Séta közben

Ha megkapaszkodhatnának valahol, ha lenne egy hely, ahol megkapaszkodhatnának! De nem, mindig tovább kell menni. Amikor Szabó Kálmánt behozták, akkor még itt voltak az Intézetben. Nem mintha a tanárnő egy percig is bízott volna ebben, vagy azok, akik a padban lapultak. De mégis: egy osztály padokkal, katedrával, szekrénnyel, térképekkel.

A tanárnő vörösesbarna kontyát igazgatta, és kinézett a kertre. Szabó Kálmán a dobogó szélén állt. Úgy dobálta a karját, mint egy színész. A hangja náthás volt. Náthás és sértődött.

– Nem történt volna semmi, tanárnő kérem, ha az anyám rendesen ad pénzt.

A tanárnő a fiúra nézett, és azt gondolta: meg akar hatni. Az egész fiú ilyen. Lágy, barna arc, hullámos haj. Szívdöglesztő. Most arra vár, hogy megértően bólintsak, hogy kérdezzek valamit.

Semmit se kérdezett. – Hátul, a terem mélyében, a padot reccsentették. Shober recsegteti a padot. Shober és Tulipán.

– Mégse lehet, hogy az embernek soha ne legyen egy fillérje se! – Szabó Kálmán az osztály felé fordult, mintha onnan várt volna segítséget. – Amíg apa élt, mindig volt pénzem, apának soha eszébe nem jutott volna, hogy elszedje tőlem. Anyám az utolsó fillért is elvette.

A tanárnő hátradűtötte a fejét. Mintha most már igazán rá akarna szólni Shoberra, hogy ne emelgesse a padot. Aztán mégis azt mondta:

– Verekedtetek. Egyszer késsel támadtál apádra.

A fiú majdnem lelépett a katedra széléről. Kicsit megbillent. Aztán egyik lábát a másik elé rakta, mintha egyensúlyozni akarná magát. Szemöldökét összehúzta.

– Téved a tanárnő. – Közelebb jött, és megint az a bocsánatkérő mosoly volt az arcán. – Tévedni tetszik. Az egy nő miatt volt, akit apa felhozott. – Megfogta az asztal szélét. – Akkor hozta fel, amikor anyám is otthon volt. – Előrehajolt, bólogatott.

A recsegés elhalt. Egy zöldesszürke arc hátul fölemelkedett a padból.

– Nem kell akadékoskodni. Ha hazavitte a nőt – hát akkor hazavitte.

Szabó Kálmán megfordult, akárcsak le akarna rohanni a padok közé.

– Maradj csöndben, Shober – mondta a tanárnő. – Senki se kérdezett.

Shober vállat vont, és visszacsúszott a padba. Dióhéjat illesztett a jobb szemébe, mint egy monoklit. Arca megnyúlt, ahogy előrehajolt. – Halljuk a fejleményeket. – Kezét száraz, hivatalos mozdulattal összedörzsölte. – A kedves papa felvitt egy nőt.

Szabó Kálmán hol a tanárnőre nézett, hol Shoberra.

A tanárnő nem figyelmeztette Shobert. Most egy darabig úgyse lesz vele baj. Shober ebben a pillanatban államügyész, és a méltósága nem engedi, hogy lármázzon. Különben pedig előbb-utóbb úgyis összeverekedik majd Szabó Kálmánnal. Shober éjjel a hálóteremben megáll az új fiú ágya előtt, és vizet csorgat egyik pohárból a másikba. Mellette Tulipán és a többiek, és várják, hogy az új fiú álmában… Szabó Kálmán ezért agyonveri Shobert. Nem veri agyon. A többiek mind Shober oldalán vannak. Velük is ezt csinálta, amikor idekerültek az Intézetbe.

Nyílt az ajtó, és megjelent egy kopasz fej. A fiúk felálltak, de inkább mintha a padok emelkedtek volna. Valaki félhangon dúdolta. „Tengerész, ó, szívem, tengerész – hagyd a tengert, légy kicsit merész…”

A férfi egy pillanatra oldalt fordult, aztán jött tovább a katedra felé. Ujjával végigsimított kopasz fején, de úgy, mintha sűrű hajtömeget gereblyézne.

