KonyhafalA vízcsap ott maradt a falon. Mintha még mindig körülötte lenne a konyha edényekkel, kancsókkal és egy kéz, ahogy feléje nyúl. Udvar volt körülötte, sárgászöld fűvel, egyetlen csupasz. fallal. Aztán megint udvar. Holt udvar lépett holt udvarba egy lépcső omladékán át. Kicsorbult szélű téglák futottak fölfelé, hogy végül is egy ajtó üres nyílásánál szakadjon meg a sor. Gyerekek szaladtak be az udvarra. Ketten, kéz a kézben. Aztán elengedték egymást, mintha két oldalról akarnák körülkeríteni a csapot. A piros mackós lány eltűnt egy gödörben, de csak azért, hogy a következő pillanatban megint fölbukkanjon. A fiú – füles sapkában, buggyos nadrágban – ott állt a csap előtt, belebámult a megfeketedett kagylóba. – Furcsa – szólt hátra a lánynak –, ez itt maradt. A lány perdült egyet az udvar közepén, a fiúhoz táncolt. – Itt a konyha. – Kinyújtotta kezét a csap felé. Oly otthonosan, mint aki mindig innen vesz vizet. Meg is kérdezte – Tegyek föl egy lábassal? A fiú nevetett. – Mit beszélsz? Még hogy egy lábassal! A lány nem nevetett. Nagyon komolyan, gondterhelten végigsimított a fiú arcán. – Meg kell borotválkoznod. Így mégse mutatkozhatsz be a többieknek. – Közel hajolt a másikhoz. – Gondold el, mit szólnának. A fiú széttárta a kezét, körülnézett az üres udvarban. – De kik?… És kiknek kell bemutatkozni? A lány egy mozdulattal belesuhintott a levegőbe. – A lakóknak. Mit gondolsz, ez nem akármilyen ház. – Cipője sarkával vonalat húzott a földön. – A szoba, ez a szoba. Aztán, ha belépsz, rendesen töröld le a lábadat. Igazán nem szeretném, ha bepiszkítanád a padlót. A lány vonalakat, köröket húzott. Vonalakból, körökből nőttek ki a szobák. A levegőbe intett, és ott volt a folyosó rácsa. Első emelet, második, harmadik… A fiú a vállát vonogatta, aztán végigsimított az állán úgy, mintha a szakállát simogatná. A lány utánament. Az most már egy kaviccsal húzott különféle kockákat. – A háló. A naptárt tedd az ebédlőbe. Ne vágj olyan buta képet! Tudod, hogy tegnap vettem negyvenötös naptárt. Mit szólsz ehhez a kék függönyhöz? A fiú bólogatott, hogy szép, szép. A hálóból átment az ebédlőbe, majd megint kint volt a konyhában. Sorra nyíltak előtte az ajtók. – Azt hiszem, most már meleg a víz, hozzáláthatok a borotválkozáshoz. – Így mondta: – hozzáláthatok a borotválkozáshoz. A lány átszólt a hálóból. – Csak el ne csöpögtesd a vizet, ha beviszed a fürdőbe. – Egyik szobából a másikba pörgött. Hol az asztalon igazított valamit, hol az ablakfüggönyön. Bekiáltott a fürdőbe: – Tudod, nem is bánom, hogy földszinten lakunk, a lifttel mindig baj van, aztán a te lábaid!… A fiú odabent a fürdőben igazán nem tudta, hogy mi van a lábaival, de nem szólt semmit. Borotválkozás után bement az ebédlőbe. A lány ismét végighúzta kezét az arcán. – Így mégis más. Így mégis emberek közé vihetlek. Kiléptek az ajtón. A lány azt mondta: – Jól zárd be. Felül is fordítsd rá a kulcsot. – Felsóhajtott. – Te mindig olyan könnyelmű vagy. Ott álltak a lakásuk előtt. A fiú szétterpesztette az ujjait. – Csak tudnám, miért kell bemutatkozni a lakóknak. Csak ezt az egyet megmondanád. A lány egy megsemmisítő pillantást vetett rá, egy olyan igazi „megsemmisítő” pillantást. – Mindig történhet valami. Gondold el! Már nem vagyunk fiatalok, aztán ki megy el bevásárolni, ki hoz nekünk valamit, ha nem ismerünk senkit. – Csakugyan – hümmögött a fiú. A lány körülnézett az udvaron, és a sarokba mutatott. – Bakosék, öt gyerekkel. Gondold el, öt gyerekkel!