Tizenegy dressz

Sperber a bódé előtt állt és jojózott. Kalapja kissé hátratolva, kabátja kigombolva, zakója kigombolva.

Mögötte felöltő lógott, de ő egy cseppet se törődött vele. Nem törődött vele, hogy mi van mögötte, és azzal se, hogy mi van körülötte. Jojózott. A rugalmas zsinóron leengedte a jojó világoskék dobozát, majd visszarántotta a tenyerébe. Váratlanul előrelökte.

– Csak bele a pofámba! – Kövér férfi ment el előtte, kiskabátban, sállal a nyaka körül. Megállt, vállat vont. – Különben igaza van, amilyen forgalom van itt!…

Árusok sétálgattak a bódésor kis utcáján. Az egyik üres pasztásdobozt rugdalt. Olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná cselezni önmagát, aztán elrúgta a dobozt, és ő is Sperbert nézte. Ahogy azt a jojót leengedi, majd visszarántja.

…leengedte, majd visszarántotta, hátradobta a feje fölött, majd megint leengedte.

Valahol gramofon recsegett. Libro Schaffer Tibitó! Tibitó! Tibitó!…

– Mert lemezt aztán vesznek! – mondta az egyik árus. Úgy nézett körül, mintha szét akarná rúgni a bódékat. – Általában ide járnak lemezt vásárolni. – Pillanatra elhallgatott, majd valami megveszekedett dühvel rikácsolta: – Libro Schaffer Tibitó! Tibitó! Tibitóó!

Egy fehér sörtés alak a fejét csóválta. – Azért irigylem a Sperbert. Hogy valakinek ilyen türelme legyen…

– Piros jojóm is van – bólintott Sperber. – Fekete is, meg vajszínű, aztán én is csináltam egyet két stoppolófából.

– Maga is… igazán? – A sörtésképű a levegőbe kapott, mintha el akarná csípni a jojót.

– Azzal a legnehezebb… valahogy azzal tudok a legnehezebben.

– Lámpaláza van?

Nem beszéltek többet. Sperber jojózott, a többiek meg nézték.

Egy baka tűnt fel egy lánnyal. És mintha Sperber őket is magához rántaná. Ott álltak mind a ketten a bódé előtt, valami dermedt csodálkozással. A bő szoknyás lány a fiú keze után nyúlt. És csak nézte, hogy dobálja Sperber a jojót, és hogy rántja vissza ismét a tenyerébe.

– Tessék. – Az árus a lány felé dobta a jojót.

Az arrébb ugrott.

– Nem kell megijedni. – Sperber a fejét ingatta. – Egy ilyen helyes kislánynak sose kell megijedni… egy ilyen ennivaló, cukor… Megtanítsam jojózni? Megtanítsam?

– Majd a Sperber megtanítja.

A lány tétován forgatta a fejét, aztán elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét a jojó felé.

– Ha szabad, majd én. – Sperber a lány mutatóujjára akasztotta a jojó zsinórját.

– Jojózzon, kislány!

– Majd a Sperber megtanítja.

De akkor a katona leszedte a lány ujjáról a zsinórt, valósággal leszakította.

Sperber meghajolt. – Pardon! Tehát akkor, mit szabadna?

A baka a derékszíját szorongatta. Talán, hogy hirtelen a bajonetthez kapjon, és kitörjön az árusok gyűrűjéből. De aztán Sperberre nézett, és azt mondta:

– Fésű.

– Á, fésű! – Sperber arca felragyogott. Mint amikor a barlangvasút sárkányában kigyullad a villanykörte. De mindjárt el is sötétedett. – Azzal nem szolgálhatok.

– Nincs fésű?

– Van… azért még van. – Megint jojózott. Hosszan engedte le a zsinórt, aztán amikor visszarántotta, rákiáltott a bódésokra: – Nem hallottátok?! Nagyobb megrendelést kapunk. Fésűt a tábornok úrnak! – És mert a többiek még mindig nem mozdultak. – Mi lesz? Elaludtatok?!

