Nevek a falon

Nevek a kórház vörös téglás falán. Szálkás, kusza ceruzaírással vagy bicskával odakarcolva: nevek, bejegyzések, üzenetek.

Willinger Margit bejött 1914 júniusában, itt volt a sebészeten.

Én is akkor jöttem ide, Isten velük!

Itt nyugszik szeretett férjem, itthagyta feleségét és három gyerekét.

Isten veled, János kórház, már én többet a műtőbe nem megyek!

Kunt Anna kiment 1909. június 2-án, visszajött 9-én, és most itt tölti szomorú napjait.

Szerelmem, Gizi, itt volt 1916. szept. 4-én.

Olvasd el, anyám, szomorú levelemet, János kórház szemosztályán hagytam a szememet.

Kiss Anna egész életét itt tölti a kórházban, szegény.

Kinek jutott eszébe? Ki gondolt rá először, hogy egy nagy ünnepélyt kell rendezni, ahol egybegyűlnek mindannyian: betegek, orvosok, ápolók. Willinger Margit? Kunt Anna? vagy Turai mama? Egy biztos: végül is elhatározták, hogy lampionos kerti ünnepélyt tartanak, lampionokat aggatnak fel végig a folyosókon, a kórtermek ajtaját pedig kinyitják, hogy a fekvő betegek is láthassák az ünnepélyt, sőt, az elfekvők is, akiket már nem látogat meg senki, akikre már nem emlékszik senki.

Megállapodtak a műsorban. Szavalat, hegedűszóló, tánc és ének. Willinger Margit költeményt írt az áldott kezű orvosokról, ez lesz az első szám, a szerző előadásában.

Valaki, talán Turai mama, azt mondta, hogy Willinger Margit csakis Kontra doktorra gondolt, amikor az áldott kezű orvosokról írt, és titokban remélik, hogy Kontra doktor az ünnepélyen is megjelenik.

Turai mama minderről a kertben a szomszédnőjének, félhangon suttogott. Akkor már az ünnepély megnyitását várták. Turai mama azon a padon ült, ahova rajta kívül alig mert valaki letelepedni. Agyonmosott, kék kórházi ruhájában ült az öregasszony, beszélt, bólogatott, és közben egyre csak Willinger Margitot nézte.

Willinger Margit két fa között állt, félig lehunyt szemmel, egy papírlappal a kezében. Mindenki tudta, hogy a papírlapon van a költemény az áldott kezű orvosokról. Most még csak azt nem tudták, hogy Willinger Margit kívülről mondja-e a verset, vagy felolvassa.

Breitner Dezső szerint egy költő kívülről tudja minden versét.

– Állítja ön! – vágta rá a veseköves Garas Aladár. – Látszik, hogy soha életében nem ismert egyetlen költőt se. A költő nem szavalóművész, nem komédiás, a költő egyáltalán nem tudja kívülről a verseit, semmi kétség, hogy Willinger Margit fel fogja olvasni a költeményét.

Willinger Margit két fa között állt, és még mindig várt. Talán, hogy valamelyik kórházi épületből kilépjen egy fehér köpenyes alak.

Hatalmas kondér gurult végig az úton, kétkerekű kocsi. Gúnyos, hegyes arc bólogatott a kondér mögött a betegek felé. – Lesz repeta, nem kell félni.

– Arcátlanság – mondta a bárónő. – Bereznai mindig megjegyzéseket fűz az ételosztáshoz.

Fölfúvódott, lilás arca volt a bárónőnek. Ő is abban a kék kórházi ruhában üldögélt, akár a többiek.

A kocsi elgurult, és Willinger Margit még mindig nem kezdett hozzá a felolvasáshoz. Aztán sóhajtott egyet, és végre felemelte a papírlapot. Zene szólalt meg a háta mögött, tárogató.

Willinger Margit a papírra bámult, nem fordult meg. Úgy állt ott, mint aki azt hiszi, hogy rosszul hall. Nem, ez lehetetlen, hiszen az ő költeménye az első szám!

