Lépcsők

 

Hintázók

Már legalább harmadszor kérdezte.

– Mi van a barátjával? Hogy is hívják?

– Pista – mondta Csuli –, Wahrhaftig Pista. Egymás közt Tikának hívjuk.

– Tikának – a lány elmosolyodott.

Ez izgatja a kislányt, gondolta Csuli. A Wahrhaftig Pista. Majd mindjárt elkezd rumlizni, hogy miért nincs itt, talán faképnél is hagy.

Egyelőre itt ültek, ebben a kis kávéházban, és el se lehetett képzelni, hogy felálljanak, és elmenjenek valahova.

Tegnap ismerték meg ezt a lányt a Divatcsarnok előtt. A Keletitől kísérték. Csuli szólította le. – Megengedi, hogy elkísérjük? – A lány hátralépett, valósággal Wahrhaftig Pista karjába. – Felháborító – mosolygott Pista –, hogy egy ilyen csinos lány egyedül sétál szombat délután. – A lány még mondott valamit; kérem, legyenek szívesek… – de közben már Pistát nézte.

Ez megvan, gondolta Csuli. Igaz, hogy nem nekem. Rossz üzlet a Pistával nő után vadászni.

Megbeszélték, hogy vasárnap délután az Ede bácsi kávéházában találkoznak.

Pista nem jött el, biztosan befutott neki egy nő. Pistának nem ügy ez a kislány. Pedig igazán kedves, ahogy jobbra-balra forgatja a fejét, mintha most volna először kávéházban, és örökké kérdez. „Ugye, a zongoristának családja van? Olyan komoly és szemüveges. Az a nő miért veri olyan dühösen az asztalt? A bácsi tepertős pogácsát eszik! Kockás kendőből eszi…” Ilyeneket kérdez. És persze a Pistáról…

– Biztosan beteg a mamája, és most mellette van.

– Az meglehet.

– Nagyon szereti a mamáját. Azért üzenhetett volna. – A lány felsóhajtott. – Hogy miért nem jön, és hogy mikor ér rá.

Csuli akart valamit mondani (Fel a fejjel, kislány!), de akkor a magas, fekete Róbert Oszkár megállt az asztalnál.

– A Heumannál vannak a szövetek. – Ezt mondta Róbert Oszkár, és már a zongoránál volt.

A zongorista a török indulót játszotta.

Persze, gondolta Csuli, Róbert Oszkár megszerezte a szöveteket Németh G. Béla elől. Én majd szólok Orsovainak meg Liszauernak. Liszauer a bódésok atyja, és a felesége beleesett Wahrhaftig Pistába.

– Maga mindenkit ismer? – kérdezte a lány. – Az előbb azzal a vörös arcú férfival tárgyalt.

– Nem tárgyaltam senkivel.

– Maga mindig tárgyal valakivel. A barátja nem viselkedne így, ha egy lánnyal van.

– Bocsánat. (Akkor még semmi vész, ha ilyesmiért felhúzza az orrát, akkor még nagyon is szeretné, ha foglalkoznék vele.)

– Menjünk. – A lány kinézett az ablakon.

– Tessék?

– Azt mondtam, menjünk. – Felállt.

– Kislány, ha nyílnak a jázminok – énekelte a zongorista –, a kis szíve fájni fog…

A lány kibámult az ablakon. Talán mégiscsak feltűnik odakint Wahrhaftig Pista, és aztán majd beszalad. Ó, bocsánat! mondja azzal a kedves, kisfiús mosolyával, és elmennek innen valahová máshova.

Csuli mozdulatlanul ült – fölnézett a lányra. „Igen, az egész idő alatt csak a Pistát várta. Soha többé nem megyek a Pistával nőt fogni. Kell ez nekem?”

Most vette csak észre, hogy a lány le se tette a kék kabátját. Inkább félig megfőtt ebben a melegben, de nem tette le a kabátját, hiszen még nincs itt a Pista, akivel megbeszélték a randevút.

– Menjünk. – Csuli is felállt. Fizetett, és aztán elindultak kifelé az asztalok között. Többen feléjük fordultak, mint amikor egy szerelmespár megy el, egy olyan igazi szerelmespár.

– Kicsike, vigyázzon, nagymama lesz – dübörgött a zongorista –, nagymama lesz… de nagymama lesz!

– Én nem tudom, hogy milyen hely ez – mondta a lány. – Nem szoktam ilyen helyekre járni.

Odakint pedig a kezét nyújtotta. – Nem kell, hogy hazakísérjen.

– Hát akkor…

A lány elindult, Csuli szótlanul ment mellette. Néha kicsit le is maradt. Most megint úgy kísérte, mintha nem is ismerné. Majd leszólítja. Megengedi, hogy elkísérjem? Talán az lesz a legjobb, ha újra kezdi az egészet.

A lány belefúrta orrát a levegőbe. Semmit se lehetett mondani ennek a kissé duzzadt, sértődött arcnak. De a válla, a karja barátságosabb volt.

– Butaság így elrontani a vasárnapot. – Megint fölzárkózott a lány mellé.

– Legyen szíves! – A lány hirtelen megállt, ellenségesen nézett Csulira. Mindkét kezét zsebre tette, táskája melléhez nyomódott.

– De hát miért? – Megfogta a lány kabáthajtókáját, két ujja közé fogta a hajtókáját. – Mi a baj? – Az ujjak lassan, nagyon lassan elindultak fölfelé.

A lány csak nézte az ujjak utazását, majd hirtelen elmosolyodott. – Rossz fiú.

– Tessék? – Az ujjak elérték a lány állát.

– Menjen szépen haza, rossz fiú.

– Haza? – Megfogta a lány állát, kissé megemelte. – Inkább moziba.

A lány hagyta, hogy megemeljék az állát, aztán hátralépett. – Legyen szíves!

– Miért ne mehetnénk moziba?

A lány elindult.

– Hová megy? Várjon! Látta az Égi titánokat? Repülőkről szól.

– Nem érdekelnek a repülők.

A lány előrenyomult. Csak a téren állt meg, a hintáknál.

Csúszda, hintákkal. Arrébb a bódék, az Árusok terén.

A lány a hinták előtt állt. Az egyik valaha piros lehetett, a másik kék.

– Milyen ócskák!

– A Népligetből hozták ide. – Csuli megfogta a hinta láncát.

– Ki szokott itt hintázni?

– Gyerekek. – Elnevette magát. – Meg a Darvas Gábor! Igen, amikor eladta valakinek a búvársisakot, akkor kijött ide, és órákig hintázott.

– Darvas Gábor?

– Bódés a téren. Már legalább tíz éve van egy búvársisakja, és most végre eladta.

– Szégyellje magát! – A lány úgy nézett rá, mintha ő volna a Darvas Gábor. – Visszaélni egy ember bizalmával! A maga barátja nem tenne ilyet… a Pista. – Elmosolyodott, és egyszerre bent állt a csónakban. Két kézzel fogta a láncot, lassan ringott. – Pista… Tika…

Ez volt az a pillanat, amikor Csuli nagyot lódított a hintán.

A lány átlendült a téren, aztán amikor visszatért, szólni se tudott, csak fogta a láncot. A hinta meg zökkent egyet-kettőt, majd megállt.

– Kiszállok.

De nem szállt ki, inkább leült. – Nem kell vadulni.

– Persze. – A fiú megfogta a hinta orrát. – Nem kell vadulni. Ki mondta, hogy vadulni kell? Hinta-palinta…

Elkezdődött a hinta-palinta.

Csuli először nem is hajtott. Két kézzel rádőlt a hintára, mintha így akarna elszállni valahová messzire.

A hinta kirepült a keze alól, Utánanézett, félig leguggolva. Nézte, ahogy a kék kabát meg a retikül fölfelé repül.

Szemrehányó arc fordult feléje. – Már megint kezdi?

Csuli szelíden hajtott, mintha dajkálná a lányt, mintha álomba akarná ringatni.

A kék kabátos lány felfelé bámult a magasba. – Olvasta a Mars asszonyát?

– Olvastam. – Csuli belehajolt a lány nyakába.

– Otthon nem szeretik, ha ilyeneket olvasok.

– Ne törődjön velük. – Ellökte magától a lányt. Az hátrahajtotta a fejét és nevetett. Aztán, amikor újra lent volt Csulinál, megkérdezte: – Mit gondol, van élet a Marsban?

– Egész biztos. – Megint dajkálta a hintát. – Képzelje, ha mi ketten fölkerülnénk oda… Nem lenne ott senki, csak mi ketten.

A kék kabátos lány a fejét rázta és nevetett. A kabátja kibomlott, a sálja kibomlott, ahogy a szemben levő ház felé repült.

– Meghódítjuk a Marsot… maga meg én!

Szűk kis utcán szállt át. Gyerekek rohantak alatta vékony, sötét vonalban.

Aztán megint a suttogás: – Te vagy a Mars asszonya!

Csuli a hinta után nézett.

– Bácsi! Bácsi! – Két füles sapkás fiú rohant a hinta felé. – Tessék hagyni bennünket is…

– Menjetek innen.

– Csak egy kicsit…

A lány a villamosmegálló felé repült. Ahogy visszatért, egy üvöltő csoport fogadta.

Csuli félig előredőlve, kifeszített tenyérrel, mintha máris vissza akarná repíteni. Mellette egy csomó maszatos arc, kétoldalt a csónak orrához tapadva. Talán ezek is vele szálltak?

Az egyik gyerek beugrott a csónakba, a lány mellé. Ránevetett, aztán már kint volt. Valósággal a csónak alá bukott. Néhányan a hinta szélén ültek, és a lábukat lóbálták. De aztán leugrottak, és megint hajtani kezdtek.

De akkor a lány fölállt, megfogta a láncot, és azt mondta:

– Nincs ingyen cirkusz.

Csuli hátralépett, a gyerekek fölfelé bámultak, és csak nézték, ahogy a kék kabátos lány kiszáll a hintából. Elöl kissé felhúzza a kabátját, aztán megigazítja a haját a kalap alatt, és lassan elindul.

Csuli ráült a hinta orrára.

A gyerekek mozdulatlanul álltak. Aztán ketten utánaszaladtak. Beérték, és megfogták a karját, valósággal hozzábújtak.

Mit akarnak vele? Csuli felállt a hintáról.

A lány hátrahőkölt. Eszébe se jutott, hogy lerázza magáról a gyerekeket, hogy rájuk szóljon.

– Ne tessék elmenni! – kérte az egyik.

A másik nem szólt semmit, csak a retikült tologatta a lány karján.

A lány hol az egyikre, hol a másikra nézett. Még egyszer előrelépett, de aztán hagyta, hogy megforduljanak vele, és visszavezessék. Hagyta, hogy visszavezessék, és beültessék a hintába.

– Most már menjetek innen. – Csuli összeráncolt homlokkal állt a hinta mellett.

A lány ránézett, mosolyogva intett a fejével, hogy hagyja őket.

Csuli legyintett, kicsit sértetten leült egy padra. Cigarettára gyújtott, mint akinek semmi köze az egészhez. De amikor az egyik gyerek megfogta a lány haját, fölállt és odament.

Egy füstös képű fiú megfogta a lány haját, a loknikat morzsolgatta.

Még mielőtt Csuli bármit is mondhatott volna, egy zöldszvetteres rácsapott arra a kézre.

– Elég volt, Madarász! Ha így viselkedsz, nem is engedem, hogy hintáztassátok.

A kék kabátos lány meglepetten fölnézett. Csuli meg azt mondta:

– Már lovagja is akadt.

A széles vállú, zöld szvetteres fiú kiemelte a lányt a hintából.

Mire a többiek kórusban: – Ne hülyéskedj, Szatyi! Mit hülyéskedsz!

Szatyi odaállította a lányt a hinta mellé. – Amíg nem viselkedtek rendesen…

Két kezét kissé eltartotta magától. Így várta, hogy mikor ülhet majd be a hintába.

De most Szatyi ült be. – Hajtsatok!

A többiek hajtottak.

– Mi lesz?! – kiabált Szatyi. – Ne lazsáljatok!

– Nem lazsálnak, azt igazán nem lehet mondani. – Csuli odament a lányhoz. – Azt hiszem, nekünk ennyi elég volt.

A lány csodálkozva nézett rá. Mint aki nem érti, hogy is vihetné el innen valaki, amikor az a fiú ideállította.

– Jöjjön! – Csuli megfogta a karját.

A lány a fejét rázta és hátralépett. Közben a hintázó Szatyit bámulta.

Az meg ordítozott. – Mi van?! Elaludtatok?!

A hinta átfordult a rúdon. A hinta a rúd körül pörgött. Szatyit már nem is lehetett látni. Aztán egyszerre csak lent volt a földön. Mintha már régen ott guggolna a hinta alatt.

– Ki hajtott? – Felnézett a két térde közül. – Azt kérdeztem, hogy ki hajtott? – Úgy alulról végignézett a többieken, aztán nekiugrott az egyik fülessapkásnak. A nyakánál fogva rántotta le a földre, és már a gyomrán térdelt.

– Püföli – bólintott Csuli. Megint a lányhoz fordult. – Na, menjünk már.

Az meg se hallotta. Nézte, hogy üti a zöld szvetteres Szatyi azt a fiút, hogy tépi le a sapkát a fejéről.

…felállt, és meglengette a bőrsapkát. Így ment oda a lányhoz, ujja körül pörgetve a sapkát. Aztán meghajolt, és a hinta felé mutatott.

– Mozijegyünk van. – Csuli a lány elé állt. – Köszönjük, de mozijegyünk van.

A lány ellépett mellette, retikülje ringott a karján, ahogy odament a hintához. A hinta előtt megállt, mosolyogva visszanézett Szatyira. – Beülhetek? – Aztán, ahogy beült, még kedvesen a többiek felé intett. – Jól viselkedjetek, kisfiúk.

Azok hátrább húzódtak.

Egyedül a zöld szvetteres Szatyi állt a hinta mögött. Ő indította a hintát.

A lány felhúzta a térdét, csöndesen ringott.

– Meddig akarja ezt csinálni? – Csuli a hinta mellett állt.

A lány elszállt mellőle.

A zöldszvetteres kicsit erősebben hajtott. Közben már a többiek is ott voltak. Valaki kinyújtotta kezét a hinta felé, de Szatyi ráütött.

– Nem unja még? – hallotta a lány Csulit, valahonnan a földről.

Megint átszelte a teret. És mintha már megint többen hajtanák. A sálja belerepült az arcába, retikülje szétnyílt.

És ez most jó neki. – Csuli a hintázó lányt nézte. – Amikor én hajtottam, örökké nyafogott, de most…

Odaállt Szatyi mellé, és nagyot lökött a hintán.

Arcok a hinta mellett, arcok a lány mellett, de aztán mind odalent maradtak. Egyedül szállt fölfelé.

Haj csapódott az arcába. De ez nem az övé… ez a szürke loboncos haj! Kiáltani akart, a fejét dobálta, hogy megszabaduljon attól a hajtól. Hiába.

Egy öreg arc jött vele. Férfi vagy nő? Egy kopasz, öreg fej jött vele.

Apró kis ponttá zsugorodott a fej, aztán eltűnt. És a hajat is elfújták az arcából. Most nem volt már más, csak a tiszta, szürkéskék ég.

Fölszánkázott az égre. Egy pillanat – és visszacsúszott a kifeszített tenyerek hálójába.

Ott álltak mind a hinta mögött. Csuli, Szatyi és a többiek.

Csuli, úgy oldalról, a lány arcába hajolt. – Jöjjön!… Jöjjön!

De ezt már egy lobogó sálba kiáltotta.

