Hintázók

Már legalább harmadszor kérdezte.

– Mi van a barátjával? Hogy is hívják?

– Pista – mondta Csuli –, Wahrhaftig Pista. Egymás közt Tikának hívjuk.

– Tikának – a lány elmosolyodott.

Ez izgatja a kislányt, gondolta Csuli. A Wahrhaftig Pista. Majd mindjárt elkezd rumlizni, hogy miért nincs itt, talán faképnél is hagy.

Egyelőre itt ültek, ebben a kis kávéházban, és el se lehetett képzelni, hogy felálljanak, és elmenjenek valahova.

Tegnap ismerték meg ezt a lányt a Divatcsarnok előtt. A Keletitől kísérték. Csuli szólította le. – Megengedi, hogy elkísérjük? – A lány hátralépett, valósággal Wahrhaftig Pista karjába. – Felháborító – mosolygott Pista –, hogy egy ilyen csinos lány egyedül sétál szombat délután. – A lány még mondott valamit; kérem, legyenek szívesek… – de közben már Pistát nézte.

Ez megvan, gondolta Csuli. Igaz, hogy nem nekem. Rossz üzlet a Pistával nő után vadászni.

Megbeszélték, hogy vasárnap délután az Ede bácsi kávéházában találkoznak.

Pista nem jött el, biztosan befutott neki egy nő. Pistának nem ügy ez a kislány. Pedig igazán kedves, ahogy jobbra-balra forgatja a fejét, mintha most volna először kávéházban, és örökké kérdez. „Ugye, a zongoristának családja van? Olyan komoly és szemüveges. Az a nő miért veri olyan dühösen az asztalt? A bácsi tepertős pogácsát eszik! Kockás kendőből eszi…” Ilyeneket kérdez. És persze a Pistáról…

– Biztosan beteg a mamája, és most mellette van.

– Az meglehet.

– Nagyon szereti a mamáját. Azért üzenhetett volna. – A lány felsóhajtott. – Hogy miért nem jön, és hogy mikor ér rá.

Csuli akart valamit mondani (Fel a fejjel, kislány!), de akkor a magas, fekete Róbert Oszkár megállt az asztalnál.

– A Heumannál vannak a szövetek. – Ezt mondta Róbert Oszkár, és már a zongoránál volt.

A zongorista a török indulót játszotta.

Persze, gondolta Csuli, Róbert Oszkár megszerezte a szöveteket Németh G. Béla elől. Én majd szólok Orsovainak meg Liszauernak. Liszauer a bódésok atyja, és a felesége beleesett Wahrhaftig Pistába.

– Maga mindenkit ismer? – kérdezte a lány. – Az előbb azzal a vörös arcú férfival tárgyalt.

– Nem tárgyaltam senkivel.

– Maga mindig tárgyal valakivel. A barátja nem viselkedne így, ha egy lánnyal van.

– Bocsánat. (Akkor még semmi vész, ha ilyesmiért felhúzza az orrát, akkor még nagyon is szeretné, ha foglalkoznék vele.)

– Menjünk. – A lány kinézett az ablakon.

– Tessék?

– Azt mondtam, menjünk. – Felállt.

– Kislány, ha nyílnak a jázminok – énekelte a zongorista –, a kis szíve fájni fog…

A lány kibámult az ablakon. Talán mégiscsak feltűnik odakint Wahrhaftig Pista, és aztán majd beszalad. Ó, bocsánat! mondja azzal a kedves, kisfiús mosolyával, és elmennek innen valahová máshova.

Csuli mozdulatlanul ült – fölnézett a lányra. „Igen, az egész idő alatt csak a Pistát várta. Soha többé nem megyek a Pistával nőt fogni. Kell ez nekem?”

Most vette csak észre, hogy a lány le se tette a kék kabátját. Inkább félig megfőtt ebben a melegben, de nem tette le a kabátját, hiszen még nincs itt a Pista, akivel megbeszélték a randevút.

– Menjünk. – Csuli is felállt. Fizetett, és aztán elindultak kifelé az asztalok között. Többen feléjük fordultak, mint amikor egy szerelmespár megy el, egy olyan igazi szerelmespár.

– Kicsike, vigyázzon, nagymama lesz – dübörgött a zongorista –, nagymama lesz… de nagymama lesz!

– Én nem tudom, hogy milyen hely ez – mondta a lány. – Nem szoktam ilyen helyekre járni.

Odakint pedig a kezét nyújtotta. – Nem kell, hogy hazakísérjen.

– Hát akkor…

A lány elindult, Csuli szótlanul ment mellette. Néha kicsit le is maradt. Most megint úgy kísérte, mintha nem is ismerné. Majd leszólítja. Megengedi, hogy elkísérjem? Talán az lesz a legjobb, ha újra kezdi az egészet.

