Borbély a házbanÚgy állt ott fehér köpenyében, akár az üzletben. Felső zsebében fésű, borotvakés. Mosolygott hajlongott, és közben azt mondta: – Üdvözlöm, Lakos úr. – Eljött, Hantos úr? – Ön se feledkezett meg rólam… Aztán, hogy elfogott egy kezet. – Tudtam… Majd egy másiknak. – Nem is mertem volna remélni… Mögötte a felesége – vékony kis barna asszony – hol a vendégre nézett, hol rá – a borbélyra. Megszorította a karját. – Mondtam, hogy nem kell kétségbeesni. Egy lépést tett előre a konyhában a vendégek felé. – Ó, a férjem azt hitte, hogy most már vége mindennek azért, mert fel kellett adni az üzletet. De én mondtam, hogy nem szabad elcsüggedni. – Kis szünetet tartott. – Meg aztán így sokkal kedélyesebb is. Most aztán már Lakos úrnak, Váradi úrnak, Hantos úrnak meg a többieknek is körül kellett nézni a konyhában. Meg kellett csodálni a régi, tükrös borbélyasztalt, a székeket, a habfehér törölközőt a falon… és még újságok, nahát, még újságok is vannak a konyhaasztalon: Pesti Hírlap, Tolnai Világlapja… Hogy csinálta ezt, Ferikém? – Lakos úr belecsúszott a székbe, a tükör elé. Kendőt gyömöszöltek az álla alá. – Borotválás és fazonigazítás. A borbély valósággal a fülébe súgta. – A feleségem nélkül nem mentem volna semmire. Az ő ötlete volt az egész. – Mindent együtt beszéltünk meg – mondta az asszony a konyha közepéről. Odafordult az egyik vendéghez. – Milyen újságot parancsol? De hát miért nem ül le? Azt hiszem, igazán kényelmes székek. – És közben az a vékony, ideges mosoly. Mintha örökké ráncigálnia kéne az arcát. – Mit szólnak a virágaimhoz? Egy szavuk sincs hozzá? Kövér, bőrkabátos férfi odament a konyhaasztalhoz, megcsodálta a vázákat. – Kedves, valóban kedves. Az asszony már a férjénél volt. – Majd én szappanozok. – Kis tálkában hozta a vizet, és elkezdte szappanozni Lakos úr arcát. – A meghívókat is a feleségem küldte szét. – A borbély Lakos mögött állt. Egy hang az ajtó felől. – Ő rajzolta azokat a mintákat? Az asszony szappanozott, Lakos lehunyta szemét, arcát elöntötte a hab. A borbély a kését fente, és azt mondta: – A feleségemnek tanulnia kellett volna. Ha látnák a rajzait… – Ugyan! – Az asszony otthagyta a beszappanozott arcot. Süteményt vett ki a szekrényből, kistányérokat. – Tessék, Halmos úr, remélem, maga se veti meg, Timár úr? – Ebéd előtt vagyok – mondta a bőrkabátos férfi. Az asszony mosolygott, a férfi előtt imbolygott a tányérral, aztán elfordult. Megint ott állt a férje mellett. A szappanhab átszállt egy másik arcra. Volt, aki csak hajvágást kért. A bőrkabátos, ahogy belecsúszott a borbélyszékbe, lábát előretolta, ujjait szétterpesztette a térdén. – És az engedély? A borbély a fejét ingatta. – Nincs, nincs… – Körülnézett. – De hát, reméljük, nem lesz baj. Az asszony a tükörhöz ment, mintha mögéje akarna lépni. – Jó, hogy ez az asztal megmaradt… – Aztán egyszerre csak Varsányi Rudiról kezdett beszélni. Varsányi Rudiról, aki kiszorította az üzletüket az utcából, aki tönkretette őket. – Miért kellett éppen ide jönnie, ebbe az utcába? A borbély intett, hogy hallgasson, de az asszonyt nem lehetett megállítani. – Bosszút esküdött az uram ellen, mert valamikor nála volt inas. – Hallgass. – Megesküdött, hogy tönkretesz! – Az asszony végignézett az arcokon. – De önök nem hagytak el bennünket, nem pártoltak el tőlünk. A vendégek hallgattak. Egy borostás képű férfi, hátul a konyhaajtónál, újságot olvasott. Egy nyakba nőtt haj aprósüteményt eszegetett. És akkor egy hang a tükörből. – Szeretném, ha nem nyírna fel hátul. Az asszony már ott volt a férje mellett. Azt a vöröses, duzzadt nyakat nézte a széken. – Hátul lent van a fazon. Az asszony és a borbély összenéztek a tükörben. Akárcsak be akarnának szaladni a szobába, hogy majd ott megbeszéljenek valamit. – Igen. – A borbély belebólintott a tükörbe. – Hátul lent van a fazon. – Ön