A lány elrepült, ő meg utánanézett. „Ha visszajön, megállítom a hintát, és leszedem onnan…” A hinta visszajött, és visszalökte.

Szatyi fölkapott egy kavicsot, és a hinta után dobta.

– Hülye! – Csuli pofon vágta.

Szatyi tekintete villant egyet. Pillanatra úgy volt, hogy összeugranak, de aztán megint egymás mellett álltak és hajtottak.

A lány végigkorcsolyázott egy ablaküvegen. Aztán megint az arcába vágódott valami. De ez nem haj volt. Harisnya… egy csomó összecsavart harisnya. Végtelen hosszú fonalban lógtak mellette a harisnyák.

Most megint az ég…

És az a kedves, mosolygós arc. Mindjárt megismerte, ahogy otthonosan lesétált hozzá. Pista… Wahrhaftig Pista. Leugrott hozzá, és magához emelte. Valami erkélyen álltak egy pillanatig. Elcsúszó fény az ablaküvegen… Pista most megint odafönt volt, vitte magával őt is. Aztán leejtette… fölkapta… leejtette… fölkapta…

– Pista! Pista!

Pista leejtette, fölkapta, és megint leejtette. És ő már kiáltani sem tudott, mert Pista megpörgette.

Egy fiú leült a földre.

– Átfordult!

A hinta úgy recsegett, mintha le akarna szakadni.

Csuli fölnézett. A kék kabát valósággal rácsavarodott a rúdra, ahogy újra és újra átfordult.

– Három… négy! – kiabált Szatyi. – Rekord! A világrekordért megyünk!

Hajtott. Csuli vele hajtott, és együtt számolta a többiekkel.

– …öt… hat! Ez az! Ez az!

Aztán csak a hinta csikorgása. Egyszerre üres lett a levegő. A kezek elhúzódtak Csuli mellől.

– Ez az – motyogta. – Ez az…

Ő állt ott egyedül.

A hinta elsuhant mellette, még lendült egyet-kettőt, aztán megállt. Nem volt utasa. Nem ült benne senki.

Csuli megrázta a fejét, mint akinek az arcába bokszoltak. Keze végigcsúszott a hinta oldalán, végigsimított az ülésen.

Belebámult a megfeketedett kagylóba. Ráhajolt a hintára, aztán iszonyodva lökte el magától.

Visszalökte a hintát a levegőbe. De az megint csak üresen jött le… és megint… és megint…

Csuli fölfelé bámult, és közben hajtotta, egyre csak hajtotta az üres hintát.

Valaki elment mögötte, és megérintette a vállát.

– Szórakozunk?

Tizenegy dressz

Halott katonák

Nagy, cementes papírzsák a járda szélén. Egy nő feje hajlik ki belőle. Lehunyt szem, halott arc.

A fehér sörtés Atlasz Miklós lehajol hozzá, keze a térdén, és elkezd duruzsolni, akárcsak valami altatót mondana.

– Nincs semmi baj, kedveském, megtörténhet az mindenkivel, egy-két pohárral többet ittunk, most pihenünk, alszunk egy kicsit, aztán elfelejtjük az egészet, nem mondom, marad utána egy kis fejfájás, de hát…

Fölegyenesedik és körülnéz.

– Van egy részegem.

A zsák mellett állnak, valaki gyöngéden megemeli a nő állát. – A múltkor egy postás volt.

Atlasz leüti a kezet a nő álláról. – Rosszul lett odabent, én meg hova vigyem? Ültessem kocsiba? Nekem is többe van.

Vézna kis ember lép elő a sötétből. – Mikor ültet maga valakit autóba?

Egy bajuszos férfi azt mondja, hogy amikor a Dózsa-kocsmában látta ezt a nőt, még egész jól tartotta magát, igaz, ráborult Atlasz vállára, de senki se hitte volna, hogy ez történik.

– Milyen ruha volt rajta? – A kis ember lehajol a zsákhoz.

Atlasz fölemeli a kis embert. – Először is, a ruha még rajta van, másodszor, meg akarja venni, vagy nem?

Egy öregember széttárja a karját. – Mi van rajta? Minden? Vagy talán semmi? Lehet, hogy bundában van a hölgy, de ez egyáltalán nem biztos.

– Egy szóval se mondtam – bólint Atlasz. Aztán a kis emberhez: – Nézze, Újlaki, én lebeszélem magát… nem áll úgy anyagilag. – Ellép a többiek mellett. – Ki mit dob be?

És akkor már végig azt hallani az utcán:

– Ki mit dob be?

Elmennek a nő mellett. Azt a lekonyult fejet nézik. Egy férfi leguggol hozzá.

– Fülbevalója nincs. Az én feleségem sose indul el fülbevaló nélkül.

– Különben ki se hozzák a szódáját a Limanovában! – mondja Atlasz. – Ide figyeljen, külföldön már régen nem hordanak fülbevalót. Tudja, kik hordanak fülbevalót Párizsban vagy Rómában? – Vár egy kicsit, majd legyint. – Meg se mondom!

– Szóval, ez itt?…

– Külföldi – suttogja valaki.

Atlasz vállat von, szivarra gyújt.

Az öregember: – Úgy hallom, az olasz énekesnő nem utazott haza.

– Miféle olasz énekesnő?

– Aki olyan csúnyán megbukott a Városiban.

Újlaki, a nyeszlett kis Újlaki lehajol a cementeszsákhoz. – Olasz énekesnő!

– Mindenki tudja róla, hogy iszik.

– Magáról meg mindenki tudja, hogy az Atlasz Miklós felhajtója!

– Nem dolgozom felhajtóval, nincs szükségem felhajtóra.

– És ezt még maga mondja?!

Várni lehet, hogy kitör a verekedés, amikor valaki felsóhajt. – Az öreg Gráner rám sózott egy nyerget!

– Talán lovagol.

– Fenét! Soha életemben nem ültem lovon, és ezt a Gráner éppen olyan jól tudja, mint én.

– Életveszélyes az öreg.

Újlaki még mindig a zsák mellett guggol, a halott arc mellett csücsül. Fölötte pedig egy csöndes, állhatatos hang.

– Autókaravánok érkeztek a Városi elé, autósorok álltak végig az utcákban, egy követségi tanácsos kocsija már csak a mi házunk előtt tudott megállni, hiába, Tina Piccolinire mindenki kíváncsi volt, pedig akkor már mondták, hogy elitta a hangját, akkor ezt már itt-ott lehetett hallani.

– Tina Piccolini!

– Ki mondta? – Atlasz a szivarját rágcsálja, majd újra megkérdi: – Ki mit dob be?

Csönd. Aztán valaki mond egy összeget. Atlasz Miklós kiköpi a szivart, és átmegy a másik oldalra. De a következő percben már megint itt van.

Mindenki mond egy összeget.

Atlasz Miklós Újlaki vállára teszi a kezét. – Nem lesz ez sok? A maga helyzetében?

– Már régen nem reuzál – mondja az öreg.

– Nem reuzálok? – Újlaki tétován körülnéz. (Csak tudnám, mi az? Mindenesetre nem jelent semmi jót, ha nem reuzálok.) Aztán védekezve: – Mostanában vidékre is járok… vásárokra.

– Vásárokra! – legyint Atlasz. – Csak éppen a legjobb helyeket mindig elcsípik maga elől. És azt hiszem, hogy már nincs is áruja.

Az öreg: – Talán ebből akarja magát összeszedni.

Újlaki gyűrött tízeseket húz elő a zsebéből. Valaki még mond egy összeget, de akkor ő rádob egy ötöst.

– Újlakikám! Újlakikám! – Atlasz rosszallóan ingatja a fejét.

– Lehet, hogy ő az okos – mondja az öreg.

Egyszerre mindenki elmegy, és Újlaki magára marad a cementeszsákkal. Megint leguggol a nőhöz, talán azt várja, hogy megszólaljon. A nő egy picit, egy nagyon picit kidugja a nyelvét, és mintha mosolyogna.

Mit ihatott? És mi lesz, ha egyszerre csak felébred, és rumlizni kezd? Nem, Atlasz Miklós vendégei nem szoktak felébredni. Lehet, hogy nagy darab, kövér nő, de lehet, hogy olyan kis vékonyka.

Vállán a zsák, meginog, elkezd pörögni. Nem, ez mégse lehet olyan vékonyka.

Az Árusok tere felé indul. A bódék ugyan már zárva, de azért mindig van ott valaki. Egy-két helyre pedig akkor is beengedik, ha már lehúzták a redőnyt.

Úgy érzi, hogy a nő átfogja a nyakát, kinyújtja a kezét a zsákból, és átfogja a nyakát. Talán csak egy nő, akitől Atlasz meg akart szabadulni. Atlasz már nem fiatal, de a nők megvesznek érte.

Fák között megy át a zsákjával. Nagy hülye vagyok, hogy ebbe belevágtam! Szinte hallja Atlaszt. „Nem áll maga úgy anyagilag.”

De talán én vagyok az okos, talán mégis én vagyok az okos. Szép kővér nő lehet, szóba se állna velem, ha úgy találkoznánk. Én nem engedtem volna, hogy annyit igyon. Egy-két pohár, de aztán álljunk meg.

Ez még nem az Árusok tere. Ez a Színház tere, ahol az olasz énekesnő fellépett.

Én is itt ácsorogtam akkor este, csak néztem az autókat a Steinfeld Józsival. Nem, nem hiszem, hogy ez az olasz énekesnő. Tina Piccolini! Na szép!

Egy férfi lép ki a bokrok közül.

Újlaki megy tovább a zsákjával. Közben arra gondol, hogy mit akar itt az ifjabb Lemmler? Az ifjabb Lemmler ilyenkor már a Belvárosban vacsorázik a társaságával. Ronda alak. Lecsúszott árusoktól megveszi a bódékat, és mindig tudja, hogy kivel mi történt.

– Hallottam, hogy mit vett Atlasz Miklóstól – mondja ifjabb Lemmler. – Maga! Akit már vidéken se tűrnek meg! – Vár egy kicsit, majd szinte sajnálkozva. – De hogy egy ember fölött így összecsapjanak a hullámok!

Egymás mellett mennek. Lemmler olykor Újlaki arcába néz, mintha várna valamit.

Tőlem egy szót se fog hallani. Igaz, néha fizet azért, hogy panaszkodjanak, de én pénzért se fogok panaszkodni. Ha beteg, akkor egy leégett pasast odaültet az ágya mellé, hogy meséljen. Egyszer megveretett valakit, mert hazudott. Mindenkiről mindent tud.

– Nehéz? – kérdi Lemmler, és a zsákra hunyorít. – Nagyon nehéz?

– Tűrhető.

– Ha maga azt mondja, hogy tűrhető, akkor az már nagyon nehéz.

Lemmler int, és a zsákot odaviszik a padhoz. Lemmler felkattintja az elemlámpáját, a nő arcába világít. Benyúl a zsákba, kivesz egy cipőt. – Félre van taposva a sarka.

– Ennek?!

– Ennek. – Visszadugja a cipőt.

– Maga is látta, Lemmler úr, hogy majdnem új cipő.

– Majdnem! – Lemmler a nő haja alá dugja a kezét. – A haját megveszem.

– Nem! azt nem… – Újlaki úgy megrémül, mintha az ő haját akarnák lenyírni. Majd egy kicsit csöndesebben. – Mit akar a hajával?

– Az magát ne érdekelje. Bevisszük a Verdes Misihez…

– Nem visszük be. – Elindul a zsákkal.

– Mondja, tulajdonképpen mit akar ezzel a nővel? – Lemmler, az ifjabb Lemmler mellette lépked.

Sötétben mennek egymás mellett, olykor egy gázlámpa alá érnek.

– Csak tudnám, miért hagyta ott a felesége – dünnyögi Lemmler. – Egy mintaférjet… aki még a szódát is felhozta. Azt mondják, nagyon odavolt, amikor az asszony otthagyta, azt mondják, az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott.

Tőlem egy szót se fog hallani!

Lemmler mellette megy és vár. Hallgat. Aztán anélkül hogy elköszönne, lemarad.

A nő most megint átfogja Újlaki nyakát.

– Nem – mondja a férfi –, nem hagytalak volna lenyírni. De az a cipő új volt! Lemmlernek is látnia kellett, hogy új volt.

Nagy, szürke fal, lőrésszerű hasadékokkal. Leánypolgári. Megpihen a falnál, hiszen itt mindig meg szokott állni. Télen bemegy az udvarra, nézi, ahogy a lányok korcsolyáznak. Már majdnem mindegyiket ismeri, látásból. Tudja, hogy Szóbel Évit egy fekete fiú kíséri haza. Nem valami csinos fiú, mással is járhatna a Szóbel Évi.

– Ne beszélj nekem a Szóbel Éviről!

Hátrakapja a fejét. Mondtam valamit?! – És mi az, hogy a nő megszólalt?…

Lecsúsztatja válláról a zsákot. A nő arca merev, a szeme lehunyva.

Nekitámasztja a nőt a falnak, ő is odatámaszkodik. – Nincs rondább, mintha egy nő iszik. Szóbel Évinél ezt el se lehet képzelni, nemcsak azért, mert még polgáriba jár, hanem, mert az egész lány valahogy olyan…

Hárman mennek át a kocsiúton, három bódés. Ézsiás, Magyari és Gál.

A kis csapat megáll az üres kocsiúton, aztán elindulnak az iskola felé.

– Azt mondják, nagy fogást csináltál – mondja Ézsiás.

– Becsületszavamra, láttam már ezt az arcot – hajol Magyari a nő fölé.

Gál benyúl a zsákba, kivesz egy elnyűtt rókaprémet. A tenyerére fekteti, a másik kettőnek is megmutatja.

– Viccnek is rossz. – Magyari, aki könyvekkel foglalkozik, egy piros papucsot tart a kezében. Körbejárja a többieket a papuccsal. – Így szaladt le a kis naccsága… egy papucsban, egy pohár borra!

– Ibolyák! – Ézsiás a szívére teszi a kezét, úgy énekel a zsáknak. – Lila ibolyák… ez a bűnöm, semmi más! Szeretem, nagyon szeretem… – Elhallgat, aztán komoran: – Hát ebből a nőből azért nem fog meggazdagodni.

– Nem fog meggazdagodni! – visszhangozza az utca.

A bódésok már eltűntek. Ő meg ott marad a nővel, és csak azt az iszonyatos bádoghangot hallja. – Ebből nem lesz háza!

– …nem lesz háza!

– Mit csináltál? – hajol a zsák fölé. – Az előbb rendes cipő volt rajtad, most meg ez a papucs…

A rókaprém rácsavarva a nő nyakára. Talán Gál csavarta rá, talán Magyari.

Újlaki szorosabbra húzza a prémet. – Megérdemelnék, hogy…

Sötét az Árusok tere, sötétek a bódék. De azért nem biztos, hogy üresek. Talán ilyenkor kötik a nagy üzleteket.

– Mikor kötik a nagy üzleteket? Mikor van a nagy üzletkötések órája?

Ponyvával letakart repülő. Az egyik szárnya hiányzik, de azért az öreg Gráner el fogja adni. Ki lesz az, akit beültet a gépbe, akinek a Gráner fiúk elindítják a motort, aki belehülyül abba a rettenetes zúgásba, és semmi mást nem hall, csak Gráner bácsit. – Magának kell egy repülő! Egy ilyen ember egyszerűen nem élhet repülő nélkül. Mit mond majd a feleségének, ha az világ körüli útra akar indulni, hogy mer majd a szemébe nézni?!