Pagács bácsi jött lefelé az úton, a kerítés mellett, és tárogatózott. Fekete sapkában, régimódi, kék katonakabátban volt Pagács bácsi. Körülötte benépesedett a sétány. Kék egyenruhás katonák sétálgattak lányokkal. Egy-egy pár beült a lugasba. Fehér terítős uzsonnaasztal egy pad mellett, kávéscsészével, kaláccsal. Bárki leemelhetett egy csésze kávét, törhetett a kalácsból.

Szomorú tekintetű tábornok állt a fa mellett, vállára dobott köpenyben. Nem szólt senkihez, valahová a távolba bámult.

– Köves tábornok – mondta Turai mama a padon. – Igazán nem tudom, hogy került ide.

– Aligha Willinger Margit kedvéért jött ide – biccentett a bárónő. Úgy nézett a tábornokra, mintha hellyel akarná kínálni: tessék, üljön ide mellém, nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkivel is el tudna beszélgetni.

– Ő mindjárt tudta, hogy elveszítjük a háborút – mondta egy beteg.

A tábornok úgy nézett, mint aki valóban tudta, hogy elveszítjük a háborút – aztán eltűnt a mosoda épülete mögött.

Asszonyok egy sárga fényű szobában. Hatalmas, durva faragású asztal mellett ültek, akár egy váróteremben. Volt, aki az asztalra könyökölt, egy másik a levegőbe bámult, megint egy másik az ujjával írt az asztalra, haja az arcába hullott, ő meg csak írt, írt. Egy asszony a földön ült, az ágy mellett. Megelégedetten mosolygott, mint aki már itt rendezkedett be az éjjeliszekrény tövében. Volt is mindene: üres doboz az ölében, néhány kopott sakkfigura, összekoszolt kockacukor. Fölemelte a fejét, belemosolygott a szobába, és azt mondta:

– Az én kisfiam nem feledkezik meg rólam.

Egy asszony fölnézett az asztalnál, aztán fölállt, és karját széttárva táncolni kezdett. Apró, tipegő léptekkel körbetáncolta az asztalt, loboncos, szürke haja úszott utána, mint az iszap.

A többiek is fölálltak, és most már együtt táncoltak. Megfogták egymás kezét, kört formáltak, egy darabig az asztal körül keringtek, aztán kifutottak a folyosóra, és már a kertben voltak.

– Sértés – mondta a bárónő, ahogy a táncot nézte. – Nem tudom, miért kellett ezeket meghívni. – Később még megjegyezte: – Valóságos arculcsapás.

Breitner Dezső más véleményen volt.

– Legalább ezek az asszonyok is kijöttek egyszer. Méltánytalanság lett volna kihagyni őket az ünnepélyből.

Turai mama sötéten bólintott. – El tudom képzelni, kinek az ötlete volt.

Willinger Margit mintha még mindig arra várna, hogy mikor kezdhet már hozzá a felolvasáshoz.

Az asszonyok – abból a távoli épületből – a fák és a bokrok között ugráltak. Az egyik leült a földre, megfogta a bokáját.

– És ez még csak a kezdet – biccentett a bárónő. – Hát nem, ettől igazán megkímélhettek volna bennünket.

A kórtermek ajtaja végig nyitva volt, hogy a fekvő betegek is láthassák az ünnepélyt, sőt, az elfekvők is.

Könyökbe bukott, szürke arc. Úgy feküdt azon az alacsony vaságyon a könyökére borulva. Aztán, ahogy zenét meg éneket hallott, lassan fölemelte a fejét. Egy völgyet látott vasútállomással, férfiakkal és nőkkel, akik a vonatot várták. Padon ültek a fák alatt, vagy a sínek mellett járkáltak és beszélgettek. Az egyik férfi a botjával integetett. Ő pedig feltámaszkodott a könyökén, magához húzta a völgyet, mint az asztal lapját, hogy most már közelebbről nézhesse.

A lampionok felgyulladtak a kertben.