mindig fölnyír. – A két vastag szemöldök összehúzódott. A borbély mondott valamit, hogy nem, nem. Az asszony figyelmesen nézte hátul a fazont. Előregörnyedve nézte. Fölegyenesedett. De már nem ment oda senkihez, hogy süteménnyel kínálja, vagy hogy kicserélje az újságot. Varsányi Rudiról se szólt többet, aki a férjét kitúrta az utcából. Kis tálkában habot kevert. Hatalmas fül volt előtte, elvadult bozót. Az asszony ollóval a kezében föléje hajolt, aztán eltűnt ebben a dzsungelban. Majd egy orr szippantotta fel. Közben, a vendég nyakáról, a férjét hallotta. – Olvastam, hogy Türr István tábornoknak külön borbélya volt az orra részére. – Hogy érti ezt? – Az arc rájuk bámult a tükörből. A borbély elhallgatott. Az asszony elengedte kezében az ollót. A hajpamacsokat nézte a konyha kövén. – Miért nem mondják mindjárt, hogy ősember vagyok. – A vendég előrehajolt. – King-Kong, a gorilla. Valaki nevetett az ajtónál. – Látta King-Kongot a filmen? Az ott a tükörben nem válaszolt. Visszahanyatlott a székén, és csak annyit mondott. – Szóval tartsak egy külön borbélyt az orrom részére? – Ugyan, de hát erről szó sincs! – Az asszony félénken csattogott az ollójával. A vendég feje fölött szemrehányó pillantást vetett a férjére. Aztán, amikor a vendég kiszállt a székből, két oldalról körülvették, lekefélték, megigazították a kabátját, az ajtóig kísérték. – Legyen szerencsénk máskor is. Minden vendégtől együtt búcsúztak. Amikor magukra maradtak, az asszony felsöpörte a hulladék hajat. – És a lakók? – A férfi az asszonyra nézett. – Ha valaki bejelenti, hogy nincs engedélyünk? Az asszony a konyhaajtóhoz lépett. – Senki sincs kint. – Biztosan észrevették ezt a nagy jövést-menést. – Nem szólnak. Nincs senki olyan a házban… Pár nap múlva egy tűzoltó jött, meg egy gimnazista a Zrínyiből. – Mintaiskola – mondta a borbély –, adja át üdvözletemet Baczoni tanár úrnak. A következő vasárnap az asszony egy kis ízes befőttel kedveskedett. Miközben az újságokat és a képeslapokat rendezgette, odaszólt a férjének. – Senkire se tegyél megjegyzést. Se az orrára, se a fülére. A férfi vállat vont, és mert még mindig nem jött senki, beleült a székbe a tükör elé. Az asszony megállt mögötte. – Ezt nem teheted. – Adj egy újságot. A férfi hátranyúlt a levegőbe. – Újságot? – Ma nem jön senki. Kopogtattak. A borbély lecsúszott a székről. Jött Lakos úr, Hantos úr meg a többiek. Újabbak is érkeztek, akik múlt vasárnap nem voltak itt. Egy rókaképű férfi azt mondta: – A barátom küldött ide. A Lázár Pista. Az asszony meg csak a férjét nézte. Mintha azt akarná mondani: Te persze nem hiszel semmiben! Aztán odafordult Lakos úrhoz, és megkérdezte: – Igaz, hogy a Varsányi Rudihoz egyre kevesebben járnak? Egyszer valaki elhozta a kisfiát. – Könnyű nyári frizurát a gyereknek. Párnát dobtak föl a székre, még egy párnát. Amikor a gyerek fölült, a borbély a tükör alá mutatott. – Onnan jön ki a fehér egér. A gyerek álmos, tunya tekintettel a borbélyra nézett. – Apa, ennek itt olyan feje van, mint Stan és Pan közül a Stannak. A borbély a tükör elé állt, keserves képet vágott, és beletúrt a hajába. – Akárcsak Stan a filmen! – nevetett hátul valaki. A gyerek nem nevetett. Inkább úgy nézett a borbélyra, mintha külön unná a hosszú, sovány arcát, a tüskés haját, és hogy olyan képet vág, mint Stan a filmen. A borbély könnyű frizurát csinált a gyereknek. Olyan volt az a frizura, mint egy vidám nyári park. – Sikered volt – mondta az asszony. – Stan Laurent máskor is utánozhatod. Az ilyesmit nemcsak a gyerekek szeretik. A borbély arról beszélt, hogy milyen nehéz gyerekeket nyírni. Sose tartják rendesen a fejüket. Az asszony arról beszélt, hogy elkéri a gramofont a szomszédból, mert a zene vonzza az embereket. – Nincs egy kevésbé tiszta kendőjük? A magas homlokú, őszes férfi egyetlen mozdulattal lekapta nyakáról