Újlaki bent áll egy bódéban. Az Elegancia bódéban áll a zsákjával, megzöldült frakkok, kinyúlt nadrágok alatt. Előtte, a kis asztalon, egy halom mellény.

– Ne is mutassa, hogy mit hozott! – legyint a vörös arcú férfi. – Inkább adjon valami altatót, egész éjjel le se hunytam a szememet.

Még van valaki a bódéban. Aki a mellényeket hozta. Elbújt a frakkok mögé és vár. Az Elegancia nem szereti, ha az üzletfelek találkoznak. Üzletfél vagyok, gondolja Újlaki.

Elegancia odamegy a zsákhoz, kiemeli a nőt. Ez nem olyan könnyű, fújtat, prüszköl.

– Segítsen!…Mit áll ott?

Újlaki segít. A nő feje rázkódik, haja az arcába hull. Amikor hónaljig kint van a zsákból, Elegancia ránéz Újlakira.

– Kit hozott nekem?!

Széles, atlétatrikós vállak. Két izmos kar. Elegancia végigtapogatja. – Ez talán maga Rose Krause!

– Kicsoda?

– Nők a porondon. Nem is hallott róla? Nem is tud a női birkózóversenyről? Már három hete tart. – Megfogja és behajlítja a nő karját. – Lefogadom, hogy Rose Krause!

– Rose Krause! – ingatja fejét Újlaki.

Rose Krause ott áll a porondon, mint egy acéltorony. Mosolyog. A közönség tombol.

Hogy lett belőled üres üveg, ajtó elé kitett, halott katona?

Az ajtó előtt sorakoznak a halott katonák. Sorakoznak, és várnak valamire. Akár a részegek, odakint az utcán. Csak feküdjetek, halott katonák, feküdjetek és várjatok.

– Vigye innen ezt a nőt – mondja a bódés. – Vigye innen, mert csak baj lesz belőle.

Amikor Újlaki kint van, még utánaszól.

– Magának is csak azt ajánlom, hogy sürgősen tegye le valahol.

Újlaki újra elmegy a repülőgép mellett. – Talán legjobb lenne, ha beülnénk, és elrepülnénk valamerre.

Az üvegcsarnok kupolája, akár egy templom. Sötét van odabent, és akkor se világosodnak meg az üvegfalak, amikor Újlaki elmegy mellettük!

– Ha tudnád, mi minden van odabent! Annyi ócska ruhát még életedben nem láttál, és könyvek, a Műveltség Tára és Teri néni szakácskönyve meg gramofonok, van, amikor egyszerre tíz-húsz gramofon szól.

Körbejárja az üvegcsarnokot.

– Mi lenne az, kérem? – kérdi mögötte valaki.

– Mi lenne az, kérem? – száll az árusok imája. – Mi lenne az, kérem?!

Tükör, tükör és tükör… Ez a Somorjai boltja. Mindegyik tükörben ő áll ott, zsákkal a vállán. Egy gyerekkád előtt teszi le a zsákot.

– Nem mondom, hogy magára vártam – bólint Somorjai –, de azért megnézzük.

Festmény a tükrök között. Csónak a holdfényes vízen, egy nő fekszik a csónakon.

– Nem – hallani Somorjait –, táska nem érdekel, öv nem érdekel, cipő nem érdekel… legalábbis ez a cipő… sajnos.

Aztán, ahogy Újlaki kint áll, valaki megszólal.

– Eredmény: nulla. Pedig már hány helyen járt.

– Nem, még éppen csak egy-két helyen voltam, Lemmler úr.

Lemmler a sötétben áll, talán a repülőgépnél, talán közelebb. – Az Eleganciánál kezdődött, aztán egyik bódé a másik után, maga talán már nem is emlékszik.

– Még megpróbáljuk. – Újlaki egy bódé falához lapul a zsákjával.

– Egy helyen már úgy volt, hogy sikerül valami, aztán mégse. – Lemmler most egész közel lép hozzá. – Az Elegancia mit mondott? Mivel rázta le?

– Nem tudom… nem emlékszem.

– Pedig ha ez a dolga most nem sikerül, akkor igazán nem lehet tudni, hogy mi vár magára. Vagy pedig nagyon is lehet tudni.

– Még megpróbáljuk, Lemmler úr.

Elindul a zsákkal. Lemmler, az ifjabb Lemmler, mellette megy, és egyre csak azt kérdi, hogy mivel rázta le az Elegancia, hogy dobta ki Somorjai meg a többiek… ugye, lehordták, ugye, volt, aki alaposan lehordta, hogy ilyesmivel állít be éjnek idején.

– Nem tudom… nem emlékszem.

Aztán egy csomó futballdressz, és Lemmler helyett most a bódést hallja:

– Maga még soha nem hozott nekem semmit.

– Azért ezt nézze meg, Reményi úr.

Piros-fekete csíkos futballdresszek. Hét darab. Egy lezüllött, feloszlatott csapat hét játékosa bejött ebbe a bódéba, hogy eladja a dresszét. Hét játékos, aki többé nem rúg labdába. Újságpapírba csomagolva hozták a piros-fekete csíkos futballdresszt, és aztán kibontották az árus előtt. Még egyszer megnézték azt a trikót, amiben valaha kifutottak a pályára. – Emlékszel – mondta az egyik –, amikor a Húsos ellen játszottunk, olyan keresztlabdát kaptál tőlem!…

– Ne hozzon nekem öregasszonyokat! – Reményi valósággal kilöki a bódéból. – Mit kezdjek én egy öregasszonnyal?

Újlaki leállítja odakint a zsákot. – Azt mondta, hogy öreg! Hogy mondhatott ilyet?…

Hideg, éles szél jön. Egy redőnyt döngetnek valahol.

– De hát a Somorjainál még olyan fiatal volt! Olyan fiatal…

– Mikor volt az?! – vihog mellette Lemmler.

– Egy órája… alig egy órája.

– Évekkel ezelőtt! – Lemmler mellette áll. – De már akkor is öreg volt ez a nő, amikor Atlasz Miklóstól megvette, amikor rádobta az utolsó pénzét. – Elhallgat, majd reménykedve. – Ugye, most már egy fityingje sincs?

– Fogytán a pénzem, az biztos.

– Fogytán! – Lemmler felvonít. – Egy fityingje sincs, ez az igazság. Miért titkolózik előttem? Miért nem mondja meg, hogy reggel már egy zsömlét se tud venni?

Lemmler most már nem szakad le tőle, mindenhova bemegy vele, nézi azt a mozdulatot, ahogy az árus kivesz egy holmit a zsákból, majd visszadobja. Lehunyja a szemét a gyönyörűségtől, ahogy az árus azt mondja:

– Eredj a pokolba, Újlaki!

– Hogy beszélnek magával! – bólogat ifjabb Lemmler, amikor megint kint vannak. – Hogy beszélnek… – Hirtelen Újlakihoz fordul. – Miért csinálja ezt?

– Mit, Lemmler úr?

Szűk bódésoron mennek át. Újlaki jobbra-balra pislog. Talán még be lehetne csúszni valahová. (Hol kötik a nagy üzleteket?) De közben csak Lemmlert hallja.

– Tulajdonképpen eladhatná ezt a nőt. A cipőjét, a ruháját vagy akár a haját. Nem azért mondom, de a Medvei annyi pénzt szedne össze, hogy utána egy hétig sétálhatna. Csakhogy maga nem a Medvei.

Most kéne meglépni! De csak imbolyog a zsákkal.

– Mit szépítsük a dolgot: magát kiütötték. – Elhallgat. Mintha várná, hogy Újlaki utánamondja. „Igen, én nem vagyok a Medvei… kiütöttek. Valaha kötöttem egy-két üzletet, de annak már vége, most már jobb, ha hozzá se kezdek semmihez.”

– Még van egy dobása. Feljön a hegyre. Hozzám.

– Nem!

– Van egy kis vityillóm. Istenem, miért ne lehetne nekem egy kis vityillóm?

– Köszönöm a meghívást, de én…

– Mit köszönget! Ne köszöngessen! Inkább jöjjön velem. Ágy, napi kétszeri étkezés. Mit akar még, mondja, mit akar?

– Igazán köszönöm, Lemmler úr.

– És mit kérek mindezért? Néha beszél egy kicsit. Erről-arról. Hogy mikor a Nádor Béla magára sózott egy vagon hagymát, meg amikor a feleségével azok a dolgok voltak…

– Semmi se volt a feleségemmel.

– Dehogynem! Mindenki tudja. Előlem akarja eltitkolni? – Lemmler majdnem sír. – Éppen előlem?!

Egy autóbusz váza. Újlaki átkel a buszon, aztán egy ketrec előtt megáll a zsákjával, mint aki már nem tud továbbmenni.

Egy ketrec, aztán még egy ketrec. Állatkert az Árusok terén.

Miféle árny kushad odabent? Miféle alak áll előtte, aki majd azt mondja: – Én láttam a farkast.

Újlaki belebámul a sötétbe. Az árny nem mozdul. Koszladt pokrócon fekszik, és nem mozdul.

– Ezt már nem is kéne ketrecben tartani – mondja Lemmler. – Se ezt, se a rókát, se a majmot.

– És az oroszlán? Mi van az oroszlánnal?

– Ha az magának oroszlán! – Lemmler felnevet. – Talán már lábtörlő valahol, a ketrecét is elvitték. Nem tudom, honnan szedte ezeket a Csicsmanczai! – Befütyül az egyik ketrecbe, megrázza a rácsot.

– Hagyja aludni.

– Mindig alszik. – Beköp a ketrecbe, majd Újlakihoz fordul. – Legyen esze. Felviszem a hegyre. Már vannak ott egypáran.

– Vannak… az biztos.

És most szinte látja őket. Azokat a leégett, tönkrement alakokat, akik többé nem jöhetnek le a hegyről, akikre ifjabb Lemmler emberei vigyáznak. Ó, hogyne! van ágyuk, étkezés – naponta kétszer. De ha Lemmler hívatja őket, akkor mesélni kell. Erről-arról. Beszélj az ízületeidről, mondja Lemmler, mikor kap el a fájdalom? – Téged Zuglóban egyszer rémesen megvertek… először elgáncsoltak, aztán rád térdeltek… hányan? – Hogy csapott be Székely Aladár?

Azok meg beszélnek az ízületi fájdalmakról, a verésekről, hogy mentek tönkre, hogy úszott el minden.

Semmi se mozdul odabent a ketrecben.

– Ezeket miért nem viszi fel magához? – Nagy nehezen elfordul a ketrectől.

– Kiket? – Lemmler rábámul.

– Ezek is tudnának mit mondani… ezeknek is lenne mit mesélni. – Elindul a zsákjával. Minden lépésnél úgy érzi, hogy összeesik.

– Nagy tipp! – nevet Lemmler. – Iszonyú nagy tipp!

Csöndben jön mögötte, minden lépését figyeli.

A bódék már messze vannak, az állatkert is elmarad, és Újlaki most ott áll egy fűvel benőtt vasúti töltés előtt. Valóságos hegy.

– Csak nem akarja megmászni? – kérdi Lemmler.

Újlaki tudja, hogy az első lépésnél visszacsúszik, és akkor ifjabb Lemmler elkapja, de úgy elkapja!…

Áll – mozdulatlanul.

Két kar fonódik a nyaka köré.

– Gyerünk – mondja a nő. Fölragyog az arca, ahogy rátapad a férfira.

Újlaki még egyszer felnéz. Fűcsomók, kövek, kopár, kiégett földrész… Valahol a magasban feketén és mozdulatlanul száll az ég.

– Mire vársz?! – mondja a nő.

A férfi elindul. Az első lépések nehezek, de azért csak megy tovább a potyogó kődarabok között.

Lemmler fél lába a töltésen, mintha nekifutásból akarna felrohanni. De nem mozdul, valósággal megmerevedik. Nézi, ahogy azok ketten eltűnnek odafent.

Sírkő-kert

– Miért ne?! Egy időben nekem is lehetett volna bódém. Engedélyt is kaptam volna, meg ami az anyagi helyzetemet illeti… Elhallgatott a cipőpertlik függönye mellett. Mintha eltűnődött volna. Ott ült a zöld asztalka mellett, cipőpertlik, hajcsatok, fésűk és akasztók között.

– Maga sose gondolt rá, hogy bódéja legyen? – Felnézett abba a sovány, merev arcba.

Az meg se hallotta. Rázta a platniját, szikrák röpködtek körülötte. Előtte meg egy halom pattogatott kukorica, akárcsak valami rezsón. Oldalt zacskók, odaszórva egy szögre.

Rázta a platniját, szikrák röpködtek körülötte, ahogy ott állt a falnál.

A pertlis meg csak bugyborékolt. – Ott voltak a bódék a téren, a Földesé, a Liszaueré, a Sperberé… mind el tudom mondani.

Valami biztatásfélére várt, de a másik nem biztatta.

Ő pedig megigazította a pokrócot. A dereka köré volt tekerve az a szürke pokróc. – A vese nálam érzékeny pont, vigyáznom kell.

Vállat vont, akárcsak valaki félbeszakította volna. Aztán ahogy egy férfi megállt előtte, valósággal rákiáltott:

– A vállfák, uram, a vállfák! Vagy maga talán már föl se akasztja a zakóját? Mert annyi zakója van, mert maga a zakókirály!

Az idegen megérintette az akasztót, nézte, hogy hintázik, majd bement a sírkövek közé.

Az árus utánabámult, majd kiesett a pokrócából. – A vállfa nem cikk, a pertli nem cikk, a fésű nem cikk – mind odamennek.

Mind odamentek. A férfi, aki az előbb a vállfát himbálta, egy magas, sovány, gyászfátyolos asszony, két gyerekkel, aztán még egy férfi, aki valahogy hirtelen csapódott hozzájuk. Végigmentek a kis kerten, a sírkövek között. A gyerekek olykor megálltak egy kőnél. Márványangyal fehér, halott mosollyal.

– Haszlaher Évike – olvasta a nevet az egyik gyerek.

Futballkapus elvetődve, amint éppen kifog egy labdát. Fehér arc, fehér sapka, fehér dressz és fehér labda.

Egy férfi hosszan nézte. Úgy állt előtte, mintha ki akarná rúgni a kezéből a labdát.

A gyerekek a neveket olvasták.

– Porgesz Imre, élt 63 évet.

– Kertész Róbertné, drága nagymamánk.

Aztán otthagyták mind az emlékműveket, egy csoportba verődtek, és elindultak a kert végében levő üvegház felé.

– Akár egy nyári lak – mondta a pertlis. – Vagy éppen valami nyári vendéglő.

– Bierman Ervin. – Ez állt nagy betűkkel az üvegház homlokán.

Az asszony és a férfiak egy pillanatra felnéztek a cégérre, aztán sorba beléptek az üvegajtón.

– Nyári vendéglő a téli szezonban – bólintott a pertlis.

A kertben tél volt, hóban álltak a szobrok, a kis út tisztára seperve.

– Ha újra születek, csak sírkövesnek születek. – A pertlis felállt, két kézzel fogta a pokrócot. Megigazított egy fésűt, belebámult az egyik tükörbe. – A Sperber különösen pártolta az ügyemet, mindenáron azt akarta, hogy bódém legyen. Maga ismerte a Sperber Klárit?

Az, ott a falnál, letépett egy papírzacskót, hogy pattogatott kukoricát adjon valakinek.

– Keményen vágtam a szelet a Sperber Klárinak. – A pertlis az állát igazgatta a tükörben. Két ujja közé fogta az állát, úgy igazgatta. – Keményen vágtam a szelet, és nem is eredménytelenül, pedig az egyik Liszauer fiú is szemet vetett Klárira.