– Fésű… milyen fésű? – pattant egy kövér férfi a katona elé. – Mert nálunk aztán mindenféle kapható.

Mire a többiek: – Sűrűfésű, bontófésű, vakarófésű, teknőcfésű, szarufésű… mindenféle alakban, árban, mennyiségben és minőségben!

Sperber jojózás közben: – Mutassátok meg a készletet. Mutassátok meg, hogy azért még lehet vásárolni az Árusok terén.

A baka mondott volna valamit, de akkor már vitték a lánnyal együtt. Hátravitték a bódésor utcáján, amerre a gramofon szólt.

Sperber jojózás közben: – Fürdőkádat is mutassatok!

Gyerekkádat, hogy ha majd az ifjú trónörökös megérkezik…

Kilőtte tenyeréből a jojót – bele a levegőbe. De most nem rántott ide senkit.

Aztán, amikor az a vékony, fekete kabátos férfi megállt előtte, elmosolyodott.

– Idetaláltunk?

A feketekabátos zavartan köhécselt.

– Mert ön nem tétovázik! – Sperber feléje lökte a jojót. – Mindjárt tudta, hogy hová kell jönni… hová és kihez.

Odalépett hozzá, megfogta a kabát vállát, rántott egyet az ujján. – Bárki viselhetné ezt a kabátot. Bárki, csak éppen ön nem. Ezzel a megjelenéssel! Az ön arckifejezésében van valami… valami…

A bódé felé lódította a férfit. – Egyszóval: kabát!

– Táska… – Kétségbeesett arc nézett Sperberre.

– Szóval: táska! – Belökte a bódéba.

A bódé megnyílt, akár egy barlang. Sperber félrerántott egy sor női ruhát, és egy hatalmas, fekete bőröndre mutatott. Hosszában felállítva, lehetetlenül vastag pántokkal lezárva. Akár valami esőtől megfeketedett bérház. Gonoszul, ellenségesen recsegtek a pántok, ahogy Sperber kinyitotta a bőröndöt. Várni lehetett, hogy valaki kizuhan belőle. Akit egyszer meggyilkoltak, és aztán ide rejtették.

Sperber megdöngette a bőrönd belsejét.

– Enélkül el se lehet képzelni egy tengeri utazást! – Valahonnan a mélyből szólt. Ott döngette a bőröndöt, mintha egy lusta házmestert akarna előkeríteni, aki már évek óta alszik.

A fekete kabátos férfi hunyorgott, a vállát vonogatta. Mint aki még nem tudja, hogy is áll ezzel a tengeri úttal. Egy lépés előre… De aztán megtorpant, mintha attól félne, hogy az árus behajítja a bőröndbe.

– A leghűségesebb útitárs. Minden belefér, és amellett milyen könnyű! Emelje csak meg… emelje!

Nem mert a bőröndhöz nyúlni. De nem is kellett. Maga Sperber kapta fel. Előrelódította, két kézzel a levegőbe dobta, a vállára kapta, elindult vele, tántorogva.

– A Queen Maryn se kell szégyenkeznie! Az angol királynő hajóján!

Az angol királynő hajóján…

– Vagy nézzük ezt! – Fölnyúlt a magasba. Hegyomlásszerű zaj… Lehúzott egy kifakult, barna bőröndöt. – Könnyed, elegáns darab. Vagy nézzük ezt…

Sperber ismét fölnyúlt a magasba, és akkor a másik belesúgta a nyakába:

– Olyan kisebb formájú kéne.

Sperber visszanézett rá. A keze még mindig a levegőben. Mintha az egész táskahegyet le akarná zúdítani. Így állt, magasra tartott kézzel. A feketekabátos is felemelte a karját, maga se tudta, miért.

Egymás mellett álltak, magasra tartott kézzel. Akárcsak előretolnák a sötétséget, akárcsak lassan előrenyomulnának a női ruhák, kalapok, bőröndök között, egy másik bódéba, aztán megint egy másikba.