Csak ne magyarázzon semmit, gondolta a tanárnő. Csak kezdje mindjárt azzal, hogy mennünk kell. – Legszívesebben máris felvette volna a kabátját, hogy elinduljon a fiúkkal.

– Üdvözlöm – mondta a férfi.

– Üdvözlöm, igazgató úr. – A tanárnő felállt. Most hárman álltak a katedrán, az igazgató és Szabó Kálmán.

– Leléphetsz, apa – hallatszott a teremből.

Az igazgató arca megrándult, de nem fordult hátra. Szabó Kálmán felé intett a fejével.

– Hogy boldogul vele?

– Beszélgetünk. – A tanárnő a fogasra nézett, a kabátjára.

– Beszélgetnek, persze – bólintott az igazgató. – Nehéz eset. Az őrszobán is alig tudtak belőle valamit kiszedni.

Megreccsent a deszka, a fiú közelebb lépett.

– Nem tudja, mi van az anyámmal?

– Nem tennéd hozzá, hogy igazgató úr? – Az igazgató a fiúhoz fordult. – Nem, még nem telefonáltak a kórházból. Szabó Kálmán az igazgató körül keringett. – Vagy inkább nem akarja megmondani.

– Kérem – és ez már a tanárnőnek szól. – Csabai osztálya visszajön… és mivel… de hiszen ismeri, a régi nóta, nincs elég tantermünk! De az idő igazán nem rossz, és ebédig járhatnánk egyet. – Majd megint Szabó Kálmánhoz. – Nem lenne semmi értelme, hogy megszökjél. – Aztán amikor a fiú lement, hogy felvegye a kabátját: – Ne féljen, Magduska, nem kell vele sokáig bajlódni. Javítóba kerül. Csúnyán elintézte az anyját. Három szúrás.

A teremben felbomlott a rend. Öltözködtek. Shober kabátujja a katedra alatt lebegett.

– Három szúrás anyucinak! – Shober az igazgatóra nézett és csettintett. Aztán, ahogy magára kapta a kabátját: – Az én ügyemet mikor tárgyalják?

A férfi nem felelt. Átadott egy kulcsot a tanárnőnek.

– Tessék, Magduska. Elintéztem, hogy bemehetnek a cukrászdába. – Az igazgató végigkísérte őket az Intézet kertjén, a törpefenyők között. Akárcsak egy házigazda, aki már végre meg akar szabadulni a vendégeitől.

– A kis Kati?

– Óvodában.

– Nehéz így, apa nélkül. – Az igazgató felsóhajtott. – Maga valóságos hős, Magduska.

A tanárnő úgy oldalról ránézett, mintha azt mondaná: – Inkább arról beszélj, mikor lesz már elég tanterem!

Az igazgató utánuk integetett a kapuból, és már igazán nem lehetett tudni visszaengedi-e őket még valaha.

Enyhén lejtős úton vonultak fölfelé egy hosszú, barna kerítés mellett. Az út havas, akár a kerítés teteje. Befagyott pocsolyák.

Shober és Tulipán megfogták egymás kezét, pörögni kezdtek egy jéglapon. – Asszonyom – hajlongott Shober –, ha megengedi… – A két fiú keringett, pörgött egymás körül.

– Ha az anyám nem lett volna olyan kicsinyes. – Szabó Kálmán feltűrte kabátgallérját. – Higgye el, tanárnő kérem, minden azon múlott. – Elhallgatott. Oldalról az asszonyra nézett. – És most az öreg javítóba dug azért, mert nem mondtam neki, hogy igazgató úr?

– Nem, nem hinném – bólintott a tanárnő. Eszébe jutott egy levél, amit onnan bentről csempésztek ki. „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik.”

– Ha süteményt hozott az apám, akkor azért zörgött, hogy miért dobálja a pénzt, ha meg nem hozott semmit, akkor az volt a baj, hogy nem figyelmes, hát most tessék megmondani, tanárnő kérem!

A tanárnő megállt az út szélén. Megvárta, amíg a fiúk elvonulnak mellette, amíg párosával elvonulnak, Sherman, Kocsis, Takács, Borbás és a többiek. A sor vége lemaradt. Shober és Tulipán talán már beültek egy moziba, mint múltkor a múzeumlátogatásnál.

De nem. Már itt volt Shober, és itt volt Tulipán.

A tanárnő beállt a sor végére, aztán oldalt ment, mint egy félretaposott cipő, majd megint elöl. Így keringtek egymás körül.

