Fiú a térenOdanyomta orrát a pult üveglapjához. Csokoládé, konyakmeggy, nápolyi, a kávéfőzőgép tornya. Egy nő a torony mellett megigazított egy csokoládészeletet, hátrament a felvágotthoz, aztán visszajött. – Te még itt vagy? Kedves, barátságos hang, de Totyi arca megrándult. Kicsit arrébb lépett, és egy pohár tejet kért. Közben a hosszú folyosót nézte. Ez a folyosó vezet a műteremhez. Itt vágtattak végig Rikkerrel, Zagyvaival és a többiekkel. Kiabáltak, lökdösődtek, egymás hátát püfölték. Azután egyszerre elcsöndesedtek. – Láttad? A Bogdán Klári. – Hülye vagy! Ez nem a Bogdán Klári. – De igen, csak most rövid a haja. – Béla bácsi is feltűnt a folyosón, Béla bácsi, a rendező. A bársonyzakós Karesz, aki mindig ilyeneket mondott: maradjatok csöndben. Ne nézzetek a gépbe! Mi van veletek, hogy mindig a gépbe bámultok? – Rikker azt is tudta, hogy Karesz rendező akar lenni, de hulla tehetségtelen, és egész életében csak azt kiabálja: Ide álljatok! Ne nézzetek oda! Totyi megkapta a tejet. – Mit lógatod az orrod? Mosolyogni próbált. – Nincs semmi baj. A nő rákönyökölt a pultra, figyelmesen nézte. – Nem kell mellre szívni. A nő arról beszélt, hogy ez még nem jelent semmit az égvilágon. Attól még olyan tehetséges lehet valaki, mert elküldték egy próbafelvételről!… Sőt! Esküdni lehet rá, hogy az igazi tehetséget észre se veszik. – De én már benne voltam. – Nem akarta kimondani, és mégis kimondta. Egyáltalán, amikor az történt vele odabent, úgy gondolta, hogy mindjárt elfüstölög innen. És most mégis itt van a büfében, és beszél, beszél. – Benne voltál – bólintott a nő. Aztán nem mondott semmit, ahogy ott könyökölt, és nézte a fiút. Totyi pénzt vett elő, és letette a pultra. – Csókolom! Valósággal iszkolt kifelé. Érezte, hogy a nő még mindig a pultra könyököl és utánanéz. Átfutott az udvaron. A kapuban visszafordult. „Béla bácsi utánam küld valakit, a Rikkert vagy a Nagy Bélát.” Lehúzott redőnyök, hátul, a hatalmas, garázsszerű ajtókon. Valami állványt visz egy műszaki. Eltűnt az állvánnyal. Többé nem fogja látni. A garázsszerű ajtókat se fogja látni, a nagy műtermeket. Ők a piros téglás épület végén dolgoztak. Béla bácsi stábja. Most is el tudta volna mondani a stábot, bármikor el tudta volna mondani. Dramaturg: Bakfark Balázs, hangmérnök: Pevák Gyula, fővilágosító: Börtsök József… És sose felejti el, amikor Béla bácsi azt mondta: – Benned van az egész film hangulata. – Béla bácsi lehajolt hozzá, és megemelte az állát. – Ahogy kibámulsz az ablakon, és nézel, mindent csak nézel. – Ő meg kibámult az ablakon, a díszlet mögé, a sötétbe. Az arcához közeledett a gép, most már nem volt egyéb, mint egy megvilágított pont. Közben ilyeneket hallott: – Azt a pattanást majd intézzék el. – Hagyjuk azt a pattanást, attól olyan igazi kölyök! – Nahát azért ezen talán már túlvagyunk, hogy valaki egy pattanástól… És most, ott a kapunál, végigsimított az arcán. A pattanást elintézték. A fehér köpenyes Rózsi néni, aki felvétel előtt olykor megfésülte, meg egy vörös arcú, őszes férfi. A pattanást elintézték. Elfordult a kaputól. Kocsik a gyár melletti üres térségen. Ez a vajszínű a Béla bácsié. Béla bácsi egyszer rádudált, amikor a gyár felé baktatott. – Szálljon be, mester. A gyár körül