Recsegő zene hallatszott.

– A szerdárok bevonulása – bólintott Sperber.

A feketekabátos meg hallgatta a szerdárok bevonulását.

Hatalmas és erős törzs volt a szerdárok törzse, és az utolsó szálig kiirtották őket. De mégse az utolsó szálig, mert néhányan megmenekültek, és most itt bujkálnak.

– Mi lesz?! – kiáltott rá Sperber. – Mit nyújtogatja a karját? Szóval, olyan kisebb formájú…

Néhány aktatáskát vágott a feketekabátos elé. Mintha megnyúzták volna ezeket a táskákat.

– Megfelel?! Megfelel?!

– Inkább olyat, amibe púdertartót lehet tenni… meg ilyesmit.

– Szóval, hölgy részére! Miért nem mondta mindjárt, hogy hölgy részére?

Két kard a jegesmedvebőrön. A feketekabátos csak bámulta. Aztán lassan lehajolt a koszladt jegesmedvebőr elé. Lehetetlenül rozsdás, megfeketedett kardok. Megérintette az egyiket. Úgy maradt guggolva, a kabátszárnya a földet söpörte.

– Védje magát!

Sperber állt a magasban, karddal a kezében. Kalapja hátratolva, ő maga vívóállásban.

A másik hunyorogva nézte, még mindig guggolt.

Sperber előrelépett, és feléje rúgta a másik kardot.

– Mi, Sperberek! – ordított a bőröndök között. – Tudja, hogy vívunk mi, Sperberek?

A fekete kabátos férfi még mindig nem mozdult. Aztán mégiscsak fölemelkedett, karddal a kezében.

Egy pillanatig úgy álltak, egymással szemben. Sperber arca nem is látszott a sötétben, a hangja is valahonnan messziről hallatszott.

– A nagyapám egyszer megverekedett egy Bluzzal.

– Egy Bluzzal?

– Itt van bódéjuk, két sorral lejjebb, és egyszer megsértették az öreget. – De akkor már támadott. Akárcsak a feketekabátos sértette volna meg a nagyapját. És közben ordított.

– Ránk jöttek a Bluzok és a Liszauerek! De jöhettek!…

Végigkergette a feketekabátost a női ruhák között, a lódenek mögül támadt rá, egy bőröndből ugrott ki.

A feketekabátos a fal mellett tántorgott.

Sperber eltűnt. Ő meg beleszúrt a levegőbe… egyszer… kétszer… Nevetés hallatszott a falból. Nem is a falból. A zakók közül. Ott lógtak mind a zakók, váll a váll mellett. Aztán szétrepültek, ahogy Sperber kiugrott közülük.

– Térdre! – A feketekabátos mellének szegezte a kardot. A feketekabátos eldobta a kardját, és mielőtt letérdelt volna, Sperber elkapta a hónaljánál fogva.

– Sose árt egy kis mozgás. – Igazított valamit a kalapján. – Szóval, táska… hölgy részére. Bízza csak rám!

Félelmetes lakkozású piros és fekete retikülöket csapott eléje. Egy lapos halványzöldet. A rétegek valósággal egymásra száradtak. De azért ki lehetett nyitni.

– Szolid táska, szolid hölgy részére. – Sperber bedugta a kezét. – Így van?

A feketekabátos is megfogta a táskát. Poros lett a keze. A torkában is érezte a port. Különben egy kis tükröt is megpillantott odabent. Ettől úgy elszomorodott, hogy becsukta a táskát.

– Köszönöm.

– Meglepetés a hölgynek. – Sperber kituszkolta a vevőt. – Hát akkor csináljunk egy árat. Az eredeti árat meg se mondom, mert attól hanyatt esik. Csak azt az árat mondom, ami… Végignézte a másikat, és mondott egy árat.

A feketekabátos leszúrta a pénzt. Átvette a táskát, és akkor megint fölhangzott a zene.

