Diákszerelem

Norman Wilson finoman remegni kezdett, akárcsak szét akarna foszlani, mint egy öreg felöltő, aztán egyszerre csak felpattant a levegőbe és eltűnt. Vele együtt tűnt el a szőke Gloria is meg a kedves, öreg, kissé elhagyatott kert, ahol kart karba fűzve sétálgattak.

Mindez eltűnt, és csak a mozi vászna világított bágyadt, derengő fénnyel.

Ők meg csöndben maradtak. Nem kezdték el mindjárt a fütyülést, a kiabálást, a székek nyikorgását. Csöndben maradtak, mint akik el se hiszik, hogy Norman és Gloria így eltűnjön előlük. Nem, ez képtelenség! Vissza kell hogy térjenek. Egy pillanat, és megint ott állnak majd az öreg kertben, ahol a diáksapkás Norman éppen azt mondta Gloriának: „A diáksapkát katonasapkával cserélem fel, de senki és semmi nem szakíthat el bennünket egymástól.” Gloria Colman közelebb húzódott a férfihoz, de azért az arcán látszott a félelem. – És aztán eltűnt a félelmével együtt.

Vártak, még mindig vártak.

Talán, hogy Norman Wilson a vászon mögül bújik elő, kijön a kis színpad szélére, és továbbjátssza a filmet. Gloria is megjelenik onnan hátulról meg a többiek, és továbbjátsszák a filmet.

Alattomosan, váratlanul felgyulladt a villany. Vaksin hunyorgó, sápadt fény.

Ott ültek a fekete zsöllyében. Egy néni lelógatta kezét a mélybe, egy fiú átfogta a lány vállát. Széles, lapos arc fordult hátra az első sorból.

Senki se szólt semmit. Ültek a sápadt fényben, szemben az üres vászonnal.

Egy jegyszedő surrant el a fal mellett, el is tűnt mindjárt, mint egy ijedt, megriasztott kis állat.

Elöl felállt egy nő, végignézett az arcokon, aztán visszaült. Kövérkés férfi hátrahajtotta a fejét, akárcsak az orra vérezne, és elbődült:

– Mi lesz?

Akkor aztán kitört a füttykoncert. Káromkodtak, szitkozódtak. (– Ebben a moziban mindig történik valami! Tudtam, hogy ide nem szabad jönni! – Egyszer ülök be, és akkor is… Adják vissza a pénzt!) Dobogtak, a székeket nyikorgatták, fütyültek. A kövér férfi pedig hátrahajtott fejjel bőgte, mint egy hajókürt:

– Mi lesz?!

Egy éles női hang az igazgatót követelte. Hogy maga az igazgató jöjjön ide, és jelentse be, mi történt.

– Látni akarom! – sivította. – Látni akarom!

– Nem érdekel – mondta egy férfi. – Folytassák az előadást.

Tapsolni kezdtek. Surrogás hallatszott a fal mellől, de jegyszedőt nem lehetett látni.

– Valaki menjen be az irodába!

– Ők jöjjenek ki…

– Legalább egy jegyszedő jöjjön!

De mintha már a jegyszedők is elhagyták volna a mozit. Eltűnt az igazgató, a pénztáros és aztán a jegyszedők.

Üres, sötét lyuk a vetítőfülke.

Csak ők voltak.

Egy kockás sálas férfi fölkelt, és zsebre tett kézzel, elnyújtott léptekkel sétálni kezdett a széksorok között. Volt, aki cigarettára gyújtott.

Egy pillanatra se szűnt meg a fütyülés és a dobogás.

– Mi lesz?!

Mintha csak a süllyesztőből emelkedett volna fel – egy fekete ruhás nő állt elöl. Szőke nő, zavart mosollyal.

– Kedves vendégeink…

– Mi van, pofi?!

A nő elhallgatott, mint akinek papírgalacsint dobtak az arcába. Állt, és az ujjait ropogtatta.

– Ki ez a nő? – kérdezte egy tiszta, átható hang.

– Abban a patikában láttam.

– Ezt? Dehogy! A Terike cukrászdában.

– Semmi esetre se az igazgató! Jöjjön ide az igazgató!

– Ő az igazgató.

– Mit képzel?! Az először is egy férfi; én nagyon jól ismerem.

A fekete ruhás nő újra próbálkozott.

– Kedves vendégeink, azt a sajnálatos eseményt kell közölnöm önökkel, hogy a film elszakadt…

Dühös nevetés: – Elszakadt! Ne mondja?!