keringett, aztán lefutott a sarokig. Itt a presszó, ahová Béla bácsiék be szoktak ülni. Rikker most odabent van. Azt a jelenetet próbálják, amikor odaáll az apja elé: – Apa, én már régen meg akartam neked valamit mondani… – Béla bácsi legalább ötször leállította ezt a jelenetet. „Az enyémet még egyszer se! És akkor most mégis…” Valósággal eléje pattant az a kép, ahogy a rendező odahívta magához. – Mindent nagyon szépen csináltál, nem volt semmi baj, csak tudod… Rohanni kezdett, hogy ne lássa azt az arcot, hogy ne hallja azt a hangot. Lassított. Egy kis csapat ment előtte, s hátukról megismerte őket. A kockás inges Kézdi, aztán a Barnabás Andrea… Kézdi mindig ilyeneket szokott kérdezni: Még hány napod van? Elébük vágott. Most jobb, ha nem kérdi meg Kézdi. – Még hány napod van? – Át akart menni a másik oldalra, aztán egyszerre csak ott volt közöttük. – Nahát! – Andrea elmosolyodott. – Le mertem volna fogadni, hogy te mész előttünk. Kézdi megdörzsölte az orrát és hallgatott. – Megnéztük a Kulcsár akváriumát – mondta egy tüskehajú fiú. – Van egy új hala. Nagy, fekete hal, és a többiek mind körülötte cikáznak. Kulcsár azt mondja, hogy hipnotizálja őket. – Ilyen nincs – legyintett Kézdi –, és a Kulcsár nem is ezt mondta. A halról beszéltek, Kulcsárról, aztán Andrea megkérdezte. – Neked, ugye, főszereped van? Semmit se kellett mondania, Kézdi felelt helyette. – Nincs főszerepe, de azért nagyon fontos, amit csinál. – Fellovagolsz egy töltésre? – kérdezte a tüskehajú. – Nincs ló a filmben – mondta Totyi. – Úgy volt, hogy kimegyünk a töltésre, de azt hiszem, ez elmarad. – Szóval, már megint műterem! – bólintott Kézdi. – Utálom a műteremszagot. – Van külső is… A Bakáts tér meg valami új lakótelep… Tizenöt háziasszony szerepel a filmben. – Tizenöt háziasszony? – Két éjjeliőr, egy külföldi úr. Így van a forgatókönyvben, nekem megmutatták. – És most megint neveket mondott a stábból. – Vágóasszisztens: Sinkovits Károlyné, díszlettervező: Hirtalan Tivadar. – Mik azok a nagy fémlapok, amiket a jupiterlámpák elé tesznek? – kérdezte Andrea. – Terítőlapok… azt hiszem. – Éjszakai felvétel is lesz? – Lesz… aztán áttűnés meg féltávol. – Féltávol – ismételte a tüskehajú. Majd hirtelen. – Neked is lesz áttűnésed? Totyi megállt, lehorgonyozott egy ház előtt. Megálltak a többiek is. Ő meg végignézett az arcokon, aztán nagyon csöndesen: – Én ebből kimaradtam… ebből az egészből. A többiek egy szót se szóltak. Majd Andrea: – Az nem lehet, én ott voltam, amikor odajöttek hozzád a téren. „Ez az arc kell nekünk, ezt az arcot keressük.” – Kimaradtam. – Bal lábbal kelt fel a rendező. – Nem volt vele semmi bajom, és nem is az alakítás miatt. – Úgy érezte, hogy megint ott áll a műteremben. Kihajol az ablakból, lelóg a díszletek mögé, a porba és a sötétbe. – Én fogtam össze hangulatilag. – Mit csináltál? – Tudjátok, ha nincs az a jelenet az ablakkal, nincs film. Akkor nem érdekes az egész. Kézdi: – Mondtam, hogy nagyon fontos szerep. Álltak egy darabig, aztán továbbmentek. Totyi magyarázott. – …nem volt semmi az ablak mögött, de mégis, mintha az egész számháborút látnám. Három napig csináltuk. Béla bácsi mindjárt az elején azt mondta, hogy jó, de még jobbat akart, közben mások is odajöttek… színészek, akik