– A szerdárok! – Fölnézett Sperberre.

Az árus arca, mint egy lehúzott redőny. Mintha soha nem látta volna ezt a kis mukit az elnyűtt télikabátjában. Mérhetetlen gőggel bámult bele a levegőbe.

A feketekabátos motyogott valamit, és azzal eltűnt.

Sperber jojózott. Kalapja kissé hátratolva, kabátja kigombolva. Leengedte a zsinóron a jojó világoskék dobozát, visszarántotta a tenyerébe. Belelőtte a levegőbe.

És akkor ott állt előtte az a tizenegy.

Felhajtott gallérral álltak a bódé előtt. Az egyik fiú futball-labdát tartott a hóna alatt.

Sperber jojózott. Mögötte felöltő lógott, de ő egy cseppet se törődött vele.

Tizenegy fiú, feltűrt kabátgallérral, az egyiknek labda a hóna alatt. Nézték az árust. Talán azt várták, hogy abbahagyja a jojózást.

Az árus pedig azt mondta.

– Kilenc-kettő.

A fiúk összebújtak, ahogy az árus mennydörgött.

– Kilenc-kettőre vertek benneteket! Vagy még azt a kettőt se sikerült benyomni? Egy biztos: futva kellett elhagyni a pályát. – Elhallgatott. Most megint csak a jojóval törődött. – Nektek is ezt ajánlom… jojózzatok inkább.

Azok meg pisszenni se mertek. Aztán egy csontos arcú, vörös hajú fiú a többiekhez fordult.

– Most már tudom, hogy miért jöttem ide! Hogy ezt meghallgassam. – Kis szünetet tartott. Aztán, akárcsak egy régi vitát folytatna: – Különben pedig az egész egy nagy hülyeség!

– Meg kell csinálni… akárhogy is – mondta egy szöghajú.

Mire egy másik: – Annyit nem lehet összehozni.

Egy dugó alakú, mintha ő lenne a csapatkapitány: – Össze kell hozni. Ezt már egyszer megbeszéltük. Ne izgulj, Szuromi.

Egy pattanásos képű fiúra nézett. Az úgy állt ott, mint aki már semmit se ért az egészből.

A vöröshajú rántott egyet a vállán. – Másnak is beteg a felesége vagy az anyja. Azért nem kell ilyen rumlit csapni.

– Nem kell rumlit csapni. – Sperber leengedte a jojót.

A dugó alakú csapatkapitány előbbre jött, és most neki kezdte magyarázni: – Ha nem váltjuk ki a receptet, akkor a Szuromi felesége…

– Pardon! – Visszarántotta a jojót. – Egyet azért tisztázzunk, uraim. Engem nem érdekel a Szuromi felesége.

– Engem se – mondta a vöröshajú –, és igazán nem értelek benneteket.

– Ne ugass, Kasznár! – mordult rá valaki. – Ez el van döntve.

– Azért, mert beleestetek a Szuromi feleségébe?

– Pardon! – Előredobta a jojót. – Én nem estem bele a Szuromi feleségébe. Elnézés… én még csak nem is ismerem a Szuromi feleségét.

És akkor megszólalt Szuromi, valami leckefelmondó hangon.

– …a Heumann doktor volt nála, megvizsgálta, nagyon alaposan megvizsgálta, fel is írta az orvosságot, de azt mondja, azt azért mégse kívánjuk, hogy ő adjon rá pénzt.

– Hallgass – mondta a csapatkapitány. – Ezt mi már megbeszéltük.

– Szegény asszonyka. – Sperber jojózott. – Szegény kis asszonyka. – A fejét ingatta, majd hirtelen rákiáltott Szuromira: – Te mit játszol?!

– Jobbösszekötőt.

– Hány gólt lőttél ebben a szezonban? – És mielőtt a játékos felelhetett volna: – Gólképtelen vagy… csak rád kell nézni.

– Nem, uram – mondta a csapatkapitány –, ügyes kis játékos.

