Üres osztály

Az osztály magára maradt. Üres fogasok, üres padok. A padok mintha lassan felemelkednének a délután csöndjében. Semmi zaj nem ért el ide.

Az osztály magára maradt.

Egy pad megreccsent, de aztán annál nagyobb lett a csönd. El se lehetett képzelni, hogy egy toll elindul a félig beszáradt tintatartó felé, hogy aztán apró kis vonalakat húzogasson a padra, neveket firkáljon. És jó, ha még csak tintával írták ezeket a neveket. – Bruncsi. – Ez be volt vésve. Aztán a középső sorban egy padnak szépen, gondosan kifaragták az oldalát. Nemzedékek dolgoztak rajta. Iszonyatosan vén, szakállas pad. Hangokat hallott, örökké hangokat hallott, és ilyenkor felnyögött.

– Fancsalszky Kálmán!

– Nem jár már ide – mondta egy másik pad –, húsz éve nem jár már ide.

– Fancsalszky Kálmán!

– Mondom, hogy nem jár ide. A fia egy darabig hozzánk járt, de aztán más iskolába került.

– Hagyja, az öreggel nem lehet beszélni.

– A Perecesek. Az egész család idejárt.

– Meg a Morvaiak. Legalább hat Morvairól tudok, az egyiknek be volt törve az orra.

– Az nem Morvai volt.

– Drégely László.

Az üres osztályban recsegtek a padok. Diákokról beszéltek és tanárokról.

– Dicsőfi…

– Mit akar egy kicsapott diákkal? Mit akar Dicsőfivel?

– Azért akkor is csak idejárt.

– Nem, nem az osztálykasszával volt baj. A hajójegyekkel. Ő szedte be a pénzt, amikor hajókirándulásra gyűjtöttek.

– Hajókirándulás, mindenki csak arról beszélt, hogy lampionok voltak meg zenekar.

– Szóval a Dicsőfi elsüllyesztette a pénzt?

– Aztán, egyszer még itt volt… akkor már kicsapják. Az apjával volt itt, de hogy mit akarhattak?…

Ezt senki nem tudta. Mit akarhatott itt a Dicsőfi, amikor már kicsapták?

Az egyik pad megkérdezte. – Igaz, hogy jövőre kirámolnak bennünket?

Csönd. Aztán egy pad az ablak mellől:

– Lehetetlen. Tavaly festettek. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Vagy még régebben.

– Nem, azért akkor is békén hagynak.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött az öreg. – Miért nem megy már ki? Arra vár, hogy a Nyusztai kirángassa?

– A Nyusztai már senkit se rángat ki, mert a Nyusztai már nem tanít, és a Fancsalszky Kálmán nem jár már ide.

– Az ötödik cét kirámolták.

– Miket beszél! Vagy mindenkit, vagy senkit. Külön nem rámolnak ki egy osztályt.

– Az ötödik cé lent van a pincében.

Elhallgattak.

Korhadt, egymásra dobált padok odalent a pincében. Fölfelé fordított padok az irtózatos sötétségben.

Az egyik pad úgy érezte, hogy nem ártana másról beszélni.

– Nem tetszik nekem ez az Omasics!

– Omasics! Omasics!

– Örökösen fészkelődik – folytatta a pad. – Vagy pedig mozdulatlanul ül, és kibámul az ablakon.

– Firkál magára?

– De mindig csak egy nevet. Tintával.

– Na, az még jó.

– Rózsi. Már tele vagyok Rózsival.

Kis csönd. Majd egy hátsó pad: – Mi történt az ötödik cével?

– Semmi.

– De én az előbb úgy hallottam, hogy…

– Mondja csak, szóval telefirkálták? Akkor ez az Omasics nagyon odalehet.

– Nagyon odavan – mondta Omasics padja. – Rendes fiú, de mostanában nem tetszik nekem. Tervez valamit.

– Mindenki tervez valamit – mondta az első pad, az ajtónál. – És a lány? Beszéljen a lányról.

– Va-ve, vá-vé – kezdte egy másik pad. – A teljes hasonulás…

A pad öntötte magából a régi feleleteket – ha az alany maga cselekszik, és ráhárul a cselekvés, például: borotválkozik, futballozik.

– Hagyja már abba!

– Nem kell odafigyelni. Emlékeznek a Lukácsra?

– A Lukácsra?

– Egyszer megszökött, de aztán visszahozták. Egyszer csak ott állt az ajtóban, és akkor csönd lett, nagy csönd.

– Persze, mert mindenki a Lukácsot nézte.

– Az meg nem mozdult, csak állt az ajtóban. – Kis szünet. – Le volt sülve.

– Le volt sülve, de olyan kopottasan.

– …egy édesapa testsúlyának háromötöd része…

– Na, tessék! Már megint! Mi volt a Lukáccsal?

– Azt hittem, sose mozdul el az ajtóból, de aztán mégiscsak elmozdult. Nagyon lassan jött, nem is tudom, meddig tartott, amíg a helyére ért.

Újra látták azt az utat, Lukács végtelen útját, amíg az ajtóból a helyére ért.

– A névmások lehetnek: általános, birtokos, vonatkozó…

– Legyen szíves, igen? Hogy valaki semmi másról ne tudjon beszélni…

Valaki az ablak mellől: – De miért éppen az ötödik céből vitték ki a padokat?

Mire egy gonosz reccsenés.

– Elárulhatom, hogy ez csak az első lépés.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy?…

– Kirámolnak bennünket, kirámolnak az utolsó szálig.

Csönd volt az osztályban. Aztán megint felhangzott:

– Va-ve, vá-vé…

Vele mondták a névmásokat és a határozókat, és ez úgy hangzott, mint a könyörgés. Elnyűtt, fáradt könyörgés. Aztán elhallgattak, és csak az az egy pad mondta a magáét.

– Ban, ben, stul, stül… – Végül elhallgatott ő is, és most már senki se szólt.

Azokra gondoltak odalent. Agyonfaragott, egymásba rohadt padok a pince sötétjében. Fölfelé fordított padok az áthatolhatatlan sötétségben. Néha egy pad megcsúszik, és akkor megindul a zuhatag, megindul az omlás. Aztán megáll az egész, és időtlen időkig nem mozdul semmi.

Senki se szólt az osztályban.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött a vén, szakállas pad. – Fancsalszky Kálmán!