nem is voltak benne a filmben. – Látni akartak. – Andrea a fiú mellett lépkedett, áhítattal bámult az arcába. – Téged akartak látni. – Konyakmeggyet kaptam a Kardos Héditől, de az már a szünetben volt, a forgatási szünetben. Kardos Hédi kivitt a büfébe, és öt darab konyakmeggyet vett nekem. – Aki a Fények a város felettben játszott? – Az igen. Öt konyakmeggyet vett, és sorba lerakta a büfé pultjára. – Öt konyakmeggy… – Igen, öt konyakmeggy a büfé pultján. – Én nem kapok? – nevetett Béla bácsi. – Hiszen én halásztam elő ezt a kis pofát! Addig bóklásztam a városban, amíg rábukkantam. – Valaki közbevakkantott. – Autón bóklásztál?… – Valaki pedig egyre csak azt hajtogatta: – Telitalálat volt, öregem, telitalálat. Aztán megint a szerepéről beszélt Kézdiéknek. Hogy annak a fiúnak, akit játszott, nincs is barátja, alig mozdul ki a szobából. – Mert egyszer megbántották, és tudjátok, volt egy rész, amikor a gép követett… – Téged? – Engem. Egy éles fütty. Valaki a túlsó oldalról integetett. – Mozogjatok már! Mi lesz?! A Halmai már kint van a téren. Kézdiék átfutottak. Aztán Andrea még visszaszaladt. – Láttad a Szerelmem Szívem Félixet? – Nem… nem emlékszem. A lány eltűnt. Totyi meg elment néhány üzlet előtt, majd felszaladt a Szamosihoz. Szamosi egy bélyegalbum előtt ült. Mintha már nagyon régen hallgatná Totyit, míg végre azt mondja: – Komolytalan dolog. – Nem – Totyi az asztal előtt járkált –, ez egyáltalán nem volt komolytalan. – Nem lett volna szabad beugranod. – Apa nem akarta, de eljöttek hozzánk. Béla bácsi is fent volt, a rendező. Még zongorázott is. – Zongorázott? – És Cecil Béről mesélt, aki Colttal járt be a műterembe. – Colttal? – Mert egy másik rendező nem akarta, hogy Cecil Bé elkészüljön a filmjével. De ez még a film hőskorában volt. – Elhallgatott. Szamosit nézte, hogy belehajol az albumba, és most már csak szabadulni akart innen. – Ne haragudj. Szamosi kikísérte szótlan, komoly arccal. Csak az előszobában mosolyodott el. – Hülyeség az egész. – Persze. Megint odalent trappolt. El se tudta képzelni, hogy hazamenjen. Pedig talán egy üzenet várja, hogy holnap azért mégiscsak nézzen be a gyárba. Hatalmas faládán kuporgott. Egy udvaron állt a láda. Előtte két lány, barna melegítőben. Ő pedig felhúzta a térdét, és állát a térdére tette. És már beszélt, nem is tudni, mióta. – …tűzharcot vívtak? – kérdezte az egyik lány. – Tűzharcot – mondta Totyi. – A Cecil Bé stábja revolveres tűzharcot vívott egy másik rendező stábjával. Az a másik rendező sehogy se akarta, hogy Cecil Bé filmet csináljon, és mindent elkövetett, hogy… – De azért Cecil Bé megcsinálta a filmjét? – Megcsinálta. Mert egy rendező olyan erőszakos kell hogy legyen, mint egy bulldog. Ezt Béla bácsi mondta, aki az én filmemet forgatta, szóval azt a filmet, amiben én játszottam. – Mi volt a címe a Cecil Bé filmjének? – Nem tudom… Talán Pontius Pilatus. – Elhallgatott. – És ne higgyétek, hogy az író valami nagyfiú nálunk. Kijött a forgatásra, de nem nagyon törődtek vele. – Pedig ő írta az egészet. – Á, menet közben minden megváltozott. – Ezt mintha maga Béla bácsi mondta volna. A lányok meg hallgattak. Egy fiú is odajött, tejesüveggel a kezében. – Béla bácsi jóformán észre se vette az írót, sohase láttam, hogy