Pozderka és Novák, a két ápoló, egy guriguri kocsiról uzsonnát osztott. Csakhogy a kocsi most szépen le volt terítve egy kendővel: azon álltak a csészék. Pozderka és Novák odagurultak mindenkihez, átnyújtották a csészét meg egy szelet kuglófot.

– Persze hogy Willinger Margitnál kezdték – mondta félhangon a bárónő. – Úgy látszik, ő a központ, úgy látszik, már nagyon is sokat képzel magáról. – Turai mama felé pislogott, mintha helyeslést várna.

Turai mama egy szóval se gyalázta Willinger Margitot. – Jobban szeretem, ha egy kis föl van a kávén. – Ez volt minden.

Orvosok jöttek elő a folyosókról. Willinger Margit kezében megremegett a papír. A kövérkés, kissé imbolygó járású Tóhegyi doktor, a sima képű Attkáry, a kopaszos Heuman mind eljöttek az ünnepélyre, csak Kontra doktor nem volt sehol.

Talán mert tudja, hogy fel akarom olvasni a verset – gondolta Willinger Margit.

Tóhegyi, Attkáry és Heuman leültek egy-egy ágy szélére, a betegekkel beszélgettek, tréfálkoztak. Tóhegyi hirtelen felpattant, odafutott Turai mamához, és meg akarta mérni a lázát.

– Most nincs lázmérés! – nevetett Turai mama.

– Akkor legalább hadd véssem bele a padba, hogy itt ültünk együtt. – Tóhegyi doktor már elő is rántotta a bicskáját. Attkáry bebújt az egyik ágyba, álláig húzta a takarót, azt mondta, hogy most ő beteg, tessék, ápolják!

Heuman az egyik ágy szélén: – Ezentúl minden beteggel egy órát beszélgetünk, igen, Beleznai úr, minden beteggel egy órát.

Tóhegyi Kunt Anna ágya mellett állt. Ez az ágy is ki volt húzva a folyosóra, hogy a beteg jól láthassa mindazt, ami a kertben történik. Csakhogy Kunt Anna fel se emelte a fejét, lehunyt szemmel feküdt. Akkor nézett csak fel, ahogy Tóhegyi doktor megszólalt.

– Haza fog menni. Mindent elkövetünk, hogy meggyógyuljon, és hazamenjen a családjához.

Kunt Anna felnézett az orvosra, és alig észrevehetően bólintott.

– Nem – mondta a bárónő a padon –, az orvosok nekem csak egy szívességet tehetnek, hogy békén hagynak, igazán nem is tudnék mit beszélni egy ilyen Tóhegyivel vagy Attkáryval, hozzánk tanárok jártak, Irsay professzor, az Operaház orvosa, és akkor egy ilyen Attkáry – ugyan!

Pozderka és Novák, a két ápoló, gitározni kezdett a bokrok mögött. Ez volt a pillanat, amikor a barna képű, bajuszos Kontra doktor előlépett egy bokor mellől.

– Margit, kérem.

Willinger Margit kezében megremegett a papír. – Tudtam, hogy eljön.

Pozderka Novákra hunyorított. – És most valamit a fiataloknak!

Spanyol dalt játszottak. Pozderka énekelt. – Vad spanyol vagyok, azt mondják, szemem ragyog.

– A kórterem előtt nem árulhattam el érzelmeimet. – Kontra doktor egy lépéssel állt Margit mögött.

Margit egy szót se szólt. Öntudatlan, boldog mosolyban úszott az arca, fejét hátradűtötte, mintha rá akarna hajolni a doktor vállára.

Turai mama megjegyezte: – Végre felolvashatja azt a micsodáját az áldott kezű orvosokról.

Mire a bárónő: – Irsay professzor szóba se állt volna Kontrával.

A gitár és az ének elhallgatott. Mindenki Willinger Margitra nézett. Várták, hogy végre előadja a költeményét. Ő pedig előrelépett a lampionok fényében.

Ének hallatszott. Távoli, tiszta gyerekhang éneke.