a kendőt, és meglengette a borbély előtt. Merev, kifejezéstelen arccal nézte a borbély, ahogy újra megkérdezte. – Nincs egy még kevésbé tiszta kendőjük? A rókaképű férfi, akit Lázár úr küldött, gyűrött burettruhájában előjött az ajtó mellől. A kendő fölé hajolt. Az asszony elrántotta a kendőt, és hátravitte a szobába. – Mindjárt hozok egy másikat, Hantos úr. Hantos úr hátradűtötte a fejét, és várt. Csak akkor szólalt meg, amikor az új kendőt a nyaka köré gyömöszölték. – Mindig szerettem a kockás kendőt, de talán leginkább a kék-piros kockás kendőt. A borbély a feleségére nézett a tükörben. Az asszony lehajtotta a fejét, és szappanozott. – Hiába – mondta később az asszony –, nem vagyunk kellőképpen fölszerelve. De azért többé nem lesz ilyen panasz. – Megjegyezte, hogy a szomszédból el kéne kérni a gramofont. Legközelebb ketten jöttek. A rókaképű és egy nagy darab, kövér ember. Ők ketten olvasták az újságot, eszegették az aprósüteményt. – Visszacsúsztunk. A borbély a nagy székben ült, a tükör előtt. – Miért mondod ezt? – Az asszony körülötte keringett. A borbély a haját fésülgette, a tüskés, bozótos haját. Fütyörészett, és a haját fésülte. Szerdán beállított egy postás. Aztán vasárnap megint ott volt az egész társaság. Megkérdezem, gondolta az asszony, megkérdezem, miért nem voltak itt múlt vasárnap, miért nem jöttek be legalább egy borotválásra. Nem kérdezett semmit. Nézte ezeket az arcokat a konyha üvegajtaja előtt. Fekete kendőt feszítettek az ajtóra, hogy ne vágjon be a nap. Az arcok zöldessárga színt kaptak. – Itt vannak, és eljönnek jövő vasárnap is, meg azután. A férjem hiába reméli, hogy elmaradnak. Mert azt reméli. És hogy akkor majd megint úgy néz rám, mint amikor be kellett zárni az üzletet. Az üzletet is vissza fogjuk szerezni. – Elhanyagolja a süteményeimet, Lakos úr. Egy hét múlva csak ők ketten voltak a konyhában: a borbély meg a felesége. Egyébként mintha soha senki nem jött volna hozzájuk. El se lehetett képzelni, hogy valaki ide beteszi a lábát. Pedig minden elő volt készítve: a fenőszíj, a kis tálka, a virág, az aprósütemény. A borbély a konyhaasztalnál állt, mögötte az asszony. – Nem tűröm – mondta az asszony –, nem tűröm, hogy leharapdáld a sütemény szélét. A borbély hátranézett és vállat vont. Kopogtattak. A rókaképű férfi jött, Lázár úr barátja. Beült az egyik székbe, az ajtó mellett, kezébe vette az újságot, olvasni kezdte. A borbély a tükör előtt állt, megfordította a párnát az üres széken, aztán újra megfordította. – Tessék, kérem. – Az asszony a vendéghez lépett. Az fölnézett, lassú mozdulattal az ölébe eresztette az újságot. – Nincs valami nagy tolongás, nem lehet mondani. – Odaballagott a tükör elé. – Még jöhetnek. – Az asszony szappanozott, és közben megkérdezte. – Hogy van a Lázár úr? – Nem is tudom, mikor láttam. – Később még annyit mondott. – Nem kell kiborotválni. Legközelebb semmit se mondott. Átszelte a konyhát, útközben bekapott egy aprósüteményt, aztán beült a székbe. A borbély se kérdezett semmit, az asszony se kérdezett semmit. Nézték a vöröses-tüskés arcot, a nyakba nőtt hajat. Ha jön valaki, gondolta az asszony, azt mondom, bocsánat, kérem, de tessék felállni. Nem bánom, ha megsértődik. Senki se jött. Az asszony elkezdte szappanozni a vörösestüskés arcot. Hétköznapokon semmi. Az asszony arca odaragadt az ajtó üvegéhez. – Két hete volt itt a tűzoltó. Egy klottnadrágos fiú állt lent az udvaron, és kést dobált a fába. – Emlékszel a gimnazistára? Forradás volt az arcán. A penge megremegett, ahogy beleállt a fába. – Három hete, vasárnap még mindenki itt volt. – Az asszony lebámult az udvarra. – Nem, Hantos úr már akkor se jött. – Dehogynem! Meg is dicsérte a süteményemet. Odalent az udvaron könnyű szél mozgatta a fa leveleit. Lépések hallatszottak a folyosóról. – A Lázár úr barátja. – Az asszony