Elengedte az állát, lassan megfordult. Azt az öregurat nézte, aki hátrakulcsolt kézzel végigballagott a sírkövek között.

– Mélységes részvétem. – Meghajolt a pokrócában. Kiguvadt szemmel nézte az öreget. Aztán elöl összefogta a pokrócot, és visszaült a székre. Egy darabig hallgatott, majd akárcsak valami kérdésre válaszolna: – Továbbvitték a teret, az Árusok terét, valahová a város szélére. Nagy dohányt akasztottak le ezek, és ezt persze nemcsak én tudtam. Emlékszik a Mórinéra?

A pokrócot paskolta.

– …honnan kapta a Móriné a zöldséget, a petrezselymet, a hagymát? Miért volt mindig friss áruja? Hát persze hogy azért, mert összeszűrte a levet a kertészekkel! Micsoda savanyított káposztája volt, pedig neki nem is lett volna szabad savanyított káposztát árulni. Tudja, hogy a fia egyszer bajonettel támadt rá? A saját fia? Ha akkor a Földes nem ugrik közéjük…

Valaki megállt a pertlik előtt.

Az árus azt a barna cipőt nézte. Vékony, tört orrú, barna cipő.

Az árus nem nézett fel, neki elég volt ez a cipő. „Ha rálépnék, szétmenne.”

A cipő eltűnt, és ő tovább beszélt.

– …emlékszik az állatkertre? Az állatkertre az Árusok terén? Egyszer bedugtam a kezemet a hiéna torkába a Sperber Klári előtt.

A platni közönyösen rázkódott.

– Maga persze nem esik hasra, maga persze erre azt mondja, hogy az a hiéna már lábra se tudott állni.

Beakasztotta a karját az egyik vállfa háromszögébe.

– Az öreg Bluz fogta el a hiénát. Micsoda felhajtás volt, amikor kihozta az Árusok terére!

(Bluz jött elöl, az öreg Bluz, bőrzekében, csizmában, puskával a vállán. Mögötte hozták a ketrecet.

Az árusok mind kint voltak, mert ezt aztán látni akarták. Valaki virágot dobott az öreg Bluz elé, mögötte meg azt magyarázták, hogy a háborúban se ijedt meg az árnyékától, és ezüst vitézségije van.

– Egy Bluznak?! – hajolt közéjük Sperber. – Egy Bluznak ezüst vitézségije?

Sperber még valami olyasmit is mondott, hogy ezt a hiénát nem is az öreg lőtte, úgy vásárolta valahol. Nem is jár vadászni. Nem kell bedőlni a bőrzekének, a csizmának.

Az öreg Bluz ott elöl meg se hallotta Sperbert.)

– Régi harag ez a Bluzok és a Sperberek között – bólintott a pertliárus. – Egyszer meg is verekedtek, a Bluzok megtámadták a Sperber bódéját, füstölgött az Árusok tere.

A fejét ingatta, ahogy erre a csatára gondolt, az árusok csatájára.

– De hol vannak már a Bluzok és a Sperberek? Túlságosan nagy lábon éltek, és ezt nemcsak én tudtam meg maga. Kitették innen őket, úgy bizony.

Az csak rázta a platniját, mint aki soha életében nem hallott a Bluzokról és a Sperberekről.

– Na tessék! – A pertlis a sírkövek felé bökött.

Valóságos kis tábor a kertben. Elszórt csoportok egy-egy sírkőnél.

Az árus csak nézte őket, aztán széthajtotta a pertlik függönyét, mintha be akarna bújni.

– Gyűrűs menyasszonyom volt a Sperber Klári, de akkor elcsábította a film. Én nem is tudom, hogy történt, de egyszer csak a fejébe vette, hogy sztár lesz. Mégpedig külföldön. Nem álltam az útjába.

Bebújt a pertlik közé. Valahol a pertlik mögött egyszer csak megtalálja gyűrűs menyasszonyát, Sperber Klárit.

– Talán azt várja, hogy utánamenjek. – Előbújt a függöny mögül, a járdát nézte. Ahogy valaki megáll előtte és továbbmegy.

– Ki tudja, merre jár, hol vár reám – dudolta elmélázva – …követem őt, mint napfényt az árnyék…

Megpaskolta a pokrócot.

– Az öreg Liszauer temetésén találkoztunk utoljára. Igaz, Sperber nem volt jóban a Liszauer családdal, de azért elment a temetésre. Mégis, a nagy Liszauer, az árusok atyja. Valahogy úgy beszéltek róla, mintha ő alapította volna meg ezt a teret, persze, ez nem igaz, mert az Árusok tere már olyan, de olyan régi!… Mindenesetre ő volt a nagy Liszauer. Az üvegcsarnokban ravatalozták fel, a tér nagy üvegcsarnokában.

Előtte volt a kép, ahogy a nagy Liszauer ott fekszik a ravatalon. A ruhahegyeket és a könyvtornyokat kihordták az üvegcsarnokból, gramofont és fürdőkádat se lehetett látni, mint más közönséges napon. Nem volt ott más, csak a ravatal. És a fényes homlokú, szürke szakállas arc a gyertyák között. Körülötte köhécselés és csoszogás. Mind eljöttek a bódésok, hogy még egyszer utoljára megnézzék Liszauer Ernőt. Eljöttek a bódésok, az árusok, a felhajtók, a rongyrázók, a potyapofák, hogy még egyszer elbúcsúzzanak a Liszauer család fejétől, ennek az egész törzsnek a főnökétől. Elvonultak előtte a régi harcostársak: a Bluzok, Prokeschek és Mattanowichok, és bár életében haragot tartottak vele, de most azért itt voltak a Sperberek is. Nem búcsúztatta senki, ezt szigorúan megtiltotta végrendeletében. Csak elmentek előtte az arcok.

– Orrvérzésben halt meg. – Felnézett a pertlik közül arra a rázkódó platnira. – Éjjel, álmában. Azt mondják, nagy férfiak halnak meg így, például Attila, a hunok királya, Isten ostora.

A platni rázkódott.

– …hunok királya, Isten ostora. – Megigazított egy akasztót, aztán megint Sperber Kláriról beszélt, akivel azon a temetésen találkozott utoljára. – A bejáratnál álltunk, és csak arra kért, hogy ne is mondjak semmit, ne próbáljam lebeszélni, mert akkor nem lesz ereje elmenni. Aztán, amikor kifelé sodródtunk a tömegben, megszorította a kezemet.

Újabb alakok tűntek fel a kertben, a sírkövek között. A pertlis addig nézte őket, amíg el nem tűntek az üvegházban.

– A sírkő a cikk! Nem megy itt senki másnak, csak Bierman Ervinnek. – A pokrócot paskolgatta. – Azt mondják, Liszauerné fölébredt akkor éjjel, amikor a férjével a dolog történt. Fölébredt, de meg se mozdult. Érti ezt? na, mindegy.

Rándított egyet a vállán.

– Most álljak oda, és mondjam azt: Klári, nem engedlek el! – Kis szünet. – Ugyan, kérem! Pedig az apja hálás lett volna, nekem elhiheti. Bevitt a Limanova kávéházba, és ott könyörgött nekem. „Beszéljen a Klárival, ne csináljon ilyen őrültséget, maga az egyetlen, akire hallgat.”

Ujjával vonalakat húzogatott a pokrócon.

– Berlinből még kaptam egypár levelet. Tudja, először oda ment a Klári. Aztán Amerikából már csak egy képeslapot küldött. Egy Alfa Romeo volt rajta meg pálmafák. Kalifornia.

A sírkő-kert felé nézett, és nevetni kezdett. Élesen nevetett, valósággal rikácsolt.

– Mit mondana most a Sperber! Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit mondana most a Sperber. „Béreském, mindennap kézcsókra járulok magához, hogy nem állt a lányom útjába.” Ezt mondaná, nekem elhiheti. Mert itt most már csak egy császár van, Bierman Ervin, a sírköves.

Dobolt a pokrócon.

– Hol vannak a Bluzok és a Sperberek?! Egyre kijjebb dobják őket, egyre kijjebb, hogy ne rontsák itt a levegőt. Ma még valahol Kispest mögött, aztán tovább, megint tovább.

A pertliárus lerúgta magáról a pokrócot, felállt.

– Mert azt hitték, hogy nekik már mindent lehet, hogy ők már mindenkit zsebre vágnak.

Egy pillanatig úgy állt a lehullott pokróca mellett, aztán berohant a kertbe, a sírkövek közé.

– Bierman úr, hall engem? Szórjon ki mindenkit, mert most olyan megrendelést kap! Készítse el a Bluzok sírboltját. Ide figyeljen, majd egymás mellett fekszenek mind a Bluzok! De ez még semmi, hozom a Sperbereket, a Liszauereket, a Prokescheket és Mattanowichokat. Ez azért már mégiscsak valami! Családi sírbolt a Prokescheknek és Mattanowichoknak… Bierman úr! Biermankám… hozom az Árusok terét!

Elakadt. Úgy tátogott, mint aki hirtelen megnémult. Aztán már megint ott volt a pertliknél, és becsavarodott a pokrócába. Remegett, ahogy visszaült a székre.

Fölötte, a megfeketedett falnál, a pattogatottkukorica-árus halott, merev arccal rázta a platniját.

Borbély a házban

Úgy állt ott fehér köpenyében, akár az üzletben. Felső zsebében fésű, borotvakés. Mosolygott hajlongott, és közben azt mondta:

– Üdvözlöm, Lakos úr.

– Eljött, Hantos úr?

– Ön se feledkezett meg rólam…

Aztán, hogy elfogott egy kezet.

– Tudtam…

Majd egy másiknak.

– Nem is mertem volna remélni…

Mögötte a felesége – vékony kis barna asszony – hol a vendégre nézett, hol rá – a borbélyra. Megszorította a karját. – Mondtam, hogy nem kell kétségbeesni.

Egy lépést tett előre a konyhában a vendégek felé.

– Ó, a férjem azt hitte, hogy most már vége mindennek azért, mert fel kellett adni az üzletet. De én mondtam, hogy nem szabad elcsüggedni. – Kis szünetet tartott. – Meg aztán így sokkal kedélyesebb is.

Most aztán már Lakos úrnak, Váradi úrnak, Hantos úrnak meg a többieknek is körül kellett nézni a konyhában. Meg kellett csodálni a régi, tükrös borbélyasztalt, a székeket, a habfehér törölközőt a falon… és még újságok, nahát, még újságok is vannak a konyhaasztalon: Pesti Hírlap, Tolnai Világlapja…

Hogy csinálta ezt, Ferikém? – Lakos úr belecsúszott a székbe, a tükör elé. Kendőt gyömöszöltek az álla alá. – Borotválás és fazonigazítás.

A borbély valósággal a fülébe súgta.

– A feleségem nélkül nem mentem volna semmire. Az ő ötlete volt az egész.

– Mindent együtt beszéltünk meg – mondta az asszony a konyha közepéről. Odafordult az egyik vendéghez. – Milyen újságot parancsol? De hát miért nem ül le? Azt hiszem, igazán kényelmes székek. – És közben az a vékony, ideges mosoly. Mintha örökké ráncigálnia kéne az arcát. – Mit szólnak a virágaimhoz? Egy szavuk sincs hozzá?

Kövér, bőrkabátos férfi odament a konyhaasztalhoz, megcsodálta a vázákat.

– Kedves, valóban kedves.

Az asszony már a férjénél volt.

– Majd én szappanozok. – Kis tálkában hozta a vizet, és elkezdte szappanozni Lakos úr arcát.

– A meghívókat is a feleségem küldte szét. – A borbély Lakos mögött állt.

Egy hang az ajtó felől.

– Ő rajzolta azokat a mintákat?

Az asszony szappanozott, Lakos lehunyta szemét, arcát elöntötte a hab. A borbély a kését fente, és azt mondta:

– A feleségemnek tanulnia kellett volna. Ha látnák a rajzait…

– Ugyan! – Az asszony otthagyta a beszappanozott arcot. Süteményt vett ki a szekrényből, kistányérokat. – Tessék, Halmos úr, remélem, maga se veti meg, Timár úr?

– Ebéd előtt vagyok – mondta a bőrkabátos férfi.

Az asszony mosolygott, a férfi előtt imbolygott a tányérral, aztán elfordult. Megint ott állt a férje mellett.

A szappanhab átszállt egy másik arcra. Volt, aki csak hajvágást kért. A bőrkabátos, ahogy belecsúszott a borbélyszékbe, lábát előretolta, ujjait szétterpesztette a térdén. – És az engedély?

A borbély a fejét ingatta.

– Nincs, nincs… – Körülnézett. – De hát, reméljük, nem lesz baj.

Az asszony a tükörhöz ment, mintha mögéje akarna lépni.

– Jó, hogy ez az asztal megmaradt… – Aztán egyszerre csak Varsányi Rudiról kezdett beszélni. Varsányi Rudiról, aki kiszorította az üzletüket az utcából, aki tönkretette őket. – Miért kellett éppen ide jönnie, ebbe az utcába?

A borbély intett, hogy hallgasson, de az asszonyt nem lehetett megállítani.

– Bosszút esküdött az uram ellen, mert valamikor nála volt inas.

– Hallgass.

– Megesküdött, hogy tönkretesz! – Az asszony végignézett az arcokon. – De önök nem hagytak el bennünket, nem pártoltak el tőlünk.

A vendégek hallgattak. Egy borostás képű férfi, hátul a konyhaajtónál, újságot olvasott. Egy nyakba nőtt haj aprósüteményt eszegetett. És akkor egy hang a tükörből.

– Szeretném, ha nem nyírna fel hátul.

Az asszony már ott volt a férje mellett. Azt a vöröses, duzzadt nyakat nézte a széken.

– Hátul lent van a fazon.

Az asszony és a borbély összenéztek a tükörben. Akárcsak be akarnának szaladni a szobába, hogy majd ott megbeszéljenek valamit.

– Igen. – A borbély belebólintott a tükörbe. – Hátul lent van a fazon.

– Ön mindig fölnyír. – A két vastag szemöldök összehúzódott.

A borbély mondott valamit, hogy nem, nem. Az asszony figyelmesen nézte hátul a fazont. Előregörnyedve nézte. Fölegyenesedett. De már nem ment oda senkihez, hogy süteménnyel kínálja, vagy hogy kicserélje az újságot. Varsányi Rudiról se szólt többet, aki a férjét kitúrta az utcából. Kis tálkában habot kevert.

Hatalmas fül volt előtte, elvadult bozót. Az asszony ollóval a kezében föléje hajolt, aztán eltűnt ebben a dzsungelban. Majd egy orr szippantotta fel. Közben, a vendég nyakáról, a férjét hallotta.

– Olvastam, hogy Türr István tábornoknak külön borbélya volt az orra részére.

– Hogy érti ezt? – Az arc rájuk bámult a tükörből.

A borbély elhallgatott. Az asszony elengedte kezében az ollót. A hajpamacsokat nézte a konyha kövén.

– Miért nem mondják mindjárt, hogy ősember vagyok. – A vendég előrehajolt. – King-Kong, a gorilla.

Valaki nevetett az ajtónál.

– Látta King-Kongot a filmen?

Az ott a tükörben nem válaszolt. Visszahanyatlott a székén, és csak annyit mondott.

– Szóval tartsak egy külön borbélyt az orrom részére?

– Ugyan, de hát erről szó sincs! – Az asszony félénken csattogott az ollójával. A vendég feje fölött szemrehányó pillantást vetett a férjére.