A cukrászda a végállomásnál már régen nem volt cukrászda. Fönt még látni lehetett a régi cégtáblát. – Kroll Gusztáv cukrászdája. – Elmosódott, fakósárga betűk. Hólé csurgott rajtuk végig, hólé meg eső. A homályos ablakban papundeklitábla. Azon nagy betűkkel: – Álom és alvás. – Domokos Béla előadása. – Olykor előadásokat tartottak a cukrászdában, meg vetítéseket.

A tanárnő kinyitotta az ajtót. A teremben már hallani lehetett a padló recsegését, ahogy a gyerekek beözönlöttek. Szólni nem szóltak. Csak a padló recsegett, mintha egerek futottak volna szét a teremben.

Elöl asztal, vázával, üres vizespohárral. Itt ülhetett Domokos Béla író.

A gyerekek a fal mellett ültek a széken, lábukkal harangoztak. A pálcavékony lábak mintha a terem sötétségét kevernék. – És akkor valaki kissé éneklő hangon azt mondta:

– Tanárnő megígérte, hogy elmondja a Rajna kincsét.

Ez a Sherman. Mindig azt szeretné, ha mesélnék. – A tanárnő az ablaknál állt, kibámult az üres buszokra. Távolabb a temető. – Shoberék egyszer egy üres kriptában ultiztak. Vigyorogva integettek fölfelé a lapokkal, amikor végre rájuk akadtam. Akkor már mégis jobb a cukrászda.

– Naaa… Shooober!… – Hallatszott egy elnyújtott hang.

A tanárnő fölgyújtotta a villanyt. A széket kiemelte az asztal mögül, és odaült a gyerekek elé. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Shober felállt a helyéről, és kivitt egy fényképet.

– Tessék megnézni, kihez hasonlít. – A tenyerén tartotta a képet, és közben a tanárnőt nézte. Aztán azt a halásznadrágos nőt, aki csípőre tett kézzel állt a tengerparton, majd megint a tanárnőt. – Tisztára a tanárnő.

Az egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ülj vissza a helyedre. – Az igazgató azt mondaná, vágjam pofon, vagy legalábbis vegyem el a képet.

Shober a tanárnő mellett állt, és közben a fiúk felé fordult. Felhúzta vállát, karját széttárta, mintha azt mondaná. „Mit akar ez a nő? Talán nem is jó neki Monica Becker?”

– Kotródj! – Szabó Kálmán elkapta Shober karját.

– Na, na! – Shober hátracsavarodott.

A tanárnő felállt, megfogta Szabó Kálmán vállát.

– Ereszd el. Te pedig, Shober, menj a helyedre.

Shober vissza-visszanézett, ahogy helyre ment. A képet pöckölte, és közben Szabó Kálmánt nézte.

Éjjel megpokrócozzák az új fiút – gondolta a nő. – Lefogják, és belenyírnak a hajába. És ha majd javítóba kerül? „A javítósgyerek élete éjjel kezdődik, akkor magukra maradnak a fiúk, nincs senki más, csak mi magunk, és akkor elkezdődik a szórakozás.” Így írta az a fiú onnan bentről.

– Azt azért nem szerettem, hogy apám akkor hozott fel nőket, amikor anyám otthon volt.

Szabó Kálmán és a tanárnő egymás mellett ültek. A többiek valamivel távolabb.

Szabó Kálmán másnap azzal kezdte.

– Nincs ingyen cirkusz.

Megint úton voltak. A cukrászdában valami vetítés volt, így aztán az osztály lefelé vonult a hegyoldalon. Szabó Kálmán egy kavicsot rugdalt a tanárnő mellett.

– Mire kíváncsi? Mondja meg, mire kíváncsi?

Nyoma se volt benne a tegnapi lágyságnak. Mi ez? Új módszer? Így akar valamit elérni? Vagy éjjel történt vele valami? Shoberék megverték?

– Menjünk a Híradó Moziba – mondta hátul Shober. – Hallod-e, Tulipán, téged talán nem érdekel az úszónők olimpiai edzése?

Tegnap, amikor Katit megfürdettem, azt a levelet kerestem, amit a javítóból küldtek. Nem találtam sehol. Miért kerestem? Mit akartam ezzel?

