vera el akart siklani az anyja mellett, de az megfogta a karját.

– Mert ugye, nekem már mindegy, hogy mit veszek fel? – Anya arca merev volt és szürke. – Elég, ha varrok meg takarítok. Különben üljek a konyhában.

– Mindig eljártok apával.

– Aki egész héten vidéken van.

– Most is elmentek valahová.

– Most is! – Anya felnevetett, Úgy hangzott ez a nevetés, mintha poharat törnének.

Apa megint bejött, kezében kistányérral, azon sonka meg kalács. – Ezt is nekem kell elkészíteni.

Anya végigsimított a homlokán, mondani akart valamit, de akkor Vera az ágyra mutatott.

– Szedd rendbe.

Csöngettek.

– Itt vannak! – Vera a szüleire nézett, aztán kiszaladt az előszobába, és már onnan lehetett hallani. – Szabolcs! Nahát, igazán… Csipeszt is elhoztad? Árpád? Vera vagyok!

Apa, odabent a szobában, a tányérral a felesége felé intett. – Az ágyat! És aztán adj nekik valamit.

– Jó, jó, tudom. – Az asszony takarót dobott az ágyra. – Szedd rendbe, tedd rendbe… – Dühös kis mozdulatokkal rángatta a takarót.

– Mit beszélsz? – A férfi csak forgott körülötte a tányérjával.

– Á! – Az asszony legyintett, aztán pongyolát kapott magára, és kivonult az előszobába.

Utána a férfi.

Három fiú ugrált az előszobában Vera körül. Az első pillanatban meg se lehetett őket különböztetni. Csikófrizurák, színes sálak, vállban kissé hátradobott zakók. Apró üvegekből locsolták Verát.

– A mamát is! – vezényelt az egyik fiú. Vöröses haja volt és kék zakója.

– Apuci, Szabolcsot már ismered! – Vera ázottan nevetett.

– Árpád vagyok. – Egy belapított orrú fiú kezet rázott az apával. Közben egy félfordulattal leverte a vázát.

– Tündérek! – nevetett Vera.

Anya a falnál állt. A mosoly megakadt az arcán. Fél kiflit rágott, és a váza romjait nézte. A fiúkat, ahogy a cserepek között ugrálnak. Közben észre se vette, hogy locsolják.

A fiúk locsoltak, a cserepeket rugdalták és kiabáltak.

– Vera! ital van?

– Tojás van?

– Pénz van?

– Tessék, kérem, beljebb – mondta az apa. Ebben a pillanatban Vera a nyakába ugrott. – Ugye, milyen helyes apucim van? Anyucihoz mit szóltok? Ugye, milyen csinos? Anyuci, Szabolcsot már ismered, a másik kettő is nagyon rendes fiú.

Anya a falnál állt, és csak bólogatott azzal az elakadt mosolyával.

– Bocsánat! – Apa bevágtatott a szobába, és fölkapta a zakóját.

De akkor már utánanyomult az egész társaság.

A belapított orrú fiú ráült a fűtőtestre. Cigarettára gyújtott, és a képeket nézte a falon. – Arabok vonulnak a sivatagban.

– Ronda képek – intett Vera. – Ki is cseréljük.

– Tessék, kérem, az asztalhoz. – Apa egy mozdulatot tett. Úgy érezte, hogy már a lámpán is lógnak. Tekintetével a feleségét kereste.

Az ott ült az asztalnál, fekete pulóverben, gyöngysorral a nyakában (mikor öltözött fel?), cigarettázott, beszélgetett, társalgott.

– Hát mi újság, Szabolcs? Mit csinál az édesanyja?

Szabolcs vakkantott egyet. Kezét dörzsölte, lapos pillantásokkal nézte Verát, mintha az asztal alatt akarna odacsúsztatni valamit. Aztán kihúzta magát, és azt mondta:

– Nem is láttam ezen a héten. Tetszik, tudni, éjszakai műszakban dolgozom.

– Parancsoljatok! – Apa likőrt töltött. Ahogy az utolsó szavakat hallotta, megállt kezében az üveg. Éjszakai műszak? Ez a fiú éjszakai műszakban?…

– Akkor is megiszom, ha teletölti – nevetett rá alulról a belapított orrú fiú.

– Parancsolj.

Fölálltak, koccintottak. Apa végignézett az arcokon. A vörös hajú a Szabolcs. Mikor volt itt? Lehet, hogy a többiek is idejárnak? A belapított orrú meg az a hórihorgas, aki örökké vigyorog.

– Ki kell inni, anyuci!

– Nem, nem, Vera, tudod, hogy én…

– Egészségünkre!

Aztán még úgy álltak egy darabig, üres pohárral a kezükben. A hórihorgas fiú ült le elsőnek.

– Tessék csak! – Egy otthonos, barátságos mozdulatot tett. – Nem szeretem, ha állnak körülöttem.

– Aranypofa! – nevetett Vera.

– Vera, nekünk apáddal lassan készülnünk kell – mondta anya, ahogy leültek.

– De hát csak nem bontjátok meg a társaságot! – És még mielőtt anya szólhatott volna, Szabolcshoz fordult: – Ilyenek! El tudnának menni, csakhogy tönkretegyék a hangulatot.

Szabolcs a kezét dörzsölgette az asztal alatt.

– Látják! – Anya arcán megjelent az a rozsdás, csikorgó mosoly. – Az előbb még édes, drága anyuci, most meg… És mert a lánya még mindig olyan mogorván nézett: – De Vera! hiszen alig várod, hogy… – intett, hogy „sicc ki innen!”és Szabolcsra nevetett.

Ivott, gondolta a férfi, ahogy mögötte állt. Fejébe szállt az ital. Ki kéne pofozni ezt a társaságot. Kora reggel felcsöngetik az embert.

Szabolcs hosszú, száraz mozdulatokkal dörzsölte a kezét.

– Csinos a mamád, Vera. Vagy ezt mondtam már?

Anya felnevetett. Megrázta magát, kiszaladt a konyhába, és három piros tojással tért vissza.

– Tessék, kérem! – Kirakta a tojásokat a fiúk elé.

– Hova megyünk, Szabolcs? – kérdezte Vera. Hátranézett az anyjára, és roppant hangsúlyozottan, minden szót aláhúzva: – Anya! Eldöntöttétek már, hogy ti hova mentek?

A férfi pohárral a kezében állt a felesége mellett. Közben Szabolcsra bámult. Szemtelenül beszélt a telefonba. Hogy mert velem szemtelenkedni?

– Hova megyünk? – Az asszony a férjére nézett, és azt gondolta: „Éppen olyan szűk homloka van, mint Verának.”

– Mit nevetsz? – A férfi letette a poharat az asztalra.

Az asszony a fejét rázta, megfogta a karját, és csak nevetett. – Feri… hova is megyünk?

– A Casinóba. – A férfi vállat vont. – Jól tudod.

– Lepratelep. – A belapított orrú hátradőlt a széken, cigarettára gyújtott.

– Mert senki se gondoskodik cigarettáról – bólintott Vera.

Anya átszaladt a másik szobába, és a következő percben már az asztalon volt a cigaretta.

– Lepratelep? – Az apa egyik kezével megfogta az asztalt, szétterpesztette az ujjait.

– Be nem tenném oda a lábam. – A fiú álmos tekintettel nézte az apát. Aztán elfordította a fejét, mint aki nem akar magyarázkodni.

– Évek óta oda járunk. – Apa leült. – Én meg a feleségem nagyon szeretjük. – Hirtelen hátranézett. A felesége mögötte állt, és lehunyt szemmel rázta a fejét. Közben mosolygott.

– De hát te is azt mondtad, hogy Ádler Tibor nagyon finoman játszik.

Az asszony mosolygott, és fejét rázta.

– Ádler Tibor! – Szabolcs felnevetett.

– Zongorista – kezdte magyarázni apa.

Szabolcs a fejét ingatta, a hórihorgas fiú a mennyezetre bámult, és fogán keresztül fütyörészett.

Apa még mondani akart valamit, de Vera közbevágott.

– Ti majd meghallgatjátok Ádler Tibort.

Anya az asztal fölé hajolt. – Egy kis sonkát? Na, Szabolcs, egy kis sonkát? – Kivágtatott a konyhába.

Szabolcs fölállt.

– Szedelőzködjünk.

Fölálltak a többiek is. Valaki halkan fütyörészett, valaki megkérdezte:

– Vera, nálatok nincs rádió?

Egy reccsenés, és már tánczene szólt.

– Veni, vidi, vici! – énekelte Vera. – Ezt úgy szeretem!

Egyedül az apa ült az asztalnál. Súlyosan, mereven, mint egy ledöntött szobor.

– Sonka – mondta –, várjátok meg a sonkát.

– Nem nagyon érünk rá. – Szabolcs az apát nézte az asztalnál, aztán odafordult a belapított orrú fiúhoz. – A mamát elvihetnénk, mit gondolsz, Árpád?

Árpád vállát vonogatta, vihogott, hümmögött, hogy hát öregem, és az apa felé bökött a fejével. A hórihorgas Csipesz zsebre dugta a kezét, némán rázta a röhögés. Egymás vállát lökték, az apa felé integettek.

– Veni, vidi, vici! – Vera Szabolcshoz táncolt. Az arca megmerevedett, ahogy a fiúra nézett. – Mit akartok? Hogy ők is jöjjenek?

Szabolcs rátette kezét Vera vállára.

– Miért ne vihetnénk el a mamádat?

A férfi fölnézett az asztalnál.

Ebben a pillanatban megjelent a sonka.

– Tessék, kérem! – Az asszony meghajolt, pörgött, forgott.

A fiúk körülötte álltak. Gyűrűbe fogták, ahogy villára döfték a főtt sonkadarabokat. Hajlongtak, nevettek.

– Köszönjük!

– Köszönjük!

– Köszönjük!

Az apa fölállt. Két kezével ellökte magát az asztaltól. A fiúk sonkadarabokat döfködtek a villájukra. Valahol közöttük az asszony. Vagy már csak az üres tányér?

– Mehetünk – mondta a férfi.

A fiúk szétrebbentek. Az asszony meg ott állt a férfi előtt. Kipirulva nevetett.

– Előbb még koccintunk.

– Nem lesz sok? – kérdezte a férfi.

Az asztal körül álltak, ahogy még ittak egy pohárral. Aztán kitódultak az előszobába. Egy csoportban, kezüket egymás vállára téve. Mintha azt játszanák, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…”

Anya belebújt a kabátjába, pördült egyet, meghajolt a fiúk felé, mint az előbb a sonkás tányérral.

– Hát akkor, kedves Szabolcs!

Mosolygott, két karját széttárta, fejét előredűtötte.

Vera eléje állt, és mint aki egy napiparancsot olvas fel. – Anya! legfeljebb tíz perc… remélem, nem maradtok tovább.

– De Vera! – Kinyitotta az ajtót. – Hát akkor induljunk! – Nevetett, topogott, toporzékolt, aztán dobogva kivágtatott a folyosóra.

Utána Vera, majd sorban a fiúk. Egymás után léptek ki az ajtón: Csipesz, Árpád, Szabolcs.

Apa maradt utoljára. Ahogy ki akart lépni, Szabolcs gyöngéden hozzáhajolt.

– Kopj le!

Behúzta előtte az ajtót.

Tizenhat éven alul

Vera megmondta a szüleinek.

– Ha Zolika keres, nem vagyok itthon, és nem is tudjátok, hogy mikor jövök haza.

– Zolika… – Apa a vállát vonogatta. – Szabolcsot ismerem, mindig motorral jön érted, aztán van egy Péter, de Zolika…

– Nagyon helyes fiú – mondta anya. – Igazán nem is értelek, Vera.

– Anyuci, ezt légy szíves, és bízd rám. Nagyon örülnék, ha legalább ebbe nem szólnál bele. – Vera katonásan ropogtatta a szavakat. Közben a füzet fölé hajolt. Jókai Mór nőalakjai és a hazaszeretet. Ez a cím, és alatta semmi. Vera kék iskolaköpenyben, fekete hajával, akár egy füzetre csöppent pacni. Olykor felemelte a fejét, és kinézett a nyitott ajtón. Apát látta, ahogy az előszobában csomagol. Apa megint vidékre utazik ellenőrzésre, és megint az utolsó percben csomagol. Vera anyát is látta, ahogy kint áll a konyhaasztalnál egy halom edény fölött, és törölget.

Anya kezében megállt a törlőrongy. Rándított egyet a vállán, mint aki nem hiszi el ezt az egészet; a konyhát az edényekkel, a víztől csöpögő asztallal.

Vera a tollszárral megvakarta az állát. Ki is mondta, hogy anya nagyon csinos, Szabolcs?

– Vera, ugye Zolika írja hozzád azokat a verseket? – Anya lágyan, dallamosan ejtette a szavakat. Rámosolygott egy tányérra, aztán eltörölte.

– Anya! – Vera hangja szigorú volt. – Ha jól emlékszem, már többször kértelek, hogy ne is említsd azokat a hülyeségeket.

– De miért? – Anya hátravetette a fejét. – Úgy játszol lelkem húrján, mint egy sötét dallam. – Felnevetett. Újabb tányért halászott ki. – Mint egy sötét dallam.

– Anya!

– Sötét dallam. – Apa papuccsal a kezében keringett a szobában. Verára nézett és megkérdezte: – Nem láttad a kimutatási íveket?

Vera vállat vont, és apán keresztül kiszólt a konyhába.

– Ne avatkozz bele az életembe!

– Az életedbe! – Anya bejött, kötényben, bekötött fejjel. Dermedt, csodálkozó arccal nézte a kék köpenyes lányt. – Vera! Hogy miket tudsz mondani.

Vera a lábát lógázta. – Légy szíves, és ne írd elő, hogy ki rokonszenves, és ki nem.

– De arra jó volt a Zolika, hogy korcsolyabérletet váltson neked, meg rekeszbérletet.

– Ugyan, anyuci! – Vera legyintett.