Aztán, amikor a vendég kiszállt a székből, két oldalról körülvették, lekefélték, megigazították a kabátját, az ajtóig kísérték.

– Legyen szerencsénk máskor is.

Minden vendégtől együtt búcsúztak. Amikor magukra maradtak, az asszony felsöpörte a hulladék hajat.

– És a lakók? – A férfi az asszonyra nézett. – Ha valaki bejelenti, hogy nincs engedélyünk?

Az asszony a konyhaajtóhoz lépett.

– Senki sincs kint.

– Biztosan észrevették ezt a nagy jövést-menést.

– Nem szólnak. Nincs senki olyan a házban…

Pár nap múlva egy tűzoltó jött, meg egy gimnazista a Zrínyiből.

– Mintaiskola – mondta a borbély –, adja át üdvözletemet Baczoni tanár úrnak.

A következő vasárnap az asszony egy kis ízes befőttel kedveskedett. Miközben az újságokat és a képeslapokat rendezgette, odaszólt a férjének.

– Senkire se tegyél megjegyzést. Se az orrára, se a fülére. A férfi vállat vont, és mert még mindig nem jött senki, beleült a székbe a tükör elé.

Az asszony megállt mögötte.

– Ezt nem teheted.

– Adj egy újságot.

A férfi hátranyúlt a levegőbe.

– Újságot?

– Ma nem jön senki.

Kopogtattak. A borbély lecsúszott a székről. Jött Lakos úr, Hantos úr meg a többiek. Újabbak is érkeztek, akik múlt vasárnap nem voltak itt. Egy rókaképű férfi azt mondta:

– A barátom küldött ide. A Lázár Pista.

Az asszony meg csak a férjét nézte. Mintha azt akarná mondani: Te persze nem hiszel semmiben! Aztán odafordult Lakos úrhoz, és megkérdezte:

– Igaz, hogy a Varsányi Rudihoz egyre kevesebben járnak?

Egyszer valaki elhozta a kisfiát.

– Könnyű nyári frizurát a gyereknek.

Párnát dobtak föl a székre, még egy párnát. Amikor a gyerek fölült, a borbély a tükör alá mutatott.

– Onnan jön ki a fehér egér.

A gyerek álmos, tunya tekintettel a borbélyra nézett.

– Apa, ennek itt olyan feje van, mint Stan és Pan közül a Stannak.

A borbély a tükör elé állt, keserves képet vágott, és beletúrt a hajába.

– Akárcsak Stan a filmen! – nevetett hátul valaki.

A gyerek nem nevetett. Inkább úgy nézett a borbélyra, mintha külön unná a hosszú, sovány arcát, a tüskés haját, és hogy olyan képet vág, mint Stan a filmen.

A borbély könnyű frizurát csinált a gyereknek. Olyan volt az a frizura, mint egy vidám nyári park.

– Sikered volt – mondta az asszony. – Stan Laurent máskor is utánozhatod. Az ilyesmit nemcsak a gyerekek szeretik.

A borbély arról beszélt, hogy milyen nehéz gyerekeket nyírni. Sose tartják rendesen a fejüket. Az asszony arról beszélt, hogy elkéri a gramofont a szomszédból, mert a zene vonzza az embereket.

– Nincs egy kevésbé tiszta kendőjük?

A magas homlokú, őszes férfi egyetlen mozdulattal lekapta nyakáról a kendőt, és meglengette a borbély előtt. Merev, kifejezéstelen arccal nézte a borbély, ahogy újra megkérdezte.

– Nincs egy még kevésbé tiszta kendőjük?

A rókaképű férfi, akit Lázár úr küldött, gyűrött burettruhájában előjött az ajtó mellől. A kendő fölé hajolt.

Az asszony elrántotta a kendőt, és hátravitte a szobába.

– Mindjárt hozok egy másikat, Hantos úr.

Hantos úr hátradűtötte a fejét, és várt. Csak akkor szólalt meg, amikor az új kendőt a nyaka köré gyömöszölték.

– Mindig szerettem a kockás kendőt, de talán leginkább a kék-piros kockás kendőt.

A borbély a feleségére nézett a tükörben. Az asszony lehajtotta a fejét, és szappanozott.

– Hiába – mondta később az asszony –, nem vagyunk kellőképpen fölszerelve. De azért többé nem lesz ilyen panasz. – Megjegyezte, hogy a szomszédból el kéne kérni a gramofont.

Legközelebb ketten jöttek. A rókaképű és egy nagy darab, kövér ember. Ők ketten olvasták az újságot, eszegették az aprósüteményt.

– Visszacsúsztunk.

A borbély a nagy székben ült, a tükör előtt.

– Miért mondod ezt? – Az asszony körülötte keringett.

A borbély a haját fésülgette, a tüskés, bozótos haját. Fütyörészett, és a haját fésülte.

Szerdán beállított egy postás. Aztán vasárnap megint ott volt az egész társaság.

Megkérdezem, gondolta az asszony, megkérdezem, miért nem voltak itt múlt vasárnap, miért nem jöttek be legalább egy borotválásra. Nem kérdezett semmit. Nézte ezeket az arcokat a konyha üvegajtaja előtt. Fekete kendőt feszítettek az ajtóra, hogy ne vágjon be a nap. Az arcok zöldessárga színt kaptak. – Itt vannak, és eljönnek jövő vasárnap is, meg azután. A férjem hiába reméli, hogy elmaradnak. Mert azt reméli. És hogy akkor majd megint úgy néz rám, mint amikor be kellett zárni az üzletet. Az üzletet is vissza fogjuk szerezni.

– Elhanyagolja a süteményeimet, Lakos úr.

Egy hét múlva csak ők ketten voltak a konyhában: a borbély meg a felesége. Egyébként mintha soha senki nem jött volna hozzájuk. El se lehetett képzelni, hogy valaki ide beteszi a lábát. Pedig minden elő volt készítve: a fenőszíj, a kis tálka, a virág, az aprósütemény.

A borbély a konyhaasztalnál állt, mögötte az asszony.

– Nem tűröm – mondta az asszony –, nem tűröm, hogy leharapdáld a sütemény szélét.

A borbély hátranézett és vállat vont.

Kopogtattak.

A rókaképű férfi jött, Lázár úr barátja. Beült az egyik székbe, az ajtó mellett, kezébe vette az újságot, olvasni kezdte.

A borbély a tükör előtt állt, megfordította a párnát az üres széken, aztán újra megfordította.

– Tessék, kérem. – Az asszony a vendéghez lépett.

Az fölnézett, lassú mozdulattal az ölébe eresztette az újságot.

– Nincs valami nagy tolongás, nem lehet mondani. – Odaballagott a tükör elé.

– Még jöhetnek. – Az asszony szappanozott, és közben megkérdezte. – Hogy van a Lázár úr?

– Nem is tudom, mikor láttam. – Később még annyit mondott. – Nem kell kiborotválni.

Legközelebb semmit se mondott. Átszelte a konyhát, útközben bekapott egy aprósüteményt, aztán beült a székbe. A borbély se kérdezett semmit, az asszony se kérdezett semmit. Nézték a vöröses-tüskés arcot, a nyakba nőtt hajat.

Ha jön valaki, gondolta az asszony, azt mondom, bocsánat, kérem, de tessék felállni. Nem bánom, ha megsértődik.

Senki se jött. Az asszony elkezdte szappanozni a vörösestüskés arcot.

Hétköznapokon semmi.

Az asszony arca odaragadt az ajtó üvegéhez.

– Két hete volt itt a tűzoltó.

Egy klottnadrágos fiú állt lent az udvaron, és kést dobált a fába.

– Emlékszel a gimnazistára? Forradás volt az arcán.

A penge megremegett, ahogy beleállt a fába.

– Három hete, vasárnap még mindenki itt volt. – Az asszony lebámult az udvarra.

– Nem, Hantos úr már akkor se jött.

– Dehogynem! Meg is dicsérte a süteményemet.

Odalent az udvaron könnyű szél mozgatta a fa leveleit. Lépések hallatszottak a folyosóról.

– A Lázár úr barátja. – Az asszony elhúzódott az ajtótól.

Ő jött, Lázár úr barátja. Ez az arc volt a vasárnap.

– Miatta nem jönnek a többiek – mondta egyszer az asszony.

A borbély rábámult. Vasárnap reggel volt, és ők ott ültek a konyhában. Hokedlin ültek. A székeket már ki se hozták, nem volt sütemény, és nem voltak újságok. A nyári nap akárcsak az udvarból emelkedett volna fel. A konyhát elöntötte a sárga fény.

– Mit bámulsz? – Az asszony fölállt, odament a férjéhez. – Nem emlékszel rájuk?

A férfi vállat vont, cigarettára gyújtott.

– Téged nem érdekel – mondta az asszony –, téged az üzlet se érdekelt. – Elhallgatott, majd szinte könyörögve. – De hát te magad mondtad, hogy valamelyik délután találkoztál Lakossal lent a téren, a hátsó kiskörben… megölelt… azt mondta, hogy vasárnap eljön.

– Aztán mégse jött el.

– Hidd el, miatta van az egész. – A nő előrehajolt. – Én már az első pillanatban láttam, hogy nem kedvelik. Nem is csoda! Amilyen tolakodó. Emlékszel, egyszer a Hantos előtt ült be a székbe.

– Nem emlékszem.

– Emlékezned kell! – Az asszony megint az ajtónál volt. Kinézett az udvarra. Lent a klottnadrágos fiú bicskát dobált a fába. Két dobás között felnevetett. Az asszony visszahúzódott. – Emlékezned kell, még mondtad is utána, hogy…

Lépések a folyosóról.

Az asszony úgy érezte, mintha fejében kopognának a lépések. Előrejött az ajtóig, akárcsak le akarna kuporodni, hogy úgy könyörögjön. – Menjen, menjen, kérem…

Árnyék esett az ajtó üvegjére.

Beengedte a vendéget.

Az asszony újra meghívókat küldözgetett.

– Jönnek, majd meglátod, hogy újra jönnek.

 

Hétköznap nem volt semmi.

Vasárnap az asszony aprósüteményt készített, és az újságokat is kirakta a konyhaasztalra. Aztán, mikor a lépéseket hallotta a folyosóról, remegni kezdett. Előrehajolt a hokedlin, arcát tenyerébe dűtötte.

– Talán nem ő az – mondta a férfi.

A lépések egyre közelebbről hallatszottak.

Az asszony valósággal összezsugorodott. A férfi átfogta a vállát, bevitte a szobába. Aztán visszament a konyhába, hogy ajtót nyisson.

A vendég megállt az asztalnál. Süteményt tömött a szájába, belelapozott az újságba.

– Hajvágás is lesz – mondta, ahogy odaült a tükör elé. Hosszan előrenyújtotta a lábát, és a tükörből ránézett a borbélyra. – Sose mesél semmit. Nem történik maguknál semmi a házban?

A borbély a vendég nyakába illesztette a kendőt.

Az félig lehunyta a szemét, mint aki aludni készül. Lustán, álmosan fölpillantott. Egyszerre fönnakadt a tekintete. Félig fölemelkedett a székből, majd visszasüllyedt, és csak nézte azt a fejet a tükörben.

– Mit csinált?

A borbély mellette állt, leeresztett karral. A fejre nézett, a fehér sávra a barna haj közepén.

– Belenyírt a hajamba! – Megpördült a széken, a borbélyra bámult, aztán visszafordult a tükör felé. Egy ujjával megérintette a kopasz sávot, mint aki nem hiszi el, mint aki nem tudja elhinni. – Nullással belenyírt a hajamba…

A borbély a szék mellett állt, és hallgatott. Mintha nem is vele kiabálnának.

– Hogy tehetett ilyet?! – A vendég elcsuklott. – Akkor most már vegye le az egészet. – Két oldalról belekapaszkodott hajába, akárcsak le akarná rántani.

A borbély nem mozdult.

– Mozduljon már! Miféle tréfa ez? – Végigsimított a kopasz folton. Szemöldökét összehúzta, közel hajolt a tükörhöz. Motyogott, mintha meg akarna valamit beszélni azzal az idegen fejjel. Lerántotta nyakáról a kendőt. – Ezért még megfizet. Ezért még keservesen megfizet! – Tenyerét a fejére tapasztotta, és kirohant.

– Mi történt? – Az asszony a szoba ajtajában állt. Vörös, felfúvódott arccal, mint aki átforrósodott párnák közül kelt ki. Odament a férfihoz, aki még mindig leeresztett karral állt az üres szék mellett. – Mi történt?

– Nem jön többet. – A borbély letette a gépet az asztalra. Mielőtt még a másik bármit is kérdezhetett volna, fogta a borotvaszappant, és keresztülhúzta a tükröt. – Senki se jön többet.

Lépcsők

Most aztán igazán dühös volt. A tekintete elszűkült, a szája meg egy vékony vonal. Kiabálni nem kiabált. Lassan beszélt, és valami távoli, idegen hangon.

– Megint ott kellett hogy rád akadjak, megint az utcáról kellett hogy felhozzalak.

A kislány belenézett anya arcába. Csakhogy az az éles, szigorú arc nem anyáé volt. Így hát nem is lehetett mondani semmit. Azért annyit mégis kibökött, hogy Temunovics gyerekek… meg roller.

– Mindig van valami – bólintott anya. – Temunovics gyerekek meg roller, Lovas Klári meg az elrepült papagáj. – Elhallgatott, aztán megismételte: – Mindig van valami.

Legalább felgyújtaná a villanyt – gondolta a gyerek. De ez a ronda, homályos szoba… Eszébe jutott egy név. Egér Misi. Évekkel ezelőtt kitalálta, hogy ha homályba borul a szoba, akkor a padló repedéséből előbújik Egér Misi. Ott lakik a padló repedésében meg a mosdólefolyóban, egész nap őt figyeli, minden mozdulatát figyeli, és egy délután, ha úgy tartja kedve, elkapja, és leviszi magához. Azóta elfelejtette Egér Misit, de most megint eszébe jutott. Most már nem félt attól, hogy leviszi magához, de azért mégse ártana villanyt gyújtani.

– Nem figyelsz – hallotta anyát. – Akármit mondhatok, te nem is figyelsz.

Elszorult a lélegzete. Anya talán már órák óta beszél, és ő nem is hallotta. Ebben a pillanatban tudta, hogy Egér Misi sajnálja. A fejét csóválja, mintha mondaná: „Alaposan benne vagy a pácban.”

– Mit tegyek veled? – Anya megfogta a vállát, kissé hátrébb tolta.

A lány szeme kerekre nyílt. „Akármit mondok, abból csak baj lesz.” Éppen ezért hallgatott.

– Megint a régi nóta! Nem megyek le az utcára, soha többé nem megyek le az utcára, a parkba is csak veled megyek le, vagy a Galvács nénivel vagy a Tachauer Klárival. – Anya elhallgatott, aztán nagyon csöndesen: – Nem, ez reménytelen. – Vállat vont. – Akármit mondok, bármit csinálok, reménytelen.

A gyerek a fejét rázta. Azt akarta mondani, hogy: „Nem, anya, nem.” De nem jött ki hang a torkán.

– Hát akkor nincs más hátra… – Anya kihúzta magát.

Egér Misi, valahol a lány mögött, összehúzta magát. Úgy összeszűkült, mintha nyomban vissza akarna bújni a repedésbe, mert ami most következik…

– Nem, anya, nem! – kiáltotta a gyerek.

– De igen. – Anya előtte állt egy kispárnával és valami spárgafélével. – Úgyis mindig csak menni akarsz, hát akkor most tessék. – Megpördítette a gyereket, és a hátára kötözte a párnát. – Menj világgá!