– …a jegyek természetesen érvényesek a holnapi előadásra. – Elhallgatott. Várakozva nézett a közönségre. „Még mit csináljak? Teát és süteményt osszak szét közöttük?”

Tea és sütemény. Mintha ők is erre vártak volna. Nem mozdultak. Egy férfi a tenyerébe dűtötte az állát, lábát előrenyújtotta.

– Adják vissza a pénzt – mondta a tenyeréből. Hátrafordult. – Holnap megint lesz valami.

A fekete ruhás nő sértetten: – De kérem, itt még soha… – Nyelt egyet. – És ilyesmi bárhol megtörténhet! Bárhol.

Lágy, dallamos fütyülés.

Egyre többen kiabáltak és egyre makacsabbul, hogy: adják vissza a pénzt!

– Ad-ják visz-sza! Ad-ják visz-sza!

Akárcsak a kedvenc csapatukat biztatnák. Senki se mozdult. Mintha azt várnák, hogy ide helybe hozzák be a pénzt.

Egy idősebb férfi felállt, karonfogta a fekete ruhás nőt.

– Arról nem is szólva, hogy most már végképp lemaradunk erről a filmről. – Csöndesen beszélt, de azért várható volt, hogy lekever egy-két családi pofont. – Azt mondja, hogy a holnapi előadásra érvényesek a jegyek…

– A holnapira.

– Csakhogy holnap műsorváltozás van, ha nem tudná, kedves. – Ez már igen szigorúan hangzott. Nem eresztette el a nő karját, ahogy a többiekhez fordult. – Holnap műsorváltozás van.

Döbbent moraj.

– Ki tudja, milyen vacakot játszanak!

– Ezt pedig már nem adják sehol.

És akkor egy hang:

– Azért megtudhatják, hogy mi a vége.

– Minek a vége? – A férfi elengedte a nőt és megfordult.

– A film vége. – Kék köpenyes jegyszedőnő állt mögötte. Fölemelte szikár, csontos arcát, ahogy azt mondta: – Én elmesélem.

Pillanatnyi csönd, aztán zajongás támadt. Valaki fölállt és előrehajolt.

– Mit akar a mamus?

– Mit mesél el?

– A film végét. – A férfi ott elöl szédülten megrázta a fejét.

– Hát ez jó! – nyerített valaki.

– Maga nekem ne meséljen semmit.

Csönd lett, a jegyszedőnőt bámulták. Most már csak ő állt előttük. A feketeruhás eltűnt, és az idősebb férfi is visszaült a helyére.

– Láttam már egypárszor a Diákszerelmet, és azt hiszem, el tudom mondani.

Még mindig nem szóltak egy szót se. Aztán egy szék nagyot reccsent!

– A pénzünkért!

– Az igaz! A pénzünkért akár kétszer is elmondhatja, meg hátulról visszafelé.

A jegyszedőnő középre jött. Kék köpenyében, akár egy tűpárna. Meg lehetett volna rá esküdni, hogy tele van tűzdelve apró kis gombostűvel. Vajas kenyeret húzott elő a zsebéből, beleharapott.

– Azt hiszem, ott hagytuk abba – kezdte csöndes, távoli hangon.

Nem folytathatta.

Egy férfi (talán a gépész) odaszaladt hozzá, és felvezette az emelvényre, a vászon elé. Széket is adott.

A jegyszedőnő a mozi vászna elé ült, és vajas kenyeret evett. Sötét lett. De csak azért, hogy a következő pillanatban már reflektorfényben üljön.

– Ó!… – hallatszott egy elnyújtott hang.

A jegyszedőnő hunyorgott az éles fényben. Eltette a vajas kenyerét. Kicsit kihúzta magát.

Figyelték a hunyorgását, figyelték a kék köpenyét, a barna cipőjét, az arcát, azt az elmosódott arcot, ahogy majd megelevenedik rajta a régi kert Norman Wilsonnal és Gloria Colmannel.

Megelevenedett a régi kert, és ott állt a kedves, derék fiú (Norman Wilson alakítása), és átfogta a lány vállát (Gloria Colman alakítása), megnyugtatta, hogy most ugyan be kell vonulnia csapattestéhez, de majd visszatér a háborúból, és akkor ismét eljönnek ide, ebbe a kertbe. Még valami olyasfélét is hozzátett, hogy nem kell félni, rossz pénz nem vész el. „Azt pedig megtiltom neked, hogy kikísérj a vonathoz!”