– Hajaj – hallatszott hátulról Shober hangja –, igazán lehetne már mozija az Intézetnek!

Átmentek a hídon. Hosszú, fekete vonalban mentek át a hídon. Shober a Duna fölött röpködő sirályokat nézte.

– Légy szíves, ne mássz föl a korlátra.

Shober egy cseppet se csodálkozott, hogy megfogják a gallérját és leemelik.

Ahogy átértek a hídon, mindenki perecet ropogtatott. Shober odatartotta a perecét a tanárnőnek.

– Csak tessék törni belőle.

Beültek a Híradó Moziba. Ahogy sötét lett, a tanárnő úgy érezte, mindenki eltűnt mellőle. De az is lehet, hogy Shober még itt ül, az is lehet, hogy Shober még nem kezdett ki a cukorkáslánnyal.

– Apa szeretett moziba járni. – Szabó Kálmán a tanárnő mellett ült. – Apa mindenhova szeretett járni.

– Hagyjuk a családfát. – Shober előrehajolt a hátsó sorból.

Mozi után megint az utca. Szűk, vágott kis mellékutcák, kopár terekkel.

– Mikor küldtek el az üzemből? – kérdezte a tanárnő. Ő ment elöl Szabó Kálmánnal, mögöttük a többiek.

A tanárnő egy pillanatra megállt. Nem, most ne is forduljon hátra! Shober és Tulipán már régen eltűntek, befutottak egy kapualjba vagy egy cukorkaboltba.

A tanárnő mozdulatlanul állt, várta, hogy elmenjenek előtte az arcok. Hársi, Borbás, Kocsis, Sherman, Tulipán, Shober…

Körbesétáltak egy téren. Shober fölmászott egy ócska szoborra. Két kezét mereven eltartotta, mintha a következő percben széles sugárban lövellné föl a vizet.

– Nem volt velem semmi baj a Lampartnál. – Szabó Kálmán egy pad háta mögött állt. Megfogta a pad támláját, lovaglóütésbe helyezkedett. – De anyám mindig bement sírni, hogy nem adok haza pénzt. – Leugrott a padról. – Miért kellett ezt?

Havas eső kezdett esni, és ők megindultak.

– Se hó, se eső! – Shober meggörnyedve baktatott a tanárnő mellett. Gondterhelt arcot vágott, ahogy megkérdezte: – Miért nem a Csabaiékat küldik sétálni? Vagy a Berta tanár úr osztályát? – A nő felé pislogott, és megértően bólintott. – Persze, mert a tanárnő a legfiatalabb! – Lemaradt, és már megint a sor végén volt Tulipánnal.

Egyre erősebben esett, szürke rongycsomók hulltak alá az égből. Bevonultak a remízbe. Üres villamosok az üvegtető alatt.

– Mégse ázhatunk agyon – mondta a tanárnő egy ellenőrnek. – Különben is vigyázok, ne féljen, kérem.

– Ne féljen, kérem – ismételte Shober. A tanárnő és az ellenőr között állt. Széttárta a karját, bólogatott. Aztán fölmászott egy kocsira.

Térd a térd mellett, ahogy a tanárnő és Szabó Kálmán egymás mellett ültek a villamos padján. A kocsi csak kintről kapott fényt. A homályos ablakból egy másik villamost lehetett látni, harmadikat, negyediket.

– Idejönnek meghalni a villamosok.

A tanárnő fölnézett. Shober állt előtte.

– Idejön meghalni a huszonhatos meg a hatvanhetes. – Shober rándított egyet a vállán, továbblépett.

– Egyszer a Rózsába is utánam jött – mondta Szabó Kálmán.

– Miféle Rózsába?

– Mulató. Még nem tetszett ott lenni? Egy kislánnyal voltam, és az anyám megtudta, hogy odamegyek. – A fiú elhallgatott. – De hogy tudhatta meg? Az biztos, hogy utánam jött, és leült az asztalunkhoz.

– Szabad a jegyeket? – Shober állt előttük. Shober láthatatlan lyukasztójával láthatatlan jegyeket lyukasztott.

– Csak költekezz, csak hadd lássa az anyád, hogy milyen gavallér vagy.

– Nem, kérem, ez a jegy már nem érvényes.

Valaki csöngetett elöl. A többi villamosban is megszólaltak a csengők. Sovány, fekete alakok futkostak az ablakok mögött, és a remíz megtelt csengetéssel.