– Legyint, meg a vállát vonogatja! – Anya kiment az előszobába. – Készen vagy, Feri?

– Azt hiszem, igen. – A férfi megint a bőröndjénél volt. Hirtelen fölemelkedett. – Olyan kis, szemüveges fiú a Zolika?

– Nincs szemüvege. – Vera leírt két sort, aztán kiszólt a füzetéből. – Csak arra vagyok kíváncsi, meddig fogjátok még ezt tárgyalni? – És miközben írt: – Én csak azt mondtam, hogy ha Zolika telefonál, nem vagyok itthon. – Megállt az írásban, ujját orrára tette. – Másról nem volt szó.

Lépések az előszobából, edénycsörömpölés a konyhából. Se apa, se anya nem szólt egy szót se. Apa a táska fölött benézett a szobába, figyelte, hogy ír a lánya, majd a felesége felé széttárt karral, mintha azt mondaná. „Mogorva az öreg.”

Az asszony hátravetette a fejét, hangtalanul belenevetett a levegőbe.

Megszólalt a telefon.

Vera letette a tollat, fölállt – majd váratlanul apához fordult.

– Még jobb, ha te…

De akkor már anya bevágtatott a konyhából.

Vera az asztal mellett állt, és azt gondolta:

Hogy rohan! Hogy rohan, ha cseng a telefon.

– Tessék? – Anya mosolyogva előredűtötte a fejét. – Zolika? – A lánya felé hunyorított. – Jaj, de régen nem hallottam a hangját, így elhanyagolni az embert! – Mosolygott és egyik kezével Vera felé intett.

Vera visszaintett, hogy nem, nem!

– Nem! – Anya a fejét rázta a telefonnál. – Vera nincs itthon, azt hiszem, meghívták valahová, várjon csak, hiszen mondta is, nem, most sajnos nem jut eszembe. Hogy odaszólna? Nem jut eszembe. Sajnos. Látja, látja. – Bólintott, mosolygott, Verára hunyorított.

– Indulnék. – Apa újra bejött az előszobából.

Vera újra visszaült a füzetéhez, de még nem írt. Anyát hallgatta. Sokat beszél, nagyon sokat beszél, majd megmondom neki.

Apa alatt megreccsent a padló. Az asszony és a lány között állt. Senki se törődött vele.

Vera felfigyelt. – Tessék? Hogy moziba? A Ködös mezők?

Anya intett, hogy hallgasson, ujját szájára tette, majd: – Megmondom, ha hazajön, hát persze hogy megmondom, Zolika. Ködös mezők. Holnap. – Még akart valamit mondani, de a lánya félretolta.

Vera egy mozdulattal félretolta anyát, és a világ legtermészetesebb hangján.

– Szervusz, Zolika! – És mert a hang elnémult a vonal túlsó felén. – Á, dehogy, anya tévedett, csak fürödtem. Hát persze hogy itthon vagyok, hallod a hangomat, nem?

Anya valósággal a falhoz préselődött. Arca elszürkült. – Ezt csinálja az emberrel! – Megrázta a vállát. – Hát én többé soha, soha!… – Kicsúszott a lánya mögött.

– Feljöhetsz, Zolika. Holnap fél hatkor. Viszlát! – Vera letette a kagylót, hátrafordult. – Viszlát, apuci!

Apa éppen abban a pillanatban indult el a táskájával. Anya kikísérte. Aztán, ahogy anya visszajött, Vera már megint a kisasztalnál ült. Anya előtte állt és nézte. Ujját egy tétova mozdulattal végighúzta az ajkán, és nézte azt a lányt, ahogy sötétkék iskolaköpenyben az asztalnál ül és ír. Hogy tudta ezt az előbb? – Felsóhajtott, és átment a másik szobába.

Zolika pedig másnap feljött. Ott állt az előszobában zöld zakóban, pufók arccal, mint egy tétova béka. Verára pislogott, Vera anyjára.

– Miért nem jön be? – kérdezte anya.

– Mert már indulunk. – Vera hosszúnadrágban volt, sárga pulóverben. Karján hatalmas táska, akár egy bérház. Anyára nézett, és azt gondolta. „Mindig előkerül, ha csöngetnek. Akárki csönget, itt van az előszobában.”

A pulóver, a táska… Anya a tükörhöz ment, igazított valamit a haján. Vera már nem is szól, ha fölveszi a pulóveromat, ha elviszi a táskámat. Mert nekem úgyse kell, én már úgyse megyek sehova.

– Mit nevetsz, anyuci? – Vera karján meglódult a táska.

– Semmi, semmi. – Anya a fiúhoz fordult. – Hát akkor jó mulatást.

– Anya néha olyan érthetetlen – mondta Vera. Már kint voltak a folyosón. Vera előrement a táskájával, mögötte a fiú.

– Miért? – kérdezte Zolika. – Miért érthetetlen? – A lépcsőn megpróbált a lány mellé kerülni, de az megint előtte volt.

Labda gurult lefelé a lépcsőn. Fölbukkant egy hegyes gyerekarc. Oly váratlanul, mintha eddig két lépcsőfok között lapult volna.

Zolika az utcán végre beérte a lányt. – Édesanyád – mondta, ahogy oldalról a lány arcát nézte –, édesanyád nagyon kedves.

A bérháztáska közéjük ékelődött. Valósággal átszorította a fiút a másik oldalra. Még mindig a lány arcát nézte. Megkérdezem. Akárhogy is, de megkérdezem. Édesanyád azt mondta, nem vagy otthon, aztán egyszerre mégis otthon voltál.

És akkor Vera megszólalt.

– Van jegy?

– Még nincs.

Vera megállt. Nem nézett a fiúra. Belebámult az utcába, és csak állt mozdulatlanul a táskájával. – Te nem gondoskodtál jegyről?

– Kapunk úgyis – mondta a fiú. – Nincs tolongás. Egy barátom tegnap öt perccel az előadás előtt vett jegyet. – Csak már megmozdulna, csak már ne állnánk itt az utcán. – Nem kell félni, lesz jegy.

– Én nem bánom. – A lány elindult. De most mintha valóban egyedül lenne az utcán. Felnézett egy házra, homlokát ráncolta. – Tessék? Hát persze hogy otthon voltam tegnap.

– Fürödtél? Igen, hát ha fürödtél, az más.

A fiú a járdát nézte. Talán azt hitte, hogy másvalaki telefonál, és amikor megtudta, hogy én… Mostanában alig van otthon. Edzésre jár, meg angolra. Ha nekem is motorom lenne, mint Szabolcsnak!… Ahogy Szabolcs leveszi a szemüvegét, ahogy egy mozdulattal lerántja, amikor leugrik a motorról!

– Szabolcsnak még mindig van motorja?

– Persze hogy van.

– Még mindig megvár az iskola előtt?

– Zolika, ha nem tudsz másról beszélni…

Zolika elhallgatott. Vera talán nem is vele megy. Szabolccsal vagy valaki mással. Nem, azért ez az este az övé. Mozi után majd elmennek valahova. Hová? Hová jár Vera? Utoljára egy cukrászdában voltak együtt, csokikrémet ettek. Majd olyan helyre mennek, ahol zenegép van. Talán az Arzenalba. És ha Szabolcs is ott lesz?

– Vera… – A fiú elhallgatott, majd egészen váratlanul. – Nincs egy novellád?

– Megbolondultál! – A lány felnevetett. – Miket tudsz kérdezni!

– De igazán… – A fiú nyelt egyet, majd olyan gyorsan, mintha minden pillanatban attól félne, hogy félbeszakítják. – Tudod, hogy benne vagyok a szerkesztő bizottságban. Az iskola folyóiratának a szerkesztő bizottságában. És ez a szám nem jelenhet meg, mert még kell egy novella, de az egész Bessenyeiben nincs senki, akinek lenne egy novellája, és akkor gondoltuk, hogy talán nálatok… hogy is hívják azt a lányt, aki tavaly díjat nyert a tanulmányi pályázaton? De én szeretném, ha te… ha tőled… igazán nincs egy novellád?

A táska megrázkódott. – Zolika, most már fejezd be! Megérkeztek a mozihoz.

– Hát én igazán kíváncsi vagyok, hogy is lesz azzal a jeggyel. – A lány a fiúra nézett.

Mint egy feleség, gondolta a fiú. Mintha már tíz éve a feleségem lenne. Talán azért is veszekszik annyit, mert szeret, jobban mondva érzi, hogy szeret, de küzd ellene.

– Lennél szíves végre jegyet váltani!

A lány lehorgonyzott az előcsarnokban a Mit Látunk Legközelebb képei alatt. Makacsul, sértődötten állt, mintha már azt is megalázónak tartaná, hogy itt kell várakoznia.

Szeret, csak küzd ellene. – A fiú elindult a pénztár felé. Közben vissza-visszanézett a lányra. – Szabolcs csak tetszik neki, de a szerelem, az más. – Elővett egy tízest, fölnézett a táblára… Ha páholyt vennék… Ahhoz persze nem elég egy tízes, de talán meg lehetne kockáztatni. Páholy, ahol ketten ülünk. Nem, Vera azt hinné, hogy le akarom rohanni. Ez Szabolcs módszere.

– Kérek két…

Vöröses nő nézett rá az üvegablakból. – Kisfiam. – Megigazította szemüvegét.

– …földszint, zsöllye. Lehetőleg középre.

– Eltévesztetted a mozit. – A nő mozdulatlanul ült a trónusán.

Zolika kezében megremegett a tízes. Oldalról látta, hogy egy jegyszedő áll mellette. A jegyszedő mosolyog.

– Ködős mezők – mondta a fiú. – Itt adják a Ködös mezőket.

– Itt adják. – A pénztárosnő mozdulatlan arccal nézett a fiúra.

A fiú mondani akart valamit, de a jegyszedő megérintette a vállát, és egy táblára mutatott.

– Tizenhat éven alul. Mai előadásunkat tizenhat éven aluliak nem látogathatják.

– De hát én… én már igazán… – Zolika megfordult. Vera állt mögötte a bérháztáskájával. – Nevetséges. – A fiú vállat vont, mosolyogni próbált, és közben lehajtotta a fejét. Aztán amikor fölnézett, lefújták arcáról a mosolyt.

A lány közelebb jött. Minden olyan hangsúlyos volt rajta. A szeme, a szemöldöke, a nagy, szürke kabátgombjai és a táskája.

Koszladt kis vékony arcok bukkantak fel. Verára röhögtek – Zolikára.

– Egy csecsemő! És milyen jó nője van…

– Öregem, az ember nem is hinné.

– Mit tudhat ez?

Eddig is itt voltak ezek az alakok. A fal mellett ácsorogtak, vagy jegyet árultak a mozi előtt, de most mind idecsődültek. Az egyik rácsavarta magát a pénztár korlátjára, úgy bámult Zolikára. Egy szürke pulóveres fiú igen komolyan meghajolt Vera előtt.

– Miért nem jön velem, kisasszony?

Zolika megnémult a pénztárnál. Vera meg csak annyit mondott.

– Gyere!

A fiú eltátotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán átbújt a korláton – és már kint voltak a mozi előtt. A szürkepulóveres kikísérte őket, és nagyon udvariasan, akárcsak a mozi képviseletében.

– Ajánlom figyelmükbe a vasárnap délelőtti előadást. A Kis Lordot adják.

Elmaradt mögöttük a hang, elmaradt mögöttük a mozi.

– Nevetséges. – A fiú szája megremegett. Hirtelen megállt, és a lányhoz fordult. – Vera! én visszamegyek és megleckéztetem…

A lány mellette állt, mereven az arcába nézett. – És még te mersz engem moziba hívni, és még te mersz nekem telefonálni.

A fiú akárcsak egy gőzölgő kanális fölött állna. Forró gőz száll fölfelé, és ő szétfolyik, eloszlik ebben a gőzben.

Nem oszlott el. Ott állt a lány előtt.

– Megleckéztetem őket.

– Ugyan!

A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán előresietett. Vera nem jön utána. Mindegy. Csak legyen vége… csak legyen már vége ennek az egésznek. Egy világos folt a sötétben: a pénztár ablaka. Ez az ablak volt előtte, ahogy ment előre az utcán. A tábla. Tizenhat éven alul.

Egy téren ült. Kezét zsebre dugta, lábát a pad alá húzta. Nem is tudta, mióta ül itt. És akkor egy hangot hallott. Először csak mintha vízvezeték csobogna valahol, aztán erősebben, egyre erősebben.

– Borika mindig mondta, hogy ne is álljak veled szóba, egy ilyen tejfelesszájú alakkal, és ha Szabolcs megtudná. – Abbamaradt a csobogás, aztán megint felmordult. – És még te mersz nekem telefonálni!

A fiú fel se nézett. Nem akarta látni a lányt, nem akarta látni a bérháztáskáját.

– Vera! miért nem mész el?

– Hova menjek, nem mondanád meg?

A lány azt a rongycsomót nézte a padon. Föl kéne rántani, és az arcába vágni. A moziból kidobták, és akkor még az a futás az utcán! Valaki utánakiáltott. – Kislány, lelép a fiúja! – És most még nyöszörög, hogy elrontott este, meg bocsánat…

Nagy, fekete falak a tér körül. Olykor felgyulladt egy fénykocka. Vera megigazította a táskáját. De hát hol vannak? Hova a csudába keveredtek? – Lesétált Zolika padja mellett, a tér szélére. Kis utca… aztán valami mezőféle és a töltés vonala.

Elmegy, végre elmegy. – A fiú nem mert hátranézni. Valósággal összezsugorodott a padon.

– Kit akarsz megleckéztetni! – A lány előtte állt. – Még te mondod, hogy megleckézteted őket? Miért nem mentél vissza a moziba, ha olyan nagy hős vagy!

A lány elhallgatott. Megborzongott. Csak tudnám, hol vagyunk? De hát az előbb még bent voltunk a városban, most meg töltés, rétek… és ez se mozdul ott a padon.

Hármat számolok, gondolta a fiú. Mire hármat számolok, Vera már nincs itt. Tízet. Húszat…

Vera egy rollerral állt mellette. Oldalt néhány gyerek.

