Sírkő-kert

– Miért ne?! Egy időben nekem is lehetett volna bódém. Engedélyt is kaptam volna, meg ami az anyagi helyzetemet illeti… Elhallgatott a cipőpertlik függönye mellett. Mintha eltűnődött volna. Ott ült a zöld asztalka mellett, cipőpertlik, hajcsatok, fésűk és akasztók között.

– Maga sose gondolt rá, hogy bódéja legyen? – Felnézett abba a sovány, merev arcba.

Az meg se hallotta. Rázta a platniját, szikrák röpködtek körülötte. Előtte meg egy halom pattogatott kukorica, akárcsak valami rezsón. Oldalt zacskók, odaszórva egy szögre.

Rázta a platniját, szikrák röpködtek körülötte, ahogy ott állt a falnál.

A pertlis meg csak bugyborékolt. – Ott voltak a bódék a téren, a Földesé, a Liszaueré, a Sperberé… mind el tudom mondani.

Valami biztatásfélére várt, de a másik nem biztatta.

Ő pedig megigazította a pokrócot. A dereka köré volt tekerve az a szürke pokróc. – A vese nálam érzékeny pont, vigyáznom kell.

Vállat vont, akárcsak valaki félbeszakította volna. Aztán ahogy egy férfi megállt előtte, valósággal rákiáltott:

– A vállfák, uram, a vállfák! Vagy maga talán már föl se akasztja a zakóját? Mert annyi zakója van, mert maga a zakókirály!

Az idegen megérintette az akasztót, nézte, hogy hintázik, majd bement a sírkövek közé.

Az árus utánabámult, majd kiesett a pokrócából. – A vállfa nem cikk, a pertli nem cikk, a fésű nem cikk – mind odamennek.

Mind odamentek. A férfi, aki az előbb a vállfát himbálta, egy magas, sovány, gyászfátyolos asszony, két gyerekkel, aztán még egy férfi, aki valahogy hirtelen csapódott hozzájuk. Végigmentek a kis kerten, a sírkövek között. A gyerekek olykor megálltak egy kőnél. Márványangyal fehér, halott mosollyal.

– Haszlaher Évike – olvasta a nevet az egyik gyerek.

Futballkapus elvetődve, amint éppen kifog egy labdát. Fehér arc, fehér sapka, fehér dressz és fehér labda.

Egy férfi hosszan nézte. Úgy állt előtte, mintha ki akarná rúgni a kezéből a labdát.

A gyerekek a neveket olvasták.

– Porgesz Imre, élt 63 évet.

– Kertész Róbertné, drága nagymamánk.

Aztán otthagyták mind az emlékműveket, egy csoportba verődtek, és elindultak a kert végében levő üvegház felé.

– Akár egy nyári lak – mondta a pertlis. – Vagy éppen valami nyári vendéglő.

– Bierman Ervin. – Ez állt nagy betűkkel az üvegház homlokán.

Az asszony és a férfiak egy pillanatra felnéztek a cégérre, aztán sorba beléptek az üvegajtón.

– Nyári vendéglő a téli szezonban – bólintott a pertlis.

A kertben tél volt, hóban álltak a szobrok, a kis út tisztára seperve.

– Ha újra születek, csak sírkövesnek születek. – A pertlis felállt, két kézzel fogta a pokrócot. Megigazított egy fésűt, belebámult az egyik tükörbe. – A Sperber különösen pártolta az ügyemet, mindenáron azt akarta, hogy bódém legyen. Maga ismerte a Sperber Klárit?

Az, ott a falnál, letépett egy papírzacskót, hogy pattogatott kukoricát adjon valakinek.

– Keményen vágtam a szelet a Sperber Klárinak. – A pertlis az állát igazgatta a tükörben. Két ujja közé fogta az állát, úgy igazgatta. – Keményen vágtam a szelet, és nem is eredménytelenül, pedig az egyik Liszauer fiú is szemet vetett Klárira.

Elengedte az állát, lassan megfordult. Azt az öregurat nézte, aki hátrakulcsolt kézzel végigballagott a sírkövek között.

– Mélységes részvétem. – Meghajolt a pokrócában. Kiguvadt szemmel nézte az öreget. Aztán elöl összefogta a pokrócot, és visszaült a székre. Egy darabig hallgatott, majd akárcsak valami kérdésre válaszolna: – Továbbvitték a teret, az Árusok terét, valahová a város szélére. Nagy dohányt akasztottak le ezek, és ezt persze nemcsak én tudtam. Emlékszik a Mórinéra?