elhúzódott az ajtótól. Ő jött, Lázár úr barátja. Ez az arc volt a vasárnap. – Miatta nem jönnek a többiek – mondta egyszer az asszony. A borbély rábámult. Vasárnap reggel volt, és ők ott ültek a konyhában. Hokedlin ültek. A székeket már ki se hozták, nem volt sütemény, és nem voltak újságok. A nyári nap akárcsak az udvarból emelkedett volna fel. A konyhát elöntötte a sárga fény. – Mit bámulsz? – Az asszony fölállt, odament a férjéhez. – Nem emlékszel rájuk? A férfi vállat vont, cigarettára gyújtott. – Téged nem érdekel – mondta az asszony –, téged az üzlet se érdekelt. – Elhallgatott, majd szinte könyörögve. – De hát te magad mondtad, hogy valamelyik délután találkoztál Lakossal lent a téren, a hátsó kiskörben… megölelt… azt mondta, hogy vasárnap eljön. – Aztán mégse jött el. – Hidd el, miatta van az egész. – A nő előrehajolt. – Én már az első pillanatban láttam, hogy nem kedvelik. Nem is csoda! Amilyen tolakodó. Emlékszel, egyszer a Hantos előtt ült be a székbe. – Nem emlékszem. – Emlékezned kell! – Az asszony megint az ajtónál volt. Kinézett az udvarra. Lent a klottnadrágos fiú bicskát dobált a fába. Két dobás között felnevetett. Az asszony visszahúzódott. – Emlékezned kell, még mondtad is utána, hogy… Lépések a folyosóról. Az asszony úgy érezte, mintha fejében kopognának a lépések. Előrejött az ajtóig, akárcsak le akarna kuporodni, hogy úgy könyörögjön. – Menjen, menjen, kérem… Árnyék esett az ajtó üvegjére. Beengedte a vendéget. Az asszony újra meghívókat küldözgetett. – Jönnek, majd meglátod, hogy újra jönnek.
Hétköznap nem volt semmi. Vasárnap az asszony aprósüteményt készített, és az újságokat is kirakta a konyhaasztalra. Aztán, mikor a lépéseket hallotta a folyosóról, remegni kezdett. Előrehajolt a hokedlin, arcát tenyerébe dűtötte. – Talán nem ő az – mondta a férfi. A lépések egyre közelebbről hallatszottak. Az asszony valósággal összezsugorodott. A férfi átfogta a vállát, bevitte a szobába. Aztán visszament a konyhába, hogy ajtót nyisson. A vendég megállt az asztalnál. Süteményt tömött a szájába, belelapozott az újságba. – Hajvágás is lesz – mondta, ahogy odaült a tükör elé. Hosszan előrenyújtotta a lábát, és a tükörből ránézett a borbélyra. – Sose mesél semmit. Nem történik maguknál semmi a házban? A borbély a vendég nyakába illesztette a kendőt. Az félig lehunyta a szemét, mint aki aludni készül. Lustán, álmosan fölpillantott. Egyszerre fönnakadt a tekintete. Félig fölemelkedett a székből, majd visszasüllyedt, és csak nézte azt a fejet a tükörben. – Mit csinált? A borbély mellette állt, leeresztett karral. A fejre nézett, a fehér sávra a barna haj közepén. – Belenyírt a hajamba! – Megpördült a széken, a borbélyra bámult, aztán visszafordult a tükör felé. Egy ujjával megérintette a kopasz sávot, mint aki nem hiszi el, mint aki nem tudja elhinni. – Nullással belenyírt a hajamba… A borbély a szék mellett állt, és hallgatott. Mintha nem is vele kiabálnának. – Hogy tehetett ilyet?! – A vendég elcsuklott. – Akkor most már vegye le az egészet. – Két oldalról belekapaszkodott hajába, akárcsak le akarná rántani. A borbély nem mozdult. – Mozduljon már! Miféle tréfa ez? – Végigsimított a kopasz folton. Szemöldökét összehúzta, közel hajolt a tükörhöz. Motyogott, mintha meg akarna valamit beszélni azzal az idegen fejjel. Lerántotta nyakáról a kendőt. – Ezért még megfizet. Ezért még keservesen megfizet! – Tenyerét a fejére tapasztotta, és kirohant. – Mi történt? – Az asszony a szoba ajtajában állt. Vörös, felfúvódott arccal, mint aki átforrósodott párnák közül kelt ki. Odament a férfihoz, aki még mindig leeresztett karral állt az üres szék mellett. – Mi történt? – Nem jön többet. – A borbély letette a gépet az asztalra. Mielőtt még a másik bármit is kérdezhetett volna, fogta a borotvaszappant, és keresztülhúzta a tükröt. – Senki se jön többet. |