A gyerek megnémult. Egér Misi pedig eltűnt a repedésben.

– És ha valaki megkérdezi, hogy ki küldött világgá, megmondhatod, hogy én, és ha valaki megkérdezi, hogy miért, hát azt is megmondhatod. – Aztán, ahogy kifelé tolta a szobából. – A jó emberek majd befogadnak, de ha valaki tovább küldene, erre a párnára mindig lehajthatod a fejed.

A gyerek egy szédületben pörgött. Megpróbálta elkapni anya tekintetét, de most már az arcát se látta. Csak a hangot hallotta.

– Apádat hiába hívod, mert mi már ezt megbeszéltük, apád el fog felejteni, akárcsak én, akárcsak mindenki ebben a házban.

– Ez szörnyű! – vacogott odalent Egér Misi. – Ez szörnyű!

A gyerek ujjakat érzett a háta közepén, ahogy kifelé tolták. Ezek az ujjak belenőttek a hátába. Még akkor is érezte őket, amikor az ajtó már becsukódott mögötte.

Kint állt a hátára kötözött kispárnával a lépcsőházban.

Szürke lépcsők, vaskorlát, öreg, sárgásbarna fal. Nem kell sokáig néznie. Az ajtó majd észrevétlenül megnyílik mögötte, anya ölbe kapja, úgy viszi be a szobába. Behunyta a szemét. Szinte érezte azt a mozdulatot, hogy anya felkapja. Odalent ég a villany, apa az asztalnál ül. – Hallottam, hogy mi történt már megint. – De közben mosolyog. – Jó cég vagy, jó cég vagy, az már igaz.

A gyerek lehunyta a szemét és várt. Fölnézett. Megint a vaskorlát volt előtte. Megfordult. Ott állt az ajtójuk előtt, de nem mert becsöngetni. Ezen az ajtón nem lehet becsöngetni. Legfeljebb kinézne egy arc. – Kit keres, kérem?

– Kit keres, kérem? – Ez az ő hangja volt, ahogy az ajtó előtt állt, és többször megismételte: – Kit keres, kérem! Kit keres, kérem!

Elhallgatott. Odament az ajtóhoz, kétszer belerúgott. Aztán megfordult, és elindult fölfelé a lépcsőn. Keze a vaskorláton, ahogy fölfelé bandukolt. Közben a falakat nézte, a rajzokat, kaparásokat. Óriási fej, piszkafa lábak. Takács Kati rajzolta a Temunovics Zoliról. Ő is mögötte állt, amikor a rajz készült.

Egy lyukba bedugta az ujját. Mély, barlangszerű lyuk volt, akárcsak átnyúlna a szomszéd házba, és aztán megint egy másik házba.

Valakit egyszer be akartak ide dugni, be akartak ide gyömöszölni. A Gyömrőit. A Lukács és Jendrolovics hátracsavarták a karját, úgy cipelték fel a lépcsőn. Egész kis menet kísérte őket. Jendrolovics egyre azt ismételte: – Megmondtam, mi lesz, ha elkaplak. – Veletek vagyok – szipogott Gyömrői. Valaki, talán Kupics Nelli, bedugta kezét a lyukba. – Te nem vagy velünk, és itt nagyon jó helyed lesz.

Gyömrői ordított és rúgkapált, de akkor már felemelték a levegőbe.

A kislány felágaskodott. – Gyömrői – suttogta. – Én most világgá megyek.

Nem jött hang a falból. Nagyon homályosan, foszladozó vonalakban egy térd, egy arc körvonalai látszottak a sötétben.

– Majd elmondom, hogy mit láttam. – Azzal a lány továbbment.

– Odafent van a világ?

Ezt egy kopaszos, borotválatlan férfi kérdezte valamelyik lépcsőfordulóban. Nem lehetett tudni, mióta beszélgettek. A lány féloldalasan visszafordult a lépcsőről, a férfi meg odalent állt két láda között. A ládákon mindenféle üvegek, oly homályosak, hogy át se lehetett látni rajtuk. Talán uborkák úsztak az üvegekben, talán halak.

– Sose hittem volna, hogy odafent van a világ. – Megigazította nadrágtartóját.

– Nem jövök vissza többet – mondta a lány.

– Én se jönnék vissza. – A férfi vállat vont. – Megveszem nekik az újságot, de még csak bele se nézhetek. Pedig néha ki kell mennem érte a pályaudvarig.

– Elég messze – bólintott a lány.

– Engem az nem érdekel, még messzebbre is elmennék, de hogy még a lányom férje is előbb olvassa el, mint!… – Belenyúlt az egyik üvegbe.

Ő meg elfordult. Nem akarta látni, hogy mit húznak ki abból az üvegből.

Lépcsők és vaskorlát. Ez kísérte fölfelé. De mikor ér fel? El se tudta képzelni.

Csupasz vaságy. A fal mellett állt, öregesen, rozsdásan. Odament, megérintette.

– Kitettek engem – mondta a vaságy, minden sértődöttség nélkül.

Leült az ágy szélére, lelógatta a lábát. – Igazán pihenhetek egy kicsit.

– Nyugodtan – mondta a vaságy. – A lábadat is tedd fel. Még csak újságpapírt se kell alátenni. – Ez már meglehetősen ingerülten hangzott.

– Nem is tudom, honnan szereznék újságpapírt. – Felállt. Különben se volt kedve végigfeküdni ezen az ágyon.

Nem lehetett tudni, honnan kerültek elő, de egyszerre csak itt voltak az Erdős gyerekek. Erdős Géza, a legidősebb, komolyan lépkedett a lány mellett, mintha már időtlen idők óta kísérné. A pimasz Erdős Lili megfogta a karját.

– Add nekem a kispárnát!

Nem válaszolt. Akkor se, amikor a kispárnát püfölni kezdték a hátán. Pedig akkor már meg kellett állnia, mert körbefogták, és úgy pörgették.

– Paplant nem viszel magaddal?!

– Ágyat nem viszel magaddal?!

Tombolva ugráltak körülötte. Az egyik Erdős lecsúszott a karfán. Széttárta a karját, és a lány nyakába ugrott. Megfogta a két vállát, és odapréselte a falhoz. A többiek a lépcsőn tapsoltak. Ő meg úgy érezte, hogy a párna szétreped a hátán. A tollak, akár a hóesés. Az Erdősök pedig ebben a hóesésben ugráltak.

Egyszerre csönd lett körülötte. Az Erdős gyerekek eltűntek, mintha valaki behívta volna őket.

A lány egy darabig még a falnál állt. Megigazította a kispárnát, aztán folytatta az útját fölfelé.

Most megint olyan csöndes és üres volt a lépcsőház, mintha sose járt volna itt senki. Aztán zene emelkedett fel a mélyből, ünnepélyes és mégis meghitt zene.

Az egyik lépcsőfordulóból előlépett egy apró termetű öregúr, és a karját nyújtotta a lánynak. Akárcsak nagyon régen várakozott volna, de a legkisebb türelmetlenség nélkül.

A lány egy cseppet se csodálkozott. Azon se csodálkozott, hogy az öreg egy szót se szól, ahogy mennek fölfelé. Mindjárt el is nevezte magában: „Külföldi úr.” – Mert még sose látta a házban. Az arcbőre sima és rózsás. Külföldi úrnak sok pénze lehet, amit még messzi idegenből hozott magával. – Nem tudni, meddig mehettek így, amikor megszólalt egy száraz, női hang.

– Na, gyere le, Gyula.

A lány oldalt nézett, de akkor az öregúr már eltűnt.

Barasics Bálint egy faláda tetején ült. Egyik ujját az orrához nyomta, és a cipője orrát nézte.

– Barasics. – A lány megállt előtte.

A fiú észre se vette. Ujjával szétlapította, szétkente az arcát. Egy csomó cigarettacsutka volt előtte, meg mindenféle doboz. Lehajolt, és felemelt egy spárgát. Meglóbálta, aztán kipottyantotta az ujjai közül.

– De hiszen te elvesztél, Barasics. – Érezte, hogy jobb lenne elfutni, de mozdulni se tudott. Nézni kellett Barasicsot, aki elveszett, és aki most itt ül a láda tetején.

– Hogy kerestek! Még jutalmat is tűztek ki rád.

– Mennyit? – Barasics tekintete megcsillant.

– Azt már nem tudom.

– Biztos keveset. – Megint a cigarettacsutkák fölé hajolt, de nem emelt fel semmit.

– Elköltöztek. – A lány elindult fölfelé, úgy mondta a lépcsőknek. – A szüleid már nem laknak itt a házban, tavaly karácsony előtt elköltöztek innen.

Vágott ablak a falban. Maga a fal sárga és rongyos.

Megfogta a kilincset. Az nem engedett.

Kis, kerek asztal az egyik fordulóban. Végighúzta rajta a tenyerét.

– Csupa por.

A kabátja ujját előrehúzta, és nagyon gondosan törölgette az asztalt. Fél arcát ráfektette az asztal lapjára, mint aki már többé nem akar innen elmozdulni.

Éles levegő vágódott be, akárcsak kinyitottak volna egy ablakot.

A lány egyenesen állt. Azt a szürke ajtót nézte. Igen, két lépcsővel feljebb egy szürke ajtó nyitódott-csukódott.

A lány lehunyta a szemét. Úgy állt egyenesre feszített derékkal, hátán a párnával. Két lépcső – és akkor kiér a világba. Becsukott szemmel szállt fölfelé.

A szürke ajtó megcsikordult. Most már csak a szemét kellett kinyitnia, hogy megpillantsa, mi vár rá.

Fekete híd vékony vonala a tető fölött. Kövek, kövek és kövek a tető teraszán. Éles, hegyes kövek. Éles, hegyes üvegszilánkok végig, amerre a szem ellátott. Kövek és üvegszilánkok: más nem volt.

A lány fázósan összehúzta magát. Várt egy pillanatig, aztán tétova, imbolygó léptekkel elindult a hídon.

Egy nevet kiabáltak odalent, de nem felelt rá senki. Az asszony fölrohant a lépcsőn, kinyitotta a tetőterasz ajtaját.

– Kati! Kati!

Üres, fekete híd a kövek és üvegszilánkok fölött.

Nevek a falon

Nevek a kórház vörös téglás falán. Szálkás, kusza ceruzaírással vagy bicskával odakarcolva: nevek, bejegyzések, üzenetek.

Willinger Margit bejött 1914 júniusában, itt volt a sebészeten.

Én is akkor jöttem ide, Isten velük!

Itt nyugszik szeretett férjem, itthagyta feleségét és három gyerekét.

Isten veled, János kórház, már én többet a műtőbe nem megyek!

Kunt Anna kiment 1909. június 2-án, visszajött 9-én, és most itt tölti szomorú napjait.

Szerelmem, Gizi, itt volt 1916. szept. 4-én.

Olvasd el, anyám, szomorú levelemet, János kórház szemosztályán hagytam a szememet.

Kiss Anna egész életét itt tölti a kórházban, szegény.

Kinek jutott eszébe? Ki gondolt rá először, hogy egy nagy ünnepélyt kell rendezni, ahol egybegyűlnek mindannyian: betegek, orvosok, ápolók. Willinger Margit? Kunt Anna? vagy Turai mama? Egy biztos: végül is elhatározták, hogy lampionos kerti ünnepélyt tartanak, lampionokat aggatnak fel végig a folyosókon, a kórtermek ajtaját pedig kinyitják, hogy a fekvő betegek is láthassák az ünnepélyt, sőt, az elfekvők is, akiket már nem látogat meg senki, akikre már nem emlékszik senki.

Megállapodtak a műsorban. Szavalat, hegedűszóló, tánc és ének. Willinger Margit költeményt írt az áldott kezű orvosokról, ez lesz az első szám, a szerző előadásában.

Valaki, talán Turai mama, azt mondta, hogy Willinger Margit csakis Kontra doktorra gondolt, amikor az áldott kezű orvosokról írt, és titokban remélik, hogy Kontra doktor az ünnepélyen is megjelenik.

Turai mama minderről a kertben a szomszédnőjének, félhangon suttogott. Akkor már az ünnepély megnyitását várták. Turai mama azon a padon ült, ahova rajta kívül alig mert valaki letelepedni. Agyonmosott, kék kórházi ruhájában ült az öregasszony, beszélt, bólogatott, és közben egyre csak Willinger Margitot nézte.

Willinger Margit két fa között állt, félig lehunyt szemmel, egy papírlappal a kezében. Mindenki tudta, hogy a papírlapon van a költemény az áldott kezű orvosokról. Most még csak azt nem tudták, hogy Willinger Margit kívülről mondja-e a verset, vagy felolvassa.

Breitner Dezső szerint egy költő kívülről tudja minden versét.

– Állítja ön! – vágta rá a veseköves Garas Aladár. – Látszik, hogy soha életében nem ismert egyetlen költőt se. A költő nem szavalóművész, nem komédiás, a költő egyáltalán nem tudja kívülről a verseit, semmi kétség, hogy Willinger Margit fel fogja olvasni a költeményét.

Willinger Margit két fa között állt, és még mindig várt. Talán, hogy valamelyik kórházi épületből kilépjen egy fehér köpenyes alak.

Hatalmas kondér gurult végig az úton, kétkerekű kocsi. Gúnyos, hegyes arc bólogatott a kondér mögött a betegek felé. – Lesz repeta, nem kell félni.

– Arcátlanság – mondta a bárónő. – Bereznai mindig megjegyzéseket fűz az ételosztáshoz.

Fölfúvódott, lilás arca volt a bárónőnek. Ő is abban a kék kórházi ruhában üldögélt, akár a többiek.

A kocsi elgurult, és Willinger Margit még mindig nem kezdett hozzá a felolvasáshoz. Aztán sóhajtott egyet, és végre felemelte a papírlapot. Zene szólalt meg a háta mögött, tárogató.

Willinger Margit a papírra bámult, nem fordult meg. Úgy állt ott, mint aki azt hiszi, hogy rosszul hall. Nem, ez lehetetlen, hiszen az ő költeménye az első szám!

Pagács bácsi jött lefelé az úton, a kerítés mellett, és tárogatózott. Fekete sapkában, régimódi, kék katonakabátban volt Pagács bácsi. Körülötte benépesedett a sétány. Kék egyenruhás katonák sétálgattak lányokkal. Egy-egy pár beült a lugasba. Fehér terítős uzsonnaasztal egy pad mellett, kávéscsészével, kaláccsal. Bárki leemelhetett egy csésze kávét, törhetett a kalácsból.

Szomorú tekintetű tábornok állt a fa mellett, vállára dobott köpenyben. Nem szólt senkihez, valahová a távolba bámult.

– Köves tábornok – mondta Turai mama a padon. – Igazán nem tudom, hogy került ide.

– Aligha Willinger Margit kedvéért jött ide – biccentett a bárónő. Úgy nézett a tábornokra, mintha hellyel akarná kínálni: tessék, üljön ide mellém, nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkivel is el tudna beszélgetni.

– Ő mindjárt tudta, hogy elveszítjük a háborút – mondta egy beteg.

A tábornok úgy nézett, mint aki valóban tudta, hogy elveszítjük a háborút – aztán eltűnt a mosoda épülete mögött.

Asszonyok egy sárga fényű szobában. Hatalmas, durva faragású asztal mellett ültek, akár egy váróteremben. Volt, aki az asztalra könyökölt, egy másik a levegőbe bámult, megint egy másik az ujjával írt az asztalra, haja az arcába hullott, ő meg csak írt, írt. Egy asszony a földön ült, az ágy mellett. Megelégedetten mosolygott, mint aki már itt rendezkedett be az éjjeliszekrény tövében. Volt is mindene: üres doboz az ölében, néhány kopott sakkfigura, összekoszolt kockacukor. Fölemelte a fejét, belemosolygott a szobába, és azt mondta:

– Az én kisfiam nem feledkezik meg rólam.