A pokrócot paskolta.

– …honnan kapta a Móriné a zöldséget, a petrezselymet, a hagymát? Miért volt mindig friss áruja? Hát persze hogy azért, mert összeszűrte a levet a kertészekkel! Micsoda savanyított káposztája volt, pedig neki nem is lett volna szabad savanyított káposztát árulni. Tudja, hogy a fia egyszer bajonettel támadt rá? A saját fia? Ha akkor a Földes nem ugrik közéjük…

Valaki megállt a pertlik előtt.

Az árus azt a barna cipőt nézte. Vékony, tört orrú, barna cipő.

Az árus nem nézett fel, neki elég volt ez a cipő. „Ha rálépnék, szétmenne.”

A cipő eltűnt, és ő tovább beszélt.

– …emlékszik az állatkertre? Az állatkertre az Árusok terén? Egyszer bedugtam a kezemet a hiéna torkába a Sperber Klári előtt.

A platni közönyösen rázkódott.

– Maga persze nem esik hasra, maga persze erre azt mondja, hogy az a hiéna már lábra se tudott állni.

Beakasztotta a karját az egyik vállfa háromszögébe.

– Az öreg Bluz fogta el a hiénát. Micsoda felhajtás volt, amikor kihozta az Árusok terére!

(Bluz jött elöl, az öreg Bluz, bőrzekében, csizmában, puskával a vállán. Mögötte hozták a ketrecet.

Az árusok mind kint voltak, mert ezt aztán látni akarták. Valaki virágot dobott az öreg Bluz elé, mögötte meg azt magyarázták, hogy a háborúban se ijedt meg az árnyékától, és ezüst vitézségije van.

– Egy Bluznak?! – hajolt közéjük Sperber. – Egy Bluznak ezüst vitézségije?

Sperber még valami olyasmit is mondott, hogy ezt a hiénát nem is az öreg lőtte, úgy vásárolta valahol. Nem is jár vadászni. Nem kell bedőlni a bőrzekének, a csizmának.

Az öreg Bluz ott elöl meg se hallotta Sperbert.)

– Régi harag ez a Bluzok és a Sperberek között – bólintott a pertliárus. – Egyszer meg is verekedtek, a Bluzok megtámadták a Sperber bódéját, füstölgött az Árusok tere.

A fejét ingatta, ahogy erre a csatára gondolt, az árusok csatájára.

– De hol vannak már a Bluzok és a Sperberek? Túlságosan nagy lábon éltek, és ezt nemcsak én tudtam meg maga. Kitették innen őket, úgy bizony.

Az csak rázta a platniját, mint aki soha életében nem hallott a Bluzokról és a Sperberekről.

– Na tessék! – A pertlis a sírkövek felé bökött.

Valóságos kis tábor a kertben. Elszórt csoportok egy-egy sírkőnél.

Az árus csak nézte őket, aztán széthajtotta a pertlik függönyét, mintha be akarna bújni.

– Gyűrűs menyasszonyom volt a Sperber Klári, de akkor elcsábította a film. Én nem is tudom, hogy történt, de egyszer csak a fejébe vette, hogy sztár lesz. Mégpedig külföldön. Nem álltam az útjába.

Bebújt a pertlik közé. Valahol a pertlik mögött egyszer csak megtalálja gyűrűs menyasszonyát, Sperber Klárit.

– Talán azt várja, hogy utánamenjek. – Előbújt a függöny mögül, a járdát nézte. Ahogy valaki megáll előtte és továbbmegy.

– Ki tudja, merre jár, hol vár reám – dudolta elmélázva – …követem őt, mint napfényt az árnyék…

Megpaskolta a pokrócot.

– Az öreg Liszauer temetésén találkoztunk utoljára. Igaz, Sperber nem volt jóban a Liszauer családdal, de azért elment a temetésre. Mégis, a nagy Liszauer, az árusok atyja. Valahogy úgy beszéltek róla, mintha ő alapította volna meg ezt a teret, persze, ez nem igaz, mert az Árusok tere már olyan, de olyan régi!… Mindenesetre ő volt a nagy Liszauer. Az üvegcsarnokban ravatalozták fel, a tér nagy üvegcsarnokában.