– A kis Tóth – mondta valaki –, itt a kis Tóth.

Szőke hajú, kórházi ruhás kislány kötéssel a szemén. Egyedül jött, nem vezette senki. Énekelve jött, de ahogy a sétányra ért, elhallgatott. Kezét előrenyújtotta, megérintette Kontra doktort, aztán Willinger Margitot. A doktor és Willinger Margit egymásra mosolyogtak, mintha most már végképp összetartoznának. A kislány megállt, olyan mozdulatot tett, mintha önmaga körül akarna pörögni. Akik a padon ültek, mind őt nézték, és azok is, akiknek az ágya ki volt tolva a folyosóra.

– Bájos gyermek – mosolygott a bárónő.

Valaki csöndesen megjegyezte.

– Soha többé nem fog látni.

– Gyere ide, kis Tóth! – hangzott az ágyak felől. – Énekelj, kis Tóth.

Egy fiatal nő fölkelt a padról, odament a kislányhoz. – Induljunk, kis Tóth.

A lány fölnézett a kötéses szemével, megfogta a feléje nyújtott kezet, aztán elindult. Énekelt. Ha kérdeztek valamit, abbahagyta az éneket, és halk, tiszta hangon felelt:

– Ezen a héten nem tudott jönni anyukám. Egy bácsival üzente, hogy beteg, de a jövő héten már jobban lesz, és akkor meglátogat.

Úgy hangzott, mint egy lecke.

Egy pillanatig még várt ott a padnál, aztán, hogy nem kérdeztek semmit, továbbment, és megint énekelt.

Turai mama pedig odasúgta a bárónőnek: – Soha többé nem fog már jönni az anyja. Meghalt. Csak a kis Tóth még nem tudja.

– Az apja?

– Már régebben meghalt.

– Hát akkor?

– Itt marad a kórházban. – Ezt már Novák mondta, ahogy előlépett a pad mögül. – Itt marad a kórházban, amíg lehet.

– És ha már nem lehet?

Novák vállat vont. A körme hegyével megpengette a gitárt. Játszani már nem játszott, nem is énekelt. A kis Tóth énekelt. Csak az ő hangját lehetett hallani a kórház kertjében.

A fiatal nő az egyik padtól a másikhoz vezette, aztán felmentek a folyosókon – be a kórtermekbe. Elhagyatott kórtermeket jártak végig, ahol már orvosi vizitet se szoktak tartani. Itt már egy-egy beteg feküdt, sárgán, lefogyva, huzat se volt az ágyon. Üres kórtermek következtek, megrozsdásodott vaságyakkal, aztán elértek oda, ahol az asszonyok az ágyak mellett ültek a földön.

A kislány egyszerre csak megállt.

A kéz, amit úgy tartott, mint egy fadarabot, elhúzódott. Tudott ő menni egyedül is, ismerte a kórházat, de most hirtelen valami olyan ürességet érzett…

Fölemelte a kezét, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben. Egy darabig állt, aztán botorkálva elindult végig a termeken. Neveket kiáltozott. Ápolók, orvosok neveit, akiket ismert. Nem felelt senki. Nekiütközött egy vaságynak, megcsörrent mellette egy éjjeliszekrény. Pillanatra megállt, aztán ment tovább, végig az üres termeken. Üresek voltak a folyosók, üres volt az udvar. Neveket kiáltozott. Ápolók, orvosok, betegek neveit. Nem felelt senki. A levegő is üres volt.

Egy darabig az udvarban járkált, tébolyodva járkált a sétányon, aztán nekiütődött a falnak.

Keze megtalálta a falat, a kórház falát. Ujja végigcsúszott a kusza ceruzaírásokon, karcolásokon, végigfutott a neveken, ahogy betűzte: Kunt Anna, Willinger Mar…

Ceruzakapszlit húzott elő a köpenye zsebéből, aztán kaparta a falat, oly kétségbeesetten, mint aki be akar hatolni ebbe az időtlen, vénséges vén falba.