– De meg lehet tiltani egy szerető szívnek? (A jegyszedőnő feje megrezzent.) Lehet ilyet kívánni egy fiatal lánytól, hogy ne kísérje ki hadba vonuló kedvesét a pályaudvarra? (A jegyszedőnő előrehajolt.) És ez lett a veszte, mert a pályaudvaron megismerkedett Walterral.

A közönség előtt megjelent Walter, a könnyelmű aranyifjú. Igen, mást aligha lehetne rá mondani, mint hogy aranyifjú. Meg aztán kalandor, aki kábítószerek csempészésével foglalkozik. Katonaruhában volt ő is, mint Norman. Úgy üdvözölték egymást, mint régi barátok.

– Régen láttalak, pajtás!

Az egyetem, ó, az egyetem! Walter persze abbahagyta tanulmányait, és most hanyag fölénnyel néhány professzor után érdeklődött.

– Megvan még a vén sakál? – Nevetett. – Meddig nyúz még benneteket? No, pajtás, hát annál aztán a háború is jobb!

Ilyeneket mondott Walter, és közben egyre csak a lányt nézte:

– Irigyellek, pajtás, szavamra, irigyellek.

Az a tekintet! Walter tekintete… A híres, ellenállhatatlan, szívtipró tekintete…

– Rabul ejtette a tekintete – ingatta fejét egy nénike az ötödik sorban.

Férfihang hátulról: – Egy ilyen lányt nem kell félteni.

A jegyszedőnő felemelte a fejét.

– A lány vergődött.

A jegyszedőnő száraz, lesikált arcán megjelent a lány, ahogy vergődött. „Tudta, hogy a vőlegénye mellett a helye, de nem tudott szabadulni attól a tekintettől.”

Lent a széksorokban dermedten figyelték ezt a küzdelmet. A nénike az ötödik sorban aprókat sóhajtott. Egy férfi gúnyosan bólogatott, hogy na, na, ezek a viharzó érzések! – de azért majd leesett a székről, amikor Walter egyszerre csak hazaérkezett a frontról, és beállított a lány otthonába.

– Üzenetet hoztam a vőlegényétől.

Walter éppen csak kidugta az orrát a frontra, és már otthon is volt. Bizonyos összeköttetések révén egykettőre hazakerült, hogy London utcáin grasszáljon ellenállhatatlan uniformisában.

Egy asszony a balközépből: – Én nem vesztettem el a fejemet, amikor a férjem kint volt a fronton.

Pisszegtek, de azért nem hagyta abba. A fűszeresről beszélt, aki mindenféle ajándékokat küldözgetett neki.

– Nem érdekel a fűszerese.

– Annak is jó ízlése lehetett…

Aztán megint csak a jegyszedőnőt lehetett hallani.

– Legalább egy hétre hazajött volna a vőlegénye! Legalább egy napra! Hogy erőt tudott volna meríteni azokból a jóságos szemekből.

Conrad Nagel! Egy öregasszonynak eszébe jutott Conrad Nagel, aki olyan megnyugtatóan tudott nézni. És az is eszébe jutott, amit akkoriban olvasott róla. „A mostanában feltűnt Conrad Nagel népszerűsége Rudolph Valentináéval vetekszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyszerre három film főszerepére kapott szerződést.”

Mi lett Conrad Nagellel?

Rabnec bácsi kihúzta magát a széken. „Rongy dolog, hogy valaki éppen a barátja menyasszonyát akarja elcsábítani, és éppen akkor, amikor a barátja kint van a fronton. Ha én akkor kikezdek Fiore Sárival…”

– A férjemet holttá nyilvánították, de én még mindig vártam.

– A temetőben ismerkedtünk meg.

– A temetőben… kivel?

– Azzal a lánnyal, amikor érettségire készültem…

– Aha.

Hallgattak és figyeltek.

A jegyszedőnő összekulcsolt kezét nézte, aztán lecsúszott a tekintete az emelvény porondjára. Még sosem látta ilyen közelről. Por… csupa por. A vékony repedések tele porral, egy porréteg az egész. Egyszer itt lasszót dobtak egy nő nyakára. Cowboyruhában állt a nő, és egy férfi lasszót dobott a csuklójára, a derekára, végül pedig a nyakára. A szünetben léptek fel…

– Mi az! Elaludt?!

A jegyszedőnő közben már folytatta.

– …és a lány mindennap együtt volt Walterrel. Walter színházba vitte, szórakozni jártak, és közben a lány anélkül, hogy észrevette volna, elmerült az alvilági életben.

– Nem féltem. – De a hang most már aggodalmas volt.