… A fiú is a sarokba nézett, ahol a Bakosék az öt gyerekkel… A lány úgy gondolta, odamennek először. Igaz, Binderné a harmadikon vérig lesz sértve, tudod, a tanácsos özvegye, de hát az előbb-utóbb úgyis vérig lesz sértve. – Látod – suttogta a lány, és a magasba mutatott. – Látom – suttogta a fiú. – Köszönj – mondta a lány –, ott áll a rácsnál. Ott áll a rácsnál. Egész nap ott áll a rácsnál. A fiú kicsit behúzta a fejét, ahogy odaköszönt Bindernének. – Kezét csókolom. – Mindjárt megyünk – integetett a lány –, csak előbb még beszólunk Bakosékhoz. Binderné a harmadik emeleten mintha meg se látta volna őket. Csak az orra remegett sértődötten, ahogy beszívta a levegőt. – Menjetek Bakosékhoz, ti csak menjetek Bakosékhoz. Körülbelül ez volt az arcán. – Kellemetlen nőszemély – suttogta a lány. – Talán ki is lehetne hagyni – suttogta a fiú. A lány a fejét rázta. – Nem, nem… De most már igazán induljunk. Semmi kedvem az udvaron ácsorogni. Elkezdődött a látogatás. Az első vizit Bakoséknál. A lány csöngetett. A csöngetésre Bakos nyitott ajtót. – Látod – suttogta a lány –, vasutas egyenruhában van. A fiú bólintott, és már köszönt is Bakosnak, aki vasutas egyenruhában volt. Bakos az első pillanatban kissé meglepettnek látszott, de aztán szinte bocsánatkérően elmosolyodott. – Az új lakók. Hát persze. A feleségem mondta is, hogy bizonyára benéznek hozzánk. Tessék, tessék… – A szoba felé mutatott, majd megint azzal a bocsánatkérő mosollyal: – Kicsit szűken vagyunk, de hát tetszik tudni, öt gyerek. Kicsit szűken voltak. Az ázott képű asszony inget foltozott. A legkisebb gyerek a bölcsőben visított, egy éles tekintetű lány ringatta. Bakos Nándi, a legidősebb fiú, a sarokban tanult. – Mérnök lesz – mondta az anya –, ez az utolsó éve. A lány megköszönte, hogy hellyel kínálták. Miközben leült, egy pillantást vetett Bakos Nándira. – Mérnök… az nagyon szép. A mi gyerekünk orvos akart lenni, csak hát… – Elakadt. Gyász ereszkedett a szobára. Bakosné mindjárt felállt, és átfogta a lány vállát. A fiú meg azt mondta: – No, no nyugodj meg már… A lány fölnézett. – Ne haragudjanak, hogy ezzel kezdem… hogy mindjárt így elrontom a kedvüket. – Sírja ki magát, kedvesem – mondta Bakosné –, egy jó sírás mindig segít. Teát hoztak be, süteményt. A lány arról beszélt, hogy vajon nem túlságosan zajos-e a környék. – Mert bizony mi már öregecskék vagyunk. – Az autóbusz itt áll meg a sarkon – mondta Bakos –, de különben csönd van. Bakos elmondta, mióta van a vasútnál. A vendégek a nyugdíjukról beszéltek. A végén Bakosék kikísérték őket. Bakosné az ajtóból még ezt mondta: – Ha egy-egy inget meg kéne varrni, nagyon szívesen. Tudja, ennyi gyerek mellett… – Minden fillér számít – bólogatott a lány. – Beadjuk, ha lesz valami. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra. Ahogy magukra maradtak az udvaron, a fiú megjegyezte: – Kedves emberek. – Az asszony kissé sokat beszél – mondta a lány. Nem is mertek fölnézni. Tudták, hogy Binderné még mindig ott áll a rácsnál. – De hát jöjjenek, kedveseim – mondta Binderné –, jöjjenek már. Elindultak fölfelé, öregesen, szuszogva, mert hát nem nagyon bírták a lépcsőt. Binderné nem vezette be őket a lakásba. Megállt a konyhaablaknál, és azt mondta: – Bent van az albérlőm. Főz, egész nap égeti a gázt. Éjjel nem zárja el a csapot, folyatja a vizet. Igaz, mindent fölírok, de akkor is. – Kis szünet után folytatta. – Nem viszem be magukat, kedveseim, mert ha itt van ez az alak, nem érzem magam biztonságban. – Szörnyű – mondta a lány. A fiú megkérdezte: – De hát ki ez? – Biztosítási ügynök – bólintott Binderné. – Olykor összecsődíti a barátait, és ricsajoznak. Már felmondtam neki, de nem megy el. Sőt! Megfenyegetett, hogy kidob… engem! értik? engem, a saját lakásomból! Binderné elcsuklott, csak az álla remegett. Majd később azt mondta: – Tartsunk össze, mi, jobb emberek. – Mélységes megvetéssel lenézett az udvarra. – Mert a többiek, ebben a házban… nem is érdemes róluk beszélni! – Mit várhatok ezektől! – siránkozott Binderné. – Mit várhat egy szegény özvegy? Ezt a gyilkost (a konyhaablakra bökött) megkértem, mossa meg a hátamat. Mit gondol, mi volt a válasz? Binderné a lányra nézett, a fiúra nézett. Azok hallgattak. Álltak a rácsnál és hallgattak. – Az arcomba nevetett! – Binderné legyintett. – Itt a négyben lakik egy újságíró, azt mondják, művelt ember. Becsengetek, kérem, mossa meg a hátam, rám néz, és becsukja az ajtót. A művelt ember! – Legyintés, szünet. – Fölmegyek a negyedikre, Kellér Ivánhoz, kérem… á, de minek is folytassam? Binderné lebámult a mélybe. Majd váratlanul: – De ha magukat megkérném… – Igenis – nyögte a fiú. – Nagyon szívesen – suttogta a lány. Elbúcsúztak. Ahogy mentek lefelé, a fiú megkérdezte: – Gondolod, lejön hozzánk, hogy a hátát?