– Tessék. – Vera a fiú elé tartotta a rollert. A levegőben lógatta a rollert, közben úgy nézett Zolikára, mint egy elárusítónő, aki már kissé unja a vevőjét. Hátraszólt a gyerekekhez. – Nem viszem el, mit nyavalyogtok! – Topogott, ahogy Zolika felé tartotta a rollert. A táska sértődötten himbálózott a karján.

– Vera, mit akarsz ezzel? – A fiú mind a két kezével belekapaszkodott a padba.

– Ülj fel. – Vera egyik lábát rátette a rollerre, ráhajolt a kormányra. Odagördült a pad elé, mint autó a ház elé. Még mindig úgy maradt előredőlve, ahogy a fiúra nézett. – Miért ne? Ez éppen neked való. – Előrehajolva fogta a kormányt. Valaki vihogott a sötétben. Apró, pukkanásszerű nevetések.

– Meddig várjak? – Vera lekanyarodott a pad mellett. Egy hinta ingott mögötte.

– Vera… hagyjál!

– Nem értelek. – A pad mögött csikorgott a roller. – Tudsz ennél jobbat? Valamit csak kell csinálni.

A gyerekek közelebb jöttek. Félkörben fogták körül a padot. Most már az arcokat is lehetett látni. A kisfiú csontos arcát, a kislány zsömleképét. Úgy néztek Zolikára, mintha meg lennének sértve. „Talán nem tetszik a roller?”

A kisfiú mondta is. – Ezzel én háztömbbajnokságot nyertem.

– Hallod? – És ez már megint Vera volt. – Még te se vagy reménytelen.

Zolika fölállt. Nem tudta, hogy szakadt le a padról, de fölállt. A combjában érzett valami remegést, de azért elindult.

– Mi a baj? – A roller Zolika körül imbolygott.

Zolika egyre gyorsabban ment. Ahogy kiért az utcára, már futott.

Mögötte a roller. – Zolika! Hova mész? – Vera eléje került. Úgy állt ott féloldalasan, ahogy hirtelen lefékezett.

– Egy kört!

– Egy kört! – ordítottak mögötte a gyerekek. Mintha már nem is ketten lennének, de egy egész csapat.

Vera fölemelte a rollert. – Eredj, és tegyél egy kört.

Zolika félreugrott, és most már rohant. Egy pillanatig ő volt az egyetlen zaj az utcában, de aztán fölzendült az aszfalt.

– Zolikaaa!…

Vera ráhajolt a kormányra, valósággal a kormányhoz tapadt.

– Egy kört! Csak egyet…

A fiú rohant. Kicsit féloldalasan emelgette a lábát, akárcsak egy akadályversenyen.

Vera utána. Aztán egyszerre csak leállt. Nem volt előtte senki. Üres volt az utca.

– Beszaladt ebbe a házba. – A kisfiú egy kapura mutatott.

– Nem, én láttam, hogy ebbe. – A kislány lehorgonyzott egy másik kapunál.

Vera – fél lába még mindig a rolleren – hol az egyikre nézett, hol a másikra. Hátrafordult. Mögötte egy csapat gyerek.

Vera fölkapta a rollert. Odament a kisfiú kapujához, és bekiáltott.

– Zolika!

Bekiáltott a másik kapuba. Fölnézett az üres lépcsősorra, fölment az első emeletre. Körülnézett, aztán visszajött. És akkor valaki megérintette a karját. Egy szeplős képű fiú.

– Én láttam – mondta a szeplősképű –, én láttam, hogy ide bújt.

Rámutatott a hatalmas, szürke szemétládára a kapualjban.

– Láttam, amikor magára húzta a fedőt.

Vera kezében megremegett a roller. – Nem, az nem lehet.

– De én láttam.

Mind ott álltak a hatalmas, henger alakú szeméttartó előtt. Vera egyik kezében a rollert tartotta, a másikkal megérintette a ládát. Akárcsak Zolika vállán kopogtatott volna. Úgy nézett a ládára, mintha meg akarná szólítani.

A szeplősképű megkérdezte:

– Leemeljem a fedőt?

Csönd volt. A lépcsőház kihűlt csöndje. Az arcok Vera felé fordultak. Egy fiú rátapadt a korlátra, ahogy rábámult.

A szeplősképű ráhajolt a fedőre.

– Leemeljem?

Vera egy darabig csak állt megkövülten, aztán a ládához vágta a rollert.

– Ilyen hülye!

Szétlökdöste a gyerekeket, és kirohant az utcára.

Dolgozatírás

Nagyon szerettük azt a mozdulatot, ahogy Éva néni beadta a dolgozatfüzeteket, az már igaz. Az ember majd kiesett a padból. Vagy inkább megmerevedett, mintha elszállt volna belőle minden, és csak nézte, nézte a kezet a dolgozatfüzetekkel. Magát Éva nénit nem lehetett látni. Kint állt az osztály előtt.

– Magdalenics – mondta odakintről. Ezt is inkább csak suttogta. Mintha léghuzat vágott volna be az osztályba.

Előrenéztem a táblára, de láttam, ahogy az ablak mellől fölemelkedett Magdalenics Mária. Még azt is láttam, ahogy két tenyerét a padhoz szorítja; és valósággal ellöki magát a helyéről. Egy darabig áll, kicsit szédülten, de aztán már ott van az ajtónál.

Repültek a dolgozatfüzetek, én is megkaptam a magamét.

Éva néni még mindig nem jött be. Talán cigarettára gyújtott, talán kint marad egész óra alatt? Éva néni reggel kint áll a kapu előtt. Figyeli, kinek van lófarok frizurája, tépett szemöldöke, ki jön hosszúnadrágban. – Te lófarkú Madonna – mondta, amikor egyszer elcsípett. Nem jelentett be az igazgatónőnek. Azt mondják, még senkit sem jelentett be. Akkor miért csinálja ezt? Szemző Piri összeakadt vele a Pimpernelben. Piri igyekezett eltűnni, de Éva néni odahívta az asztalukhoz, pedig a férjével volt. Azt mondják, féltékeny a férjére. De néha meghív egy-két lányt, lemezeket tesznek fel, táncolnak. A férje olykor bejön érte az iskolába. Kerek képű ember, mindig vigyorog. „Te lófarkú Madonna.” Teca mondta, hogy Picassónak van egy ilyen modellje. Engem nem érdekel, mondhat Éva néni, amit akar. Azóta minden reggel egy copfba fonom a hajamat, a copf végére befőttesgumit teszek.

Éva néni végre mégis bejött az osztályba. A szája félig nyitva volt, amikor megállt a katedra mellett, mintha elcsodálkozott volna valamin. Talán, hogy tavasz van, és hogy az ablakok nyitva vannak.

– Építkeznek – mondta –, örökké építkeznek.

Az állványok, persze… Ő maga mondta egyszer, hogy úgy veszik körül az állványok az iskolát, mint valami ketrec.

Csüggedten nézte az állványokat. Egyik válla ferdén lelógott, szemöldökét furcsán felhúzta. És már megint minden úgy megcsúszott rajta. A köténye zsebe a hasára került, nyaklánca a vállára. Ráncos az arca. Minek jár a Pimpernelbe?

Éva néni nézte az állványokat, aztán vállat vont és leült. Ahogy szembefordult, valamivel fiatalabbnak látszott. A csüggedtség is eltűnt az arcáról. Orrát fölemelte, a levegőbe fúrta.

– Bizonyára nagyon érdekel benneteket, hogy miről írtok dolgozatot. – Szünetet tartott. – Bizonyára alig vártátok már, hogy dolgozatot írjatok.

Mit akar ezzel? Csak éppen hogy odaszúrjon valamit, mint lent a kapuban a lófarok frizura, a hosszúnadrág miatt. Nézett bennünket. Egyre keményebb lett az arca, valósággal megkövesedett. Szemző Piroska azt mondta, táncolt is akkor a férjével, a Pimpernelben.

– A tavaszról írunk. – Széttárta a karját.

Elhallgatott.

Mintha arra várt volna, hogy valaki közbeszól.

Teca, az első padban az orrára tette az ujját. Teca megint olyan dolgozatot vág le, hogy Éva néni felolvassa az osztálynak. Teca újságírókkal jár. Ő legalábbis azt mondta, az uszodában arra az ázott madárra, hogy író. Én ilyen alakkal nem járnék. Érzéskultusz… Igen, Teca azt mondta, hogy annak az embernek érzéskultusza van.

Az a fiú egészen más volt, aki odajött hozzám a napozón. Megállt mögöttem, felemelt nyugággyal együtt. Akkor elküldtem, de ő csak nevetett, és azt mondta, hogy majd visszajön.

– Bizonyára vannak élményeitek a tavaszról.

Éva néni felállt, az ablakhoz lépett, és megint kibámult az állványokra. Aztán szembefordult velünk, mintha pofon akarna vágni valakit.

– Önálló fogalmazás. Kinek-kinek tetszése szerint. Hát tessék!

Teca ujja lecsúszott az orráról, és már írt is. Valaki meglökte a karomat. Szemző Piroska.

– Te – suttogta –, írjam meg, hogy Éva néni férje presszóba hívott?

– Mi olyan mulatságos? – Éva néni fölemelte a fejét.

Szemző Piroska már nem kuncogott, mélyen belehajolt a füzetébe. Valami Jancsihoz jár föl. Azt mondja, nagyon rendes fiú, és hogy nincs köztük semmi. Jó, mondtam én, csak azt figyelem, mikor tűnnek el az arcodról a pattanások.

Éva néni a padok között sétált. Olykor megállt, mintha be akarna ülni az egyik padba.

Szépen lassan fölírtam a címet.

A tavasz.

Aztán csak néztem a fehér lapot. Miről írjak? Kiről? Talán arról a fiúról az uszodából? De hiszen az nyáron volt. Ennek meg itt az a címe, hogy: A tavasz. – Legyen szíves és ne szemtelenkedjen – mondtam, ahogy a fiú a nyugággyal együtt visszafektetett a földre. Amíg a levegőben voltam, nem szóltam semmit. Csak nem teszem magam nevetségessé. A fiú egy darabig mellettem állt. Karjait lógázta, mintha nagyon nehezek lennének az izmai. Akkor is a karját lógázta, amikor elment. – Még találkozunk. – Alig ment el, egy vizes tócsa jelent meg a nyugágyon. Reszeg Ibolya. Most bújt ki a zuhany alól. – Adj egy kis helyet, és kend be a hátamat. – Aztán, ahogy olajat dörzsöltem a hátára: – Te elküldted a Szőröstalpú Jupitert? – Felnevettem. – Jupiter! Miféle név? És még hogy Szőröstalpú? – Ibi elnyúlt az ágyon, karját lelógatta. – Így hívják a filmnél. – Meg is mondta, melyik filmben játszott. Meg hogy most nincs szerepe, de azért nem kell félteni. – Hát én nem is féltem – feleltem.

A tavasz.

Fölemeltem a tollat.

– Nos? – Éva néni ruhája súrolta a padot. – Hogy állunk az önálló gondolatokkal?

Tollal a kezemben utánanéztem.

A ruha zsebe még mindig elöl van.

Elkezdtem írni. „Az ember szívét örömmel tölti el az a szó, hogy tavasz. Napfényes reggel, madárdal…”

Egy iskolai rendezvényen találkoztam újra Szőröstalpú Jupiterrel. Akkor már tudtuk, hogy itt tanyáznak az iskola körül, az üres, beépítetlen telken. Délutánonként az iskola előtt ácsorognak, és leszólítják a lányokat. Az igazgatónő a rendőrségre is telefonált. Egy időre eltűntek a fiúk, de aztán megint előkerültek. A rendezvényre csak meghívóval lehetett bejönni. De nekik volt meghívójuk. Kitől kaphatták? Reszegtől? Vagy valaki mástól? Éppen elég lányt ismertek.

A Bakonyi-együttes játszott azon az estén. Zolikával táncoltam, egy esett vállú kisfiúval. Ő jött értem, akkor éppen nem akadt más. Különben a telefonban is letagadom magam előtte. Apának is megmondom: – Ha Zolika hív, nem vagyok itthon.

Már javában táncoltunk, amikor valaki odasodródott mellénk. – Szabad? – Ő volt, Jupiter. Rám nézett. Zolikát mintha meg se látta volna. Semmit se szóltam. Zolika elvörösödött, és azt mondta: – Tánc közben nincs lekérés. – Jupiter bólintott. – Az más, ha nincs lekérés, az más. Akkor megvárlak odakint. – Azzal eltűnt. Tovább táncoltunk. Éreztem, hogy remeg a derekamon Zolika keze. – Hagyjuk abba. – De miért? – Mosolyogni próbált. Tánc után kiment a büfébe, majd visszajött. Egypár barátjával beszélt. – Öregem – mondta az egyik –, most tűnj el. – Zolika a vállát rángatta, legyintett, de aztán eltűnt a ruhatárban.

A zenekar már játszott, és Zolika egyszerre megjelent az ajtóban. Télikabátban. Ahogy eltáncoltam mellette, azt mondta: – Lent állnak a kapunál. – Később levette a kabátját, és ő is táncolt. Aztán megint eltűnt. Aztán egy széken ült, a ruhatárnál, mellette néhány fiú. – Csak nem hagytok cserben? – Felnézett rájuk, és hunyorított.

Amikor elmentem Barabás Mikivel, még mindig a ruhatár mellett ült, de már nem volt körülötte senki. Fehér volt a homloka. – Itt alszol, Zolika? – Rám nézett, de mintha sose látott volna. Lehet, hogy sokat ivott.

Kint a kapu előtt megálltam és körülnéztem. – Nincs itt senki. – Barabás Miki felnevetett. – Egy árva lélek sincs sehol, Zolika nyugodtan hazamehet.

Zolikát aztán nem láttam.