Egy asszony fölnézett az asztalnál, aztán fölállt, és karját széttárva táncolni kezdett. Apró, tipegő léptekkel körbetáncolta az asztalt, loboncos, szürke haja úszott utána, mint az iszap.

A többiek is fölálltak, és most már együtt táncoltak. Megfogták egymás kezét, kört formáltak, egy darabig az asztal körül keringtek, aztán kifutottak a folyosóra, és már a kertben voltak.

– Sértés – mondta a bárónő, ahogy a táncot nézte. – Nem tudom, miért kellett ezeket meghívni. – Később még megjegyezte: – Valóságos arculcsapás.

Breitner Dezső más véleményen volt.

– Legalább ezek az asszonyok is kijöttek egyszer. Méltánytalanság lett volna kihagyni őket az ünnepélyből.

Turai mama sötéten bólintott. – El tudom képzelni, kinek az ötlete volt.

Willinger Margit mintha még mindig arra várna, hogy mikor kezdhet már hozzá a felolvasáshoz.

Az asszonyok – abból a távoli épületből – a fák és a bokrok között ugráltak. Az egyik leült a földre, megfogta a bokáját.

– És ez még csak a kezdet – biccentett a bárónő. – Hát nem, ettől igazán megkímélhettek volna bennünket.

A kórtermek ajtaja végig nyitva volt, hogy a fekvő betegek is láthassák az ünnepélyt, sőt, az elfekvők is.

Könyökbe bukott, szürke arc. Úgy feküdt azon az alacsony vaságyon a könyökére borulva. Aztán, ahogy zenét meg éneket hallott, lassan fölemelte a fejét. Egy völgyet látott vasútállomással, férfiakkal és nőkkel, akik a vonatot várták. Padon ültek a fák alatt, vagy a sínek mellett járkáltak és beszélgettek. Az egyik férfi a botjával integetett. Ő pedig feltámaszkodott a könyökén, magához húzta a völgyet, mint az asztal lapját, hogy most már közelebbről nézhesse.

A lampionok felgyulladtak a kertben.

Pozderka és Novák, a két ápoló, egy guriguri kocsiról uzsonnát osztott. Csakhogy a kocsi most szépen le volt terítve egy kendővel: azon álltak a csészék. Pozderka és Novák odagurultak mindenkihez, átnyújtották a csészét meg egy szelet kuglófot.

– Persze hogy Willinger Margitnál kezdték – mondta félhangon a bárónő. – Úgy látszik, ő a központ, úgy látszik, már nagyon is sokat képzel magáról. – Turai mama felé pislogott, mintha helyeslést várna.

Turai mama egy szóval se gyalázta Willinger Margitot. – Jobban szeretem, ha egy kis föl van a kávén. – Ez volt minden.

Orvosok jöttek elő a folyosókról. Willinger Margit kezében megremegett a papír. A kövérkés, kissé imbolygó járású Tóhegyi doktor, a sima képű Attkáry, a kopaszos Heuman mind eljöttek az ünnepélyre, csak Kontra doktor nem volt sehol.

Talán mert tudja, hogy fel akarom olvasni a verset – gondolta Willinger Margit.

Tóhegyi, Attkáry és Heuman leültek egy-egy ágy szélére, a betegekkel beszélgettek, tréfálkoztak. Tóhegyi hirtelen felpattant, odafutott Turai mamához, és meg akarta mérni a lázát.

– Most nincs lázmérés! – nevetett Turai mama.

– Akkor legalább hadd véssem bele a padba, hogy itt ültünk együtt. – Tóhegyi doktor már elő is rántotta a bicskáját. Attkáry bebújt az egyik ágyba, álláig húzta a takarót, azt mondta, hogy most ő beteg, tessék, ápolják!

Heuman az egyik ágy szélén: – Ezentúl minden beteggel egy órát beszélgetünk, igen, Beleznai úr, minden beteggel egy órát.

Tóhegyi Kunt Anna ágya mellett állt. Ez az ágy is ki volt húzva a folyosóra, hogy a beteg jól láthassa mindazt, ami a kertben történik. Csakhogy Kunt Anna fel se emelte a fejét, lehunyt szemmel feküdt. Akkor nézett csak fel, ahogy Tóhegyi doktor megszólalt.

– Haza fog menni. Mindent elkövetünk, hogy meggyógyuljon, és hazamenjen a családjához.

Kunt Anna felnézett az orvosra, és alig észrevehetően bólintott.

– Nem – mondta a bárónő a padon –, az orvosok nekem csak egy szívességet tehetnek, hogy békén hagynak, igazán nem is tudnék mit beszélni egy ilyen Tóhegyivel vagy Attkáryval, hozzánk tanárok jártak, Irsay professzor, az Operaház orvosa, és akkor egy ilyen Attkáry – ugyan!

Pozderka és Novák, a két ápoló, gitározni kezdett a bokrok mögött. Ez volt a pillanat, amikor a barna képű, bajuszos Kontra doktor előlépett egy bokor mellől.

– Margit, kérem.

Willinger Margit kezében megremegett a papír. – Tudtam, hogy eljön.

Pozderka Novákra hunyorított. – És most valamit a fiataloknak!

Spanyol dalt játszottak. Pozderka énekelt. – Vad spanyol vagyok, azt mondják, szemem ragyog.

– A kórterem előtt nem árulhattam el érzelmeimet. – Kontra doktor egy lépéssel állt Margit mögött.

Margit egy szót se szólt. Öntudatlan, boldog mosolyban úszott az arca, fejét hátradűtötte, mintha rá akarna hajolni a doktor vállára.

Turai mama megjegyezte: – Végre felolvashatja azt a micsodáját az áldott kezű orvosokról.

Mire a bárónő: – Irsay professzor szóba se állt volna Kontrával.

A gitár és az ének elhallgatott. Mindenki Willinger Margitra nézett. Várták, hogy végre előadja a költeményét. Ő pedig előrelépett a lampionok fényében.

Ének hallatszott. Távoli, tiszta gyerekhang éneke.

– A kis Tóth – mondta valaki –, itt a kis Tóth.

Szőke hajú, kórházi ruhás kislány kötéssel a szemén. Egyedül jött, nem vezette senki. Énekelve jött, de ahogy a sétányra ért, elhallgatott. Kezét előrenyújtotta, megérintette Kontra doktort, aztán Willinger Margitot. A doktor és Willinger Margit egymásra mosolyogtak, mintha most már végképp összetartoznának. A kislány megállt, olyan mozdulatot tett, mintha önmaga körül akarna pörögni. Akik a padon ültek, mind őt nézték, és azok is, akiknek az ágya ki volt tolva a folyosóra.

– Bájos gyermek – mosolygott a bárónő.

Valaki csöndesen megjegyezte.

– Soha többé nem fog látni.

– Gyere ide, kis Tóth! – hangzott az ágyak felől. – Énekelj, kis Tóth.

Egy fiatal nő fölkelt a padról, odament a kislányhoz. – Induljunk, kis Tóth.

A lány fölnézett a kötéses szemével, megfogta a feléje nyújtott kezet, aztán elindult. Énekelt. Ha kérdeztek valamit, abbahagyta az éneket, és halk, tiszta hangon felelt:

– Ezen a héten nem tudott jönni anyukám. Egy bácsival üzente, hogy beteg, de a jövő héten már jobban lesz, és akkor meglátogat.

Úgy hangzott, mint egy lecke.

Egy pillanatig még várt ott a padnál, aztán, hogy nem kérdeztek semmit, továbbment, és megint énekelt.

Turai mama pedig odasúgta a bárónőnek: – Soha többé nem fog már jönni az anyja. Meghalt. Csak a kis Tóth még nem tudja.

– Az apja?

– Már régebben meghalt.

– Hát akkor?

– Itt marad a kórházban. – Ezt már Novák mondta, ahogy előlépett a pad mögül. – Itt marad a kórházban, amíg lehet.

– És ha már nem lehet?

Novák vállat vont. A körme hegyével megpengette a gitárt. Játszani már nem játszott, nem is énekelt. A kis Tóth énekelt. Csak az ő hangját lehetett hallani a kórház kertjében.

A fiatal nő az egyik padtól a másikhoz vezette, aztán felmentek a folyosókon – be a kórtermekbe. Elhagyatott kórtermeket jártak végig, ahol már orvosi vizitet se szoktak tartani. Itt már egy-egy beteg feküdt, sárgán, lefogyva, huzat se volt az ágyon. Üres kórtermek következtek, megrozsdásodott vaságyakkal, aztán elértek oda, ahol az asszonyok az ágyak mellett ültek a földön.

A kislány egyszerre csak megállt.

A kéz, amit úgy tartott, mint egy fadarabot, elhúzódott. Tudott ő menni egyedül is, ismerte a kórházat, de most hirtelen valami olyan ürességet érzett…

Fölemelte a kezét, mintha meg akarna kapaszkodni valamiben. Egy darabig állt, aztán botorkálva elindult végig a termeken. Neveket kiáltozott. Ápolók, orvosok neveit, akiket ismert. Nem felelt senki. Nekiütközött egy vaságynak, megcsörrent mellette egy éjjeliszekrény. Pillanatra megállt, aztán ment tovább, végig az üres termeken. Üresek voltak a folyosók, üres volt az udvar. Neveket kiáltozott. Ápolók, orvosok, betegek neveit. Nem felelt senki. A levegő is üres volt.

Egy darabig az udvarban járkált, tébolyodva járkált a sétányon, aztán nekiütődött a falnak.

Keze megtalálta a falat, a kórház falát. Ujja végigcsúszott a kusza ceruzaírásokon, karcolásokon, végigfutott a neveken, ahogy betűzte: Kunt Anna, Willinger Mar…

Ceruzakapszlit húzott elő a köpenye zsebéből, aztán kaparta a falat, oly kétségbeesetten, mint aki be akar hatolni ebbe az időtlen, vénséges vén falba.

Üres osztály

Az osztály magára maradt. Üres fogasok, üres padok. A padok mintha lassan felemelkednének a délután csöndjében. Semmi zaj nem ért el ide.

Az osztály magára maradt.

Egy pad megreccsent, de aztán annál nagyobb lett a csönd. El se lehetett képzelni, hogy egy toll elindul a félig beszáradt tintatartó felé, hogy aztán apró kis vonalakat húzogasson a padra, neveket firkáljon. És jó, ha még csak tintával írták ezeket a neveket. – Bruncsi. – Ez be volt vésve. Aztán a középső sorban egy padnak szépen, gondosan kifaragták az oldalát. Nemzedékek dolgoztak rajta. Iszonyatosan vén, szakállas pad. Hangokat hallott, örökké hangokat hallott, és ilyenkor felnyögött.

– Fancsalszky Kálmán!

– Nem jár már ide – mondta egy másik pad –, húsz éve nem jár már ide.

– Fancsalszky Kálmán!

– Mondom, hogy nem jár ide. A fia egy darabig hozzánk járt, de aztán más iskolába került.

– Hagyja, az öreggel nem lehet beszélni.

– A Perecesek. Az egész család idejárt.

– Meg a Morvaiak. Legalább hat Morvairól tudok, az egyiknek be volt törve az orra.

– Az nem Morvai volt.

– Drégely László.

Az üres osztályban recsegtek a padok. Diákokról beszéltek és tanárokról.

– Dicsőfi…

– Mit akar egy kicsapott diákkal? Mit akar Dicsőfivel?

– Azért akkor is csak idejárt.

– Nem, nem az osztálykasszával volt baj. A hajójegyekkel. Ő szedte be a pénzt, amikor hajókirándulásra gyűjtöttek.

– Hajókirándulás, mindenki csak arról beszélt, hogy lampionok voltak meg zenekar.

– Szóval a Dicsőfi elsüllyesztette a pénzt?

– Aztán, egyszer még itt volt… akkor már kicsapják. Az apjával volt itt, de hogy mit akarhattak?…

Ezt senki nem tudta. Mit akarhatott itt a Dicsőfi, amikor már kicsapták?

Az egyik pad megkérdezte. – Igaz, hogy jövőre kirámolnak bennünket?

Csönd. Aztán egy pad az ablak mellől:

– Lehetetlen. Tavaly festettek. Tavaly vagy tavalyelőtt.

– Vagy még régebben.

– Nem, azért akkor is békén hagynak.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött az öreg. – Miért nem megy már ki? Arra vár, hogy a Nyusztai kirángassa?

– A Nyusztai már senkit se rángat ki, mert a Nyusztai már nem tanít, és a Fancsalszky Kálmán nem jár már ide.

– Az ötödik cét kirámolták.

– Miket beszél! Vagy mindenkit, vagy senkit. Külön nem rámolnak ki egy osztályt.

– Az ötödik cé lent van a pincében.

Elhallgattak.

Korhadt, egymásra dobált padok odalent a pincében. Fölfelé fordított padok az irtózatos sötétségben.

Az egyik pad úgy érezte, hogy nem ártana másról beszélni.

– Nem tetszik nekem ez az Omasics!

– Omasics! Omasics!

– Örökösen fészkelődik – folytatta a pad. – Vagy pedig mozdulatlanul ül, és kibámul az ablakon.

– Firkál magára?

– De mindig csak egy nevet. Tintával.

– Na, az még jó.

– Rózsi. Már tele vagyok Rózsival.

Kis csönd. Majd egy hátsó pad: – Mi történt az ötödik cével?

– Semmi.

– De én az előbb úgy hallottam, hogy…

– Mondja csak, szóval telefirkálták? Akkor ez az Omasics nagyon odalehet.

– Nagyon odavan – mondta Omasics padja. – Rendes fiú, de mostanában nem tetszik nekem. Tervez valamit.

– Mindenki tervez valamit – mondta az első pad, az ajtónál. – És a lány? Beszéljen a lányról.

– Va-ve, vá-vé – kezdte egy másik pad. – A teljes hasonulás…

A pad öntötte magából a régi feleleteket – ha az alany maga cselekszik, és ráhárul a cselekvés, például: borotválkozik, futballozik.

– Hagyja már abba!

– Nem kell odafigyelni. Emlékeznek a Lukácsra?

– A Lukácsra?

– Egyszer megszökött, de aztán visszahozták. Egyszer csak ott állt az ajtóban, és akkor csönd lett, nagy csönd.

– Persze, mert mindenki a Lukácsot nézte.

– Az meg nem mozdult, csak állt az ajtóban. – Kis szünet. – Le volt sülve.

– Le volt sülve, de olyan kopottasan.

– …egy édesapa testsúlyának háromötöd része…

– Na, tessék! Már megint! Mi volt a Lukáccsal?

– Azt hittem, sose mozdul el az ajtóból, de aztán mégiscsak elmozdult. Nagyon lassan jött, nem is tudom, meddig tartott, amíg a helyére ért.

Újra látták azt az utat, Lukács végtelen útját, amíg az ajtóból a helyére ért.

– A névmások lehetnek: általános, birtokos, vonatkozó…

– Legyen szíves, igen? Hogy valaki semmi másról ne tudjon beszélni…

Valaki az ablak mellől: – De miért éppen az ötödik céből vitték ki a padokat?

Mire egy gonosz reccsenés.

– Elárulhatom, hogy ez csak az első lépés.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy?…

– Kirámolnak bennünket, kirámolnak az utolsó szálig.