A lány belefúrta orrát a levegőbe. Semmit se lehetett mondani ennek a kissé duzzadt, sértődött arcnak. De a válla, a karja barátságosabb volt.

– Butaság így elrontani a vasárnapot. – Megint fölzárkózott a lány mellé.

– Legyen szíves! – A lány hirtelen megállt, ellenségesen nézett Csulira. Mindkét kezét zsebre tette, táskája melléhez nyomódott.

– De hát miért? – Megfogta a lány kabáthajtókáját, két ujja közé fogta a hajtókáját. – Mi a baj? – Az ujjak lassan, nagyon lassan elindultak fölfelé.

A lány csak nézte az ujjak utazását, majd hirtelen elmosolyodott. – Rossz fiú.

– Tessék? – Az ujjak elérték a lány állát.

– Menjen szépen haza, rossz fiú.

– Haza? – Megfogta a lány állát, kissé megemelte. – Inkább moziba.

A lány hagyta, hogy megemeljék az állát, aztán hátralépett. – Legyen szíves!

– Miért ne mehetnénk moziba?

A lány elindult.

– Hová megy? Várjon! Látta az Égi titánokat? Repülőkről szól.

– Nem érdekelnek a repülők.

A lány előrenyomult. Csak a téren állt meg, a hintáknál.

Csúszda, hintákkal. Arrébb a bódék, az Árusok terén.

A lány a hinták előtt állt. Az egyik valaha piros lehetett, a másik kék.

– Milyen ócskák!

– A Népligetből hozták ide. – Csuli megfogta a hinta láncát.

– Ki szokott itt hintázni?

– Gyerekek. – Elnevette magát. – Meg a Darvas Gábor! Igen, amikor eladta valakinek a búvársisakot, akkor kijött ide, és órákig hintázott.

– Darvas Gábor?

– Bódés a téren. Már legalább tíz éve van egy búvársisakja, és most végre eladta.

– Szégyellje magát! – A lány úgy nézett rá, mintha ő volna a Darvas Gábor. – Visszaélni egy ember bizalmával! A maga barátja nem tenne ilyet… a Pista. – Elmosolyodott, és egyszerre bent állt a csónakban. Két kézzel fogta a láncot, lassan ringott. – Pista… Tika…

Ez volt az a pillanat, amikor Csuli nagyot lódított a hintán.

A lány átlendült a téren, aztán amikor visszatért, szólni se tudott, csak fogta a láncot. A hinta meg zökkent egyet-kettőt, majd megállt.

– Kiszállok.

De nem szállt ki, inkább leült. – Nem kell vadulni.

– Persze. – A fiú megfogta a hinta orrát. – Nem kell vadulni. Ki mondta, hogy vadulni kell? Hinta-palinta…

Elkezdődött a hinta-palinta.

Csuli először nem is hajtott. Két kézzel rádőlt a hintára, mintha így akarna elszállni valahová messzire.

A hinta kirepült a keze alól, Utánanézett, félig leguggolva. Nézte, ahogy a kék kabát meg a retikül fölfelé repül.

Szemrehányó arc fordult feléje. – Már megint kezdi?

Csuli szelíden hajtott, mintha dajkálná a lányt, mintha álomba akarná ringatni.

A kék kabátos lány felfelé bámult a magasba. – Olvasta a Mars asszonyát?

– Olvastam. – Csuli belehajolt a lány nyakába.

– Otthon nem szeretik, ha ilyeneket olvasok.

– Ne törődjön velük. – Ellökte magától a lányt. Az hátrahajtotta a fejét és nevetett. Aztán, amikor újra lent volt Csulinál, megkérdezte: – Mit gondol, van élet a Marsban?

– Egész biztos. – Megint dajkálta a hintát. – Képzelje, ha mi ketten fölkerülnénk oda… Nem lenne ott senki, csak mi ketten.

A kék kabátos lány a fejét rázta és nevetett. A kabátja kibomlott, a sálja kibomlott, ahogy a szemben levő ház felé repült.

– Meghódítjuk a Marsot… maga meg én!

Szűk kis utcán szállt át. Gyerekek rohantak alatta vékony, sötét vonalban.

Aztán megint a suttogás: – Te vagy a Mars asszonya!

Csuli a hinta után nézett.

– Bácsi! Bácsi! – Két füles sapkás fiú rohant a hinta felé. – Tessék hagyni bennünket is…

– Menjetek innen.

– Csak egy kicsit…

A lány a villamosmegálló felé repült. Ahogy visszatért, egy üvöltő csoport fogadta.