– Megjelölték – mondta pár nap múlva Reszeg Ibolya. Csak bámultam.Ő meg elmondta az egészet. Zolikát elkapták akkor este. A saroknál kapták el. Kivitték a telekre, lenyomták a földre, és a bal arcán pengével megjelölték.

Zolika azóta nem telefonál.

Jupiterrel az iskola előtt akadtam össze. – Ne sajnálja a barátját, úgyse akart benevezni a szépségversenyre. – Mentem mellette, de egy szót se szóltam. – Még találkozunk. – Ezt mondta Jupiter, és azzal eltűnt.

„Erdő, mező fürdik a napfényben.” Azt hiszem, ezt beírhatom.

Fölnéztem.

Éva néni a katedrán ül és olvas. Egyszer az uszodában is láttam Éva nénit, egyedül ült a nyugágy szélén, fejét tenyerébe lógatta.

Miért éppen velem kezdett ki Szőröstalpú Jupiter?

– Erre csak büszke lehetsz – mondta Reszeg Ibi. Mit nyüzsög Reszeg a Jupiter körül? Be akar kerülni a filmhez? De hát most a fiúknak sincs semmi. Egyáltalán mit csinál Jupiter azon kívül, hogy a bandával itt tanyázik?

Egy régi filmújságban rábukkantam a képére. Csavargó gyereket játszott. Háború után játszódott a film, gyerekekről szólt, akiknek nincsenek szüleik, nincs otthonuk, végigkóborolnak Európán, a kiégett, romos városokon keresztül. Vezérük – Szőröstalpú Jupiter. Innen hát a neve.

Azt már megint Ibitől hallottam, hogy filmezés után együtt maradt a társaság. – Mit gondolsz, Jupiter majd beül az iskolapadba, amikor már császár volt?

„Tavasszal kirándulunk, vasárnap kora reggel indulunk a lányokkal.”

Éva néni majd megint azt mondja, hogy nincs semmi összefüggés a fogalmazásban. Ide-oda ugrálok. Se füle, se farka az egésznek.

„A tavaszi kirándulásoknak már előre örülök, mert a tavaszi kirándulások…”

Árnyék esett a papírra, a padra. Rácsos árnyékok borították be az osztályt.

Nem tudtam, mi történt. Csak azt láttam, hogy mindenki abbahagyja az írást. Éva néni arca mozdulatlanul lebegett, mint úszópárna a víz fölött

Az ablak felé fordultam.

Egy fiú nézett rám az állványról? Mellette egy másik, harmadik. Nem tudom, mennyien lehettek. A felhőkből ereszkedtek le csíkos trikóban, hogy figyeljék a dolgozatírást.

Éva néni összezsugorodott a katedránál, mintha becsavarták volna egy takaróba. Nem nézett az ablakra. Csak ránk – az osztályra.

A fiúk egy pillanatig mozdulatlanul álltak.

Jupiter lépett be elsőnek. Puhán, zajtalanul ugrott be. Megkerülte az első padsort, és mint egy kis utcán, bekanyarodott a második padsorba. Egyenesen felém tartott.

Mi ez? Itt akarja megbeszélni, hogy mikor találkozzunk? Vagy talán?…

Jupiter már ott volt előttem. Lehajolt, mintha szájon akarna csókolni.

Fölemelte a dolgozatfüzetet. Közben belebámult az arcomba. Nem szólt semmit.

Én meg csak néztem azt a szögletes arcot. A befőttesgumi megpattant ott hátul. A copfom kibomlott.

Jupiter elmosolyodott.

Jupiter vállán keresztül láttam, ahogy a fiúk mind bent vannak az osztályban, szedik össze a dolgozatfüzeteket. Azt is láttam, hogy Nyerges Klári egyenes derékkal, hátratett kézzel ül, mint az elemisták. Teca félig kilógott a padjából, és csuklani kezdett. Ez volt az egyetlen hang.

Jupiter megfordult, hóna alatt a füzettel. Visszament a padsor kis utcáján. A katedra előtt kissé meghajolt, aztán már kint volt az állványon. De talán csak azért, hogy a következő pillanatban megint visszajöjjön. Egyáltalán, most már ki-be röpködött. Ettől olyan vidám lettem. Azt se bántam volna, ha kicsapnak. Csak ültem az ablak felé fordulva, kibomlott hajjal.

A fiúk mind kint voltak, aztán már senkit se lehetett látni. Csak éppen üres volt előttem a pad. Végig az osztályban üresek voltak a padok. Mintha Magdalenics már írás közben összeszedte volna a dolgozatfüzeteket.

Éva néni még mindig mozdulatlanul ült a katedránál. Tekintete lobbant egyet, mint amikor az üvegen fölfut a fény. Aztán előrehajolt, és akárcsak szilánkokká hasadna az arca.

– Nyomorultak!

Akkor már a csengő is megszólalt. Az egész iskolát betöltötte a csengetés. De én csak Éva nénit hallottam, ahogy lehetetlenül éles hangján rikácsolja:

– Nyomorult kis férgek!

 

Éva néni ideggyulladást kapott. Azt mondják, hetekig nem kelhet fel, hogy át akarja magát helyeztetni.

Igazán sajnálom, nem volt vele semmi bajom. Egyszer talán majd meglátogatom, viszek neki egy kis sütit.

Papírszalvéta

Vera összekötőszőnyeget kért a szomszédból. Egy vázát a társbérlőtől. Ahogy visszajött a vázával, vékony aranylánc volt a csuklóján.

– Kitől kérted ezt a láncot? – Anya mellette állt az asztalnál. Nézte, ahogy a lány elhelyezi a vázát.

– Talán mégis inkább arra a kisasztalra, az ablak mellé. – Vera átröppent a vázával a kisasztalra.

Apa fürdőköpenyben, lomhán és álmosan bejött a konyhából. Ahogy megállt az ajtóban, megrázkódott, mint aki álomból ébred.

– Kitől kérted ezt a láncot? – Anya most a kisasztalka mellett állt. Két ujjal megfogta Vera állát, és maga felé fordította.

– Edittől. – Vera elrántotta a fejét. – Majd visszaadom, ha elmentek a vendégek. De hát Szabolcs anyja előtt mégse mutatkozhatok úgy, mint egy…

– Szabolcs anyja! Szabolcs anyja! – Anya dühösen ropogtatta a szavakat. – Egy hete mást se hallok. De hát ki a Szabolcs anyja, hogy miatta fel kell forgatni a lakást.

Apa megkopogtatta az asztalkát. – Csak tudnám, honnan van.

– Ahonnan a teáskészlet. – Vera végigsimitott a sárga virágos szoknyáján, és felsóhajtott. – Igazán nem tehetek róla, hogy nincs lakáskultúránk.

– Lakáskultúránk. – A férfi az asszonyra bámult. – Honnan veszi ezeket a szavakat, ezeket a… – Vállat vont, ki akart menni a szobából, de Vera eléje ugrott.

– Apa, lemész a borbélyhoz, nem tűröm, hogy itthon borotválkozz, és a hajadat is igazíttasd meg hátul.

Apa az ajtóban állt, és a haját borzolgatta ott hátul. – Ne kérjek egy szmokingot a kölcsönzőből? Ha egyszer a Szabolcs anyja jön. – Elgondolkozott. – Olyan operaneve van.

– Mira! – Anya fölnevetett. – És egy igazi hölgy. Mert mi még nem láttunk egy igazi, előkelő hölgyet.

– Anya, elég legyen már! – Vera perdült egyet a szoba közepén. – Ha tudnád, mennyit utazott, legalább négy nyelven beszél.

– Mira. – Apa még mindig a haját fésülgette. Hirtelen megfordult, és elkezdett ordítani. – Vera, nem tűröm, hogy zsibvásárt csinálj a lakásban, úgy kivágom azt az asztalt a vázával együtt, bánom is én a Szabolcs anyját, bánom is én a Szabolcsot, úgyse vesz el feleségül.

– Hagyd. – Anya odalépett hozzá. – Marad az asztal, és marad a váza, most már mindegy.

– Ez az, anya: most már mindegy! – Vera levágta magát a díványra. – Tönkretettétek a hangulatomat! – Föltérdelt a díványon, úgy kiáltotta anya arcába. – Mint ahogy szántszándékkal tönkre akarjátok tenni ezt az estét!

Apa elindult a dívány felé, de anya megfogta a karját.

– Menj le a borbélyhoz – mondta anya –, most már végigcsináljuk ezt az estét.

Apa dörmögött valamit, aztán kiment. Anya odaállt a dívány elé, Vera hanyatt feküdt, ujjait összekulcsolta a tarkója alatt, a mennyezetet bámulta.

– Remélem, meg vagy velem elégedve? – Anya oly szorosan állt a dívány mellett, mintha fel akarná rúgni. – Amikor Sárikától hazajöttem – lába a díványhoz ért –, egyedül voltatok Szabolccsal. Én nem kérdezem, mit csináltatok, de ha azt akarod, hogy feleségül vegyen, ha egyáltalán azt akarod…

– Hagyd békén Szabolcsot! – Vera felült a díványon.

Anya hátralépett, az arca remegett.

Vera most megint térdelt, megfogta anya karját, megfogta mind a két karját, és közben mereven belebámult az arcába. – Egész másképp viselkedsz, ha Szabolcs itt van. – Féloldalt dűtötte a fejét, elmosolyodott. – Tetszik neked? Vagy inkább a barátja, az a grafikus?

– Most már elég! – Anya kirántotta a karját Vera kezéből.

– Anyuci… – Vera mosolygott, térden csúszkált a díványon – abban nincs semmi rossz, ha valaki tetszik az embernek. – Elkomolyodott, valósággal lerúgta magát a díványról. – Szabolcsot hagyd békén!

Anya beleesett egy székbe, végigsimított az arcán. – Kell is nekem ez a kis hülye, örökké rángatózik, kezét, lábát dobálja.

– Kell neked, anyuci. – Vera megveregette anya arcát. – Én nem bánom, ha táncoltok.

– Nem bánod! – Anya fölpattant. – Ki vagyok én? hát mit gondolsz, ki vagyok én?! És mit tilthatsz meg nekem…

– Erről többet nem beszélünk. – Vera egy mozdulatot tett. – Ez a téma be van fejezve. – Odalépett anyához, megfogta a vállát. – Kedves leszel Mirához, Szabolcs apja aranypofa, de Mira! – Legyintett, majd hirtelen megkérdezte. – Mit akarsz felvenni estére? Ne kérjem el a Kun Ági mamájától azt a sötét ruhát?

– Ne kérd el – sóhajtott anya. Körülnézett a szobában. – Rendet kell teremteni, meg valamit készíteni. Öltözz, Vera, öltözz!

Vera áttáncolt a másik szobába, onnan kiabálta. – Anyuci, ne mondd a Mirának, hogy motorozni akartál Szabolccsal!

Anya erre már semmit se mondott. Hamuszürke arccal állt az ablaknál, kibámult az utcára, aztán kiment a konyhába, hogy készítsen valamit. Közben megjött a férje a borbélytól, Vera kétszer is átöltözködött, de ő mintha még mindig ott állna az ablaknál.

– Negyedszer kérdem, hogy áthozzam-e Tibikét? – Vera állt anya előtt.

– Miféle Tibikét? – Anya a konyha és az előszoba között, kezében a teáscsészével az ajtóra nézett.

– A Pimi kisfiát a negyedikről. Csak pár percre hoznám át, hogy Mira lássa, mennyire szeretem a gyerekeket.

– Ugyan, Vera! – Anya megrázta magát. – Miféle ötleteid vannak. – És egyre csak az ajtót nézte.

– Még nem jönnek. – Vera közelebb lépett anyához, és mintha meg akarná cirógatni. – Karfiolszagod van, anyuci. Szabolcs nem szereti a karfiolszagot.

– Vera!

Vera elsiklott anya elől. Az előszobaajtó üvegjén át a folyosót lehetett látni, a fekete rácsot. Valaki fütyült lent az udvaron. Motorzúgás hallatszott. Motorzúgás rázta a házat.

– Nyugodtan megdarálhatod a kávét. – Vera megérintette anya karját. – Csak nem képzeled, hogy Szabolcs motorral hozza el az anyját.

Anya az ezüstös kis kávédarálóra nézett. De hiszen az előbb még teáscsésze volt a kezében! És Vera mit áll itt, és mit mosolyog? – Te is megdarálhatod! – Vera kezébe nyomta a darálót, és bevágtatott a szobába.

– Jezabel! – énekelte Vera – Jezabel… – Anya után ment, és darált. – Ismered ezt a dalt, anyuci? Frankie Lane énekelte a rádióban. Egy néger nőről szól, aki mindig a kikötőben áll, és vár valamit. Jezabel! Jezabel!

– Hogy lehet ilyen rekedt hangon énekelni! Ilyen… nem is akarom megmondani, milyen…

– Jezabel!

– Vera, most már elég legyen!

Apa a kisasztalkánál ácsorgott. Hátrafordult. – Csak tudnám, miért vannak ezen pingvinek?

– Modern bútor, apuci. – Vera leült a dívány sarkára, darált és énekelt. Csak akkor állt fel, amikor csöngettek. Darált és énekelt végig az előszobán. Anya úgy robogott el mellette, mint egy mozdony. Vera eléje került, rámosolygott. – Ha megengeded, anyuci, majd én. – Ajtót nyitott.

Egy előredobott fekete kesztyű – ez volt Mira, ahogy szűk, fekete ruhájában bevonult. Menet közben csókolta meg anyát, menet közben veregette meg Vera arcát, és apának is úgy nyújtott kezet. Jóval mögötte egy széles vállú, ősz férfi és rozsdabarna zakójában, szűk nadrágjában Szabolcs. Mintha az utcán is csak messziről követhették volna ezt a fekete ruhás alakot.

– Te vagy a Vera mamája.

Akkor már bent voltak a szobában. Szabolcs anyja megfogta Vera anyjának a derekát. Közben a szemébe nézett, szigorúan, mereven, mintha ki akarná küldeni a konyhába egy pohár vízért.