Csönd volt az osztályban. Aztán megint felhangzott:

– Va-ve, vá-vé…

Vele mondták a névmásokat és a határozókat, és ez úgy hangzott, mint a könyörgés. Elnyűtt, fáradt könyörgés. Aztán elhallgattak, és csak az az egy pad mondta a magáét.

– Ban, ben, stul, stül… – Végül elhallgatott ő is, és most már senki se szólt.

Azokra gondoltak odalent. Agyonfaragott, egymásba rohadt padok a pince sötétjében. Fölfelé fordított padok az áthatolhatatlan sötétségben. Néha egy pad megcsúszik, és akkor megindul a zuhatag, megindul az omlás. Aztán megáll az egész, és időtlen időkig nem mozdul semmi.

Senki se szólt az osztályban.

– Fancsalszky Kálmán! – nyöszörgött a vén, szakállas pad. – Fancsalszky Kálmán!

Konyhafal

A vízcsap ott maradt a falon. Mintha még mindig körülötte lenne a konyha edényekkel, kancsókkal és egy kéz, ahogy feléje nyúl.

Udvar volt körülötte, sárgászöld fűvel, egyetlen csupasz. fallal. Aztán megint udvar. Holt udvar lépett holt udvarba egy lépcső omladékán át. Kicsorbult szélű téglák futottak fölfelé, hogy végül is egy ajtó üres nyílásánál szakadjon meg a sor.

Gyerekek szaladtak be az udvarra. Ketten, kéz a kézben. Aztán elengedték egymást, mintha két oldalról akarnák körülkeríteni a csapot. A piros mackós lány eltűnt egy gödörben, de csak azért, hogy a következő pillanatban megint fölbukkanjon. A fiú – füles sapkában, buggyos nadrágban – ott állt a csap előtt, belebámult a megfeketedett kagylóba.

– Furcsa – szólt hátra a lánynak –, ez itt maradt.

A lány perdült egyet az udvar közepén, a fiúhoz táncolt. – Itt a konyha. – Kinyújtotta kezét a csap felé. Oly otthonosan, mint aki mindig innen vesz vizet. Meg is kérdezte – Tegyek föl egy lábassal?

A fiú nevetett.

– Mit beszélsz? Még hogy egy lábassal!

A lány nem nevetett. Nagyon komolyan, gondterhelten végigsimított a fiú arcán.

– Meg kell borotválkoznod. Így mégse mutatkozhatsz be a többieknek. – Közel hajolt a másikhoz. – Gondold el, mit szólnának.

A fiú széttárta a kezét, körülnézett az üres udvarban.

– De kik?… És kiknek kell bemutatkozni?

A lány egy mozdulattal belesuhintott a levegőbe.

– A lakóknak. Mit gondolsz, ez nem akármilyen ház. – Cipője sarkával vonalat húzott a földön. – A szoba, ez a szoba. Aztán, ha belépsz, rendesen töröld le a lábadat. Igazán nem szeretném, ha bepiszkítanád a padlót.

A lány vonalakat, köröket húzott. Vonalakból, körökből nőttek ki a szobák. A levegőbe intett, és ott volt a folyosó rácsa. Első emelet, második, harmadik…

A fiú a vállát vonogatta, aztán végigsimított az állán úgy, mintha a szakállát simogatná. A lány utánament. Az most már egy kaviccsal húzott különféle kockákat.

– A háló. A naptárt tedd az ebédlőbe. Ne vágj olyan buta képet! Tudod, hogy tegnap vettem negyvenötös naptárt. Mit szólsz ehhez a kék függönyhöz?

A fiú bólogatott, hogy szép, szép. A hálóból átment az ebédlőbe, majd megint kint volt a konyhában. Sorra nyíltak előtte az ajtók.

– Azt hiszem, most már meleg a víz, hozzáláthatok a borotválkozáshoz. – Így mondta: – hozzáláthatok a borotválkozáshoz.

A lány átszólt a hálóból. – Csak el ne csöpögtesd a vizet, ha beviszed a fürdőbe. – Egyik szobából a másikba pörgött. Hol az asztalon igazított valamit, hol az ablakfüggönyön. Bekiáltott a fürdőbe: – Tudod, nem is bánom, hogy földszinten lakunk, a lifttel mindig baj van, aztán a te lábaid!…

A fiú odabent a fürdőben igazán nem tudta, hogy mi van a lábaival, de nem szólt semmit. Borotválkozás után bement az ebédlőbe. A lány ismét végighúzta kezét az arcán.

– Így mégis más. Így mégis emberek közé vihetlek.

Kiléptek az ajtón.

A lány azt mondta: – Jól zárd be. Felül is fordítsd rá a kulcsot. – Felsóhajtott. – Te mindig olyan könnyelmű vagy.

Ott álltak a lakásuk előtt. A fiú szétterpesztette az ujjait.

– Csak tudnám, miért kell bemutatkozni a lakóknak. Csak ezt az egyet megmondanád.

A lány egy megsemmisítő pillantást vetett rá, egy olyan igazi „megsemmisítő” pillantást.

– Mindig történhet valami. Gondold el! Már nem vagyunk fiatalok, aztán ki megy el bevásárolni, ki hoz nekünk valamit, ha nem ismerünk senkit.

– Csakugyan – hümmögött a fiú.

A lány körülnézett az udvaron, és a sarokba mutatott.

– Bakosék, öt gyerekkel. Gondold el, öt gyerekkel!…

A fiú is a sarokba nézett, ahol a Bakosék az öt gyerekkel…

A lány úgy gondolta, odamennek először. Igaz, Binderné a harmadikon vérig lesz sértve, tudod, a tanácsos özvegye, de hát az előbb-utóbb úgyis vérig lesz sértve.

– Látod – suttogta a lány, és a magasba mutatott.

– Látom – suttogta a fiú.

– Köszönj – mondta a lány –, ott áll a rácsnál. Ott áll a rácsnál. Egész nap ott áll a rácsnál.

A fiú kicsit behúzta a fejét, ahogy odaköszönt Bindernének.

– Kezét csókolom.

– Mindjárt megyünk – integetett a lány –, csak előbb még beszólunk Bakosékhoz.

Binderné a harmadik emeleten mintha meg se látta volna őket. Csak az orra remegett sértődötten, ahogy beszívta a levegőt. – Menjetek Bakosékhoz, ti csak menjetek Bakosékhoz. Körülbelül ez volt az arcán.

– Kellemetlen nőszemély – suttogta a lány.

– Talán ki is lehetne hagyni – suttogta a fiú. A lány a fejét rázta.

– Nem, nem… De most már igazán induljunk. Semmi kedvem az udvaron ácsorogni.

Elkezdődött a látogatás. Az első vizit Bakoséknál.

A lány csöngetett.

A csöngetésre Bakos nyitott ajtót.

– Látod – suttogta a lány –, vasutas egyenruhában van.

A fiú bólintott, és már köszönt is Bakosnak, aki vasutas egyenruhában volt. Bakos az első pillanatban kissé meglepettnek látszott, de aztán szinte bocsánatkérően elmosolyodott.

– Az új lakók. Hát persze. A feleségem mondta is, hogy bizonyára benéznek hozzánk. Tessék, tessék… – A szoba felé mutatott, majd megint azzal a bocsánatkérő mosollyal: – Kicsit szűken vagyunk, de hát tetszik tudni, öt gyerek.

Kicsit szűken voltak. Az ázott képű asszony inget foltozott. A legkisebb gyerek a bölcsőben visított, egy éles tekintetű lány ringatta. Bakos Nándi, a legidősebb fiú, a sarokban tanult.

– Mérnök lesz – mondta az anya –, ez az utolsó éve.

A lány megköszönte, hogy hellyel kínálták. Miközben leült, egy pillantást vetett Bakos Nándira.

– Mérnök… az nagyon szép. A mi gyerekünk orvos akart lenni, csak hát… – Elakadt.

Gyász ereszkedett a szobára. Bakosné mindjárt felállt, és átfogta a lány vállát. A fiú meg azt mondta: – No, no nyugodj meg már…

A lány fölnézett. – Ne haragudjanak, hogy ezzel kezdem… hogy mindjárt így elrontom a kedvüket.

– Sírja ki magát, kedvesem – mondta Bakosné –, egy jó sírás mindig segít.

Teát hoztak be, süteményt. A lány arról beszélt, hogy vajon nem túlságosan zajos-e a környék. – Mert bizony mi már öregecskék vagyunk.

– Az autóbusz itt áll meg a sarkon – mondta Bakos –, de különben csönd van.

Bakos elmondta, mióta van a vasútnál. A vendégek a nyugdíjukról beszéltek.

A végén Bakosék kikísérték őket. Bakosné az ajtóból még ezt mondta:

– Ha egy-egy inget meg kéne varrni, nagyon szívesen. Tudja, ennyi gyerek mellett…

– Minden fillér számít – bólogatott a lány. – Beadjuk, ha lesz valami.

– Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

Ahogy magukra maradtak az udvaron, a fiú megjegyezte:

– Kedves emberek.

– Az asszony kissé sokat beszél – mondta a lány.

Nem is mertek fölnézni. Tudták, hogy Binderné még mindig ott áll a rácsnál.

– De hát jöjjenek, kedveseim – mondta Binderné –, jöjjenek már.

Elindultak fölfelé, öregesen, szuszogva, mert hát nem nagyon bírták a lépcsőt.

Binderné nem vezette be őket a lakásba. Megállt a konyhaablaknál, és azt mondta:

– Bent van az albérlőm. Főz, egész nap égeti a gázt. Éjjel nem zárja el a csapot, folyatja a vizet. Igaz, mindent fölírok, de akkor is. – Kis szünet után folytatta. – Nem viszem be magukat, kedveseim, mert ha itt van ez az alak, nem érzem magam biztonságban.

– Szörnyű – mondta a lány.

A fiú megkérdezte: – De hát ki ez?

– Biztosítási ügynök – bólintott Binderné. – Olykor összecsődíti a barátait, és ricsajoznak. Már felmondtam neki, de nem megy el. Sőt! Megfenyegetett, hogy kidob… engem! értik? engem, a saját lakásomból!

Binderné elcsuklott, csak az álla remegett. Majd később azt mondta:

– Tartsunk össze, mi, jobb emberek. – Mélységes megvetéssel lenézett az udvarra. – Mert a többiek, ebben a házban… nem is érdemes róluk beszélni!

– Mit várhatok ezektől! – siránkozott Binderné. – Mit várhat egy szegény özvegy? Ezt a gyilkost (a konyhaablakra bökött) megkértem, mossa meg a hátamat. Mit gondol, mi volt a válasz?

Binderné a lányra nézett, a fiúra nézett. Azok hallgattak. Álltak a rácsnál és hallgattak.

– Az arcomba nevetett! – Binderné legyintett. – Itt a négyben lakik egy újságíró, azt mondják, művelt ember. Becsengetek, kérem, mossa meg a hátam, rám néz, és becsukja az ajtót. A művelt ember! – Legyintés, szünet. – Fölmegyek a negyedikre, Kellér Ivánhoz, kérem… á, de minek is folytassam?

Binderné lebámult a mélybe. Majd váratlanul:

– De ha magukat megkérném…

– Igenis – nyögte a fiú.

– Nagyon szívesen – suttogta a lány.

Elbúcsúztak. Ahogy mentek lefelé, a fiú megkérdezte:

– Gondolod, lejön hozzánk, hogy a hátát?…

A lány nem felelt.

Egy hát kísérte őket, egy hát járt végig a házban… talán már lent van a lakásban, beült a kádba, és várja, hogy…

Ajtók és ablakok kísérték őket végig az emeleteken. Volt, ahol nem is kellett csöngetni. Rózsika, a postáskiasszony, mintha már régen várta volna őket, az ajtó mögött. Alig kezdett el beszélgetni, máris Bindernére esett szó.

– Kétszer lefürdettem – mondta Rózsika. – Akkor azt terjesztette rólam, hogy meg akarom ölni. Bele akarom fojtani a kádba, hogy megkaparinthassam a pénzét.

– Még ilyet! – szörnyülködött a lány.

Megtudták, hogy Binderné elüldözte az albérlő menyasszonyát. Megtudták, hogy Binderné el akarta magát vetetni az albérlővel. Megtudták, hogy…

– Nem engedjük be Bindernét – mondta a fiú, amikor eljöttek Rózsikától.

Meglátogattak egy agglegényt, aki zongorázott nekik. Meglátogatták az újságírót, aki mindenféle könyveket mutogatott.

Volt, ahol nem nyitottak ajtót a csengetésre.

– Nem baj – mondta a lány –, nem kell mindenkit ismerni. – Ahogy leértek az udvarra, megfogta a fiú karját. – Látod, zenészek jöttek.

– Látom – bólintott a fiú.

Olyan csavargófélék voltak. Egyik udvarból mennek a másikba, és mindenhol ugyanazt a dalt játsszák. Mintha maguk az udvarok adnák tovább a dalt, egyik a másiknak.

– Ketten vannak – mondta a lány –, de csak az egyik játszik. De milyen karvalyképe van!…

– Azért szépen hegedül – bólintott a fiú.

– El tudok képzelni szebbet is – mondta a lány.

A másik férfi nem volt egyéb, mint egy fölfelé fordított kalap, ahogy körbejárta az udvart.

– El tudok képzelni szebbet is – ismételte a lány. – De azért mindenki itt van.

A fiú fölnézett.

Valóban mindenki kint van a folyosón. Rózsika előredőlve hallgatta a zenét. Binderné egyetlen sértődött ránc. „Ezt kell hallgatnom, ezt a nyekergést.” De azért el nem mozdult volna.

Pénz potyogott a kalapba.

A lány megérintette a fiú karját.

– Mit adjunk nekik? Nem hoztunk ki pénzt. Pedig már éppen felénk jön…

A kalap lassan feléjük közeledett. És akkor a lány hirtelen fölragyogott.

– Egy jó pohár hideg víz! Azt hiszem, annak nagyon örülnének majd ebben a melegben.

A fiú is úgy gondolta, hogy az nagyon jó lesz. Aztán majd leültetik őket a konyhában, elbeszélgetnek.

A lány odament a kalap elé. – Kérem, jöjjenek be hozzánk. – Előrement, hogy kinyissa az ajtót.

Bent volt a konyhában a csap előtt. – Friss víz, nincs annál jobb.

Egy mozdulatot tett, mintha ki akarná nyitni a csapot. De ahogy azt a vénséges, megrozsdásodott csapot nézte, lehanyatlott a karja.

– Friss víz – motyogta.

A csapot nézte, és már nem volt mögötte senki. Eltűntek a zenészek, eltűnt a konyha, a lakás.

– Mi lesz – mondta mögötte a fiú.

A lány ráhajolt a vízcsap megfeketedett kagylójára, mintha a lakókat keresné, akik ott tűntek el a lefolyóban.

– Mi lesz?

A lány még mindig úgy maradt, ráborulva a kagylóra. Aztán felemelkedett. Hegyes, gonosz volt az arca, ahogy a fiúra nevetett.

– Mi lesz?

Szétrúgta a konyha vonalát, a lakást. Átugrott a szomszédba, szétrúgta Bakosékat. Fölrohant a téglákon, bekiáltott az üres ajtón:

– Senki! Nincs itt senki!

Egy pillanatig ott állt a magasban, aztán levágtatott. Pörgött, pörgött a porban.

– Senki! Senki!

Megint a csap előtt állt. Elszűkült tekintettel nézte.

– Minek maradtál itt?! Azt mondd meg, minek?

Fölemelt egy kavicsot és hozzávágta. Aztán elkapta a fiú kezét, és kiszaladt az udvarról.