A többiek se tudták, hogy mi lesz ezzel a lánnyal. Nem is válaszol a vőlegényének? Már fel se bontja a leveleket, amelyek a frontról érkeznek?!

– Majd hazajön a fiú, és akkor helyrerázza!

Ebben reménykedtek. Hogy majd egyszerre csak megjelenik a fiú, az igazi (Norman Wilson, az az édes pofa!), és akkor majd megint úgy lesz, mint régen.

– Mit szív a lány?

– Ópiumot, egy barlangban.

– Barlangban?

– Hát ópiumbarlangban, de maradjon már csöndben!

A nénike nem is tudott volna szólni. Istenkém, az a lány egy ópiumbarlangban! És ott csak ülnek, és szívják az ópiumot, és nagyon előkelően van berendezve a barlang, mélyen a föld alatt, tompa fények jönnek a falból, csak suttogva szabad beszélni, és ez a Walter a főnökük.

– Borzalmasak voltak az ébredések – mondta a jegyszedőnő. – A lány sokszor már meg se ismerte azt, aki belépett a szobájába. Így történt aztán, hogy egy napon…

A fejek előredőltek. Rémült suttogást lehetett hallani, mintha egymás közt beszélnék meg ezt az ügyet. Aztán a nénike kint állt a dobogó előtt. Ott állt félrebillent fejjel, és azt mondta:

– Ez nem igaz.

A jegyszedőnő nem is vette észre, ahogy folytatta:

– A fiú az ágynál állt, és belebámult abba a megkínzott arcba. Katonaruhában volt a fiú, úgy, ahogy hazajött a harctérről.

Igen, a fiúnak most már látni kellett, hogy a hírek, amelyeket a menyasszonyáról kapott, nem túloztak. Ő már nem a régi, ő már elszakadt mindentől és mindenkitől – egy szenvedély rabja.

– Nem igaz!

A jegyszedőnő elhallgatott, majd kissé csodálkozva leszólt a sötétbe.

– Mi nem igaz?

Az meg belekapaszkodott a színpad szélébe. A fejét pedig akárcsak fel akarta volna tolni, mint valami batyut. – Olyat nekem ne mondjon, hogy azt a fiút nem ismerte meg! Azt még elhiszem, hogy a leveleit nem bontatta fel, de amikor ott áll az ágya előtt…

– De ugye, a fiú magához térítette? – Ezt már egy férfi kérdezte.

Majd megint egy újabb hang: – És végül is kilökték azt a Waltert?

– …aztán később mind a ketten csak nevettek az egészen!

Már többen álltak a színpad előtt. Homályos, elmosódott arcok. A dobogó szélét püfölték.

– Az esküvőt mondja el!

– Milyen esküvőt? – A jegyszedőnő hátradűtötte a fejét. Nincs esküvő.

Csönd. Mélységes, döbbent csönd. Majd egy hang a terem végéből:

– De hát, amikor a lány meggyógyul…

– Nem gyógyul meg.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy… – Székreccsenés, a férfi előrejött.

A jegyszedőnő kezét zsebre dugta, könyökét hátrafeszítette. Pusmogást hallott odalentről. Mintha egymás közt tárgyalnának valamit. Aztán egy éles, támadó hang:

– Én tudom, hogy nem hal meg!

– Honnan tudja? – A jegyszedőnő elképedve ingatta a fejét.

Ácsorogtak a széksorokban. Úgy ácsorogtak, mintha megint fütyülni és kiabálni akarnának. De csöndben voltak.

– Kérem szépen – mondta egy öregember –, biztos, hogy ez ebben a filmben van?

Fáradt, szomorú hang. De mégis ez volt a jeladás. Ordítoztak, a székeket recsegtették, mintha szét akarnák verni a mozit.

– Nem is ezt a filmet mondta el!

– Pofára ejtett bennünket…

A jegyszedőnő olyan gyenge volt, hogy egy szót se tudott szólni. Dermedten ült, várta, hogy felrohanjanak, és lerángassák a színpadról.

Csönd támadt körülötte. Majd egy-egy hang, könyörögve:

– …ugye, aztán a fiú beviszi valami kórházba?

– …és korcsolyáznak? Én láttam kint egy képet, ahol egymás karjába kapaszkodva korcsolyáznak.

Kérték, egyre csak kérték, hogy mondja el a film végét, az igazi végét.

– Mondja már!

– Mondja…

A jegyszedőnő lehetetlenül összezsugorodva ült a hatalmas, fehér vászon előtt és hallgatott.