Előtte volt a kép, ahogy a nagy Liszauer ott fekszik a ravatalon. A ruhahegyeket és a könyvtornyokat kihordták az üvegcsarnokból, gramofont és fürdőkádat se lehetett látni, mint más közönséges napon. Nem volt ott más, csak a ravatal. És a fényes homlokú, szürke szakállas arc a gyertyák között. Körülötte köhécselés és csoszogás. Mind eljöttek a bódésok, hogy még egyszer utoljára megnézzék Liszauer Ernőt. Eljöttek a bódésok, az árusok, a felhajtók, a rongyrázók, a potyapofák, hogy még egyszer elbúcsúzzanak a Liszauer család fejétől, ennek az egész törzsnek a főnökétől. Elvonultak előtte a régi harcostársak: a Bluzok, Prokeschek és Mattanowichok, és bár életében haragot tartottak vele, de most azért itt voltak a Sperberek is. Nem búcsúztatta senki, ezt szigorúan megtiltotta végrendeletében. Csak elmentek előtte az arcok.

– Orrvérzésben halt meg. – Felnézett a pertlik közül arra a rázkódó platnira. – Éjjel, álmában. Azt mondják, nagy férfiak halnak meg így, például Attila, a hunok királya, Isten ostora.

A platni rázkódott.

– …hunok királya, Isten ostora. – Megigazított egy akasztót, aztán megint Sperber Kláriról beszélt, akivel azon a temetésen találkozott utoljára. – A bejáratnál álltunk, és csak arra kért, hogy ne is mondjak semmit, ne próbáljam lebeszélni, mert akkor nem lesz ereje elmenni. Aztán, amikor kifelé sodródtunk a tömegben, megszorította a kezemet.

Újabb alakok tűntek fel a kertben, a sírkövek között. A pertlis addig nézte őket, amíg el nem tűntek az üvegházban.

– A sírkő a cikk! Nem megy itt senki másnak, csak Bierman Ervinnek. – A pokrócot paskolgatta. – Azt mondják, Liszauerné fölébredt akkor éjjel, amikor a férjével a dolog történt. Fölébredt, de meg se mozdult. Érti ezt? na, mindegy.

Rándított egyet a vállán.

– Most álljak oda, és mondjam azt: Klári, nem engedlek el! – Kis szünet. – Ugyan, kérem! Pedig az apja hálás lett volna, nekem elhiheti. Bevitt a Limanova kávéházba, és ott könyörgött nekem. „Beszéljen a Klárival, ne csináljon ilyen őrültséget, maga az egyetlen, akire hallgat.”

Ujjával vonalakat húzogatott a pokrócon.

– Berlinből még kaptam egypár levelet. Tudja, először oda ment a Klári. Aztán Amerikából már csak egy képeslapot küldött. Egy Alfa Romeo volt rajta meg pálmafák. Kalifornia.

A sírkő-kert felé nézett, és nevetni kezdett. Élesen nevetett, valósággal rikácsolt.

– Mit mondana most a Sperber! Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit mondana most a Sperber. „Béreském, mindennap kézcsókra járulok magához, hogy nem állt a lányom útjába.” Ezt mondaná, nekem elhiheti. Mert itt most már csak egy császár van, Bierman Ervin, a sírköves.

Dobolt a pokrócon.

– Hol vannak a Bluzok és a Sperberek?! Egyre kijjebb dobják őket, egyre kijjebb, hogy ne rontsák itt a levegőt. Ma még valahol Kispest mögött, aztán tovább, megint tovább.

A pertliárus lerúgta magáról a pokrócot, felállt.

– Mert azt hitték, hogy nekik már mindent lehet, hogy ők már mindenkit zsebre vágnak.

Egy pillanatig úgy állt a lehullott pokróca mellett, aztán berohant a kertbe, a sírkövek közé.

– Bierman úr, hall engem? Szórjon ki mindenkit, mert most olyan megrendelést kap! Készítse el a Bluzok sírboltját. Ide figyeljen, majd egymás mellett fekszenek mind a Bluzok! De ez még semmi, hozom a Sperbereket, a Liszauereket, a Prokescheket és Mattanowichokat. Ez azért már mégiscsak valami! Családi sírbolt a Prokescheknek és Mattanowichoknak… Bierman úr! Biermankám… hozom az Árusok terét!

Elakadt. Úgy tátogott, mint aki hirtelen megnémult. Aztán már megint ott volt a pertliknél, és becsavarodott a pokrócába. Remegett, ahogy visszaült a székre.

Fölötte, a megfeketedett falnál, a pattogatottkukorica-árus halott, merev arccal rázta a platniját.