Csuli félig előredőlve, kifeszített tenyérrel, mintha máris vissza akarná repíteni. Mellette egy csomó maszatos arc, kétoldalt a csónak orrához tapadva. Talán ezek is vele szálltak?

Az egyik gyerek beugrott a csónakba, a lány mellé. Ránevetett, aztán már kint volt. Valósággal a csónak alá bukott. Néhányan a hinta szélén ültek, és a lábukat lóbálták. De aztán leugrottak, és megint hajtani kezdtek.

De akkor a lány fölállt, megfogta a láncot, és azt mondta:

– Nincs ingyen cirkusz.

Csuli hátralépett, a gyerekek fölfelé bámultak, és csak nézték, ahogy a kék kabátos lány kiszáll a hintából. Elöl kissé felhúzza a kabátját, aztán megigazítja a haját a kalap alatt, és lassan elindul.

Csuli ráült a hinta orrára.

A gyerekek mozdulatlanul álltak. Aztán ketten utánaszaladtak. Beérték, és megfogták a karját, valósággal hozzábújtak.

Mit akarnak vele? Csuli felállt a hintáról.

A lány hátrahőkölt. Eszébe se jutott, hogy lerázza magáról a gyerekeket, hogy rájuk szóljon.

– Ne tessék elmenni! – kérte az egyik.

A másik nem szólt semmit, csak a retikült tologatta a lány karján.

A lány hol az egyikre, hol a másikra nézett. Még egyszer előrelépett, de aztán hagyta, hogy megforduljanak vele, és visszavezessék. Hagyta, hogy visszavezessék, és beültessék a hintába.

– Most már menjetek innen. – Csuli összeráncolt homlokkal állt a hinta mellett.

A lány ránézett, mosolyogva intett a fejével, hogy hagyja őket.

Csuli legyintett, kicsit sértetten leült egy padra. Cigarettára gyújtott, mint akinek semmi köze az egészhez. De amikor az egyik gyerek megfogta a lány haját, fölállt és odament.

Egy füstös képű fiú megfogta a lány haját, a loknikat morzsolgatta.

Még mielőtt Csuli bármit is mondhatott volna, egy zöldszvetteres rácsapott arra a kézre.

– Elég volt, Madarász! Ha így viselkedsz, nem is engedem, hogy hintáztassátok.

A kék kabátos lány meglepetten fölnézett. Csuli meg azt mondta:

– Már lovagja is akadt.

A széles vállú, zöld szvetteres fiú kiemelte a lányt a hintából.

Mire a többiek kórusban: – Ne hülyéskedj, Szatyi! Mit hülyéskedsz!

Szatyi odaállította a lányt a hinta mellé. – Amíg nem viselkedtek rendesen…

Két kezét kissé eltartotta magától. Így várta, hogy mikor ülhet majd be a hintába.

De most Szatyi ült be. – Hajtsatok!

A többiek hajtottak.

– Mi lesz?! – kiabált Szatyi. – Ne lazsáljatok!

– Nem lazsálnak, azt igazán nem lehet mondani. – Csuli odament a lányhoz. – Azt hiszem, nekünk ennyi elég volt.

A lány csodálkozva nézett rá. Mint aki nem érti, hogy is vihetné el innen valaki, amikor az a fiú ideállította.

– Jöjjön! – Csuli megfogta a karját.

A lány a fejét rázta és hátralépett. Közben a hintázó Szatyit bámulta.

Az meg ordítozott. – Mi van?! Elaludtatok?!

A hinta átfordult a rúdon. A hinta a rúd körül pörgött. Szatyit már nem is lehetett látni. Aztán egyszerre csak lent volt a földön. Mintha már régen ott guggolna a hinta alatt.

– Ki hajtott? – Felnézett a két térde közül. – Azt kérdeztem, hogy ki hajtott? – Úgy alulról végignézett a többieken, aztán nekiugrott az egyik fülessapkásnak. A nyakánál fogva rántotta le a földre, és már a gyomrán térdelt.

– Püföli – bólintott Csuli. Megint a lányhoz fordult. – Na, menjünk már.

Az meg se hallotta. Nézte, hogy üti a zöld szvetteres Szatyi azt a fiút, hogy tépi le a sapkát a fejéről.

…felállt, és meglengette a bőrsapkát. Így ment oda a lányhoz, ujja körül pörgetve a sapkát. Aztán meghajolt, és a hinta felé mutatott.

– Mozijegyünk van. – Csuli a lány elé állt. – Köszönjük, de mozijegyünk van.