– Ügyes kis játékos! – Sperber felnyerített. – El tudom képzelni. Különben, engem nem érdekel. Amióta az Orth Gyuri lábát eltörték, nem járok futballmeccsre.

– Az csúnya eset volt, uram.

Sperber egy sötét pillantást vetett rá, és csak jojózott. Csak akkor hagyta abba, amikor egy tárcát dugtak az orra alá.

Kopott, megfeketedett tárca. Dohányszálak hulltak belőle, ahogy Sperber felkattintotta.

– Még jó, hogy nem csorog belőle a bagólé.

Sorba végigpofozhatta volna valamennyit, ahogy ott álltak előtte. Mélyen behúzódtak a kabátjukba, mint valami verembe. Ketten-hárman összehajoltak, akárcsak lökdösődni akarnának. De meg se mozdultak. Nézték, ahogy az árus végighúzza körmét a doboz belsején, ahogy a körmével újra kiírja azt a nevet.

– Tuksi. Ki az a Tuksi?

– Nincs már nálunk.

– De a tárcája nálatok van.

– Igen, uram, mert a csapatnak ajándékozta, amikor külföldre ment.

– Olyan jó focista volt?

– Igen, uram. És amióta elment tőlünk, nincs csapat, nem tudjuk összeszedni magunkat.

– Na, hát csak szedjétek össze magatokat. – Visszaadta a tárcát a kapitánynak. – Remélem, nem gondoltátok komolyan?

A kapitány meg egyre csak azt bizonygatta, hogy igenis, komolyan gondolták, hiszen nagyon kéne a pénz…

– Nem foglalkozom ilyesmivel. És különben is, mit tudnék érte adni? egy pengőt… ha ellensége akarok lenni önmagamnak.

– Nem, az nem lehet!

Egy pengőt! Ettől valósággal megrémültek.

– Hiszen ezüst!

– Ezüst! – bólintott Sperber. – Na, mondj még valamit.

Zsebkéseket szedtek elő, szipkát és egy órát.

– Háromnegyed öt – bólintott Sperber. – Van még valami? Na, akkor tegyétek el szépen ezt az egészet.

– Tudja, milyen óra ez? Svájci.

– A tárca meg ezüst. Kincs a családban. Éppen ezért csak maradjon a családban. Tegyétek el szépen.

Közben fölemelte a szipkát, de mindjárt vissza is tette abba a tenyérbe. – Egy a szerencse! hogy a feleségem nincs itt, és nem látja ezt a… Hogy még csak meg is nézek ilyesmit!

Elfordult a fiúktól.

A vöröshajú meg azt mondta:

– Akkor ezzel megvagyunk. Eljöttünk, megpróbáltuk…

Széttárta a karját egy sajnálkozó mozdulattal, aztán intett, hogy: gyerünk!

De nem mozdultak.

– Ha a harangok megszólalnak… – Sperber mereven állt, fölnézett a magasba, aztán rákiáltott a fiúkra: – Melyik vers kezdődik így?!

Azok összebújtak és hallgattak.

– Ha a harangok megszólalnak… – Sperber elhallgatott, mintha várná, hogy majd az a tizenegy folytatja a verset. Aztán legyintett, oldalt lépett, és megint jojózott. – Az egészért adok… de ne mondjátok el senkinek, nem akarom, hogy baleknak tartsanak az Árusok terén… A szipkát dugjátok el, látni se akarom! Szóval, a tárca meg az óra… két pengő.

– Mennyi?! – A csapatkapitány előbbre lépett. – Ezt nem mondhatja komolyan.

– Igazad van, fiam. Ezt nem is mondhatom komolyan. Hogy ezekért a kacatokért akár csak egy pengőt is… de milyen igazad van! Elég! Elég! Egy van, amit nem szeretek, és ez az alkudozás. – Undorodva előrehajította a jojót. – De úgy kell nekem, minek is hagyom magam ilyesmibe belerántani?