Majd mindjárt azt mondja, hogy milyen jól tartom magam, gondolta Vera anyja. Pénztárosnő volt vidéken, hiába vág ilyen előkelő arcot, akkor is tudom, hogy pénztárosnő volt egy vidéki moziban. De mit tapogat!

Vera anyja közben Szabolcsot nézte. Szabolcsot nézte, ahogy ott áll Verával az ablaknál.

– Nem, Vera! – kisiklott Mira kezéből, odalépett az ablakhoz. – Arról szó se lehet, hogy motortúrára menjetek.

Szabolcs lehajtotta a fejét, és mosolygott. – Nincs abban semmi rossz.

Vera arca lángolt. – Anyuci, ezt már egyszer elintéztük!

– Nem intéztünk el semmit. – Érezte, hogy Mira mögötte áll, soványan, feketén, egyik vállát előrecsúsztatva. Álmodni se mertem volna, hogy komolyan gondolod, háromnapos motortúra a Balatonnál, ugyan!

A férfiak az asztalnál ültek. Ittak, cigarettáztak, és Szabolcs apja előredőlve azt mondta:

– Ha visszakapom a működési engedélyemet, kocsit veszek a fiamnak. – Hirtelen arra a kis csoportra nézett ott az ablaknál. – Csak nincs valami baj?

– Dehogy. – És ez már Szabolcs anyja volt. – Verát féltik a fiadtól. – Vállat vont, odament a férfiakhoz. – Azt hiszem, túlbecsülik a fiadat.

Vera anyja elakadt.

Szabolcs fölkapta a fejét. Nézte, ahogy az anyja beletúr az apa dús, ezüstös hajába.

– Tőlem tanult meg csókolózni. – Mira akárcsak abból az ezüsthajból beszélne. – Abban igazán tehetséges, de azért Verát nem kell annyira félteni.

Nem, így nem beszélhet, így nem lehet beszélni! Mit akar ezzel, hogy tőle tanult meg csókolózni? De hiszen nem szereti, Szabolcs mondta is nekem, hogy nem szereti az anyját. Verának nem beszélt erről, de nekem igen.

Az asszony az ablaknál állt. A többiek átmentek a másik szobába, de ő nem mozdult az ablaktól. Nézte, ahogy a képek előtt ácsorognak, mint egy csoport turista, akik csak úgy véletlenül verődtek össze.

– Hogy őszinte legyek, nem nagyon értem az ilyen dolgokat. – Vera apja az egyik festményre mutatott. – Ez most a legújabb irányzat Nyugaton. A bátyám fia két éve ment ki, és már valami díjat is nyert. Vera, hogy is hívják ezt az irányzatot, amikor a művész csak úgy ösztönösen…

Mind ott állnak a festmény előtt. Az az asszony, Szabolcs anyja, a férjem és Szabolcs között. Megkapaszkodik a karjukban, úgy nézi a képet. Mindjárt megkérdi, hogy jutottunk a képhez, az uram elmagyarázza, hogy tavaly, amikor én és Vera kint jártunk Bécsben… Ráhajol Szabolcs vállára, odadűti fejét a fiú vállára.

– Egy professzor barátom elmagyarázta, hogy ez az irányzat még nem alakult ki. – Vera apja a festményre pislogott, a sárga, piros és zöld robbanásokra. – Meg kell vallanom, akárcsak festékkel végigöntötték volna a falat, de vannak, akik azt mondják, hogy ez a művészet új útja, meg hogy ha semmi se lesz a földön, az ilyen lesz.

Most Vera áll Szabolcs másik oldalára, a fiú karját rángatja, a fülébe súg valamit.

– Érdekes. – Mira a festményt nézte, aztán hirtelen megfordult. – Téged ottfelejtettek az ablaknál?

A többiek is hátrafordultak. Vera olyan arccal, mintha nem értené, hogy anya miért nem ment el hazulról. Szabolcs anyjának kissé tátva maradt a szája, visszafordult a képhez, mintha azokhoz a lángoló, dühös színekhez akarna menekülni.

– Én csak azt mondom, hogy Picassónak olyan nőket kívánok, amilyeneket fest. – Szabolcs apját rázta a nevetés. – Legyen neki zöld színű nője, meg olyan nője, akinek a homlokán van a szeme.

A másik férfi a képre nézett, és felsóhajtott. – De itt már nő sincs, semmi sincs.

Mira odament Vera anyjához, figyelmesen nézte.

Ha megfogja a derekamat, ha megint megfogja a derekamat, lelököm a kezét!

– Rázd magad – mondta Mira –, miért nem rázod magad?

Mintha mindenki más eltűnt volna a szobából, csak ők ketten állnának az ablaknál. Szabolcs anyja borospoharat tartott a kezében. – Tudok egy jó kis társaságot, ahova Szabolcsék eljárnak táncolni, lemezeik vannak, rázzák magukat.

– De hát én… – Vera anyja elakadt. Csak nézte a másik nőt, aki ropogtatta, forgatta a poharat.

– Egy barátnőm is feljár, nem fiatalabb, mint te. – Mira elmosolyodott. – Miért ne? Nylonharisnyát is lehet ott kapni, pulcsikat. Megadjam a címet?

– Igazán nem tudom, mire gondolsz?

– Nylonharisnya, pulcsi – dünnyögte Szabolcs anyja a pohárba. – Engem nem érdekel az egész, de azt hittem, hogy talán téged. – Vállat vont, ellépett az ablaktól.

– Elis Puvis. – Vera a rádiónál állt, a zenét hallgatta, de úgy, mintha bele akarna rúgni a készülékbe. – Mindjárt megismertem a hangját.

Szabolcs apja az asztalnál ült, hátradűtötte a fejét. – Azért most már külföldi lemezeket is lehet hallani. Hiába, nem zárkózhatunk el. – Közel hajolt a másik férfihoz. – Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb visszakapom a működési engedélyemet.

Elis Puvis énekelt, és Vera anyja úgy érezte, hogy egy vidám kis vonat szalad a hegyek között. Nagy, szellős kupék, az ablakok nyitva, és a hirtelen fölmerülő zöld rét ott van az utasok ölében. Elis Puvis egyik fülkéből a másikba megy, és énekel. Olykor leül valamelyik utas mellé, derült mosollyal bekapja a szendvicsét, aztán továbbáll.

Vera anyja megkerülte az asztalt – egy pohár emelkedett fel előtte.

– Velem nem is iszik? – Ezüstös fej a pohár mögött.

Koccintottak. Az asszony nevetett, rázkódott a háta és a válla, ahogy nevetett, mert Szabolcs apja olyan szenvedően nézett rá.

– Elhanyagol – Szabolcs apja hátravetette a fejét, úgy nézett fel az asszonyra.

– Mint egy asztmás spániel. – Mira állt az ezüstös haj fölött. Beletúrt.

– Kérlek, foglalkozz csak a feleségemmel. – Vera apja anélkül, hogy fölnézett volna, megfogta a felesége könyökét. – Ha tudnád, milyen sikere volt, amikor kint jártak Bécsben.

Mira a férje fölött állt és bólogatott. Aztán lehajolt, és jó hangosan a fülébe súgta: – Most mondd neki, hogy te fekete bestia! Tudod, mint az uszodában annak a nőnek.

– Szabolcs, kérem! – Vera anyja pohárral a kezében átfordult Szabolcsékhoz. Még mindig nevetett, ahogy megkérdezte: – Hová járnak maguk táncolni? – Remegett a nevetéstől, ahogy kimondta: – Rázni!

Két csodálkozó arc meredt rá: Vera és Szabolcs.

– Halljuk! – Az asszony letette a poharát a rádióra. – Hová megyünk rázni?

Ebben a pillanatban csöngettek. Az asszony kicsit csodálkozva bámult a pohárra, mintha az csöngetett volna. Aztán fejét ingatva, bizonytalanul mosolyogva kiment az előszobába. Egy pillanatra megállt, és azt mondta: – Rázni! – Megint nevetnie kellett. Aztán elkomolyodott, és kinyitotta az ajtót.

Ballonkabátos lány állt előtte. A ballon alatt sötét tréningruha. Szódásüveget lógázott a kezében.

– Borika. – Az asszony hátralépett.

– Kezit csókolom. – A lány már bent volt az előszobában. – Vera itthon van?

Bentről zene hallatszott. Elis Puvis énekelt, és Vera vele énekelte a dalt a banánról. A rádiónál állnak, gondolta az asszony. Vera és Szabolcs ott állnak a rádiónál. Vagy talán már táncolnak. Vera a fiúhoz dűl, és a dalt énekli a banánról.

– Nem tudtam, hogy vendégek vannak – mondta Borika.

– Vendégek vannak. – Az asszony összefonta a karját. Úgy érezte, hogy már elküldte Borikát, becsukta mögötte az ajtót, aztán bement a többiekhez.

– Beteg voltam. – Borika arca olajosan fénylett. – Vera jelöli ki számomra a leckét.

Az asszony nézte a lányt, és egyszerre elfáradt. Mit akar? Miért nem megy már el? És azok odabent? – Kiszaladt a konyhába, levágott egy darab kenyeret, azt majszolgatta, ahogy visszajött.

Borika még mindig ott állt az előszobában a szódásüveggel.

– Szabolcs van itt. – Az asszony hangja recsegett.

– Az édesapjával meg az édesanyjával. – Borika elmosolyodott. Az üveg kapszliját piszkálgatta, majd hirtelen megkérdezte. – Miért tetszett leülni?

Az asszony ott ült az öreg ládán, a tükör alatt, a kenyérhéjat rágcsálta. Hirtelen fölkapta a fejét, és csak bámult a kenyérhéjjal a fogai között. Nem, ez nem lehet igaz. A lány a szódásüveggel elindul a szoba felé.

– Ó, mi már ismerjük egymást. – Borika bent állt a szobában Szabolcs előtt.

– Igen. – Szabolcs mereven bólintott. – Csak te más galeriba jársz. – És mindjárt sorolta a fiúkat: – Barta Gabi, Petress Bandi, meg az a kerékpáros, aki tavaly kint járt Hollandiában, az a versenyző.

– Galeri. – Szabolcs apja Vera apjához hajolt. – Ez egy egészen új kifejezés. Tudod, náluk sok ilyen van. – Meglökte a másik férfit. – Érdemes figyelni őket, én mondom, hogy érdemes figyelni őket. Amikor összejönnek nálam, én is bedobom magam. Az ám, bedobom magam. – Úgy hangzott, akárcsak szótárból olvasná.

– Meg olyan az a festmény – Vera apja pohárral a kezében a másik szoba felé intett –, mintha szétlőtték volna a mennyboltot.

– Miről beszélsz, öregfiú?

– Szétlőtték fölöttünk a mennyboltot. – Letette a poharat az asztalra. Vállat vont, mintha bocsánatot kérne valamiért.

– De Borika, csak nem kívánod, hogy most jelöljem ki a leckét! – Vera olyan arcot vágott, mintha összetört volna valamit. Nem is Borikára nézett. Anyára, ahogy ott állt az ajtóban. Anya engedte be Borikát, anya rendezte ezt az egészet. Nem is mer közelebb jönni, leül a díványra.

Hova tette a szódásüveget? – Anya a díványon ült, és ahogy Borikát nézte, egyre az járt a fejében: az előbb még a kezében volt a szódásüveg, és most meg sehol.

– Anyuci. – Vera arca hajolt föléje. Kerek, pufók arc, összehúzott száj. – Mondd, anyuci, így akarsz kiütni a nyeregből?

– A nyeregből!

– Jól tudod, mire gondolok.

Anya lehunyta a szemét. Arcul vág, gondolta, a következő pillanatban arcul vág. Aztán érezte, hogy Vera lassan eltávolodik. Mira hangját hallotta.

– Miért nem teszi le a kabátját, kislány?

– Csak így vagyok, tréningruhában.

– Tréningruhában is lehet táncolni – mondta Szabolcs.

Vera megfogta Szabolcs karját. – Az ötórai teán is lehet táncolni.

– Erről van szó. Meg arról, hogy nem szeretem a savanyú pofákat. – Szabolcs fél kézzel dobta Borikát egy figurába, aztán újra magához rántotta. Alacsonyabb volt Borikánál, így hát felnézett rá. – Azt hiszem, legjobb, ha mindjárt indulunk.

– De akkor aztán ne gyere többet! – Vera Szabolcs és Borika között pörgött, aztán egyszerre csak ott volt az anyjánál, és az arcába ordította: – Ezzel aztán feltetted a koronát a művedre!

Szabolcs megfogta Borika kezét, és kiszaladtak a szobából.

– Elmegy! – Vera az anyja vállát rázta. – Elmegy! Vagy téged az se érdekel, csak hogy ne velem…

– Kellemetlen hangja van a lányodnak. – Mira maga előtt tolta a férjét.

Vera anyja a dívány sarkán ült. Mintha mindenki az ő arcán gyalogolt volna át.

Vera apja pohárral a kezében ment a többiek után. – De asszonyom, de kérem. – Akárcsak így akarná kísérni őket, pohárral a kezében.

– Ide többet be nem teszed a lábad! – kiabálta Vera.

Az asszony a díványról látta, hogy Vera kint áll a folyosó korlátjánál.

Be kell hívnom, nem lehet, hogy így kiabáljon.

Az anya fölállt. Az ajtók végig nyitva. Senkivel se találkozott az előszobában, és ahogy kinézett, már Verát se látta a folyosón.

A szobából rádió szólt.

Bement, és elzárta. Az asztalkára bámult a pingvinekkel. Ez honnan van? És az összekötőszőnyeg? Vera mindent elmond az apjának? De hát mit… mit?

Elment a fürdő előtt, bekopogott. Nem felelt senki. Hol vannak? Beültek egy presszóba? Mind, az egész társaság?

Vera és az apja együtt kódorognak az utcákon, Vera beszél, beszél, a férfi meg csak megy mellette.

Befőttesüveg a konyhában. Az asztalon húsdaráló.