A lány ellépett mellette, retikülje ringott a karján, ahogy odament a hintához. A hinta előtt megállt, mosolyogva visszanézett Szatyira. – Beülhetek? – Aztán, ahogy beült, még kedvesen a többiek felé intett. – Jól viselkedjetek, kisfiúk.

Azok hátrább húzódtak.

Egyedül a zöld szvetteres Szatyi állt a hinta mögött. Ő indította a hintát.

A lány felhúzta a térdét, csöndesen ringott.

– Meddig akarja ezt csinálni? – Csuli a hinta mellett állt.

A lány elszállt mellőle.

A zöldszvetteres kicsit erősebben hajtott. Közben már a többiek is ott voltak. Valaki kinyújtotta kezét a hinta felé, de Szatyi ráütött.

– Nem unja még? – hallotta a lány Csulit, valahonnan a földről.

Megint átszelte a teret. És mintha már megint többen hajtanák. A sálja belerepült az arcába, retikülje szétnyílt.

És ez most jó neki. – Csuli a hintázó lányt nézte. – Amikor én hajtottam, örökké nyafogott, de most…

Odaállt Szatyi mellé, és nagyot lökött a hintán.

Arcok a hinta mellett, arcok a lány mellett, de aztán mind odalent maradtak. Egyedül szállt fölfelé.

Haj csapódott az arcába. De ez nem az övé… ez a szürke loboncos haj! Kiáltani akart, a fejét dobálta, hogy megszabaduljon attól a hajtól. Hiába.

Egy öreg arc jött vele. Férfi vagy nő? Egy kopasz, öreg fej jött vele.

Apró kis ponttá zsugorodott a fej, aztán eltűnt. És a hajat is elfújták az arcából. Most nem volt már más, csak a tiszta, szürkéskék ég.

Fölszánkázott az égre. Egy pillanat – és visszacsúszott a kifeszített tenyerek hálójába.

Ott álltak mind a hinta mögött. Csuli, Szatyi és a többiek.

Csuli, úgy oldalról, a lány arcába hajolt. – Jöjjön!… Jöjjön!

De ezt már egy lobogó sálba kiáltotta.

A lány elrepült, ő meg utánanézett. „Ha visszajön, megállítom a hintát, és leszedem onnan…” A hinta visszajött, és visszalökte.

Szatyi fölkapott egy kavicsot, és a hinta után dobta.

– Hülye! – Csuli pofon vágta.

Szatyi tekintete villant egyet. Pillanatra úgy volt, hogy összeugranak, de aztán megint egymás mellett álltak és hajtottak.

A lány végigkorcsolyázott egy ablaküvegen. Aztán megint az arcába vágódott valami. De ez nem haj volt. Harisnya… egy csomó összecsavart harisnya. Végtelen hosszú fonalban lógtak mellette a harisnyák.

Most megint az ég…

És az a kedves, mosolygós arc. Mindjárt megismerte, ahogy otthonosan lesétált hozzá. Pista… Wahrhaftig Pista. Leugrott hozzá, és magához emelte. Valami erkélyen álltak egy pillanatig. Elcsúszó fény az ablaküvegen… Pista most megint odafönt volt, vitte magával őt is. Aztán leejtette… fölkapta… leejtette… fölkapta…

– Pista! Pista!

Pista leejtette, fölkapta, és megint leejtette. És ő már kiáltani sem tudott, mert Pista megpörgette.

Egy fiú leült a földre.

– Átfordult!

A hinta úgy recsegett, mintha le akarna szakadni.

Csuli fölnézett. A kék kabát valósággal rácsavarodott a rúdra, ahogy újra és újra átfordult.

– Három… négy! – kiabált Szatyi. – Rekord! A világrekordért megyünk!

Hajtott. Csuli vele hajtott, és együtt számolta a többiekkel.

– …öt… hat! Ez az! Ez az!

Aztán csak a hinta csikorgása. Egyszerre üres lett a levegő. A kezek elhúzódtak Csuli mellől.

– Ez az – motyogta. – Ez az…

Ő állt ott egyedül.

A hinta elsuhant mellette, még lendült egyet-kettőt, aztán megállt. Nem volt utasa. Nem ült benne senki.

Csuli megrázta a fejét, mint akinek az arcába bokszoltak. Keze végigcsúszott a hinta oldalán, végigsimított az ülésen.

Belebámult a megfeketedett kagylóba. Ráhajolt a hintára, aztán iszonyodva lökte el magától.

Visszalökte a hintát a levegőbe. De az megint csak üresen jött le… és megint… és megint…

Csuli fölfelé bámult, és közben hajtotta, egyre csak hajtotta az üres hintát.

Valaki elment mögötte, és megérintette a vállát.

– Szórakozunk?