Azok összenéztek. Mint akik nem értik, hogy tulajdonképpen mibe is rántották bele Sperbert.

– Ismerek valakit – kezdte Szuromi –, talán majd az…

– Senkit se ismersz – mondta a kapitány. Majd Sperberhez: – Azért, ha meggondolja, ez az óra meg ez a tárca nem csekélység.

Szuromi hirtelen az árus elé állt. – És ha kölcsönadna? Dermedten mosolygott. Mintha egy kicsit csodálkozna, hogy ez eddig nem jutott eszébe.

Sperber abbahagyta a jojózást. – Mit beszélsz? – Közelebb ment hozzá. – Ide figyelj, ha ugratni akarsz… – Elkapta a játékos kabátgallérját.

És akkor a kabát kibomlott, valósággal szétesett.

Piros-fehér dressz. Ez volt az árus előtt.

Az hátrébb lépett. De aztán megint ott volt Szurominál. Végighúzta ujját a piros-fehér csíkon. A piros már elég halvány volt, olyan agyonmosott.

Végighúzta az ujját a piros-fehér csíkon, aztán a csapatkapitányhoz ugrott, és föltépte a kabátját. A vöröshajú kabátját. Felhasította őket, egyiket a másik után.

Úgy álltak előtte, ahogy dresszben lefutottak a pályáról, ahogy éppen magukra kapták a kabátot.

– Kilenc-kettő! – Sperber felcsípte Szuromit, a dressznél fogva, és már bent voltak a bódéban.

Az egész csapat bent volt. A női kabátok alatt álltak, a bőröndök és táskák között. Övek és csatok lógtak körülöttük. Valahol a mélyben egy pont világított. Megnőtt, majd eltűnt, aztán előttük volt az árus.

– Lehetne valamit csinálni. – Ide-oda ugrált a játékosok között. Egy kabátot kezdett porolni, aztán abbahagyta. – Lehetne valamit kezdeni a dresszekkel.

– Hogy mondja, uram?

– Vegyétek le a kabátot!

Senki se mozdult. De az árus intett, és akkor levetették a kabátjukat. Piros-fehér dresszben álltak, akárcsak így akarnának befutni a bódé alagútjába. Pálya nyílik az alagútból, csodálatos, füves pálya, tribünökkel, ahol a legjobb angol tizenegy várja őket kupamérkőzésre.

Sperber odament az egyik játékoshoz. – Elég vacak a trikód.

A játékos úgy topogott, akár a tréningen.

– Általában elég vacak dresszek. – Sperber leült egy székre, a bódé közepén, fejét kezébe fogta. Most már egy csöppet se volt izgatott. Inkább csüggedtnek látszott. – Nem lenne szabad belevágnom… kockázatos dolog, roppant kockázatos.

Szuromi eléje állt. Most megint olyan derülten mosolygott.

– Derék fiú vagy – bólintott Sperber. – Én is mindent megtennék a feleségemért.

– Lesz valami? – A vöröshajú kicsit előbbre jött.

– Az a kérdés, hogy vállalhatom-e ezt a kockázatot? – Sperber széttárta a karját.

Körülfogták az árust, de az úgy ült ott a széken, mintha teljesen egyedül lenne a bódéban.

– Öltönyt, zakót még csak el tudok adni, de ki vesz nálam futballtrikót?…

– Futballtrikót?!

– Kétszer is meg kell gondolnom, mielőtt belevágok ebbe a dologba. – Mélyen lehajtotta a fejét. Aztán felpattant és pördített egyet Szuromin. – Ócska dressz! És a többi se különb.

– De hát mit akar?…

– Segíteni, fiam. És mindig akkor van a baj, ha a magamfajta ember segíteni akar. De hiába! betegség… asszony… ez levesz a lábamról.

Elakadt. Úgy nézett a fiúkra, mintha most látná először őket.