Az asszony lehajtotta fejét a húsdaráló mellé. Bőrönddel fog verni, az öreg, rozoga bőrönddel, mint négy évvel ezelőtt, amikor…

– Lengyel néni…

Az asszony félig fölemelte a fejét. Valami földöntúli, tébolyodott tekintettel nézte azt a lányt az ajtóban.

A vékony, szőke lány az ajtóban állt, és azt mondta:

– Vera itthon van? Papírszalvétát jöttem cserélni.

Az ördög konyhája

A telefon előtt állt, mögötte az anyja. Vera nem nézett hátra, de tudta, hogy anya ott áll mögötte. Kiment a konyhába, az előszobában beszélgetett valakivel, aztán megint csak ott volt a telefon körül.

Vera hirtelen megfordult. – Talán legjobb lenne, ha te hívnád fel.

Anya a száját biggyesztette, vállat vont. – Örülnék, ha közölnéd velem, hogy kit kéne felhívnom. – Egy mozdulatot tett, mintha el akarna menni.

– Azért nem lenne jó, ha csak így felugranál. – Vera közelebb ment hozzá, belebámult az arcába, öregesen, megértően bólogatott. – Bizony, már ki kell készítsük magunkat, hogy mutassunk valahogy.

Anya az arcához kapott, mintha le akarná törülni. – Ha az ember egész nap a konyhában van. – A lányára nézett. – Nem kéne tanulnod? Vera, ez azért mégis túlzás.

Vera a dívány sarkára kuporodott. – Mégis inkább te szólj át hozzá, akkor biztosan feljönne. – A dívány sarkán térdelt, egyszerre csak remegni kezdett az arca, aztán elbőgte magát. – Anyuci! – A párnát a hasa alá kapta, végigvágta magát a díványon, úgy sírt.

Anya leült mellé, a telefonra bámult, mintha azt akarná mondani a kemény, pattogó hangján. – Szabolcs, kérem!

A telefon nem szólalt meg.

Anya megérintette Vera vállát. – Igazán felhívhatna, de még a barátai közül se hív fel senki.

– Mintha én hagytam volna ott! – Vera lába lelógott a díványról. – Mintha én követtem volna el valamit. Arató Zsuzsi se hív fel, Bán Klári se, Borika meg se lát az iskolában, úgy megy el mellettem.

– Remélem, nem köszönsz neki.

– Reméled. – Vera megint térdelt, akárcsak az anyjának akarna ugrani. Öklét belenyomta a díványba. – Azt mondod, hogy reméled, amikor te hívtad fel akkor este, amikor te rendezted az egészet.

– Butaság. – Anya a dívány sarkán ült, a telefonra bámult. Nyáron együtt vitorláztak Szabolccsal, Verának el volt rontva a gyomra. Szabolcsnak egy barátja is velük volt, Péter, de milyen Péter! aztán egy nyurga lány. Majdnem viharba kerültek. A nőket az árbochoz kötjük, mondta Szabolcs, mi pedig segítséget hozunk. – Ki kell próbálni – vihogott az a lány –, kössetek oda bennünket.

– Mi lesz ebédre? – Vera térdelt, és a lábát lóbálta. – Lekváros derelye, már megint lekváros derelye, anya, benned igazán nincs semmi fantázia. – Felsóhajtott. – Különben mindegy, azt főzöl, amit akarsz, én úgyse eszem.

Megszólalt a telefon.

Vera valósággal megmerevedett. Anya a kagyló után kapott. – Te vagy, Nórika? Felhozod a Zsuzsut? – Kezét a kagylóra tette, és Vera felé. – Megint rám akarja sózni a kutyáját.

Vera lemászott a díványról. Átment a másik szobába, fölvette kék köpenyét, aztán ledobta, és fölrántott egy kéksárga kockás nadrágot – kinézett az ablakon. Szabolcs felfütyül, ha motorral jön, megáll a ház előtt és felfütyül.

Anya beengedte a gázleolvasót, a szomszédnővel beszélt, mégiscsak lehetetlen dolog, hogy Horog Attila mindig leköpköd az udvarra.

– A férjem. – Anya a fejét ingatta. – Nem, ő csak a hétvégén jön fel, szombat-vasárnap, aztán már utazik is vissza Szegedre.

Bement a szobába, kinyitotta a szekrényt, elővett egy virágos mintás szoknyát. Ez még jó lesz a nyáron.

Kinyílt a szomszéd szoba ajtaja.

– Azt hittem, már telefonáltál. – Vera az ajtóban állt, a kilincset nyomogatta, közben anyát nézte.

Kint ebédeltek a konyhában. Vera az asztalra könyökölt. – Legalább a Meitner Laci felhívhatna. – Belepiszkált a lekváros derelyébe. – Miért nem telefonál a Meitner Laci?

Süni telefonált.

Vera, ahogy meghallotta azt az álmos, de mégis szigorú hangot, egyszerre beroggyantotta a fenekét. Sünit az Ördög Konyhájában látta utoljára. A fiú már zokniban táncolt, de még akkor is olyan szigorú képet vágott.

– Süni – kezdte Vera akadozva –, mégis furcsa, hogy Szabolcs egyszerűen faképnél hagy, és aztán fel se hív. És az még furcsább, hogy ti se hívtok fel.

– Ne könyörögj neki – mondta anya. Úgy állt a telefonnál, mintha ki akarná venni Vera kezéből a kagylót, hogy aztán ő tárgyalja le az ügyet.

Vera intett, hogy hallgasson.

Süni beszélt. – Összeülünk az ügyedben, Vera, és megtárgyaljuk, lehet, hogy Szabolcsnak van igaza, lehet, hogy neked van igazad, most még semmit se tudok mondani, azaz egyvalamit mégis tudok mondani: ne járj más fiúval, amíg nem döntöttünk, emlékszel Kertész Jutkára, na jó, akkor rendben van.

Abban a kis utcában kapták el Kertész Jutkát, a Híradó mozi mögött. Süni, Szabó Tóni és még egypáran. Késő este volt, a lány odalapult a falhoz. – Rendben van – mondta Süni –, ha más galeribeli fiúval akarsz járni, hát miért ne? Biztosan tetszik neked, biztosan te is tetszel neki. Még akkor is tetszenél neki, ha nem lenne hajad. – Nullásgépet vett elő a zsebéből. Lágyan, kedvesen végigsimított a lány haján. – Miért ne – mondta nyírás közben –, ha egyszer kopaszra borotvált filmsztárok vannak, biztosan hallottál már Yul Brynnerről, talán láttad is a képét, hát nőben még nincs ilyen, de sosem lehet tudni.

Kertész Jutka kendővel kötötte be a fejét, a hajgyökérről mondott valamit, hogy meg volt támadva, és azért kellett.

– Igen, igen – bólogatott Vera. – Döntenek az ügyemben– mondta, ahogy letette a kagylót.

– Kik döntenek? – bámult rá anya. – Mit döntenek?

Vera nem felelt, átment a másik szobába.

Balikó Magda telefonált. – Én melletted vagyok. Szabolcs teljesen lehetetlenül viselkedett, ne is mondj semmit.

Pálfai Jutka jelentkezett.

– Így nem lehet bánni egy fiúval, jelenetet rendezel azért, mert egy kicsit táncolt Borikával, mitől vagytok olyan előkelőek, hogy meghívás nélkül nem lehet hozzátok beállítani. – Aztán olyat mondott, amitől Vera majd elájult. – Különben is megtagadtad tőle a testedet!

– Mit tagadtam meg! – Vera belefújt a kagylóba, prüszkölt, krákogott, de Pálfai Jutka nem felelt.

Meitner Laci jelentkezett, hogy ő még nem foglalt állást az ügyben. Aztán egy fiú bukkant fel a telefonból, akit Vera nem ismert, akiről még csak nem is hallott. Lekapta Verát, hogy miért kellett házimurit rendezni szülői segédlettel, amikor mindenki tudja, hogy apukát meg anyukát ilyenkor el kell küldeni hazulról, tehát Vera már az első lépésnél hibát követett el, mégpedig súlyos hibát – katt! azzal letette a kagylót.

Vera beköltözött a telefonba.

Apa megérkezett vidékről, anya egy barátnője néhány napra hozzájuk jött lakni. Apa dühöngött. – Miért hívod meg a lakásomra ezt a nőt, az ember hullafáradtan megérkezik, és akkor kiderül, hogy még otthona sincs.

Aztán mind a hárman elmentek egy kerthelyiségbe: apa, anya és anya barátnője.

Vera otthon maradt, telefont várt. Balikó Magda megígérte, hogy azonnal felhívja, ha megvolt a döntés, az pedig most már csak napok kérdése.

Apa visszautazott, de Balikó Magda még mindig nem telefonált. Süni se telefonált, senki se telefonált.

– Anya, mit gondolsz? – Vera a díványon hasalt, vajas kenyeret rágcsált.

Akkor már megint csak ketten voltak a lakásban: Vera és anya.

– Hívjam fel Sünit? – kérdezte Vera.

– Eszedbe ne jusson! – Anya felháborodottan megrázta magát. – Még hogy döntenek, még hogy ők döntenek… – Kivágtatott az előszobába, az ajtókat csapkodta.

Vera felhívta Sünit.

– Miben kellett volna döntenünk? – kérdezte Süni. – Hagyj békén, ne nyavalyogj itt, ha valami bajod van Szabolccsal, akkor intézzétek el egymás közt.

– De hiszen te mondtad, hogy…

Süni letorkolta, hogy ő nem mondott semmit, különben se az az ember, aki mások magánügyeibe beavatkozik, különben is a nyakán van az Ipari Vásár.

– Nyakán van az Ipari Vásár! – Vera szédülten állt a telefonnál. Ő mondta, hogy összeülnek az ügyemben, hogy megtárgyalják, és akkor most az Ipari Vásár.

– Miért? – kérdezte anya. – Mit csinál ez a fiú az Ipari Vásáron?

Vera a fejét ingatta, hogy nem tudja. Felhívta a barátnőjét, aki mellette állt a Szabolcs-ügyben. Hiába, nem volt otthon. Az a lány se volt otthon, aki lekapta Verát az előkelősködése miatt.

Anya arról beszélt, hogy nem ártana közelebbről megismerni azt a fiút, akinek ilyen komoly szerepe van az Ipari Vásáron, talán egyszer meg kellene hívni.

– Vera, hozz fel egy üveg ásványvizet.

Ez már apa volt. Pizsamában, borzasan, álmosan lődörgött a szobában. Nem lehetett tudni, mikor érkezett meg.

Vera a fejét rázta. – Hívást várok.

– Kikérem magamnak! – kiabált az apa. – Az ember hazajön, a lánya még csak nem is köszön neki, örökké telefonál, megkérem, hozzon ásványvizet, és akkor ő hívást vár!

– De kérlek – anya a konyhából került elő, és most végtelen türelemmel nézett a férjére. – A szomszédok.

– Nem érdekelnek a szomszédok, senki se érdekel, ebben a lakásban már egyebet se hallani, mint hogy Szabolcs így, Szabolcs úgy, elegem van Szabolcsból.

Vera egy pillanatig dermedten nézett az apjára, aztán kitört belőle a sírás. – Ez kegyetlenség! Tudatos kegyetlenség. – Kirohant a szobából.

Apa zavartan hunyorgott. – Mi… mi tudatos kegyetlenség?

– Szabolcs miatt van az egész – mondta anya. – Tudod, akkor este, amikor elrohant Borikával.

– Borika. – Apa a fejét ingatta. – Nem emlékszem. – Aztán megint ordítani kezdett, hogy ide annyian járnak, és ő igazán nem köteles tudni, hogy ki az a Borika, és különben is torkig van az egésszel. Felöltőt rántott a pizsamájára, és leszáguldott ásványvízért. A lépcsőházban Verával találkozott.

Vera egy kék nadrágos lánnyal és egy farkaskutyával jött lefelé. Ahogy meglátta az apját, odarohant hozzá, elkapta tőle az üveget.

– Több megértést vártam tőled, apa.

Azzal levágtatott.

Az apa ott maradt a lépcsőn. A kék nadrágos lány mélységes fölénnyel lesétált mellette a farkaskutyával.

– De hiszen ez a Turay Zsuzsi a negyedikről! Megnőtt, hogy megnőtt, és ebben a nadrágban… – Megrázta a fejét és aztán bement a lakásba.

– Turay Zsuzsi – mondta, ahogy leült a hokedlira –, mi van ezzel a kislánnyal?

– Kozmetikus – bólintott az asszony –, de azért nem kell hogy kint ülj a konyhában.

Vera feljött az ásványvizes üveggel. Letette az asztalra egy drámai mozdulattal.

– Köszönöm – bólintott apa, majd megint elöntötte a düh. – Ne csapkodd az üveget, ne vágj olyan képet, mint akinek kezet kell csókolni, hogy kegyeskedett felhozni egy üveg ásványvizet.

Vera jéghideg arccal állt előtte. – Mit parancsolsz, apa, mit hozzak még, csak szólj. – És akkor olyasmit mondott, hogy az apa majdnem lefordult a hokedliről. – Ezek után igazán nem várom tőled, hogy törődj a lelkivilágommal. – Bement a szobába.

– Lelkivilág. – Apa az ásványvizes üveget bámulta. Turay Zsuzsi jutott az eszébe, ahogy lement a lépcsőn, ahogy abban a feszes, kék nadrágban lement a lépcsőn.

– Köszönöm, apa, jól vagyok – mondta később Vera –, nincs semmi baj az iskolában, most már mindent tudsz, ugye? – Fájdalmas, megbocsátó mosoly.

Apa a vállát vonogatta, majd mint aki valamilyen hurokból igyekszik szabadulni. – Ha túl leszel az érettségin, nagyobb utazást teszünk, Balaton körül, ki tudja, talán még Prágába is elmegyünk.

– Talán még Prágába is. – Ez már egy vízbefúló mosolya volt.

Éjszaka Vera odabújt az apjához.

Anya mereven feküdt az ágyban, nézte, ahogy a hold besüt a nyitott ablakon. Pusmogást hallott.