… A lány nem felelt. Egy hát kísérte őket, egy hát járt végig a házban… talán már lent van a lakásban, beült a kádba, és várja, hogy… Ajtók és ablakok kísérték őket végig az emeleteken. Volt, ahol nem is kellett csöngetni. Rózsika, a postáskiasszony, mintha már régen várta volna őket, az ajtó mögött. Alig kezdett el beszélgetni, máris Bindernére esett szó. – Kétszer lefürdettem – mondta Rózsika. – Akkor azt terjesztette rólam, hogy meg akarom ölni. Bele akarom fojtani a kádba, hogy megkaparinthassam a pénzét. – Még ilyet! – szörnyülködött a lány. Megtudták, hogy Binderné elüldözte az albérlő menyasszonyát. Megtudták, hogy Binderné el akarta magát vetetni az albérlővel. Megtudták, hogy… – Nem engedjük be Bindernét – mondta a fiú, amikor eljöttek Rózsikától. Meglátogattak egy agglegényt, aki zongorázott nekik. Meglátogatták az újságírót, aki mindenféle könyveket mutogatott. Volt, ahol nem nyitottak ajtót a csengetésre. – Nem baj – mondta a lány –, nem kell mindenkit ismerni. – Ahogy leértek az udvarra, megfogta a fiú karját. – Látod, zenészek jöttek. – Látom – bólintott a fiú. Olyan csavargófélék voltak. Egyik udvarból mennek a másikba, és mindenhol ugyanazt a dalt játsszák. Mintha maguk az udvarok adnák tovább a dalt, egyik a másiknak. – Ketten vannak – mondta a lány –, de csak az egyik játszik. De milyen karvalyképe van!… – Azért szépen hegedül – bólintott a fiú. – El tudok képzelni szebbet is – mondta a lány. A másik férfi nem volt egyéb, mint egy fölfelé fordított kalap, ahogy körbejárta az udvart. – El tudok képzelni szebbet is – ismételte a lány. – De azért mindenki itt van. A fiú fölnézett. Valóban mindenki kint van a folyosón. Rózsika előredőlve hallgatta a zenét. Binderné egyetlen sértődött ránc. „Ezt kell hallgatnom, ezt a nyekergést.” De azért el nem mozdult volna. Pénz potyogott a kalapba. A lány megérintette a fiú karját. – Mit adjunk nekik? Nem hoztunk ki pénzt. Pedig már éppen felénk jön… A kalap lassan feléjük közeledett. És akkor a lány hirtelen fölragyogott. – Egy jó pohár hideg víz! Azt hiszem, annak nagyon örülnének majd ebben a melegben. A fiú is úgy gondolta, hogy az nagyon jó lesz. Aztán majd leültetik őket a konyhában, elbeszélgetnek. A lány odament a kalap elé. – Kérem, jöjjenek be hozzánk. – Előrement, hogy kinyissa az ajtót. Bent volt a konyhában a csap előtt. – Friss víz, nincs annál jobb. Egy mozdulatot tett, mintha ki akarná nyitni a csapot. De ahogy azt a vénséges, megrozsdásodott csapot nézte, lehanyatlott a karja. – Friss víz – motyogta. A csapot nézte, és már nem volt mögötte senki. Eltűntek a zenészek, eltűnt a konyha, a lakás. – Mi lesz – mondta mögötte a fiú. A lány ráhajolt a vízcsap megfeketedett kagylójára, mintha a lakókat keresné, akik ott tűntek el a lefolyóban. – Mi lesz? A lány még mindig úgy maradt, ráborulva a kagylóra. Aztán felemelkedett. Hegyes, gonosz volt az arca, ahogy a fiúra nevetett. – Mi lesz? Szétrúgta a konyha vonalát, a lakást. Átugrott a szomszédba, szétrúgta Bakosékat. Fölrohant a téglákon, bekiáltott az üres ajtón: – Senki! Nincs itt senki! Egy pillanatig ott állt a magasban, aztán levágtatott. Pörgött, pörgött a porban. – Senki! Senki! Megint a csap előtt állt. Elszűkült tekintettel nézte. – Minek maradtál itt?! Azt mondd meg, minek? Fölemelt egy kavicsot és hozzávágta. Aztán elkapta a fiú kezét, és kiszaladt az udvarról. |