– Mind elindulnak a kocsik – bólintott Shober. – A huszonhatos meg a hatvanhetes.

Amikor már kint, voltak az utcán, a tanárnő megfogta Shober vállát.

– Te kezdted?

Egy kopaszra nyírt fej Shober mellett.

– Te voltál, Tulipán?

A fiú fölnézett rá. Fejét behúzta, mint aki pofont vár.

A tanárnő elfordult. Csak ne bőgjek, csak legalább előttük ne bőgjem el magam.

– Azért annak az ellenőrnek vagy kicsodának – mondta Shober – nem lett volna szabad úgy beszélnie a tanárnővel.

A tanárnő keze nem mozdult. Nem volt erő a kezében. Később, ahogy egy üres telek körül keringtek, a zsebébe nyúlt. Sport-szeletet húzott elő. Ki tette a zsebébe?

Egy kirakat előtt állt, és a harisnyákat nézte. Az üvegben fölmerült egy arc.

– Harisnyát akartam venni a kislánynak – mondta Szabó Kálmán –, de az anyám botrányt csapott az utcán.

– Gyerünk.

Ahogy beérték a sort, Shober rájuk mosolygott.

– Igaz, hogy a tanárnő férje repülőtiszt volt? És igaz, hogy a tanárnő férje virágot szórt a repcsiről a tanárnőre?

– Virágeső! – fuvolázott Tulipán.

Shober oldalba bökte Tulipánt.

– Hát nem olyan, mint Monica Becker?

– Shober!

– Jó, jó – morgott Shober –, azért, mert nem vagyok olyan szép, mint az új fiú.

Tulipán a tenyerével végigdörzsölte kopasz fejét. – Sose tud kinőni a hajam. Mindig lenyírják.

– Büntetésből – bólintott Shober. – Ahogy a hídon voltak, hátranézett. – Jönnek a fiatalok.

– Shober, ha fölérünk, jelentkezel!

– Igenis, tanárnő kérem.

– Tulipán, te is! – Egyszerre megdühödött, végig tudta volna pofozni az egész társaságot. Nevetnek, pukkadoznak a nevetéstől. Még jó, hogy nem másztak rá a remízben, még köszönje meg nekik. Vagy amikor egyszer ott ültek abban az üres kórteremben. Az elhagyott szoba közepén egy halom lepedő. A fiúk a matracokon ültek, és őt nézték. Vagy Shober már a férje? Tulipán?

Átvonultak a hídon. A kabátszárnyak lengtek, ahogy ment az osztály.

Az igazgató az Intézet előtt várta őket. A tanárnő előrement, mintha egyedül jött volna fel az úton. Ott álltak a kerítésnél.

– A gyerek anyja meghalt a kórházban. – Ennyit mondott az igazgató.

A tanárnő látta, hogy Szabó Kálmán kilép a sorból. Az igazgatóra néz, milyen fényes a tekintete! Az megfogja a karját. – Várnak az irodában.

– Ne engedjék! – A tanárnő előrehajolt. – Ne engedjék oda!

A fiú és az igazgató már beléptek a kapun, de most mind a ketten visszafordultak. A fiú az igazgatóra bámult, aztán a tanárnőre, aki ott kint állt a kerítésnél.

Az igazgató odajött a rácshoz, mereven oldalt tartotta a fejét.

– Miket beszél! – mondta végül. – Miféle levélről? És hogy ott végképp tönkremegy? A javítóban? Ugyan, Magduska! – fejét csóválta, mosolygott.

Szabó Kálmán perdült egyet a sarkán, mint aki már nagyon unja a dolgot.

Az igazgató hátralépett. – Sétáljanak egyet, Magduska. Nem fog ártani.

A tanárnő a rácsnál állt. Felállt a kőre, és belekapaszkodott a rácsba. Kiáltani már nem tudott. Nézte, ahogy azok ketten végigmennek a kerti úton. Aztán megfogták a karját és leemelték. Jobbról Shober, balról Tulipán.

Elindultak, úton voltak megint. A tanárnő középen, jobbról Shober, balról Tulipán. Mögöttük a többiek, egymáshoz tapadva, egymást taposva, lökdösve.

– Monica Becker az izraeli hadseregből került a filmhez – mondta Shober.