– Bámulatos! Az összetartás csodája. Ez az igazi barátság. – Röpködött a bódéban. Megrázta a kapitány kezét, majd Szuromi vállát veregette. – Ne félj, amíg ilyen barátaid vannak!

Aztán, megigazított egy ernyőt, és azt mondta:

– Vetkőzz!

Szuromi süketen mosolygott. Így álltak a többiek is, megbénulva, mozdulatlanul.

Sperber eltűnt a női ruhák között, akárcsak levágna egy sétányon. Majd, ahogy előkerült, ráordított a kapitányra: – Mi lesz már?!

Tétova, félszeg mozdulat, ahogy a kapitány, ennek a tizenegynek a csapatkapitánya följebb húzta a trikó ujját. Közben a többiekre nézett.

Az egyik fiú épp most bújt ki a trikóból.

– Bújj, bújj, zöld ág! – tapsolt az árus, ahogy a kapitány a dresszével birkózott. Kicsit belegabalyodott, valahogy nem tudta áthúzni a fején. És most így keringett, előrehajolva, fején a trikóval. Hunyó egy vidám játékban.

Meztelen testek fogadták, ahogy kiszabadult a trikóból. Valaki kuncogott, mintha a kapitány lenne a vesztes, mert ő vetkőzött le utoljára.

Sperber a pult mögött állt, szemüveggel. A semmiből nőtt ki a pult, korlátként választotta el az árust a többiektől. Mellette egy halomban az átizzadt piros-fehér dresszek.

A kabátok fölcsapva a vasrúdra.

A játékosok övig meztelenül a pult előtt. Zavart, kisfiús kuncogás… de különben akárcsak megnémultak volna.

Úgy álltak, övig meztelenül, és az egyik fiú a hóna alatt tartotta a labdát.

Sperber számolt. Időnként fölemelt egy trikót, aztán visszadobta. Majd egész váratlanul pénzt tett le a pultra.

– El lehet tenni.

A játékosok összenéztek.

– Na persze. – Sperber összecsapta a pultot, előrejött. Feldobott egy kabátot a kapitányra. – Eltaláltam? – Feldobott egy kabátot Szuromira. – Eltaláltam?

Mindenkit megdobott egy kabáttal. Aztán a kapitány zsebébe csúsztatta a pénzt.

– Majd te odaadod a fiúnak.

Megveregette Szuromi arcát. – Narancsot is vehetsz az asszonynak. Minden rendben van.

– De még mennyire rendben van! – A vöröshajú a dresszek felé nyúlt, de Sperber rácsapott a kezére.

Rácsapott arra a kézre, aztán kifelé terelte a társaságot.

Ahogy kint voltak, meghajolt Szuromi előtt.

– Javulást a nagyságos asszonynak!

Szuromi hallgatott. Hallgattak a többiek is, a kabátjukba húzódva. Most aztán igazán mélyen behúzódtak…

Szuromi egy kicsit széthajtotta a kabátját, a dressz helyére bámult. Valahogy úgy, mintha most is rajta lenne. De talán egy nagy csapat trikója. A Ferencvárosé vagy az Újpesté. Talán éppen a válogatotté.

A vöröshajú odament hozzá és visszacsomagolta.

Még mindig nem mozdultak. Aztán egy váll a másikhoz ütődött, lökdösődni kezdtek, lassan megindultak, levonultak az Árusok teréről.

Pár lépést tehettek, amikor a vöröshajú odaugrott ahhoz, aki a labdát vitte. Kibokszolta a hóna alól és belerúgott.

A többiek a labda után néztek. Nézték, ahogy elgurul a bódésor utcáján – aztán egyszerre eliszkoltak. Mint akik hirtelen megrémültek valamitől.

Sperber is a labda után nézett. Majd bement a bódéba, és lassan, gondosan kezdte kiteríteni a dresszeket.

Hátul terítette ki a dresszeket, a bódé mélyén, egy asztal lapjára. Úgy, ahogy a pályán felállt az a tizenegy. Kapus… jobbhátvéd… balhátvéd…