– …és tudod, az úgy volt Szabolccsal, te vagy a legkedvesebb apuci a világon, játsszuk azt, hogy én egy kiscica vagyok.

Kipofozom, gondolta az anya, kipofozom onnan. Aztán elaludt.

Még a fiú se hívta fel Verát, aki ismeretlenül is úgy leszidta a telefonban.

– Igazán nem akarsz Szabolccsal beszélni? – Vera az anyjára nézett.

Az asszony a fejét rázta.

Vera bement a másik szobába, szétdobálta a könyveit, aztán visszajött.

– Televízió.

– Televízió?

– Ugyan, anyu, mintha nem tudnád! – És Vera már magyarázta. – Szabolcs megígérte, hogy fölszereli a televíziós készüléket.

– Nincs is televíziónk.

– Szabolcs azt is elintézi, mégpedig nagyon olcsón. – Akárcsak tegnap váltak volna el Szabolccsal, és semmi másról nem lett volna szó, mint a televízióról.

– Nem tudom, mit akarsz – mondta anya –, de ne menj fel hozzá.

Vera az ajtóban állt, mosolygott, a fejét ingatta. – Utána kell néznem, ha egyszer magától nem hozza fel, ki tudja, talán elfelejtette.

– Elfelejtette.

– Anya. – Vera ott állt anya előtt. – Csak nem gondolod, hogy felmegyek, csak nem gondolod, hogy komolyan mondtam.

A díványon ültek, átfogták egymás derekát. Aztán Vera eltűnt. Anya magára maradt, a telefonra bámult. „Fel kellett volna hívnom, beszélnem kellett volna vele.”

Szabolcs húga nyitott ajtót.

– Régen láttalak, Vera.

Kerek, zsemlyeszőke arca volt Szabolcs húgának. Kicsit csodálkozva nézett Verára.

– Itthon van? – Vera már ment befelé. Ajtók nyíltak előtte az előszobából. A kád kék csempéje.

– Még tudod az utat – mondta mögötte Szabolcs húga.

Tudta az utat. Keresztül a mosdón, törülközők és lavórok között. Aztán kopogás egy ajtón, és már bent volt a társbérletben. Szabolcs húga most előtte volt, akárcsak egy őserdőn át vezetné.

– Ezek a tengerrengések – mondta valaki a társbérletben. Arcát nem lehetett látni a füstben.

Vera egy pillanatra megállt, mintha le akarna telepedni. Senki se törődött vele. Karavánok vonultak át a társbérleten anélkül, hogy bárki is észrevette volna.

– Most még Chilében – folytatta az előbbi hang –, de ki biztosít róla, hogy nem ér el ide?

Szabolcs húga hátranyújtotta a kezét, Verának mennie kellett. Még hallotta a női hangot.

– Meg van írva a Jelenések Könyvében, hogy földrészek tűnnek el.

Sötét szobák következtek, olyan kis kamrák. Vera úgy érezte, hogy paradicsomospolcok mellett vonul el, befőttesüvegek mellett. Egy szita lógott az arcába.

Ajtók nyíltak, ajtók csukódtak, aztán Szabolcs feje egy díványon. A szőke haj, ahogy középen kettéválik.

Vera egy mozdulatot tett, mintha meg akarná fogni Szabolcs húgának a kezét, vagy legalábbis megérinteni, hogy egy kis erőre kapjon. Szabolcs húga nem volt sehol. Eltűnt, elveszett az ajtók között.

Vera mozdulatlanul állt a fiú feje fölött.

Szabolcs lassan hátrafordult a díványon. – Eljöttél? El kegyeskedtél jönni?

Vera most látta, hogy a fiú lába be van fáslizva. Megkerülte a díványt, a lemezjátszót, aztán ott ült Szabolcs mellett.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy összetörd a lemezeimet – mondta a fiú.

– Mi van a lábaddal?

– Pocsék hetem volt. – Szabolcs legyintett. – Nem szeretek róla beszélni.

– Még csak nem is telefonáltál.

Szabolcs vállat vont. Aztán megkérte Verát, ne bámuljon úgy rá, mert az olyan, mintha lámpással világítanának az arcába.

– Elrohantál Borikával, és azóta mégiscsak…

Szabolcs fölemelte a kezét, és Vera elhallgatott.

– Tudod jól, hogy nem szeretek magyarázkodni – mondta a fiú. Elgondolkozva nézett maga elé. – Ha előbb jössz, talán még örülni is tudtam volna neked.

Vera válla megremegett. – Ezt még te mondod, aki… – Elcsuklott. – De hiszen eljöttem volna, ha csak egyszer felemeled a kagylót. – Fénylett a tekintete. Úgy nézett a fiúra, mintha ki akarná cserélni a kötést a lábán. Majd hirtelen felugrott. – Ezt nem lehet velem csinálni, botrányosan viselkedsz a szüleim előtt, és akkor még felelősségre vonsz!

Szabolcs föltett egy lemezt.

– Emlékszel, ezt akkor hallottuk, amikor először találkoztunk?

– Szabolcs! – Vera előregörnyedve állt a dívány mellett. Akárcsak ostorral vágtak volna az arcába.

Szabolcs cigarettára gyújtott, a mennyezet felé fújta a füstöt. – Most már legalább nem kell lapos sarkú cipőben járnod.

– Mit beszélsz?

– Talán nem tudom! – Feléje fordult, gyűlölet volt a tekintetében. – Miattam! Mert én alacsonyabb vagyok, és nem akartad, hogy röhögjenek rajtunk, nem szóltál, sose szóltál, csak jártál abban a lapos sarkú cipőben, utállak a lapos sarkú cipőddel együtt! – Fújt, prüszkölt, mintha Vera arcának akarna ugrani.

Vera a falhoz húzódott, egy szót se tudott szólni.

Szabolcs egy darabig még úgy maradt, meggörbülve a dühtől, a gyűlölettől, majd föltett egy újabb lemezt.

– Emlékszel, ezt a Rózsakertben hallottuk!

– Szabolcs, ezt nem teheted velem!

– Emlékszel, ezt a Piros Vadgesztenyében.

– Szabolcs, csinálj akármit, csak ezt ne! – Vera a falat kaparta, nyüszített a fal mellett.

Szabolcs dobálta a lemezeket.

– Emlékszel! Emlékszel!

Vera kirohant a szobából, mögötte még szólt a zene, még Edith Piaf énekelt, de már a szita lógott az arcába, mint egy háló, hogy sose engedje ki ebből a sötét kamrából. Lebámult az udvarra. Sötétszürke falak, és lent a mélyben egy asztal. – Várta, hogy majd bejön Szabolcs húga, megfogja a kezét, és kivezeti innen. Senki se jött. A szita volt előtte és lent az asztal. Végre megmozdult, lenyomta a kilincset. Egy hófehér hajú öregasszony bólintott felé a szoba mélyéből.

– Kezét csókolom. – Vera átment a szobán. Érezte, hogy az öregasszony követi a tekintetével.

Ismerős hangok a következő szobában.

– Földrészek tűnnek el, és mi csendéleteket festünk.

– És közben esik az eső, mindig esik az eső.

Szabolcs húga ott ül közöttük. Vera ebben egészen biztos volt. Ott ül közöttük Szabolcs húga, de nem lép hozzá, nem is köszön. – Mert tudja, hogy úgyse jövök többé! – Elkapta a sírás, bőgve rohant ki a lakásból.

Anya a szoba és a konyha között dobogott, a szoba és a konyha között vágtatott. Néha a szobában megigazított egy terítőt, kibámult a konyhaablakon, aztán megrázta magát, és megint csak tovább vágtatott. Ahogy Verát meglátta, egyszerre megmerevedett.

– Mi történt?

– Anyu, anyuci… – A lány csuklott a sírástól. Az anyja vállára akarta hajtani a fejét, de az megfogta az állát, belenézett abba a szétázott, felpuffadt arcba, és aztán csak annyit mondott:

– Vesd le a pulóveremet.

 

Talán a falról vált le, de itt volt mellette. Megfogta a karját egy régi mozdulattal, és akkor a másik fiú már nem volt sehol. A másik, akivel eljött ide az Ördög Konyhájába, akivel összeakadt valahol. Szevasz, Robi, szevasz, Vera! – De már a haja színére se emlékezett.

Szabolcs állt mellette sárga zakóban, piros mellényben, szűk, fekete nadrágban. Egy szót se szólt, egyszerűen csak itt volt. A vállát rángatta, mintha azt várná, hogy mikor kezdik már a zenét. Figyelmesen nézett, száját összehúzta, akárcsak Füreden, amikor anyát meg Verát fényképezte.

A terem hatalmas volt, egyáltalán nem látszott, hogy valahol is vége lenne. Csak azt tudták, hogy ott elöl, túl az arcokon és vállakon ül Hammerman Béla, és mindjárt beleüt a dobba.

Erre várt mindenki a teremben. Oly szorosan álltak egymás mellett, hogy mozdulni se lehetett. Rongydarabok lógtak a fal mellett, agyontáncolt rongydarabok, de még mindig vártak valamire. Már senki se tudta, hogy mióta táncolnak, csak azt tudták, hogy még következnie kell valaminek, hogy még nem lehet vége az éjszakának.

Vera Szabolcsra nézett, és szerette volna megkérdezni: Borika? Már letetted? Vagy ő téged?

De Borika éppúgy nem volt, mint az a fiú, akivel Vera eljött ide.

Szabolcs elmosolyodott, és Vera arca átvette a mosolyt.

Fölöttük apró kis lámpa égett, megvilágított valamit a falból. Barna szvetteres fiú, kicsapott ingnyakkal. Vörös pulóver, fekete nadrág. Vera úgy érezte, hogy egy lakásban vannak, és ágyak is vannak a teremben, az ágyakon fiúk meg lányok hevernek, a földön szétszórt hanglemezek, valaki pedig a lemezek között turkál.

Szabolcs megmozdult Vera mellett, és belekiáltotta a terembe.

– Roki! Jöjjön a roki!

Várni lehetett, hogy Hammerman Béla ott elöl belever a dobba. De nem, csönd volt. Csak a vállak és hátak mozogtak, hullámzott az egész terem. Szabolcs és Vera még jobban összepréselődtek. Most már többen is kiabáltak. Fiúk és lányok követelték, hogy: Roki! Jöjjön már a roki! – Vera Szabolcsot bámulta, és ő is kiabált. Akárcsak köveket dobálnának, téglákat vagdosnának egymás arcába. Szabolcs Vera vállát rázta.

– Azt hiszed, hogy engem csak úgy le lehet tenni!

Vera lehunyta a szemét, nem felelt.

– A mamád miért nincs itt?!

Vera fölnézett, hunyorgott. Szabolcs a vállát rázta, és egyre azt kiabálta:

– Miért nem hoztad el a mamádat!

Senki se törődött velük. Mindenki kiabált, dobogott, tapsolt. Egy fiú már úgy rázta magát, mintha szólna a zene.

Megszólalt a dob. Egyszerre csönd lett. A falak mélységes, templomi csöndje. És most Hammerman Béla kiáltott bele a terembe, mint egy főpap.

– Rock and roll!

Ők vártak egy pillanatig, aztán ráfelelték.

– Rock and roll!

Csönd volt. Aztán Hammerman Béla újra megszólalt.

– Rúgd el a bokáját!

És ők ráfelelték.

– Rúgd el a bokáját!

Hammerman Béla előrehajolt, és belevert a dobba.

– Harapd el a torkát!

Ők vártak egy pillanatig, aztán megint csak ráfelelték.

– Harapd el a torkát!

A társbérlő

Kicsit nehéz a járásuk. Neki is meg az anyjának is. Apuról ne is beszéljünk. Ahogy ezek végigvágtatnak a folyosón, ahogy az ajtókat csapkodják!

A mama mindig megkínál ezzel-azzal, ha kint vagyok a konyhában. Ma is csinosabb, mint Vera. Macskaarc, szürkészöld szem, és a lába!… Szóval még ma is inkább a mama. Vera olyan, akár az apja: csontos, széles arc. Fiatal, persze, még fiatal, és végül is meg lehet vele inni egy fél konyakot.

Azt nem mondom, hogy köp rám, de azért még nem ittam meg vele egy fél konyakot. Néha berobban hozzám. – Gyurikám, olyan isteni filmet láttam! Mikor csináltok ti olyat a tévében?

Hogy mikor csinálok én olyat a tévében? Egyáltalán, mit csinálok én a tévében? Állólámpát adok Berek Kati mellé, könyvszekrényt Gábor Miklós mögé, amikor verset mondanak. Négyszemközt a verssel. Ez vagyok én a tévében. Verának meg Gyurikám vagyok, és persze tegez. Egyszer szilveszterkor áthívtak, és azóta… Jó kis ügy volt. A kályha mellett álltam, és sorban elvonultak előttem Vera barátai. Összevágták a bokájukat.

– Tiszteletem!

– Tiszteletem!

Az ötödiknél már aggastyán voltam. Egy marék föld, és mindegyik belém döfte a fejfát.

– Tiszteletem!

Vera apjának az a mániája, hogy az ő pengéit használom.

Egy református pap jár a mamához, valami Dénes. Na, nem pap, csak olyan a képe. Sima, rózsás, pufitos. Ártatlan ügy, teljesen ártatlan, erre meg mernék esküdni.

– Isten hozta, kedves Dénes! – Vera anyja minden szót külön ropogtat. Meghajol, mosolyog, remeg a feneke.

Vera?

Nem tudom, mi van vele mostanában. Zsírosan lóg a haja, belelóg az arcába. Minden olyan fekete rajta, a hajától a harisnyáig. Nem is eszik, lehet, hogy fogyni akar. A mama mondta, hogy már a fogai is meglazultak. Nem jár fogorvoshoz. Komor és szenvedő.

Szabolcs miatt?

Hol van már Szabolcs! Bevonult katonának, azt még tudod. Vera látogatta egy darabig, vitt neki csomagot – narancs, csokoládé –, amikor hazajött, bőgött.

– Kis katona! – dalolt a mama – én édes kis katonám!