például beszélgettek volna. Talán csak egyszer szólt hozzá, egyetlenegyszer, amikor felemelték a magasba, a kránnal. – Mivel emelték fel? – Megint befutott egy fiú az utcáról, és leült mellé. – Azzal a daruval, amikor a felvétel indult. Külsőn voltunk, és Béla bácsi leszólt a magasból: Írókám, adj fel egy párbeszédet. – Írókám! – Az meg olyan süketen mosolygott odalent, és el is tűnt, a műteremben már alig lehetett látni. Egész kis csoport volt Totyi előtt. Ő meg belenyomta állát a térdébe, és csak beszélt. – A műteremben voltunk, amikor Béla bácsi félrehívott, és azt mondta: az író nem így képzelte el ezt a figurát. Ketten voltak akkor a műteremben. Béla bácsi azt mondta, hogy minden jól ment, hogy művészi munkát végzett, de az íróban nem így él ez a figura. – Ő meg mosolygott, azt hitte, hogy azért ez nem olyan nagy baj. Nem értette meg mindjárt, hogy most el kell mennie. Hogy itt kell hagynia a műtermet, az ablakot. – Az író nem így képzelte el a figurát? – A fiú, aki eddig a láda előtt ült, felállt. – Nem így élt benne. – Valósággal belepréselte az állát a térdébe. Azok meg nézték, ahogy ott gubbaszt a ládán. – Kicsi – bólintott egy lány –, kis dugó. – De azért muris. – Én el tudom képzelni. – Az író nem tudta. Nézték a fiút, akit az író nem tudott elképzelni. Aztán az egyik lány megkérdezte. – Hogy is hívták azt a rendezőt, aki lövöldözött?… – Cecil Bé. – Lecsúszott a ládáról, és otthagyta az udvart. Az ablak! Megint csak erre gondolt odakint az utcán. Ahogy az a világos kocka kiválik a sötét műteremből. Minden sötét és poros, csak az az ablak világít. Meg ő, ahogy az ablakban ül. Ki ül most az ablakban? Ki az, aki a párkányon lovagol, és lebámul a kulisszák mögé. Akit az író el tudott képzelni. Akinek azt mondják: Kicsit lejjebb a fejedet… ne pislogj. Mert már csattan a csapó táblája. – Csapó! Felvétel indul! Totyi megdöngetett egy hirdetőoszlopot, bekiáltott egy kapualjba, üres telefonfülkébe. – Számháború-produkció! Felvétel! Ment az utcán, és egyre azt kiabálta: Csapó! Felvétel indul! Kigyulladnak a lámpák, a jupiterlámpák. A rendező int, a csapó táblája csattan – és felvétel indul. Számháború-produkció, kilencedik jelenet. Ő meg ott ül az ablakban, lebámul a térre, figyeli a fiúkat, akik előrekúsznak odalent, papundekliszámmal a homlokukon. A gép közeledik, egyre közeledik. Most az ő arca, a tér, a számháború. – Csapó! Felvétel… Elakadt… A jupiterlámpák kialudtak, az ablak elszállt. Egy tér padokkal, csúszdával. Lassan jött előre a csúszda felé. Még mindig nem értette, hogy került ide. Meg hogy közben besötétedett. A lépcső alatt megállt. Fölnézett a csúszdára. Nem, semmi kedve felmenni. Megperdült a csúszda rúdja körül. – Maszkmester: Vozár János, sminkes: Kariz Róza… A rúd körül pörgött, ahogy mondta a neveket. Aztán levált a rúdról, és a homokozóhoz ment. Belépett a homokozó hatalmas, üres négyszögébe. Leült a kőre, és most már nem volt egy mozdulata se. Ült a kövön. Körülötte a homok mozdulatlan hullámverése, egy halott tenger időtlen hullámzása. Mindent elmosott ez a hullámzás, ahogy lassan, lassan emelkedett. A fiú még egyszer felemelte az arcát. Belebámult a sötétbe, és valami álombeli messzeségből kongott a hangja. – Csapó! Felvétel… Csapó! |