Aztán megjelent Feri. Nyurga, szvetteres fiú. – Mi testvérek vagyunk Ferivel – mondja Vera. Valahol a tanfolyamon ismerkedtek meg, azon a kirakatrendező-tanfolyamon. És amikor vizsgára került a sor, Feri csinálta meg Vera kirakatát. Cigarettázik, alig beszél.

– Éppen olyan humora van, mint neked – mondja Vera –, éppen olyan fanyar humora.

Legalább tudom, hogy fanyar humorom van.

Feri apja mérnök volt, aztán, vagy tíz évvel ezelőtt, elvitték. Az anyjának azt mondták, hogy váljon el. Elvált, férjhez is ment valakihez. Feri azóta nem beszél az anyjával.

Úgy hallom, hogy otthon lakik az apjával. Az biztos, hogy örökké itt van. Vera apja és anyja már látni se tudják. Vera berohan a kamrába, levág neki egy darab kenyeret, felnyit egy konzervet. Nyáron levitte magával a Balatonra. Apu majd felrobbant.

Szabolcs olykor még megjelent. Ezek ketten alig szóltak hozzá. Papundekliből vágtak ki valamit, meg ragasztottak. Örökké ezt csinálják, az iskola miatt. Szabolcs nézte Ferit, ahogy a papundekli fölé hajol, ahogy elsüllyeszti a kenőmájas kenyeret.

– Szóval nem érsz rá, Vera.

– Láthatod, Szabolcs.

– Holnap vissza kell mennem a laktanyába.

– Nagyon fogsz hiányozni, Szabolcs. – Közben megint Feri elé passzolt egy kenőmájast.

Szabolcs egyszer sírt. Kint az előszobában, leült a ládára és sírt. – Elmúlik, Szabolcs – mondta a mama. Apa meg ott állt előtte, és bámulta.

– Szétrúgom a pofáját – szipogott Szabolcs. – Szétrúgom azt a trógert.

– De Szabolcs! – A mama a fejét ingatta.

Az apa kihozott neki egy kupica pálinkát.

Azok odabent enyveztek és ragasztottak.

Most is enyveznek és ragasztanak. Nem, nem történik semmi. Semmi olyasmi. Majd a házasság után. Ezt eldöntötték. A házasságot is, meg hogy addig nem történik semmi.

Szabolcs egyszer még megjelent. Visszahozta a fényképeket. Ezt olyan nagy jelenetnek szánta, de Vera éppen nem volt otthon. Vera mamája vette át a fényképeket az előszobában. Egy almát rágcsált, és a fiút nézte.

– Átadom, Szabolcs.

Szabolcs a kabátokra bámult, az előszobában lógó kabátokra. Talán azt várta, hogy valamelyik mögül előbújik Vera. Úgy látszott, hogy többé már nem is akar elmenni, de aztán mégiscsak meghajolt.

– Csókolom.

Azzal elporzott.

– Fess. – A mama az almát rágcsálta. – Jó alakú, fess fiú.

Kránitzné jött át a szomszédból. – Ez a fiú valamikor sokat járt magukhoz.

– Hja! hja! – Vera mamája felnevetett, és lehajította a csutkát a sötét udvarra.

Vera egyszer odaállt az anyja elé.

– Anyu, te karrierista vagy!

– Vera!… – Anya éppen vasalt a konyhában.

Vera belekönyökölt apu pizsamájába. – Egy olyan emberrel élsz együtt, akit nem szeretsz.

Anya még mindig nem eresztette el a vasalót, hátravetette a fejét. – Hogy én nem szeretem apádat?! És mássz le arról a pizsamáról!

– Unod! Alig tudsz ránézni, és mégis…

– Mássz le az asztalról!

Aztán csak sikoltozást lehetett hallani és ajtócsapkodást.

– Anyu, ezt nem lehet pofonokkal elintézni!

– De amikor tudod, hogy semmi közöm Déneshez! Egy kedves partner…

– Egy nagy hülye! Mindig prédikál. És ha nincs hozzá semmi közöd, az még rosszabb. Mondd, anyu, egyáltalán kihez van közöd?

Ajtócsapkodás – elfulladt sírás. Aztán az anya bejött a szobámba. Szürke volt az arca, már nem sírt. Száraz, könnytelen tekintettel nézett maga elé.

– Kihez van közöm? – Legyintett. Fölállt, de azért nem ment el. Belelapozott egy színházi újságba, és azt mondta, okos vagyok, hogy nem nősültem meg.

– Azért a Pankát elvehette volna, mi lesz, ha mindenkit futni hagy? Meg az a kis barna is milyen helyes volt… hogy hívták? Anikó?

– Anikó.

Az öreg, elnyűtt sálat néztem az ablakban. Ablakba dugnak ilyen holmikat, hogy fogják a hideget: sál, harisnya, szakadt pulóver.

Én hordtam ezt a sálat? Valamikor kék lehetett. Most meg már szürke, az egész mezőny a két ablaküveg között. Fagyott szürkeség, és örökké szitál a por.

– Maga nagyon válogat, Gyurka.

Ha valaki sokáig nézi azt a részt a két ablak között, a kopott fényű kilincset, az áthatolhatatlan, szürke üveget – a végén ő is odaköltözik.

– Egyszer volt szerelmes? – Hátrafordultam az anyához.

Vera mamája már régen arról a férfiról beszélt, akibe szerelmes volt. Talán egy hétig tartott az egész.

– De az a hét! – Felnevetett, nyújtózott egyet. Most már fütyült a lányára, a férjére. Aztán elkomolyodott. – Vera azt mondaná, hagyjak itt mindent, és menjek ahhoz a férfihoz, akit szeretek. Ha felesége van, válasszam el a feleségétől. Vera! Vera! Vera!

Ez a mama már szagolt valamit az életből. Csak Pankáról ne beszéljen, meg Anikóról, meg akik elmaradtak. – Nekem bázis kell – mondta Panka. – Nem is anyagi… sőt! fütyülök az anyagiakra. Érzelmi bázis.

Nem vagyok érzelmi bázis.

Vera mamája Feriről beszélt.

– Ha szólna Hernek Bélának!…

– Miért kéne hogy szóljon Hernek Bélának?

– A nagybátyja. Elhelyezné bárhová.

– Aha… valami nagy pofa.

– Azt mondják, rendes ember. – Rám nézett. Mintha azt akarná mondani, hogy Hernek Béla igazán nem tehet róla, hogy nagy pofa.

Többször is láttam Hernek Bélát a Lukács uszodában. A medence szélén állt, a hátát dörzsölgette.

– Mi baja van Ferinek Hernek Bélával?

– Gerinctelennek tartja.

– Gerinctelennek?

– Istenem! – Vera mamája összecsapta a kezét. – Tudja, amikor az a bizonyos dolog történt Feri apjával, Hernek Béla valahogy…

– Eltűnt.

– De hát nem kockáztathatta meg, hogy!… Tudja, mi volt akkoriban.

– Tudom.

– És ha Béla nem is jelentkezett, de azért többször küldött csomagot Feri édesanyjának. Meg pénzt is. Feri meg egyszer visszaküldött egy csomagot! Valahogy éppen ő volt otthon, és visszaküldte a csomagot. Most meg nem megy el hozzá!

Hirtelen elhallgatott. Aztán szinte rémülten suttogta.

– De hát miért olyan büszkék ezek? Miért?…

Ahogy egyedül maradtam, megint odamentem az ablakhoz. Az alsó deszkából kiállt egy szög. Elvadult, magányos szög.

Mintha reszelt volna a torkom, ha Anikóval beszéltem. Pedig olyan bizakodva nézett rám. – A televízió fiatal műfaj, magának perspektívája van.

– Az igaz! Perspektívám van…

Lépcsőt adok Szakáts Miklós alá, amikor a Lee Annácskát mondja. A Négyszemközt intim hangulata…

Miért kellett erre gondolnom? Meg azért talán nem is fogom én ezt örökké csinálni! Lesz még más is.

De Anikónak egyébről se beszéltem, mint hogy mennyire leizélnek engem. „Gyurika, a te finom irodalmi érzéked!” – És elöntött a düh, amikor Anikó megkérdezte:

– A filmnél nem próbálkozott?

– Nem próbálkoztam.

Aztán még mondtam valamit, még sok mindent mondtam, és Anikó lehervadt.

Most valami nagymenővel jár.

Vonalak a falon. Egy hosszú, függőleges és több apró vízszintes. Strigulák, bejegyzések. I. 15.–X. 8. – Egy-egy évszám. 1953. II. 7. – A vízszintes vonalka legalább fél métert emelkedett. Kinek a növését mérték a falon? Veráét? Vagy a régi társbérlőnek is volt gyereke?

Talán mégis Veráét. Itt állt, és a mamája mindig rászólt. – Húzd ki magad! Ne ágaskodj! Vera, állj rendesen. – Apa is bejött, ő maga jelölte meg a falon, mennyit nőtt Vera tavaly óta. A mama a fejét ingatta. – Te kis dugó. – Anyu, hát semmit se nőttem? – Mire apa, ceruzával a kezében. – Dehogynem, nézd csak meg.

Vonalak és évszámok. 1955 az utolsó, 1955. VI. 10. Akkor még itt álltak mind a hárman. Vera, a mamája és apa. – Micsoda nagy nő! – mondta apa. – Legközelebb már…

Nem volt legközelebb. A jelek elmaradtak. Repedezett, szürkésfekete fal. És ott lent az ablaknál már olyan fekete, mintha egyszer kiégett volna az egész szoba. Kiégett és kipusztult minden.

A falat néztem. Valami jel vagy írás? Talán Vera odafirkantott egy nevet, vagy csak annyit, hogy: hülye. Esetleg: hülye, aki olvassa. Szamár a végállomás.

Repedések és apró kis odúk. Oldalt az irtózatos feketeség.

Szamár a végállomás.

– Mit kiabálsz? – Vera állt mellettem. Kicsit gyanakodva nézett rám. Odament a falhoz, végighúzta ujját a függőleges vonalon. – A Ráth Jutka. Itt lakott a szomszédban. – Le-föl húzogatta az ujját. – Aztán a mamájával együtt kimentek Izraelbe. Tavaly írta, hogy katona.

– Persze, ott a lányok is katonák.

– Nem tudom, milyen lehet mint katona. – Az ujja levált a falról.

A falat nézte, a vonalakat, aztán megint azt mondta:

– Milyen lehet mint katona?

Egy darabig még úgy állt, a falnál. Majd perdült egyet, és megfogta a kezemet.

– Nézd meg a kályhát!

– Milyen kályhát?

Magával rántott a másik szobába.

Feri állt a kályhánál, ecsettel a kezében. A szőnyeg felhajtva, különféle tubusok a padlón. Tubusok és festékes rongyok. Feri elmosolyodott, mint aki egy kicsit maga is csodálkozik ezen az egészen.

– Mit szólsz? – Vera felugrott egy zsámolyra a kályha elé, és most már az ő kezében is ecset volt.

– Mit szól? – kérdezte Vera mamája valahonnan a rekamié felől.

Talán Vera apja is itt volt, de ő nem kérdezett semmit.

Zöld és fekete vonalak a kályha csempéjén. Zöld és fekete vonalak rácsa.

– Egy-egy kockát kihagyunk – mondta Vera.

– És felül? – kérdezte Feri.

– Oda csak pár vonást.

Röpködtek a kályha körül. Én meg csak néztem őket. Elfelejtettem a szobámat, a sálat az ablakban, a jeleket a falon.

– Ezzel még nincs vége. – A mama tehetetlenül ült a rekamié sarkán. – A fotelokkal is csinálnak valamit.

– Új huzatot kapnak. – Vera leszállt a földre, pár lépést hátrált, úgy nézte a kályhát. – Az egyik barnát, a másik pirosat. Te melyiken akarsz ülni?

– Majd eldöntjük. – Legszívesebben én is húztam volna egy zöld meg egy fekete vonalat a sárga csempére. De csak ültem, és néztem őket. Arra is gondoltam, hogy lefutok valami italért. Igazán, mintha valami ünnep volna.

– Holnap jön Almi néni – mondta Vera mamája. Dermedten nézte a kályhát.

Az előbb talán még Vera apja is itt volt, de aztán fogta magát és elment.

Csörgött a telefon, a mama vette fel a kagylót.

– Nem, Babszi, ne gyere át. Festés van nálunk, nem festők festenek, Vera és Feri, igen, Babszi, Feri is itt van. – Megrázta a fejét, dobogott, kagylóval a kezében, körbejárta a telefont. – Vera és Feri a kályhát festik. Unalmas volt, most már nem lesz unalmas… nálunk már semmi se lesz unalmas.

Letette a kagylót. Szédülten állt a telefon mellett, szédülten nézte, ahogy Vera és Feri a kályhát festik.

– Felül rézsútosan csinálom – mondta Feri.

– Rézsútosan, és éppen csak egy-két vonást.

Megjelent előttem egy pohár.

– Tessék – mondta Vera, ahogy a kezembe adta a poharat.

Előttem álltak Ferivel.

– Feritől kaptam ezt a likőröskészletet.

Még mindig ültem.

– Anyu, te nem iszol?

A mama előjött a szoba végéből, valósággal előbandukolt, megállt mellettem, kezét rátette a székre.

Felálltam a pohárral a kezemben.

– Szervusztok – mondta Vera.

Koccintás. Aztán még úgy maradtunk. Valami tehetetlen szeretettel néztem őket. Verát a rozsdaszínű pulcsijában, Ferit azzal a fáradt, otthonos mosolyával. Jó ég tudja, elkapott a lelkesedés.

– Ne engedjük, hogy a bútorok meggyalázzanak bennünket!

Értetlenül néztek rám. Barátságosan, de értetlenül. Mint akiket sohase gyalázhat meg a környezetük. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán elröpültek.

Mozdulatlanul álltunk a mamával. Csöndben és mozdulatlanul. Aztán a mama megszólalt.

– Köszönjük, Vera.

És azzal kivette a kezemből a poharat.